A köztársasági elnök lemondásának logikai érdekességei

A Tisza-kormány alkotmánymódosítása a malom nevű játékból ismert csiki-csuki helyzetet teremtett az elnök számára: vagy aláírja az Alaptörvény 17. módosítását, amely megszünteti elnöki megbízatását, vagy az aláírás megtagadásával „jogsértést” követ el, és arra hivatkozva távolítják el. Az elnök úgy döntött, aláírva búcsúzik hivatalától, leszögezve, hogy ezzel Magyarország megszűnt demokratikus jogállam lenni, a köztársasági elnök pedig a továbbiakban nem tud érdemi fék és ellensúly szerepet betölteni.

Török Gábor elemző szerint éppen ezzel bizonyította, hogy mindvégig alkalmatlan volt a demokrácia és a jogállam védelmére, hiszen most úgy látja, hogy mindkettő sérül, és mit tesz? Egyikért sem száll síkra.

Az elnök szempontjából azonban inkább úgy nézhet ki a helyzet, hogy mindkettő sérül ugyan, de síkra szállni a védelmükben szélmalomharc lenne, csupán Búsképű Lovagot csinálna magából, a jó kimenet lehetősége nélkül. A módosítás aláírása ellenben vádirat a jelenlegi alkotmányozó hatalommal szemben: a politikai önkény egy napon az ő fejükre hullik majd vissza.

Jól döntött-e? Más szóval, valóban a kisebbik rosszat választotta? Pergessük le a forgatókönyvet, amelyben az elnök nem ír alá, erre a kormány elindítja a megfosztási eljárást, és ténylegesen eltávolítja a hivatalából. Közben az elnök tiltakozhat, tüntethetnek mellette a polgári erők, valószínűleg eredménytelenül. Akkor is kinevezik az utódját. E sok balhé közepette beljebb lesz-e az ország, mint ha el sem indul a Balhé utcán befelé?

Feltehető, hogy az elnök konzultált lehetséges támogatóival, gyors közvélemény-kutatás is készülhetett, azzal az eredménnyel, hogy a jelen kormánnyal e pillanatban dacolni nem lenne eredményes. Egy későbbi pillanatban viszont, amikor a Valóság kezdi utolérni a kormányt és a közvéleményt (lásd az előző poszban: 380 Ft/euró árfolyam felett), akkor eredményesen lehet majd hivatkozni az egész eljárás lényegi szabálytalanságára és elfogadhatatlanságára (konkrétan: hogy demokráciaellenes és jogállamot megszüntető volt).

Ezt a veszélyt valamelyest talán a kormány is érzékeli, így arra törekedhet, hogy a 17. módosítást követő 18-ikkal hangsúlyosan helyreállítsa a demokráciát/jogállamot, és egy széles körű támogatást élvező elnököt nevezzen ki. Ám mennyire lesz hiteles egy ilyen lépés? Irodalmi hasonlattal, Robin Hood lemondatja a notinghami bírót, majd Tuck barátot ülteti a helyébe, és ezzel minden rendbe is jön a sherwoodi erdő lakói szerint?

Összefoglalva: a csiki-csuki helyzet rövid távon megoldotta az elnök eltávolítását, de hosszabb távon a kormány saját magát hozza vele csiki-csuki helyzetbe.

Mikor tér vissza a józan ész a közéletbe?

Egyelőre úgy tűnik, a kormányoldalnak elgurult a gyógyszere, és a bal-liberális értelmiség a médiájával karöltve még cukkolja, hogy egyre hajmeresztőbb intézkedéseket hozzon, amiket utóbb szerfelett nehéz lesz hitelesen indokolni. A józan ész feltűnően hiányzik, vajon mikor tér vissza?

1. megközelítésben: amikor a kormány feladja a visszaható hatályú jogalkotási terveit (lásd: nullum crimen sine lege).

2. megközelítés: amikor a kormányváltó bulin tovább őrjöngő tömeg belátja, hogy a szerinte „unszimpatikus” kormányzásért nem jár börtön (lásd: leng az inga).

3. megközelítés: amikor a bal-liberális „értelmiség” felhagy az „abúzált társadalom” emlegetésével, ugyanis ez nem értelmiségi, hanem érZelmiségi kifejezés, és még annak is rossz.

4. megközelítés: amikor az euró árfolyama eléri azt a szintet, ahol logikailag lennie kellene. Pillanatnyilag ez tűnik a legműködőképesebb, technokrata mérőeszköznek.

A vállalatok 390 Ft/euró árfolyammal tervezték a gazdasági évet, és komoly exportveszteségeik lehetnek ennél erősebb forint mellett (csökken a forintbevételük); az euróhoz csatlakozás támogatói 375 Ft/euró árfolyamot tartanának e célból kívánatosnak (majd lassan, 2030-hoz közeledve); a miniszterelnök által katasztrofálisként jellemzett gazdasági helyzet pedig legalább 410 Ft/euró árfolyamot indokolna.

Ehhez képest jelenleg 361 az árfolyam, messze bármitől, ami észérvekkel indokolható. A józan észnek, ebből levezetve, akkor lesz legközelebb esélye Magyarországon, amikor meghaladjuk a 380 Ft/euró szintet. (Ez a szint, gyengébbek kedvéért, azt fogja jelenteni, hogy a miniszterelnök valójában füllentett a gazdaság állapotáról, hiszen ha az tényleg rossz, akkor irány a 420 Ft/euró!)

380 forintos euró árfolyam felett várhatók újra észszerű beszélgetések, első körben arról, hogy miért füllent PM a gazdaságról. Biztosan eljön ennek is az ideje.

Jog, demokrácia, közélet – az elégtételekről

A Tisza-kormány politikai ámokfutásával kapcsolatban érdemes összefoglalni néhány alapvető ismeretet:

1. A jog az erkölcs minimuma, a bűncselekmények ellen és a vagyoni viták rendezésére dolgozták ki. Tehát ha a szomszédod ferdén néz rád, az nem jogi kérdés, noha emberileg felháboríthat. Ha a kormány nem annak a társadalmi csoportnak oszt vissza adópénzt, amelyiknek te adnál, az sem jogi kérdés. Ha a kultúrpolitika szerinted kriminálisan rossz, ne dőlj be a saját szóhasználatodnak, mert ez sem jogi kérdés. Ha úgy érzed, hogy a társadalmat abúzálta az előző vezetés, akkor ezzel is hiába fordulsz a rendőrséghez/bírósághoz, mert az ügy nem rájuk tartozik, miközben persze, fontosnak érezheted a sérelmet.

2. A politika a társadalmak vezetését meghatározó terület: de még ezen belül is csak a kampányban adhatod elő, mi mindent szeretnél, mert utána beszélhetsz, amennyit akarsz, érdemben nem hallgatnak meg. Nem nálunk konkrétan, hanem sehol a világon. Tüntethetsz is, ám ne várj instant hatást. Majd jön a következő kampány, ott újra előadhatod a kívánságaidat, és talán minimális fogadókészségre találsz. Tehát az, hogy az általad megválasztott kormány nem pontosan a te akaratodat teljesíti, elég nyilvánvaló, nem egyedül te szavaztál rá. Az ellentábor által megválasztott kormány meg pláne más úton jár, hiszen eleve nem is szimpatizáltál a programjával, azért nem szavaztál rá. Ilyen az élet, illetve a demokrácia.

3. A közélet ezzel szemben pontosan arra való, hogy elmondhasd az összes ötletedet, kívánságodat, kampányok alatt és között is. Ha komoly tömegeket mozgatsz meg a gondolataiddal, akkor komoly esélyed van egy neked tetsző kormány hivatalba juttatására. Kivéve, ha az ellenkező előjelű gondolatoknak még nagyobb a tábora. Akkor több évig azon tépheted a hajad, hogy – már megint – kriminális a kormány. De ne dőlj be a saját szóhasználatodnak, ez nem alap egy jogi eljárásra.

Nota bene: ha a szüleid nem azokra a filmekre vittek el, amikre te mentél volna, és jogosnak ÉRZED, hogy ezért felnőttként összeverd őket, szerinted melyikőtök érdemel majd börtönt? Óvatosan beszélj tehát „társadalmi abúzusról”, „abúzált társadalomról”. Alaposan gondold meg, mit jelentenek ezek a szavak, és mire jogosítanak.

A demokrácia úgy működik, hogy a közéletben előadod magad, azután megválasztod a politikusokat, akik önjáró módon kormányoznak, te meg véleményezed őket, a következő körben levonod a következtetéseket, ismét megválasztasz politikusokat, stb. Tehát nem úgy működik, hogy a számodra nem szimpatikus kormányt börtönbe küldöd, a jogot nem erre dolgozták ki (lásd: fentebb).

Az ügyek rendes menetében néha neked tetsző kormány jön, meghozza a neked tetsző intézkedéseket és jogszabályokat (nem visszaható hatállyal!) - ilyenkor a másik tábor hörög és háborog. Azután helyet cseréltek. Ez bevált formula a történelemben, legalábbis még nem találtak fel ennél jobbat, ezért érdemes tiszteletben tartani.

Milyen elégtételre számíthat az előző kormányt kriminálisan rossznak tartó egyén a „sérelmeiért”, miszerint az ország néhány évig nem a szája íze szerint működött? Pont olyanra tarthat igényt, amilyet kész adni a jelen kormányt sérelmesnek tartók számára egy következő kormányváltás esetén: kb. semmilyet, ergo semmilyenre. Kivéve a kormányváltás felett érzett nettó örömöt, ami épp megfelelő elégtétel.

Ez a közélet és a demokrácia szimmetriája: ne tedd másnak, amit nem szeretnél, hogy veled tegyenek; az inga hol erre, hol arra leng, alapesetben csillapodó kitéréssel - ha indulatból rálendítesz egy nagyot, a visszalengéssel magadat találod el.

Bolsevik párhuzamok

Korai lenne még kijelenteni, hogy hazánkban bolsevik diktatúra épül, ám nő az intő jelek, párhuzamok száma.

1. Többen rámutattak, hogy a miniszterelnők parlamenti ripőkködése bolsevista stílusú, úgy szidja az előző kormány tagjait és tetteit, ahogy 1945 után a kommunisták szidták a „feketézőket”, „üzérkedőket”, „kulákokat”, „reakciósokat”, „klerikálisokat”, stb.

2. Az államfő és más vezetők lemondatásának igénye, valamint a képviselői ciklusok számának korlátozása az 1945 utáni helyzetre hajaz: a megszálló csapatok és kiszolgálóik igénye szerint takarodjon mindenki az országgyűlésből és minden hivatalból, aki nem szovjet típusú kommunista.

3. A közmédia bal-liberálissá alakítása és fekete keretes „önkritikára” kényszerítése a kommunista pártban előírt kötelező önkritikára emlékeztet.

4. Az ugyanitt ukázba adott hírszünet és az alatta vetített filmek a kommunista diktatúrák népfelkelés leverése alatt sugárzott katonazenéire hasonlítanak.

5. A köztársasági elnök melletti szimpátiatüntetést megelőző napon a rendőrség – terrorizmus előkészületének gyanújával! - őrizetbe vette, majd szabadlábra helyezte az egyik szervezőt. Kommunista időkben épp így gyűjtötték be megfélemlítés céljából a „rendszerellenes elemeket” 1848 és 1956 évfordulóinak előestéjén.

Mindezt a „jogállamiság” és demokrácia jelszavával előadni olyan cinikus, mint a kommunisták „békeharca”: semmi köze nem volt a békéhez, a kommunizmus világuralmának útját egyengette. Ahogy a közmédia „független-objektívvé” tételének sincs köze a függetlenséghez, a bal-liberális propaganda egyeduralmát hivatott elérni.

Aki csodálkozik, hogy a kommunizmus véres évszázada után hogyan léphetünk vissza ugyanabba a folyóba, megfontolhatja Hegel „megszüntetve megőrzésről” szóló gondolatmenetét: 'A „megszüntetve megőrzés” (németül: Aufhebung) a Georg Wilhelm Friedrich Hegel által használt dialektikus fejlődés legfontosabb alapelve. A fogalom azt a folyamatot jelöli, amely során egy korábbi állapot vagy gondolat (tézis) megszűnik, de az értékes elemei átkerülnek egy magasabb, összetettebb szintre (szintézis), így a múlt nem vész el, hanem átalakul' - így fogjalja össze a mesterséges intelligencia.

Hegel modellje alapján a keleten megbukott kommunizmus 2.0 változata most nyugaton tombol, ezennel bekerültünk a fősodrába. Még nincs tényleges bolsevik diktatúra, de igény és magyarázat már lenne rá bőven a bal-liberális oldalon.

Tanulságos megfigyelni, hány magát értelmiséginek tartó bal-lib figura vélekedik jelenleg úgy, hogy a sorozatos jogsértés nem csak jogos és helyes, hanem még kevés is, és többet kér belőle!

A Tisza-kormány olajciklusa (frissített változat)

Aki azt gondolta, hogy a frissen megválasztott kormány egyszer csak kormányozni kezd, érdemi döntéseket hoz, valóra váltva az ígéreteit, idáig három irányba csalódhatott: 1. a Tisza-kormány kormányzás helyett összehasonlító politikai stand-up elemzésbe kezdett, miszerint a csúnya Zorbán így-meg-úgy, a szép Tisza-kormány ezzel ellentétesen ygú-gem-ygí, és ez fantasztikus... legalábbis a közösségi hálón; 2. ahol véletlenül érdemi döntést hozott, ott meg 2.a) a Zorbán szerinti eredmények (pl. Szuverenitásvédelmi Hivatal, KEKVA alapítványok, konzervatív média) leépítéséről van szó új eredmények felépítése helyett; 2.b) valószínűleg nem teljesül valamelyik ígéret, de erről is a Zorbán tehet; 2.c) valószínűleg nem teljesül valamelyik ígéret, ám ez egy darabig elmismásolható; 3. lassan mondják, hogy mindenki megértse, a megszorítás szó n-i-n-cs a szótárukban, ám pénzt sem lelnek a kasszában az ígéretek teljesítésére.

Példák: a jogállam nem fel-, hanem leépül a Magyar-kultusz keretében, de erre is van duma, miszerint „rendszerváltás” történt, leváltottuk Pol Potot, és ilyenkor persze, hogy lefelé kell épülnie a felépítendőnek - erősen elvakultnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ezt elhiggye, de egyelőre még vannak erősen elvakultak. A kormánytagok kitartóan mantrázták, hogy mindenki összes kerítése nem csak, hogy kolbászból lesz, hanem vele személyesen fogják egyeztetni, hogy Gyulaiból vagy Csabaiból kéri... Nagyon naivnak kellett ahhoz lenni, hogy valaki ezt elhiggye, de egyelőre még vannak ilyen szinten naivak is. A megszorítás szó n-i-n-cs a szótárukban - tehát más címszóval fogják bevezetni.

Feltehetően a nyílt jogsértés sincs a szótárukban, pedig a több témában is javasolt visszamenőleges hatályú jogalkotás nyílt jogsértésnek tűnik, érdemes tanulmányozni a nullum crimen sine lege elvet: 'A nullum crimen sine lege egy latin jogi alapelv, amely azt jelenti: „nincs bűncselekmény törvény nélkül”. Lényege, hogy senki sem vonható büntetőjogi felelősségre olyan cselekményért, amelyet az elkövetése idején a törvény nem nyilvánított bűncselekménynek. Ez a modern büntetőjog egyik legfontosabb garanciája, amely tiltja a törvények visszaható hatályát.' (Wikipedia)

Magyarországnak emberemlékezet óta nem (sőt talán történelme során sem) volt még olyan kormánya, amelyik az előző kormányra visszamutogatást és a visszacsinálást tette volna a saját kormányzati eredményei helyébe. A hivatalba lépő mindenkori kormány hagyományosan kormányozni kezdett, döntéseket hozott, tapsot vagy tüntetést kiváltva - de vállalta a saját döntéshozatalt. A jelen kormány egyedülálló abban, hogy semmi ilyet nem vállal, stand-up szövegeléssel és Leépítő Show-val szórakoztatja a hülyének nézett nagyérdeműt.

Baljós a helyzet: 1. az előző kormány képes volt államháztartási egyensúlyt fenntartani, az intézkedéseit rendre vitatók ezt nem tudják tőle elvitatni; 2. nem úgy van, hogy átrendezem a költési prioritásokat, és az egyensúly automatikusan fennmarad - csak akkor marad fenn, ha kettesektől elveszem, amit egyeseknek pluszban adok; 3. jönnek uniós pénzek, de nem biankó csekken, hanem pántlikázva és feltételekkel, azaz nem automatikusan javítják az egyensúlyt - előkészített és jogosult projektek kellenének, stb. 4. Thatcher híres mondása, miszerint a baloldal előbb-utóbb mindig kifogy a mások pénzéből, minden „érzékeny” kormányra igaz, mert néha érzéketlenül nemet kellene mondani, és aki nem tud, az bizony előbb-utóbb tényleg kifogy az adófizetők pénzéből; és kolbásznyelvre lefordítva, Gyulai helyett romlott parizer jut a hiszékenyeknek.

Nem tudjuk, hogy az Igazságnak egy nagy pillanata jön-e el, vagy apránként esik le a tantusz, de sejthető, hogy nincs messze a varázstalanodás. Hamarosan véget ér a stand-up műsor, és a közönség töprenghet, hogy tapsoljon vagy pfujjoljon. Közben a „független-objektív” sajtó színeváltozását is megfigyelhetjük: míg az előző kormány esetében a „minden jóban van valami rossz és mi csak arról beszélünk” volt a hozzáállás, a jelen kormány esetében a „jaj, de cuki, jaj, de aranyos, és minden rosszban megtaláljuk a csipetnyi jót” lett a szemlélet. Ha nem sulykolnák, hogy ez „független” és „objektív”, esetleg azt gondolhatnánk, hogy elvtelen elfogultság. Persze, van és lesz, akinek ez sem tűnik fel.

Brit média-mém, hogy egy ingatag helyzetű kormánytag vajon túlél-e egy fej salátát, előbb mond-e le, mint ahogy a saláta elfonnyad. Ezt továbbfejlesztve, a Tisza-kormány vajon túlél-e egy olajcsere (15ekm vagy 12 hónap) ciklust. 2027 májusára hivatalban lesz-e még? Lehet tippelni.

Köztársasági elnök – miért is monnyon le?

Van abban egyfajta győzelmi logika, hogy „mi nyertünk, nem kicsit, nagyon, ezért mindenki monnyék le”. Le is monytak többen, ám a köztársasági elnök dacol a többszöri arrogáns felszólítással, a „független-objektív” média által felerősített közéleti nyomással, és nem monyik.

Szóval, van a Tisza-kormány arrogáns felszólítgatásaiban valamiféle logika, ám az nem jogállami: a jogállam lényege, hogy betartom a jogszabályokat, és amelyikkel nem értek egyet, azt igyekszem megváltoztatni, de amíg érvényben van, addig nem szegem meg. A köztársasági elnök érvényes kinevezés alapján tölti be a tisztségét, nincs minek alapján lemonynia.

Milyen lehet az új jogszabály, amely elintézi, hogy a 'zelnök többé ne legyen az? Pl.: lex Sulyok – a köztársasági elnöki posztot nem töltheti be S betűvel kezdődő vezetéknevű személy abban az esetben, ha a vezetékneve ulyokkal folytatódik, valamint keresztneve Tamás... Ám ez sem jogállami megoldás, hanem piti személyeskedés.

Vegyük azt az érvet, hogy a jelenlegi köztársasági elnök az előző kormány „bábja” volt annak „féke és ellensúlya” helyett. Na, ebben már lehet megfontolandó ráció, hiszen nem igazán emlékezhetünk a részéről markáns szembefordulásra vagy állásfoglalásra az előző kormány által hozott jogszabályokkal szemben. Nem mintha kötelező lenne mindenbe belekötnie, a köztársasági elnök feladata elsősorban reprezentatív, és csak kifejezetten indokolt esetben konfrontatív. Az, hogy a „független-objektív” médiának egyetlen jogszabály sem tetszett, az talán többet mond e média tényleges függetlenségéről és objektivitásáról, mint arról, hogy mit kellett volna (vagy sem) tennie az elnöknek.

Itt jön a logikai csavar. Egy frissen megválasztott kormány már a saját fékét és ellensúlyát kell, hogy lássa a mindenkori köztársasági elnökben. Fontoljuk meg őszintén a kérdést: várható, hogy Sulyok Tamás érdemben féke és ellensúlya lesz a Tisza-kormánynak? Nagyon is várható. Van tehát oka a lemondatásának azon kívül, hogy a Tisza szabadulni szeretne a várható féktől-ellensúlytól? Logikailag nincs. Lehet egy új elnök kinevezésének más oka, mint hogy a Tisza saját bábot szeretne az államfői székbe ültetni? Nem igazán lehet.

Csakhogy jogállamban nem a frissen hivatalba lépett kormány dönti el, ki legyen a féke-ellensúlya, hanem elfogadja az aktuálisat, amelyik számára adatott, és tisztelettel együtt él vele.

Mivel Sulyok Tamásról feltételezhető, hogy kifejezetten kiváló féke és ellensúlya lesz a Tisza-kormánynak, megkülönböztetett tiszteletet érdemel. A Tisza-kormány pedig, amelyik épp szembe köpi a kampánytémaként bevált jogállamiságot, sőt az alapvető demokratikus normákat is, emlékeztetést érdemel, miszerint a jogállam a jogszabályok betartását jelenti, a demokrácia pedig az eltérő álláspontok tiszteletben tartását és a fékekkel-ellensúlyokkal való együttműködést.

Végül arról, hogy mennyire nyert nagyot a Tisza: a listás eredmények szerint 2010-ben a leköszönő MSzP 990 ezer szavazatot, a Fidesz-KDNP 2,7 milliót kapott, tehát közel háromszor annyit. 2026-ban a leköszönő Fidesz-KDNP 2,458 millió szavazatot szerzett, míg a Tisza 3,386 milliót, azaz 1,377-szer annyit. Vagyis a Tisza csupán feleakkora fölénnyel győzött, mint anno a Fidesz-KDNP, amelyik a győzelme nyomán nem akarta lemondatni az akkori köztársasági elnököt. Ezzel szembenézve, a Tisza jobban tenné, ha letekerné a lemonyatós hangerőt, és szerényen, az országot szolgálva kormányozni kezdene, ha már arra választották meg.

A Tisza kiáradásáról

A Magyar Péter vezette formáció kétharmados győzelme számos tanulsággal és várható következménnyel jár.

1. Az, hogy a választókörzetek többségében nagy fölénnyel győzött a sokszor teljesen ismeretlen Tisza-jelölt, arra utal, hogy inkább érzelmi, mint racionális döntés született: menjen az eddigi, jöjjön valami új, legyen az bármi.

2. Az érzelmi eufóriát rövidesen kijózanodás követheti, miszerint Óz, a csodák csodája is csak ember, ő is a jelenben él, és annak keretei között tud mozogni.

3. A Tisza-szavazó eddig úgy tűnt, nem szeretne közeli kapcsolatba kerülni a valósággal: Ukrajna egy távoli, fiktív hely, talán nincs is ott háború, ezt csak a propaganda sulykolja. A migráció is egy fiktív veszély, alaptalan riogatás. Az energiaárak sem szállhatnak el, mese az habbal. Most fokozatosan valós körvonalakat kaphat a sok „fikció”.

4. Orbán Viktort Magyar Péterre cserélni elsőre olyan ötletnek tűnik, mint erősen utált gimnáziumi matektanár ellen pénzfeldobásos alapon behívni egy másikat: ő biztosan nem lesz olyan... Tapasztalat szerint olyan lesz. Vagy még olyanabb.

5. Örömteli, ha megérkeznek a „jogállamisági” alapon visszatartott európai pénzek. Kevésbé örömteli, ami a hosszabb távú áruk lehet.

6. A magyar választók fejében egy olyan romantikus Európához tartozás képzete él, ami kb. az Ady idejében létezett Európa lehetett, de már akkor is inkább csak Ady fejében. Európa ma sodródik, így sajátos helyzet alakul ki: elkerüljük a Huxitot, és tagja maradunk egy sodródó Uniónak, amely 10-15 éves távon teljességgel kisodródhat önmagából.

7. Az Európai Közösséget, amelyből az Európai Unió lett, a béke, a biztonság és a jólét érdekében alapították, ehhez képest ma háborús féllé igyekszik válni, és ennek érdekében még el is szeretne adósodni, ami a történelemben mindig a rosszlét előszobája volt. Európa tehát távolodik az Alapító Atyák elképzeléseitől, azok ellen fordul.

8. A baloldal látszólag kiesett a Parlamentből – a valóságban a Tisza soraiban kerül be oda, részben jobboldali retorikával, amiből csakhamar egzisztenciális és identitásválság lehet. A kormány javaslatainak meg(nem)szavazásakor kiderülhet, hogy a kétharmad a belső meghasonlottság miatt sokkal kevesebb.

9. A kétharmados többség – egyetértés esetén – alkotmányozó erő, egyben kihívás is: mindenre van lehetőség, és semmire sem lesz mentség, hogy „tetszettek volna kétharmados felhatalmazást adni”.

10. Érdekes lesz majd tesztelni, mit jelentenek a sokat hangoztatott „jogállamisági” és „demokratikus” értékek, a „fékek és ellensúlyok”, vagy akár az, hogy „a demokrácia nem a többség diktatúrája". Magyar Péter ugyanis minden előjel szerint diktálni szeretne, és finoman szólva rosszul tűri az ellentmondást.

11. Ne feledjük, hogy van egy folyamatban lévő köztörvényes, tehát nem politikai alapon indult ügye, amire nem vonatkozik a mentelmi jog: képzeljük el, hogy a parlamenti kisebbség rendszeresen kezdeményezi a mentelmi jogának felfüggesztését a kivizsgálás idejére, és ezt a parlamenti többség rendszeresen elutasítja. Pikáns helyzet egy „jogállamban”, mivel meglehetősen jogállamiatlan.

12. Általában igaz, hogy minden nép olyan kormányt kap, amilyet megérdemel, ezúttal is e tétel igazolódása várható, „érdekes idők” formájában.

Választási ismeretek - Előszó

Kit ne zavarna a politika hangossága és érzelmi túlfűtöttsége? A politikusokon kívül, akik ebből élnek (nem is rosszul), mindenkit zavar. Ugyanakkor, megvan annak a logikus oka és háttere, hogy pont így működik, és nem másképp.

Az egyetemes választói jog vezet ehhez az anomáliához, ugyanis a naiv választói közönségnek a legalsó IQ-tartományát kell megcélozni és érzelmileg megszólítani a sikerhez, onnan jön a legtöbb szavazat.

Aki magasabb IQ-tartományban kampányol, az veszít. Aki nem érzelmi, hanem esetleg értelmi érvekkel próbálkozik, szintén veszít. A sikeres politikus szükségszerűen alacsony IQ-jú és érzelmekhez szóló érvekkel dolgozik tehát.

Mi lenne, ha a választói jogot választási ismeretekhez és azokból letett vizsgához kötnénk? Olyan változást hozna, mint ha egy vállalati tendert a söröző közönsége helyett szakemberek értékelnének, átgondolt szempontok szerint, és nem érzelmi zaklatottságban össze-vissza vagdalkozva.

A következő sorozat ilyen szempontokat vázol fel. Mi szerepelhetne egy Választási ismeretek vizsga tananyagában?

Nem jár ez olyan kockázattal, hogy „aki a pályát tervezi, a felé lejt”? Valószínűleg igen, így aztán a tananyagot nem írhatja egyetlen ember vagy érdekcsoport, csakis ellenérdekelt érdekcsoportok közös munkája, kompromisszuma lehet.

A sorozat ennélfogva vitaindító, hátha ellenérdekeltek is kedvet kapnak és beszállnak a maguk szempontjaival így, röviddel a 2026-os országgyűlési választás előtt.

Választási ismeretek 1. rész - Fogalommeghatározás és területi hatály

Választás alatt leggyakrabban önkormányzati vagy országgyűlési választást értünk, ennek során a választásra jogosultak a szavazataikkal önkormányzati / országgyűlési képviselőket választanak.

A választás területi hatálya egy-egy önkormányzatra, illetve az Országgyűlés esetén Magyarországra terjed ki. Az érdi választás során például Érd képviselőtestületét, Veszprém megye esetén a Veszprém megyei közgyűlés tagjait, Magyarország esetén a magyar Országgyűlés képviselőit választjuk.

Tehát Érden nem Százhalombattáról, Veszprém megyében nem Zala megyéről, Magyarországon nem Ausztriáról szavazunk. Romániában meg nem Magyarországról... fő szabályként.

Itt meg kell említenünk, hogy Magyarország határain kívül nagy létszámú magyar kisebbség él oly módon, hogy nem saját döntése, hanem a történelem fintora alapján lett más ország állampolgára, és a helyzetét jelentősen befolyásolja, hogy a mindenkori magyar kormány kiáll-e a jogaiért, vagy legszívesebben a sorsára hagyná, hogy olvadjon be.

Ezért, Európában szinte egyedülálló módon, a határon túli magyarok jelentős szerepet játszanak a magyar Országgyűlés összetételének meghatározásában – okkal és joggal, mivel Európában szinte egyedülálló helyzetbe hozta őket a történelem. Az osztrákok jelentős százaléka például nem került erővel más államok fennhatósága alá, így nincsenek a határon túl, hogy onnan szavaznának.

Választási ismeretek 2. rész - Választójog

A választásban való részvétel feltételei: 1. sikeres Választási ismeretek vizsga; 2. betöltött 16. életév; 3. állampolgárság.

Ez legalább három ponton jelent változást a mostani helyzethez képest: a vizsgakötelezettségben; a korhatár leszállításában; az állampolgárság feltétlen előírásában (önkormányzati választás esetén is).

A korhatár csökkentését az indokolja, hogy aki érti, miről és mire szavaz (azaz levizsgázott), az a maihoz képest fiatalabb korban vehessen részt a döntéshozatalban. Aki nem érti, az meg idősebben se rongálja a közérdeket, vizsgázzon le a szavazáshoz.

Az önkormányzati választás állampolgársághoz kötését az indokolja, hogy világos logikát teremt: lehetőleg az válasszon, aki pozitív érzelmekkel kötődik a választási területhez, és annak általános jóléti működésében érdekelt. Ez persze fennállhat a területen élő, de nem állampolgár esetén is - csak nem tartósan, mivel az ilyen ember nyilván törekszik állampolgárrá és ezáltal választásra jogosulttá válni.

Fontos megjegyzés ezen a ponton, hogy nagyon nehéz a megszerzett választási jogot bármilyen csoporttól megvonni, mivel erről az érintett is szavaz, és borítékolhatóan ellene fog voksolni (pl. ezért is dőreség a határon túliak választójogának megvonásával kampányolni).

A Választási ismeretek vizsga bevezetésével azonban egyszerre szűkülne és bővülne is a választási jogosultság, mégpedig észszerű módon, így ha nem is könnyen, de lenne esély a megvalósításra.

Választási ismeretek 3. rész - A választás fő szempontjai

Ami irányadó: a közérdek képviselete; a jelöltek alkalmassága a közérdek képviseletére; várható eredményességük e téren.

Ami nem irányadó: szimpátia a jelölttel; jó kommunikációs képességek; külső hatalmak/szervezetek elvárásai. Ezek persze mind figyelembe vehetők, és kétségkívül jelentős hatással is járnak a választás eredményére, ám hiba lenne kifejezetten ezek alapján szavazni.

Vegyük sorra a szempontokat.

A közérdek mint definíciós probléma - mégis, kinek van joga / képessége megmondani, mi a közérdek? Általános érvénnyel senkinek, saját nézőpontból ellenben bárkinek, mindenkinek. Mindenkinek van egyfajta intuíciója az egyéni érdekéről és hogy az hol ütközhet mások érdekeivel. Ebből levezethető egyfajta közérdek: ami általánosabb és magasabb érvényű az egyéni érdeknél.

Hasonlat: senki nem tudja megmondani, mi a mindenki számára biztosan finom étel, azt viszont mindenki tudja, hogy neki mi ízlene, és hogy egy nagyobb csoport számára várhatóan mi az elfogadható mértékben finom étel.

Ezen a logikai vonalon haladva mindenki képes mérlegelni, hogy szerinte leginkább mi lenne a köz érdeke.

Egy tartalmas választási kampány feladata (az lenne), hogy minél több szempont bekerüljön a közbeszédbe a közérdekkel kapcsolatban, és a szempontok ütköztetése során kinek-kinek kikristályosodjon az ezzel kapcsolatos elképzelése, ami alapján megfontoltan tud szavazni.

Hasonlatunknál maradva: ki-ki mondja el szabadon, hogy szerinte mi lenne a legtöbb ember számára finom, vagy legalábbis elfogadható étel.

A szabadon előadott mondandókat hallgatva egyre világosabbá válik, mi lehet a köz számára elfogadható táplálék, így aki arra szavaz, a közérdek szempontjából nagy valószínűséggel hasznosan dönt.

Egy tartalmas kampány során arra számíthatunk, hogy kinek-kinek finomodik, pontosodik a közérdekről alkotott összképe. Nehéz nem észrevenni, hogy a mai kampányok nem igazán ilyenek, és hogy e téren – óvatosan fogalmazva – lenne hová fejlődni.

Itt adódik az ellenérv, hogy minek bajlódjunk mások ízlésének megtippelésével, mindenki mondja be a kedvenc süteményét, és a legtöbbször említett lesz az „országtorta”. Egyszerű, nem? És ha működik is, miért bonyolítanánk feleslegesen az életünket intuitív „közérdek”-saccolgatással?

Vagyis, mi történne akkor, ha ki-ki a saját egyéni érdeke szerint szavazna, és a szavazatok össznépi eredőjét tekintenénk a „közérdeknek”? Elsőre vonzó ötletnek tűnhet, ám alaposabban megfontolva a közlegelők tragédiájához vezetne. (Bővebben a következő részben.)

Választási ismeretek 4. rész - A közérdek megkerülhetetlensége

A közlegelők tragédiája néven ismert játékelméleti probléma - van egy közös legelő, amelyen több gazda is legeltet néhány tehenet. Minden gazda abban érdekelt, hogy egyre több tehénből álljon a csordája, a túllegeltetés viszont fokozatosan tönkreteszi a közlegelőt. Minden plusz tehén egyéni (igaz, csökkenő) hasznot hoz, a hosszú távú (és egyre növekvő) kár ellenben közös. A lejtőn nincs megállás, mert minden gazda úgy érvel, hogy „ha én nem csapok ki még egy tehenet legelni, megteszi valaki más”, így az egyéni racionalitások eredménye kollektív irracionalitás.

Más szóval, az egyéni érdekek nem adódnak automatikusan össze közérdekké, nincs „láthatatlan kéz”, amely ezt varázsütésre elintézné.

Az a társadalom, amelyben az egyéni érdek a közérdek fölé került, csak véletlen szerencsével kerülheti el, átmenetileg, az összeomlást. Jöhet néhány bő év a közlegelőn, a szűk esztendők során bekövetkező kiszáradás előtt.

Ha a társadalom megkülönbözteti az egyéni érdektől a közérdeket, és választási feladattá emeli annak képviseletét, akkor az egyén úgy érvel, hogy tisztában van a saját érdekével, de azzal is, hogy a közösség a közérdek mentén tud előre menni, ezért a közérdeket várhatóan eredményesen képviselő politikai jelölt(ek)re szavaz, így hosszú távon nő a társadalmi jólét.

Ide kívánkozik egy rövid okfejtés a jogok és kötelességek egyensúlyáról: minden gazdának egyéni joga, hogy annyi tehenet legeltessen, amennyit akar. Kötelessége azonban figyelembe venni a közérdeket, ami tulajdonképpen a saját jóléte érdekében korlátozza őt.

A bevett libertárius gondolat, miszerint az egyén szabadságát kizárólag más egyének szabadsága korlátozhatja, nem elég a társadalmi jólét biztosítására, így választási szempontnak sem alkalmas.

Hogyan érvényesíthető a közérdek egy, az egyén jogaira fókuszáló társadalomban, amilyen a miénk? Tudatosítva, hogy a közérdek hosszú távon az egyéni jólétnek is használ, az elhanyagolása pedig rossz üzlet.

Választási ismeretek 5. rész – A jelölt patrióta?

Honnan tudhatjuk, hogy xy jelölt alkalmas és képes is a közérdek eredményes képviseletére? Utóbbit nem tudhatjuk, mert nem látunk a jövőbe, előbbit azonban onnan tudhatjuk, hogy az illető szereti az általa képviselt területet, röviden: patrióta a szó szélesen, de szigorúan vett értelmében.

Szélesebb értelemben patrióta az, aki szereti a választással érintett konkrét területet, legyen az falu, város, megye, régió, ország, esetünkben az egész kulturális nemzet. Szigorú értelemben viszont csak az patrióta, aki nem használja a bevett mazochista trükköt, miszerint az általa képviselendő területi egység tulajdonképpen „kokit és sallert” érdemel, és megválasztása esetén azon lesz, hogy meg is kapja, mert ilyen értelemben akar „jót” a a területnek. Ki kell ábrándítanunk: ez nem patrióta hozzáállás, a patrióta ténylegesen szereti az általa képviselt területet, és ténylegesen jót akar ott elérni.

Álljunk meg egy pillanatra: a patrióta szó erősen vitatott, hogy válhat akkor egységes választási szemponttá?

Az értelménél fogva: miért választanánk olyan jelöltet, aki nem akar jót, miért szavaznánk az érdekeink ellen? Akinek kifogása van a választással érintett területtel kapcsolatban, az ne induljon a képviseletéért, mivel – eredményesen vizsgázott választók szemében – esélytelen.

Ha abban a ritka szerencsében van részünk, hogy két patrióta jelölt közül választhatunk, akkor a gyakorlatiasabbra, a valósággal közvetlenebb kapcsolatban állóra célszerű szavazni. Tőle várhatunk gyakorlati eredményeket. Róla feltételezhetjük, hogy a szavait tettek is követik, hogy nem csak meghirdeti a projektjét, hanem lépésről lépésre képes is végrehajtani, és hogy az jól alakul számunkra.

A fentiekből következik, hogy csakis pozitívan gondolkodó, konstruktív jelöltnek lehet esélye. Ha belegondolunk, már ezért megéri bevezetni a Választási ismeretek vizsgát.

Választási ismeretek 6. rész – Ne is legyen szimpatikus?

Nézzék, milyen szép vagyok, és aki szép, az jó is, tehát nem lehetek bűnös - érvelt egy bírái előtt levetkőző ókori görög nő. Nem tudjuk, felmentették-e, de azt sejthetjük, hogy egy mai bíróság nem hatódna meg az érvelésétől.

A minden cselekvőképes felnőttre kiterjedő választójog korában azonban rendre a jobb megjelenésű, szebben beszélő, elegánsabban öltözködő jelölt nyer – vagyis e tekintetben még az ókorban tartunk, a felületes benyomásokból levezetett, elhamarkodott érzelmi következtetések korában.

Egy kifejezetten jó kiállású, jól kommunikáló jelölt esetében meglehetősen biztosak lehetünk, hogy hivatali ideje alatt fontosabb lesz számára a szimpátiában lubickolás, a lájkok begyűjtése a kitartó munkával elért eredményeknél. Bolond lenne vitákat előidézve érdemben dolgozni, amikor magasabb tetszésindex mellett úszhat is az árral, nem sokat téve azon túl, hogy főállásban ő a szimpatikus.

Ebből nem következik, hogy ne szavazzunk jó kiállású jelöltre. Ha egyben gyakorlatias patrióta is, akkor akár elnézhetjük neki, hogy – mellesleg – szimpatikus.

Szintén nem lényeges, hogy jómódú legyen, és pláne nem, hogy olcsón vagy ingyen vállalja a feladatot. Ahogy fogorvosból, nőgyógyászból, védőügyvédből, optikusból, de még csokoládéból sem szokás a legolcsóbbat választani, úgy politikusból sem bölcs dolog – nincs ingyen ebéd, legfeljebb nem írták ki az árát.

Figyeljük meg, hogy a szimpatikus döntéshozóik által válságba sodort nyugati társadalmak ma rendre unszimpatikus „trollokat” (lásd: Shrek) választanak, mert tőlük remélnek érdemi változást, őket tartják rátermettnek, ha a mocsár lecsapolásáról van szó.

Egy troll nem sírja el magát, amikor politikai inkorrektséggel vádolják. Büszkén kihúzza magát, hogy igen, ő ilyen, és nehéz helyzetekben a többség szerint pont ilyennek kell lenni.

Választási ismeretek 7. rész – Külső és belső elvárások

A külső elvárásokkal érdemes pragmatikusan együttélni – amíg a jólétünket szolgálják.

Magyarország nemzetközi helyzetét jól illusztrálja a következő vicc. Kiscowboy bemegy a vadnyugati kocsmába, és elkiáltja magát: Ki festette zöldre a lovamat?!! Feláll egy hatalmas termetű, marcona fickó: Én. Miért? Erre Kiscowboy megszeppenve: Hát, csak mert megszáradt, lehet lakkozni.

Több évszázada tartó helyzet, hogy a körülöttünk lévő államok és a nagyhatalmak egymással összefogva „zöldre festik a lovunkat”, és mindössze a közül választhatunk, hogy 1. le is lakkozzák; vagy 2. lelakkozzák ÉS meg is vernek. Szűkre szabott mozgástér.

Ehhez igazodott a két fő politikai irányzatunk: 1. lakkozzák csak, sőt, kis csúszópénzért segítünk lakkozni, csak ne verjenek meg: ez az optimum Magyarország számára; 2. fellázadunk az égbe kiáltó igazságtalanság ellen: ez a Magyar Út. A két irányzat között nagyjából erőegyensúly van, felváltva kerül fölénybe egyik vagy a másik. A közvélemény is középen megosztott: az első kérdés, hogy igazunk van-e; a második ugyanilyen fontos: ha igazunk van is, mire megyünk vele.

Az utóbbi idők „szuverenista” kormányzása – gazdasági együttműködéssel, az uniós csatlakozás támogatásával – megkísérelt felülemelkedni a ciklikus zöldre festési helyzeten. Felemás sikerrel, mivel ezúttal Ukrajna eltökélt abban, hogy zöldre festi, lelakkozza (még jobb: velünk lelakkoztatja), és ha valakinek ez nem tetszik, jól meg is lesz verve. Visszazökkentünk a régi kerékvágásba.

Ehhez a helyzethez is gyorsan igazodott a két fő politikai irányzatunk: 1. mindenbe beletörődünk, és ha kicsit így is megvernek, örüljünk, hogy legalább nem nagyon... 2. szövetségest keresünk Mégnagyobbcowboy személyében, aki majd móresre tanítja Nagycowboyt, legközelebb ne támadjon kedve zöldre festeni. A meccs döntetlenre áll, de a rutin irányába hajlik.

Mindkét elképzelés önbeteljesítő jóslattá válhat, ám a hagyományos reflex van előnyben: ha a többség lakkozást és (kis) verést kér, azt könnyedén megkapjuk, nem lesz akadálya. Ha Nagycowboy (és minden zöldre festő) móresre tanítására szavazunk, ahhoz hosszú távon kell erőt és eltökéltséget mutatnunk, továbbá egy nehéz akadálypályán kell végigmennünk, hogy megvalósuljon.

Azt a gondolkodásmódot, amellyel Kiscowboy latolgatja, hogy ezúttal kicsit verik meg vagy nagyon, tanult tehetetlenségnek nevezi a lélektan. Amikor bátran, de nem támadóan kiáll az igazáért, azt meg asszertivitásnak – manapság ez a trendi, és ez erős érv a bátor igazságkeresés mellett.

Legalább ennyire fontos kérdés, hogy mi lesz közben a jóléttel. Ha együttműködünk a zöldre festőkkel, az pozitív jóléti többletet hoz (magasabb jövedelmet és életszínvonalat), vagy csupán negatívat (nagy verés helyett kicsit)? Ezt egyénileg megfontolva máris világosabban látja a választó, mire miért szavaz. Félreértések elkerülése végett: nem azt fogja látni, hogy mire KELL szavaznia, hanem hogy a két fő irányból melyiket választotta, ezért és ezért...

A jólét ugyanis az egyetlen irányadó belső elvárás (bővebben a következő részben).

Választási ismeretek 8. rész – Mitől lesz jólét, és miért legyen

Ha a viszonylagos jólétben élő országok gyakorlatát nézzük, többféle jóléti forrást találunk: 1. ipari termelés, sikertermékeket feltételezve; 2. szolgáltatás, de csak ha ipari háttér is van mögötte; 3. turizmus, a maga szezonális problémáival; 4. mezőgazdaság, kizárólag ha egészséges élelmiszerek végett jelentősen támogatják, mert önmagában nem jövedelmező; 5. valami egyedi előny, pl. adóparadicsom / titkos bankszámlák / kalózkodás / árnyékflotta üzemeltetés.

A fentiek közül egyedül az ipar az, ami minimális fenntartással (pl. ne mérgezze a környezetet és a lakosságot) alkalmas jóléti motornak, az összes többi alternatívával komolyabb gondok adódnak. Tehát ha a mindenkori kormány sikeresen fejleszti az ipart, akkor ezzel a lehető legnagyobb jóléti lökést adja a társadalomnak.

Miért legyen jólét? Természetes emberi vágy: már a barlangi ember is örült volna a központi fűtésnek, és díjazta volna a mosógépet meg a kvarcgrillezett ősbivaly szeletet.

A hidegháború végével eldőlt, hogy a jólétteremtő versenyben a kapitalizmus nyert, és akármilyen „igazságos”, „egyenlő”, hiper-szuper társadalmat is ígér egy erővel bevezetendő ideológia, a jóléti versenyben elkerülhetetlenül alulmarad – egyéb problémáiról nem is beszélve.

1989-ben a magyar lakosság dönthetett, hogy a szocialista lakótelepek szürkeségében lelkesedik tovább a látványosan nem közelgő „igazságos, szép jövőért”, vagy inkább Bécs mellé rohan hűtőgépért, gumicukorért és FA márkájú dezodorért: oda rohant.

Ebből adódik az értelmiségi körökben máig le nem vont következtetés, hogy a társadalmak meghatározó szempontja nem az igazságosság, hanem a jólét, az áruválaszték és bőség.

Igen ám, mondhatja egy értelmiségi, de mi van, ha a jólét egyben mélyen igazságtalan társadalmat eredményez, akkor is a „jólétet” választjuk a „magasabb szempont” helyett?! (Lásd: „nő a mélyszegénység”, „fokozódik a kirekesztés”, és ezek érvrokonai.)

Örömhír, hogy a két szempont, a jólét és az igazságosság között nincs ellentét (bővebben a következő részben).

Választási ismeretek 9. rész – Miért nem az „igazságosság”

A jövedelmek „igazságos” „elosztása” újra kordivat lett, de csak mert elfelejtettük a mérhetetlenül sok igazságtalanságot, amit az előző próbakörben okozott. Az elméleti „igazságosságnak” volt rá 70 éve, hogy kibontakozzon - nem sikerült, így az egyetlen jó dolog benne az összeomlása lett.

A tőkés társadalmi berendezkedéstől nem elméleti malasztot, hanem gyakorlati jólétet várhatunk, „igazságos” „elosztást” nem, mivel éppen attól lesz jólét, hogy ki-ki magának termel ahelyett, hogy másokét(!) akarná erővel elosztani. A másoké fontos kulcsszó, mert semmi gond nem lenne, ha az „igazságosság” harcosai a sajátjukat osztanák... apropó, ha következő alkalommal szóba hozzák a szociális érzékenységet, emlékeztessük őket erre: a magadéból igazságosságoskodj, a másét hagyd békén.

Fontoljuk meg, hogy a tőkés termelés is igazságos a maga gyakorlatias módján, összeegyezteti a jólétet az igazságosság elérhető fokával: 1. a jövedelem nagyjából arányos a befektetett erőfeszítéssel; 2. az általános jólét nagyságrendekkel haladja meg az „igazságosan” „elosztó” társadalmakét; 3. aki tőkés társadalomban „mélyszegény”, az lényegesen jobban él, mint a kommunizmusban a középosztálybeli; 4. a magántulajdon tiszteletben tartása felel meg a „ne kívánd embertársad vagyonát” parancsolatnak, amelynek megszegése már annyi bajhoz vezetett.

Röviden számoljunk le két téveszmével: 1. miszerint az őskeresztények egyfajta kommunista vagyonközösséget hoztak volna létre mintául az utókornak - Szent Pál ugyanis olyan rövid időn belül várta a világvégét, hogy nem csak a párkapcsolatok létesítését tartotta feleslegesnek arra a kis időre, hanem ha létezett volna, akkor a tartós tejről is lebeszéli az őskeresztényeket; ám a mindennapok valóságával szembesülve ugyanő alkotta meg az „aki nem akar dolgozni, ne is egyék” elvet. Szó sincs tehát arról, hogy az őskeresztények hosszú távra vagyonközösségben gondolkodtak volna. 2. Miszerint a kommunisták félreértették volna Marxot - Marx kizsákmányolásmodelljében a vállalkozó munkájának értéke NULLA, vagyis azt feltételezte, hogy az Apple cég értékét 100%-ban a fizikai dolgozók állítják elő, és Steve Jobs-nak semmi szerepe benne, ő csupán „kizsákmányolja” a proletárjait. Ez olyan fokú dilettantizmus, mint manapság Marxot sztárolni, illetve azt feltételezni, hogy a modellje bármilyen formában működőképes.

Térjünk vissza az előző posztban említett „hatalmas a mélyszegénység” érvre: a kapitalizmus az erőfeszítéssel (tanulással, munkával, iparkodással) nagyjából arányos jövedelmet ígér, és nem ígér megmentést a szorgalmatlanság következményeitől. Vigasz azonban, hogy a kapitalista „mélyszegénység” magasabb életszínvonalú, mint a kommunista jólét, és hogy jó egyéni életdöntésekkel könnyedén elkerülhető, mert a tőkés társadalmi szerkezet mint olyan NEM igazságtalan: nála csak igazságtalanabbat lehet kialakítani.

Egy másik bevett szociálisan érzékenyítő érv, hogy a gazdagság felülről nem csorog le alulra, tehát eljött a forradalmi változások ideje – nem jött el, mert nem Steve Jobs vagyonának kell lecsorognia, hanem Gipsz Jakabnak/Johannának kell felfejlődnie Steve Jobs szintje irányába, és amennyire sikerül, azzal arányosan máris megvalósulnak a jóléti ambiciói.

A tudatos választó a fentiek alapján dönthet, hogy a továbbiakban is lelkesen támogatja a tőkés berendezkedést mindenki jóléte érdekében, vagy inkább arra szavaz, hogy nyitott kaput döngetve, a saját vagyonából továbbra is szabadon igazságoskodhasson. Kár, hogy utóbbi alternatívát senki sem kínálja, minden „elosztó” csak a mások vagyonára pályázik.

Választási ismeretek 10. rész – A narratívák szerepe

Két nagy narratívánk van, Ady után szabadon: 1. Párizs az én Bakonyom; 2. a Bakony az én Párizsom. Minden közéleti vita ezekre képeződik le. Kicsit bővebben, az 1. narratíva híve külföldön kolbászból, míg itthon rozsdás ócskavasból látja a kerítést; a 2. narratíva híve meg fordítva. Magyarországon lényegében minden rossz/jó?

Mindkét narratíva tábora számára nehezen kezelhető a széles köztes tartomány, hogy például a magyar egészségügy egyes részei még lepukkantak, más részei már hipermodernek, és hogy a külföldi egészségügyi rendszereknek is lehetnek hasonló problémái, mondjuk, sokéves műtéti várólista és 200 km-rel arrébb elvégezhető kivizsgálások Nagy-Britanniában. Vagy hogy ha a finn a világ legbezzegebb iskolarendszere, akkor miért nem a finnek kapnak aránytalanul sok Nobel-díjat.

Mindkét nagy narratívát – a néplélekkel egybevágóan – romantikus túlzások jellemzik, míg a valóság leginkább prózai, a részletek szintjén kissé unalmas. A jelek szerint egyébként nem egyedül minket jellemez a romantikus igény, hanem a hírforrásokat az egész nyugati civilizációban kevésbé a hírek miatt, mint a belső meggyőződések napi megerősítése végett fogyasztják. A részletekről korrekt prózai módon tájékoztató média hamar tönkre megy, és a táborát érzelmileg egyben tartó média marad talpon.

Választási ismeretek szempontjából természetesen az unalmasan prózai, narratívaközi részletek a fontosak, amelyekhez a fentiekből következően nehéz hozzájutni. A tájékozottsághoz nem „csupán” sorok között, hanem hírforrások között kell olvasni, összefüggésekben kell gondolkodni, belső ellentmondásokat kell észrevenni.

Szélesebb nézetben nincs független, objektív hírforrás: mindegyik beáll a két nagy narratíva egyike mögé, és az olvasottság érdekében még rá is tesz egy lapáttal. Nem is csak a fogyasztói elvárások, hanem a hírszerkesztők és az újságírók elfogultsága miatt, hiszen emberből lévén, ők is valamelyik narratíva hívei, sőt többnyire harcosan, néha minden gátlás nélkül azok.

Egy Választási ismeretekből sikeres vizsgát tett választónak tudnia kell, hogy ösztönvilága alapján hol helyezkedik el a Párizs - Bakony tengelyen, és hogy ezt az elfogultságát milyen hírek fogyasztásával mérsékelheti a prózai valóságismeret irányába.

Választási ismeretek 11. rész – A média szerepe

Ne mondjuk, hogy a média össze-vissza hazudozik: csupán az előző posztban írt két nagy narratíva egyikéhez „hajlítja” a tényanyagot, részben a hírfogyasztók romantikus igényeinek, részben a saját belső elfogultságának eleget téve. Arra vigyáznak, hogy a hírgörbítés ne adjon ziccert az ellenoldali médiának. Ha néha mégis lecsapható a magas labda, abból születnek a „Független-objektív (hihi) újságírók újabb ordas hazugsága” és „A galád propagandamédia újabb ordas hazugsága” témájú írások.

Szerencséjükre, a médiafogyasztónak ritkán tűnik fel a saját oldali túlferdítés, mert nem szokása fogyasztani a másik narratíva mögé állt médiát. Mondván, hogy nem mazochista ő, meg ideje sincs „nettó hazugságokra”. Választási szempontból ez azért probléma, mert így nem lesz tájékozott a valóság részleteiről, és rendre kellemetlen meglepetések érhetik, miszerint úgy volt, hogy kétségkívül „A” forgatókönyv valósul meg, aztán érthetetlen módon mégis „B” lett belőle. Pedig ha párhuzamosan az ellennarratíva alakulását is tanulmányozta volna...

Annyi különbség azért kimutatható a „Párizs az én Bakonyom” narratíva médiája oldalán, hogy ott a számukra kívánatos jövőbeli forgatókönyv útját egyengetik elkötelezetten professzionális hírgörbítéssel, azaz laikus számára alig érzékelhetően, és mivel a forgatókönyv jövőbeni, a híranyag jelenbeli igazsága másodlagossá válik; míg „A Bakony az én Párizsom” oldali média „az igazat mondd, ne csak a valódit" megközelítést alkalmazva, némileg ügyetlenül görbítgeti a tényanyagot, a hírfogyasztó számára is feltűnő módon.

Így alakult ki a mai megítélési helyzet, hogy az 1. médiakör hírfogyasztója meg van győződve forrásainak független objektivitásáról (alaptalanul), míg a 2. médiakör fogyasztója sokszor maga is hitetlenkedik a saját oldali híranyagon (okkal). Ez aztán utóbbi kör előnyére válik, mert onnét kissé gyakoribb az átfogyasztás (az ellennarratíva kelletlen tanulmányozása), mint fordítva.

Megjegyzés: Szókratésznél illetve Platónnál a kritikai gondolkodás azt jelentette, hogy a saját alapfeltevéseit akár minden reggel, sőt minden órában kész felülvizsgálni a rendelkezésre álló adatok fényében. A ma „kritikus gondolkodásról” beszélők nem ezzel foglalkoznak, hanem ami eleve unszimpatikus nekik, azt gyakran botcsinálta érveléssel szétkritizálják, ami meg szimpatikus, azt kritikátlanul elfogadják és vallásosan terjesztik.

Ehhez kevesebb szellemi energia kell, csakhogy Platón egyáltalán nem erről beszélt. Célszerű visszatérni a kritikai gondolkodás eredeti értelméhez, azaz a saját oldali feltevések rendszeres felülvizsgálatához és ellentmondás esetén a feltevések alakításához.

Ha gyakoribbá válna a platóni értelemben vett kritikai gondolkodás, az tényközelibb hírszerkesztéshez vezetne, a hírfogyasztók előnyére. Ritkábbá válna az „egyszerűen nem értem, hogyan gondolkodhatnak ilyen felháborító módon a másik oldalon” típusú méltatlankodás.

Választási ismeretek 12. rész – Az ideológia szerepe

A hidegháború végével az ideológiák szerepe megszűnt, mivel a győztes kapitalizmus organikusan alakul, azaz nem kell kitalálni és kényszerrel bevezetni. Soha senki nem találta ki, hogy „mostantól legyen kapitalizmus”, az van és működik magától, termeli a jólétet. A kapitalizmus korlátozását ellenben számtalanszor kitalálták már, és egyszer sem jött be, minden alkalommal lerontotta az életszínvonalat.

Ezt persze nem kötelező belátni, így a „haladó” értelmiségnek fájó hiányérzete támadt; egy spontán jólétet termelő rendszer elveszi a kitalálók és kényszerrel bevezetők kenyerét. Azóta is dolgoznak a megoldáson: mindig legyen új (esélyegyenlőségi, történelemszemléleti, párkapcsolati, stb.) ideológia, amire hivatkozva ugráltatni és kényszeríteni lehet a társadalmat, hogy ne unatkozzon már a jólétben.

Klasszikus vicc: Egy csapat úttörő lelkesen számol be aznapi jó cselekedetéről. Átvezettek egy idős nénit a zebrán. Miért kellett ehhez egy egész csapat – csodálkozik a hallgató. Hát, mert nem akart átmenni. Efféle „jó cselekedetekkel” foglalkozik a „haladó” értelmiség: folyton át akarja tolni a társadalmat egy szerintük jó irányba vezető zebrán. A társadalom meg ellenáll.

Az ideológiának tehát van, de bár ne lenne szerepe a közéletben, ugyanis szemellenzőként működik. Akinek világnézete van, annak korlátozott a világlátása. Akinek meg világlátása van, az sosem tud megfelelni a világnézeti elvárásoknak, sosem lesz kellően tiszta ideológiájú, kellően elkötelezett világnézetileg.

Érdekes összefüggés, hogy az iskolázottság mintha arányban állna az ideológiai késztetéssel, ez magyarázhatja az értelmiség és a nép egésze közötti ellentétet, ami a teljes nyugati civilizációban megfigyelhető. Minél diplomásabb egy illető, annál inkább kirajzolódik a fejében az útvonal, amin végigtolná a társadalmat; annál határozottabb a világnézete, a világlátása rovására. Annál inkább felháborodik, hogy a világlátással rendelkező „tanulatlan” többség nem vevő az ideológiájára. Ez nem hungaricum, hanem általános nyugati jelenség.

A tanulság Választási ismeretek szempontjából: ahol van spontán működő megoldás, ott az ideológia felesleges, sőt káros. Tanulni azonban fontos és előnyös. Ám a tanulás a jelek szerint fokozza az ideológiai buzgalmat. Most akkor tanuljunk, vagy ne tanuljunk? Persze, hogy tanuljunk, sokat, lelkesen. Mert a tanulás a jövedelmet is fokozza, így jólétnövelő.

Csak fogjunk gyanút, hogy esetleg agyunkra ment a tanulás, amikor haragudni kezdünk „tanulatlan” választótársainkra, amiért nekik világlátásuk van.

Történelmi baklövések illusztrálják, milyen az, amikor egy kétségkívül nagyon okos embernek bizonyos szempontból tényleg agyára ment a tanulás: 1. Platón több száz oldalas könyvet írt a szerinte tökéletes államról, amellyel kapcsolatban rögzíti, hogy a művészet be lesz tiltva benne, mert a művészek (költők, színészek, énekesek) túloznak és lódítanak; 2. Thomas Moore Utópiájában pedig az ékszerek lettek volna betiltva, mert a szerző szerint feleslegesek, indokolatlan a testünket hiú módon ékítgetni.

Számos közelmúltbeli „benézéssel” folytathatnánk a sort, de a cél inkább a rálátás megszerzése, azaz hogy világlátásra törekedjünk inkább, és tiszteljük (a néha tanulatlanul is) világlátó szavazótársainkat.

Választási ismeretek 13. rész – Cinkelt témák

Az alábbi zen koan stílusú felsorolás segíthet a választói tisztán látásban.

A fiatal spártai fiúk szándékosan kevés ennivalót kaptak, hogy megtanuljanak ügyesen ételt lopni. Akit elkaptak, verést kapott. Akit nem, arra büszkék voltak: jó katona lesz. A mai törvényhozókat – a nép szándékából – alulfizetik, ezért megtanulnak a maguk ácsolta kiskapukon ügyesen közlekedni. Akit rajta kapnak, azon háborog a nép. Akit nem... abból jó politikus lett?

Mindenki minden kampányban többet költ a hivatalosnál, a nem látható pénzt az érdekköréből kalapozza össze. Nem az a kérdés, ki bukott le vele, hanem hogy ki kinek milyen szívességekkel tartozik a kampány után.

Ki-ki járjon utána, úgy van-e, hogy minden párt egyik első dolga innen-onnan összecsatornázott pénzből menő ingatlant venni a vezetőinek, ahová nem tervezik meghívni a Szép Házak folyóirat munkatársait. Utánajárás közben elcsodálkozhatunk, hogy ehhez képest milyen kevés politikus tartja fontosnak a fiatalok lakáshoz jutását.

A nagypolitikában a korrupció az, amiből a korrupciót kiáltót kihagyták. Jogos a népi igény, hogy „ne legyen korrupció, vagy mindenki egyformán kapjon belőle”?

Hidegebb éghajlaton, így pl. Skandináviában jellemzően kisebb a korrupció, de ha a korrupciótól megmentett pénzt (százezerrel megszorozva) pont Ukrajnába küldik, akkor nem járna sokkal jobban a népük, ha inkább korrupt módon magukra költenék?

Tőlünk nyugatabbra állítólag „nagyobb” a médiaszabadság, viszont egyformább a híranyag: nem lehet, hogy akkor valójában kisebb a médiaszabadság?

Divatos jogállamiságról beszélni, sőt erre hivatkozva nagy pénzeket visszatartani, de ha belegondolunk, Hitler hibátlan jogállami rendszert működtetett (szabályosan megalkotta és be is tartotta az utókor számára igazságtalannak tűnő törvényeket): szóval, valójában nem is jogállamot szeretne a „jogállamiság” híve, hanem neki tetsző jogszabályokat?

Paradox módon, a „demokrácia védelmét” zászlóra tűző pártok szokták bővíteni a Büntető törvénykönyv útján tiltott beszédmódok listáját. Lehet, hogy védelem helyett a nekik tetsző közbeszédre szűkítik a demokráciát?

Ugyanezek a pártok harcolnak a „dezinformáció” ellen is: esetleg azért, hogy csak az érdekeik szerinti információ jelenhessen meg?

Amikor egy város (pl. Pécs) betiltja az „uszító” plakátokat, ide sorolja-e a „Fizessenek a gazdagok” feliratú plakátot is, vagy majd Ő dönti el, hogy szerinte mi az uszítás?

Ha a 14. havi nyugdíjjal együtt egy nyugdíjas több pénzt kap, mint svájci módszerrel indexált 12 hónappal, akkor buta vagy okos, ha a több pénzre szavaz? És buta vagy okos a „maga ellen kampányoló” politikus?

Parlamentbe jutó pártot működtetni az államilag járó pártpénzek miatt kitűnő (milliárdos) üzlet: mely pártokon látszik, hogy nem annyira kormányra jutni, mint a beszédaktusok bizniszében maradni szeretnének?

Demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni - ennyit szeretnek idézni Bibó Istvántól, ő azonban valójában nem ezt írta, hanem: Demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni a másként gondolkodóktól, a más véleményektől. Jelentős különbség. Hány mai önjelölt „demokrata” fél az övétől eltérő vélemények jelenlététől a nyilvánosságban?

Választási ismeretek 14. utolsó rész - Felelősség

Egyénileg mindenki azért felelős, hogy jobb állapotban hagyja maga után a világot, mint amilyenben átvette.

Tudatosítsuk, hogy ez a nyugati (legalább kulturálisan zsidó-keresztény) civilizációra jellemző, más civilizációk nem így fogják fel a felelősségüket, esetleg nem is tartják a felelősséget fontos szempontnak.

Hogyan hozhatjuk jobb állapotba a világot? A legegyszerűbben jólétnöveléssel. Sőt, ha belegondolunk, hosszú távon egyedül azzal.

Nagyobb jólétben a jogok jobban érvényesülnek, a mélyszegények is gazdagodnak, egyedül az egyenlőség nem nő, hanem kifejezetten csökken, és ez nem baj.

Mert ha az egyenlőséget növeljük, csökken a jólét, a mélyszegények mélyebbre süllyednek, és sovány vigasz, hogy mindenki más is – kivéve az egyenlőségtan elitjét, mert az felköltözik a Rózsadombra, és fényűző villákból osztja az észt az elszegényített társadalomnak. Ezt már kipróbáltuk, nem jött be.

Amikor választunk, gondoljunk a nagy összefüggésekre, figyeljünk a döntésünk valószínűsíthető jóléti hatására, valamint a közlegelőink várható állapotára.

Ebben a tudatban szavazva nem tehetjük rossz helyre az x-et akkor sem, ha utólag már máshová tennénk: ilyenkor vonjuk le a tanulságot a következő választásra.

Német külügyi zűrzavar

Szijjártó Péter beszámolója szerint a brüsszeli külügyminiszteri tanácskozáson a német külügyminiszter komoly következményekkel fenyegette meg a magyar kormányt arra az esetre, ha nem tűri el az ukrán olajblokádot, és nem hagyja jóvá attól függetlenítve az ukránoknak adandó európai hitelt.

Ugyanez a német külügyminiszter közölte azt is, hogy a NATO-nak semmi köze a Hormuzi-szoros újranyitásához.

Elsőre ellentmondásosnak tűnhet határozottan ragaszkodni egy nem jó kilátásokkal kecsegtető háború folytatásához, és ezzel párhuzamosan határozottan megtagadni a részvételt a világ energiaellátásának biztosításában. A NATO-nak ugyanis Ukrajnához sincs több köze, mint a Hormuzi-szoroshoz.

Hacsak nem az az elv, hogy „mindegy mit, csak valahogyan ártson”.

Irán: mi az irány?

Az Iránnal kitört konfliktus megmozgatta az érzelmeket: ki örömmel (bukik a vérnősző rezsim), ki felháborodással (mit képzel Amerika és főleg Izrael) reagált. Ebben a 25 perces elemzésben a higgadt, gyakorlatias részletekről értesülhetünk.

Spoiler: a rezsim bukása nem, legfeljebb kevésbé ellenségessé válása várható, Venezuelához hasonlóan; a konfliktus nem szélesedik ki, többek között a terület hegyek általi védettsége miatt; Irán belső megosztottsága és nagy arányú kisebbségei nem teszik lehetővé a rendszerváltást: a lakosság 2/3-a ellenzi a rezsimet, de közben 2/3-a támogatja annak vallási nézeteit, egymás átfedő halmazokban; Irán meggyengülésével Törökország tör hegemóniára, és vonhat akár hasonló fegyelmezést magára; Kína az egész régió stabil olajszállításaiban, azaz a békében érdekelt.

Távoli területek konfliktusairól inkább átfogó érzelmi, mint gyakorlatias álláspontunk szokott lenni, Irán esetében sem valószínű, hogy tudjuk, hányféle nyelvjárást beszél a (7-8 milliós!) balucsi kisebbség.

Irán összefüggésében pedig érdemes tudatosítani, hogy míg Trump az ukrajnai háborúnak ígért rövid úton véget vetni és látszólag nem halad e téren, időközben Venezuela, Irán és eddigi utalásai alapján Kuba szövetségesi támogatásának kiiktatásával sorra szedi le Putyin értékes figuráit a globális sakktábláról, így közvetett úton tart a cél felé.

Te is, fiam, Grönland?

Amerika Grönlandot akarja, baj ez, vagy inkább előny?

Alaszkát anno a cártól vették meg, jobb lenne neki ma is orosz kézen lenni?

A kontinensnyi méretű szigetet harcias retorikával védik a dán gyarmattartók, állig felfegyverezték és riadókészültségbe állították e célból a terület véderejét... mind a tíz főt.

Amerikának semmi joga Grönlandhoz - hangsúlyozzák dánok és britek egyaránt. Aztán kiderül, hogy egy 1957-es katonai egyezmény értelmében minden joga megvan hozzá.

Amerika az Északi-sarkért folyó versengésre hivatkozva formál igényt Grönland teljes ellenőrzésére, mielőtt Kína vagy épp a közeli oroszok szereznek döntő befolyást.

Ez nyilván teljesen irreális eshetőség, pont az oroszok? Területet? Ne már!

Különben is, ha támadnának, odacsap a véderő. Mind a tíz fő. Na jó, lehet, hogy addigra már húszan is lesznek.

El tudunk képzelni olyan „deal”-t, amit jobb forgatókönyvnek találnak a dánok, mint ha Oroszország csap le Grönlandra és viszi el, ingyen? Létezhet ilyen deal.

Szóval, érdekes fejlemények várhatók Grönlandon. Pl. újabb Starbucks nyílik?

Venezuela, Maduro: lesz következő?

Donald Trump többször figyelmeztette Venezuela választáson alulmaradt, mégis hivatalban ragadt elnökét, hogy adja át a helyét az ellenzéki győztesnek, hagyjon fel a kokainszállítmányozással az USA irányába, ellenkező esetben el lesz távolítva. Mivel nem hagyott fel, el is lett. New Yorkban áll bíróság elé kábítószerkereskedelem, engedély nélküli fegyvertartás, Amerika-ellenes szervezkedés, stb. vádjával.

Aki „szabályalapú” nemzetközi rendben gondolkodik, most tiltakozik: a nemzetközi jogba ütköző rendszerbedöntés történt emberrablással kombinálva, továbbá miféle elgondolás egy venezuelai állampolgárt Venezuelában elkövetett állítólagos cselekményekért az Egyesült Államokban bíróság elé állítani?! Amerikai bíróságnak ebben az ügyben nincs joghatósága, nem illetékes.

Aki precedensekben gondolkodik, most aggódik: emlékezhetünk, hogy az Ukrajna elleni háborút nagyon hasonló akcióval indította az orosz kormány. Megpróbálta elfogni és orosz bíróság elé állítani Ukrajna elnökét, hogy feleljen az ellene folhozott orosz vádakra. Csak nem sikerült, ebből lett a szélesebb körű háború. Ha Trumpnak elnézik a Maduro-akciót, Putyinnak is el kellene nézni a Zelenszkij-műveletet? Azután Fehéroroszországot, Grúziát, Moldáviát, és így tovább. Ki lesz a következő, hová süllyed így a világ?

Aki a formán túl tartalomban is gondolkodik, megfigyelheti az orosz és az amerikai fellépés közötti különbségeket: 1. az Egyesült Államok nem területet igyekszik szerezni barbár módszerekkel; 2. nem évekig elhúzódó véres konfliktusban; 3. nem százezrek élete árán; 4. nem a fél világot bevonva; 5. nem hatalmi játszma részeként; 6. nem egyéni dicsőségért; 7. nem a biztonságot csökkentve, hanem azt fokozva; 8. nem a demokrácia ellenében, hanem annak érdekében. Ezek döntő különbségek, így az amerikai „precedens”, a zavarba ejtő formai hasonlóságok dacára, aligha tekinthető orosz felmentésnek.

Aki de facto világhelyzetben gondolkodik, megállapíthatja, hogy a nemzetközi rend továbbra is szabályalapú, csak a szabályok száma csökkent le háromra: 1. Az Egyesült Államok mint katonailag legerősebb nagyhatalom úgy tart demokratikus felhatalmazású rendet a világban, ahogy neki tetszik; 2. A többi állam mozgástere addig terjed, ameddig az Egyesült Államok azt jóváhagyja; 3. Vita esetén az Egyesült Államoknak lesz igaza.

Fenyeget ez bármi rosszal? Igen – ha a művelet félresikerül, mint anno Iránban, ahol az amerikai beavatkozás célja a sah eltávolítása volt a demokratikus átmenet érdekében, az eredmény pedig egy továbbra is antidemokratikus, és még ellenségesebb, még erősebb nagyhatom létrejötte lett.

Tanulság: ha Amerika világcsendőrként lép fel, nem bénázhat Louis de Funes-ként; továbbá a demokrácia lehetőségeit reálpolitikai szemlélettel kell felmérnie.

A szocialista puding próbája

Az előző sorozatban írottak (miszerint a hidegháborúban a kapitalizmus győzött, a „kommunisták”, „szocialisták”, stb. vesztettek és veszíteni fognak újra, akárhányszor) kiállják-e a valóság tesztjét?

Ha a puding próbája az evés, Amerikában most kóstolgatják: New York frissen megválasztott és bevallottan szocialista polgármestere ki nem állhatja a kapitalizmust, államosítaná a bérlakások egy részét, hatósági árat vezetne be a bérleti díjakra, durván megadóztatná a „szupergazdagokat”, valamint ingyenes közösségi közlekedést és non-profit önkormányzati szupermarketeket ígér híveinek (meg ingyen sört és örök életet - tennék hozzá Kétfarkúék), és persze rendőri rasszizmusra hivatkozva leépítené a rendőrséget, minek is az.

Amennyiben New York a következő 1-2 évben felvirágzik a szocialista elgondolásoktól, akkor újra kell gondolni, mi is a hidegháború tanulsága, illetve van-e neki egyáltalán. Ha meg az ellenkezője történik (elszegényedés, bűnözés, áru- és lakáshiány), az megerősíti a hidegháború tanulságát - érdemes lesz nyomon követni a fejleményeket.

Addig is, ez a videó hasznosan foglalja össze, mit gondolnak az amerikai konzervatívok a „szocializmus” távlatairól.

2025-től a világ – 1. rész – A hidegháború utóélete

Sok minden változott tavalyhoz képest, az amerikai elnök személyétől kezdve bezzegrománia gazdasági helyzetén és a német előre hozott választásokon át egészen a lengyel-magyar aktuálpolitikai viszonyig. Érdemes friss szemmel áttekinteni a világ helyzetét, ebben segít a sorozat. Ahhoz, hogy a jelent és a jövőt tisztábban lássuk, először hátra kell lépnünk. Nem túl messzire, csak a hidegháború végéig.

Úgy alakult, ahogy a republikánus Ronald Reagan előrejelezte: „mi győzünk, ők vesztenek – ez az én hidegháborús stratégiám". Emlékezhetünk, hogy a győztes nyugat a jólétével került fölénybe. Fegyverkezési versenyre sarkallta a proletárdiktatúrába süllyedt keletet, amibe az addig is rogyadozó szocialista gazdaság beleroppant, majd összeomlott, az egypártrendszerrel együtt.

Mielőtt sajnálni kezdenénk szegény keleti (középeurópai, kelet-középeurópai) magunkat: a kommunizmus létező változatának kikiáltott szocializmus világuralomra tört, meg akarta dönteni a „gaz imperialistákat”, hogy ott is kitelepítse, bebörtönözze, lágerbe zárja az egypárti elithez képest másként gondolkodókat. Úgy volt, hogy világméretű proletárdiktatúra lesz. Nagy szerencsénkre, és többek között Reagannek köszönhetően, másként alakult. Nem a keleti szegénység terjedt át nyugatra, hanem a nyugati jólét jelent meg keleten, és terjed azóta is.

Erre már csak a régen születettek emlékeznek: Magyarországon folyamatos áruhiány volt a szocialista tervgazdaságban. Nem azt vettük, amit elképzeltünk, hanem amit épp kapni lehetett. Egy-egy fontos árucikkért (pl. tornacipőért vagy Trabant féltengelyért) tucatnyi boltot kellett végigtúrázni, napokig, hetekig. Jó minőségű barkácsszerszámért meg... nos, azért legalább Bécsig kellett elmenni (kellett volna, ha lehetett volna), mert ilyen belföldön nem létezett. Banán, narancs karácsony előtt került a boltokba, egy hétre, azután szünet jövő karácsonyig.

A szocializmust a legigazságosabb, legszabadabb, legjólétibb rendszernek hirdették. Gyakorlati tapasztalat szerint meg jólét nyugaton volt, szabadság szintén. (Aki oda vágyott, azt „tiltott határátlépésért” lelőtték.) Igazságosság? Tény, hogy az általános szegénység papíron igazságosabb, tehát e téren elvben a szocializmus vezetett. Ám ha hozzátesszük, hogy az egypárti elit külön neki fenntartott bolthálózatból vihette a nyugati cikkeket (mint Cognac, svájci csoki, minőségi cigaretta, Chanel No5) haza a régi elittől elvett rózsadombi és hűvösvölgyi villáiba, mindjárt kiviláglik, hogy dehogy volt itt igazságosság! Szemforgató, arcátlan képmutatás volt ez a „kommunista” elvtársak részéről.

A rendszerváltáskor ezek az idézőjeles „kommunista” elvtársak egyszerűen a magukévá tették az elvben a nép tulajdonában álló vagyont: gyárakat, bankokat, vállalati üdülőket, ingatlanokat, stb., így kommunista elitből szempillantás alatt kapitalista elitté váltak, és e minőségükben osztották tovább az észt, sokak jogos felháborodására. Ha megvizsgáljuk a „szabadságjogok”, a „jogállamiság”, a „liberális gazdaságpolitika” leghangosabb bajnokainak előéletét, egytől egyig megtaláljuk a kommunista elitből kapitalista elitté alakult, képmutató felmenőket/rokonságot, a kommunista kapcsolati tőkét.

A hidegháború tanulsága az emberek számára: a kommunista/szocialista gazdaság nem működik, a szocialista társadalom nem igazságos, a kapitalizmus győz és teremt jólétet az egész világon. A folyamat tanulsága a volt kommunista elit és utódai számára: régen minden jobb volt, a „fasiszták” pedig nem győzhetnek, azért sem!

Ebből az eltérő tanulságmegfogalmazásból vezethető le a világ mai (keleti és nyugati) állapota, valamint ebből jelezhetők előre a következő néhány év fejleményei.

2025-től a világ – 2. rész – A szembenézés nem történt meg

Több oka is volt annak, hogy a nyugati állapotokat (jólétet, árubőséget, szabadságot) keleten legjobban a kommunista elit ismerte: 1. ő volt helyzetben, saját bolthálózattal, utazási/nyaralási lehetőségekkel, külföldi ösztöndíjakkal; 2. a köznéptől ezt az ismeretet el kellett zárni, hogy elkerüljék az azonnali lázadást; 3. a belföldi tanulást szintén rendszerhűséghez kötötték, így a kommunista elit jórészt a szellemi/tudományos elittel is egybeesett. Az emberek nyugatról annyit tudtak, amennyit a kommunista elit közölt velük, vagyis hogy mekkora ott a nyomor, a munkanélküliség, az igazságtalanság!

A rendszerváltás idejére a kommunista/szellemi elit jó része már nyugaton „nyomorgott”, onnan fintorgott orrbefogva a honi „bunkókra”. Nyugaton pedig szívesen látták a külföldre szakadtak „kommunista” részét, mert ottani értelmiségi körökben a kommunista-marxista-leninista eszme nagyon is trendi volt, fájlalták, hogy „a sok bunkó” (értsd: a saját démoszuk) nem látja át a nagyszerűségét, és továbbra is a kapitalista berendezkedésre szavaz.

Az angol-amerikai kultúracsinálók (írók, filmesek, egyéb alkotók) döntő többsége kommunista szimpatizáns volt és maradt, az egyetemi professzorok jó része szintén. Számukra a mai napig elfogadhatatlan, feldolgozatlan a hidegháború népi tanulsága, miszerint mindenhol kapitalizmus lesz, punktum. Közgazdasági Nobel-díjat a mai napig az kaphat, aki papíron levezeti, hogy a kapitalista gazdaságon belül kialakítható egyfajta szocialista alrendszer, és az papíron működik. Irodalmi Nobel-díjat pedig legkönnyebben arra adnak, ha az író a kapitalizmus „gaztetteit” állítja pellengérre, vagy nyíltan a kommunizmusról ömleng.

Egyfelől tehát a keleti kommunista elit nosztalgiázik az előző rezsimben élvezett kiváltságairól, másfelől a nyugati elit ábrándozik egy soha el nem érhető tömeggyilkos idillről, és összeköti őket a kapitalista démosz bunkósága, korlátoltsága (nem kér az eszméből) felett érzett elemi felháborodás. A hidegháborúból azt a részt, hogy győz a kapitalizmus, sem a nyugati, sem a keleti szellemi elit nem fogadta el, minden sejtjével tiltakozik ellene. Nekünk Reagan hős, nekik egy republikánus barom, míg ők döntően a demokratákra/Labour-re szavaznak. Vagyis, a hidegháború eredményével való szembenézés elmaradt.

Azt azonban kényszerűen belátta a fenti összeborult elit, hogy a megrögzött démosz hosszú távon sem győzhető meg a kommunizmus szépségéről, így kerülőutakat keresett az eszme érvényre juttatására. Ilyen kerülőút az egyéni jogok felé történő fékezhetetlen „haladás”, a bal-liberális ügyekre való érzékenyítés, valamint a migránsok szavazógépkénti használata.

A kerülőutak részletes vizsgálata előtt azonban arra a kérdésre keresünk választ, hogy ha a nyugati démosz a kommunizmusra nem nyitott, pontosan mitől nyitott a kerülő úton ugyanoda vezető stratégiákra.

2025-től a világ 3. rész – A „légi fölény”

Vélhetnénk, hogy amennyiben a megrögzött nyugati démosznak nem kell direktben a kommunizmus, akkor kerülő úton sem kell – ám tévednénk. A nyugati átlagember tucatnyi bal-liberális ügynek szurkol, és szorong, sőt retteg a „fasisztáktól”. Pedig a bal-liberálisok végcélja valamiféle szocializmus, míg a „fasisztának” tituláltak alapvetően kapitalista jólétet szeretnének. A démosznak józan ész szerint utóbbiakkal kellene egyetértenie, rájuk kellene szavaznia. Mi magyarázza ezt az ellentmondást?

A modern háborúk története a légi fölényről, azaz a légtér uralásáról szól. Akinek több működőképes légi fegyvere van, az nyeri a háborút. Ennek megfelelője a médiafölény: akinek nagyobb hatása van a médiatérben, az nyeri a közügyi csatákat, az tematizálja a közvéleményt, az mondja meg, kik a „jó” fiúk és kik a „rosszak”.

A médiatér nyílt titka, hogy a „független” média 100%-ban elkötelezett bal-liberálisokból áll. Aki nem ilyen, azt kinézik, „elfogy körülötte a levegő”. A bal-liberális újságírók nem tagadják, hanem büszkén vállalják a „társadalmi elkötelezettségüket”. Meggyőződésük szerint minden rendes ember baloldali, minden igazságos társadalom, minden jó kormány szintén. Ehhez a mércéhez képest tüntetik fel rossz fiúknak mindazokat, akik jóléti elkötelezettségűek. Kijelenthető-e, hogy a „független” média dolgozói egytől egyik kommunisták? Egy részük határozottan tiltakozna ez ellen, miközben elkötelezetten szimpatizál a marxizmus valamelyik variációjával.

A nyugati közvéleményt évtizedek óta érzékenyítik olyan szociális témákra, amelyek mögött a marxizmus valamelyik változata adja az ideológiai hátteret. Ilyen témák: a folyton változó mutatókhoz kötött „mélyszegénység”, a „társadalmi kirekesztés”, az „előítéletek”. A témáknak van némi soványka igazságmagva, ami köré aztán óriási buborékot fújnak, így az átlag nyugati meg van győződve róla, hogy a „mélyszegénység” elleni küzdelem alapvető emberi kötelesség, és nem a marxizmus egyik hordozó narratívája. Ez és sok más hasonló érzelmi meggyőződés olyan mélyen györekezik a nyugati tudatban, hogy az átlagember képtelen racionálisan felülvizsgálni, kritikailag gondolkodni róla.

Pedig akinek fontos a kritikai gondolkodás, nem tekintheti függetlennek a híreket marxista prekoncepcióval előszűrő sajtót, amelynek világszerte elsöprő légi fölénye van. A nem bal-liberális média többszörös hátránnyal indul: 1. kevesebb mögötte a pénz; 2. kevesebb a jóléti elkötelezettségű újságíró; 3. a témái bal-liberális kondicionáltságba ütköznek a közvéleménynél; 4. a bevett témákkal szembemenve „rossz fiú” benyomását kelti; 5. rossz fiúként csak „hülye, vagy gonoszul okos” lehet; 6. mellékesnek tekintik, hogy jóléti szempontból persze többnyire igaza van. Ha ugyanis nem lenne jóléti szempontból többnyire igaza, akkor nem bal-liberális médiatermék még törpe kisebbségként sem létezne.

Honnan tudjuk, kinek van igaza jóléti ügyekben, illetve hogy egyáltalán fontos szempont a jólét? A hidegháborúból, amelyet jóléti alapon nyert meg a nyugat a rosszlétbe süllyedt kelettel szemben. Nincs, és nem is kell ennél keményebb bizonyíték a jóléti szempont érvényességére. A szocialista tábor társadalmi igazságossággal érvelt, a nyugat pedig a megkérdőjelezhetetlen jóléti fölényével vágott vissza, és győzött. Tehát ha azt látjuk, hogy a nyugati sajtó átvette a szocialista tábor társadalmi igazságossági szempontjait, akkor történelmi tapasztalataink kemény bizonyítéka alapján tudhatjuk, hogy veszíteni fog a jóléti versenyben. Amennyiben jóléti kihívója akad.

Elvétve azért akad, és rettegés járja át a bal-liberális oldalt: az amerikai Fox News politikai hatásáról például azt írják, hogy határozottan republikánus irányba tolta el a közvéleményt mindenhol, ahol jelen van. Egy másik „dolgozat” kifejti, hogy 2,5 perccel több Fox News fogyasztás 0,3%-kal növeli a jobboldali szavazás valószínűségét. Mintha Kádár János titkosszolgálatának jelentését olvasnánk a szamizdatok hatásáról: 2,5 perccel több szamizdatolvasás 0,3%-kal növeli annak valószínűségét, hogy az olvasó nem a szocialista Népfront jelöltjével fog szimpatizálni – és máris bukik a rendszer.

Érdekes, hogy a CNN és a többi „független” hírforrás balra toló befolyásáról nem készülnek hasonló írások. Miért? Mert a jobb-konzervatív oldal jóléti szempontja egybevág a démosz természetes preferenciájával, így minimális médiajelenléttel is tud győzni (lásd: hidegháború).

A törpe kisebbségből nyerés logikája: amikor minden bal-liberális médiaforrás azt a narratívát tolja, hogy a Trabant sokkal jobb, mint a Volkswagen, és ótvarbunkóparasztfasiszta, aki utóbbira mer vágyni, a rendszer bukásához elég egyetlen hírforrás, ahol az ellenkezője olvasható.

Ezért van, hogy a marxizmus különböző változataira épülő társadalmi igazságossági érvrendszer csak médiahegemóniával tud ideig-óráig helyzetben maradni, így elemi érdeke fűződik a konkurencia ellehetetlenítéséhez, hogy egyetlen forrás se tudja hírül adni, mi a helyzet a Trabanttal. Vagy aktuálisan a bevándorlás és a közbiztonság körül.

A következő részben a marxizmus terjesztésének kerülő útjait vizsgáljuk meg.

2025-től a világ 4. rész – Oszd meg és uralkodj

A marxizmus terjesztésének első kerülő útja a különböző „jogok” világméretű propagálása. E jogok ugyanis háromféle hatással járnak: 1. szocialista mozgalmi keretbe szervezik a baloldaliakat; 2. egyénné atomizálják a jóléti konkurenciát; 3. és igájukba hajtják.

Biztosan van olyan kivételes adottságú ember, aki egyszerre fókuszál a jogaira és kötelességeire, de az átlagember nem ilyen. Vagy az egyikre figyel, vagy a másikra. Akinek a jogai lebegnek a szeme előtt, az nem szokott erősen teljesíteni a feladatai terén. A történelem sikeres társadalmai kellő számban támaszkodhattak feladatteljesítőkre – honvédőkre, szorgalmas dolgozókra, konstruktív értelmiségiekre, szolgálva vezetőkre. A jogokkal kapcsolatos legfontosabb igazság, amit nem mondanak el neked: jogaid alapja az elődeid közösségtudata, felelősségérzete és feladatteljesítése; ha te csak „egyén” vagy, elhanyagolod a feladataidat, akkor a következő nemzedéknek már kevesebb jog jut, mint neked. A másik alulhangsúlyozott igazság: minden jog alapja a viszonylagos jólét, csökkenő jólét mellett a jogok háttérbe szorulnak, növekvő jólét mellett maguktól bővülnek. Következésképp a (nem vitatott) jogokat jólétnöveléssel eredményesebben lehet előremozdítani, mint indulatos nyilatkozatokkal és tüntetésekkel.

Szinte évente „új generációs” jogok kerülnek be a közbeszédbe, miközben az addigi jogok szélsőséges túlhajtása is folyik, és minden jog megfogalmazása a baloldalnak kedvez, a jobboldal kárára. Nincs vita arról, hogy az élethez fűződő jog alapvető. Annál hevesebb a vita arról, hogy a magzatot is megilleti-e. Miért? Mert a baloldal akarja meghatározni, melyik jog mit jelentsen a gyakorlatban.

Arról sincs vita, hogy az élethez fűződő jog fontosabb, mint az életmódbeli döntések „joga”. Mégis heves vita folyik arról, hogy az abortuszról való döntés joga fontosabb-e a magzat élethez fűződő jogánál. Ráadásul a vita nem logikai, hanem érzelmi alapon zajlik, a döntéspártiak fő érve, hogy aki nem ért egyet, az haladásellenes, szélsőjobbos, fasiszta.

Szintén egyetértés van arról, hogy fontos tanulni, iskolába járni. Elsőre jó ötletnek tűnhet ezt „oktatáshoz való jog”-ként kinyilatkoztatni. Ám ha a következő lépésben úgy alakul a helyzet, hogy a bukdácsoló középiskolást erővel akarják oktatásban tartani 18 éves koráig, továbbá a gyerekek abortuszáról, nemváltoztatásáról a szülő bevonása nélkül döntenek az iskolában ezen „jog” keretében, akkor még mindig jó ötlet? Bölcsebbnek tűnik észszerű, felelősségteljes életdöntések meghozataláról beszélni feladatként, e feladatok egyike, hogy ki-ki igyekezzen kiteljesedni a tanulásban, mert meg fogja az neki érni – ütős jóléti érv, gondolnánk gyanútlanul, csakhogy az alábbiakban részletezettek miatt kevés rá a fogadókészség.

A felnőttek nemi élethez fűződő joga fontos, ebben általános az egyetértés. Abban is, hogy a nemi identitás alapvető a kiteljesedett, örömteli nemi élet szempontjából. Abban már kevésbé értünk egyet, hogy a nemi identitás biológiai adottságoktól eltérő érzete külső érvényű „jog”-e, hogy indokol-e sikertelen orvosi beavatkozásokat, és hogy a társadalombiztosítás kötelezően finanszírozza-e ezeket. Figyeljük meg, hogy a baloldal nem áll le félúton e téren, és a fő érv továbbra is: aki nem ért egyet, az haladásellenes, stb.

A nemi kiteljesedésre törekvés odáig „haladt”, hogy 1. a társadalom önfenntartása fölé nőtt; 2. a nemi identitásának csodálatába merült egyén minden más bal-liberális érzékenyítésre is nyitottá vált; 3. ugyanakkor érzelmileg lezárt az észszerűségi, jóléti érvekre.

Mi ebben a marxista? – kérdezhetjük. 1. A „haladás” koncepciója már önmagában marxista, Marx szerint a történelem halad... a kommunista társadalom felé; tehát ha közéleti vitáinkban döntő érvvé válik, hogy senki ne legyen haladásellenes, akkor szükségszerűen mi felé haladunk? 2. A marxista-kommunista mozgalomra kezdettől jellemző a szexuális szabadosság, a „kispolgári” erkölcs/létforma elvetése; ennek mai változata a középosztály észszerű jóléti szempontjainak megvetése, elutasítása.

Hogy lesz tudtán kívül marxista a szépen hangzó jogok hívéből? Úgy, hogy észszerűség és jólét helyett afféle „társadalmi igazságosságra” fog törekedni, amilyen egyszer már alulmaradt a hidegháborúban, és újra alul fog maradni!

Ha már itt tartunk, pontosan mi a baj a marxizmussal? Kiderül ebből a posztból, illetve a sorozat egészéből.