Aki azt gondolta, hogy a frissen megválasztott kormány egyszer csak kormányozni kezd, érdemi döntéseket hoz, valóra váltva az ígéreteit, idáig két irányba csalódhatott: 1. a Tisza-kormány kormányzás helyett összehasonlító politikai stand-up elemzésbe kezdett, miszerint a csúnya Zorbán így-meg-úgy, ezzel szemben a szép Tisza-kormány (-1-gyel szorozva) úgy-meg-így, és ez fantasztikus... legalábbis a Facebookon; 2. ahol véletlenül érdemi döntést hozott, ott meg 2.a) valószínűleg nem teljesül valamelyik ígéret, de erről is a Zorbán tehet; 2.b) valószínűleg nem teljesül valamelyik ígéret, ám ez egy darabig elmismásolható.
Példák: a jogállam nem fel-, hanem leépül a Magyar-kultusz keretében, de erre is van duma, miszerint „rendszerváltás” történt, leváltottuk Pol Potot, és ilyenkor persze, hogy lefelé kell épülnie a felépítendőnek - erősen elvakultnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ezt elhiggye, de egyelőre még vannak erősen elvakultak. A kormánytagok kitartóan mantrázzák, hogy mindenki összes kerítése nem csak, hogy kolbászból lesz, hanem vele személyesen fogják egyeztetni, hogy Gyulaiból vagy Csabaiból kéri... Nagyon naivnak kell ahhoz lenni, hogy valaki ezt elhiggye, de egyelőre még vannak ilyen szinten naivak is.
Magyarországnak emberemlékezet óta nem (sőt talán történelme során sem) volt még olyan kormánya, amelyik az előző kormányra visszamutogatást tette volna a saját kormányzása helyébe. A hivatalba lépő mindenkori kormány hagyományosan kormányozni kezdett, döntéseket hozott, tapsot vagy tüntetést kiváltva - de vállalta a saját döntéshozatalt. A jelen kormány egyedülálló abban, hogy semmi ilyet nem vállal, stand-up szövegeléssel szórakoztatja a hülyének nézett nagyérdeműt.
Baljós a helyzet: 1. az előző kormány képes volt államháztartási egyensúlyt fenntartani, az intézkedéseit rendre vitatók ezt nem tudják tőle elvitatni; 2. nem úgy van, hogy átrendezem a költési prioritásokat, és az egyensúly automatikusan fennmarad - csak akkor marad fenn, ha kettesektől elveszem, amit egyeseknek pluszban adok; 3. jönnek uniós pénzek, de nem biankó csekken, hanem pántlikázva és feltételekkel, azaz nem automatikusan javítják az egyensúlyt - előkészített és jogosult projektek kellenének, stb. 4. Thatcher híres mondása, miszerint a baloldal előbb-utóbb mindig kifogy a mások pénzéből, minden „érzékeny” kormányra igaz, mert néha érzéketlenül nemet kellene mondani, és aki nem tud, az bizony előbb-utóbb tényleg kifogy az adófizetők pénzéből; kolbásznyelre lefordítva, Gyulai helyett romlott parizer jut a hiszékenyeknek.
Nem tudjuk, hogy az Igazságnak egy nagy pillanata jön-e el, vagy apránként esik le a tantusz, de sejthető, hogy nincs messze a varázstalanodás. Hamarosan véget ér a stand-up műsor, és a közönség töprenghet, hogy tapsoljon vagy pfújjoljon. Közben a „független-objektív” sajtó színeváltozását is megfigyelhetjük: míg az előző kormány esetében a minden jóban van valami rossz és mi arról beszélünk volt a szemlélet, a jelen kormány esetében a jaj, de cuki, jaj, de aranyos, és minden rosszban megtaláljuk a csipetnyi jót lett a hozzáállás. Persze van és lesz, akinek ez sem tűnik fel.
Brit média-mém, hogy egy ingatag helyzetű kormánytag vajon túlél-e egy fej salátát, előbb mond-e le, mint ahogy a saláta elfonnyad. Ezt továbbfejlesztve, a Tisza-kormány vajon túlél-e egy olajcsere (15ekm vagy 12 hónap) ciklust. 2027 májusára vajon hivatalban lesz-e még. Lehet tippelni.