2015. április 26., vasárnap

Mindenki kontra szélsőség és előítéletek?

Heves vita folyik arról, hogy mi lenne a világ ideális állapota: a muszlimok szerint egy Istennek közvetlenül alávetett kalifátus, a keresztények szerint a világtól elhúzódó, lelkileg emelkedett állapot, a buddhisták szerint egy boldog megsemmisülés felé haladó helyzet, a konzervatívok szerint a nagyszüleink világa, a liberálisok szerint a rátermetteknek kedvező szabadság, a humanisták szerint a vallás nélküli emberközpontúság, a judaisták szerint pedig akár mindezek kombinációja, csak judaista irányítás mellett.

A világuralomra törő vallások közötti nézeteltéréseket nem lehet rövid távon rendezni, ezért most inkább a vallásokat elvben meghaladó humanista álláspontot, illetve annak fenntarthatóságát elemzem. Logikusnak tűnik, hogy mivel biológiailag lényegében egyformák vagyunk, emelkedjünk felül a kulturális-vallási-bőrszínbeli különbségeken, és éljünk egyetlen nagy, boldog családként. Mennyire logikus ez a gyakorlatban?

Álláspontom szerint ez az elképzelés olyan sok akadályba ütközik a való világban, hogy nem is igazán nevezhető elképzelésnek, inkább romantikus téveszme.

1. Hiába vagyunk biológiailag egyformák, ha egy felnőtt ember magatartásában ez a legkevésbé fontos elem. A vegyes házasságok általános kudarca arra int, hogy a kultúrák közötti különbségeken nem lehet tartósan felülemelkedni, mert ezek a különbségek valójában meghatározóak. A nyelvtanulásra ideális gyermek- és kamaszkor végével az ember fokozatosan elveszíti a rugalmasságát annak érdekében, hogy beilleszkedjen a helyi társadalomba, és a közösség boldog, kiteljesedett tagja lehessen. Tény, hogy van kb. 5%, aki egyáltalán nem veszíti el a rugalmasságát, de tény az is, hogy az ilyen ember cserébe nem illeszkedik be a helyi társadalomba, így a rugalmasságból adódó előnyét nagyjából ellentételezi a sok életvezetési hátrány (instabil kapcsolatok, elhanyagolt gyerekek, a helyi közösséggel szemben megfogalmazott identitás).

2. A vallások/világnézetek közötti különbség egyben közéleti különbségeket is jelent, az iszlámból a kalifátus politikai rendszere következik, a kereszténységből a demokrácia (sőt meritokrácia), a judaizmusból az apartheid, a buddhizmusból a kasztrendszer, a humanizmusból pedig a világi diktatúra. Ha demokráciában gondolkodunk, akkor valójában csak egy irányzat alkalmas rá. Nem szoktuk tudatosítani, de a szélsőség és az előítéletek elleni harc is kizárólag keresztény háttérben folyhat, hiszen minden más irányzat beépítetten tartalmazza a szélsőséget és az előítéleteket, amelyek ellen értelemszerűen nem küzdhet, mivel akkor önmagát számolná fel.

3. A szélsőség és előítéletek elleni harchoz partner is kellene, és nem csak az emberiség többsége vonakodik partnerré válni, hanem a nyugati így-úgy keresztény társadalmak többsége is. Az előítéletesség elleni „koncepció"-ra nyugaton kívül sehol nem vevők, ám nyugaton sem vevők rá annyian, hogy az stabil többséget biztosítana. Ha az előítéletellenesek néhány évig előretörnek, rövidesen felzárkózik a szélsőjobb, hogy ellensúlyozza a túlkapásaikat. Erre szokták azt mondani, hogy Európa „fasizálódik". Európa ilyenkor valójában szembenéz az előítéletmentesség illuzórikus voltával és azzal, hogy az előítéletmentesség harcosai a szélmalomharcból próbálnak megélni (magyarán: megélhetési szélmalomharcot folytatnak), ami a szép jelszavak ellenére sem kívánatos.

4. Az a kevés előítéletmentesség, amit az utóbbi évtizedekben sikerült elérni, nagyon sokba kerül. Franciaország például a „köztársaság" világi eszméje nevében háttérbe szorít minden vallást, szélsőséget és előítéletet, de ez mostanában több tízezer rendőr állandó készültségét és a veszélyeztetett létesítmények (pl. a mecsetek és zsinagógák, valamint a zsidó iskolák) folyamatos védelmét igényli, és hosszú távon fenntarthatatlannak látszik. Érdemes az előítéletmentesség jegyében beengedni az előítéleteseket, majd azután az adófizetők pénzén védekezni ellenük? A francia válasz inkább sejthető, mint megjósolható, de az világos, hogy Európa egésze nem kér az efféle konstrukciókból. A józanul gondolkodó adófizető úgy okoskodik, hogy ha elfogadjuk az előítéletek, vallások és kultúrák megszüntethetetlenségét, és a gyakorlati békés jólétre összpontosítunk, akkor kevesebb pénzből több eredményt tudunk elérni.

A fentiekből az következik, hogy az emberiség soha nem fog előítéletmentes állapotban vagy kultúr- és vallássemlegességben élni, ebből az adottságból kell kihozni a lehető legjobbat. Gazdasági példával: a tőkés társadalmakban mindig van némi munkanélküliség, részben munkahelyek közötti váltás, részben átképzés, részben pedig a piaci változások miatt. Ezt strukturális munkanélküliségnek nevezik, és épeszű gazdasági szakember nem harcol ellene, mert tudja, hogy megszüntethetetlen. Ha erőnek erejével „piaci" munkát akarnánk adni mindenkinek, azzal felszámolnánk a piacot, tönkretennénk a gazdaságot. A munkanélküliség csökkentésére azt szem előtt tartva célszerű törekedni, hogy az állástalanok aránya lehet alacsony, de nulla sosem lehet. A kultúrák esetében is célszerű elfogadni az emberi természetből következő „strukturális" adottságokat, és csak akkorát markolni, hogy a végén a lehető legtöbb maradjon a kezünkben.

2015. április 19., vasárnap

A földi szenvedés logikája

Egyszerű modellem szerint a szenvedés lényegében emberi eredetű a világban. Kivételnek tűnik a természeti katasztrófa. Ám a természeti katasztrófák áldozatainak száma sok éves átlagban nagyjából annyi mindössze, mint a gyilkosságok áldozataié, és jóval kisebb, mint az összes erőszakos bűncselekmény áldozataié. Ezek a számok eltörpülnek a harci cselekmények áldozatai, a közlekedési balesetek áldozatai, az abortusz áldozatai (több millió per év), a kereszténység híján éhen haló és könnyen kezelhető betegségekbe belehaló gyerekek (több millió per év) mellett. A természeti katasztrófák talán 1%-át teszik ki a szenvedésnek, és mivel részben a globális felmelegedésnek tudhatók be, részben pedig sokkal jobban is kezelhetnénk őket, még ez az 1% sem emberfüggetlen. 

Gondoljuk meg: hurrikán csap le Bangladesre, meghalnak tízezren, földönfutóvá válnak kétmillióan, és azután jönnek a fertőzött ivóvíz és a járványok áldozatai; hasonló hurrikán csap le az Egyesült Államokra, meghalnak ketten-hárman, miközben több ezer fotós üldözi terepjáróval a hurrikán tölcsérét. Aztán újjáépítik a házakat, és örülnek, hogy nő a GDP... A kereszténység és a technikai civilizáció elterjesztésével ez a helyzet Bangladesben is elérhető, vagyis a „természeti" katasztrófák áldozatainak döntő többsége szintén emberi mulasztás (a keresztény civilizáció terjesztésének elmulasztása) miatt hal meg.

Keresztény civilizáció alatt az Isten szabályait önként, nagyjából betartani igyekvő társadalmakat értem, azaz kb. a nyugatot. Azt állítom, hogy ha világméretekben magabiztosan terjesztenénk a nyugati típusú kereszténységet, akkor nagyságrendekkel kevesebb ember szenvedne bármilyen okból a földön.

Nézzünk néhány nyilvánvaló példát
1. Az előző posztban írtam a Földközi-tengerbe fúló afrikai menekültekről. Ha a dél-európai országok a sorsukra hagyják őket, akkor évente nagyjából ötezer menekült fog vízbe fulladni. Ha az emberi jogi szervezetek igénye szerint a nyílt tengeren is igyekeznek kimenteni az embercsempészek profitja miatt túlzsúfolt és elsüllyedő hajók utasait, az még mindig legalább évi ötszáz áldozattal jár. Ha tudatosítjuk az afrikaiakban, hogy Európa a nyugati kereszténység miatt olyan vonzó bevándorlási célpont, és ez a nyugati kereszténység Afrikában is megvalósítható, akkor évente nulla áldozattal számolhatunk.

2. Számos keleti országban (így Kínában és Indiában is) tömegessé vált a szelektív abortusz. A hagyományos kultúrákban a lány teher, mert egy vagyonba kerül kiházasítani, ezért a fiúmagzatokat igyekeznek megtartani. Ebből lányhiány, később lánykereskedelem, kizsákmányolás és szexuális visszaélések következnek. Ha a leendő szülők keresztény tanítás szerint vállalnák a bennük megfogant gyerekeket, ezek a problémák nagyjából megelőzhetők lennének. A hatékony fogamzásgátlás elkerülhetetlennek tűnik (bármi is róla a hivatalos pápai álláspont), az abortusz viszont egyáltalán nem szükséges. Betiltani sem kell, mert az ép eszű és emberséges erkölcsű emberek önként lemondanak róla. Nem csak a szelektív formájáról, hanem az esélyegyenlőségi változatáról is. Újabb nagyságrenddel csökken a világban a szenvedés.

3. A családon belüli erőszak jelentősen nő az újraalkotott családokban (mozaikcsaládokban), mert ott nem érvényesülnek a vérfertőzést normál körülmények között gátló mechanizmusok. A hagyományos családmodell (biológiai apa-anya-gyerekek) nem tökéletes, mégis egy nagyságrenddel csökkenti a családon belüli szexuális erőszakot. A fizikai erőszak (pofon, elfenekelés, stb.) pedig a szülői kultúra fejlesztésével csökkenthető. Ha az iskola, a média és a társadalom egésze nem a hagyományos családmodell ellen dolgozik, sokkal könnyebb elfogadtatni a szülővel, hogy mindenki, összehangoltan nevel, így nincs szükség az ő pofonjára. Ma távolról sem ez a helyzet, nem is lehet megmagyarázni a pofozós szülőnek, hogy az egész társadalom vele összhangban nevel, mert ennek inkább az ellenkezője az igaz. Ha a társadalomban többségbe kerülnek a belső meggyőződésből keresztények, akkor a családon belül is több lesz a béke és a szeretet.

4. A rákbetegségek előfordulása csökkenthető-e Isten szabályainak betartásával? Logikus, hogy igen. A rákos sejtburjánzás a DNS kód széttöredezésével kezdődik, és az immunrendszer alkalmatlanná válásával folytatódik. A DNS a stressz és a környezeti ártalmak miatt töredezik szét. A sejtosztódás során mindig keletkeznek hibás sejtek, de normál körülmények között nem tudják áttörni a szervezet több szintű védő mechanizmusát, így nem tudnak elterjedni. Az életkor előrehaladtával, az elhízástól és a mozgáshiánytól azonban meggyengül a védelem, és a hibás sejtek szaporodni kezdenek. Ez a rák. Minden vallás része a böjt és az önmérséklet, amely csökkenti a rák előfordulását.

Logikusan adódik a következő kérdés: ha minden vallásban van böjt és önmérséklet, akkor miért épp a kereszténység használ a világnak. Sőt nem lenne még jobb a böjtölő világi önmérséklet?

A kereszténység mint címke nem használ. Mit sem ér, ha szentelt vízzel meghintik az összes embert. Világjobbító hatása csak a belső meggyőződésből élő kereszténységnek van, annak sem azért, mert úgy hívják, és nem iszlámnak vagy buddhizmusnak. A kereszténység két alapszabálya, hogy szeresd Istent teljes erődből, teljes szívedből, teljes elméddel; valamint szeresd embertársadat, mint önmagadat. Azért épp a kereszténység alkalmas egyedül a világ jobbá tételére, mert nincs más erkölcsi parancs, amely használna a világnak, és nincs más világnézet, amelyik megfelelne ennek a két parancsnak. Aki úgy szereti embertársait, mint önmagát, az nem különül kasztokba, nem helyezi magát a többiek fölé, nem nyomja el őket, fel sem robbantja őket, nem vágja el a torkukat, még Isten nevében sem, ám nem is közönyös irántuk. Ezen a szűrőn kizárólag a kereszténység megy át. A világiság ott bukik meg, hogy elvben akár Isten és hit nélkül is szerethetnénk úgy embertársainkat, mint önmagunkat, a gyakorlatban viszont ez nem megy. A 20. század deklaráltan emberközpontú, felvilágosult, vallásellenes, és ennek dacára embertelen tömeggyilkos diktatúrái után soha senki nem mondhatja többé, hogy lehet Isten és hit nélkül úgy szeretni embertársainkat, mint önmagunkat. Tapasztalatból tudjuk, hogy nem lehet. Ezért van szüksége az egész emberiségnek a kereszténységre, a szó jelentése szerint Jézus, a judaista Messiás követésére.

Ha a belső meggyőződéses keresztények megértik ezt, önként hirdetik a messiási parancsokat az egész emberiségnek, akár tetszik ez más vallások és a világiság híveinek, akár kevésbé. Jó szándékú embernek nem lehet kifogása a világjobbítás és az emberiség helyzetének javítása ellen. A keresztények így egyszerre teljesíthetik Jézus parancsát, javíthatják a világ állapotát, és csökkenthetik az emberiség szenvedéseit.

2015. április 17., péntek

Földközi-tengeri számháború helyett

A Földközi-tengeren jelenleg számháborút vívnak: az emberi jogi szervezetek szerint Európa köteles mentőszolgálatot üzemeltetni a nyílt tengeren, hogy amennyiben az Afrika felől érkező túlzsúfolt embercsempész hajók elsüllyednének, ki tudják menteni az illegális bevándorlókat. Az érintett európai tagállamok (főként Olaszország) pedig pénzt kérnek az aránytalan mértékben rájuk háruló feladatra - és nem kapnak, vagy nem eleget. Logikus, hogy a déli államok nem kötelezhetők Európa ingyenes képviseletére, főleg ha azután a menekülteket nem veszik át tőlük, hanem a nyakukon hagyják őket. Logikus, hogy ha ezek az államok nem kapnak pénzt, igyekeznek megszabadulni a tehertől. Logikus, hogy a többi tagállam nem ad pénzt, mert - európai értékek ide vagy oda - a választói elégedetlenség miatt szintén igyekszik megszabadulni a tehertől. Logikus, hogy e miatt megszűnik a nyílt tengeri mentés, és az elég gyakran elsüllyedő hajók utasai vízbe fúlnak. Logikus, hogy az emberi jogi szervezetek tiltakoznak. Jobban belegondolva, tényleg logikus? Szerintem nem logikus, hogy kétféle működésképtelen megközelítésen vitatkozva nem keresünk olyan megoldást, amely működik.

A számháború egyfelől arról szól, hogy melyik évben hány illegális bevándorló fulladt vízbe. Másfelől arról, hogy melyik évben hány bevándorló érkezett összesen. A déli államok azzal érvelnek, hogy a nyílt vízi mentés ösztönzi az embercsempészetet, ezért ha leállítják a mentést, akkor kevesebben vállalják a kockázatos átkelést, kevesebben indulnak útnak, és összességében kevesebb menekült érkezik. Van ebben logika, még ha kegyetlen is. (Ha nekik lenne igazuk, az kb. évi 5000 halálesettel járna.) Az emberi jogi szervezetek úgy érvelnek, hogy nem szabad tétlenül nézni az emberek (nők, öregek, gyermekek) vízbe fulladását, bármi lesz is azután. (Ha nekik lenne igazuk, az még mindig kb. évi 500 halálesettel járna.) Ebben is van logika, és határozottan szimpatikus. Mindkét félnek igaza van, és mindkét fél téved, mert nem látja a probléma lényegét. (Ha megtaláljuk a probléma lényegét kezelő megoldást, az évi nulla halálesetet jelent.)

Afrikából két ok miatt igyekeznek tömegesen Európába jutni: az iszlám államok gazdasági fejletlensége és zavaros politikai helyzete miatt, valamint egyes diktatúrák elnyomása (pl. Eritrea - kényszermunka)  elől menekülve. Az eritreaiak jó okból menekülnek, számukra külön hajójáratot kellene indítani, hogy ne szoruljanak embercsempészekre. Amint javul a helyzet szívesen visszatérnek majd a hazájukba. Az iszlám országok lakói rossz okból akarnak bevándorolni, az állapotaikat ugyanis nem diktatúrának, hanem a saját értékrendjüknek köszönhetik. Ők nem visszatérni akarnak, hanem pénzt keresni a „hitetleneknél", és közben iszlamizálni Európát.

Minden iszlám országban, ahonnét gazdasági bevándorlók érkeznek, felvilágosító irodákat kell létesíteni ezzel az üzenettel: Európa a kereszténység toleráns, demokratikus értékrendje miatt él békés jólétben. Ha bevándoroltok, és muszlimok maradtok, akkor olyanná teszitek Európát, mint ahonnan jöttök - ezért felesleges elindulni, ne fáradjatok. Ha itthon toleráns kereszténnyé váltok, olyanná teszitek a hazátokat, amilyen most Európa. Tehát maradjatok itthon, keresztelkedjetek meg, csakhamar békés jólétben fogtok élni. Előre látható, hogy az iszlám zárt gondolkodásmódját nem könnyű áttörni egy ilyen üzenettel (pl. „hittérítés" vádjával kivégezhetik az iroda dolgozóit), ezért célszerű diplomatikusabb formát választani, valahogy így: figyelmezzetek, nemes muszlimok, Európa, ahová nagy számban igyekeztek, egyszerre keresztény többségű, demokratikus, toleráns, békés és jóléti. Elvben semmi akadálya, hogy egy iszlám többségű ország is demokratikussá, toleránssá, békéssé és jólétivé váljon. Rajta, csináljatok magatoknak egy ilyet. Ha nem megy, akkor fedezzétek fel a kereszténység szerepét a békés jólét összefüggésében, és találjátok ki magatok, hogyan válhattok itthon demokratikussá, toleránssá, békéssé, jólétivé. Használjátok a józan eszeteket, mi is ezt tesszük. Amint látjátok, érdemes.

Ez a megoldás véget vet a számháborúnak, az emberi butaságnak, a tengeri haláleseteknek és az emberi jogi problémáknak is.

(Kereszténység fél percben muszlimoknak: SZERESD embertársadat, mint önmagadat,  szóval ne nyomd el, akkor se, ha nő, ne add el rabszolgának, ne vágd el a torkát, meg hasonlók. Továbbá, semmi sem elég szent ahhoz, hogy gyilkolj érte, még Mohamed, Jézus, sőt maga Allah sem.) 

2015. április 13., hétfő

Állj ki te is erőszakmentesen a keresztényekért

A világ ma újra olyan, mint 1943-ban, csak most nem a keresztényeket, zsidókat, a gonosznak ellenállókat és az osztályellenségeket ölik, hanem a muszlim kisebbségeket és a keresztényeket. Utóbbiakat olyan szisztematikus barbársággal, mint Hitler és Sztálin együttvéve. 

A keresztények holokausztja a szemünk előtt történik, nap mint nap értesülünk az újabb rémtettekről. Már-már kezdünk hozzászokni a megszokhatatlanhoz, de ne tegyük! Könnyen meg lehet menteni az üldözötteket: elég, ha sokan egybehangzóan kijelentjük, hogy Jézus, a judaista Messiás adta a világ egyetlen békés jóléthez vezető tanítását, Őt kövessük.

Abban mindenki egyetért, hogy jó lett volna 1943-ban határozottan fellépni az üldözöttek életéért. Számosan meg is tették, de nem elegen. Ez csak 20-30 évvel az események után vált világossá, és máig a lelkiismeretünkre nehezedik. Vonjuk le a tanulságot. A keresztények holokausztja ma történik, ezért nem 20 év múlva, hanem ma kell véget vetnünk neki.

Az utóbbi hetekben, Húsvét előtt, alatt és után több ezer kegyes, ájtatos és emelkedett lelkiségű sort olvastam keresztény bloggerektől, ám egyetlen sort sem a most gyilkolt keresztények megmentéséről. Jó szándékú embertársaim figyelmébe ajánlom ezt a gondolatot: „Jézus megkérdezte a törvénytudókat és a farizeusokat: „Szabad szombaton gyógyítani, vagy nem szabad?” Azok hallgattak. Erre megérintette kezével, meggyógyította, és útnak bocsátotta. Aztán hozzájuk fordult: „Ha valamelyikteknek a fia vagy az ökre kútba esik, nem húzza-e ki rögtön, akár szombaton is?” Erre nem tudtak mit felelni." (Lukács 14, 3-6) Nehogy mi se tudjunk felelni, mikor eljön a válaszadás ideje. Cselekedjünk még ma.

Elég, ha ezer blogger összehangoltan arról ír, hogy Jézus a világ békéjének és jólétének kulcsa, a világ békétlenjei keresztelkedjenek meg, és kövessék Jézus tanítását. A felhívás akkor hat, ha hiszel benne, és elkötelezetten terjeszted. Fogjunk össze, együtt óriási hatást váltunk ki. Közösen, pusztán a szavak erejére támaszkodva, képesek vagyunk megváltoztatni a világot. Isten nem hagyja el az övéit, de ahogy az apostolok helyett nem hirdette az evangéliumot, helyettünk sem fogja. Ez a mi feladatunk, és munka közben minden segítséget meg fogunk kapni hozzá. „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni minden népnek Jeruzsálemtől kezdve. Ti tanúi vagytok ezeknek. Én meg kiárasztom rátok Atyám ígéretét." (Lukács 24, 46-49)

Sokan kérdezik tőlem: miért van rossz a világban? Többek között azért, mert nem tartjuk be Isten szabályait, amelyek célja a saját földi és örök életbeli boldogságunk. Nem alkotok új teológiai modellt, amikor a józan belátásra hagyatkozva azt mondom, hogy minél jobban igyekszünk úgy szeretni embertársainkat, mint önmagunkat, annál igazságosabbá tesszük a világot, és annál kisebb a kockázata annak, hogy a világban keringő igazságtalanság utolérjen minket és szeretteinket. Az isteni szabályok megszegése olyan, mint a szemetelés. Minél többen szemetelnek a világban, annál valószínűbb, hogy lépten-nyomon szemétbe ütközöl. Ha nem akarsz szemétbe ütközni, ne szemetelj, és másokat is biztass a közérdekű szabályok betartására. Hirdesd Jézus közboldogsághoz vezető szabályait az emberiség javára, és nem csak megmented az üldözött keresztényeket, hanem boldogabb is leszel már itt, a földön.

A te vékonyka hangod is számít, emeld fel a világban gyilkolt keresztényekért! Szólítsd fel Jézus követésére a gyilkosaikat, a gyilkosoknak erkölcsi-anyagi támogatást nyújtókat, és a gyilkosságok passzív szemlélőit. Ne éljük újra az 1940-es éveket, Jézus nevében legyen béke, jólét, szeretet és igazságosság az egész világon.

Friss hír: kibontakozóban némi bátortalan érdekképviselet, írd te is alá. Ez csak a kezdet!

2015. április 9., csütörtök

Sz@r ország? Vigyázz, mit beszélsz!

Négy meccsre felfüggesztették Zlatan Ibrahimovicot, a Paris Saint-Germain csatárát, mert Bordeaux-ban egy 3-2-re elvesztett találkozó után ezt találta mondani: „Tizenöt éve focizok, de ennyire nulla bírót még nem láttam ebben a szar országban. Ez az ország nem érdemli meg a PSG-t. A PSG-nek nem is szabadna ebben az országban lennie, túl jók vagyunk ehhez az országhoz."

Kitört a felháborodás, Ibrahimovicot fegyelmi bizottság elé állították, büntetésül négy meccs erejéig eltiltották a játéktól. A csatár bocsánatot kért: „Meggondolatlan voltam, nem Franciaországra, hanem a kollégára értettem, amit mondtam. Bocsánatot kérek."

Marine Le Pen (Front National) reakciója: „Aki ezt gondolja Franciaországról, akár el is hagyhatja." Jelenleg ezt adja főműsoridőben a francia média. (Valamint a Marine és az édesapja, Jean-Marie Le Pen közötti politikai konfliktust, ami egy másik izgalmas történet.)

Franciaországban sok a baj, rengetegen elégedetlenek a közállapotokkal, de egy „sz@r ország" beszólás ott nem marad büntetlen. Tanuljunk ebből.

Ki a veszélyesebb?

A terrortámadások sorozatát végrehajtó szélsőséges muszlimok, vagy a szélsőjobb? A kérdésre adott válasz kétféle stratégiát vázol fel. Mondhatjuk azt, 1. hogy nem az iszlámmal, hanem általában a szélsőséggel van baj, a megoldás a mérsékeltek összefogása mindenféle szélsőség ellen; vagy 2. hogy baj az iszlámmal van, mert elkerülhetetlenül szélsőséghez vezet, a megoldás minden keresztény és nem iszlám erő összefogása, átmenetileg még a szélsőjobbal is. Az alábbiakban kifejtem, miért reménytelen sőt káros az első stratégia, és miért elkerülhetetlen a második.

Amennyiben ragaszkodunk a pillanatnyilag „mainstream"-nek számító első stratégiához, akkor egyre több ponton ütközünk a valósággal. A muszlimok által elkövetett merényletek és erőszakcselekmények egymást érik, miközben pillanatnyilag semmiféle más szélsőség nem jelent lényeges fenyegetést. Ha a tényekkel makacsul szembemenve igyekszünk fenntartani a „békés és toleráns" iszlám látszatát, akkor Európa hamarosan megroppan. Megszűnik a jólét és szabadság eddig megszokott szintje, ostromlott erőddé válunk, amelyben a támadók legalább annyira vannak bent, mint amennyire kint. Más szóval, az iszlám bevándorlás valószínűleg trójai falónak bizonyult. Minél látványosabban igazolódik ez az állítás, annál erősebb lesz a folyamatosan ezt kommunikáló szélsőjobb. Nettó eredmény: ez a stratégia megoldás helyett az iszlám fenyegetettség és a szélsőjobb egyidejű erősödéséhez vezet.

A másik stratégia többek között a szélsőjobbal való rövid távú összefogást jelenti. Végre meghallgatásra találhatnak a bevándorlást korlátozni kívánók. Nem azért, mert hosszú távon igazuk lesz (ezt egyelőre nem tudjuk), hanem mert rövid távon nem tehetünk mást, mint hogy korlátozzuk a kultúránkba és értékrendünkbe nem illeszkedők bevándorlását. Nem kellene megvárni, míg a napi valósággá váló terror kényszerít erre, késedelem nélkül meg kellene hozni az ésszerű és arányos intézkedéseket. Ha nem így teszünk, azt kockáztatjuk, hogy hamarosan pánikszerűen, ész nélkül és aránytalanul kell majd intézkednünk, magunkat és szeretteinket féltve. A rövid távú veszély múltával nagyjából ott folytathatjuk a vitát a szélsőjobbal, ahol abbahagytuk. Ki kell alakítanunk a civilizációnk békéjét és jólétét minimális korlátozással biztosító követelményeket. Minél előbb cselekszünk ésszerűen, annál simábban átvészeljük a következő hónapok/évek terrorválságát.

Egy jövőbeni vita témája lehet, pontosan miként kapcsolódik a „mainstream" iszlám a terrorhoz, és különválasztható-e tőle. Egyelőre úgy tűnik, az Iszlám Állam létre fog jönni, napokon belül elfoglalja a szír fővárost, Damaszkuszt, mégpedig 1,7 milliárd szunni muszlim hallgatólagos, illetve aktív erkölcsi és anyagi támogatásával. A mai jelek szerint nem holmi elszigetelt rétegmozgalom építi embertelen eszközökkel és eredménnyel  a világméretű kalifátust, hanem mindez legalább egy földrésznyi muszlim egyetértésével történik. A szövetséges erők tehetetlenek, a hadjárat megbukott. 1,7 milliárd muszlim ellen nem lehet katonai sikert elérni. Egyelőre nem tudunk jobbat, mint hogy mentjük, aki menthető, és ezzel párhuzamosan hangsúlyozzuk, hogy a nyugati civilizáció a kereszténységnek köszönheti a békéjét és jólétét. Ha a Közel-Keleten is szeretnének így élni, a többségüknek kereszténnyé kell válnia.

2015. április 6., hétfő

Az örömelv védelmében

Számtalan így-úgy keresztény fórumon vitába keveredtem már arról, hogy van-e Jézus követésének földi értelme és haszna. A vita hevében megannyiszor rám olvasták már, hogy földi értelmet/hasznot emlegetve nem is vagyok keresztény, nem értek valami alapvetőt az örömhírben, ismerjem meg az igazi Jézust, és így tovább. Ha az emberrel folyamatosan mindenki szembejön az autópályán, okkal támad fel benne a gyanú, hogy talán pont ő hajtott fel a rossz oldalon. Bennem is él e sanda gyanú, az alábbiakban megvizsgálom a lehetőséget, hogy én vagyok bolond, amikor ragaszkodom Jézus követésének földi értelméhez/hasznához.

Tegyük fel, hogy ez egy önkényes ötlet, semmi köze az örömhírhez. Ez esetben pontosan mi az öröm az örömhírben? Hogy vagy itt szenvedünk, a földön, vagy odaát, az örök életben. Elnézést, szerintem ez nem örömhír, sokkal inkább a buddhizmusból és a sztoicizmusból már Jézus előtt jóval ismert szenvedéselmélet. Első pillantásra mazochistáknak való, és attól tartok, második, harmadik, sokadik pillantásra is. Nem látok olyan érvet, amely a szenvedés szükségességéből valahogyan örömhírt tudna faragni.

Vegyünk egy gyakorlati példát: az ember hajlamos itt, a földön örömöt találni a szexben. Ha 500 mondást lel a Bibliában, amelyből szerinte következik, hogy a szex nem lehet örömforrás, mert az örök büntetéshez vezet, akkor nem talál majd örömöt a szexben? Ez nem túl valószínű. Próbálkozhat keményen, eltökélheti, hogy semmiképp sem fog neki jól esni, ám ha egy pillanatra nem figyel oda, máris megtörténhet a baj: bűnös élvezetre tesz szert, és retteghet az örök büntetéstől. Felmerül a kérdés, hogy a szexben lelt öröm szükségszerűen örök büntetéshez vezet? Akkor miért adta Isten azt az igen erős hajlamot, hogy a szex örömteli legyen? Egy olyan Isten, aki örömkereső hajlammal áldott meg bennünket, egyben átokká nyilvánította volna az örömöt? Ha igen, miféle isten ez, hol az igazságossága? Miből gondoljuk, hogy érdemes egy átokkal áldó, örömeinkkel verő Isten kegyét keresni?

Mi van, ha ilyen felemás isten csak a fejünkben van? Vagy létezik, de van felette igazságosabb Isten, és Ő a főnök? Mi van, ha makacsul félreértjük Istent, aki végtelenül jó, szerető és igazságos, következésképp nem csapdaként ajánlja nekünk a földi örömöt, hanem földi örömre teremtett bennünket? Mi van, ha ez Isten tanításának a lényege: a szabályait betartva leszünk igazán boldogok a földön és a mennyben is, a szabályait megszegve pedig sem a földön, sem a mennyben nem leszünk boldogok? Lám, már megint a többséggel szembe száguldok az autópályán, javíthatatlanul.

Teszek még egy kísérletet, hogy kiderüljön, én megyek-e a rossz oldalon: tételezzük fel, hogy Isten választásra kényszerít. Vagy a földön lehetünk boldogok, vagy a mennyben, mindkét helyen azonban nem, ez az emberi léthelyzet, c'est la vie. Oké, vettem az adást. Ezt a léthelyzetet azonban maga Isten hozta létre, és ha képes volt ilyen igazságtalannak tűnő felállást létrehozni, mi van, ha a túlvilágon majd kénes tűzzel és vasvillával jutalmaz? Ha már ilyen végtelenül ferde az igazságérzéke... Érdemes ilyen jutalomért teperni? Szerintem nem, ez ellen lázadni érdemes. Bizonyára sokak megrökönyödésére, még mindig nem látom be, miért kellene a földön szenvedni.

Még egy utolsó gondolatkísérlet: tegyük fel, magamat meggyőzöm, hogy a szex ne legyen öröm, mert... csak (összetákolok erre valami érvelést). Hány embertársamat sikerül majd meggyőznöm? Nem túl sokat, nagyjából annyit, ahány mazochista keresztény van jelenleg. És akit meggyőzök, annak mit használok, mit adok neki? Semmit, elveszem tőle a szex örömét. Miért tenném ezt? Szadista módon termeljem magam körül a mazochistákat? Mi lenne, ha az egész emberiséget mazochistává tenném? Akkor nagy lenne az én jutalmam? Mi van, ha Isten ezért nem jutalmaz, hanem esetleg büntet? Az emberiség örömét elvéve jót vagy rosszat tettem? Szerintem rosszat, ez esetben őszintén tartanék a büntetéstől. Vajon mit szeretne egy végtelenül szerető Isten: hogy szomorú keresztények éljenek a világon az isteni igazságtalanság memento mori-jaiként, vagy hogy vidám keresztények éljenek a földön a végtelenül jó, szerető és igazságos Isten jeleiként? Hogyan élhet sok-sok vidám, boldog keresztény a földön: szenvedéselv vagy örömelv szerint?

Hány ortorexiás (táplálkozásmániás) ujjongana, ha megtalálná azt az étrendet, amely egészséges ÉS finom? Bélszín: finom, de nem egészséges. Szójasajt: egészséges, de nem finom. Gyümölcsjoghurt: egészséges és finom, de nem lehet egy életen át csak azt enni. A kereszténység egészséges, finom, és egy életen át lehet csak azt fogyasztani. Nem kell választanunk az egészség (örök boldogság) és a finom íz (földi boldogság) között, mindkét előny egyszerre elérhető. Ez az örömhír, ezt közölni jött hozzánk a judaista Messiás, és ezért érdemes minden embernek Őt követni.

Következtetés: továbbra is úgy gondolom, hogy én megyek az autópálya jó oldalán, amikor a kereszténység földi értelmét, előnyét és örömét hangsúlyozom, és a sok keresztény, aki szembejön, rossz irányba halad a teremtés rendjében.

2015. április 5., vasárnap

Az úgynevezett világiságról

Az al-Sabáb iszlám terrormozgalom kenyai támadása nyomán az emberiség két logikai útvonalon keresheti a megoldást. 1. Felejtsük el az összes vallást, legyünk szekurális (világi) demokráciák, és így védjük meg magunkat a minden vallásból potenciálisan kialakuló szélsőség terrorjától. 2. Legyünk jobb, összetartóbb keresztények/hinduk/muszlimok stb., így védjük meg magunkat az aktuálisan fenyegető terrortól. Érdemes mindkét útvonalat őszintén, következetesen végigjárni.

1. Felejtsük el az összes vallást, legyünk világi demokráciák
Jól hangzik, de nehezen kivitelezhető, mert jobban belegondolva mi lenne a „világi" demokrácia? Egy olyan társadalmi berendezkedés, amelynek közéletében egyetlen vallásnak sincs helye. Ilyen társadalmi berendezkedés nincs. Ahol a vasárnap a heti szünnap, ott kereszténység van. Ahol a szombat, ott judaizmus. Ahol a péntek, ott iszlám. Egy világi berendezkedésű országban a szünnapnak hétfő és csütörtök közé kellene esnie, ám ilyen ország nincs. Ami ténylegesen létezik, az néhány fejlett nyugati keresztény ország, ahol a kereszténység közéleti szerepe fokozatosan csökken, de soha nem érheti el a nullát. Egyszerűen azért, mert a tíz parancsolat is judaista-keresztény örökség, és a tíz parancsolatról egyetlen adóhivatal, egyetlen rendőrség, egyetlen közvélemény sem szeretne lemondani. Amit mi „világi"-nak nevezünk, az a csendes keresztény többség értékrendjén alapul. Attól tűnik világinak, hogy egy 1-10-ig terjedő skálán a keresztények 1-4-es fokozatban adnak hangot a kereszténységüknek. Megelégszenek azzal, hogy a mindennapok szolid polgári keresztény értékrendjében érvényesülnek, nem kiabálják szüntelen, hogy Jehova/Jézus követői, nem kenik imádkozva a vajas kenyeret, nem hordanak magukkal imaszőnyeget, nem tekernek magukra imaszíjat, öltözékben sem különböztetik meg magukat a nem hívőktől. Csak a választások eredménye tájékoztat arról, hogy - teljesítményorientált jobb- vagy szolidáris baloldali formában - újra és újra a csendes keresztény többség akarata érvényesül egy fejlett nyugati ország vezetésében. Első hallásra furcsának tűnhet, hogy a karácsonyfát a közterekről kitiltó bal-liberális oldal (is) keresztény lenne, de Törökországhoz, Indiához, Izraelhez, Észak-Koreához, Kínához vagy Szaúd-Arábiához képest határozottan keresztény. Ha lenne valódi világiság, akkor reménykedhetnénk az említett országok világivá válásában, és hogy ez lesz a közös nevező. Ebben két okból sem reménykedhetünk: a „világi" Kína ugyanolyan mértékben különbözne Európától, mint jelenleg, csak a különbségek vallási-kulturális jellege nyers birodalmi érdekek formáját öltené, ezért ugyanannyira nem találnánk a közös nevezőt, mint ma. Egy „világi" Szaúd-Arábia muszlim módra lenne világi, a világisága nem tükrözné azt az értékrendet, amit a mi keresztény világiságunk, tehát a mi szempontunkból nem lenne „világi". Ennél nagyobb probléma, hogy a keresztény hátterű országokon kívül egyetlen kultúra sem akar „világi"-vá válni. Egy hindu vagy egy muszlim 1-10-es skálán 5-10 közé teszi a vallása szerepét, szemben a keresztények visszafogott 1-4-es hozzáállásával. Én például 4-es fokozatba sorolom magam, és ezzel nyugati értelemben már „nagyon" kereszténynek számítok. Egy nagyon muszlim/hindu viszont 9-10-es fokozatba sorolja magát, és hitetlennek tartja a 4-es fokozatot. Ilyen okból nem alakulhat ki közöttünk értelmes párbeszéd a világiságról. Számomra természetes, hogy egy hindu/muszlim téríthet a világomban, beszélhet a vallása és kultúrája nagyszerűségéről. Egy hindu/muszlim számára természetes, hogy én nem beszélhetek a kereszténység nagyszerűségéről, mert akkor el kell menekülnöm, vagy meg kell halnom. Miféle világiságról tudnánk ilyen háttérben ép eszűen társalogni? Miféle világiságot építhetnénk így egy „sokszínű" Európában? Ami nekünk esetleg világinak tűnik (1-2), azt a muszlimok (5-10) a világméretű kalifátus előszobájának tekintik, és már készülnek is a hatalomátvételre. Akinek nem tetszik a 3-as fokozatú kereszténység, az vajon mit szól majd egy 8-as fokozatú „mérsékelt" iszlámhoz?

2. Legyünk jobb/összetartóbb keresztények/muszlimok/hinduk
Ez külön országokban, külön kultúrákban élést jelent. Ki-ki boldoguljon a saját kultúrájában. Aki bízik az iszlám sikerében, az érvényesüljön az iszlám világban. Akinek a hinduizmus jelenti a testi-lelki jólétet, az keressen jól és boldoguljon a hinduista keretek között. Ha kilép a kultúrájából, ne számítson rá, hogy egy befogadó keresztény országban majd olyan nagy hindu/muszlim lehet, mint ha otthon maradt volna. Ezt az ellentmondást beutazás előtt kell tisztázni. Nyilvánvaló, hogy ha egy angol Spanyolországba megy nyaralni, ott nem számíthat fantasztikus angol ételekre, helyettük a spanyol konyha remekeit fogja fogyasztani. Ha neki az angol konyha a kiteljesedés, akkor teljesedjen ki a hazájában. Aki a keresztény világba készül, számítson rá, hogy ott a kereszténység miatt van jólét és „világi" demokrácia, készüljön erre lélekben, és ehhez tartsa magát. Vagy hosszú távon kereszténnyé válik, vagy nem fogja ott jól érezni magát, ahogy egyetlen ép eszű keresztény sem véli, hogy ha a jó kereset reményében Katarba megy dolgozni, akkor ott több száz évig, sok generáción keresztül nagy és egyre nagyobb keresztény maradhat. Ez nem fog sikerülni, és nem valamiféle kozmikus igazságtalanság okán, hanem mert ez a dolgok természetes menete. Az összetartóbbá váló kultúrák képesek megvédeni magukat a fundamentalista terrorizmustól, mert az iszlám szélsőség nem egy távoli keresztény kultúrát támad, hanem a közeli sokszínűséget irtja. A közeli sokszínűség oka a tévesen értelmezett „világi" kereszténység. A globalizáció miatt a kultúrák egymásba csúsznak, a határok elmosódnak, az iszlám szélsőségesek ezeket a határokat igyekeznek a maguk borzalmas, embertelen eszközeivel visszaállítani. (A megtámadott kenyai egyetemen keresztények képeztek muszlimokat, ez volt a szélsőségesek gondja. Akár tetszik, akár nem, bizony hosszú időre sikerült elvenniük a muszlimok kedvét attól, hogy keresztény egyetemre járjanak, és a keresztények kedvét is attól, hogy muszlimokat oktassanak.) Jobb megoldás önként visszaállítani a kultúrák világos határát, mint rövidesen kényszerből megtenni azt. Ha visszatérünk az összetartó kultúrákhoz, az iszlám szélsőségeseknek nem lesz okuk támadni, legfeljebb az övéiket irthatják, akik ennek fényében elgondolkodhatnak a saját értékrendjük érvényén. A Jézus által tanított keresztény meritokrácia helyett világméretű kalifátust akarnak? Próbálják ki kísérleti projektként az al-Sabábbal, a Boko Harammal, az Iszlám Állammal, és csak ha beválik, akkor akarják terjeszteni. Mivel más típusú szélsőség egyelőre nincs a világban, a többi elvi variáción majd akkor gondolkodjunk, amikor legalább potenciálisan gyakorlativá válik.