Krasznahorkai Emma kontra házasság?

Érdekes javaslattal állt elő a szerző, miszerint kizárólag bejegyzett élettársi kapcsolat legyen, haladjuk meg a házasságot, és ezzel a „ki kivel házasodhat” vitát is.

A javaslat mellett szól, hogy a Brian élete című filmből ismerős vidám idill felé terelné a társadalmat.

Ellene pedig többek között az szól, hogy pillanatnyilag a társadalom a demográfiai fenntarthatóság szintje alatt van, és ez az „idill” veszélyezteti a nagy ellátó rendszerek működését, végső soron az egész társadalom fennmaradását.

Ugyanakkor történelmi tapasztalat, hogy jelenségszinten minden kultúrában létezett a felnőttek közötti, kölcsönös beleegyezésen alapuló homoszexuális viselkedés, kár lenne ezt tagadni, azaz jogszabállyal tiltani (még jó, hogy nem is tiltjuk).

Ezzel párhuzamosan minden kultúrában ünnepelték a heteroszexuális párkapcsolatok társadalmilag elfogadott formáját, a házasságot. Ezt is kár lenne tagadni, azaz jogszabályilag eltörölni.

Továbbá, a homo- és heteroszexuális kapcsolatok közé egyenlőségjelet téve nem kevesebbet állítanánk, mint hogy a fő szabályként gyermekáldással járó heteroszexuális házasság ugyanolyan, mint a gyermekáldással fő szabályként nem járó homoszexuális párkapcsolat. Ez nonszensz lenne.

A társadalmilag elfogadott párkapcsolatokkal rendesen együtt járó vagyoni szabályok alapja az a feltevés, hogy fő szabályként vér szerinti gyermek várható, akit várhatóan inkább az anya fog gondozni és nevelni, mint a kenyérkereső apa, aki ezáltal anyagi előnybe kerül. A házassággal kapcsolatos vagyoni szabályok nagyrészt az anya vagyoni hátrányát igyekeznek csökkenteni, mintegy kompenzálva őt a gyermeknevelésben vállalt többletszerepért.

Ha egy párkapcsolatból fő szabályként nem várható vér szerinti gyermek, akkor a fenti helyzet sem alakul ki fő szabályként, vagyis a tetszőlegessé bővített párkapcsolat anyagi szabályai értelmüket vesztik, kiüresednek. Ha fő szabályként nem várható anyagi aszimmetria a felek között, mivel mindketten ugyanakkora lehetőséggel rendelkeztek a munkavégzésre és vagyonszerzésre, akkor nincs mit kompenzálni, legalábbis egy homoszexuális vagy egy gyermektelen heteroszexuális kapcsolatban.

Ellenben egy vér szerinti gyermek(ek)et nevelő heteroszexuális kapcsolatban továbbra is van és lesz vagyoni aszimmetria, erre a szegmensre nézve igazságtalan és méltánytalan lenne megszüntetni a jelenlegi vagyoni szabályokat.

Ám ha a párkapcsolatok közötti gyakorlati különbségekkel szembenézve differenciált szabályokat alkotunk, máris reprodukáljuk a mai differenciált helyzetet – nem tűnik hasznosanak úgy tenni, mint ha kapcsolat és kapcsolat között nem lenne különbség, majd a tényleges különbségek alapján mégis megkülönböztetni őket.

Következésképp, Krasznahorkai Emma javaslata két lépésben berúgott öngólt eredményezne; olyan lenne, mint első lépésben kötelezővé tenni a puding szó angol értelemben vett használatát és futólag örülni, hogy végre nincs különbség fasírt és vaníliás puding között. Majd második lépésben mégiscsak megkülönböztetni egymástól a sós és édes változatot, mondván, hogy kovászos uborkát speciel az egyikhez szoktunk tálalni.

Tanulság: nem minden különbségtétel haszontalan és értelmetlen; van úgy, hogy éppen a hétköznapi ésszel nyilvánvaló különbség tagadása lenne haszontalan és értelmetlen.

L. Ritók Nóra kontra iparfejlesztés?

Annak apropóján, hogy L. Ritók Nórát kitüntették és adott egy friss interjút, hasonlítsuk össze a kétféle megközelítést, miszerint 1. művészettel a mélyszegénység ellen; 2. iparfejlesztéssel a mélyszegénység ellen.

Az alábbiakban L. Ritók Nóra egy-egy gondolatmenetét vizsgáljuk meg önmagával és az iparfejlesztéssel ütköztetve. Ennek során összeáll a logikailag nehezen magyarázható, vagyis hogy mitől és hogyan keletkezhetett bármiféle ellentét a két megközelítés között.

L. Ritók Nóra (L.R.N.): Kilencvenkilencben aztán megalapítottam az Igazgyöngy Alapítványt, amely gyermekközpontú és esélykiegyenlítő céllal, a művészet eszközeivel kereste a fejlesztés lehetőségeit. ... Ugyanakkor hamar rájöttem, hogy a jó iskola meg néhány jó tanár még nem elég, önmagában nem képes életstratégia-váltást generálni. ... Muszáj a háttérrel is foglalkozni, a családokkal, hogy ne amortizálódjon az iskola hatása a mindennapok túlélésében.
- Az iparfejlesztés pont azt az egzisztenciális hátteret alapozza meg, amely sokat tehet azért, hogy a mindennapok túlélése többé ne legyen probléma, és a helyben élők a szükséglethierarchia következő szintjére lépjenek.

L.R.N.: Tizenhét éve kezdtünk bele – az oktatás mellett – abba a komplex esélyteremtő munkába, amelyet a térségben most is végzünk, és amelynek a teljes programját egy Told nevű zsákfaluban visszük. Ez a falu a társadalmi leszakadás összes problémáját magában hordozza.
- Hordozza? Nem csak hordozta? Közben eltelt 17 év, ezalatt semmi sem változott, vagy csak minimális a hatás? Érdemes komolyan elgondolkodni azon, hogy egy projekt 17 éve után miért indokolt továbbra is a jelenidő használata.

L.R.N.: Azt szoktuk mondani, hogy egyéni életstratégia-váltást támogatunk, közösségi megerősítéssel.
- Az iparfejlesztés megélhetést ad a közösség tagjainak, hogy meglegyen ez a támogatás.

L.R.N.: ...fontos, hogy ezt a munkát összekapcsoljuk a hiteles tájékoztatással, az emberek érzékenyítésével. Megértetni, hogy a szegénység éppen az akaratot őröli fel, a motivációt, az önmagukba vetett hitet.
- Vagyis hogy értsük meg a szegénységbe ragadtak tehetetlenségét, motiválatlanságát: az iparfejlesztés e helyett munkalehetőséget nyújt nekik, hogy ne legyenek tehetetlenek.

L.R.N.: Az intézmények ügykezelő fókuszt visznek, nem az okokkal foglalkoznak, és nem szeretik a nem azonnal megoldható problémákat, a siker kommunikálása pedig meghatározó lett a működésben.
- Bizony, 17 év után nem ártana némi sikert kommunikálhatni. Már az első 2-3 év után sem ártott volna.

L.R.N.: A probléma, a szegénység megannyi esetben komplex és generációkon átívelő, ám nem sikerült a megoldási kísérleteket kormányokon átívelővé tenni.
- Dehogynem sikerült, a 17 projektévből 16-ban a Fidesz volt kormányon, a maga átívelő iparfejlesztésével.

L.R.N.: A rendszerváltás óta mindig cserélődtek a fókuszok: volt, hogy az oktatásban próbálták, máskor a munka világába való visszavezetéssel. Bonyolítja a helyzetet az időfaktor: a kormányok gyors eredményt akarnak produkálni, miközben generációs léptékben lehet csak gondolkodni a kérdésről.
- Aki generációs léptékben szeretne gondolkodni egy problémáról, az nem megoldani, hanem fenntartani szeretné azt.

L.R.N.: ...mindig van kiút. A gyakorlati terep a már említett zsákfaluhoz, Toldhoz kötődik: itt kezdtük el húsz éve azt az esélyteremtő stratégián alapuló munkát, amelynek most tartunk a tizenhetedik esztendejében.
- Tényleg van kiút, az iparfejlesztés. Az már 3-5 év alatt hat.

L.R.N.: Nálunk a hatékonyságmérés ugyanúgy alapvető fontosságú, mint a tapasztalatok beépítése, és a működő elemeket igyekszünk másutt is hasznosítani.
- Aki generációs léptékben gondolkodik egy jelen időben leírt problémáról, az tudja-e egyáltalán, mit jelent(ene) a hatékonyságmérés? Azt, hogy hónapról hónapra, évről mennyivel csökkent a probléma a befektetett munkával összevetve.

L.R.N.: Berettyóújfalu ötven kilométeres körzetében hatszázötven gyereket oktatunk művészeti, fejlesztői iskolarendszer keretei között, és a toldi program mellett tizenhét – iskolakezdéskor és karácsonykor huszonhét – településen vagyunk jelen azzal a céllal, hogy az ott élő családok képesek legyenek kitörni a generációs, átörökített szegénységből.
- Megtudhatjuk, hogy 17 év alatt mennyire lettek erre képesek?

L.R.N.: ...hány év alatt juthatunk el oda, hogy egy gyermek bárhová születik is, van esélye normálisan lakni, enni, inni, tanulni, no pláne a társadalmi mobilitás nyomán előre jutni, a saját kezébe venni a sorsát?
- 3-5 év alatt, iparfejlesztéssel.

L.R.N.: A szegénységnek sok szintje van. A legmélyebben vannak azok, akiket mi generációs szegényeknek hívunk: erre a társadalmi csoportra azért nem fókuszálnak, mert – a fentebb említett okok miatt is – nehéz őket motiválttá tenni.
- Értsd: nehéz őket munkára bírni a falu közelébe telepített üzemben. Pedig ez lenne a cél.

L.R.N.: Miközben azt kellene kihangosítani, hogy miként oldhatjuk meg a problémát, inkább mindenki a könnyebb utat – a sikert és annak kommunikációját – választja.
- Bocs, a probléma megoldása nem lenne siker? Ha igen, mitől gond a sikerkommunikáció?

L.R.N.: Így aztán sem intézményi, sem társadalmi szinten nem képződik meg az a tudás a társadalomban, hogy rajtuk, a mélyszegénységben élőkön igenis lehet segíteni, a leszakadó térségeket mindenre kiterjedt, átfogó programokkal igenis meg lehet menteni.
- Az eddig elmondottakból pont az derül ki, hogy művészeti és puha közösségfejlesztési eszközökkel 17 év alatt csak meghosszabbítani lehetett a problémát. Ellenben iparfejlesztéssel 3-5 év alatt egzisztenciát lehet teremteni, amire támaszkodva már működhet a pedagógia és a közösségfejlesztés.

L.R.N.: Például a lakhatási szegénység nagyon meghatározó a problémában. Nincs vezetékes víz... Csak az áram köti őket a huszonegyedik századhoz. Mindez Európa közepén. A megoldás azonban nem az, hogy adunk szuper összkomfortos lakást olyan családoknak, amelyek sosem éltek ilyenben, mert ha nincsenek meg azok a tudások, készségek, amikkel ilyen körülmények között tudnak működni, hamar amortizálják azt.
- Rakjuk össze: a meghatározó összetevőt nem lehet annak megoldásával kezelni? Ez logikailag azt jelenti, hogy nem ez a meghatározó összetevő. Meghatározó tényező az, amelyet kezelve a probléma meghatározó mértékben csökken.

L.R.N.: Hány év ez? ... A generációs szegénység már egészen más szint, ott hosszú idő szükséges, mert nagyon mások az életvezetési képességek, például óriási a pénzügyi tudatosság hiánya.
- 3-5 év, iparfejlesztéssel.

L.R.N.: Ennek a felszámolásához generációs léptékű gondolkodás szükséges: nem véletlenül terveztük mi is húsz évre az első szakaszt.
- Bocs, amit 20 év alatt lényegesen csökkenteni sem sikerül, arra ki és minek indítana projektet? Az adófizetők biztosan nem. V.ö. iparfejlesztés: 3-5 év.

L.R.N.: Persze tisztában vagyok azzal, hogy a szegénység nem tűnik el, de hogy annak milyen aránya van egy társadalomban, az nem mindegy; azon lehet és kell csökkenteni.
- Ha eredményt is akarunk, akkor iparfejlesztéssel.

L.R.N.: Ha paradoxonnak is hathat: mi azért dolgozunk, hogy ne legyen ránk szükség – én azért dolgozom, hogy ne legyen rám szükség.
- Cöcöcö. Egy 20 éves projekt, ami csak az első lépés, az bizony egy nyugdíjig tartó karrierállásnak tűnik a projekt munkatársai számára. Lehet, hogy a mélyszegényeken segítésnél is erősebben motiválja őket a saját egzisztenciájuk biztosítása? Ehhez képest az iparfejlesztők valóban azon dolgoznak, hogy egy adott területen 3-5 év elteltével ne legyen rájuk szükség.

L.R.N.: Az adományozás önmagában nem változtat meg semmit. ... Megeszik, hordják, örülnek neki – egy darabig. A fejlesztő segítségnyújtás lenne a fontos: amikor a közösséggel együtt megállapított feltételek és elvárások vannak, amelyek az elmozdulást támogatják. Hogy oké, kaptam valamit, de nekem is tennem kell valamit, ha tenni akarok magamért, a családomért, a közösségért.
- Ez pont úgy hangzik, mint amit egy polgári kormány is mond: hogyan kerülhettek akkor ellentétbe?

L.R.N.: Én is átestem egy tanulási folyamaton az adományozás terén, mert eleinte, a sokkoló gyerekszegénységben én is csak adtam. ... Aztán – én csak így nevezem – egy kegyelmi pillanatban megállított néhány asszony az utcán: Nórika, maga rosszul adományoz! Becsapják magát, máshová megy az adomány, mint gondolná! Tudtam én ezt, csak azt nem tudtam, mit csináljak. Megkérdeztem: segítenének nekem, hogy leírjuk, hogyan lehet jól adományozni? Örömmel mondtak igent, és elkészítettünk közösen egy helyi „igazságossági szabályzatot”, afféle etikai kódexet, amelyben ők fogalmazták meg: az adomány nem jár csak úgy, tenni kell érte valamit.
- Á, megvan! Az ellentét akkor alakulhatott ki, amikor L. Ritók Nóra még nem tudta, amit pár év alatt megtanult, és ha kezdetben módszertani nézetkülönbség miatt haragudott a polgári kormányra, később már csak szokásból, vitte tovább a kezdeti gyűlöletlendület...

L.R.N.: Az állami rendszer feltehetően kiégetne. ... Paradigmaváltás kellene – minden területen. Én a pedagógiai módszerekben hiszek, a prevencióban, az intézményrendszer pedig mára már szinte mindenhol hatósági eszközöket alkalmaz. ... Nálunk nincs indikátorkényszer, a problémák megértése és a megoldások keresése van.
- A nincs „indikátorkényszer” magyarul azt jelenti, hogy nincs hatékonyságmérés, amiről fentebb beszélt. Nem ártana ezt végiggondolni, hátha kiderülne, hogy 17 év lényegi eredmények nélkül bizony gond. V.ö. iparfejlesztés: lényegi áttörés 3-5 éven belül.

L.R.N.: ...megkaptunk mindenféle bélyeget a Soros-bérenctől a brüsszelitáig, nem csoda, hogy ebben a hangulatban mind több polgármester, intézményvezető bizonytalanodott el, szabad-e velünk egyáltalán szóba állni.
- Nem úgy kezdődött, hogy L. Ritók Nóra azért orrolt meg a polgári kormányra, mert akkor még nem tudta, amit saját szavai szerint pár év alatt megtanult? Nem ebből indult ki a tartós adok-kapok, aminek csak a sokadik fejezete lett a „Soros-bérencezés”?

L.R.N.: Emlékszem, talán az volt az utolsó csepp, amikor az alkotmányvédelmi hivatal embere a kapcsolatrendszeremről kérdezett, és hiába igyekeztem megtudni, mit akar tőlem, sosem adott konkrét választ. Arról érdeklődött például: kik az Antiszegregációs Kerekasztal tagjai? Miért kérdezi – kérdeztem vissza –, amikor ott van a minisztériumi honlapon. Jó, tudja, de nem mindegy, én milyen sorrendben mondom. Megrémültem: lehet, hogy ezzel hozok kellemetlen helyzetbe másokat?
- „Megrémülés” helyett esetleg felsorolhatta volna a tagokat úgy, ahogy ott vannak a minisztériumi honlapon. A „félek”, és „a családom is fél” egy elkoptatott panel a diktatúrázás eszköztárából. Mára világosan kiderült, hogy a diktatúrázás kormányváltó retorikai fogás volt, semmi több. Sőt az is kiderült, hogy az új kormány állami kitüntetések sorával fizeti ki a neki kampányoló diktatúrázókat.

L.R.N.: Sokan nyomás, utasítás alatt dolgoztak az elmúlt tizenhat év alatt: nem ismerhetem mindenki élethelyzetét, körülményeit... Sokan dolgoztak úgy, hogy legalább mérsékelni tudják a hatásokat. De nyilván akadtak olyanok is, akiknek ez nagyon kedvezett, és fürödtek a nekik osztott szerepekben.
- Milyen hatásokat igyekeztek mérsékelni egyesek? A 20 év alatt elérendő valamiféle eredmények elvárását? V.ö. iparfejlesztés: 3-5 év.

L.R.N.: Ellenben egyértelmű a felelősségük a döntéseket meghozó politikusoknak, akik ezt az egész rendszert kidolgoztatták és működtették, akik egzisztenciákat tettek tönkre, akik elhallgattattak, kényszerítettek embereket, akik ebbe a szörnyű mentális állapotba taszították az országot, akik nem tettek semmit a környezetvédelemért, az oktatásért, az egészségügyért, akik a szegénységről, a szegényekről lenézően beszéltek, akiknek csak az volt a céljuk, hogy meggazdagodjanak. Nekik nem tudok megbocsátani.
- Világos: „mit adtak nekünk a rómaiak”. Pl. az iparfejlesztést, teljes régiók egzisztenciális felzárkóztatását, amire a továbbiakban L. Ritók Nóra projektje is építhet, hogy „soha napján kiskedd” előtt is eredményei legyenek. Ez lenne megbocsáthatatlan? Furcsa gondolkodás.

Összegzés: a kormányváltással újra helyzetbe kerültek azok, akik a 3-5 év alatt ugrásszerű fejlődést hozó iparfejlesztés helyett n-szer 20 éves projektekkel szeretnének maguknak örök egzisztenciát teremteni, és tabuvá tenni bármiféle eredményelvárást. Nem szégyennek tartják az eredménytelenséget, hanem büszkék rá, és elvárják, hogy a társadalom ehhez gazsuláljon, mert különben...

Tudatosítsuk, hogy az adófizetők pénzéből gazdálkodó projektekkel szembeni eredményelvárás nem tabu, hanem alap.

Miért vesztett a Fidesz

Spoiler: inkább a körülmények összejátszása, mint a belső hibái miatt.

Nézzük először a belső hibákat.

1. Az autoriter vezetőkultusz, a sorból kilógók leárulózása - ez tényező, de nem lehetett döntő, hiszen Magyar Péter fokozottan autoriter és ellentmondást nem tűrő személyikultista, ám egyelőre nincs közfelháborodás, nem durrognak sorra az agyi biztosítékok, vagyis ez önmagában nem vezet vereséghez.

2. Orbán Viktor meghízott - ez érthető a rengeteg stressz miatt, és persze a kampányban jobban mutat egy slank jelölt, de a szavazók többsége azért átlátja, hogy a választás győztese nem milánói divatbemutatóra megy, hanem Magyarországot fogja vezetni, tehát önmagában ez sem lényeges oka a vereségnek.

3. A belső kritika kiiktatása - kívülről legalábbis így tűnik, erre utal a sorból kilógók leárulózása is, bár Orbán Viktor számtalanszor hangsúlyozta, hogy az aktuális ügyekről őszinte belső viták zajlottak. Ezek őszintesége megkérdőjelezhető, ha a tét, hogy egyetértesz a fővonallal, vagy áruló vagy... Ez sem döntő ok azonban, mivel a demokrácia nem egy párton belül keresendő, hanem a pártok versengésén keresztül érvényesül. A nemzetközi gyakorlat is azt mutatja, hogy egy-egy párt belülről erősen autoriter, a másként gondolkodókat azért tűri rosszul, mert „akinek nem tetszik a fővonal, menjen át egy neki tetsző másik pártba”.

Ezek után nézzük a belső hibának látszó, de alaposabban megfontolva mégsem-hibákat.

4. A közbeszerzések saját oldalra csatornázása - ezt a rendszerváltás körül tanulták el a baloldaltól, ahol azóta is változatlanul ugyanígy mennek a dolgok. Akinek fáj, hogy Mészáros Lőrinc vállalatai sorra nyerik az állami tendereket, figyelje meg, hogy ahol a baloldal van épp hivatalban, ott is ez a helyzet, csak tucatnyi „Mészáros Lőrinc” személyén keresztül, akiket így nehezebb egy kalap alatt felsorolni. Tehát aki arra szavazott, hogy mostantól ne főként a hivatalban lévő párt gazdasági holdudvara kapja az állami megrendeléseket, az vagy csalódik, hogy mégsem olyan a világ, amilyennek álmodta, vagy örül, hogy végre őt és a rokonságát is bevették. Egyébként, mivel minden helybeli cég vezetése kötődik erre vagy arra, a hatalmon lévők nyilván nem akarják az ellenzék holdudvarát hízlalni, tehát...? Belgiumban például úgy oldják ezt meg, hogy a holdudvarok a választási eredmények arányában felosztják egymás között a közbeszerzési piacot.

5. A NER szitokszóvá válása - mondjuk ki teljes formájában, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről van szó, és fontoljuk is mindjárt meg, hogy van-e a fogalommal problémánk. Baj lenne nemzeti szinten együttműködni? Aligha, sőt, ez lenne az alapértelmezett feladat. Továbbá, a baloldalnak is van NER-je, azt Nemzetközi Együttműködés Rendszerének hívhatnánk, ha nem informálisan működne. A különbség, hogy a Fidesz-NER nemzeti érdekek mentén működött, a baloldali NER pedig a nemzetközi érdekeket képviseli informálisan a nemzeten belül, akár a nemzeti érdek ellenében is. Ez utóbbival valójában sokkal nagyobb a probléma. Példa: akit a Volkswagen vezetőjének választottak, az ne dolgozzon informálisan az Opelnek, Mercedesnek, stb., hanem képviselje csak a Volkswagen érdekeit. Nem logikus, hogy a nemzeti együttműködés szitokszóvá tudjon válni.

6. A médiabirodalom autoriter működtetése - számos jobboldali médiamunkás lépett ki csalódottan azzal hogy itt utasításba adják, mi legyen a hír, és mi nem lehet, vagyis hogy a tényanyagot hajlítgatni, görbítgetni kell. Nos, aki figyelmesen olvassa a baloldali médiát, annak feltűnhetett, hogy ugyanaz a hajlítgatás megy ott is, csak ellenkező irányba.

Valójában kétféle propagandagépezet van, független objektivitás pedig egyáltalán nincs, sajnos. Ugyanis ha lenne, akkor nem kellett volna kiépíteni egy alternatív médiabirodalmat. Valójában a Fidesz óriási eredménye, hogy ez létrejött, és óriási veszteség lesz, ha leépítik. Attól kezdve a balra görbített híranyagnak nem lesz alternatívája, ahogy egész Nyugat-Európában sincs. Egy egyoldalúan tájékoztatott társadalom pedig nem tud kiállni az érdekeiért, így a demokrácia kiüresedik.

7. A baloldali intézkedések bekeverése - nevezhetjük ezt eklektikus kormányzásnak, és amíg népszerű, addig nem lesz belőle vereségok. Széles tömegek tapsoltak például a multik különadóztatásának azzal, hogy milyen karakán ez a Fidesz. A rezsicsökkentést és a kötelező bolti akcióztatást is lelkesedés övezte, bár ezeknél már a Thatcher-paradigma veszélye is felmerült, miszerint a baloldal mindig kifogy az adófizetők pénzéből, és jönnek a megszorítások. Egy baloldali intézkedésekkel operáló jobboldali kormány nem immunis ezzel a veszéllyel szemben, de a gyakorlatban sikerült elhárítani, azaz egyensúlyban tartani az államháztartást.

8. A konzervatív kultúrharc - nem jól mutat, ha a művészkörök elsöprő többsége epét hány a kormányra és lámpavasat emleget, de ha figyelembe vesszük, hogy ez egy elkötelezetten és elfogultan baloldali többség, akkor már nincs mit csodálkozni rajta, és azonosulni sem célszerű vele. A művészkörök elsöprő többsége ugyanis pukkasztandó kispolgárnak tartja a választókat, így aki velük skandálja, hogy „mocskos Fidesz”, az a saját érdekei ellen szavaz. Amiből lehet vereség, de nem a Fidesz tehet róla. Ellene sem tehet sokat, mert elkötelezetten és elfogultan baloldali értelmiségieket semmilyen módon nem tud a maga oldalára állítani. Inkább a társadalom egészének kellene az érdekeit körültekintőbben megfontolni.

9. Az oktatás nemzeti irányba fordítása - milyen más iránya lehetne egyébként az oktatásnak? Nemzetközi? Kinek lesz az jó?

10. Az egykulcsos adó - látszólag érzéketlen megoldás, de a valóságban egyéb adónemek is működtek mellette, így nem volt érzéketlen. A középosztály erősítését célozta, a baloldal szerint a mélyszegények kárára. Akik azonban munkába állhattak a Szent István óta példátlan iparfejlesztésnek köszönhetően. Így a Fidesz megfogalmazta a mélyszegények helyzetén merengés alternatíváját, a munkaalapú társadalmat, ami szintén óriási eredmény.

11. A gyűlöletkeltés - visszás, ha ugyanazok szörnyűlködnek a gyűlöletkommunikáción, akik suttogó propaganda formájában terjesztik, hogy „pszt, tudod, hogy Orbán cigány”, amellett, hogy patás ördög. Egy objektív megfigyelőnek feltűnhet a gyűlöletkommunikáció szimmetriája, ez nem a Fidesz hibája, nem is ő kezdte, és ha egyoldalúan abbahagyná, attól nem szűnne meg a baloldalon.

12. A kereszténykedés - ebben a témában a közvéleménynek kellene alapos lelkiismeret-vizsgálatot tartania, hogy kiderüljön, pontosan mi is a baj azzal, ha valaki a közössége jólétéért szeretne dolgozni, hagyományosan erkölcsös életvitelre törekedve. Hogy az erkölcsösség csak látszat? A látszatban mégis több a valódi erkölcsösség, mint ha törekvés sincs rá. Az egyházak tartsák el magukat, illetve tartsák el őket a híveik? A színházakat meg tartsák el a színházba járók? Na, utóbbiról ugye, szó sem lehet! Az sem mindegy, hogy az egyházak bátorítják és lelkesítik azokat a társadalmi jólétet teremtő polgárokat, akiket a színházcsinálók elsöprő többsége pukkasztandó förmedvénynek lát, és ez a látásmód áttételesen összefügg a „kereszténykedés” elutasításával.

Nézzük a vereségért főként felelős külső körülményeket.

1. Az Európai Unióval folytatott hosszú, és már-már eredménytelennek tűnő dacolás. Nagy Sándor harca volt ez a Perzsa Birodalommal, azzal a különbséggel, hogy Nagy Sándor rövid úton győzött, egyébként hamar elpártoltak volna tőle a katonái. A helyzet iróniája, hogy mire itthon vesztett Orbán, az általa javasolt szakpolitikák egy része kezd győzelemre jutni az Unióban, például a migráció kezelése terén. Viszont mivel az uniós tagság támogatottsága 85% körül volt és van, az Unióval dacoló Fidesz hátországa meggyengült.

2. A gazdaság halovány teljesítménye, ami a német autóipar válságával függ össze. A 'zemberek mindennapi jólétet szeretnének magasztos eszmék helyett - ezt persze az új kormánynak is életveszélyes figyelmen kívül hagyni. Márpedig az irracionálisan erős forint még tovább ronthatja a gazdasági adatokat, miközben az import termékek alacsonyabb árának átmenetileg örülhetünk.

3. Tizenhat év kormányzás - a közvélemény belefáradt az állandóságba, és a váltásra szavazott. Jöjjön új műsor új szereplőkkel. Hátha még a mindennapi jólét is fellendül ettől, legalábbis ez volt a fő motiváló remény.

Min célszerű változtatnia a hatalomba utóbb vagy akár előbb visszatérő Fidesznek? (Lásd: a Tisza-kormány szervizciklus tesztje)

1. A belső kritikát érdemes jobban tűrni. Ha Nagy Sándor hosszabb életű, valószínűleg ő is megfontoltabbá válik idősebb korára.

2. A baloldali jellegű népszerű intézkedésekkel óvatosabban kellene bánni (nehogy tényleg kifogyjanak az adófizetők pénzéből), ehelyett a középosztályt és a bele munka révén integrálódó alsó rétegek felzárkózását kellene sűrűbben emlegetni.

3. A fiatalokat érdemben kellene megszólítani - sokat kaptak ugyan a Fidesztől adókedvezmény és családtámogatások formájában, azonban nem igazolták vissza, hogy ilyen törődést igényelnek, sőt sok fiatal a „megvesztegetés” elfogadása után, tudatosan nem szavazott a Fideszre. Mivel mindig a fiataloké a jövő, célszerű őket megkérdezni, hogy milyen gondoskodást tartanának méltányosnak.

4. Abba kell hagyni a nemszeretem csoportok pitiáner piszkálását, szakítva azzal a belügyminiszteri logikával, hogy aki rosszat mond a kerettantervre, azzal csináltatunk ötven munkahelyi fekvőtámaszt, és legközelebb sót teszünk a kávéjába. Egy erős, magabiztos kormánynak nincs szüksége efféle praktikákra.

5. A médiaháborúban új paradigmát kell bevezetni: vagy baloldali propagandáról, vagy jobboldali független-objektivitásról célszerű beszélni.

A többi tényező a hatalomba visszatérés körülményei és időtávja függvényében alakulhat.