2017. december 18., hétfő

Az emberi léthelyzet 5. rész

Miért eszünk húst?
Ki ne szeretné megkímélni az aranyos ehető állatokat? Ugyanakkor, ki ne gondolna legalább néha egy szelet ínycsiklandóan finom sült húsra? Talán ezen a téren a legnyilvánvalóbb az ideális énünk és a testi igényeink közötti szakadék.
Evolúciós nézetben a húsevés elkerülhetetlen, legalábbis az evolúciónak azon a pontján, amelyen mi vagyunk. A növények szervetlen anyagokból táplálkoznak. Az állatok alapvetően növényeket esznek, mivel közvetlenül nem képesek feldolgozni a szervetlen tápanyagokat. Úgy is mondhatjuk, hogy az állatok a növényekkel dolgoztatják fel a szervetlen anyagokat, hogy azután a növényeket elfogyasztva vegyék őket magukhoz.
Az állatok egy része más állatokat fogyaszt, azaz állati fehérjékkel táplálkozik. Ha csak növényt ehetne, éhen pusztulna.
Az ember vegyes táplálékhoz szokott, mint a majom vagy a sertés. Előbbiek kizárólag növényi eredetű táplálékot is ehetnének, túlélnék. Az ember viszont – minimális mértékben – feltétlenül rászorul állati eredetű fehérjékre. Az állatok fogyasztása tette emberré. A húsevéstől nőtt meg az agytérfogata, fejlődött a gondolkodása, emelkedett ki a állatvilágból. Ha abbahagyja a húsevést, visszasüllyed oda. Elveszíti azokat a képességeket, amelyek miatt embernek nevezzük.
A húsfogyasztás – felnőttkorban – szükséges minimuma azonban jóval alacsonyabb, mint a legtöbbünk húsfogyasztása. Bőven elég lenne hetente egyszer egy-egy féladag hús, semmi bajunk nem lenne, ha a táplálékunk döntő többsége húsmentes lenne, természetesen megfelelő változatosságot feltételezve. Az életkor előrehaladtával a húsigény még tovább csökken.
A vegetáriánusoknak majdnem teljesen igazuk van: életútja során minden ember egészségének használ, ha a vegetarianizmus felé halad.
Példa: a robbanómotornak végső fokon szénhidrogén kell, de a szükséges mennyiség igen jelentősen csökkenthető. Nem mindegy, hogy egy autó 20 liter vagy 2 liter benzint fogyaszt 100 km-en. Hiába szeretné azonban az autótulajdonos benzinmentesnek képzelni magát, ez nem felel meg a valóságnak.
Elkerülhetetlenül lelkiismeret-furdalásunk lesz a húsevés kapcsán. Nincs az állatok megölésének olyan módja, amely végső fokon problémamentes. Nincs a táplálkozásnak olyan rendje, amely végső fokon húsmentes. Következésképp, nincs a létezésünknek olyan lehetséges módja, amely végső fokon neurózismentes – noha ennek nem a húsevés az egyetlen oka.

2017. december 12., kedd

Az emberi léthelyzet 4. rész

A halál értelme
A halál ősidők óta a legnagyobb mumus: mit el nem követett az emberiség az örök élet elnyeréséért! Nem csak vallási, hanem kozmetikai, táplálkozási és életmódbeli törekvésünk, hogy lehetőleg ne haljunk meg, vagy legalább minél később, és minél jobb állapotban.
A bibliai teremtéstörténet a halandóságot az ősbűnnel magyarázza: az első ember evett a tudás fájának gyümölcséből, ezáltal halandóvá vált, és miatta az egész emberiség. Furdalhat minket a lelkiismeret, kellett nekünk az a fránya tudás?!
Az evolúció fényében sokkal egyszerűbb, és a lelkiismeretünket nem terhelő oka van a halandóságnak: a változó életkörülményekhez való alkalmazkodás kényszere.
Figyeljük meg, hogy minél nehezebb helyzetbe kerül egy populáció, annál kisebb termetű és annál rövidebb életű lesz. A kisebb méret túlélési előny a szűkös táplálékért folytatott versengésben – a nagy testűek előbb halnak éhen. A rövidebb élet pedig alkalmazkodási előnyt biztosít. Minél sűrűbben váltják egymást a generációk, annál gyorsabb alakul a DNS az aktuális létfeltételekhez.
Ne úgy képzeljük ezt el, hogy az evolúció személytelen mechanikája kiad valamiféle utasítást, miszerint „légy kisebb, és halj meg előbb”. A gyakorlatban úgy zajlik a zsugorodás és élettartam-rövidülés, hogy a spontán így viselkedő egyedek jobban szaporodnak, és idővel dominánssá válnak. A termet mellett az élettartam is DNS-be kódolt, bizonyos életkor után a sejtek osztódása lassul, leáll, vagy kórossá válik – és ebbe más betegség nélkül is belehalunk.
A szigetlakó populációk általában kisebb termetűek, mert egy sziget gyorsan megtelik, az erőforrásai végesek. Az előember némely változata (pl. a Javán talált hominin) törpévé vált a maga szigetén. Ellenben amikor az erőforrások bőségesen állnak rendelkezésre, akkor a méret nő, az élettartam hosszabbodik. Ez történik manapság. Nem annyira a kozmetikumok, a táplálkozás és a testedzés miatt, mint a táplálék bősége és a környezeti kihívások csökkenése okán. Számos helyen olvasható, hogy a mai akceleráció oka ismeretlen. Az ok valójában ismert: kisebb a szelekciós nyomás, ezért egyre magasabbak és hosszabb életűek vagyunk.
A jó hír, hogy minél tökéletesebben alkalmazkodik a szervezet az életkörülményeihez, annál kevésbé fontos, hogy meghaljon az utódai tökéletesedése érdekében, a rossz hír pedig, hogy egy apró változástól annál valószínűbben pusztul ki. Ha a változás gyors, nem lesz ideje alkalmazkodó utódokat biztosítani.
A száz évnél is hosszabb ideig élő tengeri teknős valószínűleg enyhe szelekciós nyomásnak van kitéve, ám ha valami változik a környezetében, pl. 2 fokkal emelkedik a tenger hőmérséklete, egyik napról a másikra teljesen eltűnhet a bolygónkról, míg a rövidebb életű teknősök könnyebben alkalmazkodnak.
Logikusan következik a fentiekből, hogy lehettek a történelemben rendkívül hosszú ideig élő, már-már örök életű fajok, amelyek azonban kihaltak, mert a DNS-ük nem tudott alkalmazkodni. Az egyén sejtosztódása elvben akár évmilliárdokig is folytatódhat(na), csakhogy az örök élet felé tartás növeli a hirtelen kihalás veszélyét – nem szólva a túlnépesedés veszélyéről. A halál tehát a változó életfeltételek miatt szükségszerű és elkerülhetetlen, de mivel idáig jól alkalmazkodtunk, egyre tovább élünk.
Elvben örülhetnénk is a halálunknak, hiszen utódaink tökéletesednek, a gyakorlatban viszont az önreflexió annyira egyénhez kötött, hogy nem tudjuk beleélni magunkat a gyermekeink DNS-ébe, így ez az absztrakt vigasz a konkrét helyzetben nem vigasztal.
A halál okozta jövőbeni stressz elől transzcendens stratégiákba menekülünk – ennyiben igaza van a vallást pótcselekvésként elénk állító felvilágosodásnak –, ám a transzcendens hit nem intézhető el ennyivel: egy későbbi rész témája lesz.

2017. december 6., szerda

Az emberi léthelyzet 3. rész

A szenvedés szükségszerűsége
Miért van az életünkben kényelmetlenség, miért vagyunk néha betegek, éhesek, álmosak, fáradtak, csüggedtek, amikor – elvben – folyamatos boldogságban és elégedettségben is lebeghetnénk? A gyakorlatban erre nincs lehetőségünk, mégpedig evolúciós okból.
A személytelen evolúciós mechanika ugyanis a stressz segítségével készteti változásra a létformákat. Már az egysejtűben is megvolt az életben maradás, a szaporodás és az alkalmazkodás kódja, parancsa. Máskülönben az evolúció nem vezethetett volna a mai eredményre. Jelen helyzetünk csakis úgy állhatott elő, hogy az élőlények sok milliárd előző generációja mind-mind igyekezett életben maradni, szaporodni és alkalmazkodni. Aki nem igyekezett, az evolúciós zsákutcába futott, és utódai ma nincsenek közöttünk.
Logikailag szükségszerű, hogy akinek az utódai a jövőben velünk lesznek, az stressz közepette igyekezzen életben maradni, szaporodni, alkalmazkodni. Ha elfogadjuk ezt a léthelyzetet, logikailag elfogadtuk a szenvedést.
Mi a helyzet a betegségekkel? A betegség más élő szervezetek versengése a miénkkel a belső erőforrásainkért. Sok-sok tőlünk különböző létformával élünk együtt a világban, törvényszerű, hogy időnként konfliktusba kerüljünk velük: vírusok és baktériumok versengenek a szervezetünkkel, helyt kell állnunk a versenyben. Vigasztaló, hogy versenytársaink nem érdekeltek az elpusztításunkban, mindössze számukra kedvező mértékben igyekeznek legyengíteni minket. A halálosként induló vírusok sikeres utódai általában enyébb tüneteket okozóvá szelidülnek.
A túlélési stresszen kívül még két fontos oka van annak, hogy nem lehetünk egyfolytában boldogok: ez a boldogság megszűnésével járna. Ha nem lenne kevésbé boldog/elégedett állapotunk, nem lenne mihez viszonyítva értelmezni a boldogságot. Számítógépes példával: 0 nélkül értelmezhetetlen és haszontalan lenne az 1 állapot, semmire sem mennénk vele. Másrészt, ha öntudatlanul élnénk a jelen pillanatban, és nem emlékeznénk korábbi állapotainkra, sem boldognak, sem boldogtalannak nem tartanánk magunkat, egyszerűen csak lennénk, pillanatról pillanatra. Azzal, hogy emlékszünk néhány korábbi pillanatunkra, automatikusan kitesszük magunkat az összehasonlítás, és ezzel a boldogtalanság, kockázatának. Ki mondana le az emlékezetről csak azért, hogy ne tudjon összehasonlítani, és ezáltal szenvedést megélni?
A „szenvedés” teszi lehetővé, hogy az evolúcióval haladjunk, e nélkül kihullanánk az evolúciós rostán. Aki azt kérdezi, miért van a világban szenvedés, azt kérdezi, miért van evolúció, és miért haladunk vele.
Hogy miért van evolúció, az visszavezet a teremtés kérdéséhez: vagy elfogadjuk, hogy Isten teremtette az evolúció kiinduló szervezetét, egy átfogó Nagy Terv részeként, vagy elfogadjuk, hogy semmiféle válaszunk nincs erre a kérdésre. Hogy miért haladunk az evolúcióval, arra mechanikus a válasz: csak az evolúcióval sikeresen együtthaladók utódai vannak olyan helyzetben, hogy feltehetik ezt a kérdést, a többiek utódai nem léteznek. Minden generáció szabadon dönthet, hogy együtthalad-e az evolúcióval, de következő generáció csak az együtthaladást választókból lesz.

2017. december 4., hétfő

Az emberi léthelyzet 2. rész

A tudat – mi tesz bennünket emberré?
Csalódni fog, aki az alábbiak miatt tartja magát embernek, mert ezek a kunsztok nem csak ránk jellemzőek.
– tud számolni (a maga egyszerű módján a ló és a méh is tud);
– jeleket használ (a tigris és a farkas is);
– szereti és gondozza a gyerekeit (a legtöbb emlős így van ezzel);
– megvédi a társait (a gnú is);
– játszik (az oroszlánkölykök és a majmok szintén);
– tervez (a hód is, meg a gepárd is);
– kivitelez (a darázs és a sas szintén);
– eszközt használ (mint a varjú és a csimpánz);
– érzelmei vannak (többek között minden emlősnek vannak);
– szolidáris (mint a denevérek);
– együttműködik (hasonlóan a vadászó ragadozók nagy részéhez);
– kommunikál (a delfin és a méh ugyancsak);
– ismeri a különbséget a van és a legyen között (az ösztönök szintjén minden állat ismeri);
– rálátása van a saját cselekedeteire (a kutyának és az orángutánnak is);
– igazságosságot akar (a csimpánz is egyenlő banánosztást követel).
Tény, hogy az ember hosszabb távon tervez, szélesebb számkörben számol, következetesebben valósítja meg a céljait – ám ez mindössze mennyiségi előny, nem minőségi különbség. Tény az is, hogy az állatok nem képesek rendszerszintű absztrakcióra, de amikor egy csimpánz egyenlő banánelosztást követel, akkor már kezdetleges absztrakt szabályban gondolkodik, azaz még a rendszerszintű absztrakció terén is csak mennyiségi különbséggel büszkélkedhetünk.
Az ember minőségi előnye a közjótudat, a saját cselekedetek összehasonlítása a közjóval, illetve az eltérés miatt érzett lelkiismeret-furdalás. Ez egyetlen állatban sincs meg, mert az állatok agyában nem alakult ki a közjóhoz viszonyítást lehetővé tevő terület. Ez a terület a homloklebeny elülső része, a prefrontális kortex, amely a társas kapcsolatainkért és az érzelmi életünkért is felel. Közjóbeli/erkölcsi gondolkodásunk, és ezáltal emberségünk a prefrontális kortexben lakik.
Az elterjedt vélekedéssel szemben nem a tudat teszi az embert, hanem a saját cselekedetek belső közjómodellhez hasonlításának képessége. Ezt a képességet pongyola szóhasználat erkölcsnek nevezni, mert az erkölcs óvodás szintű büntetésekhez, jutalmakhoz, szidáshoz és dicsérethez kötődik, a közjó pedig elvont matematikai-logikai rendszer, noha kinek-kinek a belső érzelmi világából kinövő absztrakció. Onnan tudjuk, hogy emberek vagyunk, hogy néha furdal a lelkiismeret. Ha nem furdalna, akkor vagy ösztönlények lennénk, vagy pszichopaták, vagy a tökéletesség téveszméjében leledzenénk. Az egészségesnek tekintett felnőtt homo sapiens nem tudja kikapcsolni a közjóval való összehasonlítás agyi modulját.
A „közjó” nem valamiféle objektív közjót jelent, hanem egy internalizált intuitív közjófogalmat, kinek-kinek az érzelmi neveltetése szerint. Közelebbről megvizsgálva korántsem találnánk mindenki elképzelését valódi közjónak, ám tény, hogy még a legegyszerűbb gondolkodású emberben is működik egy intuitív modell, amit ő belső nézetben a közjóval azonosít, és mindenkire érvényesnek tart.
Első pillantásra zavarba ejtő, hogy objektív közjó nem létezik. Miért foglalkozunk akkor vele? Második megfontolásra, az ételek finomsága sem létezik objektív fogalomként, ám ettől még jó és hasznos belső mércének tartjuk az ételek „finomságát”. Sőt, értelmes vitát is lehet arról folytatni, hogy egy adott étel finom-e az ízek szakértői és egyes laikusok szerint. A külső objektivitás hiánya nem érvényteleníti a belső mércét, a közjó hasznos és értelmes belső mércénk.
Ha ragaszkodnánk ahhoz, hogy a felnőtt ember közjóról folytatott gondolkodása az óvodás érzelmekhez kötődő erkölcs, akkor nem tudnánk megmagyarázni, miért akar mindenki erkölcsileg univerzalizálni, azaz egységes szabályrendszert bevezetni az egész emberiségre. Ez ösztönös törekvésünk, és paradox módon nem csak a vonalas, vaskalapos ember vár minden egyes embertől önmagához hasonló viselkedést, hanem a szabálykerülő ember is: ő a szabálykerülést akarja egyetemes szabállyá emelni. Minden ember ösztönös erkölcsi univerzalista. A konzervatív mindenkit konzervatívvá, a liberális mindenkit liberálissá akar tenni.
Az evolúciós modell előtt úgy véltük, hogy a teremtő Isten adta nekünk a jó és rossz közötti különbségtételt lehetővé tevő erkölcsi tudatot. A teremtésről folytatott vitát nem zártuk le, csak eggyel hátrébb toltuk: hogyan keletkezett az evolúció kiinduló pontja? Az evolúciós modell fényében úgy látjuk, hogy a társas kapcsolataink bonyolultságát kezelendő fejlődött ki a prefrontális kortex, amely mellékfunkcióként a közjóról folytatott önreflexió területe is lett, és amely megkülönböztet bennünket az állatoktól – egyben kiemel minket az evolúció mechanikájából.
Az állat belesimul az evolúcióba, minden törekvése az életben maradásra és az ehhez szükséges alkalmazkodásra irányul. Az ember alapértelmezetten szintén ezzel foglalkozik, de ha az életben maradás feloldhatatlan feszültségbe kerül a közjóra vonatkozó belső intuíciójával, akkor néha – az esetek kis százalékában, de óriási hatással – a közjót választja az életben maradással szemben.
Figyeljük meg, hogy ilyesmit a kölykeiért önmagát feláldozó róka is tud, ám esetében ez egyszerű mechanika: az „önáldozó” magatartás nála genetikailag kódolt, egy „veszélyforrás” közelsége váltja ki. Képtelen mérlegelni, hogy a veszély valódi-e, vagy hogy önmagát feláldozva mennyivel növeli a kölykök életben maradási esélyeit. A múltban kétségtelenül növelték az így viselkedő elődei, így tudott kódolódni az önáldozó magatartás – de a jelen konkrét esetben? Erről nem tud gondolkodni, nem képes agyban felülírni a genetikai kódot.
Az ember agya rugalmasabb, önáldozatot – nagy ritkán – az egyetemes örök közjóért hoz, és ennek PR-értékét a hálás utókor méltányolja: bekerül a történelemkönyvekbe. Az emberség ismérve ilyen esetekben az áldozatot hozó egyén és a rá hálával emlékező utókor közjóról folytatott önreflexiója.
A közjóról önreflektálva, azaz cselekedeteinket az intuitív közjófogalmunkkal rendszeresen összehasonlítva kiemelkedünk az állatvilágból, e reflexiót elhanyagolva pedig visszasüllyedünk bele.