2017. január 30., hétfő

Szeretünk hitvitázni?

Azt gondolom, hogy igen, nagyon is. Nem csak a kereszt(y)én(y)ség kérdéseiről, hanem minden hitkérdésről, például a kommunizmus egyes témáiról is.
Frissebben viszont épp keresztény hitvita alakult ki Szabados Ádám és Sytka blogjain. A téma, amellyel kapcsolatban elszabadultak az indulatok: szó szerint olvasandó-e a bibliai özönvíz történet.
Egyes hozzászólók szerint csak szó szerint, globális katasztrófaként szabad olvasni, minden más bűn, sőt rosszabb, „liberalizmus". Mások szerint pedig miért ne lehetne regionális áradást feltételezni. A vita hevéből arra következtethetnénk, hogy kardinális kérdésről van szó.
Végezzünk el ezzel kapcsolatban egy gondolatkísérletet: reális életvégi forgatókönyvnek tűnik, hogy Szent Péter számon kéri rajtunk az özönvíz kapcsán hangoztatott véleményt? Pl.:
– Kedves Gipsz Johanna – szól zordan Péter –, nem mehetsz be Urad örömébe, pedig egészen szép életed volt. Mondd meg őszintén, miért vélted regionálisnak az özönvizet? Ez menthetetlen, hiába is könyörögnél. Szerencsétlen, miért nem törtél inkább házasságot, tagadtad Istent, éltél hitetlenül?! Nézd meg ezt a rengeteg embert, aki így élt, és most tömött sorokban masírozik befelé a Mennyek Országába, míg te a külső sötétségre kerülsz. Majdnem minden megbocsáttatik, de özönvízről mondott fertelmes vélemény nem.
100 olvasóból hány tartja ezt reális forgatókönyvnek? Érdemes egymásnak esni az özönvíz (és megannyi más vallási kérdés) témájában? Van ennek bármi tétje?
Egy másik furcsaság is feltűnt: a dogmatikus kereszt(y)én(y)ek sokkal barátságosabban bánnak a hit nélkül élőkkel, mint a kicsit másként gondolkodó hívőkkel. Ha egy nem hívővel legalább abban sikerül megállapodni, hogy az ég néha kék, és a nap többnyire meleg, az már örvendetes, közös platform, 1%-ban! A 10%-kal másképp gondolkodó hívőnél viszont nem a 90%-os egyetértés számít, hanem az a borzalmas kihágás, hogy az illető 10%-ban mást merészel gondolni. Ez megengedhetetlen, és az illetőnek minden bizonnyal óriási metafizikai problémája lesz belőle.
Tényleg? Nem aránytalan, ellentmondásos, kettős mércés ez a gondolkodás? A kereszt(y)én(y) egység szempontjából nagyon hasznos lenne értékelni a 90%-os egyetértést, és többre tartani, mint az 1%-osat.

2017. január 28., szombat

Hogy állunk a hittel a fizikai világban? 4. rész

Mint az előző részekben kiderült, mindenki hisz Jóban, Rosszban, Istenben (JRI-ben), legalábbis retorikailag. Aki JRI-hittel érvel, viszont bevallása szerint mégsem hisz JRI-ben, beleszólhat-e a JRI-hit bázisán folyó vitába?
Példák:
Beleszólhat a nemzetközi jogba az az ország, amelyik nem tartja azt magára nézve kötelezőnek? Nem. Előbb be kell lépnie a jogi keretbe, azután vehet részt a vele kapcsolatos eszmecserékben.
Beleszólhat egy vegetáriánus abba, hogy hogyan készítsük el a marhahúst? Bele, de nem veszik komolyan, mert nem ért a témához.
Adhat házassági tanácsokat egy cölibátusban élő pap a híveknek? Erről megoszlanak a vélemények, de valószínűleg nem a házasságból kimaradt ember lesz a tanácsok leghitelesebb forrása.
A fenti példák azt mutatják, hogy egy kívülálló technikailag sok mindenbe beleszólhat, de kétséges eredménnyel. A JRI-ben nem hívő ember viszont nem egyszerűen kívülálló, hanem – sokszor tudtán kívül – csaló: úgy tesz, mintha, miközben nem...
Érdemes erre rávilágítani a vitákban. A legtöbb vitázó nem akar csalni, főleg nem azután, hogy a csalási kísérletére fény derült.
1. példa:
– Én ellenzem a halálbüntetést.
– Miért?
– Mert az életet nem szabad elvenni.
– Hmm. Akkor bizonyára az abortuszt is ellenzed.
– Korántsem. Minden nő azt csinál a testével, amit akar.
– Akkor most el szabad venni az életet, vagy nem szabad?
– A gyilkosét nem, a babáét igen.
– Végiggondoltad te ezt az álláspontot?
(Még el sem jutottunk a JRI-ig, mert az ellentmondás korábban kiderült, de a beszélgetés folytatható.)
– Szerinted el szabad venni a gyilkos életét? Milyen keresztény vagy te?
– Szerintem a gyilkos életét el szabad venni: nem bosszúból a tettéért, hanem a jövőbeni tetteit megelőzve, a potenciális áldozatai védelmében. A potenciális áldozatok védelméért érzek keresztényi felelősséget.
– És ha nem lesznek áldozatai?
– És ha lesznek? Egyébként te hiszel abban, hogy a nagybetűs Élet nagybetűs Jó?
– Szerintem nincs nagybetűs élet, sem nagybetűs jó. De az élet viszonylag jó.
– Mihez viszonyítva? A nagybetűs Jóhoz?
– Nem, mert az nincs.
– Akkor mihez? Egyáltalán, miért védjük az Életet, ha nem Jó?
– De hát szerinted is védjük, nem?
– A gyilkosét nem, a babáét igen.
– Ez felháborítóan maradi nézet.
– Aki felháborodik, az máris hisz egyfajta egyetemes Jóban és Rosszban. Te hiszel ezekben?
– Most mondtam, hogy nem.
– Akkor nincs okod felháborodni. Nem ártana, ha háborgás helyett inkább összerendeznéd a gondolataidat.
2. példa:
– Én lecsuknám a holokauszttagadókat.
– Miért?
– Mert a holokausztot nem szabad letagadni.
– Miért?
– Mert akkora bűn, és annyi ember életébe került.
– Kijelented, hogy a holokauszt nagybetűs Rossz?
– Nem, mert szerintem nincs nagybetűs Jó és Rossz.
– Tehát szerinted csak relatív jó és rossz van?
– Igen.
– Akkor mihez képest rossz a holokauszt?
– Viszonylag rossz. Például a jóléthez képest.
– Ez elég ahhoz, hogy lecsukd a holokauszttagadókat?
– Szerintem elég. Szerinted nem?
– Szerintem nem. Minden törvény hivatkozik valamilyen abszolútnak tekintett értékre mint Jóra, ehhez képest bünteti a rosszat. Ha te nem hiszel ebben a keretben, nem hiszel a törvények alapjában sem, azaz a törvények igazságosságában és végrehajthatóságában.
– És akkor mi van?
– Az van, hogy az érveid rendszere szerint nem lenne igazságos lecsukni a holokauszttagadókat, holott az ellenkezőjét állítod.
– Nincs jogom következetlennek lenni?
– Jogod van rá, de arra már nincs jogod, hogy kötelező legyen komolyan venni az álláspontodat.
3. példa:
– Téged nem háborít fel a kormányzati korrupció?
– De. Jobb- és baloldalon egyaránt.
– Csak most épp jobboldali kormány van.
– Előtte viszont baloldali volt, és legalább annyira korrupt, sőt szerintem még korruptabb.
– Én csak a jelennel foglalkozom. MOST zavar a korrupció.
– Ez kettős mérce.
– Miért lenne az?
– Mert másképp mérsz a jobboldalnak, mint a baloldalnak.
– És az miért baj?
– Mert nincs érvényes hivatkozási alapod a korrupció ellen. Nem hiteles, hogy téged tényleg az állítólagos korrupció zavar, és nem az, hogy nem a tieid vannak kormányon.
– Akkor most ne tegyünk a korrupció ellen?
– De, csak használjunk egységes mércét. Apropó, szerinted a korrupció nagybetűs Rossz?
– Szerintem nincs nagybetűs Rossz.
– Akkor minek alapján állítod, hogy a korrupció rossz?
– Szerinted nem az? Hiszen szerinted is rossz, nem?
– Nekem egységes mércére épülő értékrendem van, amelyben létezik nagybetűs Jó és Rossz. Ebből kiindulva állíthatom valamiről, hogy az abszolúthoz képest jó vagy rossz. Ha te nem ilyen rendszerben gondolkodsz, nem tudunk értelmesen beszélgetni.
– Miért ne tudnánk?
– Mert számodra a korrupció nem egységes fogalom: ha a te oldalad csinálja, nem rossz, ha más csinálja, rossz.
– Ezt honnan tudod?
– A kettős mércédből, amit használsz. Szerintem nem kell leváltani egy állítólag korrupt kormányt csak azért, hogy jöjjön egy pont olyan korrupt vagy korruptabb.
– Szóval téged nem zavar a korrupció...
– Zavar, de nem annyira, mint a kettős mérce. A kettős mérce többet árt a közérdeknek, mint az állítólagos korrupció.
– Nincs is olyan, hogy közérdek.
– A közérdekben sem hiszel? Akkor végképp nem értem, mi bajod a korrupcióval, ami a te rendszered szerint nem rossz, és nem árt a nem létező közérdeknek. Önellentmondásban vagy.
A látszólag hit nélkül élő ember is igényt tart arra, hogy úgy bánjanak vele, mint ha hittel élne. Pedig ez az elvárás nem jogos. Érdekes közéleti viták várhatók a közeljövőben.
- vége -

2017. január 25., szerda

Hogy állunk a hittel a fizikai világban? 3. rész

A közéleti kérdések megvitatásában való szenvedélyes részvételünk arra utal, hogy – sokszor öntudatlanul – minden ember hisz az abszolút Jóban, Rosszban, továbbá az egyetemes erkölcsi szabályokat érvényessé tevő egyetlen igaz(i) Istenben. Vagy legalábbis úgy tesz, mint aki hisz.
Szürkeállományunk a jelek szerint túlélésre, szaporodásra, energiaminimumra és maximális haszonra törekvő, praktikus, érdekvezérelt szerkezet, amelynek különböző területei nem különösebben kényesek az elméleti összhangra; fontosabbnak tartják a gyakorlati célok elérését holmi elvi következetességnél. Utóbbinak az is ellene hat, hogy agyrétegeink az egysejtűektől a hüllőkön és a majmokon át megőrizték az evolúciós múlt összes tanulságát és reflexét, mielőtt svájci sapkaként magukra húzták volna az önreflexió és a lelkiismeret emberi képességeit. Hogyan modellezhető a homo sapiens agyműködése a humánetológiai megfigyelések fényében?
1. Minden homo sapiens úgy érvel az esetek bizonyos százalékában, mint aki hisz Jóban, Rosszban és Istenben (JRI-ben), miközben ezt gyakran nem tudatosítja, kérdésre akár le is tagadja.
2. Ha az érvelő nem hinne JRI-ben, az jelentősen gyengítené a tárgyalási pozícióját, vitapartnerei nem vennék komolyan, ahogy a sóska-spenót típusú vitában megfogalmazott álláspontot sem vesszük komolyan. A JRI-hívő álláspontja előnyben van, a JRI-hit súlyt ad az érveinek.
3. A közéleti viták résztvevője ezért gyakorlati előnyszerzés céljából JRI-hit alapján érvel, függetlenül attól, hogy egyébként JRI-hívőnek vallja-e magát.
Ez az agyműködési modell megfordítja a JRI-vitákról kialakult helyzetképünket. A JRI-vita csak a felszínen szól a JRI-ről, lényegében viszont minden résztvevő a JRI-hit bázisát elfogadottnak véve érvel a saját közéleti céljai érdekében. A JRI-vita lényege ezek szerint, hogy a JRI-hit külső kinyilatkoztatáson (a Biblián) alapuljon, vagy szabadon alakíthassuk-e.
Érdekes kérdés, hogy egy nem JRI-hívő mennyiben hivatkozhat JRI-hitre közéleti vitában. Érvényes-e a hivatkozás JRI-hit nélkül, vagy nem?
Folyt. köv.

2017. január 21., szombat

Hogy állunk a hittel a fizikai világban? 2. rész

Mint az előző részben láttuk, a fizika minden fejleménye kizárólag az arisztotalészi első mozgató paradigmán belül hosszabbítja a mozgatók láncolatát, és ez irreleváns a hit témakörében. Van azonban egy másik szellemi keret is az Isten-jelenség értelmezésére: Kant erkölcsi univerzalista paradigmája, amely izgalmas új meglátásokhoz juttat bennünket.
Kant erkölcsi univerzalista paradigmája
Immanuel Kant szerint minden ember minden egyes cselekedetét olyan szabálynak kell(ene) megalapoznia, amely helytől és kortól függetlenül minden egyes ember számára egyformán hasznos / jó. Kant rendszeralkotó igénnyel fogalmazza meg a „kell” szót, az univerzális szabályokat tartja alkalmasnak egy jól működő erkölcsi rend megalapozására. Ezek a szabályok categoricus imperativus (feltétel nélküli felszólítás) néven híresültek el (ne hazudj, ne lopj, ne ölj, stb). Vitatható, hogy Kantnak mennyire volt igaza elméletben (szerintem kevéssé, a szabályai között nincs fontossági sorrend, így a rendszere potenciálisan embertelen lenne, és racionális őrülethez vezetne, ha bárki képes lenne megvalósítani). Viszont Kant zseniálisan rálátott az emberi viselkedés egy furcsaságára, ezért került be a posztba.
Kant és a humánetológia
Elég feltűnő, hogy minden ember minden cselekedetét mennyire NEM alapozza meg egyetemes erkölcsi szabály. Nem mindenki következetes úgy általában, és senki sem következetes mindig. Viszont az is feltűnő, hogy minden ember megfogalmaz időnként olyan kijelentéseket, amelyek közelebbről megvizsgálva egyetemes normaadó igényt mutatnak. Ilyen kijelentés például, hogy illik a buszon átadni a helyet az idősebbeknek, hogy a hatalmon lévők ne legyenek korruptak, vagy hogy ne különböztessük meg az embereket bőrszín szerint. Az implicite univerzális szabály megfogalmazója ilyenkor nem magára nézve alkot normát, hanem minden embertársa számára, helytől és kortól függetlenül. Ezt persze nem mindig látja át, és még kevésbé indokolja, hogy a szabály pontosan mitől lenne mindenhol, mindenkor mindenkinek hasznos / jó.
A humánetológiai ellentmondás
Amikor implicit univerzális szabályt fogalmazunk meg, implicit módon feltételezzük, hogy erre jogunk van, és hogy ez értelmes, hasznos, sőt jó cselekedet. Pedig ilyen szabályt megfogalmazni akkor és csak akkor értelmes, ha szerintünk van abszolút Jó és Rossz, továbbá létezik a szabály egyetemességét kinyilatkoztató és érvényesítő Isten.
Az ellenkező feltevés abszurditása
Aki úgy véli, hogy nincs abszolút Jó és Rossz, az nem tud értelmesen egyetemes szabályt megfogalmazni, mert szerinte a szabálya nem lehet Jó. Ha pedig nem abszolút értelemben Jó, csak relatíve jó, akkor máris nem egyetemes. Továbbá, aki nem hisz Istenben mint az erkölcsi szabályok forrásában és érvényesítőjében, az csak univerzálisan érvénytelen és betarthatatlan szabályokról tud beszélni. Aki nem hisz Jóban és Istenben, és mégis egyetemes igénnyel fogalmaz meg szabályokat, az enyhén tudathasadt. Az ideje egy részében nincs tisztában azzal, hogy mit beszél, nem gondolja végig a szavai következményeit, nincs egységes világképe.
Az univerzális hit
Mivel nincs olyan ember, aki legalább néha ne beszélne egyetemesnek szánt szabályokról, amiket szerinte más embereknek is követniük kellene, nincs olyan ember, aki ne hinne implicit módon az abszolút Jóban, Rosszban és Istenben. Sokszor anélkül, hogy hívőnek mondaná magát. Nem ritka, hogy az illető vadul ateistának vallja magát, elutasítja a vallásos hitet, és közben vadul igenli az egyetemes szabályokat.
Ha nem hinnénk az abszolút Jóban, Rosszban és Istenben
Vegyük komolyan a feltevést: a nem egyetemes szabályok közé soroljuk az ételekre vonatkozó elképzeléseinket, pl. nem írjuk elő, hogy a spenótot minden ember szeresse, különben rosszallásra, szankcióra számíthat. Azt viszont előírjuk, hogy a hazáját, vagy épp az antirasszizmust mindenki szeresse, különben rosszallásra, szankcióra számíthat. Azt is előírjuk, hogy a közössége szabályait mindenki tartsa be, különben rosszallásra, szankcióra számíthat. Az nem zavar minket, ha valaki szerint a spenót jó. Egészségére akkor is, ha nem értünk vele egyet. Az viszont nagyon is zavar, ha valaki szerint a fasizmus vagy a rasszizmus jó. Mit képzel?! Rendes ember nem vélekedhet így! A két kategória között ösztönös a váltás, pedig ha komolyan vennénk magunkat, abszolút Jó, Rossz és Isten nélkül nem értelmes kifogásolni bárkinek a fasizmus iránti szimpátiáját. Egyéni ízlés kérdése, nem? Hát nem! Ez nem spenót, hanem univerzális értékrend.
Aktuális példa: mindazok, akik a frissen beiktatott amerikai elnök, Donald Trump bármely mondatán / tettén akár csak egy pillanatra is felháborodtak, hisznek Jóban, Rosszban és Istenben, máskülönben a felháborodásuknak sem alapja, sem értelme. Az a furcsa, hogy a háborgók ezt nem tudják, sőt többnyire határozottan tagadják.
A deklaráltan nem hívők problémája
A hitet el lehet utasítani olyan alapon, hogy valaki kifejezetten önző, normaszegő, akár mások szerint gonosz szeretne lenni, és mivel a hit gátolná ebben, szándékosan nem hisz. Ez ritka szélsőség, szociopátiának / pszichopátiának szokták diagnosztizálni. Sokkal gyakoribb, hogy az illető a vallásban látja például az emberi jogok fékezőjét, ebből kiindulva utasítja el a vallást és/vagy a hitet. Az a gond, hogy ha deklaráltan ezt teszi, emberi jogokról sem tud érvényesen beszélni, csak nincs ezzel tisztában. Az emberi jogok is csak akkor lehetnek egyetemes érvényűek, ha a megfogalmazóik hisznek Jóban és Istenben.
Hány egyetemes szabályt kell ahhoz megfogalmazni, hogy hívők legyünk?
Egyet, egy meggondolatlan pillanatban. Attól kezdve már hiába bizonygatjuk, hogy dehogy hiszünk, implicite elfogadtuk a Jót és Isten létét. Feltéve persze, hogy a meggondolatlanul kikottyantott szabályt egyetemesen érvényesnek tartjuk.
Ki lehet-e bújni ez alól a spontán egyetértésre hivatkozva?
Nem, mert a spontán egyetértők sosem elégednek meg az addigi spontán csoportjukkal, aktívan terjeszkedni, felvilágosítani akarnak, ami máris egyetemes normaalkotó igényt jelez.
Pontenciális kilépés a paradigmából
A kanti erkölcsi univerzalista paradigmából csak az tud kilépni, aki spenót kategóriába sorolja a fasizmust / népirtást / kínzást / rasszizmust. Ilyen ember nincs, illetve aki így viselkedik, azt erkölcsi értelemben nem tartjuk normális embernek. A paradigmából nem tudunk kilépni.
Következtetés
Humánetológiai megfigyeléseink alapján minden ember hisz Jóban, Rosszban és Istenben, legfeljebb nem kezeli tudatosan ezt a területet az életében. Ez pedig az ember gondolkodás ellentmondásosságára hívja fel a figyelmet. Milyen agyműködésre következtethetünk belőle?
Folyt. köv.

2017. január 20., péntek

Hogy állunk a hittel a fizikai világban? 1. rész

Nem mindenki követi a tudomány napi fejleményeit, így még nem mindenki értesült róla, hogy az ősrobbanás modelljét számos kritika érte az utóbbi években. A legalapvetőbb ellenvetés, hogy nem sikerült az idővonalat visszakövetni a 0. pillanatig. Azaz mintha nem történt volna meg a feltételezett kiinduló esemény.
Számos alternatív elképzelés született (végtelenül öreg, hideg univerzum; kvantumfolyadékból álló univerzum, stb.) anélkül, hogy bármelyikről konszenzus alakult volna ki. Ezért nem is tudok belinkelni egyetlen forrást, amiből minden kiderül. Van viszont számos angol nyelvű forrás (kereső kifejezés: "there was no big bang"), amelyet figyelmesen tanulmányozva meggyőződhetünk róla, hogy valóban küszöbön áll a tudományos paradigmaváltás.
Ha nem volt ősrobbanás, akkor nem jó kérdés, mi volt előtte. Viszont jó kérdés, hogy mi történhetett az ősrobbanással szemben, hogyan keletkezett a ma ismert világegyetem.
Meglepő módon, a hit szempontjából ez lényegtelen: bármilyen kezdetet feltételezünk is, mindig érvényes felvetés, hogy mi volt korábban. Esetleg Isten teremtette az anyagot? Lehetséges, hiszen minden fizikai modell arra fut ki, hogy valamikor réges-régen az anyag egészen más természetű volt, és teljesen más törvényszerűségeknek engedelmeskedett, mint ma. Ha az anyag nem létezett mindig a ma ismert formában, akkor akár teremthette is valaki, praktikusan Isten.
Arisztotelész a kérdést módszeresen végiggondolva jutott el az „első mozgató” problémájához: ha tapasztalatunk szerint a dolgok azért mozognak, mert valaki mozgatja őket, ki/mi az első tényező, a mozdulatlan mozgató? Viszonylag friss fejlemény, hogy a CERN részecskegyorsítóban vélhetően felfedezték a Higgs-bozont, amitől az atomoknak tömegük van. Azaz az atomoknak nem volt tömegük, míg a Higgs-bozon működésbe nem lépett. De ki/mi aktiválta a Higgs-részecskét?
Arisztotelész persze nem tudta e szavakkal feltenni a kérdést, modellje mégis megelőlegezte minden korok összes hasonló kérdését, és választ is adott rájuk. Az első mozgató csakis az örökkévaló, mindenható Isten lehet, aki bármit teremthet, de akit nem kell teremteni, mert önerőből létezik. Csakhogy ez egy elméleti konstrukció, amit nem ellenőrizhetünk gyakorlati adatokkal.
És mi volt Isten előtt? – kérdezheti bárki, aki hozzám hasonlóan szereti feszegetni a végső határokat. Emlékeztető jelleggel válaszolhatjuk azt, hogy miután Istent örökkévalóként definiáltuk, a kérdés ellentmond a saját definíciónknak. Csak a definíció nem több, mint dogma, és minden dogma annyit ér, amennyi észérvünk van az alátámasztására, mikor rákérdeznek. Isten örökkévalóságának alátámasztására annyi észérvünk van, hogy így praktikus és következetes. Ha nem lenne örökkévaló, akkor nem lehetne első mozgató.
Figyeljük meg az érvelést: Isten az első mozgató, tehát örökkévaló; Isten örökkévaló, tehát első mozgató. A premissza és a következtetés kölcsönösen egymásra hivatkozik, azaz körkörös érveléssel van dolgunk. Ez egy kétismeretlenes egyenletre hasonlít: x + y = 4. Érvényesen annyit állíthatunk, hogy HA x = 1, AKKOR SZÜKSÉGSZERŰEN y = 3, de önmagában sem x-et, sem y-t nem tudjuk megadni. Vagyis HA ELFOGADJUK, hogy az első mozgató Isten, AKKOR SZÜKSÉGSZERŰEN örökkévaló. Márpedig az állítás mindkét tényezője vitatott, így sem a premisszát, sem a konklúziót nem tekinthetjük elfogadottnak. Az oda-vissza hivatkozás egyik állítás érvényét sem erősíti. (Ahogy persze az érvénytelenségüket sem.)
Az arisztotelészi paradigma egyrészt megkerülhetetlen, másrészt Istennel sem oldható meg véglegesnek tekinthető módon. A világról alkotott minden fizikai modellünk szükségképpen az első mozgatóra vonatkozó kérdéshez vezet, ám Isten kinevezése első mozgatónak minden korban pont annyira nélkülözi a végső meggyőző érvényt, mint Arisztotelész idején.
A fentiek alapján beláthatjuk, hogy a fizika egy-egy új modellel legfeljebb kijjebb tolhatja a mozgatók ok-okozati láncolatát a végtelen irányába, de szükségszerűen az arisztotelészi első mozgató paradigmáján belül marad, onnan semmilyen módon nem törhet ki. Más szóval, nincs olyan fizikai felfedezés, amely valaha is áttörést hozhatna az Isten-vitában.
Az Istennel kapcsolatos gondolkodás azonban egy másik tudományos keretre is támaszkodhat: Kant erkölcsi univerzalista paradigmájára, és ezen belül válik igazán izgalmassá számunkra, 21. századiak számára is.
Folyt. köv.

2017. január 16., hétfő

A szegények szegényednek?

Az Oxfam nevű szegénységellenes szervezet szerint igen, ha így értelmezzük a feltevést, hogy a nyolc leggazdagabb embernek akkora lenne a vagyona, mint a legszegényebb 3,6 milliárdnak.
Szerintem pedig a szegények nem szegényednek, hanem gazdagodnak – csak nem olyan gyorsan, mint a legsikeresebbek. A vagyonok koncentrálódása négy fontos dologra hívja fel a figyelmet.
1. Nem zsarnoki uralkodókról, hanem kiemelkedően tehetséges gazdasági szakemberekről van szó, akik a gazdasági társaságaik révén jutottak vagyonhoz. A gazdasági társaság a jóléti együttműködés modern formája, lehetővé teszi, hogy akár sok millió ember egy közös célért dolgozzon, nagyjából igazságosan elosztva a szorgos munka gyümölcseit. Szerintem ez üdvözlendő. Remek dolog, hogy gazdasági társaságok működnek, és növelik az egész emberiség jólétét.
2. A „szegénységellenes” szervezetek populista szociális demagógiát folytatnak, a felméréseik megtévesztő módszertant alkalmaznak, az „eredményeik” több esetben csalárdak. Nem szégyellik magukat, mert őszintén hiszik, hogy a „jó” cél érdekében egy kis füllentés erkölcsileg rendben van. A céljuk (általános jólét egyéni teljesítmény nélkül) azonban nem jó, és ez nagyobb probléma, mint a füllentés. Ezek a szervezetek valójában gazdaság- és szorgalomellenesek: jólétellenesek.
3. Ha a világ nyolc leggazdagabb emberének vagyona valóban akkora, mint a szegények 50%-áé, az azt jelenti, hogy e nyolc ember tehetség-teljesítmény mutatója akkora, mint a szegények 50%-áé. Nem tetszik? Fokozzák a szegények a tehetség-teljesítmény mutatójukat, hogy nőjön a jólétük. Alapítsanak és vezessenek gazdasági társaságokat, vegyenek példát a leggazdagabbakról. A szegények helyzetének javítása egyébként is olyan szociális rendszereken múlik, amelyeket főként a gazdasági társaságok finanszíroznak. Nem csak társasági adóval, hanem munkahelyek biztosításával, társadalmi felelősségvállalással, a dolgozóik személyi jövedelemadójával, a fogyasztásuk ÁFA-jával, stb.
4. A szegények jóléte világszerte folyamatosan nő. Nőhetne gyorsabban is – ehhez többet kellene tanulni, teljesíteni, alkotni, vállalkozni. Dolgozzunk azért, hogy így legyen, segítsük őket ezen az úton, de ne ígérjünk nekik demagóg populista módon teljesítmény nélküli jólétet. Az esélyegyenlőség valóban az esélyek – és nem az eredmények – egyenlőségét jelenti.
Az index.hu cikke az ésszerű és felelősségteljes újságírás szép példája, gratulálok a szerzőnek, Mészáros Tamásnak.

2017. január 10., kedd

Hogyan politizáljunk

A bal-lib és konzi következetlenségeket bemutató sorozataim nyomán felvetődhet a kérdés, hogy akkor mi az élet- és működőképes politikai felfogás. Ebben a bejegyzésben igyekszem választ adni a kérdésre.
Politizálni kizárólag eredménycentrikusan és gyakorlatorientáltan érdemes.
A politizálás egy közösség jólétéért folytatott versengés. Úgy kell csinálni, hogy attól nőjön a közösség jóléte.
Értelemszerűen nem tudjuk növelni a közösség jólétét, ha szerintünk nincs is közösség. Akkor sem tudjuk növelni, ha szerintünk semmi se változzon – mert akkor a jólét is legfeljebb csökken, magától.
A mai világ jellemzője a szabadság és a nagy rendszerek összhangja: ki-ki igen széles határok között azt csinál, ami neki tetszik. A nagy rendszerek pedig – ha értőn bánunk velük – önmaguktól jólétté alakítják ezt a sokszínűséget.
A szabad piac jólétet hoz, ha ezt várjuk tőle, és ellenőrizzük is, hogy megvalósul-e. Lehet a szabad piaccal is visszaélni, nem személytelen automatizmus. Legyen világos a cél (jólétnövelés), legyen világos, hogy csak a jólétet növelő szabad piacnak van létjogosultsága. Az öncélú (jólétet nem növelő) szabadpiac nem kívánatos, és bármikor korlátozható, gyámság alá vehető. És ez nem szélsőség, hanem ésszerűség, gyakorlatorientált magatartás.
A szociális ellátó hálózat célja a társadalmi igazságosság növelése. Ha növeli, jó, ha nem növeli, megreformálandó.
A média célja a hiteles tájékoztatás. Ha ezt szolgálja, jó, ha nem, akkor érvénytelen a sajtószabadságra hivatkozás! A rosszul működő médiát meg kell reformálni.
A diszkriminációmentesség célja is a jólétnövelés. Amíg ezt szolgálja, addig jó. Ha a jólét ellen kezd hatni, újratervezendő.
A demokrácia célja a közösség jóléte, és nem a l'art pour l'art demokratáskodás. A közösség jólétét nem szolgáló demokrácia illegitim.
Az emberi jogok célja az egyén jó közérzetének növelése – összhangban a közösség javával. Ha az emberi jogok a közösség ellen fordulnak, érvénytelen az emberi jogokra való hivatkozás.
Röviden: ne ideológiában gondolkodjunk, miszerint szabadpiac/emberijog/sajtószabadság/demokrácia szent tehén, és minden körülmények között jó, még l'art pour l'art alapon is. Vagy éppen rossz, átverés, és feltétlenül leépítendő. Mindkét szélsőség butaság, célszerűtlen, kerülendő. Gondolkodjunk gyakorlati eredményekben, miszerint az előbbiek meghatározott célt szolgálnak, és csakis e cél teljesülése legitimálja feltételhez kötötten őket. Ha így kezdünk politizálni, hamarosan utolérjük Ausztria GDP-jét. Ne feledjük, hogy 1989-ben ez volt a konkrét célja a „rendszerváltásnak".

2017. január 9., hétfő

Konzervatív következetlenségek 4. rész

d. A nem változás mint maladaptív stratégia
Bevett gospel-bölcsesség szerint „ha jó volt az anyukámnak, jó lesz nekem is". Voltak az emberiség történetében történészi szempontból unalmas jóléti korszakok, amikor 50-100 évig nem történt semmi szokatlan, ami magatartásváltozásra ösztökélte volna az egyént. A mai kor azonban nem ilyen.
Napjainkban a gyors változás a fő szabály, az állandóság pedig kivétel, már-már szerencsés véletlen. A tudomány, a technika, a népességnövekedés és a városiasodás vadul száguld előre, és mellékhatásként mélyreható társadalmi-erkölcsi-felfogásbeli változást okoz. Magyarán: városban iPhone-t nyomogatva egész másképp élünk és gondolkodunk, mint pár évtizede falun, nehéz úgy tenni, mint ha semmi sem változna.
Evolúciós értelemben maladaptív (rosszul alkalmazkodó) stratégia, amikor egy populáció nem követi a körülmények változását: pl. jön egy jégkorszak, ám a mamutcsorda nem költözik délre, nem növeszt vastagabb bundát, nem szaporodik jobban, védtelen marad a ragadozóival szemben. Az alkalmazkodás hiánya megtizedeli az állományt, akár kihaláshoz is vezethet. „Ha anyukámnak jó volt 5 centis bunda, nekem azért sem kell 10 centis" – érvelhetne egy konzervatív mamut.
A mai gyors átalakulás megtizedeli a közéleti konzervativizmus változást ellenző változatát, és akár a kihalását is eredményezheti.
Megoldási javaslatom: kövessük az idők szavát. Jöhetnek stabilabb korok, amikor a nem változás lesz az alapszabály, jelenleg viszont más a helyzet, ehhez kell alkalmazkodni.
- vége -

2017. január 8., vasárnap

Konzervatív következetlenségek 3. rész

c. A haladás mint probléma
Egy átgondolatlan konzervatív körömszakadtáig ellenzi a változást, a haladást, miközben a világ mást sem tesz, mint változik és halad. Az átgondolatlan konzervatív így hülyét csinál magából, és lejáratja az elképzeléseit.
Holott a konzervatív álláspont körültekintő jövőképként is bemutatható: a konzervatív e felfogásban mindössze óvatos az elkerülhetetlen változással és haladással kapcsolatban, nem akarja ezeket siettetni vagy elkapkodni, de nem is áll ésszerűtlenül ellen az elkerülhetetlennek.
Példa: a konzervatív üzleti terv nem arról szól, hogy idén is mindent pont úgy csinálunk, mint tavaly, mert lefagyott az agyunk, hanem arról, hogy óvatos becslésekkel élünk, és kerüljük a túlzott kockázatvállalást. Nem ígérünk 20%-os növekedést akkor, amikor a piaci szereplők 5% körüli növekedésre számítanak. A konzervatív hitelfelvétel lényege nem az, hogy egyáltalán nem veszünk fel hitelt, hanem hogy körültekintően felmérjük az összes lehetséges kockázatot, és csak annyit vállalunk be, amit biztosan tudunk kezelni. Nem adósodunk el a fejünk búbjáig. A konzervatív becslés pedig értelemszerűen nem nulla, hanem óvatos, visszafogott. Az üzleti/pénzügyi életben ezt hívják konzervativizmusnak.
Megoldási javaslatom: ne akarjuk elkerülni azt, ami elkerülhetetlen, viszont legyünk körültekintőek, óvatosak, és a kockázatvállalás helyett a teljesíthetőségre összpontosítsunk. Ez népszerűvé és sikeressé teszi a konzervatív felfogást – mint a gazdaságban.

2017. január 4., szerda

2017 – a demokrácia éve

Az újév első bejegyzésével szeretnék megnyugtatni mindenkit, aki a demokráciát félti a többségtől, és egyben biztatni a magyar választókat, hogy igyekezzenek észérvekkel alakítani a többség véleményét. Mindenki demokratizáljon még két embert!
A demokrácia piac, a közéleti ideák szabad piaca. Mármost, a piacról tudjuk, hogy magától tud áruellátást és jólétet biztosítani. Ha meghackeljük, ahogy pl. a kommunisták próbálták, akkor hiányt és szegénységet állítunk elő. Ez a helyzet a demokráciával is. Ha meghackeljük, akkor demokráciahiányt állítunk elő, és teret nyitunk a szélsőségeseknek.
A kényes kérdés persze, hogy mit tegyen a tartósan kisebbségbe kerülő oldal: örüljön, hogy a többség akarata érvényesül, vagy sírjon, hogy a többségnek nincs igaza, a többség hülye, birkanép, stb.?
Célszerű örülni, hogy működik a demokrácia mechanikája, azaz a többségnek igaza tud lenni, kormányt tud működtetni. Ez sokkal jobb, mint – akár csak puha – diktatúrában élni.
Na de ha a – hülye, megvezethető, stb. – többség ellenünk van? Akkor próbáljuk meggyőzni a többséget. Ennyire egyszerű a feladat. Ha látványosan igazunk van, akkor csak meg tudunk erről győzni másokat is. Ha tartósan nem sikerül, akkor mitől vagyunk olyan biztosak az igazunkban?
Demokratának lenni annyi, mint nem félni... a többség hosszú távú ésszerűtlenségétől. Demokratának lenni annyi, mint bízni a többség józan eszében és meggyőzhetőségében.
Aki vállalja, hogy a többség kormányozzon akkor is, ha épp nem a szája íze szerint teszi, az demokratikus elkötelezettségű. Aki kisebbségből, a többség akaratát megkerülve akar érvényesülni, az meg antidemokrata, diktatórikus beállítottságú. Nem kellemes az antidemokratikusság tudatával együttélni.
A magyar demokrácia még fiatal, ezért nem csoda, hogy a többséget megkerülő szándék jobbra-balra megfogalmazódik, és logikus módon a kisebbségben maradt oldalon erősödnek fel az ilyen hangok. Momentán pont a bal-lib oldal hajlamos inkább az antidemokratizmusra, de ha fordul a kocka, majd a másik oldal válik rá hajlamossá. Sok generáción át kell virágzó demokráciában élni ahhoz, hogy az antidemokratikus gondolkodás már csak keveseket kísértsen meg.
Nem szereted, ahogy a többség gondolkodik? Nosza, győzd meg a többséget, hogy a te gondolkodásod célszerűbb, hasznosabb, értelmesebb. Pl. nagyobb közösségi jóléthez vezet. Ehhez persze nem árt hinni a közösségben, a közös érdekekben. A közösséget fenntartással kezelő ember nehezen tudja meggyőzni a többséget arról, hogy az elképzelése hasznosabb... a közösség számára. Akinek víziszonya van, nem nyer úszóversenyt. Akinek közösségiszonya van, az nem nyeri el a közösség szavazatainak többségét. Ez így ésszerű. Ha gond a közösség, akkor korrekt, hogy kimaradsz a közösség életéből, sőt ilyen hozzáállással demokratának is nehéz lenni. Nem plauzibilis.
Miért nem? A demokrácia egy közösségi irányító rendszer. Ha nincs közösség, nincs mit irányítani, nincs demokrácia. Ha belegondolunk, a közösségellenesség a demokráciaellenesség szinonimája. Továbbá, ha nem hiszünk abban, hogy a többség képes ésszerű döntéseket hozni, akkor nem hiszünk a demokrácia ésszerűségében, célszerűségében, azaz antidemokraták vagyunk. Még nem találkoztam olyan szimpatikus emberrel, aki antidemokratának mondta volna magát. A számomra szimpatikus emberek mind demokratának nevezik magukat – ideje, hogy a szavakhoz a közösség, a többség és az ésszerűség elfogadása is társuljon.
Tegyük 2017-et a demokratikus fejlődés évévé: bízzunk abban, hogy látványos igazunk többségben ölt testet. Higgyünk a társadalom józan eszében, mert ha nem hiszünk benne, akkor valóban tartósan kisebbségben maradunk. A demokrácia ugyanis a hackelői ellen hat, és ez történelmi léptékben így helyes, így igazságos.
Ebben a tudatban készüljünk a 2018-as választásra.