L. Ritók Nóra kontra iparfejlesztés?

Annak apropóján, hogy L. Ritók Nórát kitüntették és adott egy friss interjút, hasonlítsuk össze a kétféle megközelítést, miszerint 1. művészettel a mélyszegénység ellen; 2. iparfejlesztéssel a mélyszegénység ellen.

Az alábbiakban L. Ritók Nóra egy-egy gondolatmenetét vizsgáljuk meg önmagával és az iparfejlesztéssel ütköztetve. Ennek során összeáll a logikailag nehezen magyarázható, vagyis hogy mitől és hogyan keletkezhetett bármiféle ellentét a két megközelítés között.

L. Ritók Nóra (L.R.N.): Kilencvenkilencben aztán megalapítottam az Igazgyöngy Alapítványt, amely gyermekközpontú és esélykiegyenlítő céllal, a művészet eszközeivel kereste a fejlesztés lehetőségeit. ... Ugyanakkor hamar rájöttem, hogy a jó iskola meg néhány jó tanár még nem elég, önmagában nem képes életstratégia-váltást generálni. ... Muszáj a háttérrel is foglalkozni, a családokkal, hogy ne amortizálódjon az iskola hatása a mindennapok túlélésében.
- Az iparfejlesztés pont azt az egzisztenciális hátteret alapozza meg, amely sokat tehet azért, hogy a mindennapok túlélése többé ne legyen probléma, és a helyben élők a szükséglethierarchia következő szintjére lépjenek.

L.R.N.: Tizenhét éve kezdtünk bele – az oktatás mellett – abba a komplex esélyteremtő munkába, amelyet a térségben most is végzünk, és amelynek a teljes programját egy Told nevű zsákfaluban visszük. Ez a falu a társadalmi leszakadás összes problémáját magában hordozza.
- Hordozza? Nem csak hordozta? Közben eltelt 17 év, ezalatt semmi sem változott, vagy csak minimális a hatás? Érdemes komolyan elgondolkodni azon, hogy egy projekt 17 éve után miért indokolt továbbra is a jelenidő használata.

L.R.N.: Azt szoktuk mondani, hogy egyéni életstratégia-váltást támogatunk, közösségi megerősítéssel.
- Az iparfejlesztés megélhetést ad a közösség tagjainak, hogy meglegyen ez a támogatás.

L.R.N.: ...fontos, hogy ezt a munkát összekapcsoljuk a hiteles tájékoztatással, az emberek érzékenyítésével. Megértetni, hogy a szegénység éppen az akaratot őröli fel, a motivációt, az önmagukba vetett hitet.
- Vagyis hogy értsük meg a szegénységbe ragadtak tehetetlenségét, motiválatlanságát: az iparfejlesztés e helyett munkalehetőséget nyújt nekik, hogy ne legyenek tehetetlenek.

L.R.N.: Az intézmények ügykezelő fókuszt visznek, nem az okokkal foglalkoznak, és nem szeretik a nem azonnal megoldható problémákat, a siker kommunikálása pedig meghatározó lett a működésben.
- Bizony, 17 év után nem ártana némi sikert kommunikálhatni. Már az első 2-3 év után sem ártott volna.

L.R.N.: A probléma, a szegénység megannyi esetben komplex és generációkon átívelő, ám nem sikerült a megoldási kísérleteket kormányokon átívelővé tenni.
- Dehogynem sikerült, a 17 projektévből 16-ban a Fidesz volt kormányon, a maga átívelő iparfejlesztésével.

L.R.N.: A rendszerváltás óta mindig cserélődtek a fókuszok: volt, hogy az oktatásban próbálták, máskor a munka világába való visszavezetéssel. Bonyolítja a helyzetet az időfaktor: a kormányok gyors eredményt akarnak produkálni, miközben generációs léptékben lehet csak gondolkodni a kérdésről.
- Aki generációs léptékben szeretne gondolkodni egy problémáról, az nem megoldani, hanem fenntartani szeretné azt.

L.R.N.: ...mindig van kiút. A gyakorlati terep a már említett zsákfaluhoz, Toldhoz kötődik: itt kezdtük el húsz éve azt az esélyteremtő stratégián alapuló munkát, amelynek most tartunk a tizenhetedik esztendejében.
- Tényleg van kiút, az iparfejlesztés. Az már 3-5 év alatt hat.

L.R.N.: Nálunk a hatékonyságmérés ugyanúgy alapvető fontosságú, mint a tapasztalatok beépítése, és a működő elemeket igyekszünk másutt is hasznosítani.
- Aki generációs léptékben gondolkodik egy jelen időben leírt problémáról, az tudja-e egyáltalán, mit jelent(ene) a hatékonyságmérés? Azt, hogy hónapról hónapra, évről mennyivel csökkent a probléma a befektetett munkával összevetve.

L.R.N.: Berettyóújfalu ötven kilométeres körzetében hatszázötven gyereket oktatunk művészeti, fejlesztői iskolarendszer keretei között, és a toldi program mellett tizenhét – iskolakezdéskor és karácsonykor huszonhét – településen vagyunk jelen azzal a céllal, hogy az ott élő családok képesek legyenek kitörni a generációs, átörökített szegénységből.
- Megtudhatjuk, hogy 17 év alatt mennyire lettek erre képesek?

L.R.N.: ...hány év alatt juthatunk el oda, hogy egy gyermek bárhová születik is, van esélye normálisan lakni, enni, inni, tanulni, no pláne a társadalmi mobilitás nyomán előre jutni, a saját kezébe venni a sorsát?
- 3-5 év alatt, iparfejlesztéssel.

L.R.N.: A szegénységnek sok szintje van. A legmélyebben vannak azok, akiket mi generációs szegényeknek hívunk: erre a társadalmi csoportra azért nem fókuszálnak, mert – a fentebb említett okok miatt is – nehéz őket motiválttá tenni.
- Értsd: nehéz őket munkára bírni a falu közelébe telepített üzemben. Pedig ez lenne a cél.

L.R.N.: Miközben azt kellene kihangosítani, hogy miként oldhatjuk meg a problémát, inkább mindenki a könnyebb utat – a sikert és annak kommunikációját – választja.
- Bocs, a probléma megoldása nem lenne siker? Ha igen, mitől gond a sikerkommunikáció?

L.R.N.: Így aztán sem intézményi, sem társadalmi szinten nem képződik meg az a tudás a társadalomban, hogy rajtuk, a mélyszegénységben élőkön igenis lehet segíteni, a leszakadó térségeket mindenre kiterjedt, átfogó programokkal igenis meg lehet menteni.
- Az eddig elmondottakból pont az derül ki, hogy művészeti és puha közösségfejlesztési eszközökkel 17 év alatt csak meghosszabbítani lehetett a problémát. Ellenben iparfejlesztéssel 3-5 év alatt egzisztenciát lehet teremteni, amire támaszkodva már működhet a pedagógia és a közösségfejlesztés.

L.R.N.: Például a lakhatási szegénység nagyon meghatározó a problémában. Nincs vezetékes víz... Csak az áram köti őket a huszonegyedik századhoz. Mindez Európa közepén. A megoldás azonban nem az, hogy adunk szuper összkomfortos lakást olyan családoknak, amelyek sosem éltek ilyenben, mert ha nincsenek meg azok a tudások, készségek, amikkel ilyen körülmények között tudnak működni, hamar amortizálják azt.
- Rakjuk össze: a meghatározó összetevőt nem lehet annak megoldásával kezelni? Ez logikailag azt jelenti, hogy nem ez a meghatározó összetevő. Meghatározó tényező az, amelyet kezelve a probléma meghatározó mértékben csökken.

L.R.N.: Hány év ez? ... A generációs szegénység már egészen más szint, ott hosszú idő szükséges, mert nagyon mások az életvezetési képességek, például óriási a pénzügyi tudatosság hiánya.
- 3-5 év, iparfejlesztéssel.

L.R.N.: Ennek a felszámolásához generációs léptékű gondolkodás szükséges: nem véletlenül terveztük mi is húsz évre az első szakaszt.
- Bocs, amit 20 év alatt lényegesen csökkenteni sem sikerül, arra ki és minek indítana projektet? Az adófizetők biztosan nem. V.ö. iparfejlesztés: 3-5 év.

L.R.N.: Persze tisztában vagyok azzal, hogy a szegénység nem tűnik el, de hogy annak milyen aránya van egy társadalomban, az nem mindegy; azon lehet és kell csökkenteni.
- Ha eredményt is akarunk, akkor iparfejlesztéssel.

L.R.N.: Ha paradoxonnak is hathat: mi azért dolgozunk, hogy ne legyen ránk szükség – én azért dolgozom, hogy ne legyen rám szükség.
- Cöcöcö. Egy 20 éves projekt, ami csak az első lépés, az bizony egy nyugdíjig tartó karrierállásnak tűnik a projekt munkatársai számára. Lehet, hogy a mélyszegényeken segítésnél is erősebben motiválja őket a saját egzisztenciájuk biztosítása? Ehhez képest az iparfejlesztők valóban azon dolgoznak, hogy egy adott területen 3-5 év elteltével ne legyen rájuk szükség.

L.R.N.: Az adományozás önmagában nem változtat meg semmit. ... Megeszik, hordják, örülnek neki – egy darabig. A fejlesztő segítségnyújtás lenne a fontos: amikor a közösséggel együtt megállapított feltételek és elvárások vannak, amelyek az elmozdulást támogatják. Hogy oké, kaptam valamit, de nekem is tennem kell valamit, ha tenni akarok magamért, a családomért, a közösségért.
- Ez pont úgy hangzik, mint amit egy polgári kormány is mond: hogyan kerülhettek akkor ellentétbe?

L.R.N.: Én is átestem egy tanulási folyamaton az adományozás terén, mert eleinte, a sokkoló gyerekszegénységben én is csak adtam. ... Aztán – én csak így nevezem – egy kegyelmi pillanatban megállított néhány asszony az utcán: Nórika, maga rosszul adományoz! Becsapják magát, máshová megy az adomány, mint gondolná! Tudtam én ezt, csak azt nem tudtam, mit csináljak. Megkérdeztem: segítenének nekem, hogy leírjuk, hogyan lehet jól adományozni? Örömmel mondtak igent, és elkészítettünk közösen egy helyi „igazságossági szabályzatot”, afféle etikai kódexet, amelyben ők fogalmazták meg: az adomány nem jár csak úgy, tenni kell érte valamit.
- Á, megvan! Az ellentét akkor alakulhatott ki, amikor L. Ritók Nóra még nem tudta, amit pár év alatt megtanult, és ha kezdetben módszertani nézetkülönbség miatt haragudott a polgári kormányra, később már csak szokásból, vitte tovább a kezdeti gyűlöletlendület...

L.R.N.: Az állami rendszer feltehetően kiégetne. ... Paradigmaváltás kellene – minden területen. Én a pedagógiai módszerekben hiszek, a prevencióban, az intézményrendszer pedig mára már szinte mindenhol hatósági eszközöket alkalmaz. ... Nálunk nincs indikátorkényszer, a problémák megértése és a megoldások keresése van.
- A nincs „indikátorkényszer” magyarul azt jelenti, hogy nincs hatékonyságmérés, amiről fentebb beszélt. Nem ártana ezt végiggondolni, hátha kiderülne, hogy 17 év lényegi eredmények nélkül bizony gond. V.ö. iparfejlesztés: lényegi áttörés 3-5 éven belül.

L.R.N.: ...megkaptunk mindenféle bélyeget a Soros-bérenctől a brüsszelitáig, nem csoda, hogy ebben a hangulatban mind több polgármester, intézményvezető bizonytalanodott el, szabad-e velünk egyáltalán szóba állni.
- Nem úgy kezdődött, hogy L. Ritók Nóra azért orrolt meg a polgári kormányra, mert akkor még nem tudta, amit saját szavai szerint pár év alatt megtanult? Nem ebből indult ki a tartós adok-kapok, aminek csak a sokadik fejezete lett a „Soros-bérencezés”?

L.R.N.: Emlékszem, talán az volt az utolsó csepp, amikor az alkotmányvédelmi hivatal embere a kapcsolatrendszeremről kérdezett, és hiába igyekeztem megtudni, mit akar tőlem, sosem adott konkrét választ. Arról érdeklődött például: kik az Antiszegregációs Kerekasztal tagjai? Miért kérdezi – kérdeztem vissza –, amikor ott van a minisztériumi honlapon. Jó, tudja, de nem mindegy, én milyen sorrendben mondom. Megrémültem: lehet, hogy ezzel hozok kellemetlen helyzetbe másokat?
- „Megrémülés” helyett esetleg felsorolhatta volna a tagokat úgy, ahogy ott vannak a minisztériumi honlapon. A „félek”, és „a családom is fél” egy elkoptatott panel a diktatúrázás eszköztárából. Mára világosan kiderült, hogy a diktatúrázás kormányváltó retorikai fogás volt, semmi több. Sőt az is kiderült, hogy az új kormány állami kitüntetések sorával fizeti ki a neki kampányoló diktatúrázókat.

L.R.N.: Sokan nyomás, utasítás alatt dolgoztak az elmúlt tizenhat év alatt: nem ismerhetem mindenki élethelyzetét, körülményeit... Sokan dolgoztak úgy, hogy legalább mérsékelni tudják a hatásokat. De nyilván akadtak olyanok is, akiknek ez nagyon kedvezett, és fürödtek a nekik osztott szerepekben.
- Milyen hatásokat igyekeztek mérsékelni egyesek? A 20 év alatt elérendő valamiféle eredmények elvárását? V.ö. iparfejlesztés: 3-5 év.

L.R.N.: Ellenben egyértelmű a felelősségük a döntéseket meghozó politikusoknak, akik ezt az egész rendszert kidolgoztatták és működtették, akik egzisztenciákat tettek tönkre, akik elhallgattattak, kényszerítettek embereket, akik ebbe a szörnyű mentális állapotba taszították az országot, akik nem tettek semmit a környezetvédelemért, az oktatásért, az egészségügyért, akik a szegénységről, a szegényekről lenézően beszéltek, akiknek csak az volt a céljuk, hogy meggazdagodjanak. Nekik nem tudok megbocsátani.
- Világos: „mit adtak nekünk a rómaiak”. Pl. az iparfejlesztést, teljes régiók egzisztenciális felzárkóztatását, amire a továbbiakban L. Ritók Nóra projektje is építhet, hogy „soha napján kiskedd” előtt is eredményei legyenek. Ez lenne megbocsáthatatlan? Furcsa gondolkodás.

Összegzés: a kormányváltással újra helyzetbe kerültek azok, akik a 3-5 év alatt ugrásszerű fejlődést hozó iparfejlesztés helyett n-szer 20 éves projektekkel szeretnének maguknak örök egzisztenciát teremteni, és tabuvá tenni bármiféle eredményelvárást. Nem szégyennek tartják az eredménytelenséget, hanem büszkék rá, és elvárják, hogy a társadalom ehhez gazsuláljon, mert különben...

Tudatosítsuk, hogy az adófizetők pénzéből gazdálkodó projektekkel szembeni eredményelvárás nem tabu, hanem alap.

Miért vesztett a Fidesz

Spoiler: inkább a körülmények összejátszása, mint a belső hibái miatt.

Nézzük először a belső hibákat.

1. Az autoriter vezetőkultusz, a sorból kilógók leárulózása - ez tényező, de nem lehetett döntő, hiszen Magyar Péter fokozottan autoriter és ellentmondást nem tűrő személyikultista, ám egyelőre nincs közfelháborodás, nem durrognak sorra az agyi biztosítékok, vagyis ez önmagában nem vezet vereséghez.

2. Orbán Viktor meghízott - ez érthető a rengeteg stressz miatt, és persze a kampányban jobban mutat egy slank jelölt, de a szavazók többsége azért átlátja, hogy a választás győztese nem milánói divatbemutatóra megy, hanem Magyarországot fogja vezetni, tehát önmagában ez sem lényeges oka a vereségnek.

3. A belső kritika kiiktatása - kívülről legalábbis így tűnik, erre utal a sorból kilógók leárulózása is, bár Orbán Viktor számtalanszor hangsúlyozta, hogy az aktuális ügyekről őszinte belső viták zajlottak. Ezek őszintesége megkérdőjelezhető, ha a tét, hogy egyetértesz a fővonallal, vagy áruló vagy... Ez sem döntő ok azonban, mivel a demokrácia nem egy párton belül keresendő, hanem a pártok versengésén keresztül érvényesül. A nemzetközi gyakorlat is azt mutatja, hogy egy-egy párt belülről erősen autoriter, a másként gondolkodókat azért tűri rosszul, mert „akinek nem tetszik a fővonal, menjen át egy neki tetsző másik pártba”.

Ezek után nézzük a belső hibának látszó, de alaposabban megfontolva mégsem-hibákat.

4. A közbeszerzések saját oldalra csatornázása - ezt a rendszerváltás körül tanulták el a baloldaltól, ahol azóta is változatlanul ugyanígy mennek a dolgok. Akinek fáj, hogy Mészáros Lőrinc vállalatai sorra nyerik az állami tendereket, figyelje meg, hogy ahol a baloldal van épp hivatalban, ott is ez a helyzet, csak tucatnyi „Mészáros Lőrinc” személyén keresztül, akiket így nehezebb egy kalap alatt felsorolni. Tehát aki arra szavazott, hogy mostantól ne főként a hivatalban lévő párt gazdasági holdudvara kapja az állami megrendeléseket, az vagy csalódik, hogy mégsem olyan a világ, amilyennek álmodta, vagy örül, hogy végre őt és a rokonságát is bevették. Egyébként, mivel minden helybeli cég vezetése kötődik erre vagy arra, a hatalmon lévők nyilván nem akarják az ellenzék holdudvarát hízlalni, tehát...? Belgiumban például úgy oldják ezt meg, hogy a holdudvarok a választási eredmények arányában felosztják egymás között a közbeszerzési piacot.

5. A NER szitokszóvá válása - mondjuk ki teljes formájában, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről van szó, és fontoljuk is mindjárt meg, hogy van-e a fogalommal problémánk. Baj lenne nemzeti szinten együttműködni? Aligha, sőt, ez lenne az alapértelmezett feladat. Továbbá, a baloldalnak is van NER-je, azt Nemzetközi Együttműködés Rendszerének hívhatnánk, ha nem informálisan működne. A különbség, hogy a Fidesz-NER nemzeti érdekek mentén működött, a baloldali NER pedig a nemzetközi érdekeket képviseli informálisan a nemzeten belül, akár a nemzeti érdek ellenében is. Ez utóbbival valójában sokkal nagyobb a probléma. Példa: akit a Volkswagen vezetőjének választottak, az ne dolgozzon informálisan az Opelnek, Mercedesnek, stb., hanem képviselje csak a Volkswagen érdekeit. Nem logikus, hogy a nemzeti együttműködés szitokszóvá tudjon válni.

6. A médiabirodalom autoriter működtetése - számos jobboldali médiamunkás lépett ki csalódottan azzal hogy itt utasításba adják, mi legyen a hír, és mi nem lehet, vagyis hogy a tényanyagot hajlítgatni, görbítgetni kell. Nos, aki figyelmesen olvassa a baloldali médiát, annak feltűnhetett, hogy ugyanaz a hajlítgatás megy ott is, csak ellenkező irányba.

Valójában kétféle propagandagépezet van, független objektivitás pedig egyáltalán nincs, sajnos. Ugyanis ha lenne, akkor nem kellett volna kiépíteni egy alternatív médiabirodalmat. Valójában a Fidesz óriási eredménye, hogy ez létrejött, és óriási veszteség lesz, ha leépítik. Attól kezdve a balra görbített híranyagnak nem lesz alternatívája, ahogy egész Nyugat-Európában sincs. Egy egyoldalúan tájékoztatott társadalom pedig nem tud kiállni az érdekeiért, így a demokrácia kiüresedik.

7. A baloldali intézkedések bekeverése - nevezhetjük ezt eklektikus kormányzásnak, és amíg népszerű, addig nem lesz belőle vereségok. Széles tömegek tapsoltak például a multik különadóztatásának azzal, hogy milyen karakán ez a Fidesz. A rezsicsökkentést és a kötelező bolti akcióztatást is lelkesedés övezte, bár ezeknél már a Thatcher-paradigma veszélye is felmerült, miszerint a baloldal mindig kifogy az adófizetők pénzéből, és jönnek a megszorítások. Egy baloldali intézkedésekkel operáló jobboldali kormány nem immunis ezzel a veszéllyel szemben, de a gyakorlatban sikerült elhárítani, azaz egyensúlyban tartani az államháztartást.

8. A konzervatív kultúrharc - nem jól mutat, ha a művészkörök elsöprő többsége epét hány a kormányra és lámpavasat emleget, de ha figyelembe vesszük, hogy ez egy elkötelezetten és elfogultan baloldali többség, akkor már nincs mit csodálkozni rajta, és azonosulni sem célszerű vele. A művészkörök elsöprő többsége ugyanis pukkasztandó kispolgárnak tartja a választókat, így aki velük skandálja, hogy „mocskos Fidesz”, az a saját érdekei ellen szavaz. Amiből lehet vereség, de nem a Fidesz tehet róla. Ellene sem tehet sokat, mert elkötelezetten és elfogultan baloldali értelmiségieket semmilyen módon nem tud a maga oldalára állítani. Inkább a társadalom egészének kellene az érdekeit körültekintőbben megfontolni.

9. Az oktatás nemzeti irányba fordítása - milyen más iránya lehetne egyébként az oktatásnak? Nemzetközi? Kinek lesz az jó?

10. Az egykulcsos adó - látszólag érzéketlen megoldás, de a valóságban egyéb adónemek is működtek mellette, így nem volt érzéketlen. A középosztály erősítését célozta, a baloldal szerint a mélyszegények kárára. Akik azonban munkába állhattak a Szent István óta példátlan iparfejlesztésnek köszönhetően. Így a Fidesz megfogalmazta a mélyszegények helyzetén merengés alternatíváját, a munkaalapú társadalmat, ami szintén óriási eredmény.

11. A gyűlöletkeltés - visszás, ha ugyanazok szörnyűlködnek a gyűlöletkommunikáción, akik suttogó propaganda formájában terjesztik, hogy „pszt, tudod, hogy Orbán cigány”, amellett, hogy patás ördög. Egy objektív megfigyelőnek feltűnhet a gyűlöletkommunikáció szimmetriája, ez nem a Fidesz hibája, nem is ő kezdte, és ha egyoldalúan abbahagyná, attól nem szűnne meg a baloldalon.

12. A kereszténykedés - ebben a témában a közvéleménynek kellene alapos lelkiismeret-vizsgálatot tartania, hogy kiderüljön, pontosan mi is a baj azzal, ha valaki a közössége jólétéért szeretne dolgozni, hagyományosan erkölcsös életvitelre törekedve. Hogy az erkölcsösség csak látszat? A látszatban mégis több a valódi erkölcsösség, mint ha törekvés sincs rá. Az egyházak tartsák el magukat, illetve tartsák el őket a híveik? A színházakat meg tartsák el a színházba járók? Na, utóbbiról ugye, szó sem lehet! Az sem mindegy, hogy az egyházak bátorítják és lelkesítik azokat a társadalmi jólétet teremtő polgárokat, akiket a színházcsinálók elsöprő többsége pukkasztandó förmedvénynek lát, és ez a látásmód áttételesen összefügg a „kereszténykedés” elutasításával.

Nézzük a vereségért főként felelős külső körülményeket.

1. Az Európai Unióval folytatott hosszú, és már-már eredménytelennek tűnő dacolás. Nagy Sándor harca volt ez a Perzsa Birodalommal, azzal a különbséggel, hogy Nagy Sándor rövid úton győzött, egyébként hamar elpártoltak volna tőle a katonái. A helyzet iróniája, hogy mire itthon vesztett Orbán, az általa javasolt szakpolitikák egy része kezd győzelemre jutni az Unióban, például a migráció kezelése terén. Viszont mivel az uniós tagság támogatottsága 85% körül volt és van, az Unióval dacoló Fidesz hátországa meggyengült.

2. A gazdaság halovány teljesítménye, ami a német autóipar válságával függ össze. A 'zemberek mindennapi jólétet szeretnének magasztos eszmék helyett - ezt persze az új kormánynak is életveszélyes figyelmen kívül hagyni. Márpedig az irracionálisan erős forint még tovább ronthatja a gazdasági adatokat, miközben az import termékek alacsonyabb árának átmenetileg örülhetünk.

3. Tizenhat év kormányzás - a közvélemény belefáradt az állandóságba, és a váltásra szavazott. Jöjjön új műsor új szereplőkkel. Hátha még a mindennapi jólét is fellendül ettől, legalábbis ez volt a fő motiváló remény.

Min célszerű változtatnia a hatalomba utóbb vagy akár előbb visszatérő Fidesznek? (Lásd: a Tisza-kormány szervizciklus tesztje)

1. A belső kritikát érdemes jobban tűrni. Ha Nagy Sándor hosszabb életű, valószínűleg ő is megfontoltabbá válik idősebb korára.

2. A baloldali jellegű népszerű intézkedésekkel óvatosabban kellene bánni (nehogy tényleg kifogyjanak az adófizetők pénzéből), ehelyett a középosztályt és a bele munka révén integrálódó alsó rétegek felzárkózását kellene sűrűbben emlegetni.

3. A fiatalokat érdemben kellene megszólítani - sokat kaptak ugyan a Fidesztől adókedvezmény és családtámogatások formájában, azonban nem igazolták vissza, hogy ilyen törődést igényelnek, sőt sok fiatal a „megvesztegetés” elfogadása után, tudatosan nem szavazott a Fideszre. Mivel mindig a fiataloké a jövő, célszerű őket megkérdezni, hogy milyen gondoskodást tartanának méltányosnak.

4. Abba kell hagyni a nemszeretem csoportok pitiáner piszkálását, szakítva azzal a belügyminiszteri logikával, hogy aki rosszat mond a kerettantervre, azzal csináltatunk ötven munkahelyi fekvőtámaszt, és legközelebb sót teszünk a kávéjába. Egy erős, magabiztos kormánynak nincs szüksége efféle praktikákra.

5. A médiaháborúban új paradigmát kell bevezetni: vagy baloldali propagandáról, vagy jobboldali független-objektivitásról célszerű beszélni.

A többi tényező a hatalomba visszatérés körülményei és időtávja függvényében alakulhat.

Ez a bölcs polgári lépés

... méltó Judithoz: nem vállalta, hogy elnökként személyében egyesíti a szétszakadt nemzetet.

Pedig ott leng a „lehetőség”, a „megtiszteltetés”, a színfalak mögött valószínűleg még egy sor jelöltet megkísért vele Kaliberhiányos Nagyágyúnk.

Minden arra járó Hófehérkének odakínálja a mérgezett almát, hátha valaki ráharap.

A kaliberhiányban nem szenvedő Polgár Judit, nagymesteri döntéssel, nem harapott rá.

Lássuk, ki lesz a következő Hófehérke.

A köztársasági elnök lemondásának logikai érdekességei

A Tisza-kormány alkotmánymódosítása a malom nevű játékból ismert csiki-csuki helyzetet teremtett az elnök számára: vagy aláírja az Alaptörvény 17. módosítását, amely megszünteti elnöki megbízatását, vagy az aláírás megtagadásával „jogsértést” követ el, és arra hivatkozva távolítják el. Az elnök úgy döntött, aláírva búcsúzik hivatalától, leszögezve, hogy ezzel Magyarország megszűnt demokratikus jogállam lenni, a köztársasági elnök pedig a továbbiakban nem tud érdemi fék és ellensúly szerepet betölteni.

Török Gábor elemző szerint éppen ezzel bizonyította, hogy mindvégig alkalmatlan volt a demokrácia és a jogállam védelmére, hiszen most úgy látja, hogy mindkettő sérül, és mit tesz? Egyikért sem száll síkra.

Az elnök szempontjából azonban inkább úgy nézhet ki a helyzet, hogy mindkettő sérül ugyan, de síkra szállni a védelmükben szélmalomharc lenne, csupán Búsképű Lovagot csinálna magából, a jó kimenet lehetősége nélkül. A módosítás aláírása ellenben vádirat a jelenlegi alkotmányozó hatalommal szemben: a politikai önkény egy napon az ő fejükre hullik majd vissza.

Jól döntött-e? Más szóval, valóban a kisebbik rosszat választotta? Pergessük le a forgatókönyvet, amelyben az elnök nem ír alá, erre a kormány elindítja a megfosztási eljárást, és ténylegesen eltávolítja a hivatalából. Közben az elnök tiltakozhat, tüntethetnek mellette a polgári erők, valószínűleg eredménytelenül. Akkor is kinevezik az utódját. E sok balhé közepette beljebb lesz-e az ország, mint ha el sem indul a Balhé utcán befelé?

Feltehető, hogy az elnök konzultált lehetséges támogatóival, gyors közvélemény-kutatás is készülhetett, azzal az eredménnyel, hogy a jelen kormánnyal e pillanatban dacolni nem lenne eredményes. Egy későbbi pillanatban viszont, amikor a Valóság kezdi utolérni a kormányt és a közvéleményt (lásd az előző poszban: 380 Ft/euró árfolyam felett), akkor eredményesen lehet majd hivatkozni az egész eljárás lényegi szabálytalanságára és elfogadhatatlanságára (konkrétan: hogy demokráciaellenes és jogállamot megszüntető volt).

Ezt a veszélyt valamelyest talán a kormány is érzékeli, így arra törekedhet, hogy a 17. módosítást követő 18-ikkal hangsúlyosan helyreállítsa a demokráciát/jogállamot, és egy széles körű támogatást élvező elnököt nevezzen ki. Ám mennyire lesz hiteles egy ilyen lépés? Irodalmi hasonlattal, Robin Hood lemondatja a nottinghami bírót, majd Tuck barátot ülteti a helyébe, és ezzel minden rendbe is jön a sherwoodi erdő lakói szerint?

Összefoglalva: a csiki-csuki helyzet rövid távon megoldotta az elnök eltávolítását, de hosszabb távon a kormány saját magát hozza vele csiki-csuki helyzetbe.

Mikor tér vissza a józan ész a közéletbe?

Egyelőre úgy tűnik, a kormányoldalnak elgurult a gyógyszere, és a bal-liberális értelmiség a médiájával karöltve még cukkolja, hogy egyre hajmeresztőbb intézkedéseket hozzon, amiket utóbb szerfelett nehéz lesz hitelesen indokolni. A józan ész feltűnően hiányzik, vajon mikor tér vissza?

1. megközelítésben: amikor a kormány feladja a visszaható hatályú jogalkotási terveit (lásd: nullum crimen sine lege).

2. megközelítés: amikor a kormányváltó bulin tovább őrjöngő tömeg belátja, hogy a szerinte „unszimpatikus” kormányzásért nem jár börtön (lásd: leng az inga).

3. megközelítés: amikor a bal-liberális „értelmiség” felhagy az „abúzált társadalom” emlegetésével, ugyanis ez nem értelmiségi, hanem érZelmiségi kifejezés, és még annak is rossz.

4. megközelítés: amikor az euró árfolyama eléri azt a szintet, ahol logikailag lennie kellene. Pillanatnyilag ez tűnik a legműködőképesebb, technokrata mérőeszköznek.

A vállalatok 390 Ft/euró árfolyammal tervezték a gazdasági évet, és komoly exportveszteségeik lehetnek ennél erősebb forint mellett (csökken a forintbevételük); az euróhoz csatlakozás támogatói 375 Ft/euró árfolyamot tartanának e célból kívánatosnak (majd lassan, 2030-hoz közeledve); a miniszterelnök által katasztrofálisként jellemzett gazdasági helyzet pedig legalább 410 Ft/euró árfolyamot indokolna.

Ehhez képest jelenleg 361 az árfolyam, messze bármitől, ami észérvekkel indokolható. A józan észnek, ebből levezetve, akkor lesz legközelebb esélye Magyarországon, amikor meghaladjuk a 380 Ft/euró szintet. (Ez a szint, gyengébbek kedvéért, azt fogja jelenteni, hogy a miniszterelnök valójában füllentett a gazdaság állapotáról, hiszen ha az tényleg rossz, akkor irány a 420 Ft/euró!)

380 forintos euró árfolyam felett várhatók újra észszerű beszélgetések, első körben arról, hogy miért füllent PM a gazdaságról. Biztosan eljön ennek is az ideje.

Jog, demokrácia, közélet – az elégtételekről

A Tisza-kormány politikai ámokfutásával kapcsolatban érdemes összefoglalni néhány alapvető ismeretet:

1. A jog az erkölcs minimuma, a bűncselekmények ellen és a vagyoni viták rendezésére dolgozták ki. Tehát ha a szomszédod ferdén néz rád, az nem jogi kérdés, noha emberileg felháboríthat. Ha a kormány nem annak a társadalmi csoportnak oszt vissza adópénzt, amelyiknek te adnál, az sem jogi kérdés. Ha a kultúrpolitika szerinted kriminálisan rossz, ne dőlj be a saját szóhasználatodnak, mert ez sem jogi kérdés. Ha úgy érzed, hogy a társadalmat abúzálta az előző vezetés, akkor ezzel is hiába fordulsz a rendőrséghez/bírósághoz, mert az ügy nem rájuk tartozik, miközben persze, fontosnak érezheted a sérelmet.

2. A politika a társadalmak vezetését meghatározó terület: de még ezen belül is csak a kampányban adhatod elő, mi mindent szeretnél, mert utána beszélhetsz, amennyit akarsz, érdemben nem hallgatnak meg. Nem nálunk konkrétan, hanem sehol a világon. Tüntethetsz is, ám ne várj instant hatást. Majd jön a következő kampány, ott újra előadhatod a kívánságaidat, és talán minimális fogadókészségre találsz. Tehát az, hogy az általad megválasztott kormány nem pontosan a te akaratodat teljesíti, elég nyilvánvaló, nem egyedül te szavaztál rá. Az ellentábor által megválasztott kormány meg pláne más úton jár, hiszen eleve nem is szimpatizáltál a programjával, azért nem szavaztál rá. Ilyen az élet, illetve a demokrácia.

3. A közélet ezzel szemben pontosan arra való, hogy elmondhasd az összes ötletedet, kívánságodat, kampányok alatt és között is. Ha komoly tömegeket mozgatsz meg a gondolataiddal, akkor komoly esélyed van egy neked tetsző kormány hivatalba juttatására. Kivéve, ha az ellenkező előjelű gondolatoknak még nagyobb a tábora. Akkor több évig azon tépheted a hajad, hogy – már megint – kriminális a kormány. De ne dőlj be a saját szóhasználatodnak, ez nem alap egy jogi eljárásra.

Nota bene: ha a szüleid nem azokra a filmekre vittek el, amikre te mentél volna, és jogosnak ÉRZED, hogy ezért felnőttként összeverd őket, szerinted melyikőtök érdemel majd börtönt? Óvatosan beszélj tehát „társadalmi abúzusról”, „abúzált társadalomról”. Alaposan gondold meg, mit jelentenek ezek a szavak, és mire jogosítanak.

A demokrácia úgy működik, hogy a közéletben előadod magad, azután megválasztod a politikusokat, akik önjáró módon kormányoznak, te meg véleményezed őket, a következő körben levonod a következtetéseket, ismét megválasztasz politikusokat, stb. Tehát nem úgy működik, hogy a számodra nem szimpatikus kormányt börtönbe küldöd, a jogot nem erre dolgozták ki (lásd: fentebb).

Az ügyek rendes menetében néha neked tetsző kormány jön, meghozza a neked tetsző intézkedéseket és jogszabályokat (nem visszaható hatállyal!) - ilyenkor a másik tábor hörög és háborog. Azután helyet cseréltek. Ez bevált formula a történelemben, legalábbis még nem találtak fel ennél jobbat, ezért érdemes tiszteletben tartani.

Milyen elégtételre számíthat az előző kormányt kriminálisan rossznak tartó egyén a „sérelmeiért”, miszerint az ország néhány évig nem a szája íze szerint működött? Pont olyanra tarthat igényt, amilyet kész adni a jelen kormányt sérelmesnek tartók számára egy következő kormányváltás esetén: kb. semmilyet, ergo semmilyenre. Kivéve a kormányváltás felett érzett nettó örömöt, ami épp megfelelő elégtétel.

Ez a közélet és a demokrácia szimmetriája: ne tedd másnak, amit nem szeretnél, hogy veled tegyenek; az inga hol erre, hol arra leng, alapesetben csillapodó kitéréssel - ha indulatból rálendítesz egy nagyot, a visszalengéssel magadat találod el.

Bolsevik párhuzamok

Korai lenne még kijelenteni, hogy hazánkban bolsevik diktatúra épül, ám nő az intő jelek, párhuzamok száma.

1. Többen rámutattak, hogy a miniszterelnők parlamenti ripőkködése bolsevista stílusú, úgy szidja az előző kormány tagjait és tetteit, ahogy 1945 után a kommunisták szidták a „feketézőket”, „üzérkedőket”, „kulákokat”, „reakciósokat”, „klerikálisokat”, stb.

2. Az államfő és más vezetők lemondatásának igénye, valamint a képviselői ciklusok számának korlátozása az 1945 utáni helyzetre hajaz: a megszálló csapatok és kiszolgálóik igénye szerint takarodjon mindenki az országgyűlésből és minden hivatalból, aki nem szovjet típusú kommunista.

3. A közmédia bal-liberálissá alakítása és fekete keretes „önkritikára” kényszerítése a kommunista pártban előírt kötelező önkritikára emlékeztet.

4. Az ugyanitt ukázba adott hírszünet és az alatta vetített filmek a kommunista diktatúrák népfelkelés leverése alatt sugárzott katonazenéire hasonlítanak.

5. A köztársasági elnök melletti szimpátiatüntetést megelőző napon a rendőrség – terrorizmus előkészületének gyanújával! - őrizetbe vette, majd szabadlábra helyezte az egyik szervezőt. Kommunista időkben épp így gyűjtötték be megfélemlítés céljából a „rendszerellenes elemeket” 1848 és 1956 évfordulóinak előestéjén.

Mindezt a „jogállamiság” és demokrácia jelszavával előadni olyan cinikus, mint a kommunisták „békeharca”: semmi köze nem volt a békéhez, a kommunizmus világuralmának útját egyengette. Ahogy a közmédia „független-objektívvé” tételének sincs köze a függetlenséghez, a bal-liberális propaganda egyeduralmát hivatott elérni.

Aki csodálkozik, hogy a kommunizmus véres évszázada után hogyan léphetünk vissza ugyanabba a folyóba, megfontolhatja Hegel „megszüntetve megőrzésről” szóló gondolatmenetét: 'A „megszüntetve megőrzés” (németül: Aufhebung) a Georg Wilhelm Friedrich Hegel által használt dialektikus fejlődés legfontosabb alapelve. A fogalom azt a folyamatot jelöli, amely során egy korábbi állapot vagy gondolat (tézis) megszűnik, de az értékes elemei átkerülnek egy magasabb, összetettebb szintre (szintézis), így a múlt nem vész el, hanem átalakul' - így fogjalja össze a mesterséges intelligencia.

Hegel modellje alapján a keleten megbukott kommunizmus 2.0 változata most nyugaton tombol, ezennel bekerültünk a fősodrába. Még nincs tényleges bolsevik diktatúra, de igény és magyarázat már lenne rá bőven a bal-liberális oldalon.

Tanulságos megfigyelni, hány magát értelmiséginek tartó bal-lib figura vélekedik jelenleg úgy, hogy a sorozatos jogsértés nem csak jogos és helyes, hanem még kevés is, és többet kér belőle!

A Tisza-kormány olajciklusa (frissített változat)

Aki azt gondolta, hogy a frissen megválasztott kormány egyszer csak kormányozni kezd, érdemi döntéseket hoz, valóra váltva az ígéreteit, idáig három irányba csalódhatott: 1. a Tisza-kormány kormányzás helyett összehasonlító politikai stand-up elemzésbe kezdett, miszerint a csúnya Zorbán így-meg-úgy, a szép Tisza-kormány ezzel ellentétesen ygú-gem-ygí, és ez fantasztikus... legalábbis a közösségi hálón; 2. ahol véletlenül érdemi döntést hozott, ott meg 2.a) a Zorbán szerinti eredmények (pl. Szuverenitásvédelmi Hivatal, KEKVA alapítványok, konzervatív média) leépítéséről van szó új eredmények felépítése helyett; 2.b) valószínűleg nem teljesül valamelyik ígéret, de erről is a Zorbán tehet; 2.c) valószínűleg nem teljesül valamelyik ígéret, ám ez egy darabig elmismásolható; 3. lassan mondják, hogy mindenki megértse, a megszorítás szó n-i-n-cs a szótárukban, ám pénzt sem lelnek a kasszában az ígéretek teljesítésére.

Példák: a jogállam nem fel-, hanem leépül a Magyar-kultusz keretében, de erre is van duma, miszerint „rendszerváltás” történt, leváltottuk Pol Potot, és ilyenkor persze, hogy lefelé kell épülnie a felépítendőnek - erősen elvakultnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ezt elhiggye, de egyelőre még vannak erősen elvakultak. A kormánytagok kitartóan mantrázták, hogy mindenki összes kerítése nem csak, hogy kolbászból lesz, hanem vele személyesen fogják egyeztetni, hogy Gyulaiból vagy Csabaiból kéri... Nagyon naivnak kellett ahhoz lenni, hogy valaki ezt elhiggye, de egyelőre még vannak ilyen szinten naivak is. A megszorítás szó n-i-n-cs a szótárukban - tehát más címszóval fogják bevezetni.

Feltehetően a nyílt jogsértés sincs a szótárukban, pedig a több témában is javasolt visszamenőleges hatályú jogalkotás nyílt jogsértésnek tűnik, érdemes tanulmányozni a nullum crimen sine lege elvet: 'A nullum crimen sine lege egy latin jogi alapelv, amely azt jelenti: „nincs bűncselekmény törvény nélkül”. Lényege, hogy senki sem vonható büntetőjogi felelősségre olyan cselekményért, amelyet az elkövetése idején a törvény nem nyilvánított bűncselekménynek. Ez a modern büntetőjog egyik legfontosabb garanciája, amely tiltja a törvények visszaható hatályát.' (Wikipedia)

Magyarországnak emberemlékezet óta nem (sőt talán történelme során sem) volt még olyan kormánya, amelyik az előző kormányra visszamutogatást és a visszacsinálást tette volna a saját kormányzati eredményei helyébe. A hivatalba lépő mindenkori kormány hagyományosan kormányozni kezdett, döntéseket hozott, tapsot vagy tüntetést kiváltva - de vállalta a saját döntéshozatalt. A jelen kormány egyedülálló abban, hogy semmi ilyet nem vállal, stand-up szövegeléssel és Leépítő Show-val szórakoztatja a hülyének nézett nagyérdeműt.

Baljós a helyzet: 1. az előző kormány képes volt államháztartási egyensúlyt fenntartani, az intézkedéseit rendre vitatók ezt nem tudják tőle elvitatni; 2. nem úgy van, hogy átrendezem a költési prioritásokat, és az egyensúly automatikusan fennmarad - csak akkor marad fenn, ha kettesektől elveszem, amit egyeseknek pluszban adok; 3. jönnek uniós pénzek, de nem biankó csekken, hanem pántlikázva és feltételekkel, azaz nem automatikusan javítják az egyensúlyt - előkészített és jogosult projektek kellenének, stb. 4. Thatcher híres mondása, miszerint a baloldal előbb-utóbb mindig kifogy a mások pénzéből, minden „érzékeny” kormányra igaz, mert néha érzéketlenül nemet kellene mondani, és aki nem tud, az bizony előbb-utóbb tényleg kifogy az adófizetők pénzéből; és kolbásznyelvre lefordítva, Gyulai helyett romlott parizer jut a hiszékenyeknek.

Nem tudjuk, hogy az Igazságnak egy nagy pillanata jön-e el, vagy apránként esik le a tantusz, de sejthető, hogy nincs messze a varázstalanodás. Hamarosan véget ér a stand-up műsor, és a közönség töprenghet, hogy tapsoljon vagy pfujjoljon. Közben a „független-objektív” sajtó színeváltozását is megfigyelhetjük: míg az előző kormány esetében a „minden jóban van valami rossz és mi csak arról beszélünk” volt a hozzáállás, a jelen kormány esetében a „jaj, de cuki, jaj, de aranyos, és minden rosszban megtaláljuk a csipetnyi jót” lett a szemlélet. Ha nem sulykolnák, hogy ez „független” és „objektív”, esetleg azt gondolhatnánk, hogy elvtelen elfogultság. Persze, van és lesz, akinek ez sem tűnik fel.

Brit média-mém, hogy egy ingatag helyzetű kormánytag vajon túlél-e egy fej salátát, előbb mond-e le, mint ahogy a saláta elfonnyad. Ezt továbbfejlesztve, a Tisza-kormány vajon túlél-e egy olajcsere (15ekm vagy 12 hónap) ciklust. 2027 májusára hivatalban lesz-e még? Lehet tippelni.

Köztársasági elnök – miért is monnyon le?

Van abban egyfajta győzelmi logika, hogy „mi nyertünk, nem kicsit, nagyon, ezért mindenki monnyék le”. Le is monytak többen, ám a köztársasági elnök dacol a többszöri arrogáns felszólítással, a „független-objektív” média által felerősített közéleti nyomással, és nem monyik.

Szóval, van a Tisza-kormány arrogáns felszólítgatásaiban valamiféle logika, ám az nem jogállami: a jogállam lényege, hogy betartom a jogszabályokat, és amelyikkel nem értek egyet, azt igyekszem megváltoztatni, de amíg érvényben van, addig nem szegem meg. A köztársasági elnök érvényes kinevezés alapján tölti be a tisztségét, nincs minek alapján lemonynia.

Milyen lehet az új jogszabály, amely elintézi, hogy a 'zelnök többé ne legyen az? Pl.: lex Sulyok – a köztársasági elnöki posztot nem töltheti be S betűvel kezdődő vezetéknevű személy abban az esetben, ha a vezetékneve ulyokkal folytatódik, valamint keresztneve Tamás... Ám ez sem jogállami megoldás, hanem piti személyeskedés.

Vegyük azt az érvet, hogy a jelenlegi köztársasági elnök az előző kormány „bábja” volt annak „féke és ellensúlya” helyett. Na, ebben már lehet megfontolandó ráció, hiszen nem igazán emlékezhetünk a részéről markáns szembefordulásra vagy állásfoglalásra az előző kormány által hozott jogszabályokkal szemben. Nem mintha kötelező lenne mindenbe belekötnie, a köztársasági elnök feladata elsősorban reprezentatív, és csak kifejezetten indokolt esetben konfrontatív. Az, hogy a „független-objektív” médiának egyetlen jogszabály sem tetszett, az talán többet mond e média tényleges függetlenségéről és objektivitásáról, mint arról, hogy mit kellett volna (vagy sem) tennie az elnöknek.

Itt jön a logikai csavar. Egy frissen megválasztott kormány már a saját fékét és ellensúlyát kell, hogy lássa a mindenkori köztársasági elnökben. Fontoljuk meg őszintén a kérdést: várható, hogy Sulyok Tamás érdemben féke és ellensúlya lesz a Tisza-kormánynak? Nagyon is várható. Van tehát oka a lemondatásának azon kívül, hogy a Tisza szabadulni szeretne a várható féktől-ellensúlytól? Logikailag nincs. Lehet egy új elnök kinevezésének más oka, mint hogy a Tisza saját bábot szeretne az államfői székbe ültetni? Nem igazán lehet.

Csakhogy jogállamban nem a frissen hivatalba lépett kormány dönti el, ki legyen a féke-ellensúlya, hanem elfogadja az aktuálisat, amelyik számára adatott, és tisztelettel együtt él vele.

Mivel Sulyok Tamásról feltételezhető, hogy kifejezetten kiváló féke és ellensúlya lesz a Tisza-kormánynak, megkülönböztetett tiszteletet érdemel. A Tisza-kormány pedig, amelyik épp szembe köpi a kampánytémaként bevált jogállamiságot, sőt az alapvető demokratikus normákat is, emlékeztetést érdemel, miszerint a jogállam a jogszabályok betartását jelenti, a demokrácia pedig az eltérő álláspontok tiszteletben tartását és a fékekkel-ellensúlyokkal való együttműködést.

Végül arról, hogy mennyire nyert nagyot a Tisza: a listás eredmények szerint 2010-ben a leköszönő MSzP 990 ezer szavazatot, a Fidesz-KDNP 2,7 milliót kapott, tehát közel háromszor annyit. 2026-ban a leköszönő Fidesz-KDNP 2,458 millió szavazatot szerzett, míg a Tisza 3,386 milliót, azaz 1,377-szer annyit. Vagyis a Tisza csupán feleakkora fölénnyel győzött, mint anno a Fidesz-KDNP, amelyik a győzelme nyomán nem akarta lemondatni az akkori köztársasági elnököt. Ezzel szembenézve, a Tisza jobban tenné, ha letekerné a lemonyatós hangerőt, és szerényen, az országot szolgálva kormányozni kezdene, ha már arra választották meg.

A Tisza kiáradásáról

A Magyar Péter vezette formáció kétharmados győzelme számos tanulsággal és várható következménnyel jár.

1. Az, hogy a választókörzetek többségében nagy fölénnyel győzött a sokszor teljesen ismeretlen Tisza-jelölt, arra utal, hogy inkább érzelmi, mint racionális döntés született: menjen az eddigi, jöjjön valami új, legyen az bármi.

2. Az érzelmi eufóriát rövidesen kijózanodás követheti, miszerint Óz, a csodák csodája is csak ember, ő is a jelenben él, és annak keretei között tud mozogni.

3. A Tisza-szavazó eddig úgy tűnt, nem szeretne közeli kapcsolatba kerülni a valósággal: Ukrajna egy távoli, fiktív hely, talán nincs is ott háború, ezt csak a propaganda sulykolja. A migráció is egy fiktív veszély, alaptalan riogatás. Az energiaárak sem szállhatnak el, mese az habbal. Most fokozatosan valós körvonalakat kaphat a sok „fikció”.

4. Orbán Viktort Magyar Péterre cserélni elsőre olyan ötletnek tűnik, mint erősen utált gimnáziumi matektanár ellen pénzfeldobásos alapon behívni egy másikat: ő biztosan nem lesz olyan... Tapasztalat szerint olyan lesz. Vagy még olyanabb.

5. Örömteli, ha megérkeznek a „jogállamisági” alapon visszatartott európai pénzek. Kevésbé örömteli, ami a hosszabb távú áruk lehet.

6. A magyar választók fejében egy olyan romantikus Európához tartozás képzete él, ami kb. az Ady idejében létezett Európa lehetett, de már akkor is inkább csak Ady fejében. Európa ma sodródik, így sajátos helyzet alakul ki: elkerüljük a Huxitot, és tagja maradunk egy sodródó Uniónak, amely 10-15 éves távon teljességgel kisodródhat önmagából.

7. Az Európai Közösséget, amelyből az Európai Unió lett, a béke, a biztonság és a jólét érdekében alapították, ehhez képest ma háborús féllé igyekszik válni, és ennek érdekében még el is szeretne adósodni, ami a történelemben mindig a rosszlét előszobája volt. Európa tehát távolodik az Alapító Atyák elképzeléseitől, azok ellen fordul.

8. A baloldal látszólag kiesett a Parlamentből – a valóságban a Tisza soraiban kerül be oda, részben jobboldali retorikával, amiből csakhamar egzisztenciális és identitásválság lehet. A kormány javaslatainak meg(nem)szavazásakor kiderülhet, hogy a kétharmad a belső meghasonlottság miatt sokkal kevesebb.

9. A kétharmados többség – egyetértés esetén – alkotmányozó erő, egyben kihívás is: mindenre van lehetőség, és semmire sem lesz mentség, hogy „tetszettek volna kétharmados felhatalmazást adni”.

10. Érdekes lesz majd tesztelni, mit jelentenek a sokat hangoztatott „jogállamisági” és „demokratikus” értékek, a „fékek és ellensúlyok”, vagy akár az, hogy „a demokrácia nem a többség diktatúrája". Magyar Péter ugyanis minden előjel szerint diktálni szeretne, és finoman szólva rosszul tűri az ellentmondást.

11. Ne feledjük, hogy van egy folyamatban lévő köztörvényes, tehát nem politikai alapon indult ügye, amire nem vonatkozik a mentelmi jog: képzeljük el, hogy a parlamenti kisebbség rendszeresen kezdeményezi a mentelmi jogának felfüggesztését a kivizsgálás idejére, és ezt a parlamenti többség rendszeresen elutasítja. Pikáns helyzet egy „jogállamban”, mivel meglehetősen jogállamiatlan.

12. Általában igaz, hogy minden nép olyan kormányt kap, amilyet megérdemel, ezúttal is e tétel igazolódása várható, „érdekes idők” formájában.

Választási ismeretek - Előszó

Kit ne zavarna a politika hangossága és érzelmi túlfűtöttsége? A politikusokon kívül, akik ebből élnek (nem is rosszul), mindenkit zavar. Ugyanakkor, megvan annak a logikus oka és háttere, hogy pont így működik, és nem másképp.

Az egyetemes választói jog vezet ehhez az anomáliához, ugyanis a naiv választói közönségnek a legalsó IQ-tartományát kell megcélozni és érzelmileg megszólítani a sikerhez, onnan jön a legtöbb szavazat.

Aki magasabb IQ-tartományban kampányol, az veszít. Aki nem érzelmi, hanem esetleg értelmi érvekkel próbálkozik, szintén veszít. A sikeres politikus szükségszerűen alacsony IQ-jú és érzelmekhez szóló érvekkel dolgozik tehát.

Mi lenne, ha a választói jogot választási ismeretekhez és azokból letett vizsgához kötnénk? Olyan változást hozna, mint ha egy vállalati tendert a söröző közönsége helyett szakemberek értékelnének, átgondolt szempontok szerint, és nem érzelmi zaklatottságban össze-vissza vagdalkozva.

A következő sorozat ilyen szempontokat vázol fel. Mi szerepelhetne egy Választási ismeretek vizsga tananyagában?

Nem jár ez olyan kockázattal, hogy „aki a pályát tervezi, a felé lejt”? Valószínűleg igen, így aztán a tananyagot nem írhatja egyetlen ember vagy érdekcsoport, csakis ellenérdekelt érdekcsoportok közös munkája, kompromisszuma lehet.

A sorozat ennélfogva vitaindító, hátha ellenérdekeltek is kedvet kapnak és beszállnak a maguk szempontjaival így, röviddel a 2026-os országgyűlési választás előtt.

Választási ismeretek 1. rész - Fogalommeghatározás és területi hatály

Választás alatt leggyakrabban önkormányzati vagy országgyűlési választást értünk, ennek során a választásra jogosultak a szavazataikkal önkormányzati / országgyűlési képviselőket választanak.

A választás területi hatálya egy-egy önkormányzatra, illetve az Országgyűlés esetén Magyarországra terjed ki. Az érdi választás során például Érd képviselőtestületét, Veszprém megye esetén a Veszprém megyei közgyűlés tagjait, Magyarország esetén a magyar Országgyűlés képviselőit választjuk.

Tehát Érden nem Százhalombattáról, Veszprém megyében nem Zala megyéről, Magyarországon nem Ausztriáról szavazunk. Romániában meg nem Magyarországról... fő szabályként.

Itt meg kell említenünk, hogy Magyarország határain kívül nagy létszámú magyar kisebbség él oly módon, hogy nem saját döntése, hanem a történelem fintora alapján lett más ország állampolgára, és a helyzetét jelentősen befolyásolja, hogy a mindenkori magyar kormány kiáll-e a jogaiért, vagy legszívesebben a sorsára hagyná, hogy olvadjon be.

Ezért, Európában szinte egyedülálló módon, a határon túli magyarok jelentős szerepet játszanak a magyar Országgyűlés összetételének meghatározásában – okkal és joggal, mivel Európában szinte egyedülálló helyzetbe hozta őket a történelem. Az osztrákok jelentős százaléka például nem került erővel más államok fennhatósága alá, így nincsenek a határon túl, hogy onnan szavaznának.

Választási ismeretek 2. rész - Választójog

A választásban való részvétel feltételei: 1. sikeres Választási ismeretek vizsga; 2. betöltött 16. életév; 3. állampolgárság.

Ez legalább három ponton jelent változást a mostani helyzethez képest: a vizsgakötelezettségben; a korhatár leszállításában; az állampolgárság feltétlen előírásában (önkormányzati választás esetén is).

A korhatár csökkentését az indokolja, hogy aki érti, miről és mire szavaz (azaz levizsgázott), az a maihoz képest fiatalabb korban vehessen részt a döntéshozatalban. Aki nem érti, az meg idősebben se rongálja a közérdeket, vizsgázzon le a szavazáshoz.

Az önkormányzati választás állampolgársághoz kötését az indokolja, hogy világos logikát teremt: lehetőleg az válasszon, aki pozitív érzelmekkel kötődik a választási területhez, és annak általános jóléti működésében érdekelt. Ez persze fennállhat a területen élő, de nem állampolgár esetén is - csak nem tartósan, mivel az ilyen ember nyilván törekszik állampolgárrá és ezáltal választásra jogosulttá válni.

Fontos megjegyzés ezen a ponton, hogy nagyon nehéz a megszerzett választási jogot bármilyen csoporttól megvonni, mivel erről az érintett is szavaz, és borítékolhatóan ellene fog voksolni (pl. ezért is dőreség a határon túliak választójogának megvonásával kampányolni).

A Választási ismeretek vizsga bevezetésével azonban egyszerre szűkülne és bővülne is a választási jogosultság, mégpedig észszerű módon, így ha nem is könnyen, de lenne esély a megvalósításra.

Választási ismeretek 3. rész - A választás fő szempontjai

Ami irányadó: a közérdek képviselete; a jelöltek alkalmassága a közérdek képviseletére; várható eredményességük e téren.

Ami nem irányadó: szimpátia a jelölttel; jó kommunikációs képességek; külső hatalmak/szervezetek elvárásai. Ezek persze mind figyelembe vehetők, és kétségkívül jelentős hatással is járnak a választás eredményére, ám hiba lenne kifejezetten ezek alapján szavazni.

Vegyük sorra a szempontokat.

A közérdek mint definíciós probléma - mégis, kinek van joga / képessége megmondani, mi a közérdek? Általános érvénnyel senkinek, saját nézőpontból ellenben bárkinek, mindenkinek. Mindenkinek van egyfajta intuíciója az egyéni érdekéről és hogy az hol ütközhet mások érdekeivel. Ebből levezethető egyfajta közérdek: ami általánosabb és magasabb érvényű az egyéni érdeknél.

Hasonlat: senki nem tudja megmondani, mi a mindenki számára biztosan finom étel, azt viszont mindenki tudja, hogy neki mi ízlene, és hogy egy nagyobb csoport számára várhatóan mi az elfogadható mértékben finom étel.

Ezen a logikai vonalon haladva mindenki képes mérlegelni, hogy szerinte leginkább mi lenne a köz érdeke.

Egy tartalmas választási kampány feladata (az lenne), hogy minél több szempont bekerüljön a közbeszédbe a közérdekkel kapcsolatban, és a szempontok ütköztetése során kinek-kinek kikristályosodjon az ezzel kapcsolatos elképzelése, ami alapján megfontoltan tud szavazni.

Hasonlatunknál maradva: ki-ki mondja el szabadon, hogy szerinte mi lenne a legtöbb ember számára finom, vagy legalábbis elfogadható étel.

A szabadon előadott mondandókat hallgatva egyre világosabbá válik, mi lehet a köz számára elfogadható táplálék, így aki arra szavaz, a közérdek szempontjából nagy valószínűséggel hasznosan dönt.

Egy tartalmas kampány során arra számíthatunk, hogy kinek-kinek finomodik, pontosodik a közérdekről alkotott összképe. Nehéz nem észrevenni, hogy a mai kampányok nem igazán ilyenek, és hogy e téren – óvatosan fogalmazva – lenne hová fejlődni.

Itt adódik az ellenérv, hogy minek bajlódjunk mások ízlésének megtippelésével, mindenki mondja be a kedvenc süteményét, és a legtöbbször említett lesz az „országtorta”. Egyszerű, nem? És ha működik is, miért bonyolítanánk feleslegesen az életünket intuitív „közérdek”-saccolgatással?

Vagyis, mi történne akkor, ha ki-ki a saját egyéni érdeke szerint szavazna, és a szavazatok össznépi eredőjét tekintenénk a „közérdeknek”? Elsőre vonzó ötletnek tűnhet, ám alaposabban megfontolva a közlegelők tragédiájához vezetne. (Bővebben a következő részben.)

Választási ismeretek 4. rész - A közérdek megkerülhetetlensége

A közlegelők tragédiája néven ismert játékelméleti probléma - van egy közös legelő, amelyen több gazda is legeltet néhány tehenet. Minden gazda abban érdekelt, hogy egyre több tehénből álljon a csordája, a túllegeltetés viszont fokozatosan tönkreteszi a közlegelőt. Minden plusz tehén egyéni (igaz, csökkenő) hasznot hoz, a hosszú távú (és egyre növekvő) kár ellenben közös. A lejtőn nincs megállás, mert minden gazda úgy érvel, hogy „ha én nem csapok ki még egy tehenet legelni, megteszi valaki más”, így az egyéni racionalitások eredménye kollektív irracionalitás.

Más szóval, az egyéni érdekek nem adódnak automatikusan össze közérdekké, nincs „láthatatlan kéz”, amely ezt varázsütésre elintézné.

Az a társadalom, amelyben az egyéni érdek a közérdek fölé került, csak véletlen szerencsével kerülheti el, átmenetileg, az összeomlást. Jöhet néhány bő év a közlegelőn, a szűk esztendők során bekövetkező kiszáradás előtt.

Ha a társadalom megkülönbözteti az egyéni érdektől a közérdeket, és választási feladattá emeli annak képviseletét, akkor az egyén úgy érvel, hogy tisztában van a saját érdekével, de azzal is, hogy a közösség a közérdek mentén tud előre menni, ezért a közérdeket várhatóan eredményesen képviselő politikai jelölt(ek)re szavaz, így hosszú távon nő a társadalmi jólét.

Ide kívánkozik egy rövid okfejtés a jogok és kötelességek egyensúlyáról: minden gazdának egyéni joga, hogy annyi tehenet legeltessen, amennyit akar. Kötelessége azonban figyelembe venni a közérdeket, ami tulajdonképpen a saját jóléte érdekében korlátozza őt.

A bevett libertárius gondolat, miszerint az egyén szabadságát kizárólag más egyének szabadsága korlátozhatja, nem elég a társadalmi jólét biztosítására, így választási szempontnak sem alkalmas.

Hogyan érvényesíthető a közérdek egy, az egyén jogaira fókuszáló társadalomban, amilyen a miénk? Tudatosítva, hogy a közérdek hosszú távon az egyéni jólétnek is használ, az elhanyagolása pedig rossz üzlet.

Választási ismeretek 5. rész – A jelölt patrióta?

Honnan tudhatjuk, hogy xy jelölt alkalmas és képes is a közérdek eredményes képviseletére? Utóbbit nem tudhatjuk, mert nem látunk a jövőbe, előbbit azonban onnan tudhatjuk, hogy az illető szereti az általa képviselt területet, röviden: patrióta a szó szélesen, de szigorúan vett értelmében.

Szélesebb értelemben patrióta az, aki szereti a választással érintett konkrét területet, legyen az falu, város, megye, régió, ország, esetünkben az egész kulturális nemzet. Szigorú értelemben viszont csak az patrióta, aki nem használja a bevett mazochista trükköt, miszerint az általa képviselendő területi egység tulajdonképpen „kokit és sallert” érdemel, és megválasztása esetén azon lesz, hogy meg is kapja, mert ilyen értelemben akar „jót” a a területnek. Ki kell ábrándítanunk: ez nem patrióta hozzáállás, a patrióta ténylegesen szereti az általa képviselt területet, és ténylegesen jót akar ott elérni.

Álljunk meg egy pillanatra: a patrióta szó erősen vitatott, hogy válhat akkor egységes választási szemponttá?

Az értelménél fogva: miért választanánk olyan jelöltet, aki nem akar jót, miért szavaznánk az érdekeink ellen? Akinek kifogása van a választással érintett területtel kapcsolatban, az ne induljon a képviseletéért, mivel – eredményesen vizsgázott választók szemében – esélytelen.

Ha abban a ritka szerencsében van részünk, hogy két patrióta jelölt közül választhatunk, akkor a gyakorlatiasabbra, a valósággal közvetlenebb kapcsolatban állóra célszerű szavazni. Tőle várhatunk gyakorlati eredményeket. Róla feltételezhetjük, hogy a szavait tettek is követik, hogy nem csak meghirdeti a projektjét, hanem lépésről lépésre képes is végrehajtani, és hogy az jól alakul számunkra.

A fentiekből következik, hogy csakis pozitívan gondolkodó, konstruktív jelöltnek lehet esélye. Ha belegondolunk, már ezért megéri bevezetni a Választási ismeretek vizsgát.

Választási ismeretek 6. rész – Ne is legyen szimpatikus?

Nézzék, milyen szép vagyok, és aki szép, az jó is, tehát nem lehetek bűnös - érvelt egy bírái előtt levetkőző ókori görög nő. Nem tudjuk, felmentették-e, de azt sejthetjük, hogy egy mai bíróság nem hatódna meg az érvelésétől.

A minden cselekvőképes felnőttre kiterjedő választójog korában azonban rendre a jobb megjelenésű, szebben beszélő, elegánsabban öltözködő jelölt nyer – vagyis e tekintetben még az ókorban tartunk, a felületes benyomásokból levezetett, elhamarkodott érzelmi következtetések korában.

Egy kifejezetten jó kiállású, jól kommunikáló jelölt esetében meglehetősen biztosak lehetünk, hogy hivatali ideje alatt fontosabb lesz számára a szimpátiában lubickolás, a lájkok begyűjtése a kitartó munkával elért eredményeknél. Bolond lenne vitákat előidézve érdemben dolgozni, amikor magasabb tetszésindex mellett úszhat is az árral, nem sokat téve azon túl, hogy főállásban ő a szimpatikus.

Ebből nem következik, hogy ne szavazzunk jó kiállású jelöltre. Ha egyben gyakorlatias patrióta is, akkor akár elnézhetjük neki, hogy – mellesleg – szimpatikus.

Szintén nem lényeges, hogy jómódú legyen, és pláne nem, hogy olcsón vagy ingyen vállalja a feladatot. Ahogy fogorvosból, nőgyógyászból, védőügyvédből, optikusból, de még csokoládéból sem szokás a legolcsóbbat választani, úgy politikusból sem bölcs dolog – nincs ingyen ebéd, legfeljebb nem írták ki az árát.

Figyeljük meg, hogy a szimpatikus döntéshozóik által válságba sodort nyugati társadalmak ma rendre unszimpatikus „trollokat” (lásd: Shrek) választanak, mert tőlük remélnek érdemi változást, őket tartják rátermettnek, ha a mocsár lecsapolásáról van szó.

Egy troll nem sírja el magát, amikor politikai inkorrektséggel vádolják. Büszkén kihúzza magát, hogy igen, ő ilyen, és nehéz helyzetekben a többség szerint pont ilyennek kell lenni.

Választási ismeretek 7. rész – Külső és belső elvárások

A külső elvárásokkal érdemes pragmatikusan együttélni – amíg a jólétünket szolgálják.

Magyarország nemzetközi helyzetét jól illusztrálja a következő vicc. Kiscowboy bemegy a vadnyugati kocsmába, és elkiáltja magát: Ki festette zöldre a lovamat?!! Feláll egy hatalmas termetű, marcona fickó: Én. Miért? Erre Kiscowboy megszeppenve: Hát, csak mert megszáradt, lehet lakkozni.

Több évszázada tartó helyzet, hogy a körülöttünk lévő államok és a nagyhatalmak egymással összefogva „zöldre festik a lovunkat”, és mindössze a közül választhatunk, hogy 1. le is lakkozzák; vagy 2. lelakkozzák ÉS meg is vernek. Szűkre szabott mozgástér.

Ehhez igazodott a két fő politikai irányzatunk: 1. lakkozzák csak, sőt, kis csúszópénzért segítünk lakkozni, csak ne verjenek meg: ez az optimum Magyarország számára; 2. fellázadunk az égbe kiáltó igazságtalanság ellen: ez a Magyar Út. A két irányzat között nagyjából erőegyensúly van, felváltva kerül fölénybe egyik vagy a másik. A közvélemény is középen megosztott: az első kérdés, hogy igazunk van-e; a második ugyanilyen fontos: ha igazunk van is, mire megyünk vele.

Az utóbbi idők „szuverenista” kormányzása – gazdasági együttműködéssel, az uniós csatlakozás támogatásával – megkísérelt felülemelkedni a ciklikus zöldre festési helyzeten. Felemás sikerrel, mivel ezúttal Ukrajna eltökélt abban, hogy zöldre festi, lelakkozza (még jobb: velünk lelakkoztatja), és ha valakinek ez nem tetszik, jól meg is lesz verve. Visszazökkentünk a régi kerékvágásba.

Ehhez a helyzethez is gyorsan igazodott a két fő politikai irányzatunk: 1. mindenbe beletörődünk, és ha kicsit így is megvernek, örüljünk, hogy legalább nem nagyon... 2. szövetségest keresünk Mégnagyobbcowboy személyében, aki majd móresre tanítja Nagycowboyt, legközelebb ne támadjon kedve zöldre festeni. A meccs döntetlenre áll, de a rutin irányába hajlik.

Mindkét elképzelés önbeteljesítő jóslattá válhat, ám a hagyományos reflex van előnyben: ha a többség lakkozást és (kis) verést kér, azt könnyedén megkapjuk, nem lesz akadálya. Ha Nagycowboy (és minden zöldre festő) móresre tanítására szavazunk, ahhoz hosszú távon kell erőt és eltökéltséget mutatnunk, továbbá egy nehéz akadálypályán kell végigmennünk, hogy megvalósuljon.

Azt a gondolkodásmódot, amellyel Kiscowboy latolgatja, hogy ezúttal kicsit verik meg vagy nagyon, tanult tehetetlenségnek nevezi a lélektan. Amikor bátran, de nem támadóan kiáll az igazáért, azt meg asszertivitásnak – manapság ez a trendi, és ez erős érv a bátor igazságkeresés mellett.

Legalább ennyire fontos kérdés, hogy mi lesz közben a jóléttel. Ha együttműködünk a zöldre festőkkel, az pozitív jóléti többletet hoz (magasabb jövedelmet és életszínvonalat), vagy csupán negatívat (nagy verés helyett kicsit)? Ezt egyénileg megfontolva máris világosabban látja a választó, mire miért szavaz. Félreértések elkerülése végett: nem azt fogja látni, hogy mire KELL szavaznia, hanem hogy a két fő irányból melyiket választotta, ezért és ezért...

A jólét ugyanis az egyetlen irányadó belső elvárás (bővebben a következő részben).

Választási ismeretek 8. rész – Mitől lesz jólét, és miért legyen

Ha a viszonylagos jólétben élő országok gyakorlatát nézzük, többféle jóléti forrást találunk: 1. ipari termelés, sikertermékeket feltételezve; 2. szolgáltatás, de csak ha ipari háttér is van mögötte; 3. turizmus, a maga szezonális problémáival; 4. mezőgazdaság, kizárólag ha egészséges élelmiszerek végett jelentősen támogatják, mert önmagában nem jövedelmező; 5. valami egyedi előny, pl. adóparadicsom / titkos bankszámlák / kalózkodás / árnyékflotta üzemeltetés.

A fentiek közül egyedül az ipar az, ami minimális fenntartással (pl. ne mérgezze a környezetet és a lakosságot) alkalmas jóléti motornak, az összes többi alternatívával komolyabb gondok adódnak. Tehát ha a mindenkori kormány sikeresen fejleszti az ipart, akkor ezzel a lehető legnagyobb jóléti lökést adja a társadalomnak.

Miért legyen jólét? Természetes emberi vágy: már a barlangi ember is örült volna a központi fűtésnek, és díjazta volna a mosógépet meg a kvarcgrillezett ősbivaly szeletet.

A hidegháború végével eldőlt, hogy a jólétteremtő versenyben a kapitalizmus nyert, és akármilyen „igazságos”, „egyenlő”, hiper-szuper társadalmat is ígér egy erővel bevezetendő ideológia, a jóléti versenyben elkerülhetetlenül alulmarad – egyéb problémáiról nem is beszélve.

1989-ben a magyar lakosság dönthetett, hogy a szocialista lakótelepek szürkeségében lelkesedik tovább a látványosan nem közelgő „igazságos, szép jövőért”, vagy inkább Bécs mellé rohan hűtőgépért, gumicukorért és FA márkájú dezodorért: oda rohant.

Ebből adódik az értelmiségi körökben máig le nem vont következtetés, hogy a társadalmak meghatározó szempontja nem az igazságosság, hanem a jólét, az áruválaszték és bőség.

Igen ám, mondhatja egy értelmiségi, de mi van, ha a jólét egyben mélyen igazságtalan társadalmat eredményez, akkor is a „jólétet” választjuk a „magasabb szempont” helyett?! (Lásd: „nő a mélyszegénység”, „fokozódik a kirekesztés”, és ezek érvrokonai.)

Örömhír, hogy a két szempont, a jólét és az igazságosság között nincs ellentét (bővebben a következő részben).

Választási ismeretek 9. rész – Miért nem az „igazságosság”

A jövedelmek „igazságos” „elosztása” újra kordivat lett, de csak mert elfelejtettük a mérhetetlenül sok igazságtalanságot, amit az előző próbakörben okozott. Az elméleti „igazságosságnak” volt rá 70 éve, hogy kibontakozzon - nem sikerült, így az egyetlen jó dolog benne az összeomlása lett.

A tőkés társadalmi berendezkedéstől nem elméleti malasztot, hanem gyakorlati jólétet várhatunk, „igazságos” „elosztást” nem, mivel éppen attól lesz jólét, hogy ki-ki magának termel ahelyett, hogy másokét(!) akarná erővel elosztani. A másoké fontos kulcsszó, mert semmi gond nem lenne, ha az „igazságosság” harcosai a sajátjukat osztanák... apropó, ha következő alkalommal szóba hozzák a szociális érzékenységet, emlékeztessük őket erre: a magadéból igazságosságoskodj, a másét hagyd békén.

Fontoljuk meg, hogy a tőkés termelés is igazságos a maga gyakorlatias módján, összeegyezteti a jólétet az igazságosság elérhető fokával: 1. a jövedelem nagyjából arányos a befektetett erőfeszítéssel; 2. az általános jólét nagyságrendekkel haladja meg az „igazságosan” „elosztó” társadalmakét; 3. aki tőkés társadalomban „mélyszegény”, az lényegesen jobban él, mint a kommunizmusban a középosztálybeli; 4. a magántulajdon tiszteletben tartása felel meg a „ne kívánd embertársad vagyonát” parancsolatnak, amelynek megszegése már annyi bajhoz vezetett.

Röviden számoljunk le két téveszmével: 1. miszerint az őskeresztények egyfajta kommunista vagyonközösséget hoztak volna létre mintául az utókornak - Szent Pál ugyanis olyan rövid időn belül várta a világvégét, hogy nem csak a párkapcsolatok létesítését tartotta feleslegesnek arra a kis időre, hanem ha létezett volna, akkor a tartós tejről is lebeszéli az őskeresztényeket; ám a mindennapok valóságával szembesülve ugyanő alkotta meg az „aki nem akar dolgozni, ne is egyék” elvet. Szó sincs tehát arról, hogy az őskeresztények hosszú távra vagyonközösségben gondolkodtak volna. 2. Miszerint a kommunisták félreértették volna Marxot - Marx kizsákmányolásmodelljében a vállalkozó munkájának értéke NULLA, vagyis azt feltételezte, hogy az Apple cég értékét 100%-ban a fizikai dolgozók állítják elő, és Steve Jobs-nak semmi szerepe benne, ő csupán „kizsákmányolja” a proletárjait. Ez olyan fokú dilettantizmus, mint manapság Marxot sztárolni, illetve azt feltételezni, hogy a modellje bármilyen formában működőképes.

Térjünk vissza az előző posztban említett „hatalmas a mélyszegénység” érvre: a kapitalizmus az erőfeszítéssel (tanulással, munkával, iparkodással) nagyjából arányos jövedelmet ígér, és nem ígér megmentést a szorgalmatlanság következményeitől. Vigasz azonban, hogy a kapitalista „mélyszegénység” magasabb életszínvonalú, mint a kommunista jólét, és hogy jó egyéni életdöntésekkel könnyedén elkerülhető, mert a tőkés társadalmi szerkezet mint olyan NEM igazságtalan: nála csak igazságtalanabbat lehet kialakítani.

Egy másik bevett szociálisan érzékenyítő érv, hogy a gazdagság felülről nem csorog le alulra, tehát eljött a forradalmi változások ideje – nem jött el, mert nem Steve Jobs vagyonának kell lecsorognia, hanem Gipsz Jakabnak/Johannának kell felfejlődnie Steve Jobs szintje irányába, és amennyire sikerül, azzal arányosan máris megvalósulnak a jóléti ambiciói.

A tudatos választó a fentiek alapján dönthet, hogy a továbbiakban is lelkesen támogatja a tőkés berendezkedést mindenki jóléte érdekében, vagy inkább arra szavaz, hogy nyitott kaput döngetve, a saját vagyonából továbbra is szabadon igazságoskodhasson. Kár, hogy utóbbi alternatívát senki sem kínálja, minden „elosztó” csak a mások vagyonára pályázik.

Választási ismeretek 10. rész – A narratívák szerepe

Két nagy narratívánk van, Ady után szabadon: 1. Párizs az én Bakonyom; 2. a Bakony az én Párizsom. Minden közéleti vita ezekre képeződik le. Kicsit bővebben, az 1. narratíva híve külföldön kolbászból, míg itthon rozsdás ócskavasból látja a kerítést; a 2. narratíva híve meg fordítva. Magyarországon lényegében minden rossz/jó?

Mindkét narratíva tábora számára nehezen kezelhető a széles köztes tartomány, hogy például a magyar egészségügy egyes részei még lepukkantak, más részei már hipermodernek, és hogy a külföldi egészségügyi rendszereknek is lehetnek hasonló problémái, mondjuk, sokéves műtéti várólista és 200 km-rel arrébb elvégezhető kivizsgálások Nagy-Britanniában. Vagy hogy ha a finn a világ legbezzegebb iskolarendszere, akkor miért nem a finnek kapnak aránytalanul sok Nobel-díjat.

Mindkét nagy narratívát – a néplélekkel egybevágóan – romantikus túlzások jellemzik, míg a valóság leginkább prózai, a részletek szintjén kissé unalmas. A jelek szerint egyébként nem egyedül minket jellemez a romantikus igény, hanem a hírforrásokat az egész nyugati civilizációban kevésbé a hírek miatt, mint a belső meggyőződések napi megerősítése végett fogyasztják. A részletekről korrekt prózai módon tájékoztató média hamar tönkre megy, és a táborát érzelmileg egyben tartó média marad talpon.

Választási ismeretek szempontjából természetesen az unalmasan prózai, narratívaközi részletek a fontosak, amelyekhez a fentiekből következően nehéz hozzájutni. A tájékozottsághoz nem „csupán” sorok között, hanem hírforrások között kell olvasni, összefüggésekben kell gondolkodni, belső ellentmondásokat kell észrevenni.

Szélesebb nézetben nincs független, objektív hírforrás: mindegyik beáll a két nagy narratíva egyike mögé, és az olvasottság érdekében még rá is tesz egy lapáttal. Nem is csak a fogyasztói elvárások, hanem a hírszerkesztők és az újságírók elfogultsága miatt, hiszen emberből lévén, ők is valamelyik narratíva hívei, sőt többnyire harcosan, néha minden gátlás nélkül azok.

Egy Választási ismeretekből sikeres vizsgát tett választónak tudnia kell, hogy ösztönvilága alapján hol helyezkedik el a Párizs - Bakony tengelyen, és hogy ezt az elfogultságát milyen hírek fogyasztásával mérsékelheti a prózai valóságismeret irányába.

Választási ismeretek 11. rész – A média szerepe

Ne mondjuk, hogy a média össze-vissza hazudozik: csupán az előző posztban írt két nagy narratíva egyikéhez „hajlítja” a tényanyagot, részben a hírfogyasztók romantikus igényeinek, részben a saját belső elfogultságának eleget téve. Arra vigyáznak, hogy a hírgörbítés ne adjon ziccert az ellenoldali médiának. Ha néha mégis lecsapható a magas labda, abból születnek a „Független-objektív (hihi) újságírók újabb ordas hazugsága” és „A galád propagandamédia újabb ordas hazugsága” témájú írások.

Szerencséjükre, a médiafogyasztónak ritkán tűnik fel a saját oldali túlferdítés, mert nem szokása fogyasztani a másik narratíva mögé állt médiát. Mondván, hogy nem mazochista ő, meg ideje sincs „nettó hazugságokra”. Választási szempontból ez azért probléma, mert így nem lesz tájékozott a valóság részleteiről, és rendre kellemetlen meglepetések érhetik, miszerint úgy volt, hogy kétségkívül „A” forgatókönyv valósul meg, aztán érthetetlen módon mégis „B” lett belőle. Pedig ha párhuzamosan az ellennarratíva alakulását is tanulmányozta volna...

Annyi különbség azért kimutatható a „Párizs az én Bakonyom” narratíva médiája oldalán, hogy ott a számukra kívánatos jövőbeli forgatókönyv útját egyengetik elkötelezetten professzionális hírgörbítéssel, azaz laikus számára alig érzékelhetően, és mivel a forgatókönyv jövőbeni, a híranyag jelenbeli igazsága másodlagossá válik; míg „A Bakony az én Párizsom” oldali média „az igazat mondd, ne csak a valódit" megközelítést alkalmazva, némileg ügyetlenül görbítgeti a tényanyagot, a hírfogyasztó számára is feltűnő módon.

Így alakult ki a mai megítélési helyzet, hogy az 1. médiakör hírfogyasztója meg van győződve forrásainak független objektivitásáról (alaptalanul), míg a 2. médiakör fogyasztója sokszor maga is hitetlenkedik a saját oldali híranyagon (okkal). Ez aztán utóbbi kör előnyére válik, mert onnét kissé gyakoribb az átfogyasztás (az ellennarratíva kelletlen tanulmányozása), mint fordítva.

Megjegyzés: Szókratésznél illetve Platónnál a kritikai gondolkodás azt jelentette, hogy a saját alapfeltevéseit akár minden reggel, sőt minden órában kész felülvizsgálni a rendelkezésre álló adatok fényében. A ma „kritikus gondolkodásról” beszélők nem ezzel foglalkoznak, hanem ami eleve unszimpatikus nekik, azt gyakran botcsinálta érveléssel szétkritizálják, ami meg szimpatikus, azt kritikátlanul elfogadják és vallásosan terjesztik.

Ehhez kevesebb szellemi energia kell, csakhogy Platón egyáltalán nem erről beszélt. Célszerű visszatérni a kritikai gondolkodás eredeti értelméhez, azaz a saját oldali feltevések rendszeres felülvizsgálatához és ellentmondás esetén a feltevések alakításához.

Ha gyakoribbá válna a platóni értelemben vett kritikai gondolkodás, az tényközelibb hírszerkesztéshez vezetne, a hírfogyasztók előnyére. Ritkábbá válna az „egyszerűen nem értem, hogyan gondolkodhatnak ilyen felháborító módon a másik oldalon” típusú méltatlankodás.

Választási ismeretek 12. rész – Az ideológia szerepe

A hidegháború végével az ideológiák szerepe megszűnt, mivel a győztes kapitalizmus organikusan alakul, azaz nem kell kitalálni és kényszerrel bevezetni. Soha senki nem találta ki, hogy „mostantól legyen kapitalizmus”, az van és működik magától, termeli a jólétet. A kapitalizmus korlátozását ellenben számtalanszor kitalálták már, és egyszer sem jött be, minden alkalommal lerontotta az életszínvonalat.

Ezt persze nem kötelező belátni, így a „haladó” értelmiségnek fájó hiányérzete támadt; egy spontán jólétet termelő rendszer elveszi a kitalálók és kényszerrel bevezetők kenyerét. Azóta is dolgoznak a megoldáson: mindig legyen új (esélyegyenlőségi, történelemszemléleti, párkapcsolati, stb.) ideológia, amire hivatkozva ugráltatni és kényszeríteni lehet a társadalmat, hogy ne unatkozzon már a jólétben.

Klasszikus vicc: Egy csapat úttörő lelkesen számol be aznapi jó cselekedetéről. Átvezettek egy idős nénit a zebrán. Miért kellett ehhez egy egész csapat – csodálkozik a hallgató. Hát, mert nem akart átmenni. Efféle „jó cselekedetekkel” foglalkozik a „haladó” értelmiség: folyton át akarja tolni a társadalmat egy szerintük jó irányba vezető zebrán. A társadalom meg ellenáll.

Az ideológiának tehát van, de bár ne lenne szerepe a közéletben, ugyanis szemellenzőként működik. Akinek világnézete van, annak korlátozott a világlátása. Akinek meg világlátása van, az sosem tud megfelelni a világnézeti elvárásoknak, sosem lesz kellően tiszta ideológiájú, kellően elkötelezett világnézetileg.

Érdekes összefüggés, hogy az iskolázottság mintha arányban állna az ideológiai késztetéssel, ez magyarázhatja az értelmiség és a nép egésze közötti ellentétet, ami a teljes nyugati civilizációban megfigyelhető. Minél diplomásabb egy illető, annál inkább kirajzolódik a fejében az útvonal, amin végigtolná a társadalmat; annál határozottabb a világnézete, a világlátása rovására. Annál inkább felháborodik, hogy a világlátással rendelkező „tanulatlan” többség nem vevő az ideológiájára. Ez nem hungaricum, hanem általános nyugati jelenség.

A tanulság Választási ismeretek szempontjából: ahol van spontán működő megoldás, ott az ideológia felesleges, sőt káros. Tanulni azonban fontos és előnyös. Ám a tanulás a jelek szerint fokozza az ideológiai buzgalmat. Most akkor tanuljunk, vagy ne tanuljunk? Persze, hogy tanuljunk, sokat, lelkesen. Mert a tanulás a jövedelmet is fokozza, így jólétnövelő.

Csak fogjunk gyanút, hogy esetleg agyunkra ment a tanulás, amikor haragudni kezdünk „tanulatlan” választótársainkra, amiért nekik világlátásuk van.

Történelmi baklövések illusztrálják, milyen az, amikor egy kétségkívül nagyon okos embernek bizonyos szempontból tényleg agyára ment a tanulás: 1. Platón több száz oldalas könyvet írt a szerinte tökéletes államról, amellyel kapcsolatban rögzíti, hogy a művészet be lesz tiltva benne, mert a művészek (költők, színészek, énekesek) túloznak és lódítanak; 2. Thomas Moore Utópiájában pedig az ékszerek lettek volna betiltva, mert a szerző szerint feleslegesek, indokolatlan a testünket hiú módon ékítgetni.

Számos közelmúltbeli „benézéssel” folytathatnánk a sort, de a cél inkább a rálátás megszerzése, azaz hogy világlátásra törekedjünk inkább, és tiszteljük (a néha tanulatlanul is) világlátó szavazótársainkat.

Választási ismeretek 13. rész – Cinkelt témák

Az alábbi zen koan stílusú felsorolás segíthet a választói tisztán látásban.

A fiatal spártai fiúk szándékosan kevés ennivalót kaptak, hogy megtanuljanak ügyesen ételt lopni. Akit elkaptak, verést kapott. Akit nem, arra büszkék voltak: jó katona lesz. A mai törvényhozókat – a nép szándékából – alulfizetik, ezért megtanulnak a maguk ácsolta kiskapukon ügyesen közlekedni. Akit rajta kapnak, azon háborog a nép. Akit nem... abból jó politikus lett?

Mindenki minden kampányban többet költ a hivatalosnál, a nem látható pénzt az érdekköréből kalapozza össze. Nem az a kérdés, ki bukott le vele, hanem hogy ki kinek milyen szívességekkel tartozik a kampány után.

Ki-ki járjon utána, úgy van-e, hogy minden párt egyik első dolga innen-onnan összecsatornázott pénzből menő ingatlant venni a vezetőinek, ahová nem tervezik meghívni a Szép Házak folyóirat munkatársait. Utánajárás közben elcsodálkozhatunk, hogy ehhez képest milyen kevés politikus tartja fontosnak a fiatalok lakáshoz jutását.

A nagypolitikában a korrupció az, amiből a korrupciót kiáltót kihagyták. Jogos a népi igény, hogy „ne legyen korrupció, vagy mindenki egyformán kapjon belőle”?

Hidegebb éghajlaton, így pl. Skandináviában jellemzően kisebb a korrupció, de ha a korrupciótól megmentett pénzt (százezerrel megszorozva) pont Ukrajnába küldik, akkor nem járna sokkal jobban a népük, ha inkább korrupt módon magukra költenék?

Tőlünk nyugatabbra állítólag „nagyobb” a médiaszabadság, viszont egyformább a híranyag: nem lehet, hogy akkor valójában kisebb a médiaszabadság?

Divatos jogállamiságról beszélni, sőt erre hivatkozva nagy pénzeket visszatartani, de ha belegondolunk, Hitler hibátlan jogállami rendszert működtetett (szabályosan megalkotta és be is tartotta az utókor számára igazságtalannak tűnő törvényeket): szóval, valójában nem is jogállamot szeretne a „jogállamiság” híve, hanem neki tetsző jogszabályokat?

Paradox módon, a „demokrácia védelmét” zászlóra tűző pártok szokták bővíteni a Büntető törvénykönyv útján tiltott beszédmódok listáját. Lehet, hogy védelem helyett a nekik tetsző közbeszédre szűkítik a demokráciát?

Ugyanezek a pártok harcolnak a „dezinformáció” ellen is: esetleg azért, hogy csak az érdekeik szerinti információ jelenhessen meg?

Amikor egy város (pl. Pécs) betiltja az „uszító” plakátokat, ide sorolja-e a „Fizessenek a gazdagok” feliratú plakátot is, vagy majd Ő dönti el, hogy szerinte mi az uszítás?

Ha a 14. havi nyugdíjjal együtt egy nyugdíjas több pénzt kap, mint svájci módszerrel indexált 12 hónappal, akkor buta vagy okos, ha a több pénzre szavaz? És buta vagy okos a „maga ellen kampányoló” politikus?

Parlamentbe jutó pártot működtetni az államilag járó pártpénzek miatt kitűnő (milliárdos) üzlet: mely pártokon látszik, hogy nem annyira kormányra jutni, mint a beszédaktusok bizniszében maradni szeretnének?

Demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni - ennyit szeretnek idézni Bibó Istvántól, ő azonban valójában nem ezt írta, hanem: Demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni a másként gondolkodóktól, a más véleményektől. Jelentős különbség. Hány mai önjelölt „demokrata” fél az övétől eltérő vélemények jelenlététől a nyilvánosságban?

Választási ismeretek 14. utolsó rész - Felelősség

Egyénileg mindenki azért felelős, hogy jobb állapotban hagyja maga után a világot, mint amilyenben átvette.

Tudatosítsuk, hogy ez a nyugati (legalább kulturálisan zsidó-keresztény) civilizációra jellemző, más civilizációk nem így fogják fel a felelősségüket, esetleg nem is tartják a felelősséget fontos szempontnak.

Hogyan hozhatjuk jobb állapotba a világot? A legegyszerűbben jólétnöveléssel. Sőt, ha belegondolunk, hosszú távon egyedül azzal.

Nagyobb jólétben a jogok jobban érvényesülnek, a mélyszegények is gazdagodnak, egyedül az egyenlőség nem nő, hanem kifejezetten csökken, és ez nem baj.

Mert ha az egyenlőséget növeljük, csökken a jólét, a mélyszegények mélyebbre süllyednek, és sovány vigasz, hogy mindenki más is – kivéve az egyenlőségtan elitjét, mert az felköltözik a Rózsadombra, és fényűző villákból osztja az észt az elszegényített társadalomnak. Ezt már kipróbáltuk, nem jött be.

Amikor választunk, gondoljunk a nagy összefüggésekre, figyeljünk a döntésünk valószínűsíthető jóléti hatására, valamint a közlegelőink várható állapotára.

Ebben a tudatban szavazva nem tehetjük rossz helyre az x-et akkor sem, ha utólag már máshová tennénk: ilyenkor vonjuk le a tanulságot a következő választásra.