Egyén kontra társadalom?

Kampányidőszakban unalmasnak tűnő téma, de ha közelebbről megvizsgáljuk, még a kampány utáni eredményekre is következtethetünk belőle.

A nyugati kultúra meghatározó eleme egyre inkább az egyén, a társadalom meg egyre inkább le van... pottyintva. Imádják is ezt a felfogást a kollektivista kultúrákból nyugatra költöző japánok, kínaiak. Eredetileg azonban nagyjából egyensúly volt egyén és társadalom között: az egyénnek jogai vannak, a társadalomnak is, szükség esetén akár az egyénnel szemben.

Egyszerűbben, az egyén jogai és kötelességei ugyanakkora súllyal estek latba, egyik oldal sem volt elhanyagolható a másik rovására. A nyugati társadalmak ennek megfelelően virágzottak és fejlődtek.

Aztán a szabadság és jólét adta mozgástérben az egyén egyre terebélyesedett, a közösség egyre zsugorodott, mára szinte felszívódott a közgondolkodásban. Nem sok eredménnyel jár kötelességekre hivatkozni, ez az átlagembert nem hatja meg. Mi lesz a kétes egyéni döntések eredményeként a társadalommal? Kit érdekel?! Lesz vele, ami lesz.

Majd lesz vele valami, hiszen olyan még nem volt, hogy sehogy se lett volna. E közkeletű bölcsesség a „láthatatlan kéz” filozófiája. Nem kell mindent mikromenedzselnünk, a dolgok nagy része önigazgató, a problémák többsége önmegoldó. A péknek nem szükséges államilag megmondani, hány kenyeret süssön, „megmondja” neki a szabad piac. A fiataloknak nem kell megmondani, hogy létszámfenntartás céljából nőnként 2,1 gyermeket vállaljanak, majd „megmondja” nekik... Kicsoda?

Ha szembenézünk azzal, hogy nincs minden téren számunkra elfogadható láthatatlan kéz (pl. a korlátlan népvándorlást feltételező közlekedőedény elv), akkor világossá válik, hogy egyes kötelességektől nem lehet eltekinteni, nem célszerű őket tabuvá tenni a közbeszédben. A nemszeretem kötelesség szó helyett fenntartható jogokról is beszélhetünk, hiszen ahhoz, hogy a gyerekeidnek, unokáidnak is jusson a ma általad élvezett jogokból, ahhoz bizony nőnként 2,1 gyermeket kell vállalnod.

Ha ez társadalmi szinten megvalósul, akkor a jövőben is lesznek az általunk ismert jogok. Ha nem valósul meg, akkor pedig esetleges, hogy a sokféle szükséghelyzet miatt mi marad a ma készpénznek vettekből.

De miért nem 2 gyermeket jelölünk meg kívánatos célként? Egyrészt a véletlen tényezők miatt, másrészt mert a 2,1 egyéni abszurditása felhívja a figyelmet arra, hogy az elképzelés össztársadalmi, egyénileg 0 és 20 között sok minden belefér, tehát nem érdemes ezen durcizni. (Miszerint: nem leszünk szülőgépek, taka van a pacalomból, stb.) Össztársadalmilag azért nincs, és nem lehet, taka, hogy egyénileg szabadság és sokféleség maradhasson.

Ha az egyének Maslow-piramisból ismert szükségletei nem teljesülnek, abból lázadás vagy forradalom lesz. Ha a társadalom alapvető szükségletei (pl. a kultúrazonos létszámfenntartás) nem teljesülnek, abból meg általános rendpártiság lesz. Az általános rendpártiságból pedig nagyjából egyenesen következnek az idei választási eredmények.

Az elnöki lemondás margójára

Novák Katalin vállalta a politikai felelősséget, szép búcsúbeszéddel leköszönt. Varga Judit volt igazságügyi miniszter szintén lemondott, mármint a jelenlegi pozicióiról.

Előzmények: tavaly elnöki kegyelmet kapott a bicskei gyermekotthon pedofil ügyében bűnrészesként szereplő igazgatóhelyettes (az egyik áldozattal olyan tanúvallomást akart aláíratni, miszerint nem is történt, vagy ő maga javasolta a pedofil aktust). Egybites kampánypolitikai kommunikációban világos a helyzet: pedofília volt, valahogy belekeveredett, valamilyen kegyelmet kapott, tehát -» le kell monyni.

Értelmiségi szempontból viszont teljesen homályos a helyzet: nem tudni, az illető pontosan milyen helyzetben konkrétan mit tett, azért mire (letöltendőre, felfüggesztettre) ítélték (abból mennyit töltött le vizsgálati fogságban, háziőrizetben), tehát hogy az elnöki kegyelem mennyit is ért ebben az eljárásban. Úgy tűnik, minden fél az egybites kommunikációban, és nem a teljes tájékoztatásban érdekelt.

Többszörös az ügy iróniája: a baloldal került lépéselőnybe, amely közismerten enyhébben ítéli meg a szex minden területét, így a kiskorúakkal folytatott konszenzuális szexet is. Tehát megeshet, hogy most úgy szigorú "szakértő" a baloldal, hogy ha rá lenne bízva, az ügyben esetleg még eljárás sem indult volna – mondván, hogy konszenzuális aktusok történtek, nem volt ott semmi látnivaló.

Immár sokadszorra állt elő a "Hiteles Al Capone vs Kétszínű Szt. Ferenc" dilemma, ami a felszínen arról szól, hogy a hiteles és a hiteltelen közül persze, hogy a hiteleset választod, ám ha érdemben belegondolsz, jóval bonyolultabb a helyzet. A mai közélet visszatérő forgatókönyve ez, érdemes alaposabban kielemezni. Dióhéj: kampánykommunikációban mindig a hitelesebb nyer, miközben a világ állapotának az használna, ha mindig a közhasznúbb nyerne, és az elég sokszor a "hiteltelen"... Gyakorlati pl.: az egyik autószerelő nem ígért határidőt, egy hónapig állt nála az autó, de hiteles maradt; a másik egy napot ígért, kettő lett belőle, tehát hiteltelenné vált.

A fenti dilemmán még sokszor fogunk elidőzni. Annyi biztos, hogy rövid idő alatt két tehetséges nőt veszített a közélet, és ennek még – ha őszintén belegondolnak – a politikai ellenfeleik sem örülhetnek igazán.

Svédek, Nato, ratifikálás – sürgős?

Elsőre azt gondolnánk, hogy nagyon: rég esedékes, hogy Magyarország is ratifikálja a svédek NATO-csatlakozását, ígéretek hangzottak el, Törökország is ratifikálta, mi maradtunk a vége utáni vége utáni legvégére. Szóval, mi lesz már?

Másodjára elgondolkodhatunk, hogy miért nincs rendben a két ország viszonya: nem mi próbáltunk beleszólni a svéd kormány összetételébe, nem mi készítettünk aggódó propagandafilmet Svédország tarthatatlan állapotairól, nem mi nyilatkoztunk arról, mekkora gáz van Svédországban. Mindezt a svédek tették velünk kapcsolatban, morális felsőbb rendűségük tudatától illuminált állapotban.

Látszólag van rá mentségük: a magyar ellenzék esedezésére tették. Ám ez, ha belegondolunk, nem igazi mentség, és az ellenzék is jobban járna, ha a konfliktus exportálása helyett a hazai választókat igyekezne meggyőzni az érdemeiről. A hivatalban lévő svéd kormány tehát a hivatalban lévő magyar kormány ellen intrikált.

Kihathat ez a katonai együttműködésre? Ha érdemben nem is (a haderő gesztus nélkül is ütőképes), szimbolikusan minden bizonnyal, ha ebben az exponált helyzetben folytatódik a farkasszemezés. Emlékezhetünk: pár éve még arról volt szó az ellenzéki térfélen, hogy jön nekünk az akkora koki meg saller, hogy a fal adja másikat. Most meg arról van szó, hogy a svédek dacosan, azért sem fognak nekünk pitizni. Nem, nem, vagy mégis? mégsem?... Kokit kapott a sallerláz.

Minden perc dollármilliókat érő reklámidő a kormánynak, amíg a „nemzetközi közösség” (a médiafogyasztó tömeg) ámulva nézi, hogy Magyarországba ezek szerint nem éri meg belekötni, mert mégsem Nyúl Bélák törpeországa. Kinek-kinek persze meglehet erről a nyilvánosság útján célba juttatott üzenetről a magánvéleménye, szokás szerint meg is van, fejenként legalább háromféle.

Ha hozzávesszük, hogy az uniós források jó részének befagyasztása és a befizetnivalónk befizetése ellenére egészen jó állapotban van a költségvetés, ilyen külső nehézségek közepette is belső béke, biztonság, fejlődés tapasztalható, még nagyobb lehet a – belső és külső – csodálkozás. Jé, hát olyan érdekkövetők és önérvényesítők vagyunk, mint az összes fejlett uniós tagállam? Elképesztő. „Ezt nem láttuk jönni.”

Pláne, ha megfigyelik, mit művel közben az ellenzék – mennyire nincs a helyzet magaslatán, milyen szinten alkalmatlan bármire azon kívül, hogy mosogasson egy bálványozott nyugati ország kiskocsmájában, vagy kifényesítse a kormányt támadó nyugati politikusok cipőjét. Pikáns in flagranti helyzetkép ez így, az európaival kombinált önkormányzati választásokhoz közeledve. Beleég a retinába, és több millió szavazatot hozhat. Sanszos, hogy nem az ellenzéknek.

Így aztán a kormány valójában abban érdekelt, hogy a vagyonokat érő exponált in flagranti jelenet elhúzódjon, belenyúljon a naplementébe, míg az utolsó dollár- és eurócentnyi haszon is ki nem sajtolódik belőle. Neki tehát, úgy tűnik, nem sürgős, ellenkezőleg.

Ferenc testvér megírta...

Gyurcsány Ferenc sokadik comeback-je keretében új hangvételű írást küldött az index.hu-ra. Néhány részlet:

„Valamiből meg kell élni, ezért általában dolgozni kell, hacsak nem születtünk vagy házasodtunk be egy gazdag családba
Egyetlen politikai program van: a jobb élet programja.
Magyarságunk mibenlétének meghatározása nélkül is úgy érezzük, hogy magyarnak lenni egyszerűen jó.
A kereszténység nem csak velünk élő hagyomány, hanem eleven valóság. Talán milliók is élnek keresztény hitben közöttünk, vannak erős keresztény közösségek, létezik keresztény közélet.
Magyarország vagy polgári ország lesz, vagy nem lesz.”

A jelek szerint a fentieket ugyanaz az ember írta, aki benősült a kommunista elit egyik budai villájába, vadprivatizációval szerzett vagyont, 2004-ben a határon túli magyarok kettős állampolgársága ellen érvelt, 2006 táján fel akarta mondani az egyházügyi egyezményt, és őszödi „igazságbeszéde” után úgy vélte, véli ma is, hogy a polgárok, akiknek nem tetszett, karhatalommal szétverendő fasiszta csürhe.

Friss írása örvendetes irányváltás, hiteltelen ripacskodás, esetleg a kettő között: kétszínű szóbűvészet? Érdemes figyelmesen elolvasni, hátha kiderül, Ferenc a jövő ígérete, a múlt kolonca, az ellenzéki kibontakozás katalizátora vagy legnagyobb akadálya-e.

Összeesküvés-elmélet lenne eltöprengeni, vajon Ferenc testvér saját elgondolásból ennyire hiteles, vagy fizetnek neki érte?