Mitől átverés a gender

Népszerűtlenné teszem magam Szt. Gendert kritizálva – még megérhetem, hogy bal-lib vallásgyalázásért perbe fognak. Pedig Szt. Gender nem szent, hanem ártalmas átverés.

Képzeljünk el egy üzemet, ahol a dolgozók remekül érzik magukat, csak közben nem igazán termelnek. Nem fedezik a működési költségeiket. Az üzem évek óta veszteséges. Egy tenyérbemászó fickó figyelmeztet, hogy ebből baj lesz. Miért lenne? Mert az üzem tönkre fog menni. Na és? Miért baj, ha tönkremegy? Hadd menjen, megérdemli – mondják a dolgozók. Fő, hogy addig minél jobban érezzük magunkat. Miért kellene kitermelni az önköltséget? Ha az üzem tönkremegy, jön egy másik tőkés, majd annak dolgozunk.

Hasonló viselkedést vált ki a gendermodell a nyugati társadalmakból. Évek, sőt évtizedek óta nem születik elég gyerek a létszámfenntartáshoz. Statisztikailag egy nőnek átlagban 2,1 gyermeket kell vállalnia ahhoz, hogy a társadalom létszáma ne csökkenjen. Miért a nőnek, és nem a férfinak? Mert nála van a döntés. A férfiakban megvan a hajlandóság, hogy fejenként legalább 2,1 gyermeket nemzzenek, a nőkben viszont nincs meg a hajlandóság, hogy ezeket a gyerekeket meg is szüljék. Egyébként, a születési arányszámot nem a macsók mérik egy nőre vetítve, hanem a feministák is, ez az általánosan elfogadott módszertan.

Miért kellene fenntartani a társadalom létszámát? Többek között a nyugdíjak miatt: vagy az aktív dolgozók dobják össze az aktuális havi nyugdíjat, vagy felhalmozó nyugdíjrendszer esetén az aktív vásárlók dobják össze a felhalmozott javak havi hozamát. Más szóval, a felhalmozó nyugdíjrendszer nem kiút, ugyanúgy függ a társadalom létszámától, mint a felosztó-kirovó.

A társadalom létszámát azért is szükséges fenntartani, hogy a létszámfeszültség ne okozzon geopolitikai robbanást. A jobban népesedő országok előbb-utóbb elfoglalják az elnéptelenedő országokat. Ahogy egy társasházban a lassan kiürülő lakásokba beköltöznek a népesebb szomszédok. Ez egy természetes folyamat, viszont súlyos konfliktusokkal, megrázkódtatásokkal és egyéni tragédiákkal jár. A lakás/ország még nem teljesen üres, amikor elfoglalják. Ilyen az evolúció. A létszámfenntartással elkerülhetjük ezeket a tragédiákat.

Hogyan torzítja el az emberek tudatát a gendermodell? A gendermozgalom lényege, hogy a nőknek csak jogaik vannak, kötelességük meg egy sem. A jogok köre egyre bővül, a kötelességek pedig egyre könnyebben elhanyagolhatók. Az eredmény: irreális világlátás, felelőtlen viselkedés.

A férfiak körében is népszerű lenne az a modell, amely szerint joguk van minden este éjfélig sörözni a kocsmában, kedvükre nézni a focit otthon, függetlenül attól, mit szeretnének a többiek, dolgozni pedig egyáltalán nem szükséges. Ha a nő ezt szóvá teszi, rásütjük a bélyeget, hogy alávaló nősténysoviniszta. A gender ilyen mértékben irreális világlátást állított elő a női oldalon.

Ha el szeretnénk kerülni a társadalmi tragédiákat, meg kell találnunk a reális és kiegyensúlyozott világmodellt, amelyben mind a nők, mind a férfiak jól érzik magukat, és a társadalom is fenntartható. Egyelőre nincs ilyen modellünk, és a gender nem segít, hanem árt.

A női és férfi szerepek specializálódása evolúciós termék, a kultúránk sikerének eddigi záloga. Kisebb mértékben finomhangolható, de oda kell figyelnünk az eredményre. Ha elfogy a társadalom, akkor evolúciós értelemben kontraproduktívan viselkedünk, ki fogunk pusztulni. A helyünket átveszi egy evolúciós értelemben életképesebb kultúra – amely genderről vagy nem hallott, vagy tudatosan elutasítja azt. Az evolúciós specializáció úgy néz ki, hogy a nő gyermeket szül és nevel, a férfi nemz, eltart és véd. (Akinek nem tetszik, ne nálam, hanem az evolúciónál reklamáljon. Ki tagadná az evolúciót, és miért?) Ez a szerepmegosztás áll az eddigi civilizációs sikerünk mögött. Kisebb mértékben finomhangolható a megoldás, de csak úgy, hogy a civilizációnk legalább ugyanilyen sikeres maradjon.

Tegyük fel, zebra vagy, és zebrajogi szempontból úgy találnád igazságosnak, hogy minden zebrának szárnya nőjön, és oroszlánra vadásszon a levegőből. Rendben, az elmélet szép. Dolgozd ki a részteles megoldást, és győzd meg róla a többi zebrát. Ha nem sikerül, fogadd el, hogy nem lehet minden szépnek látszó elméletet megvalósítani.

Mi lehet a megoldás? Induljunk ki a férfiak példájából. Ha a bevett torz felfogás szerint a férfinek jogában áll naphosszat sörözni, meccset nézni, és nem dolgozni, akkor a férfitársadalom dolgozza ki az egyensúlyi elképzelést, amely igazságos módon biztosítja a családok megélhetését. Legyen egy összkép minden férfi fejében, ami nem kizárólag a saját önző, rövid távú jélétéről szól, hanem a közössége jólétére is kiterjed, mégpedig hosszú távon. Nem tud ilyet kitalálni? Akkor lássa be, hogy irreálisan gondolkodott, valójában nincs joga kocsmázni, meccsezni és lazsálni. Hasonlóképpen, amikor az a bevett felfogás, hogy a nőnek jogában áll dolgozni, érvényesülni, gyermeket vállalni meg nem szükséges, akkor a nőtársadalom dolgozza ki az egyensúlyi elképzelést, amely igazságos módon biztosítja a közösség fennmaradását. Azaz nőnként 2,1 gyermeket. Legyen egy összkép minden nő fejében, amely nem kizárólag a saját önző rövid távú jólétéről szól, hanem a közössége jólétére is kiterjed, mégpedig hosszú távon.

Figyeljük meg a fenti párhuzamban, hogy ami a férfinek a sör és a foci, az a nőnek a munka és karrier; ami a férfinek a nemszeretem munka, az a nőnek a szülés és nevelés. Érdekes és elgondolkodtató. A férfi át tudja passzolni a munkát a nőnek, ha már ennyire igényli, a nő azonban legfeljebb a gyermeknevelést tudja visszapasszolni, és sajnos az evolúció nem igazolja, hogy jó ötlet lenne a férfinevelés, illetve hogy sikeres közösségeket eredményezne. Mondhatjuk naivul, hogy ki kell próbálni a „tud ön teniszezni? – bizonyára, még nem próbáltam” párbeszéd mintájára, ám ebben a viccben a próba eredménye is benne foglaltatik.

Szintén érdekes a nő és a férfi stratégiája közötti különbség: a férfi aktívan önérvényesít; a nő passzív, a férfitól, illetve a férfin keresztül várja a megoldást. A férfi úgy kerül jól fizető szakmákba, hogy tudatosan jól fizető szakmát választ. A nőnél ez nem szempont, majd amikor kiderül, hogy rosszul fizetett szakmába került, a férfitól követeli az egyenlő bért. Csakhogy ha a takarítónőt úgy fizetik, mint a főorvost, összeomlik a gazdaság. Továbbá, ha a takarítás pénzes szakmává válik, akkor tudatosan oda oritentálódnak a férfiak, és a nők újra kiszorulnak a kevésbé pénzes szakmákba. A férfiak nem azért keresnek sokat, mert ez egy összeesküvés: a férfiak a piac szerinti magas fizetéseket célozzák meg, és nem a nőktől kérik el a pénzt. A nők ellenben a férfiakkal íratnák felül a piaci bérviszonyokat. Aki nőként sokat akar keresni, az kénytelen férfistratégiával érvényesülni, ami számos feminista példája szerint valahol mélyen élethazugság, nem használ a boldogságnak.

Raj Tamás néhai főrabbitól olvastam azt a gondolatot, hogy rossz irányba indult el az egyenlőségmozgalom, amikor azt kezdte követelni, hogy a férfihoz hasonlóan a nő is hadd rúgjon be cefetül, és hűtlenkedhessen szabadon. Ez mindkét nem rosszabbik énjét domborította ki. Az lenne a szebb megoldás, ha a férfi érezné ösztönözve magát, hogy józan és hűséges legyen, mint a nő. Nagy meglátás, mélységesen egyetértek Raj Tamással.

Azután, nem tapasztaltam még, hogy egy nő előretessékelt volna az ajtónál. Ami arra utal, hogy egyetlen nő sem gondolja komolyan az egyenlőséget. Úgy képzeli el, hogy a lovagvilág és a harcos nőjog egyszerre valósul meg. Övé lesz a toronyóra, láncostól. A férfi meg udvariasan cipeli utána a toronyórát, hiszen ez alapértelmezett, nem? Tudatosítandó, hogy a nemek egyenlősége azt jelenti, hogy az ajtónál nem a nőt, hanem az idősebbet tessékeljük előre. Ha a férfi az idősebb, akkor bizony a férfit. Ha a korkülönbség 5-10 évnél kisebb, akkor felváltva tessékeljük egymást előre, a kölcsönös udvariasság jegyében. Ha ezt tapasztalom rendszeresen női részről, akkor nyugtázom majd, hogy az illető érti, mi az egyenlőség.

Milyen lesz a megoldás? A részletekre a nőknek kell javaslatot tenniük (mivel ők akarják finomhangolni az evolúciós sikermedoldást, a férfaknak megfelel az evolúció), azután meg kell győzniük a férfiakat, hogy konszenzus alakuljon ki. Egyelőre annyit tudhatunk, hogy a megoldást bizonyosan nem gendernek fogják hívni, és a részletei nem hasonlítanak majd a gendermodellre.

Milyen az illiberális demokrácia?

Az úgynevezett lex CEU kiszámított provokáció: a Fidesz felkéri a politikai ellenfeleit, hogy hergelődjenek fel, csapjanak jó nagy zajt, tegyék magukat nevetségessé, járassák le az álláspontjukat, és növeljék a Fidesz népszerűségét, elfogadottságát, választási esélyeit. A politikai ellenfelek látszólag készségesen engedelmeskednek. Észbontó: látszólag megbomlott az eszük. Minél nagyobb a felzúdulás, annál jobb a Fidesznek, és annál rosszabb a zúdulóknak. Tényleg ennyire buták? Vagy nagyon okosak, és a számomra felfoghatatlan szuperintelligens stratégiájuk részeként dolgoznak azon, hogy jövőre is a Fidesz nyerje a választásokat? Nekem úgy tűnik, hogy nincs szuperintelligens ellenzéki stratégia, mindössze úgy táncolnak, ahogy a Fidesz fütyül. A Fidesz belengeti nekik a botra kötött répát, ők meg mennek az elérhetetlen répa után, szemellenzősen.

Az ellenzékhergelés része, hogy Magyarország – a múltkori tusványosi beszéd óta – illiberális demokrácia lenne: „Nálunk Közép-Európában az a szokás, hogy ha a liberálisok nem nyernek, akkor azt kiáltják, hogy nincs demokrácia. Mi azt gondoljuk, hogy ettől még van demokrácia. Az illiberális demokrácia az, amikor nem a liberálisok nyernek”.

Mármost, illiberális demokrácia nincs, mert feloldhatatlan ellentmondás. Egy diktatúra kisebb-nagyobb mértékben illiberális, máskülönben a nép akaratából átalakulna demokráciává. Egy demokrácia azonban némileg (mértéktartóan) liberális akkor is, amikor épp nem a liberálisok nyernek. Az „illiberális” nem a megfelelő szó, le kellene róla szállni.

Értelmezzük a liberalizmust. Minden -izmus túlzás, egy ideológia szélsőségig vitele. A nacionalizmus a természetes hazaszeretet abszurd és ártalmas szélsősége. Aki szereti a hazáját, nem akar neki ártani, tehát nem lehet nacionalista. A szélsőség ellentéte nem az ellenkező szélsőség, hanem a kiegyensúlyozott, mértéktartó ésszerűség. A nacionalizmus ellentéte nem az antinacionalizmus, hanem a mértéktartó hazafiság, amely használni akar a hazának, és nem ártani. (V.ö.: Jóból is megárt a sok.) A liberalizmus a természetes szabadságszeretet abszurd és ártalmas szélsősége. Aki szereti a szabadságot, nem akar ártani neki, tehát nem lehet liberális. A szélsőség ellentéte nem az ellenkező szélsőség, hanem a kiegyensúlyozott, mértéktartó ésszerűség. A liberalizmus ellentéte nem az illiberalizmus, hanem a mértéktartó szabadságszeretet, amely használni akar a szabadság ügyének, és nem ártani neki. (V.ö.: Jóból is megárt a sok.)

Francis Fukuyama amerikai politológus egyik könyve (A történelem vége – Az utolsó ember) alapján terjedt el a nézet, hogy a demokrácia kizárólag liberális lehet, másképp nem demokrácia. Fukuyama azonban ésszerű gondolkodó, az utóbbi időben ő is fejlődött. Már nem gondolja, hogy a demokrácia kizárólag a szabadságszeretet abszurd, szélsőséges fokozatára épülhet – csak az emberiség egyszerű panelekben gondolkodni szerető része még nem tudatosította Fukuyama szellemi fejlődését. Értelemszerű, hogy a demokráciához szabadság kell, de az is értelemszerű, hogy a túlhajtott szabadság megöli a tényleges szabadságot és demokráciát. Ha pár éve nem tör ki a liberális „arab tavasz”, akkor ma nincs káosz Közel-Keleten. Igaz, Kaddhafi és társai hatalmon maradnak, ami csípné az überliberálisok szemét. Másrészt ma nem működhetne rabszolgapiac Tripoliban, mert az abszurd liberalizmus nem öli meg a jóléti szabadságot. Sőt, liberalizmus okozta káosz nélkül ma Iszlám Állam sem lenne, és nem létezne a kemény vitáink tárgyát képező menekülthullám. A túlhajtott szabadság mindig átcsap az ellenkező végletbe, ezért káros! Fukuyama már elhatárolódott a korábbi modelljétől, belátta, hogy amennyiben egy kultúra egyáltalán eljut a demokrácia mai amerikai fokozatáig, ezt hosszú belső érés és fejlődés előzi meg, ami kívülről nem erőltethető. Ide csak önerőből lehet eljutni, sok-sok belső többségi döntéssel. Az általános jóléthez kell szabadság, az eszement szabadság viszont tönkreteszi a jólétet. A világ politikai közvéleménye Fukuyamától értesült 1980 táján, hogy a demokrácia „szükségképpen liberális”. Ideje felzárkózni a forrás mai álláspontjához, miszerint tapasztalati adataink szerint, 2010 tájától a demokrácia mégsem szükségképpen stréberül liberális.

Mi Magyarország, ha nem illiberális? Többségi döntésekkel működő jóléti demokrácia. Nyugodtan hozzátehetjük, hogy keresztény alapokon álló jóléti demokrácia, de mivel egész Európa keresztény alapokon áll, ezzel nem mondunk újdonságot. Nem csak az összes európai királyságot és demokráciát, hanem az Európai Uniót is kereszténydemokraták alapították.

Ha valahogy meg akarjuk fogalmazni a Magyarország és az Unió egésze között kétségkívül létező különbséget: az Unió olyan kereszténydemokrata projekt, amelyet az utóbbi időben eltérítettek a liberálisok; az európaiak ma úgy táncolnak, ahogy a liberálisok fütyülnek, ami – pl. nem integrálódó „menekültek” millióival, kalifátust építő párhuzamos társadalmakkal – veszélyezteti az emberek jólétét. Magyarország pedig olyan kereszténydemokrata projekt, amelyben a kereszténydemokraták nem adták át az irányítást a liberálisoknak; a magyar liberálisok ma úgy táncolnak, ahogy a kereszténydemokraták fütyülnek, ami növeli az emberek jólétét.

A francia elnökválasztás első fordulója

...számos tanulsággal szolgál. Mint ismeretes, az első körben egyik jelölt sem kapott 50%+1 szavazatot, így két héttel később, május 7-én második fordulót tartanak, amelyben már csak az első két jelölt mérkőzik egymással. Az élen Emmanuel Macron bal-neo-liberális elnökjelölt áll, a második Marine Le Pen szélsőjobboldali jelölt, mindössze 2% különbséggel. Ezzel együtt, Le Pen szalonképtelennek számít, a tábora protestszavazókból áll, így szinte biztos, hogy a párharcot Macron nyeri. Lássuk a tanulságokat.

1. Mintha nem sok értelme lenne előválasztást tartani. A jobboldal előválasztását François Fillon nyerte, ám a tényleges választáson mindössze harmadik lett. (Igaz, ebben a személyéhez fűződő családi korrupciós ügy is szerepet játszott.) A baloldali előválasztást nyerő Benoît Hamon pedig ötödikként kullogott be. Emmanuel Macron (aki nemrég még a mostani baloldali kormány gazdasági minisztere volt) nem nyert előválasztást, mégis rá szavazott a legtöbb baloldali. Sőt, a baloldal másik ellenjelöltje, Jean-Luc Mélenchon még mindig háromszor annyi szavazatot szerzett, mint az előválasztott Hamon... Szégyen és gyalázat – morog a baloldali vezetés, és árulást emleget. Másfelől, a hivatalos baloldali jelöltet bűnbakká tehette a népszerűtlen kormány, ez a hatás sem hanyagolható el. Macron-nak sikerült időben leválnia a kormányról, és függetlenednie tőle, így nyerhette meg az első fordulót. Akárhogy is, az előválasztásokon a jelek szerint nem sikerült megtalálni a legesélyesebb jelölteket.

2. Emmanuel Macron hangsúlyozza, hogy se nem jobb, se nem bal. Valóban elgondolkodtató, hogy a Rotschild Bank volt szakértőjeként, majd a baloldali kormány gazdasági minisztereként hová sorolható. A kötődései alapján részben baloldali, részben finánctőkés, neoliberálisként pedig jobboldali... Nagy hatalmú támogatói közé tartozik többek között az egyik vezető francia hírcsatorna tulajdonosa. Mire lesz jó a baloldali választóknak egy bal-neo-lib-tőkéspárti elnök (egy balneológus)? Majd kiderül öt év múlva. Akkor lesz a következő francia elnökválasztás. Annyi biztos, hogy ha Macron lesz az elnök, nem kell teljesen szembefordulnia a programjával – mert nem sokat árult el róla. Míg ha baleseti valószínűséggel Le Pen nyer, radikálisan szembe kellene fordulnia... önmagával. Szinte semmit sem tudna ugyanis megvalósítani abból a sok radikális elképzelésből, amit évek óta nagy hangon hirdet.

3. Emmanuel Macron figyelemreméltóan ügyes retorikával körözte le Marine Le Pent: a patrióták elnöke szeretne lenni – a nacionalizmus ellen! Európa párti, hogy Európa „megvédje” a franciákat! Ilyen mosóporszlogennek is nonszensz jelszavakkal győzte meg a választókat. Számos elemző találgatja, mitől hatottak ezek az ellentmondásos ötletek. A patriótákkal a nacionalisták ellen? Európától védelmet a franciáknak? Már elnézést kérek... Ilyen alapon azt is mondhatta volna, hogy a globalizáció megvédi a helyi közösségeket, az esőerdők irtásával pedig gondoskodunk a bolygónk jövőjéről. A baloldali választók valószínűleg nem nézték a szlogenek tartalmát, csak megörültek, hogy végre nekik is vannak a jobboldalra emlékeztető, jól hangzó jelszavaik. Mint Hiller Istvánnak, aki nemrég rájött, hogy immár nem csak magyarországi szociáldemokrata, hanem – horribile dictu – magyarnak érzi magát.

4. Az első forduló után termékeny társadalmi diskurzus kezdődött arról, hogy vajon miért kapott ki mindkét régi nagy párt; hogy mi a szocialista értékrend lényege; meg a konzervativizmusé; meg a demokráciáé; meg a protesté; és így tovább. Minden társadalomnak nagy szüksége van az ilyen ügyek hozzávetőleges tisztázására. Lassan nálunk is esedékes egy ilyen diskurzus. Nem ártana tisztázni, milyen értelemben tud demokratikus lenni egy Fidesz elleni összefogás, amely, paradox módon, kisebb népi támogatottsággal rendelkezik a Fidesznél. Azaz első blikkre mintha szembemenne a demokratikus akarattal.

5. Döbbenetes, hogy az összesen 11 elnökjelöltből 5 így-úgy kommunista, nézetei alapján a trockizmustól egészen a sztálinizmusig terjedő skálán. Hiába, a franciák lemaradtak nem csak Rákosiról, hanem Kádárról is. Fogalmuk sincs, milyen a létező szocializmus... Továbbá, a 11 jelöltből 8 köthető így-úgy a baloldalhoz, azaz 8:3 a baloldal javára. Tapasztalatom szerint a baloldaliság szorosan összefügg a védelmi képességek hiányával – minél kevésbé életképes egy társadalom katonai értelemben, annál felelőtlenebbül gondolkodik a valóságról, annál önfeledtebben baloldali. Az egyik elnökjelölt a nyerészkedő tőkés üzemek államosítását javasolta, komoly képpel. Szerencsére csak 1,5%-ot kapott. A maga javasolta rendszerben viszont könnyen kaphatna... akár 15 évet is.

6. Nem sok jót ígér egy sikertelen baloldali kormány után újra baloldali kötődésű elnököt választani. Olyan ötlet, mint 20-ra lapot kérni a 21-es nevű kártyajátékban. Már csak abban reménykedhet a francia társadalom, hogy a baloldali kötődésű elnök valójában nem baloldali programot valósít meg, azaz nem mélyíti tovább a máris elég súlyos gazdasági-belpolitikai-bevándorlási-integrációs válságot. Hamarosan kiderül – ha ő nyer május 7-én. Mint már annyiszor a történelem során, vigyázó szemeinket ismét Párizsra vethetjük.

A genderügyi tudathasadás

Érdekes megfigyelni a gender és a környezetvédelem összevetésében megmutatkozó skizofréniánkat.

Képzeljük el, hogy van egy nemzetközi tudóscsoport, amely 50 éve nyomul azzal a „tudományos” elképzeléssel, hogy betonozzuk körbe a tavainkat, mert ez a haladás kizárólagos útja. Először körbebetonoztatták az amerikai Nagy-Tavakat, tönkretéve a régiót. Azután körbebetonoztatták a Genfi-tavat, azt is hazavágva. Majd sorra járták Nyugat-Európa tavait, és egymás után mindet tönkretették. A tévedéseikből nem tanultak, a kudarcukat nem látják be, továbbra is a tóbetonozást tekintik a haladás kizárólagos ösvényének. Sőt, őskövületnek, maradinak, fasisztoidnak neveznek mindenkit, aki akár csak halovány kritikával meri illetni a tavak tönkretételét, vagy megkérdőjelezi, hogy tényleg ez lenne a haladás kizárólagos útja. Ez a tudóscsoport nagyon is hallott az ökoszisztémáról, ám tudatosan figyelmen kívül hagyja. Ha kell, füllent, adatot hamisít, álérveket gyárt. Azon dolgozik, hogy a világ összes tava minél hamarabb körbe legyen betonozva. Ez a tudóscsoport médiafölénnyel rendelkezik, és hatalmában áll szalonképtelenként feltüntetni, megbélyegezni, kirekeszteni a másként gondolkodókat. Most épp a Balaton körbebetonoztatására készül. El tudjuk képzelni? Szerintem nem, mert már a második tónál megállítaná ezt a társaságot a közvélemény mindent elsöprő tiltakozása. A körbebetozás nem haladó elképzelés – vágná rá az átlagember. A tudóscsoport áltudománnyal foglalkozik, sarlatánokból áll, és nincs az a civilizált társadalom, amely komolyan venné az ötleteit. Pláne nem kritika és érdemi megfontolás nélkül. A környezet mindannyiunké, semmiféle „tudomány” nevében nem tehető tönkre, mert nem hagyjuk tönkretenni. Akkor sem, ha óriási médianyomás nehezedik ránk. Kibírjuk, a jövő generációk érdekében. Ha kell, a tóparthoz láncoljuk magunkat, és ez nem maradiság, hanem a valódi haladás.

Skizofrének vagyunk. Ennek épp a fordítottját tesszük genderügyben. A nemzetközi „tudós”csoport már az összes nyugati társadalmat körbebetonoztatta és tönkrevágta a genderrel. Most készül a magyar társadalom tönkretételére. Tévedéseiből nem tanul, kudarcait nem ismeri be, továbbra is a haladás kizárólagos útjának tekinti a genderbetonozást, fasisztoidnak bélyegzi a másként gondolkodókat. Ellenállunk? Bírjuk a nyomást? Merünk másként gondolkodni, és a gondolatainkat kimondani? Rámutatunk a sarlatánságra? Megakadályozzuk a társadalmunk tönkretételét? Vagy megalkuszunk, behódolunk, lenyeljük az ellenvetéseinket? Nem szólunk az áladatokra, engedünk az álérveknek? Elfogadjuk, hogy tönkretétel = haladás? Vagy összeszedjük a maradék eszünket, és kiállunk a gyermekeink, unokáink jövőjéért? Vállaljuk, hogy ez a tényleges haladás?

Ki fogadná el, hogy a Balaton körbebetonozása miatt kipusztuló állatokat egy másik kontinensről importált egyedekkel pótolják? Ne tessék izgulni, kedves Greenpeace, ázsiai hal = afrikai hal = európai hal? Az eredeti ökoszisztéma élőlényei mással nem pórolhatók, még országon belül sem, nemhogy másik kontinensről! Egy ilyen őrült terv sehol nem adható el... kivéve a genderprogramot? A genderaktivisták ugyanis komolyan gondolják, hogy az elfogyó nyugati népesség helyett majd importálunk létszámot egy másik kontinensről, és ezzel minden rendben lesz. Amikor a társadalmi evoszisztéma kipusztulása fenyeget, hová tettük az ép eszünket? A balatoni halakért, békákért, vízisiklókért kiállnánk, a társadalmunk fenntarthatóságáért ellenben a kisujjunkat sem mozdítanánk?

Mit igeneljünk gender helyett?

Gondolkodjunk gyakorlatiasan, ésszerűen és reálisan: az evolúció által kialakított sikerstratégiák nem mákszemnyi tűréshatárral működnek. Téves lenne kijelenteni, hogy az eddig működő megoldásaink egyetlen elemét akár a legkisebb mértékben módosítva azonnali összeomlásra számíthatunk – így változtatni szigorúan tilos. Helytelen túlzás lenne ilyet állítani. De gondoljunk bele, hogy a környezetvédelem igazából nem is a status quo kőbe véséséről szól, sokkal inkább az ökoszisztéma megértéséről és intelligens alakításáról. Az evolúció során kialakult sikerkonstrukciók olyan összetett evoszisztémák, amelyek az ökoszisztémához hasonlóan intelligens megközelítést igényelnek. A felelős magatartás a változások óvatos támogatása, folyamatosan odafigyelve az eredményre, hogy elkerüljük a váratlan sokkhatásokat. Kezdjünk hozzászokni a gondolathoz, hogy minden társadalom egy évezredeken át fokozatosan kialakult, fejlett evoszisztéma, és felelősen kell hozzá közelíteni. Amit megtennénk például a Balaton élővilágáért, tegyük meg a saját civilizációnk fennmaradásáért. Ha ugyanis a genderaktivistákra bízzuk, nem fog fennmaradni.

Genderügyi félműveltek az evolúció és a siker ellen

Genderügyben könnyű félműveltnek lenni, és látszólag büszkeségre ad okot. Ám az alábbiakból kiderül, hogy a félműveltség ebben a témában kevesebbet ér, mint az ösztönös álláspont.

A magát tájékozottnak vélő ember tudja, hogy elvben különbség van az úgynevezett „biológiai” és „társadalmi” nem között, és örül a tájékozottságának. Álmából felébresztve is fújja, hogy „a társadalomban kialakult női és férfi szerep nem azonos a biológiai nőiséggel, illetve a biológiai férfiséggel”. Pedig ez félműveltség. A teljes körű ismeret úgy szól, hogy két különböző kultúrában eltérhetnek a női és férfi szerepek, miközben a nők között nincs biológiai különbség, meg a férfiak között sem; egy adott kultúra adott korszakán belül azonban a biológiai és a társadalmi nem egybeesik, nincs köztük eltérés. A nemi szerepek csak interkulturálisan relatívak, egy kultúra konkrét szakaszában nem azok. A genderideológia nagy csalása, hogy olyan látszatot igyekszik teremteni, mint ha az interkulturális relativitás egyben kultúrán belüli relativitás is lenne. És a félműveltek segédkeznek a csalásban.

Példa a fizika világából: úgy tanuljuk, hogy a tömeg nem azonos a súllyal. Különböző tengerszint feletti magasságú területeken ugyanakkora tömegnek más a súlya: ami az Alföldön 1kg tömeg és 9,81 Newton súly, az Tibetben 1kg tömeg, de kevesebb súly. Ami Tibetben 9,81 Newton súly, az az Alföldön több. A súly tehát relatív? Nem Tibeten belül. Nem az Alföldön belül! Csak az Alföld és Tibet közötti kereskedelemben, illetve a különböző magasságú területek vonatkozásában. Aki félművelten levonja a következtetést, hogy „tehát az alföldi tömeg/súly tetszőlegesen átírható a csomagoláson”, az butább, mint ha sosem hallott volna a tömeg és a súly közötti elvi különbségről. Ha az ösztöneire hallgatna, okosabb álláspontra jutna.

Visszatérve a genderügyre: a félművelt azt hiszi, a női és férfi szerepek egy adott kultúrán belül tetszőlegesen átírhatók. A műveletlen ezt ösztönösen ellenzi. És a „műveletlennek” van igaza! Egy adott kultúrán belül a női és férfi szerepek nem írhatók át, mert annak a civilizációnak a sikeréhez tartoznak, jelesül az evolúció által formált, kulcsfontosságú sikertényezők! A genderügyi „műveletlen” ezzel ösztönösen tisztában van, így a közössége érdekében dolgozik, a félművelt pedig a saját közössége sikere, sőt az evolúciós logika ellen fordul, a genderaktivisták agymosott zombijaként. Ez aligha ok a büszkeségre.

A genderügyi aktivisták meglehetősen gátlástalanul manipulálják az adatokat: úgynevezett fizetéskülönbségről beszélnek azonos munkakörben dolgozó nők és férfiak között. Az adatokból azonban kiderül... hogy szó sincs azonos munkakörről, a módszertan látszatstatisztikákkal hazudik. A genderaktivisták azt állítják, hogy a feminista Svédországban magasabb a gyermekvállalás, mint számos kevésbé feminista Európai országban. Ám elfelejtik megemlíteni, hogy a gyermekvállalás az abszolút nem feminista értékrendű bevándorlók miatt viszonylag magas... az átlagolás ezúttal hazugság. A genderaktivisták a nyugati félműveltek agymosásával társadalmi válságot (elöregedést) robbantottak ki. Gender nélkül lenne elég saját gyerek, genderrel viszont nincs – erre látszólag válasz a bevándorlás, amely azonban piramisjáték, hamarosan be fog dőlni. Ahogy a félműveltek bedőltek a félig sem értett genderelméletnek.

Amint a női és férfi szerepek evolúciósan kialakult specializálódása sikeressé tette az emberi társadalmakat, úgy az agyunk evolúciósan kialakult használata kiemelkedően sikeressé tett bennünket. Minden homo sapiens evolúciós okból intenzíven működő saját aggyal rendelkezik – kéretik használni!

A köz jóléte 3. rész – Kötelességdemagógia nélkül

Immanuel Kant úgy vélte, az ember egész élete a kötelességek fogalma körül zajlik, szinte mindenki folyamatos vágya, hogy végre teljesíthesse a kötelességeit. Nos, Kant tévedett, ebben legalábbis. Szinte mindenki utálja a kötelességeit. Én is. Kötelességet teljesíteni unalmas, mint a kézi mosogatás, vagy a padlósúrolás fogkefével. A kötelességekről értekezni is unalmas, ezért nem olvassák ma Kantot.

Viszont Kantnak volt egy zseniális meglátása, miközben megpróbálta cáfolhatatlan matematikai alapokra helyezni az egyetemes erkölcsöt. E vállalkozása nem sikerült ugyan, de érvényesen rámutatott arra, hogy minden tettünknek globális hatása van, ezért globális magatartási szabályokra van szükség. Mára, a globális felmelegedéssel, ez a felfogás rendkívül aktuálissá vált!

Lehetséges a kötelességek állandó emlegetésével csúnyává és tömlöcszagúvá tenni az alapvetően szép és szabadságillatú emberi létet. Ám mivel a DNS-ünk kerüli a kötelességet és a tömlöcöt, ez az érvelés sosem tud átütő hatással járni, mindig a szabadságvágy kerekedik felül. Jó esetben egyensúlyi helyzetet teremtve kötelességek és jogok között.

Példa az egyensúlyra: a legtöbb ember tudja, hogy kellene adózni, ám a legtöbb ember nem adózik lelkesen. Aki igen, az szerintem beteg, abnormális. Logikus módon mindig kevesebb az adó, mint amennyinek lennie kellene. Ez egyeseket arra indít, hogy megemeljék mindenki adóját, amitől persze még kevesebb kedvünk lesz adózni. A megoldás nem azt bizonygatni, hogy mennyire szükséges a megemelt adó, hanem hogy mennyire általánosan kell adózni, alacsonyabb kulccsal. Nem keveseknek kell fejenként sok adót befizetni, hanem sokaknak fejenként keveset! Ez az érvelés nem nélkülözi ugyan a kötelesség elemét, de kellemesen hangzóvá teszi azt: ne minden tizedik utas vegyen BKV-jegyet 1000 forintért, hanem minden utas vegyen, 100 forintért. A jegyárak nem emelkednek, hanem csökkennek, ami jó hír.

A köz jólétének harmadik tényezője tehát a kötelességek kellemesen hangzóvá tétele, intelligens kommunikációval.

- vége -

A köz jóléte 2. rész – Jogok vagy/és kötelességek?

Kell-e választanunk a jogok és a jólét között, avagy ez áldilemma?

A jogok ésszerű szintje felett a dilemma valós: az ésszerűtlen jogok ellentétben állnak a jóléttel, választanunk kell, hogy melyik számunkra a fontosabb. A jogok nem önmagukban értelmezhető fogalmak, a kötelességek teljesítése alapozza meg őket.

Milyen joga van az embernek háborúban? Semmilyen. Még az életéhez sincs joga, nem hogy máshoz. Jóléti helyzetekben már jobban érvényesülnek a jogok, de soha sem korlátlanul, és pláne nem kreatíve korlátlanul. Kifundálhatunk sokféle jogot, pl. hogy mindenkinek joga van jet-pack-kel repülni, feleségül venni az anyukáját vagy a házi kedvencét, hogy joga van a tenger alá költözni, vagy hogy joga van gyermekkel rendelkezni. Ezek a jogok népszerűek lehetnek, de – jelen jóléti viszonyaink közepette – megvalósíthatatlanok. Némely jogok jóléttől függetlenül megvalósíthatatlanok, mert feloldhatatlan érdekütközéshez vezetnének. (Pl. soha nem házasodhat bárki bárkivel, mert az elkerülhetetlenül a társadalom összeomlásához vezetne.)

Jólétet a kötelességek teljesítése teremt, csak ebben a háttérben lehet értelmesen jogokról beszélni. A jólét is csak ésszerű jogokra teremt lehetőséget. Hogy mi ésszerű, azt az érvek és ellenérvek határozzák meg. Az ésszerűség célszerű meghatározása: ésszerű az a jog, amely nem veszélyezteti a közösség sikerét és jólétét.

Ebből a definícióból következik, hogy az ésszerűtlen jogok ellentéten állnak a közösség sikerével és jólétével, ezért nem érvényesíthetők.

Egy emberi jogi igény megvalósíthatóságát két kérdést feltéve állapíthatjuk meg.

1. Teljesülnek-e a kért jogok megalapozó kötelességek?

2. A jog megadása veszélyezteti-e a közösség sikerét és jólétét?

Ha az első kérdésre igennel, a másodikra nemmel válaszolhatunk, akkor a jog biztosítható, sőt biztosítandó. Egyéb esetben azonban megtagadható, sőt megtagadandó. Pl.: a szegénységi küszöböt nem szabad olyan magas szinten meghúzni, hogy a szociális segély megközelítse a minimálbért, mert ez a munkavégzés (így a jólét) ellen hat. Senkinek nincs joga munka nélkül a minimálbért közelítő mértékű segélyre, ez a társadalom sikerét és jólétét veszélyeztetné. (Akkor sem, ha könnyfakasztó populista propagandaáradat ösztönözne egy ilyen ésszerűtlen intézkedésre.) Sőt álláspontom szerint senkinek sincs joga életvitelszerűen az utcán élni, mert ez korai halálhoz vezet, így embertelenség eltűrni. (Akkor is embertelen, ha különböző szervezetek óriási nyomást fejtenek ki a hajléktalanság intézményesítése érdekében, és közben demagóg-szégyentelen módon épp az emberségre hivatkoznak.)

A köz jóléte megköveteli, hogy a határozottan nemet mondjunk az ésszerűtlen, túlzó követelésekre, és hogy mindenkor elvárjuk a kötelességek teljesítését.

Lehet-e demagóg (jólétcsökkentő) módon hivatkozni a kötelességekre?

Folyt. köv.

A köz jóléte 1. rész - Vitam et sanguinem?

Minden modern társadalomnak jóléti javakra és közteherviselésre van szüksége a sikerhez, sőt a fenntarthatósághoz is: a sikertelen társadalom irányítását ugyanis átveszi a szomszédban lévő sikeres társadalom.

Ebben a mini-sorozatban a köz jólétéhez szükséges feltételeket tekintjük át. A közteherviseléssel kezdve.

Vitam et sanguinem, sed avenam non? (Életünket és vérünket igen, de zabot nem?)

A társadalom minden tagja vegyen részt jólétnövelő tevékenységben, és adóval járuljon hozzá a közös kiadásokhoz. Vélhetnénk, hogy ez alap, de esetünkben nem tekinthető annak.

1741-ben Mária Terézia trónját többfelől is komoly veszély fenyegette, az ifjú császárnő már csak a vitéz magyar nemesekben reménykedhetett. Hozzájuk folyamodott hát segítségért. Ők életüket és vérüket felajánlották, cserébe az adómentességért. Nyilván büszkék voltak az ügyes alkura. Nem vették észre, hogy pár évtized alatt a Habsburg birodalom összes tartománya iparosodott, kivéve hazánkat: ki fejleszt olyan régiót, amely deklaráltan nem fizet adót?! Amikor a régi magyar problémák között az iparosodás hiányát említjük, vagy irigykedünk pl. a hagyományosan fejlett cseh iparra, jusson eszünkbe, hogy a vitam et sanguinem stratégia hosszú távon elhibázottnak bizonyult, a jólétünkkel fizettünk érte. (Tehát nem a Habsburgok hanyagolták el a gazdaságunk fejlesztését, hanem mi magunk kértük, hogy így legyen.)

Figyeljük meg, hogy a vitam et sanguinem, sed avenam non nem a régi nemeseink monopóliuma – inkább többségi magyar hozzáállás a világhoz, a jólétnöveléshez. Ideje belőle kijönni, különben nem tudunk felzárkózni a fejlett nyugati országokhoz (legfeljebb úgy, hogy ők az iszlám befogadása miatt elszegényednek, és lezárkóznak hozzánk, de inkább ne erre apelláljunk).

Vegyük észre, hogy a Fidesz-kormány elleni értelmiségi háborgás folyamatos vitam et sanguinem: kreatívan kitalált jogainkat követeljük harciasan, az unalmasnak tűnő társadalmi kötelességeinket pedig megtagadjuk. Felháborodom, tehát vagyok – nyilatkozza Ferge Zsuzsa egyetlen lehetséges értelmiségi identitásként. A „dolgozom és adózok, ezért jólétben élek” fejlettebb és haladóbb alternatíva – és hosszú távon magasabb IQ-t tükröz.

Hogyan dönthetjük el, hogy – harcias értelmiségieknek is megfelelő – jogállamot vagy jólétet szeretnénk-e inkább? Kell-e erről döntést hoznunk, vagy áldilemmával állunk szemben?

Folyt. köv.

Húsvét vs Orbán? Az aktuális konfliktusról

Hogy jelenleg konfliktus van, abban a legtöbb ember egyetért. Abban már kevésbé, hogy mi a lényege. Megpróbálom feltárni.

Brüsszelt meg kell állítani?

A „nemzeti konzultáció”-t kezdeményező Fidesz szerint igen. A bal-lib oldal szerint nincs is „Brüsszel”, Európai Unió van a maga értékrendjével és elvárásaival. A mérsékelten jobboldaliak szerint van Brüsszel, de inkább pénzes rokon, mint mumus. Szerintem Brüsszel egy tényleges hatalmi központ, és miközben szeretjük az onnan jövő pénzt, a szintén onnan ránk kényszerített menekülteket nincs okunk szeretni, ellenben jó okunk van őket nem beengedni.

A Húsvét is a bárgyú szeretet ünnepe?

Ahogy Karácsonykor beindul a kívülről „igazi” kereszténységet követelő kórus, úgy a Húsvétot is megfelelő apropónak találja, holott a Húsvét az eredendő bűnért bemutatott engesztelő áldozat ünnepe, Jézus önáldozatának és feltámadásának évfordulója. (A Pészach meg az Egyiptomból való szabadulás ünnepe.) A Húsvétnak sem ó- sem újjudaista megközelítésben nincs sok köze a menekültek befogadásához. Persze a be nem fogadásukhoz sincs. A Húsvét a legnagyobb keresztény misztériumról szól. A bárgyú szeretetnek egyáltalán nincs ünnepe, mert a bárgyú szeretet nem ünnepelendő, hanem kerülendő. A keresztényeknek nem feladatuk bárgyún szeretni.

Meg kell menteni a CEU-t?

A bezárástól meg kellene, ha valaki be akarná zárni. De nem akarja. Senki. Meg kell menteni a CEU-t attól, hogy a magyarországi egyetemekre vonatkozó szabályok rá is vonatkozzanak? Szerintem nem, mivel a CEU magyarországi egyetem.

Mit jelent, hogy Orbán szerint „a békés és derék embereknek viszket a tenyere” a CEU-mentő tüntetések jelszavait hallva? Azt, hogy kb. 1 hónap múlva újabb békemenet lesz. Miért gondolják a mérsékelt jobboldaliak, hogy Orbán „uszítás helyett nyújtson kezet”? Mert nem szeretnének beleállni ebbe a konfliktusba. Felőlük akár jöhetnek a menekültek, ha már így alakult a helyzet.

Miért is ne jöjjenek?

Az Omár-paktum miatt: Kr.u. 638-ban a hódító muszlim Omár kalifa megegyezett a szentföldi keresztényekkel, hogy békés úton átadják neki az uralmat, cserébe békében élhetnek, és zavartalanul gyakorolhatják a vallásukat. Omár ajánlata a történészek szerint vonzóbbnak tűnt a bizánci birodalom feltételeinél. Így fordulhatott elő, hogy Omár 12 ezer harcossal „hódította meg” a sok millió (kopt) keresztény lakta Egyiptomot. Mi lett a szépen hangzó ígéretekből? Az egyiptomi keresztények valójában a lassú kihalásukról kötöttek megállapodást, jelenleg 10%-os arányban élnek Egyiptomban, gyakorlatilag törvényen kívül, és az életükért rettegnek. Néhány napja követték el ellenük a sokadik robbantásos merényletet. Na, ezért nem lehet beengedni a muszlim menekülteket Európába. Van, aki nem ismeri a történelmet. Van, aki ismeri, de nem tanul belőle. Olyan azonban nincs, aki még egy gyanútlan néppel alá tudná íratni a lassú halálos ítéletét. Ebből indul ki Orbán stratégiája. Ha valakinek sikerül meggyőzni a jeruzsálemi főrabbit, hogy fogadjon be pár millió „békés, toleráns" náci menekülteket, akkor a muszlim menekültek helyzete is újragondolható. Addig azonban a menekültügyi konfliktust Orbán nyeri, és nem a bárgyú szeretet népszerűsítői.

Sokan sokféleképpen látják, miért nem kellene Orbánnak győznie ebben a konfliktusban. A döntő motívumot, az Omárral kötött katasztrofális paktum történelmi leckéjét azonban csak kevesen tudatosították eddig. Minél többen csodálkoznak rá a múlt tanulságára, annál kevesebben lepődnek majd meg Orbán intézkedésein és sikerén.

Quo vadis, CEU?

A Közép-Európai Egyetem melletti tegnap esti szimpátiatüntetés legalább kétféleképpen értelmezhető: politikai játszmaként és közösségi eseményként.

1. A politikai játszma

Napoléonhoz hasonlóan, Orbánnak is folyamatos konfliktusokra van szüksége, hogy népszerű maradjon a rá szavazók körében. A konfliktushoz időről időre megfelelő célpontok kellenek, és a Soros Györgyhöz köthető CEU megfelelő célpont. Soros régóta kritizálja a kormányt, a kormány régóta kritizálja Sorost – érett ez a konfliktus. Ebben a nézetben a tüntetők a Fidesz marionettjeként viselkednek: a Fidesz meghúz rajtuk egy zsinórt, ők pedig zsinór szerint mozognak. Reflexből, kiszámíthatóan, a Fidesz terve szerint. Az eddigi konfliktusok tapasztalatai alapján a várható eredmény: egy hónap múlva a Fidesz 5%-kal népszerűbb lesz, az ellenzék 5%-kal népszerűtlenebb.

2. A politikai ellenjátszma

A CEU körüli háborgók igyekeznek olyan látszatot kelteni, mint ha a Fidesz magát az egyetemet akarná megszüntetni. Technikailag a Fidesz a magyar-amerikai kettős diplomát akarja megszüntetni. (Ismereteim szerint a magyar diplomát nem, így az egyetemet sem.) A CEU-oldali játszma sikere azon múlik, hogy a Fidesz kommunikálja-e a maga technikai érveit. Ha kommunikálja, akkor a játszma kudarcra van ítélve. Márpedig úgy tűnik, a Fidesz a higgadt technikai érvekre helyezi a hangsúlyt.

3. A szélesebb politikai játszma

A Fidesz számára kedvező lehet olyan képet tárni a közvélemény elé, amely szerint a Soros – CEU – Brüsszel – bal-lib tengely egyesült erővel támad, a kormány meg hősiesen védi a hont. A CEU-tüntetés és a körülötte kialakult kommunikáció ezt a képet erősíti, együttműködve a Fidesz esetleges tervével (ha van ilyen terv, és nem az élénk képzeletem szüleménye).

4. A szélesebb ellenjátszma

„Ha bezárják a CEU-t, akkor egy év múlva már nem leszünk az Európai Unió tagállama. Ez a magyar jövőről szól” – véli címlapon a Népszava. Cö-cö-cö: technikailag nem kell bezárni a CEU-t, ha megelégszik magyar diploma kiadásával; az esetleges bezárás az egyetem szuverén politikai döntése lehet (miszerint nem elég neki a magyar diploma), és semmi köze az EU-tagságunkhoz. A Népszava hatásvadász állítása olyan átlátszó, hogy dekonspirálja önmagát, így a Fidesznek kedvez. A CEU kivonulása vajon kinek kedvezne? A CEU-nak, vagy a Fidesznek? Ennyi erővel a feleségverő is fenyegetőzhetne, hogy ha az asszony nem hagyja magát püfölni, akkor ő bizony elmegy, és majd meglátja a nő, milyen rossz lesz neki veretlenül.

5. A még szélesebb politikai játszma

Az uniós apparátus (röviden: Brüsszel) régóta dolgozik azon, hogy minden tagállam számára kötelezővé tegye az akaratát, többek között menekültügyben. A kormány régóta ellenáll a nyomásnak. A nyomásgyakorlás folytatódik, a magyar választások pedig közelednek. A Fidesz számára ésszerűnek tűnhet beindítani egy átfogó hadműveletet, amelynek eredményeként a nyomás enyhül, és a Fidesz népszerűbb lesz a választói körében. Vagy a nyomás erősödik, de a nyomásgyakorlók úgy kommunikálnak, hogy népszerűtlenné teszik magukat a Fidesz választói szemében. Mindkét forgatókönyv jó a Fidesznek, mindkettő rossz a brüsszeli apparátusnak és a magyar ellenzéknek. A CEU-konfliktus e szélesebb játszma első lépéseként is értelmezhető.

6. A még szélesebb politikai ellenjátszma

A Fideszt kizárhatják az Európai Néppártból. Ez erősen negatív forgatókönyv, és nem irreális, ám a kormány technikai érveinek bemutatása után csekély a valószínűsége. A Fidesz ugyanis hatásosan érvelhet azzal, hogy mindössze a hazai jognak szerez érvényt, a jogállamiság szellemében jár el, míg a CEU-érdekcsoport a jogszerűtlen működés jogát követeli, ami nonszensz támadás a magyar jogállam ellen. A CEU-oldal nem rendelkezik az Európai Néppárt számára szimpatikus érvekkel.

A tüntetés mint közösségi esemény

A CEU-szimpátiatüntetés olyan, mint egy majális: a résztvevők jól érzik magukat, kifejezik az összetartozást, és valamiféle szándékközösséget. (Bár hogy mi lenne a szándék, azt nem biztos, hogy a kritikai gondolkodás próbáját kiálló módon meg tudnák fogalmazni.) Talán sejtik, hogy a Fidesz marionettjeként, a Fidesz forgatókönyve(i) szerint mozognak, de ez nem kell, hogy elvegye a kedvet a közösségi megmozdulástól. Én sem veszem el, örülök, ha az ellenzék néha talál egy szerinte érvényes apropót a közös kiruccanásra, egy esti sétára a belvárosban. Randalírozás nélkül: vegyen erről példát a jobboldal! (Viszonylag randalírozás nélkül, mert a vízfestékkel dobálózás azért nem klasszikus vandalizmus.) Nagy létszámot sikerült mozgósítani, ami szép eredmény.

Hogyan stratégiázhatna hatékonyabban az ellenzék?

Ha sikerülne meghaladni a „felháborodom, tehát vagyok” üzemmódot, akkor a pozitív gondolkodás jegyében az ellenzék összeállíthatna egy olyan csomagot, amely a választók többsége szerint jobban szolgálja a határon belüli multikulturális közösségünk és a határon túli magyarság komplex javát, mint a Fidesz csomagja. Pillanatnyilag az ellenzék annyit tud koncepcióként felmutatni, hogy „maradjon a CEU a maga diktálta feltételekkel, az EU-apparátusnak legyen mindenben igaza, és jöjjenek a menekültek”. Ez a csomag meggyőzi a választói többséget 2018 tavaszán? A politikában mindig adódhatnak váratlan fordulatok. Mégis, az ellenzék talán jobban tenné, ha ennél átgondoltabb és árnyaltabb tervvel demonstrálná alkalmasságát a közösségi érdekeink képviseletére.

Összegezve: a hatféle politikai játszma közül jó eséllyel mindegyik a Fidesz malmára hajtja a vizet, és a hatékony ellenzéki fellépés is más megközelítést igényelne tán, mint a CEU-szimpatizánsoké, ám a tetszőletes apropóval történő közös megmozdulás a részvételi demokrácia fontos része, összérzékszervi demokratikus élmény – mint ilyen, csakis helyeselhető.

Kereszténységet a világ igazságosságáért 8. rész

Hogyan lesz a vetés – aratás logikájából világméretű jólét?

1. példa: mindenki halásszon

A rászorulónak hálót adj, ne halat megközelítés jóléthez vezet. Ha mindenki igyekszik halat fogni, és akinek mégsem sikerül, az kap a többiek fogásából, akkor mindenki a lehető legtöbb halhoz jut. Ha nem igyekszik mindenki, hanem előre kitervelten mások munkájára apellál, akkor kevés lesz a hal, és egyre nagyobb az elégedetlenség. A közösség hamarosan összeomlik.

2. példa: mindenki vessen, hogy arathasson

Ha mindenki vet, akkor jut a közösből a néhány balszerencsésnek, akinek tönkrement a termése. Ha nem vet mindenki, hanem mások vetéséből tervez jóllakni, akkor élelmiszerhiány, éhezés és összeomlás következik be.

3. példa: mindenki dolgozzon és adózzon

Ha mindenki dolgozik és adózik, akkor jut támogatás annak, aki igyekszik ugyan, de önhibáján kívül nem sikerül neki dolgozni és/vagy adózni. Ha nem mindenki igyekszik dolgozni és adózni, akkor egyre kevesebb lesz az összjövedelem, nő az elégedetlenség, és a társadalom összeomlik.

Mi e tekintetben a keresztények felelőssége?

A keresztényekre hárul a hálátlan feladat, hogy őszintén feltárják a dologtalanságból adódó problémájákat, és figyelmeztessenek a társadalmi összeomlás veszélyére. Ezt senki más nem teszi meg helyettük, mert a baloldali populisták népszerűek akarnak lenni, a szociális demagógok pedig meg akarják magukat szedni a perverz módon átcsoportosított jövedelmekből. Ugyanis ebből élnek.

A keresztények feladata elmagyarázni, hogy az alma Isten országában is lefelé esik, aki nem vet, az garantáltan nem arat, és aki rontja a saját sorsát, annak önhibájából lesz rossz a sora, nem a társadalom miatt.

Ha a keresztények vállalják ezt a – kétségkívül nehéz és hálátlan – feladatot, akkor szebbé, igazságosabbá, jólétibbé teszik a világot, életre váltva Jézus tanítását.

- vége -

Kereszténységet a világ igazságosságáért 7. rész

Ki méltó a jóléti szintű szociális ellátásra?

Aki hajlandó erőfeszítést tenni a saját jólétéért. Vagyis hajlandó dolgozni, tanulni, életmódot váltani.

Nem vagyunk-e rossz keresztények, ha ragaszkodunk ehhez? Nem, hiszen éhen senkit nem hagyunk halni. A jóléti szintű ellátáshoz pedig nyugodtan kapcsolhatunk feltételeket, ezzel nem válunk szeretetlenné, sőt: ez az embertárs magunkhoz hasonló szeretete, amit Jézus tanít.

Szeretjük magunkat, amikor buták vagyunk, lusták, részegesek, léhák, kicsapongók? Keresztényként nem szeretjük magunkat ezekért a jellemhibákért. Miért kellene akkor a magunkban ostorozott jellemhibákért embertársainkat túlszeretnünk?

Szent Pál szerint „aki nem akar dolgozni, ne is egyék”. Szent Pált nem tartjuk rossz kereszténynek ezért az álláspontért. Ő a szeretethimhusz szerzője, nem kételkedünk benne, hogy Pál eléggé szerette embertársait. Kétezer év telt el, ma már nála is rugalmasabbak lehetünk: aki nem akar dolgozni, az is egyék, de ne érezze maga mögött az adófizető többség bőkezű biztatását, hogy csak így tovább – tele hassal tudatosuljon benne, hogy az attitűdje nem felel meg az adófizetői elvárásoknak. Aki ennél is áldozatosabb kereszténységet igényel, az járjon elöl jó példával, és ha vonzó az élete, majd követjük. Ne dőljünk be a demagógiának: a világot szebbé tevő szelíd bárányok legyünk, és ne képmutató ordasokat hízlaló birkanyáj.

Senki ne haljon éhen, de a szerintünk jellemhibás ne kapjon a mi pénzünkből jóléti szintű támogatást. Ha a vérző szívű baloldali szociális demagógoknak ezzel gondjuk van, dobják össze ők a szükséges mértékű adót! Egy percen belül nem lesz gondjuk. Egy pillanatig sem gondolták, hogy saját pénzből kellene adakozni: a keményen dolgozó, tisztességes, jellemes keresztény többség adópénzét szeretnék elherdálni. A legtöbb nyugati országban sikerül is, ezért vannak válságban. A jólétünk érdekében ideje leállítani a szociális demagógiát.

Igazságos világ lesz az, ahol a jóléti szintű szociális ellátás érdekében megfelelő attitűddel kell rendelkezni? Igen. Igazságos lesz, és jólétben fog élni. Vizsgáljunk meg néhány gyakorlati példát.

Folyt. köv.

Kereszténységet a világ igazságosságáért 6. rész

Ki a rászoruló?

Baloldali nézetben akinek nincs x dollárja/nap, attitűdtől (hozzáállástól) függetlenül. Az „x” egy többé-kevésbé önkényesen, és gyakran manipulatívan, meghatározott szám. Jobboldali nézetben pedig az a rászoruló, akinek rendben van az attitűdje, és ennek ellenére nincs ésszerű dollárnyi jóléte/nap. Az „ésszerű dollárnyi jólét”-et a közvélekedés határozza meg. Ha úgy tetszik, a 'zadófizető 'zemberek döntik el, hogy egy adott ország adott régiójában egy adott évben mit jelent, éspedig nem pénzben, hanem természetbeni javakban. Aki háztáji termelő, annak értelemszerűen nincs szüksége x dollárra, hogy megvegye, amit a kertjében megtermel. Aki önellátó, annak 0 dollár/nap a jóléti szükséglete, így a rászorultságot nem okos dolog csak pénzben mérni – mondja a jobboldal.

Jelentős különbség az is, hogy a baloldali szociálpolitika „means testing”-ről (az anyagi háttér vizsgálatáról) beszél, és egy szót sem szól „attitude testing”-ről. A nyugati szociális ellátásban az attitűdnek nincs szerepe. Persze a gyakorlatban előírják, hogy munkát kell keresni, a felajánlott munkát el kell fogadni, képzésben kell részt venni, stb., vagyis kimondatlanul léteznek attitűd típusú elvárások, de mivel összességében kimondatlanok, nem akadályozzák a baloldali szociális demagógia úthengerszerű nyomulását.

A nyugati jobboldal tévesen úgy reagál, hogy – a fenti anomália miatt – nincs szükség szociális ellátásra, mindenki menjen dolgozni. A helyes válasz, hogy a szociális ellátásra mint keresztény vívmányra nagyon nagy szükség van, a megfelelő attitűddel rendelkező emberek jóléte érdekében. A nem megfelelő attitűdű (önsorsrontó) emberek szociális jólétét követelni ellenben veszélyes demagógia. Veszélyezteti nem csak a társadalom jólétét, hanem a megsegítettekét is. Nekik sem jó, ha tovább sodródnak a maguk választotta rossz úton. Nem jó a családjaiknak, a gyermekeiknek, a szeretteiknek sem! Valakinek be kell vállalnia a népszerűtlen őszinteséget: „felebarát, a te életmódoddal komoly baj van, ártasz magadnak és a szeretteidnek. Térj jó útra. Nem hagyunk éhen halni, de jóléti szintű segítségre csak akkor számíthatsz, ha együttműködsz az életed megreformálásában”. A keresztények beszéde „legyen igen-igen és nem-nem”, szociális ügyekben is.

Túlzott mértékű beavatkozás ez? Nem, hiszen az illető élete a saját hibájából tart rossz irányba, és elsősorban magának, másodsorban a szeretteinek árt – közpénzen, vagyis a köz bátorításával. A szociális ellátás csodálatos keresztény fejlesztés, célja a társadalom boldogabbá tétele. Helytelen attitűdű ellátottak esetén a cél ellenkezője valósul meg, a társadalom boldogtalanabb lesz, és ezt a jó szándékú keresztényeknek kellene finanszírozniuk? Aligha. Ez ugyanis a kemény munkával szerzett javak perverz átcsoportosítása.

Kinek van joga eldönteni, hogy mi a helyes és helytelen attitűd? Akinek a pénzéből finanszírozzák a különböző attitűdű embereket. Az adófizetőnek van joga eldönteni, hogy szerinte milyen attitűd indokol szociális segélyt. Adófizetői hajlandóság nélkül nincs semmiféle szociális ellátás, így az adófizetőtől nem célszerű megtagadni az attitűdválasztás jogát. A korrupcióhoz hasonlóan, a szociális demagógia is az adórendszer deligitimizálásához és összeomlásához vezethet, ha az adózók többsége tartósan úgy érzi, hogy a szociális ellátásra befizetett pénze méltatlan emberekhez kerül.

Milyen attitűd tesz valakit méltóvá a szociális ellátásra? Kiderül a következő részből.

Folyt. köv.

Kereszténységet a világ igazságosságáért 5. rész

Miért kellene egyénileg jótékonykodni?

A Szókratész / Platón által leírt kritikai gondolkodás jegyében tegyük fel magunknak a fenti alapkérdést, és vegyük észre, hogy míg Jézus idején a jövedelmek 10-20%-át központosították, és ebben a háttérben buzdítottak egyéni jótékonykodásra, addig ma a jövedelmek kb. 50%-át központosítják, és úgy buzdítanak egyéni jótékonykodásra. Minek? Miért? Milyen alapon?

Már rég el van véve a jótékonykodásra fordítandó összeg. (ÁFA, benzinadó, stb. formájában, és kevésbé klasszikus „adó”-ként.) Nincs az egyén zsebében a saját pénze, amiből jótékonykodhatna. Ha nincs benne, nem várható el tőle, hogy odaadja. Aki soha egy huncut garast sem adakozik senki javára, az is jó keresztény, mivel a szociális ellátás koncepciója jó keresztényi, és nem igényel egyéni hozzájárulást.

A keresztény alapú nyugati társadalom nem bízza az egyén jó szívére a szociális ügyeket, hanem becsatornázta, és központilag szervezi a karitászt. Igazságos azt válaszolni a kéregetőnek, hogy „menj, felebarát, a szociális hivatalba, én oda fizettem be a karitatív pénzemet; ha rászoruló vagy, ott majd ellátnak”. És nem jogos ellenvetés, hogy „a szociális ellátás nem működik”, ugyanis irtózatos pénzekkel dobálózik az adófizetők költségére; azért tartjuk, hogy hatékonyan, célzottan és eredményesen használja fel a befizetéseinket.

Az egyén számára fontos kérdés, hogyan szóljon bele a központilag szervezett jótékonykodásba, azaz a szociális védőháló merítésébe. Hogyan optimalizálja a jó keresztényi koncepció igazságosságát? A cél, hogy mindenki kapjon támogatást, aki rászorul, és senki ne kapjon, aki nem szorul rá. Az ideált többnyire nem lehet elérni, de hasznos rá törekedni. Ha választanunk kell, melyik oldal alakuljon szuboptimálisan, akkor az tűnik célszerűnek, hogy minden rászoruló kapjon támogatást, még azon az áron is, hogy néhány nem rászoruló jogosulatlan támogatáshoz jut. Ez jobb, mint ha a rendszer fordítva tévedne, és egyes rászorulóknak nem jutna támogatás.

A szociális ellátások finomhangolásakor azt a pontot keressük, amelyen már minden rászorulónak jut, és mellékhatásként néhány nem rászorulónak is, de még nem felháborító mértékben.

Ki mitől rászoruló? Nincs egyetértés: a baloldal szerint a társadalom tele van segélyre szoruló emberekkel, a jobboldal szerint meg jólétteremtési potenciállal van tele. Ahol a baloldal osztogatási szükségletet lát, ott a jobboldal hasznosítható munkaerőt fedez fel. Kinek van (inkább) igaza? Kiderül a rászorultság fogalmának tüzetesebb vizsgálatából.

Folyt. köv.