Köztévét foglalni... nem kell... félnetek?

A lengyel (balra át!) kormányváltást rögtön köztévéfoglalás is követte, a „független” média megértő helyeslése mellett. Nálunk is dolgozik a ballibfüggetlen média a „vissza kell foglalni” narratíva felépítésén.

Ha a közmédiafoglalást egyszerűen lincselésnek tekintjük, akkor nem meglepő, hiszen ilyen egy baloldali (jakobinus, bolsevik, tanácsköztársasági) hatalomátvétel: afféle „lámpavasra velük” hadművelet. Több körben is kipróbáltuk, nem kérünk belőle.

Ha ellenben - a ballib narratívával tartva - a „jogállamiság helyreállítása”-ként próbáljuk értelmezni, akkor több kérdés merül fel, mint ahányra van érdemi válasz.

1. Miért is kell a köztévét elfoglalni? Mert propagandaforrás? Tapasztalat szerint bal-lib időkben is az, csupán ellenkező előjellel. Tehát akkor újra: miért is kell elfoglalni? Azért, hogy ne jobb, hanem bal-lib propagandát folytasson.

2. Az ellenzék szerint a köztévé legyen a kormány ellenzéke. Csak az a gond, hogy bal-lib kormányok idején sem az, hanem a kormány intézkedéseinek megmagyarázója, helyeslője, marketingelője. Mi a különbség?

3. Van némi stílusbeli: jobboldali időkben keményen hangzó kérdéseket sem tesznek fel a közmédiában; bal-lib időkben pedig felteszik őket... amennyiben tudható, hogy van rájuk jó válasz, amit sokszor előre megbeszéltek a kormányzati kommunikációért felelősökkel. Ha nincs jó válasz, akkor ugyanúgy tilos valóban keményet kérdezni, mint jobboldali kormányok alatt. A bal-lib stílus ügyesebben előadott színjáték, de akkor is színjáték.

Célszerűbb lenne kimondani, hogy a köztévé a mindenkori kormány szócsöve, ahogy a jegybank a kormány pénzügyi intézője, a parlament meg a kormány jogalkotója. Ezzel nincs semmi gond. Azzal van, ha a rendőrség, az ügyészség és a bíróság a kormány ökleként működik - és bal-lib időkben erre is van példa bőven. Hogy a jobboldali kormányokat szokták ezzel vádolni? Bagoly mondja verébnek.

4. Miért nem mondják ki bal-libék, hogy saját propagandához akarják elfoglalni a közmédiát? Mert ez is a színjáték része, politikai előnyt látnak a függetlenség látszatában: a „független” propagandát jobban elhiszi a naiv médiafogyasztó.

5. Azonban hamar kikandikál a csábos függetlenségi narratívából a bolsevik lóláb vasökle: a szirénhangú bolsevik „vasököl” a győzelem másnapján már oda rúg, „ahova köll”.

6. Arról volt szó baloldalon, hogy senki sem jogosult megmondani mindenki nevében, mi a közjó: márpedig köztévét törvénytelenül elfoglalni csak a közjóra mint törvénynél magasabb szempontra hivatkozva lehet. Ezek szerint a baloldal is - implicit módon - meg akarja mondani mindenkinek, mi a közjó: a bal-lib egyeduralom...

7. A jogállam helyreállításáról is szó volt, márpedig jogtalansággal (alkotmányozó többség helyett egyszerű parlamenti többséggel) lássuk be, jogállamot nem, csak jogsértő állapotot lehet előidézni. A jogállamiság lényege: törvényesen jutunk el A-ból B-be akkor is, ha lenne sokkal rövidebb, gyorsabb, kényelmesebb út. Labirintuskerttel szemléltethető: noha a buxusokat letaposva sec-perc átgázolhatnánk rajta, mi azért is elegánsan végigtekergőzünk az összes folyosón. Tehát hogy köztévét foglalni sokkal gyorsabb, mint évekig bolyongani a törvényesség útvesztőjében, az nem más, mint a jogállamiság ellentézise.

Összességében, a lengyel bal-lib oldal erősen belekeveredett a saját mantráiba. Közjótagadón "közjóra" hivatkozva, „jogállaminak” mondott jogsértéssel köztévét foglalni... nem kell... félnie? Döntse el az olvasó.

Ecce homo (is) a baj a baloldallal

Molnoár Áron beszólt Krúbinak, hogy az ellenzékiségből akar meggazdagodni?! He?!

Ő még nem szólt vissza, hogy naná!, de világos, hogy persze, hogy.

A legtöbb ember abból akar meggazdagodni, amivel az ideje nagy részét tölti, amibe sok munkát, energiát, fáradtságot tesz. Ha belegondolunk, miért akarna abból meggazdagodni, amivel keveset foglalkozik? Vagy ha akarna is, kisebb rá az esélye, mint ha az erősségeiből igyekszik pénzt csinálni.

És ez a tapasztalati tény világít rá a baloldal téves emberképére.

Nincs olyan csoda- (vagy hülye-) ember, aki a szegényekre akar keresni. Egyfelől van a Szent Ferenc típusú szétosztó, aki ad a szegényeknek, viszont nincs saját keresete, és nem is törekszik rá, hogy legyen. Neki a vagyonszerzés nem pálya. Másfelől meg van a szociológus-esztéta-entellektüel, aki a szegényekkel foglalkozás béréből felköltözik a Rózsadombra, és távolról szereti a Nyóckert. Szívesebben él együtt ezzel a létparadoxonnal, mint hogy a szegényekkel töltse a mindennapjait. A kettő között meg nincs senki, legfeljebb egy-két képmutató aktivista, aki időről időre lebukik.

Ha többen lennének az életformaként, önazonosan szerény és mértéktartó emberek, akkor nem lenne igaz, hogy a baloldali mindig a mások pénzét akarja szétosztani, és nem menne csődbe törvényszerűen minden baloldali program, mozgalom, kormány, társadalom, ország, régió, stb. (lásd: Argentina).

Ha a nullánál többen lennének a csodaemberek, akkor bliccelés se lenne, se adócsalás, se szemetelés, se környezetszennyezés, se utcai ordibálás, se többnejűség, se tanulatlanság, mert akkor belátnánk egy csomó mindent, amit ma nem látunk be, és egyre kevésbé látszik, miért kezdenénk valaha belátni. Reálisan elég annyit felismerni, hogy az ember önérdekű, ebből kell a legjobbat kihozni.

Tanulság: Molnoár is gazdagodjon, vállalja fel a vagyonszerző késztetéseit. A mai világ szerencsére arról szól, hogy aki tanul, dolgozik, vállalkozik, az megy előre, és ez így helyes, így igazságos. Valami erősen elvont nézőpontból nem tökéletes? Lehet, de már mindenféle más variációt kipróbáltunk, és mind katasztrofálisnak bizonyult.

Elvtelen választási rend jövőre?

Karácsony Gergely szerint a Fidesz úgy változtatgatja érdekei szerint a választási szabályokat, ahogy más váltogatja a gatyáját.

Egy tegnap elfogadott törvény szerint kb. visszatér a 2014-ig érvényben volt listás önkormányzati választási rend.

Ha ez gatyaváltás, akkor inkább a múlt havi gatya visszahúzása mosás után.

Egyrészt, a Fidesz nyilvánvalóan önérdekű módon alakít egy csomó szabályt (ahogy a világ legtöbb kormánya, szóval, ebben nincs nagy újdonság). Másrészt, az ellenzék még mindig nem tanult meg kommunikálni: ha 2014-ben ellenezte az akkori változtatást, most meg ugyanolyan vehemesen ellenzi a változtatás visszacsinálását, akkor... végül ki marad gatyátlanul a színpadon?

Fogja már fülön egy pedellus az ellenzéki nebulókat, és magyarázza el nekik, hogy: 1. a svájci sapkás módszer a mesebeli farkasnak se jött be*, azaz nem lehet egy dolgot és annak ellenkezőjét is egyszerre kifogásolni; 2. elemi logika, my dear Watson, hogy ha 2014-ben jó volt, és most visszaállítják, az JÓÓÓÓ; 3. az ilyesmit lehet ép eszűen kommunikálni, pl. „a kormány 10 év alatt belátta végre, hogy az ellenzéknek volt igaza az önkormányzati választás szabályaival kapcsolatban, gratulálunk, jó reggelt”.

Efféle kommunikáció növelné az IQ-kihívásokkal küzdő ellenzéki véleményvezérek népszerűségét.

*Bár a mesebeli farkas megette a bárányt, az érvelése nem jött be, olyan értelemben, hogy a mese közönsége nem neki ad igazat. A mai politika azon dől el, hogy kiről mit gondol a közönség. Nota bene: KG ettől még simán nyerhet jövőre, ha ő a legnépszerűbb. Eddig sem feltétlenül az eszéért kedvelték.

A „populizmusok" kora 1. rész

Populizmus: népszerű, de szakemberi szempontból célszerűtlen politizálás. Ilyen értelemben ami Trump idején volt Amerikában, és ami nálunk van lassan 14 éve, az sosem volt populizmus.

Legfeljebb annyiban nevezhető "populizmusnak", hogy a démosz szimpátiáját igyekszik megszerezni és megőrizni, szemben az elitista politizálással. A démosz megnyerése pedig a demokrácia lényege – ugyebár.

Elitista politizálásra két okból lehet szükség: 1. veszélyes nemzetközi helyzetben; 2. amikor nincs esély elmagyarázni a népnek, merre van előre. Ma egyik feltétel sem áll fenn.

1. Ugyan a bal-liberális elit nem tudja a népnek elmagyarázni, merre van előre... jó eséllyel ezért, mert nem is arra van. Még jó, hogy van a népnek magához való esze.

2. A nemzetközi helyzet meg csak annyira veszélyes, amennyire a bal-liberális elit azzá tette... ezen rövid úton lehet segíteni.

A 20. század tanulsága, hogy a néppel semmilyen társadalmi kísérletet nem lehet elfogadtatni, az definíció szerint elitista projekt marad. A mai jó értelemben vett populizmus (értsd: a néppel a népért) a társadalmi kísérletezés ellenpólusa és a jólétteremtés motorja.

A nyugateurópai országokban ezzel szemben bal-liberális elitista társadalmi kísérletek folynak: hogyan haladjuk meg a nemzetet, a vallást, a középosztályt, a jólétet, a családot, a biológiát, a józan észt. Ezt a nép, ha rá bíznák a döntést, elutasítaná. Óriási összehangolt nyomásgyakorlásra van ahhoz szükség, hogy ne merje elutasítani – és a mégoly nagy nyomás is csak addig hat, amíg nincs érdemi alternatíva.

A polgári erők visszatértével megjelent az érdemi alternatíva, az elitista projekteknek befellegzett. Beköszöntött a jó értelemben vett populizmusok kora.

A következő részben a populizmus érdemeit és lehetséges veszélyeit vizsgáljuk meg.