Karácsonyi gondolat

Hogyan vegye fel a harcot az egyház a konzumidiotizmussal? - hangzott egy karácsonyi kérdés.

Erről jutott eszembe, hogy Jézus mint judaista Messiás feladata a világméretű jólét megteremtése. A világméretű jólét tehát nem probléma, hanem a kétezer éves cél, maga az örömhír (evangélium). A konzumálással semmi baj, legfeljebb az idiotizmussal van gond úgy általában, ami ellen az oktatás a megoldás.

Az Ószövetség még a szorongattatásban segítőnek ábrázolja Istent, a messiási jövőkép viszont a világméretű jólét Uraként állítja elénk.

Ki szorongatná a Jézus tanítását valóban betartó keresztényeket? Ki árthat annak, aki önmagához hasonlóan szereti embertársait, miközben szelíd, mint a galamb, és okos, mint a kígyó?

Amennyiben a keresztények komolyan veszik, hogy Jézus valóban a judaizmus szerinti Messiás, akkor a mértéktartó, Istenre / szeretetre / közösségre hangolt látásmód megőrzése a feladatuk a várva várt, ősi ígéret szerinti jólét közepette.

Hogyan ne instrumentalizálódjunk

Bővebben: hogyan ne váljunk közéleti viták kapcsán valamely politikai erő eszközévé vagy hasznos idiótájává?

Az értelmiségiekben, a civil szervezetekben, az egyházakban, és a magamfajta közéletfejlesztőkben is megvan a hajlam arra, hogy külső mércét állítsanak a hatalmat gyakorlók / követelők számára, és "objektív" értékelést adjanak a tevékenységükről. Az alapvetően kétpólusú politikai erőtérben azonban így vagy úgy mindenki az egyik vagy a másik pólus felé vonzódik, illetve sodródik. Vagy baloldali, vagy jobboldali, középút nincs, illetve (ön)csalás. Szükségszerű, hogy így legyen?

A probléma az áldilemma nevű logikai jelenségre hasonlít, ennek alapján igyekszem bemutatni, hogy miért nem szükségszerű egyik vagy másik pólus felé húzni, és ennek ellenére miért nehéz ellenállni mégis a pólusok vonzásának.

Áldilemma: nem csak két alternatíva létezik egy konkrét ügyben, hanem több. Példa: vagy támogatod mindenki összes adatának folyamatos gyűjtését, vagy a bűnözőket segíted. (Nyilvánvalóan vannak köztes fokozatok, ezért a vagy-vagy felállás hamis fényben tünteti fel a kérdést.)

A közélet tele van áldilemmákkal: vagy jobboldali vagy, vagy baloldali; vagy a kommunistákkal tartasz, vagy a fasisztákkal; vagy végsőkig liberális vagy, vagy diktatúrapárti; vagy nacionalista, vagy hazaáruló; vagy megvéded a munkavállalókat a túlórától, vagy elárulod őket; vagy kritika nélkül elfogadod az álláspontunkat, vagy idióta vagy. Az objektív mércét állítani remélő értelmes embernek ezekből kell Houdiniként kiszabadítania magát, és nem könnyű szabadulni.

Mindenkinek vannak személyes preferenciái, közéleti vágyai és elképzelései, még vesszőparipái is. Amikor egy konkrét ügyhöz hozzászól, el kell döntenie, hogy inkább az egyik domináns álláspont vagy a másik felé húz, ezért középen már eleve nem állhat, legfeljebb a középső sáv egyik vagy másik oldalát célozhatja meg. Aki mértanilag középen áll, annak annyi a mondanivalója, hogy "mindkét szélsőségben van valami, a kettőt kell átlagolni". Aki észszerűen középen van, az a két szélsőség elfogadható elemeit szeretné egybegyúrni, kidobva az elfogadhatatlan elemeket. Csakhogy nézőpont kérdése, hogy mi észszerű, és preferencia kérdése, hogy mi elfogadható. Az "objektív" mérce máris legalább két tényező miatt szubjektív.

Ha a fent példaként említett áldilemmát közelebbről megnézzük, elveket és szempontokat határozhatunk meg zsinórmértékként a korlátlan adagyűjtés és a bűnözőtámogatás nevű szélső pontok között: releváns és célravezető adatokat gyűjtsünk, arányos mértékben. Védjük a magánszférát, de ne az előbbi szempontok rovására. Ez idáig szépen hangzik, de egy konkrét vitában hozzászólva tudunk-e távolságot tartani mindkét végponttól, miközben mindkét végről arra biztatnak, hogy valljunk színt, miszerint az egyik vagy a másik oldalon állunk? A középen álló ember egy túlfűtött vitában nem tűnik hasznosnak, egy higgadt vitában pedig nem tűnik érdekesnek. Mivel pedig a legtöbb ember szeretne hasznosnak és érdekesnek, valaki(k) társaságára méltónak látszani, a külső nyomás mellett a belső nyomás is óriási, hogy ide vagy oda csapódjunk, ne csak lebegjünk a pólusok közötti űrben.

Alighanem a társas lényi jellegünk miatt nem igazán tudunk középen maradni, és ha ennek ellenére megpróbáljuk, nem lesz társaságunk. Legalábbis nem a közéletben.

A fentiekből két többé-kevésbé működő módszer is következik a nagyjából középen maradásra: 1. keressünk máshol barátokat, és ne a közéletben akarjunk elfogadásra vágyó társas lényként viselkedni; 2. vegyük észre az ellenoldalon álló kritikai gondolkodókat és hogy, paradox módon, több közünk van hozzájuk, mint a saját oldalunk kritikátlan gondolkodóihoz. A nagyjából középen állás paradoxona, hogy akikkel egyetértünk a módszerben, azokkal nem értünk egyet a tartalomban, és fordítva.

A paradoxont segítene feloldani, ha a különböző oldalakon nagy számban jelennének meg középre tartó kritikai gondolkodók, akik óvakodnak attól, hogy bármelyik szélsőség hasznos idiótájává váljanak, és az észszerű középutat keresve örvendenek a módszertanban egyetértők társaságának. A közéletfejlesztés célja, hogy egyre több így gondolkodó ember legyen, és irányítani kezdje a közbeszédet.

Ki foglalhat köztévét, játékelméleti megközelítésben?

Az ellenzék úgy véli, hogy bárki, bármikor. És ott főműsoridőben beolvashatja az üzeneteit.

A kormány úgy véli, hogy senki, semmikor - és nem olvashat be ott semmit.

Érdekes lenne megfigyelni, mi történik fordított helyzetben. Apropó, volt már fordított helyzet, amikor a mai ellenzék egy része volt kormányon, és úgy gondolta, hogy köztévét senki soha nem foglalhat. Az akkori tévéfoglalók egy része pedig most van kormányon...

Nem ártana kitalálni néhány alapelvet, amihez azután hosszú távon tartjuk magunkat. A jelen opportunista felállás szabálya, úgy tűnik, hogy az foglalhat köztévét, akinek sikerül. Azt olvashat be ott, amit sikerül.

Játékelméletileg az iteráló osztozkodásra hasonlít a helyzet: A játékos mond egy összeget, B játékos pedig megmondja, hogy milyen százalékban osztoznak rajta. Pl.: A játékos egymillió forintot mond, B játékos pedig, hogy 1%-ot ad belőle, és 99%-ot megtart magának. Ezután szerepet cserélnek. B játékos, tudván, hogy bosszúra számíthat, kis összeget mond, amiből A játékos már akármennyit megtarthat. Ha elég hosszan cserélgetik a szerepeket, sok-sok kör után kialakul, hogy nagy összeget érdemes mondani, és 50-50%-ban érdemes osztozkodni. Kísérletek bizonyítják, hogy magától beáll ez a stratégia. A köztévéfoglaló játszma ennek egy szabályvitató változata: mintha B játékos minden körben megkontrázná az A játékos által mondott összeget, azzal érvelve, hogy annyit (ezért meg azért) nem szabad mondani; A játékos pedig minden körben vitatná a százalékot, mondván, hogy (ezért meg azért) nem szabad akkora százalékértéket mondani. Az így keltett zaj elfedi a játszma mechanikáját, eltereli a figyelmet arról, hogy közben szerepcserék történnek, és osztozkodás is történik. A néző jobban teszi, ha a zaj helyett a szabályok betartására és a játszmázás során elosztott összegekre figyel. Az összeg ugyanis részben az ő zsebéből származik, adóforintokról van szó.

Hogyan állandósíthatjuk a köztévéfoglaló iteratív játszma szabályait? Következetes szabály lehet például, hogy az foglalhasson köztévét, aki képes egymillió embert, a társadalom 10%-át kivinni az utcára a követeléseivel. Aki ennyi embert mozgósított, az hadd olvassa be a követeléseit is. Ne kelljen közben biztonsági emberekkel dulakodnia. Ha ezt elfogadja a kormány és az ellenzék is, megvan a tartósan, azaz szerepcsere után is irányadó szabályzat.

Aztán persze lehet vitatkozni, hogy megvolt-e az egymillió, vagy pár ezer hiányzott. Ez máris sokkal észszerűbb vita lenne, hogy mint hogy ki kinek csavargatta a karját, ki miért színészkedett, olyan helyzetbe rakva magát, amiben csavargathatják a karját, és így tovább.

Apropó: áll az ellenzék mögött egymillió utcára vonuló támogató?

Quo vadis, Europa?

Magyar nézőpontból úgy tűnik, Orbán Viktor sikerrel tematizálta a jövő tavaszi európai választást: a migrációról fog szólni. Nálunk és a régióban legalábbis.

Nyugati nézőpontból viszont akár úgy is tűnhet, hogy a közép- és keleteurópaiak meggárgyultak: nem lehet velük értelmesen beszélni jogállamról, demokráciáról, mert mindenről egy önkényesen, hajánál fogva előrántott álprobléma, a migráció jut eszükbe.

Mi lesz ebből jövőre?

A svéd választási eredményekből kiindulva nem várható földcsuszamlás, nyugaton továbbra sem fogadják el, hogy a migráció legyen az egyetlen meghatározó motívum.

Keletebbre pedig ezután sem fogadják el, hogy ne a migráció legyen az egyetlen hívószó. Vagyis várhatóan mélyül a nyugat és kelet közötti árok, talán közhangulati szakadékká válik.

Közben azonban Európa – az eltérő történelmi háttér és az ezzel is összefüggésbe hozható ideológiai különbségek dacára – fizikailag egységessé vált. Akinek jobban fekszik a francia vagy a holland belpolitika, szabadon átköltözhet. Akinek a mi régiónk közlevegője esik jobban, az meg ide jöhet.

Ha a magyar közhangulat nem változik, a választási eredmény borítékolható, és még többen érezhetik úgy, hogy „el kell innen menni”. Más EU-államokban pedig egyre többen érezhetik úgy, hogy „a magyarokhoz kell költözni”.

Az USA-ban megfigyelhető, hogy az „A” oldali többségű államokba egyre több „A” oldali vándorol, mert ott érzi igazán jól magát, a „B” oldalra dőlő államokban pedig egyre több „B” oldali él, és virul. A liberálisok Kalifornia felé veszik az irányt, a konzervatívok pedig Massachusetts felé vándorolnak.

Hasonló folyamat játszódhat le Európában is, talán ennek az első lépése lesz a jövő tavaszi európai parlamenti választás.

Szavazási szabálytalanság?

Az Európai Parlament két napja megszavazta a Sargentini-jelentést, hivatalosan közel 70%-os többséggel. A jelentésben javasolt eljárás megindításához kétharmados többségre volt szükség. De megvolt-e a kétharmad?

A kormány szerint nem: a tartózkodó szavazatokat figyelmen kívül hagyták, azokat beszámítva a jelentés nem kapott kétharmadot. (Egyszerű többséget igen, ám ezúttal az nem elég.)

A számok tükrében
Igen: 448 Nem: 197 Tartózkodik: 48
Ha minden leadott szavazat számít, a 2/3-hoz 458 igen szavazat kellett volna.

Lehet-e tudni, mi a tényszerű helyzet ebben a vitában? Nehéz megállapítani, mert a kétharmados győzelmet hirdetők az Európai Parlament jogi szolgálatának véleményére hivatkoznak, miszerint a tartózkodásokat – mint rendesen – nem kell beszámítani. A jelentést előterjesztő Zöldek honlapja viszont azt közli a szavazásra készülve, hogy „Ha a képviselők tartózkodó szavazatot adnak le, a szavazatuk nem-nek számít.” (If Members do vote, but abstain, their vote will count as a no-vote.)

Ezek szerint a Zöldek frakció a szavazás előtt még a magyar kormányhoz hasonlóan gondolkodott az eredményszámításról, de időközben – a parlamenti jogi szolgálat véleményére támaszkodva – megváltoztatta az álláspontját. A Zöldek eredeti értelmezése szerint nincs meg a kétharmad. Ám min alapul a jogi szolgálat véleménye? A 7. cikk alkalmazásáról nem a szokásos eljárás szerint kellett volna szavazni?

Kinek lesz igaza? Lehet, hogy a bíróságon dől el.

Az „atombomba” cikkről

Mivel jár, hogy az Európai Parlament nagy többséggel megszavazta a 7. cikk szerinti eljárást kezdeményező Sargentini-jelentést? A forint minimális gyengülésével, majd visszaerősödésével. És még?

Van, aki örül, hogy annyi elmaradt koki és saller után végre „leatomoznak” minket. Van, aki háborog ezen. Van, aki cinikusan előrejelzi: nem lesz sem idő, sem mód az eljárás lefuttatására.

A jelentés megszavazása alighanem a Fidesz (hazai és akár európai) népszerűségének növekedésével jár majd. Ugyanakkor figyelmeztetés is, hogy a szavazók szerint jó célok elérésére a mainál úriemberesebb eszköztárat kellene használni. A Fidesz annyira helyzetben van, hogy nyugodtan meg is engedheti magának a finomabb eszközöket.

Ha a haza megvédése és az ellenzék közül kell választani, a többség úgy tűnik, inkább a hazáját védi (akár támadják, akár nem). Ha viszont a mai Fidesz és egy elfogadhatóbb módszertant alkalmazó Fidesz között lehet választani, az utóbbi elsöprő győzelemre számíthat. Kérdés persze, hogy adódik-e ilyen opció.

Ha pedig a mai Fidesz és egy hasonló célokat elfogadhatóbb eszközökkel elérő alternatív párt között lehet választani, az eredmény szintén nem kétséges. Az a kétséges, hogy lesz-e ilyen párt. Egy ilyen pártnak megérné létrejönni.

A svédországi választásokra

A kormányzati kommunikációval ellentétben, a tegnapi svéd választás nem hozott bevándorláspolitikai fordulatot. A migrációt ellenző Svéd Demokraták párt mindössze harmadik helyet szerzett, 4%-kal erősödve, ám a szociáldemokraták állítólag „történelmi” veresége nem következett be, az eddigi 32% helyett most „csak” 28%-kal NYERTEK. Nem veszítettek: győztek. Nem lesz könnyű kormányt alakítani, de alighanem sikerül, mégpedig a svéd bevándorláspolitika érdemi változása nélkül. A fordulatról szóló jóslatok nem jöttek be. A svédek többsége kétségtelenül másképp látja a világot, mint a régiónkban élők többsége.

Miről szól a bevándorlási vita? Nem a jelenről, hanem a jövőről.

Ha belegondolunk, a bevándorlás megállításával a keresztények elismerik, hogy nem bíznak a világnézetek szabad versenyének eredményességében. Nem hiszik, hogy nyílt versenyben a kereszténység győzne. Hiába jobb, el fog bukni – vélik. Hiába hozna nagyobb jólétet, a rosszlét kerekedik felül.

Nézzük meg – mondják –, milyen eredménnyel járt a koptok vs. muszlim egyiptomiak/szírek meccs: hát, nem a koptok kerültek többségbe.

A bevándorláspártiak ellenben bíznak az ateista „világiság” győzelmében. Szilárdan hiszik, hogy ahogy a keresztényeket sikerült kiszorítaniuk a közéletből, a muszlimokat is sikerül majd. Pedig két jel is arra utal, hogy ezúttal elbízzák magukat, túlértékelik a képességeiket: 1. az európai párhuzamos muszlim közösségekre a világiak hatása nulla, a muszlimok nem vevők a kereszténységből kinőtt világiságra; 2. a világiak az utóbbi időben már a szelíd keresztényeket sem tudják kiszorítani a közéletből, mire mennének akkor a harcias iszlámmal.

Egy rázós párhuzam

Mit szóltak volna nyugaton, ha a kommunizmusból „kimenekülő” emberek magukkal viszik a kommunista eszméket, külön no-go városrészekben telepednek le, és ott pártbizottságokat, Gulágokat építenek maguknak, bevezetik a cenzúrát, a politikai besúgást, megszervezik a veseleverő ÁVH-t? Megölik, aki a soraikból elfogadja a kapitalizmust. Azt szólták volna, hogy akinek ennyire bejön a kommunizmus, maradjon benne. Az jöjjön, aki valóban menekül onnét. Aki kapitalista jólétet akar, fogadja el a kapitalizmust, illeszkedjen be, szerettel várjuk.

Az Európába érkező muszlimok elvileg menekülnek, ám magukkal hozzák az iszlám eszméket, külön no-go városrészekben telepednek le, és ott kiépítik a maguk kis párhuzamos iszlámszerű berendezkedését. És egyes lila ködben élő európaiak azt szólják erre, hogy tegyék csak nyugodtan, minden világnézet egyenlő.

A párhuzam duplán rázós: egyrészt, ha elfogadjuk, abból komoly elvárások következnek az Európában letelepedő muszlimok felé. Másrészt, egy lényegi ponton döccenhet a példa, és ezt érdemes nyíltan megvitatni.

Kijelenthető-e, hogy a muszlim többségű társadalmak az iszlámból következő dolgok miatt élnek rosszul, a keresztény többségű társadalmak pedig a kereszténységből következő dolgok miatt élnek jól? Más szóval, a kereszténység-iszlám ellentétpár megfelel-e a kommunizmus-kapitalizmus szembeállításnak? Vagy a jóléti különbség oka a földrajzi elhelyezkedés, a rossz kormányzás, illetve más, nem világnézeti tényező(k együttese)?

Intuitív próba: tegyük fel, hogy egy ma rosszul élő muszlim többségű ország néhány évtized alatt keresztény többségűvé válik. Változik-e ettől az életszínvonal? Aki szerint emelkedik, az úgy véli, hogy a keresztény többségű társadalmak a kereszténység következményei miatt (is) élnek viszonylag jól. Most pedig tegyük fel, hogy egy muszlim többségű országot egyszerűen arrébb tolunk néhány száz kilométerrel, olyan tájra, ahol több az eső, enyhébb az éghajlat, termékenyebb a talaj. Változik-e ettől az életszínvonal? Aki szerint emelkedik, az úgy véli, hogy a jóléti társadalmak sikere a földrajzi elhelyezkedésen (is) múlik.

Lehetséges, hogy a világnézeti és a földrajzi tényező együtt magyarázza a jóléti különbséget. Az is elképzelhető, hogy nem az iszlám többségű társadalmak vannak kedvezőtlen földrajzi helyzetben, hanem a kedvezőtlen földrajzi helyzetben élők hajlamosabbak muszlim többségűvé válni. Sokféle kombináció lehetséges, és nem tudunk tudományos alapon dönteni, ez egy intuitív gondolatkísérlet.

Az iszlám/kereszténység mely vonásai mozdíthatják előre/hátra a jólétet?

Az iszlámban tilos kritikailag gondolkodni szent ügyekről, a kereszténységben meg szabad. Az iszlámban tilos más vallásra téríteni, a kereszténységben szabad. Az iszlámban a más nézetű különadót fizet, a kereszténységben nem. Az iszlám egyeduralomra törekszik totális eszköztárral, a kereszténység meg – ha néha törekedne is ilyenre – eszköztelen. Az iszlám kiszorít, a kereszténységet meg kiszorítják, és hagyja magát.

Egy keresztény többségű társadalomban megírhatom ezt a posztot, noha sokan nem értenek vele egyet, egy muszlim többségűben viszont meg sem írhatom – a folyamatos nyomás hatására már az ötletét is elfojtanám magamban. Európában felvethetem a lehetőséget, hogy mi lenne, ha muszlimmá válnánk. Legfeljebb úgy döntünk, hogy nem akarunk azzá válni. Egy muszlim többségű országban nem vethetem fel, hogy mi lenne, ha kereszténnyé válnánk, mert ez lenne életem utolsó kérdése.

Az iszlám európai helyzetéről alighanem sokáig folyik majd a zajos, és választásokat eldöntő egyet nem értés, a fenti párhuzam talán katalizálja a kritikai végiggondolást.

Építsük fel az ellenzéket 11. rész Hegymászáshoz túrabakancsot

Tegyük fel, a baloldal felismeri a karizma jelentőségét, és óvatos bizalmat szavaz az egyetlen karizmatikus vezetőjelöltjének, aki megpróbálja áttörni az ideológiája és a múltja miatt fölé épült üvegplafont. A sikerhez az ellenzék egészének is komolyan kell vennie a feladatot. Eddig ugyanis végzetesen elbízta magát.

Orbán Viktor az ellenzék szerint kisstílű világbotrány, olyan nyilvánvalóan elfogadhatatlan, hogy az univerzum is kiveti magából. Beteg hatalommániás, garázdálkodása ellentmond mindennek, amiben egy rendes ember hihet. A körülötte lévők alávaló zsoldosok és/vagy velejükig romlott ördögfattyak. Logikus, hogy ilyen felvezetés alapján OVi kihívói könnyűnek vélték a leváltást: kiállsz a porondra, az univerzum erőivel (Demokrácia, Jogállamiság, Sajtószabadság) a hátad mögött, előrántod a humánum kardját, a felvilágosodás fénye megcsillan a penge élén, és huss, máris vége a gonosz lidércek uralmának.

Csakhogy többedszeri nekifutásra sem sikerült, sőt: Brüsszel nem adott kokit, sem sallert, még a jogállamiság és a demokrácia konkrét sérelmét sem sikerült kimutatnia. A sajtószabadság – az időközben összeomlott médiapiacon – egyre kevesebb választót lelkesít. Ebből az következik, hogy az előző bekezdésben írt vélelem valószínűleg nem megalapozott.

Ismét tegyük félre a sódert: OVi kb. Mátyás király, a világhódító Nagy Sándor és a felvilágosult abszolutista Napoléon képességeit egyesíti 21. századi formában. Aki lebecsüli, magát ítéli kudarcra. (A „21. századi formában” azt jelenti, hogy nem hordozza az említettek nyilvánvaló gyengeségeit: tripla Akhilleusz, sebezhető sarok nélkül, szükség esetén pragmatikusan alkalmazkodik.)

Ha Muhammad Ali ellen olyan tudatban szállsz ringbe, hogy egy piti kocsmai verekedőt kell lepöckölnöd, nagyon hamar kikapsz, mert esélyt sem adtál magadnak. Nem végezted el a házi feladatot. Ha győzni akarsz, vedd nagyon komolyan az ellenfelet. Éld bele magad a helyzetébe, értsd meg belülről a működését, tanulmányozd a legendás képességeit, igyekezz őket meghaladni, és csak azután állj ki ellene.

OVi győzelmei mögött hosszú évek kitartó tanulása/munkája, egy 300-as IQ-jú agytröszt, és minimum kétmillió konstruktív honpolgár lelkesedése is áll. (Lásd: a haza nem lehet ellenzékben, polgári körök, békemenet, stb.) OVi olyan eredményeket ért el, amelyekről évszázadok múlva is dicsérő szavakkal szólnak majd a krónikák. Magyarország a nemzetközi közösség egyenrangú tagja, felzárkózóban van, iparosodik, összetartó közösséggé vált, az önmagukkal határos magyarok emelt fővel járnak a határ mindkét oldalán, a velünk élő kisebbségek helyzete példaértékű a régióban. Ma merünk akkorák lenni, amekkorák valóban vagyunk. Ennyi idő alatt ekkora fejlődést jó, ha 500 évben egyszer sikerül egy vezetőnek felmutatni. Az eredmények 21. századiak: nincs olyan nyilvánvaló hátrányuk, amelyekre hivatkozva érvénytelenné válnának.

Ugyanakkor, minden demokráciában előbb-utóbb jön a kormányváltás: leng az inga, és senki, még egy Triplakhilleusz sem állíthatja meg. Hogy a bal-lib ellenzék mikor kerül kormányra, az mostantól főleg a saját fejlődési, felzárkózási képességén múlik. Mer-e nagyobb lenni, mint kicsi? Mer-e összetartani az ország egészével és a teljes magyar közösséggel? Mer-e túrabakancsot húzni és összeszedni a legjobb képességeit, hogy feljusson a csúcsra? Pozitív kampánnyal: nem azért, hogy bárkit letaszítson róla, hanem hogy onnan növelje a politikai közösségünk jólétét.

A sorozatomban bemutattam a baloldal győzelmét elősegítő ismereteket, a közjóra hivatkozást, a pragmatikus karizmát, a 'zemberek tiszteletét határon innen és túl. Így lehet győzni, hajrá közjó, hajrá jólét, hajrá Magyarország!

– vége –

Építsük fel az ellenzéket 10. rész Karizmára gyúrni

Tetszik vagy sem, az egyetlen karizmatikus baloldali ma Gyurcsány Ferenc. Karizma alatt azt értem, hogy megdobogtatja a szíveket, és ha azt mondja, hogy ugorjunk a kútba, kétmillió ember hirtelen szépnek látja a kút mélyét. Ezt hívják angolul leadership-nek, ami nélkül nincs sikeres közösség.

Akinek nincs karizmája, az szétdumálhatja magát, akkor sem lesz sikeres politikus, legalábbis nem országos szinten.

Amíg GyF az egyetlen, addig GyF-ből kell főzni. Közben persze bárki más is gyúrhat karizmára szabadon, és ha sikerül neki, azonnal fel fog tűnni – a megemelkedő szívritmusunkból.

GyF-fel az a gond, hogy üvegplafon: nélküle a küszöböt sem lehet átlépni, vele viszont az üvegplafont nem lehet áttörni. (A győzelemhez át kellene.)

Tegyük félre a sódert: ha GyF belátja, hogy a határon túliak szavazati jogát célszerű pragmatikusan elfogadni, és udvarolni nekik a szavazatokért, akkor levetette az ideológiai szemellenzőt, akár győzhet is. (Áttörheti az üvegplafont.)

Hogy erkölcsi fenntartások merülnek fel vele kapcsolatban? Mai mércével immár nem túl gazdag, nem is túl következetlen: politikus alkat. És képes lelkesíteni. Könnyebb egy karizmatikus vezetőnek okos beszédeket írni, mint egy okosan beszélőnek karizmát adni.

Ahogy a szocializmus végén felismerte magában a pártvagyont hasznosító kapitalistát, a kapitalizmus elején meg a rózsadombi villából szociálisan érzékeny baloldalit, úgy a pragmatizmus kezdetén is felismerheti magában a 'zemberek szavazatáért megdolgozó modern politikust.

A mai karizmatérkép szerint ő az egyetlen a baloldalon, akinek ez sikerülhet...

ha az ellenzék egésze is felismeri a feladat nagyságát, és végre túrabakancsot húz a hegymászáshoz. Erről lesz szó a következő, egyben utolsó részben.

Folyt. köv.

Építsük fel az ellenzéket 9. rész Ideológia helyett pragmatizmust

Az előző részből kiderült, hogy az emberek döntő többsége nem megbízható ideológiailag. Miért is lenne, ha nem érdemes?

Az ideológia az a fájdalmas szakasz, amikor még hisszük, hogy a minket boldogító elméletből egyszer majd, „közelesen”, gyakorlati jólét származik, miközben szemlátomást nem. Ideológusaink folyamatosan mantrázzák, hogy de, de, csak hinni kell, tűrni kell, várni kell, és majd olyan jó lesz nekünk, hogy pfú... nagyon.

Aztán sosem lesz jó, az ideológia elbukik. Elég sokszor elbukott már, szkeptikusak vagyunk. Gyakorlati jólétet szeretnénk, nem elméleti malasztot. Legyen szó kerítésbontó vagy kereszténydemokráciát építő ideológiáról: elméletben Európa akkora nyertese lesz a tömeges migrációnak, hogy pfú... Magyarország olyan szép lesz a kereszténydemokrácia építésétől, hogy pfú...

A választók egy része jó emberként hisz a neki szimpatikus elméletben, tűr, vár, kb. 4-5 évig. Ha addigra nincs gyakorlati eredmény (általános jólét), másra szavaz, elveti az ideológiát. Ez épp annyira igaz a bal-, mint a jobboldalra.

2022-re eltelik a kereszténydemokrácia elméletének említésétől számított első 4 év. Lesz-e gyakorlati jólét? Ha nem, automatikusan helyzetbe kerül az ellenzék.

Igaz, 2022-re Európában is letelik a migránsbefogadás első 8 éve. Lesz-e gyakorlati jólét? Ha nem, automatikusan az alternatíva kerül helyzetbe.

A következő választásra izgalmas helyzetbe állnak a nagy erővonalak. Tegyük fel, az ellenzék felé kezd lejteni a pálya: tud-e élni a lehetőséggel?

Folyt. köv.

Építsük fel az ellenzéket 8. rész A 'zemberek a 'zúr

Választást 50,1%-kal lehet nyerni. A választók nagy része (szerintem kb. 90%-a) nem ideológiai alapon szavaz, nem érti, nem szereti az ideológiákat, vagy elvben szimpatizál egyikkel-másikkal, ám a gyakorlatban nem következetes.

Valahogyan meg kell szólítani a 'zembereket. A baloldal megszólítási kísérletei (demokrácia, jogállam, sajtószabadság, stb.) ideológiaiak, ezért nem hatnak... eléggé... az 50,1% eléréséhez. Célszerű lenne átváltani a gyakorlati előnyökre. Az ingyen sör és virsli kádári módszere ma már túl egyszerűnek tűnik, és nem működik, de az ennél bonyolultabb gyakorlati előnyök beválhatnak.

Pl. a rezsicsökkentés kézzelfogható előny, és kellően bonyolultabb az ingyen virslinél ahhoz, hogy lelkesítsen. Hogy ez populizmus? Az a populizmus, ami jól hangzik, csak kivitelezhetetlen. A rezsicsökkentés úgy hangzik jól, hogy kivitelezhető, azaz nem populizmus.

Az így-úgy bal-lib értelmiségi kollégáimmal beszélgetve azt tapasztalom, hogy szerintük a többség nem akkora nagy dolog, nehogy már a (buta) többség mondja meg, mi legyen! És ha a többség Brexitet akar? Gondolkodjunk el egy pillanatra. Ha nem a többség, akkor ki határozza meg az irányt: egy harcias kisebbség?

A demokráciában nincs a többség uralmánál jobb ötletünk, így aztán szoktassuk magunkat a gondolathoz, hogy a mindenkori többség mondja meg, mi legyen. Ha a többség Brexitet akar, akkor vagy Brexit lesz, vagy meg kell győzni a többséget, hogy a jogos aggályai kezelésére van a Brexitnél alkalmasabb módszer is, üljünk le, próbáljunk korrekt egyezségre jutni.

A demokráciában nagyon hasznos az értelmes vita, és nagyon ártalmas a többséget lenézni, lebecsülni, lesajnálni – ahogy a baloldal szokta. Szokjon le róla! Végső soron minden a 'zembereken múlik. Tanuljuk meg emberszámba venni és tisztelni, továbbá partnerként kezelni a 'zembereket.

Folyt. köv.

Építsük fel az ellenzéket 7d rész Az IQ-hátrány ledolgozása

A nemzetközi konzervatív szakirodalom él és virul

A szocialista időkben a baloldal egyeduralkodó volt, a jobboldaiakat igyekezett elzárni minden tudástól. A rendszerváltáskor ezért óriási szellemi előnnyel indult, és a mai napig egyeduralkodónak hiszi magát, pedig ez az elbizakodottság ma már többet árt neki, mint használ.

Amikor Matolcsy György lett a jegybank elnöke, könnyűnek tűnt lehülyézni, kinyilvánítani, hogy nem ért semmihez, hogy az ötletei semmihez sem kapcsolódnak az univerzumban. Matolcsy „unortodox” elképzelései valójában kiterjedt nemzetközi szakirodalomra támaszkodtak, és be is váltak.

Már nem érdemes tagadni a konzervatív szakirodalom létét, mert a művek olvashatók, a szakemberek tudnak angolul, és könnyen hozzájuthatnak a friss könyvekhez, többek között a frankfurti reptér könyvesboltjában, ahol én is elég sok úttörő konzervatív művet vettem.

Ezeket a műveket a Fidesz agytrösztje is olvassa, pl. a Heti Válaszból a konzervatív olvasó is értesül a létükről.

A baloldal döntheti el, hogy továbbra is tagadja-e a konzervatív szakirodalmat, és továbbra is elveszít-e minden vitát; vagy elismeri a konzervatív alternatívák létét, és érdemi vitába kezd. Az utóbbi növeli a győzelmi esélyeit – amennyiben színvonalas tartalmi érveket terjeszt elő.

Ahelyett, hogy Matolcsy hülye, semmiről nem tud semmit, célszerűbbnek tűnik elismerni, hogy Matolcsy tisztában van a nemzetközi konzervatív szakirodalommal, arra támaszkodik – és rátérhetünk a szakirodalom érdemi vitájára.

Őszintén: a baloldal erőssége a szociális érzékenység és a szolidaritás, a pénzügyi területen mindig is a konzik taroltak. A baloldal ezért jól teszi, ha az erősségeire összpontosít, ott próbál érvényesülni, és nem égeti magát számára idegen terepen.

Folyt. köv.

Építsük fel az ellenzéket 7c rész Az IQ-hátrány ledolgozása

A baloldal kollektív IQ-hátrányának következő tényezője a kizárólagosságba vetett hit: a baloldali credo szerint a bal-lib nézeteknek nincs értelmes alternatívájuk. Aki nem bal-lib, az egyszerűen buta, tájékozatlan, stb. Olyan, hogy egy konzervatív álláspontot nagyon magas IQ-jú – és érvényes – érveléssel támasszanak alá, egyszerűen nincs, mert definíció szerint nem fordulhat elő. Pedig de.

A blogom olvasóit nem lepi meg, mert többször levezettem, hogy a közéletben nincs egyetlen tudományos út, amelyhez képest minden más tudománytalan. Ha lenne ilyen tudományos etalon, minden jóléti országot tudományos bizottság irányítana. Ez esetben a „tudományos” alapon működő egypártrendszerrel nem lenne semmi baj – márpedig a szocializmusban szerzett tapasztalataink szerint elég sok baj van vele.

A közélet alapvető alternatívái megérvelhetők nagyon alacsony és nagyon magas IQ-szinten is, és azonos érvénnyel bírnak. Pl. az, hogy a 10 millió Ft/év feletti jövedelműek, 10% vagy 90% adót fizessenek, nem dönthető el tudományosan, hanem politikai kérdés. Mindkét álláspont indokolható 300-as IQ-val, vagy akár 100-assal is, ám ez csak a felszíni benyomáson változtat. A magasabb IQ-jú érvelés tűnik erősebbnek.

A Fidesz rendszeresen előadja azt a trükköt, hogy egy 300-as IQ-val kidolgozott hátterű intézkedést 100-as IQ-val prezentál, az ellenzék erre 110-es IQ-val reagál, és azt hiszi, 10 pont előnyben van. Azután belebukik az érvelésébe, és nem érti, miért. Kézenfekvő, hogy azért, mert egy 300-as IQ-val előkészített döntésre 110-es IQ-val reagálva 190 pontos IQ-hátrányba hozta magát. Ez történt a „Stop Soros” esetében.

A Fidesz a belső, magas IQ-jú érvelést kifelé csak utalások formájában kommunikálja, de valójában a magas IQ-jú érvelésre kellene ellenérveket találni ahhoz, hogy az ellenzék jól jöjjön ki egy ilyen vitából. Célszerű megbarátkozni a helyzettel, hogy a politikai preferenciák közül egyik sem tudományosabb a másiknál, az ember azonos érvénnyel lehet bal- vagy jobboldali.

Folyt. köv.

Építsük fel az ellenzéket 7b rész A kollektív IQ-hátrány ledolgozása

A baloldal kollektív IQ-hátrányának következő tényezője a felszínre figyelés a lényeg helyett.

A Fidesz régóta nem kommunikálja az intézkedései szellemi hátterét, pedig komoly szellemi hátterük van: a kommunikáció végtelenül egyszerű, bosszantóan sematikus. Ez a jobboldali értelmiségieket idegesíti, a baloldalt pedig elbizakodottá és vakká teszi.

Majdnem minden intézkedésnek megvan az európai példája, egy vagy több konkrét európai országban. A Fidesz keveset beszél erről, de ha a baloldal vadul kontráz, európaiatlannak nevezi az intézkedést, akkor elég néhány helyen, mintegy mellesleg elpöttyenteni az európai előzményekről szóló részinformációkat, és a baloldal máris majmot csinált magából.

Pl. az Alaptörvény német kifejezés, az alaptörvény elemei pedig a legtöbb európai alkotmányban megtalálhatók. Az ellenzék mégis európaiatlanként bírálja. Pl. a mai választási rendszer meglehetősen közel áll az angol, amerikai, stb. választási rendszerhez, az ellenzék mégis alapvetően antidemokratikusnak igyekszik beállítani. Pl. a szakképzési rendszer, amely az ellenzék szerint tönkreteszi a fiatalok jövőjét, német mintára működik, az ellenzék ezt teljesen figyelmen kívül hagyja. Pl. rezsicsökkentés zajlik a németeknél, a cseheknél és a lengyeleknél is, az ellenzék erről sem vesz tudomást. Pl. a túl cukros/sós termékeket Európa több más országában is büntetőadóval sújtják, vagy most készülnek azzal sújtani, az ellenzék ezzel sem törődik. Pl. egy CEU-módra működő egyetem Európa legtöbb országában nem adhat ki diplomát, az ellenzék mégis úgy támadta a CEU-t bíráló kormányt, mint ha valami sosem hallott szempontrendszert akarna kifejezetten a CEU ellen érvényesíteni. Ezek az ellenzéki bírálatok csak addig működnek valamelyest, amíg a kormány sorok között elhintett adatokkal nem reagál – az ellenzék ekkor vicces idiótává válik.

Bírálat előtt alaposan fel kell deríteni a Fidesz intézkedéseinek európai/nyugati hátterét, és ha van nekik, akkor az „európaiatlanság” öngyilkos érv.

Folyt. köv.

Építsük fel az ellenzéket 7a rész A kollektív IQ-hátrány ledolgozása

Jól tetszenek olvasni, nem IQ-előnyt kell feladni, hanem IQ-hátrányt kell behozni.

Baloldali meggyőződés szerint a konzik buták, korlátoltak, rugalmatlanok: ha több ésszel, nyitottsággal, rugalmassággal fordulnának a világ felé, rövid úton bal-liberálissá válnának. :)

Ha egyéni szinten nézzük, a baloldalon fantasztikusan művelt, tájékozott, széles látókörű emberek tömege van. (Részben a szocializmus baloldalt toló elfogultsága miatt, de csak részben.) Benyomásom szerint az egyéni átlag bal-IQ előny kb. 10 pontos. Közösségi szinten viszont a baloldal sehol sincs a konzi oldal agytrösztjéhez képest: a hátránya akár 200 pont is lehet.

Az előző részekben már elkezdtem adatolni e provokatív felvetést: aki a határon túliakkal akarja megszavaztatni, hogy ezentúl ne szavazhassanak, az stupid. Aki a szélsőjobbal szövetkezve szeretné megdönteni a jobbközépet, az rendkívül „gyanútlan”. És ez csak a jéghegy feltűnő része.

Ne szorozz folyton -1-gyel

A jéghegy aljának első tényezője a -1-gyel szorzás reflexe. Török Gábortól kölcsönzöm a megfogalmazást, hogy bármit mond a kormány, az ellenzék megszorozza minusz eggyel. Sürgősen abba kell hagyni ezt a mechanikus viselkedést, mert évtizedekre eltemetheti az ellenzéki reményeket.

Pl. a Fidesz felemeli a minimálbért, erre az ellenzék: tönkreteszi a gazdaságot. Pl. a Fidesz fejleszti az ipart, erősíti a szakmunkásképzést, erre az ellenzék: tönkreteszi a fiatalok jövőjét. Pl. a Fidesz emeli a nyugdíjakat, erre az ellenzék: elveszi a nyugdíjakat. Pl. a Fidesz rezsit csökkent, erre az ellenzék: elszegényíti a háztartásokat.

A Fidesz immár sorozatban hagyományosan baloldali típusú intézkedéseket is hoz, a baloldal pedig vadul, mechanikusan kontráz – és bukik. Ennél egy nagycsoportos óvodásnak is több esze van.

Igaz, hogy mindennek meg lehet találni a fonákját, de a cél, hogy ettől nőjön, és ne csökkenjen a népszerűség. Ahogy az ellenzék reagál, attól csak egyre népszerűtlenebb lesz. Előre meg kellene fontolni, hogy mi vág egybe a baloldali értékekkel, és azt bírálni, ami nem vág velük egybe. A mininálbér emelése, a rezsi csökkentése baloldali dolog – nem muszáj dicsérni, de bírálni harakiri. Haladéktalanul abba kell hagyni a kormánynyilatkozatok -1-gyel szorozgatását.

Folyt. köv.

Építsük fel az ellenzéket 6. rész Nix szélsőjobbal kokettálás

Sírva-nevetve nézem, amint a Hír TV-ben összeborul a balolodal a szélsőjobbal, és arról érdeklődik a Jobbiknál, hogy szerinte hogyan lehet megdönteni a Fidesz-kormányt. Egy biztos: a baloldal a Jobbikkal nem a kormányt, hanem önmagát fogja megdönteni. Teljesen hiteltelenné válik.

A jobbikos hátterű Hír TV vagy zseniálisan kitalált trükk az ellenzék összezavarására és cselekvésképtelenné tételére, vagy véletlenül jár ilyen mellékhatással.

Ha megfigyeljük, reggel még nagyjából reális a híranyag, mint Kádár alatt a Kossuth Rádió éjfélkor elmondott hírei, majd napközben egyre vadabbul ellenzéki felhangot kap, és estére elszakad a valóságtól. Ha engem kérdez az olvasó, egy okos szervezet nem csak reggel okos, hanem este is, következésképp a Hír TV a baloldali ellenzéknek állított csapda. A célja, hogy álomba és széthullásba ringassa a Fidesz érdemi ellenzékét.

Eleve logikátlan, hogy a jobbközép ellen bárki is a szélsőjobbal szövetkezzen. A brit Labour Churchill ellen Hitlerrel? Na, ne! Ugyancsak logikátlan, hogy a baloldal a szélsőjobb által finanszírozott médiában akarjon vitézkedni. Ennyire nincs saját pénz a baloldalon? Ha fontosnak tartja az üzeneteit, csomagolja őket a kormányhű médián is átmenő formába, vagy finanszírozzon saját médiát. Miért nincs Új Népszabadság?

Lehet, hogy félreértem a helyzetet, és a szélsőjobb időközben átment a baloldalra? Ennek konkrét jeleit kellene tapasztalnunk, márpedig nem tapasztaljuk. Ám ha esetleg tapasztalnánk, akkor is lerombolná a Jobbik és a vele szövetkezők hitelességét. Igazi csiki-csuki helyzet a baloldali ellenzék számára, amiből nem lehet jól kijönni, tehát nem szabad belemenni.

Fő szabály: amiről azt gondolod, hogy a szélsőjobb nélkül nem tudod elérni, azt a szélsőjobbal még kevésbé fogod elérni. Strandpapucsban nem jutsz fel a hegytetőre? Lehet, de csak rontasz a helyzeteden, ha búvárszemüveget húzol. Nix kokettálás a szélsőjobbal: életveszélyes.

Folyt. köv.

Építsük fel az ellenzéket 5. rész A határon túliak

A határon túliak szavazati jogáról heves vita folyik. Ne válasszon kormányt, aki sosem élt Magyarországon – így az egyik tábor. A határon túli magyarok teljes joggal választanak (psszt: különösen, amíg a Fideszre szavaznak) – így a másik tábor. Én három új szempontot vetek fel.

1. A határon túli magyarok külhoni közérzetét alapvetően befolyásolja, hogy nálunk a bal- vagy a jobboldal van-e kormányon – következésképp indokoltnak látják, hogy magyar kormányt válasszanak. Ha a Fidesz kormányoz, emelt fővel járnak Ukrajnában, Szerbiában, Romániában, stb. Ha nem a Fidesz kormányoz, újra behúzzák a nyakukat, senki sem áll ki a jogaikért, romlik az élethelyzetük. Ezért szavaznak a Fideszre. Ha úgy vélik, hogy a baloldal hatalomra kerülése esetén jobb lesz a közérzetük, mint a jobboldal alatt, egyből a baloldalra fognak szavazni. A baloldali ellenzék rosszul gondolja, hogy a határon túliak „gyárilag” ellene vannak. Az eddigi tapasztalataik alapján látják úgy, hogy a baloldal magasról tesz rájuk, kiszolgáltatja őket a többségi nemzeteiknek. Ezen lehet változtatni: ha más a tapasztalat, máshová (is) kerülnek az ikszek.

2. Nem kötelező azonosulni a fenti érveléssel. Akármi miatt is szavaznak azonban a határon túliak, aki egyszer szavazati jogot szerzett, nem mond le róla önként. Soha nem fog arra szavazni, hogy legközelebb ne szavazhasson! Politikai öngyilkosság ezt egyáltalán szóba hozni: verjétek ki a fejetekből, kedves ellenzékiek. Ahogy a nőktől, a falun élőktől vagy a szappan- és lúgkőgyári munkásoktól nem fogjátok elvenni a szavazati jogot, úgy a határon túliaktól sem.

3. Ha az ellenzék tényleg és komolyan ellenzi a határon túliak választójogát, a legjobb stratégia irrelevánssá tenni a választási részvételt. Ha nincs lényeges különbség a külhoni közérzet szempontjából egy Fidesz-kormány és egy baloldali kormány között, akkor a határon túliak nem fognak erőlködni, hogy szavazzanak. De jure részt vehetnek, de facto nem fognak. Paradox módon, a határon túliak nem szavazását a határon túliak felkarolása és támogatása árán lehet elérni.

Gondolkodjunk logikusan: lehet, hogy Amerika déli államaiban egyesek szívesen megvonnák az afroamerikaiaktól a választójogot, de nem olyan idióták, hogy ezt az afroamerikaiakkal remélik megszavaztatni. Ehelyett udvarolnak nekik, külön választói csoportnak tekintik őket, igyekeznek megfelelni a preferenciáiknak, az ízlésüknek. Hasonlóan állnak a hispánokhoz, az ázsiaiakhoz, stb. Tanuljunk ebből. A határon túli magyarok egy jól körhatárolható szavazói csoport, célszerű nekik udvarolni, megfelelni a preferenciáiknak.

Folyt. köv.

Építsük fel az ellenzéket 4. rész A baloldali értékek újragondolása

Elméletileg baloldal = haladás (progresszió). Érdemes ezt kritikai gondolkodás tárgyává tenni.

A haladáshoz kellene egy jövőkép, és a jövőképből levezetett baloldali tevékenységek célra tartása: A-ból haladunk B-be, a tevékenységeink erről szólnak. Az a gond, hogy ha nincs B, akkor nem tudjuk, hogy miről szólnak a tevékenységeink, nem lehetünk biztosak benne, hogy B felé haladnak, vagyis, hogy a haladást képviselik.

A baloldal felhajtóereje az utóbbi kb. 200 évben a sok-sok társadalmi igazságtalanság volt: az osztálytársadalom merev, ha rossz helyre születtél, jó képességekkel is nehezen jutsz előre. Vagy pl. látványosan igazad van, de a struktúra ellened dolgozik, és az igazadért küzdve elbuksz. Csakhogy ez – többek között a baloldalnak köszönhetően – alapvetően megváltozott.

A mai demokratikus társadalom az osztálynélküliség és a meritokrácia felé tart: nem tudsz olyan rossz helyre születni, ahonnan jó képességekkel ne jutnál előre, sőt akármilyen magasra. Ha rossz helyzetben vagy, arról pedig alapvetően magad tehetsz, ahogy ellene is. Ha keveset keresel, egyszerűen többet kell tanulnod, fejlődnöd, több erőfeszítést kell tenned. Egy ilyen társadalomban a hagyományos baloldaliság elvesztette a vivőerejét: persze lehet hivatásszerűen sajnálni azt, aki a bénasága/lustasága/életdöntései miatt rosszul él, de ez a hozzáállás egy ponton túl megmosolyogtató, vagy legalábbis, nem számíthat a szavazatok 50,1 százalékára. Drága – és többnyire eredménytelen – mulatság az adófizetők pénzét önsorsrontó emberek után hajigálni.

Ha egy alapvetően igazságtalan társadalom problémáit nézzük, az egyén rossz helyzetéről fő szabályként a társadalom tehet. Ez a hagyományos baloldali hozzáállás, amely a 20. század végéig nagyjából működött. Egy alapvetően igazságos társadalomban viszont fordított a helyzet, és a baloldal még nem alkalmazkodott az új körülményekhez.

Ha az utolsó rosszul élő ember után kutatunk, belefutunk a strukturális munkanélküliség jelenségébe: nincs 0% munkanélküliség, mert egyesek mindig épp ott hagyták a munkahelyüket, és új munkát keresnek, hamarosan találnak is, de per pillanat még nem találtak. Aki ezt a „strukturális munkanélküliséget” szeretné felszámolni, azt kinevetik: nem olvasta a tankönyvet. Hasonló a helyzet az utolsó rászorulókkal: van aki még épp nem reformálta meg az életét, de hamarosan meg fogja; nem célszerű a közéletiség alapjává tenni, hogy megkeressük az utolsót is, és nem nyughatunk, amíg ő rászorul, mert közelebbről megvizsgálva az egyes eseteket, ki fog derülni, hogy a „rászorultság” önhibás/átmeneti eseteivel állunk szemben, és nevetségessé válunk.

Ha a baloldaliság lényege a társadalmi igazságtalanságok felszámolása, a szociális érzékenység, a gyengék melletti kiállás, akkor egy 21. századi, lényegében igazságos és teljesítményarányos társadalomban a baloldaliság kisebbségbe szorul, és addig nem kerül kormányra, amíg a társadalom újra igazságtalanná nem válik. A „minél rosszabb, nekünk annál jobb” hozzáállás eleve vesztes pozíció.

Mi lehet az új baloldaliság lényege

1. Kisebbségből küzdeni a vitatható „igazságtalanságok” ellen? Ez marginalizálódáshoz vezet. 2. Új igazságtalanságokat keresni? Ez ideológiaváltást és önfelszámolást jelent. 3. A szegénységcsökkentés helyett a jólétnövelés felé fordulni? Ezt tette a brit Labour, és többé-kevésbé bevált, meg lehet fontolni.

Ha a 3. opciót választja, a baloldal megkülönböztető jellegzetessége lehet, hogy együttérzőbben emeli fel a szuboptimális életvitelű egyéneket, szemben a rosszéletű csőcselék szociáldarwinista megregulázását hangsúlyozó jobboldallal. A különbség már nem angyalok vs. ördögök, hanem +/- 5% adó.

Folyt. köv.

Építsük fel az ellenzéket 3. rész Can-do attitűd

Remélem, hogy az előző részeket figyelmesen áttanulmányozó ellenzékiekben tudatosult a jövőkép és a közjó/haza kulcsszerepe a közbizalom megszerzése érdekében. Ha így van, rátérhetünk a következő kulcstényezőre.

Can-do attitűd

Magyarul tettrekészségnek is nevezhetnénk, de szerintem többet árul el róla, hogy a patópálság és az önmegsemmisítő érvelések ellentéte.

Az ellenzékiekkel folytatott beszélgetéseim mind egy irányba mutatnak: a vereségről főleg mások tehetnek, a győzelem pedig – millió okból – elérhetetlen.

Mielőtt az ellenzék fogná a gyalogsági ásót, hogy szégyenében a lehető legmélyebbre ássa el magát, hozzáteszem, hogy a konzervatívokkal folytatott beszélgetéseim is épp ebbe az irányba mutattak... néhány éve, a Fidesz sikerei előtt.

A történelem mélyen a magyar néplélekbe kódolta a patópálságot és az önmegsemmisítő érveléseket. A Fidesz színre lépése megmutatta, hogy a cselekvésről nem csak annyit lehet mondani, hogy jó lenne, de úgysem megy. A szándékokat valóra is lehet váltani. Továbbá, Orbán Viktor bebizonyította, hogy aki sikerrel cselekszik, azt manapság NEM döngölik földbe a nagyhatalmak – mint az utóbbi sok száz évben.

A Fidesz, és személyesen Orbán Viktor fordulatot hozott a konzervatívok világlátásában, kialakította a szavazótáborban a pozitív gondolkodást, a can-do attitűdöt, míg az ellenzék megmaradt az előző évszázadok patópáli gondolkodásmódjánál. Pató Pál soha egyetlen választást sem képes megnyerni, mert lebeszéli róla magát.

A győzelemhez ezen is változtatni kell: ne a nemcselekvés ürügyeit keresd, hanem találd ki a jövőképedet, higgy a megvalósíthatóságában, és valósítsd meg. Hajrá, ellenzék! Kormányra lehet kerülni.

Folyt. köv.

Építsük fel az ellenzéket 0. rész Módszerváltás

Igazából ezzel kellett volna kezdenem a sorozatot: a hagyományos bölcsesség szerint nyertes csapaton ne változtass. Vesztes csapaton annál inkább? Ha már ötvenháromszor átalakítottad a csapatot, minden jelentkezőt odaengedtél, hogy hátha neki sikerül az eddigi módszerrel, ám az eredmény nem változott, gondolkodj el a módszerváltáson. Valószínűleg nem a személyekkel van a baj, hanem a megközelítéssel.

A buta ember újra és újra ugyanazzal a módszerrel próbálkozik, hátha egyszer más lesz az eredmény – Einstein után szabadon.

Mi az ellenzék módszertani problémája? Kettős. 1. Alábecsüli a Fidesz, és személyesen Orbán Viktor képességeit, ezért strandpapucsban indul hegyet mászni. 2. Az 1930-as évek óta, lassan száz éve ugyanazzal a soha sem működött módszerrel próbálkozik.

A „jó szándékú” emberek Hitler-ellenes összefogása már az igazi Hitler ellen sem vált be, azóta pedig számtalan embert kezeltek tévesen úgy, mint ha Hitler lenne – teljesen sikertelenül. A baloldal ezt az egyetlen módszert ismeri és próbálgatja a hozzá képest másként gondolkodókkal szemben. Közben megváltozott az egész világ, rég elavult a száz évvel ezelőtti paradigma... csak a módszer a régi.

Hogyan lehet ezen változtatni?

Ha az ellenzék elunta már, hogy a módszer mindig, mindenki vezetésével ugyanolyan rossz eredményt hoz, megvan a motiváció a módszerváltásra. A sorozatomból kiderül, milyen szempontok szerint, milyen lépésekkel hajtható ez végre.

Akarsz-e, mersz-e, tudsz-e eredményesebben politizálni, mint anno a magát „haladó”-nak vélő dédnagyszüléd? Húzol-é túrabakancsot hegymászáshoz?

Folyt. köv.

Építsük fel az ellenzéket 2. rész A közjó

Miért célszerű levezetni az összefüggést az ellenzék fő céljai (demokrácia, jogállamiság, sajtószabadság, stb.) és a közjó között? Azért, mert az említett célok önmagukban nem lelkesítenek, míg a közjó vélelme tömegeket mozgat. Továbbá, a közjó a jövőkép meghatározó eleme.

Mint ismeretes: a közjót (general good) az utulitaristák (többek között Jeremy Bentham és John Stuart Mill) megpróbálták számszerűen mérhetővé tenni, de nem sikerült. Ez azonban nem érvényteleníti a közjót mint elvont fogalmat, elég sok hasznosnak tartott fogalmat nem tudunk számszerűvé tenni.

Na, de ki határozza meg a közjót? – veti ellen a bal(-lib) értelmiség. Ki-ki maga határozza meg a közjót, intuitív alapon. Nem az a probléma, ha a közjó sok-sok különböző dolgot jelent, hanem az, ha egy hatalomra pályázó politikai erő nem hivatkozik rá.

Amennyiben van legalább egy párt, amelyik hitelesnek látszó módon hivatkozik a közjó képviseletére, a többi párt is kénytelen ezt tenni, vagy kudarcra ítéli magát.

Nagyon egyszerű kampánykoncepció ugyanis, hogy „azért kérjük a köz bizalmát, hogy képviseljük a közjót”. A Fidesz ezzel nyer. Lásd: a haza nem lehet ellenzékben. Az ellenzék lehet ellenzékben, akár tartósan is. Minél inkább a haza ellen dolgozik, annál tovább maradhat ellenzékben. A „haza” pedig a választók közösségének érdekeit megtestesítő fogalom.

Előfordulhat, hogy a „hazáért” végzett munka a közjó ellen hat? Ez definíció szerint nem lehetséges, mivel a haza a közjó szinonimája. Amikor a „haza” érvénytelen hivatkozássá válik (pl. 1914-ben, az I. világháború kitörésekor), akkor nem a haza <–> közjó ellentét lesz nyilvánvalóvá, hanem hogy a hazára hivatkozók rosszat tesznek mind a hazának, mind a közjónak.

A közjóra hivatkozás úgy működik, mint amikor egy szakács azt ígéri a főzőversenyben, hogy a főztje mindenkinek ízleni fog. – Van olyan étel, amely mindenkinek ízlik? – hangzik a megfontolandó ellenvetés. – Filozófiai megközelítésben talán nincs, de szakácsversenyt csak ilyen vállalással lehet nyerni – szól a megfontolt válasz.

Közhatalmat kizárólag a közjóra hivatkozással lehet szerezni, ilyen egyszerű a helyzet. Ha az ellenzék nem hajlandó a közjóra hivatkozni, akkor önerőből sosem jut hatalomra, legfeljebb a Fidesz hibázásában reménykedhet. A haza nem lehet tartósan ellenzékben, mint azt látjuk, a közjót elutasító felfogás azonban lehet, és maradhat is, ellenzékben.

Folyt. köv.

Építsük fel az ellenzéket 1. rész A jövőkép

A Fidesz szakpolitikáival többnyire egyetértő, ennek ellenére az LMP-re szavazó értelmiségiként úgy vélem elősegíteni a közjót, hogy erősítem a Fidesz konkurenciáját: minél erősebb a verseny, annál olcsóbban fog dolgozni a mindenkori kormány, annál kevesebb közpénz alakul át jövedelemkiegészítéssé.

Az ellenzéket ütőképessé téve két legyet terítünk le egy csapással: 1. hatékonyabban dolgoztatjuk a kormányt; 2. ésszerű szakpolitikákkal készülünk egy várható kormányváltásra.

Lehet-e még jobban csinálni azt, amit a Fidesz csinál? Igen. Nagyon is. Az ellenzék képes lenne rá? A sorozatom végére talán.

Kezdjük az alapokkal.

Az ellenzékiség jövőképe

Mi történik Magyarországgal akkor, ha az ellenzék megnyeri a következő választást? (Mármint, a baloldali ellenzék.) Mi változik? És az jó lesz? Kinek? A többségnek? A nagy többségnek? A döntő többségnek? Mindenkinek? Hogyan? Miért?

Példa: tegyük fel, ellenzéki győzelem esetén újra „jogállam” lesz Magyarország, a jogállamiságot vizsgáló szervezetek szerint. Jó lesz ez? Kinek? Hogyan? Stb. A „jogállamiság” hol kapcsolódik a közjóhoz? Annyi biztos, hogy a választók többségét önmagában nem lelkesíti. Valahogy le kellene vezetni a „jogállam” és a közjó közötti összefüggést.

Az ellenzéknek ma nincsenek komolyan vehető válaszai ezekre a kérdésekre. Lelkesítő válaszai pedig pláne nincsenek. Aki állítólag „haladó”, annak ismernie kell a célállapotot, ami felé „halad”. Kénytelen lesz kidolgozni a jövőképét ahhoz, hogy akár csak halovány esélye legyen a győzelemre.

Folyt. köv.

Nem azért szavaztam az LMP-re, hogy...

óvodás szintű ökörködéssel fárasszon.

Annyiban nem lehet más a politika, hogy a kampányszépészet mindenhol, mindenkor sokba kerül.

Annyiban viszont nagyon is lehet más a politika, hogy a valóság pontos leírására épülő, ésszerű politikai programok megfogalmazhatók és végrehajthatók. Ezt várom az LMP-től.

A Fidesztől pedig azt várom, hogy önként lépjen ki a „nyomtató ló” szerepkörből. Nem bizalmat kapott ugyanis, hanem a többség elismerte, hogy az egzisztenciánkért „nyomtató ló” (ószövetségi értelemben), és EZÉRT nem szabad bekötni a száját. Pontosabban, eddig nem volt célszerű. Ha a következő négy évben a Fidesszel akár csak laza összefüggésben említhető korrupció szintje nem nulla, akkor a Fidesznek annyi.

Feltéve, hogy az ellenzék átlépi a közéleti alkalmasság alsó küszöbét.

A pénzügyi válság mindig a konzervatív oldalnak kedvez. A társadalmi válság szintén. Előbbiből kilábalóban vagyunk, a pálya mostantól balra lejt. Utóbbit pedig a bal-lib migrációpolitika tartja fenn, így a bal-lib oldalon múlik, mennyire szeretné maga felé lejtetni a pályát.

Ez nem befolyásolja a Fidesszel szembeni zéró toleranciát: tizenkét évig egyetlen párt sem tudja a létfontosságú „nyomtatás” tevékenységét / látszatát fenntartani. Vagy beköti a száját önként, vagy a választók kötik be.

Hajrá ésszerűség, hajrá jólét!

Azért szavaztam az LMP-re, hogy...

legyen legalább egy darab értelmesen kommunikáló párt, amely példát mutat a többinek. A pártprospektusokra épülő politikai „kultúránk” a mosóporreklámok színvonala felé halad. Az ezredfordulón még voltak 110-es IQ-ra hangolt kampányüzenetek. Ma 80-as IQ-ra készült lózungok jönnek minden irányból. És amíg sikerrel kecsegtetnek, lehetetlen lesz lebeszélni róluk a pártok többségét. 2022-ben 60-as IQ-ra méretezett kampány várható. Ideje megállítani az IQ-eróziót. Nem biztos, hogy az LMP erre kész, képes és hajlandó, de szerintem a legjobb adottságokkal rendelkezik a feladathoz.

Ha az ablakon kinézve azt látom, hogy esik az eső, akkor ezt a tényhelyzetet szeretném hallani a pártoktól, és nem azt, hogy az eső szakad, nyakunkon az özönvíz, vagy hogy nem is esik. Korrekt elvárás? Igen. Bonyolult feladat? Nem. Megvalósul? Nem. Ezért kell kitartó munkával fejleszteni a magyar közéletet.

Pillanatnyilag ott tartunk, hogy egy „esik az eső” típusú helyzetre kizárólag a Fidesz mondja, hogy özönvíz fenyeget. Minden más formáció szerint nem is esik, beszéljünk másról. Jó lenne, ha egy „esik az eső” helyzetben a pártok többsége elfogadná, hogy esik, és ebből indulna ki, túlzások nélkül. Szerintem az LMP-nek van erre a legnagyobb esélye. Ha él vele, négy év alatt vezető ellenzéki erővé nőheti ki magát.

A kocsmák közönsége tévesen gondolja, hogy a politikusok szemetek/hülyék. Nagyságrendekkel tájékozottabbak az átlagembernél, árnyaltan gondolkodnak, és nem hiszik el a saját szlogenjeiket. A politikusok is tévesen gondolják, hogy az győz, aki a kocsmák közönségét meghódítja. Van élet a kocsmán kívül, sőt ott van a szavazatok döntő többsége. Nem csak a két korsó sör után is érthető érvek működnek.

Nem magyar sajátosság, hanem a nyugati demokráciák általános problémája, hogy nő a távolság a szavazó és a politikai elit között. A (nyugati) szavazó hajlamos szemétnek tartani a politikusait, a (nyugati) politikus pedig hajlamos hülyének nézni a választóit. A Fidesz pedig gyakorlatilag megközelíthetetlen a választói számára, a bírálóiról nem is szólva. Miközben egy egészséges demokráciában bárkiből lehet politikus bármely pártban átlagos erőfeszítéssel, és a legbonyolultabb politikai mondanivaló is eredményesen előadható átlagos energiabefektetéssel.

Ha beviszem az autómat a márkaszervizbe, ahol kiolvassák a fedélzeti elektronika hibakódjait, engem a tényleges információ érdekel, és nem egy lebutított füllentés, amit a szervizvezető szerint én is megértek. Ha a szerviz azt látja, hogy a főtengely-jeladóval van probléma, ezt akarom hallani, ebben a formában. Nem kevesebbet várok a politikai kommunikációtól.

A kocsmák közönsége felismerheti, hogy a politikai osztály átveri, amikor a nagyon tájékozott, magas szintű gondolatait kocsmanyelvre fordítja. A politikai osztály pedig felismerheti, hogy ügyesen füllenteni nem olyan kifizetődő, mint ügyesen mondani az igazat. Így csökkenhet a távolság a politikai osztály és a választók között. Így haladhatunk a részvételi demokrácia felé.

Győzhet-e viszonylag értelmes párt egy mosóporreklám színvonalú politikai kultúrában? Igen: a tényhelyzetet is lehet hatásosan kommunikálni, arra is lehet győztes pártprogramot építeni. Ideje, hogy valaki megpróbálja.

Miért menjünk választani?

Azzal kezdem, hogy miért nem muszáj: alapvetően mindegyik párt rendben van, egyik sem lóg ki a számunkra elfogadható civilizációs keretből. Kulturálisan egyik sem vadidegen, egyik sem visz szakadékba.

Az összes párt így-úgy kereszt(y)én(y) alapokon áll, ahogy társadalmunk egésze. Még az a párt is kereszt(y)én(y) alapokon áll, amelyik kifejezetten egyházellenes: ambivalensen viszonyul az alapokhoz, miközben kimazsolázza a kereszt(y)én(y)ségből a számára fontos elemeket, pl. a szolidaritást és a karitászt. Kivágná a fát, de szeretné évről évre leszedni a gyümölcsét...

Lackfi János emlékezetes mondata: „a nemzethalál érdeklődés hiányában elmarad". Hozzáteszem: a demokrácia és a bal-lib értékrend halála is elmarad.

Vasárnap kb. ±5% adóról és ±5% jólétről / szociális demagógiáról döntünk. Ez nem sorskérdés, hanem kellemes helyzet, történelmi léptékű ajándék.

A fentiekre tekintettel tehát nem muszáj szavazni.

Azért célszerű mégis, hogy a következő négy évben legyen némi erkölcsi alapunk panaszkodni. Aki szerint a többség rosszul döntött, míg ő másként szavazott, jogosan panaszkodik. Aki a majdani kormányra szavazott, de csalódik, az szintén panaszra jogosult. Aki el sem ment, az a többségre bízta a sorsát; legyen e döntéséhez hűen elégedett, vagy szidja a saját patópálságát.

Sok főállású panaszkodót ismerek, de olyan embert egyet sem, aki kifejezetten a többségre bízná a sorsát – ezért célszerű voksolni.