Logika Ltd.

A címmel azt szerettem volna jelezni, hogy a logika „limited" (limitált, korlátozott lehetőségeket nyújt). Érdemes ezt észben tartani a használatakor.

Az ókori görögök dolgozták ki a módszeres gondolkodás logikának nevezett formáját (a helyes következtetések tanát), amely kiinduló állításokból (premisszákból) következtetéseket (konklúziókat) fogalmaz meg. Például: 1. Minden ember halandó. 2. Szókratész ember. 3. Tehát Szókratész halandó.

Vélhetnénk, hogy a logika a gondolkodás végső érvényű csúcsa. Ez azonban tévedés, a gondolkodásnak nincs végső érvényű csúcsa. Nem létezik, és nem is alkotható olyan módszer, amellyel meggyőzően eldönthetnénk a különböző értékrendű emberek vitáit. Ha lenne ilyen módszer, a logikatudósok leülnének, és minden közéleti vitára kidolgoznák az irányadó megoldásokat, vitatkozás helyett követhetnénk az útmutatásukat.

A logika arra használható, hogy 1. az ember módszeresen kifejthesse a saját meggyőződéseit. Ha közben logikai hibát vét, az számára tanulságos lehet, de nem érvényteleníti a következtetést. Pl.: 1. Minden ember halandó. 2. Szókratész ember. 3. Tehát Szókratész Athénban élt. (Az érvelésben logikai hiba van, de attól Szókratész még élhetett Athénban. Ezt a logikai hibától függetlenül kell értékelnünk.)

A viták lényege nem a kifejtés, hanem a következtetés szokott lenni. A következtetéshez pedig tetszőleges útvonalon el lehet jutni. Az ókorban még ígéretesebb volt a logikával foglalkozni, mivel nagyjából meghatározhatónak tűnt a sensus communis (koiné esztézisz, közös érzék(elés), köznapi vagy józan ész). Egy ókori számára a logika azt jelentette, hogy igyekezzünk a sensus communis állításaiból kiindulni, és logikailag érvényesen eljutni a következtetésekhez, amelyek ezáltal elfogadhatóvá válnak. Pl.: 1. Minden madárnak két lába van. 2. Szókratésznek két lába van. 3. Tehát Szókratész madár. (A sensus communis szerint nem csak a madárnak lehet két lába, a következtetés helytelen.) Ha tehát nem tetszik egy következtetés, akkor próbáljuk megkeresni a sensus communis kiindulópontokat, alkalmazzunk érvényes logikát, és jó eséllyel eljutunk egy érvényes következtetéshez. Ez volt az ókori helyzet.

A mai multikulturális világban nincs sensus communis, legalábbis épp a vitatott kérdésekben nincs. Pl.: 1. Házasodni felnőtt férfi és nő szokott. 2. Ádám és Éva felnőtt férfi és nő. 3. Tehát Ádám és Éva összeházasodhat. 4. Férfi nem szokott férfivel házasodni. 6. Ádám és József két férfi. 7. Tehát Ádám és József ne házasodjon egymással. Ez a gondolatmenet számos logikai problémát vet fel, de nem azok miatt, hanem a sensus communis hiánya miatt bukik meg. Nincs egyetértés sem a következtetésekben, sem a kiinduló állításokban, ezért bárhogy is kötjük össze a gondolatmenet elejét a végével, attól az eredmény nem válik elfogadhatóvá olyanok számára, akik nem értettek eleve egyet vele. Nem létezik olyan gondolkodás-módszertan, amely ilyen helyzetben az egyet nem értésből egyetértést hozna létre. Különböző kiinduló állításokból eltérő következtetések adódnak.

A logika némi belső következetességre késztet. Ha következetesen gondolkodunk, kiderül például, hogy aki szerint nincs Igazság, csak különböző lehetséges igazságok vannak, az a saját logikáján belül ellentmondásba kerül, amennyiben úgy véli, hogy a többféle lehetséges igazság léte Igazság, vagyis többet ér egy relatív igazságnál. Amikor lemondunk az Igazság fogalmáról, akkor arról is lemondunk, hogy a sokféleséghez való jogot Igazságnak tartsuk. Azaz tehetetlenné válunk az egy Igazság mellett érvelőkkel szemben, mert egy valóban sokféle rendszerben semmiről nem lehet határozott kijelentéseket tenni, így az egy Igazság létéről/nem létéről sem. Ez olyan helyzet, mintha kijelentenénk, hogy „nincs szabály", majd megpróbálnánk a szabályokat bevezetőkkel szemben fellépni. Milyen alapon, ha nincs szabály? Ahol nincs szabály, ott szabályt hozni is szabad, nem? Ha azt mondjuk, hogy egyetlen szabály van: nincs szabály, az már egy szabály, tehát nem mondhatjuk, hogy nincs szabály. Ha elismerjük, hogy van szabály (1 db.), azzal megengedtük, hogy akárhány további szabály legyen... A konstrukció összeomlik. Ez persze matematikai jellegű rendszerellenőrzés, a valóságban még egy erről folyó retorikai vitát is nehéz lenne lezárni. A hétköznapokban érzelmi és tekintélyviták folynak ad hoc érdekek mentén, a „logikusként" pózoló érvelés ilyenkor csak alkupozíciót javító eszköz. A logikától távol áll az efféle visszaélésszerű használat, épp ezért nem is hoz áttörést a hétköznapi vitákban.

A logika és a hétköznapok kapcsolata olyasmi, mint ha meg akarnánk határozni a távolságot egy háromszög és egy négyszög között. A logika a mérőszalag. A távolság viszont értelmezés kérdése: pontosan melyik két sarok vagy oldal között? Esetleg a középpontok között? Vagy a két legközelebbi pont között? Belátható, hogy hiába tartjuk érvényesnek a mérőszalagot (a logikát), a vita lényege túlmutat a mérőszalagon. Ha valaki más eredményt mér, mint a többiek, az nem feltétlenül azért van, mert rosszul használja a mérőszalagot, hanem valószínűleg azért, mert más bemenő adatokkal dolgozik. A mérőszalag nem segít eldönteni a „melyek az irányadó pontok" vitát, erről a résztvevőknek kell(ene) egymás között megállapodniuk. A hétköznapokban épp ez a megállapodás hiányzik.

Mire jó akkor ma a logika? Az eleve egyetértő csoportok a logika segítségével világosan ki tudják fejteni a gondolataikat, és ha az ellenvéleményt megfogalmazó csoportok is ezt teszik, világossá válik, hogy nagyjából miben nem értenek egyet (a lényegi vitáikat tekintve kb. semmiben). A logikánál tehát továbbra sincs jobb eszközünk a közéleti viták során, ám ne csodálkozzunk, ha a logika sem egyetértést, sem teljes tisztázást nem hoz. A korlátait figyelembe véve használjuk minél többet, egyebek közt ezen az oldalon.

Fenntartható jövő

Közszájon forgó kérdés, hogy milyen lesz a fenntartható gazdaság és társadalom. Az uruguayi elnök szép és hasznos gondolatokat vet fel ebben a témában, érdemes meghallgatni, majd továbbgondolni a rövid beszédét.

Kiírtam a kérdéseit. Miért akarunk folyton többet és többet? Miért van globalizáció? Miért a szabad piac ural minket, és miért nem fordítva? Mi lenne a világgal, ha minden indiainak annyi autója lenne, mint a német átlag? Miért nem a boldogsággal mérjük a civilizáció sikerét, miért pont az anyagi javakkal? Milyen lesz a fenntartható jövő?

Ezekre a kérdésekre szerintem egyszerű válaszok adhatók.

1. Miért akarunk folyton többet és többet? - Ez evolúciós sajátosság, így jöttek létre egyetlen sejtből sok milliárd sejtű szervezetek. A „mindig többet" egy evolúciós parancs, ott ketyeg bennünk, leállíthatatlanul, legalábbis biológiai szinten. Agyban fejlődhetünk, optimalizálhatjuk a parancs végrehajtását.

2. Miért van globalizáció? - Mert az emberiség betölti a Földet. Ha nem töltené be, nem lenne globalizáció.

3. Miért a szabad piac ural minket, és miért nem fordítva? - Mert a gazdaság egy szűk elit kezében összpontosul, amelyik uralkodni akar, és hatalmi eszközként, intellektuális vírusként terjeszti a „szabad" piacot, amely egyáltalán nem szabad. A valóságban az emberiségnek egy összetartó töredéke irányítja a piacot, a saját érdekei szerint. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy így legyen. A megoldás, hogy minél több ember vegyen részt a gazdaság tőkés oldalán, ez megosztja a hatalmat, és az irányítás máris átkerül a tömegekhez.

4. Mi lenne a világgal, ha minden indiainak annyi autója lenne, mint a német átlag? - Mi lett a világgal, mióta mindenkinek van hajszárítója? Semmi különös. Nem az autók száma a lényeg, hanem a megtett kilométer, és utazni minden kultúrában szoktak. Le kell osztani, hogy fejenként hány kilométerre elég üzemanyagunk van, és aztán folytatni a logikázást. Jelentősen fejleszteni kell a közösségi közlekedést, ez lesz a fenntartható megoldás.

5. Miért nem a boldogsággal mérjük a civilizáció sikerét, miért pont az anyagi javakkal? - Mert ha elég lenne nekünk a "boldogság", soha semmiféle civilizáció nem jött volna létre. Barlangban nem lehetsz boldog? De. A kardfogú tigris elől menekülve nem lehetsz boldog? De. Majomként nem lehetsz boldog? De. Az emberiség története arról szól, hogy többet és jobbat akarunk, sosem elég az, ami épp van. Ez a differencia specifikumunk, ettől vagyunk emberek. Az evolúciós parancsunk végrehajtása optimalizálható, megelégedhetünk az anyagi jólétnek azzal a mértékével, amely minden ember részvétele esetén még épp fenntartható.

6. Milyen lesz a fenntartható jövő? - Felelősen gondolkodó közösségi emberekből fog állni. Testvériség, egyenlőség és felelős szabadság lesz a fenntartható értékrend alapja. Ez matematikai-logikai szükségszerűség, minden más értékrend kihaláshoz vezet. Kihalás ellen evolúciós parancsunk van, ezért hosszú távon automatikusan olyan értékrendünk lesz, amely biztosítja a fennmaradásunkat.

Tippelj te is közjót

A kormány, főként a megyei autópálya-matricák bevezetése miatt, sokat vesztett a népszerűségéből, ám ez nem tette népszerűbbé az ellenzéket. 2010 óta nem ez az első eset, számos előző körben elmélkedtek már a politológusok, hogy vajon miért nem profitál az ellenzék, azaz a kormányból kiábrándulók miért nem állnak egy ellenzéki párt mellé.

Szerintem ennek a közjó felfogásában lévő különbség az oka. A kormány folyamatosan azt állítja, hogy a közjót képviseli, a támogatói szerint hol több, hol kevesebb sikerrel. Az ellenzék eközben egy szóval sem állítja, hogy a közjót képviselné, és a magukat ellenzékinek tartó elmékben nem tudatosul, hogy ezzel jó mélyre elássák a választási esélyeiket.

A közjóval kapcsolatban nem az a kérdés, hogy van-e, hanem hogy a KÖZhatalomért folyó vetélkedésben ki engedheti meg magának, hogy ne kezelje úgy a KÖZjót, mintha létezne. Mi más alapján lehetne eldönteni, ki vezessen egy közösséget, és ha van alternatív szempont, az mitől jobb a közjónál? Aki közjó nélkül akar hatalmat, az ennyit mond: „bízzátok rám a vezetést, bár nem hiszek abban, hogy ez jó lesz nektek". Nem túl ütős kampányüzenet.

A „közjó" kifejezést egy keresőprogramba beütve csupa jobbközépnek tűnő hivatkozás kerül elő. Érdemes kipróbálni. Mi lehet ennek az oka? Más szóval, mi a baloldal gondja a közjóval? Mi a liberalizmus gondja a közjóval? Mi a szélsőjobb gondja a közjóval?

A liberalizmussal kezdem, ezt látom a legegyszerűbb esetnek: a liberálisok az egyént hangsúlyozzák a közösséggel szemben. A közjó fogalma közösségi, akár az egyén kisebb-nagyobb mértékű elnyomására is alkalmas, ezért egy liberális zsigeri alapon irtózik tőle. Liberális felfogás szerint a közjó nem létezik, de ha esetleg létezne, akkor is az egyént kellene védeni az állítólagos, úgynevezett „közjó"-val szemben. (Ne menjünk bele abba, hogy ha nincs közjó, akkor minek a nevében lehet szembemenni a gyűlöletbeszéddel, a bevándorlásellenességgel, és általában az „előítéletekkel", ezt a logikai paradoxont végiggondolni legyen a liberálisok házi feladata.) A liberális felfogás itt és most nem igazán népszerű, nálunk 1-5% szavazatra számíthat, de a liberális pártok Európa összes országában a parlamenti küszöböt rágják, és egyre több országban alulról.

A szélsőjobb azért nem szereti a közjót, mert a kocsmai szinten, amelyen érvel, a közjó senkit nem érdekel. Nyers indulatok igen, összeesküvés-elméletek igen, ki velük igen, felkoncolni őket igen, közjó... a' meg mi, valami értelmiségi baromság? A szélsőjobb szavazói számára a közjó nem elvi vagy definíciós probléma, hanem gyakorlati nehézség, még nem volt alkalmuk elgondolkodni rajta. A közjóról való elmélkedés előnyös egy szélsőjobb „elme" számára, mert higgadtsághoz, és nagy valószínűséggel egy jobbközép párthoz vezet.

A végére hagytam a baloldalt, mert fájdalmas rejtély, hogy vajon miért nem szereti a közjó fogalmát. A baloldaliság lényege a másokkal való együttérzés, mások segítése, a szolidaritás. Mindez lehetetlen, azaz indokolhatatlan, a közjó valamiféle értelmezése nélkül. A magyar baloldal gyengeségének magyarázata, hogy a szerinte fontos célokat nem tudja, vagy nem akarja a közjó fényében megjeleníteni. Pedig ha egy cél fontos, akkor nyilván a közjót szolgálja? Ha nem, akkor miért és kinek lenne fontos? Az ellentmondás érzelmi-logikai okára nagyon kíváncsi vagyok, várom a magukat baloldalinak tartó olvasók kommentjeit.

Ne ragadjunk azonban le a hazai belpolitikánál, nézzük meg, hogy állunk világméretekben a közjó fogalmával. Ha angolul keresünk rá, úgy tűnhet, mintha a fogalom nem is létezne. A "common good" és a "public good" nem közjót jelent, hanem a közösség javait, a közös tulajdonban lévő vagyont/eszközöket. A közjó angolul utility (ejtsd: jutiliti), és közgazdasági fogalom. Magyarra közhaszonként fordíthatnánk vissza, ám ha tartalmilag alaposan megvizsgáljuk, kiderül, hogy a utility = közjó.

A utility szó az utilitarizmus alapja. Az utilitaristák közgazdászok voltak, megpróbálták kidolgozni a közjó matematikai képletét. Mivel ez nem sikerült, illetve áttekinthetetlenül bonyolulttá vált, felhagytak vele, és az utilitarizmus ezzel lendületet vesztett. A "nem sikerült" azt jelenti, hogy bár egy egyszerű játék utility szintje pontosan kiszámítható különböző forgatókönyvekre, tízmillió ember összetett játékainak utility szintjére nincs képlet. Hiába állítunk rá egy tudóscsoportot, nem tudjuk számszerűsíteni, hogy például a Fidesz programjának közjó értéke 3,5, az MSZP-é 4,2, az LMP-é 4,5 (a sorrend tetszőleges), és hogy kormányra kerülve ebből megvalósult, mondjuk, 1,6. Ebből arra következtethetnénk, hogy ami nem számszerűsíthető, az nincs, vagy „puha" adat, önkényes spekuláció, blöff, stb. Az ellenzék vagy ezt szokta mondani, amikor a Fidesz a közjóra hivatkozik, vagy azt, hogy közjó nincs ugyan, de a Fidesz rosszul képviseli.

A számokkal megoldhatatlan patthelyzetre a modern lélektan kínál megoldást: minden emberben ketyeg egy intuitív kalkulátor, amely meglehetősen pontosnak érzett eredményeket ad. A számológép készítője az evolúció. Ez a kalkulátor számítja ki egy teniszező fejében a labda röppályáját, egy pókerező fejében az esélyeket, egy zongoraművész fejében tíz ujj megfelelő ütemű és dinamikájú játékát, egy harcművész fejében az ellenfél mozdulatait és a rájuk reagáló ellenmozdulatokat. A kalkulátor gyakorlással tökéletesíthető, néhány év edzés után gyorsabban számol, mint egy szuperszámítógép. Elképesztő, hogy ez a képesség évezredek óta bennünk van, miközben papíron nem tudjuk levezetni, mi történik. Melyik teniszező tudná kiszámítani, és mennyi idő alatt, hogy egy megközelítőleg ismert erővel szervált labda hol ér földet, mekkorát pattan, és milyen paraméterekkel üthető vissza? Ám melyik gyakorlott teniszező ne tudná ezt a gyakorlatban, a másodperc tört része alatt?

A beépített kalkulációs képességünket használjuk akkor, amikor intuitív (ne szégyelljük: hasraütésszerű) állításokat teszünk a közjóról. Az idők során kialakul egy belső érzetünk arról, hogy egyik vagy másik párt programja, retorikája, kormányzása mennyiben szolgálja a közjót. Tippelünk, tapasztalunk, adatot gyűjtünk, értékelünk, tanulunk, újra tippelünk, újra tapasztalunk, és így tovább. Az intuíció begyakorolható, tökéletesíthető, bár arra nincs mód, hogy két egymással ütköző intuíció között bárki igazságot tegyen. Ha lenne, akkor egy tudóscsoportra bízhatnánk a közéleti vitákat, egyáltalán nem kellene mai értelemben politizálnunk. Közügyekkel foglalkozva, különböző témákat megvitatva tökéletesítjük a belső kalkulátorunkat, hogy egyre jobb, a közösségünk szempontjából hosszú távon egyre hasznosabb döntéseket hozzunk.

Aki nem hivatkozik a közjóra, óriási húzóerőtől fosztja meg magát. A lehetetlennel határos küldetést vállal, ha közjóra hivatkozás nélkül akar választást nyerni, azaz közhatalmat szerezni. Mondhatnánk, hogy ez bátor, hősies dolog, ám mivel a küldetés maga is egyfajta közösségi intuícióból táplálkozik, intuitíve elutasítani az intuíciót inkább önellentmondásnak tűnik.

Charlie báránykái

A "je suis Charlie" mozgalom résztvevői bedőltek egy klasszikus logikai trükknek, az áldilemmának. (Kivéve azt a törpe kisebbséget, amely valóban tudatosan azonosul mindazzal, amit a Charlie Hebdo képvisel. Ez a kisebbség nem a logikával, hanem talán az európaiak nagy többsége által vallott értékekkel megy szembe.)

Az áldilemma úgy tálal fel egy helyzetet, mintha az fekete-fehér lenne, és nem lennének árnyalatai. „Ha nem vagy velünk, ellenünk vagy." „Döntsd el, hogy kommunista leszel, vagy fasiszta." „Önként beadod a földed a termelő szövetkezetbe, vagy a nép ellensége leszel."  „Ismerd el, hogy Sztálin elvtárs tévedhetetlen biológus, közgazdász, fizikus, történész és író, vagy elmebetegként kényszergyógykezelésre küldünk." Praktikus hatalmi fogás ez, így lehet tömegeket a józan belátásukkal ütköző dolgokra kényszeríteni.

Az áldilemma ezúttal: „Vagy azonosulsz a Charlie Hebdo-val, vagy a szólásszabadság ellensége vagy." „Vagy elfogadod szőröstül-bőröstül a Charlie csomagot, vagy a terroristákkal tartasz." A francia híranyagban szerepelt, hogy gyanúba keveredtek egyes iskolások, akik a Charlie újságíróinak emlékére tartott egy perces néma szünet alatt rendetlenkedtek. Találgatások hangzottak el, hogy mi lehet a viselkedésük oka: a fegyelmezetlenkedés üzenete, hogy ők nem Charlie-k, vagy nem „eléggé" Charlie-k? Jó, ha megússzák kirúgás nélkül. A Charlie Hebdo idáig az elfogadhatóság (és a megszűnés) határán billegett. Az áldilemma hatalomtechnikai eszközével átmenetileg alapvető, ellentmondás nélkül elfogadandó normává vált. Nem vagy Charlie? Megnézheted magad.

A helyzet iróniája, hogy Charlie báránykái meg vannak róla győződve, hogy átlátják a helyzetet, és okosan, kulturáltan, művelten viselkednek benne, szemben azokkal a birkákkal, akik merészelnek harmadik és többedik lehetőséget látni. Például, hogy a szólásszabadság fontos érték, ám a Charlie Hebdo esetleg visszaélt vele, ami természetesen egy békésen megvitatandó téma. Vagy hogy Európába ne jöjjenek szabadon, sőt ne is maradhassanak itt kultúridegenek, akik radikálisan másképp látják az európaiak nagy többsége számára egyértelmű dolgokat, és a nézőpontjukat erőszakkal is rákényszerítenék a többségre. Vagy hogy az európai értékrendet elfogadó bevándorló egyrészt nem „idegen", másrészt ugyanúgy nem sértegetjük, ahogy más közösségeket sem, mert a sértegetés-provokálás ellentétes a nagy többség által vallott európai értékrenddel.

Hogy mi az áldilemma, azt már eldöntötte a logika szakirodalma. Hogy ki a birka, azt döntse el az olvasó. Bővebben a logikai/érvelési hibákról: http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%89rvel%C3%A9si_hiba

Mielőtt rákattannál a hitelkártyára

Gyakran felhívnak telefonon, megszólítanak a reptéren azzal, hogy igényeljek hitelkártyát. E korszerű banki szolgáltatás előnye, hogy állítólag akár 45 napig ingyen használhatom a bank pénzét, sőt a vásárlásaim után még némi visszatérítést is kapok. Meglepetést és értetlenséget vált ki, amikor visszautasítom a nagy lehetőséget.

Javaslom, hogy te is bátran, határozottan mondj nemet. Az alábbi kérdések segítenek fontolóra venni az indokokat.

1. Elvben ingyen használod a bank pénzét akár 45 napig, de mi ebben az üzlet a banknak? A bank jótékonysági intézmény, osztogatja a betétesek pénzét? Ezek szerint van ingyen ebéd? Vagy trükkös módon mégis sokba fog neked kerülni a hitelkártya? Ha nem, vajon miből fizetik a hitelkártyákat népszerűsítő eladókat?

2. Elvben ha okosan használod a kártyát, csak az éves díját fizeted – mennyi is az, és mekkora hitelkamatnak felel meg?

3. A hitelkártya-költések után csak az fizet kamatot, aki nem okosan használja, azaz készpénzt vesz fel róla, illetve nem fizeti be határidőre a vásárlásai értékét. Mekkora ez a kamat? Nem találod soknak a 40% körüli értéket? Ezt köznyelven uzsorakamatnak szokták nevezni, és lecsukják, aki magánszemélyként ennyit számít fel. Tudtad, hogy a bank egyetlen nap késésért egy egész hónap kamatot fizettet? Mennyi 40% 30-szorosa? Ennyi lesz a kamatod egy nap késésért. Igazságosnak tűnik ilyen kamattal büntetni a nem "okos" hitelkártya-használót?

4. Tegyük fel, te mindig okosan fogod használni a hitelkártyát, és csak az éves díjat fizeted. Nem zavar, hogy másokra milyen hatással jár ez a termék? Csak a saját helyzeteddel foglalkozol a társadalomban, kicsit sem törődsz az embertársaiddal?

5. Tegyük fel, pedagógiai eszköznek tekinted a hitelkártyát: a saját pénzükön megokosítja az embereket, növeli a pénzügyi kultúrájukat. Az "itt a piros, hol a piros" nevű játék is ezt teszi, mégsem szokás pedagógiai eszköznek tekinteni. A házasságszédelgők és a piramisjáték-szervezők szintén hasonló tevékenységet végeznek, vajon miért nem kapnak érte megbecsülést? Biztos, hogy helyesen teszed, ha részt veszel ebben a "pedagógiai" szisztémában?

6. Tegyük fel, optimista emberként arra számítasz, hogy ha mindenki "okosan" intézi a pénzügyeit, akkor majd mindenki jól jár. Kivéve a bankot? Komolyan el tudod képzelni ezt a lehetőséget? Ha a hitelkártya nem hoz célszerűtlenül viselkedő adósok révén horribilis kamatbevételt, fenntarthatatlanná válik, és megszüntetik, vagyis az erkölcsi probléma megoldja önmagát. Addig nyugodtan alszol? Nem zavar, hogy jobban belegondolva egy, az embertársaid célszerűtlen viselkedésén nyerészkedő rendszer résztvevője vagy? Olyan rendszert támogatsz, amelyről tudod, hogy amint ésszerűvé válik, automatikusan meg fog szűnni? Mennyivel ésszerűbb, tisztességesebb és igazságosabb lenne, ha eleve nem szállnál be? Ezzel a magad részéről megszünteted, a 0. napon.

7. Mit jelent pontosan, hogy akár 45 napig ingyen használod a bank pénzét? Tudtad, hogy a bank 45 nap átfutással fizet a kereskedőknek, akik normál esetben azonnal hozzájutnának a bevételhez? Tehát valójában kinek a pénzét használod? Ingyen? Ilyen hiszékeny vagy?

8. A gazdaságban nagyon komoly problémát jelent a körbetartozás, vagyis hogy a cégek 60-90-120 napos átfutási idővel fizetnek egymásnak. A nagy áruházak is ekkora átfutással fizetnek a gazdáknak, akik gyakran kénytelenek áthidaló hitelt felvenni. Kitől? Attól a banktól, amelyik neked azt állítja, hogy akár 45 napig ingyen használod a pénzét. Valójában semmit sem fizet 45 napig, így az áruház nem jut hozzá a pénzéhez, nem fizeti ki a gazdákat, akiknek a bankod kegyesen hitelt nyújt erre a 45-60-90-120 napra, természetesen piaci kamat mellett. Ez lefelé vagy felfelé tolja az árakat? Végül ki fogja megfizetni a szándékosan lelassított elszámolási rendszer összes költségét? Te mint végfelhasználó? Aki pénzügyileg kulturálttá váltál, okosan viselkedsz, és állítólag ingyen használod a bank pénzét? Hogyan lehetséges ez?

9. Normál esetben megveszed az árut, helyben ki is fizeted. Ebből a szempontból mindegy, hogy arannyal, papírpénzzel vagy normál bankkártyával fizetsz, mert a vételár azonnal átkerül a kereskedőhöz. Miért toldana be egy bank 45 napot a folyamatba? A hitelkártya eszköz arra, hogy a bankod betolakodjon oda, ahol semmi keresnivalója nincs, és ennek te fizeted meg az árát? Szeretnéd ezt elősegíteni? Ha nem, pontosan minek neked hitelkártya?

10. Tudtad, hogy hitelkártyával kb. 15%-kal többet költenek az emberek, mint nélküle? Biztos, hogy szükséged van 15% többletfogyasztásra? Jó ez neked, a szeretteidnek, a társadalomnak, a bolygónak? Okos dolog felelős gazdálkodás helyett túlköltekezni?

11. Amikor 2009-ben kitört a pénzügyi válság, egy átlagos amerikai háztartás egyenlege -3000 dollár volt, a hitelkártyára történő vásárlások miatt. A pánikhelyzetben a többség nem tudta 45 napon belül feltölteni az egyenlegét, ki kellett fizetnie a horribilis kamatot. Akkor voltak okosak voltak az amerikaiak, amikor általánossá tették a hitelkártya-használatot, vagy akkor okosodtak meg, amikor tömegesen leadták a hitelkártyájukat, és visszatértek az azonnali elszámolású hagyományos bankkártyához?

12. Maradt még olyan érv, amely a hitelkártya mellett szól? Írd meg kommentben.

Állva meghalni, vagy ésszerűen kiteljesedve élni?

„Inkább meghalok állva, mint hogy éljek térdre kényszerítve" - nyilatkozta korábban Stéphane Charbonnier, a Charlie Hebdo című francia vicclap merénylet áldozatául esett főszerkesztője. A lap több alkalommal közölt karikatúrákat Mohamedről és az iszlám szélsőségesekről. Utóbbiak közül ma hárman berontottak a szerkesztőségbe, és legéppisztolyozták az ott tartózkodókat, egyebek mellett a szerkesztőség védelmére kirendelt két rendőrt is.

Az ügy máris komoly indulatokat kavart, amelyek helyett én néhány józan megfontolást javasolok.

1. A „laikus állam" fogalma illúziónak tűnik. A „laikus" Franciaország nem képes biztosítani a világiságban bízók jogait, pillanatnyilag az erőszakos muszlimok vannak fölényben. A lakosság kb. 10%-a muszlim hátterű, de a döntő többségük (80-90%) nagyon komolyan veszi mindazt, ami szerinte a hitéből következik. Ez a kisebbség a jelek szerint képes diktálni a keresztény hátterű többségnek, amely az utóbbi időben egyre közömbösebbé vált mindaz iránt, ami a hitéből esetleg következhet. Így alakulhatott ki az illúzió, hogy Franciaország „laikus" állam. Elvben jogállam van, a gyakorlatban meg az iszlám erőszak az úr.

2. Amennyiben a keresztény többség komolyan veszi a vallásából következő dolgokat, akkor kimondja, hogy Franciaország egy keresztény többségű szabad állam, amely nem fogadja be a szabadság felszámolására törekvőket. A muszlimok kénytelenek lesznek egyenként nyilatkozni, hogy számukra a lelkiismereti szabadság vagy a tűzzel-vassal kivívott világméretű kalifátus-e a fontosabb. Ha az előbbi, akkor helyt kell állniuk a demokratikus vitában, és le kell fegyverezniük a saját szélsőségeseiket, hogy ne kerüljenek egy kalap alá velük. Ha az utóbbi, azért küzdjenek Franciaországon (és az egész keresztény világon) kívülről. Ez tiszta helyzetet teremt, senkiben nem hagy kétséget a jogait és a tényleges lehetőségeit illetően.

3. A kétfrontos harcosok ideje lejárt. Elég sokan elég sokáig küzdöttek azért, hogy minél több muszlim minél jobban kibontakozhasson Franciaországban, és ezáltal meggyengüljenek a keresztények. Meg is gyengültek, a muszlimok viszont nem voltak vevők a kétfrontos harcosok által prédikált vallás nélküli humanizmusra, és átvették az irányítást - a kétfrontos harcosok kárára, akik most jobb híján a keresztények védelmére szorulnak. A védelem ára pedig a kétfrontos harc beszüntetése, demokratikus jogállamiság, általános emberi tisztesség és józan ész okán. Nem gyengíthetem azt, akitől holnap védelmet remélek, mert ha sikerül legyengítenem, holnap nem tud megvédeni. A muszlim szélsőségeseken kívül mindenki jól megfontolt érdeke, hogy a keresztények erősek és védelemre képesek maradjanak. A mérsékelt muszlimoké is, hiszen ha a keresztény világ nem lenne jobb a muszlim világnál, akkor nem lennének Európában. A zsidóké is, hiszen ha a keresztény világ nem lenne minden világok legjobbika, akkor nem a keresztény világban élnének a legnagyobb számban. Az ateistáké is, hiszen ha lenne számukra jobb hely, akkor oda tömörülnének. A keresztény világ a jelek szerint nem csak a keresztények számára a legjobb, hanem minden jó szándékú ember számára is. A demokratikus jogállamot fenntartó keresztény többség egyedül a muszlim szélsőségeseknek állhat útjában - de velük ki akarna együtt érezni, és miért, milyen jövő reményében?

4. A főszerkesztő fentebb idézett nyilatkozata a világi államba vetett szilárd hitet fejezi ki. A „világi" állam azonban méltatlannak bizonyult a bizalomra, a sebezhetősége nyilvánvalóvá vált. Sehol nem létezik ténylegesen világi állam, a demokratikus jóléti jogállamokat mindenütt a keresztény többség tartja fenn. Ahol nincs keresztény többség, ott nincs demokratikus jogállam. Ezer megkérdezettből ma nulla egész hány tized merné ezt a nyilvánvaló összefüggést kimondani? A többség keresztényien tűri, hogy fát vágjanak a hátán, korlátozzák az irányításban, kiszorítsák a közéletből, letagadják a kultúrája keresztény gyökereit, elhitessék vele, hogy világivá vált, és hogy ez így helyes. Már-már megvalósult a vallástalan humanizmus álma, az emberek már-már leszoktak a kereszténységről, már-már feladtak minden pozíciót a saját társadalmukban, amikor hirtelen és durván felriasztják őket az ábrándozásból: ha ők nem védik meg a civilizációjuk vívmányait, senki más nem védi meg azokat.

5. Stéphane Charbonnier egy erős világi államban bízott. Vajon ha szembenéz a helyzettel, felismeri, hogy a keresztény civilizáció vívmányai kereszténység nélkül kártyavárként omlanak össze, és úgy teszi fel a kérdést, hogy „jobb állva meghalni a világi államba vetett hittel, mint szabadon kiteljesedni a keresztény világban?", akkor mit válaszolt volna magának? Vajon célszerű addig sulykolni, hogy nem, nem és nem, semmiképp sem Jézus az Úr, míg Mohamed veszi át a hatalmat? Ha a francia keresztények nyíltan vállalnák azt, ami a hitükből következik, a vicclap szerkesztősége ma is vidáman élne, és életveszélyről mit sem sejtve fricskázná őket a hitükkel együtt, ők meg persze nem hagynák magukat... Keresztény szempontból ugyanis így hangzik a kérdés: szabad-e olyan mértékben visszaszorulni, hogy ne tudjuk megvédeni a másként gondolkodókat a muszlim erőszaktól, vagy kötelességünk vállalni a kemény vitákat a másként gondolkodókkal, a saját érdekükben, hogy kiteljesedve ÉLHESSENEK velünk a keresztény világban, minden világok legjobbikában?

Jézus, a názáreti bölcs

Jézus megosztó celeb volt, vagy nagyon szerették, vagy szenvedélyesen utálták a kortársai. Ma is megoszlanak a vélemények a közéleti tanításáról, illetve arról, hogy volt-e összefüggő közéleti tanítása, és értelmes-e róla a feltámadás körüli hagyománytól elvonatkoztatva beszélni.

A judaizmus által várt Messiás határozottan közéleti, győzedelmes földi uralkodó. Csodákat tehet ugyan, de ez nincs a munkaköri leírásában, és a szentírástudók forgatókönyve szerint nem feladata feltámadni. Jézus ehhez mérten kevésbé közéleti (nem ellenzi az Augustus császárnak fizetendő adót, nem hirdet szabadságharcot Róma ellen, nem hagyja, hogy királlyá válasszák), látszólag nem győzedelmes (bitófán végzi, a kereszt a mai akasztófa megfelelője), ám a feltámadása alapvetően átértelmezi a művét. De mi van, ha nem támadt fel? Vizsgáljuk meg, ez esetben mi változik.

Ahhoz, hogy Jézus közéleti tanításáról elfogulatlanul tudjunk beszélni, célszerű munkafeltételezésként elfogadnunk a judaista többségi véleményt, miszerint kivégezték, meghalt, és... halott maradt, ez a történet vége. A kegyességi hagyományt ezennel felfüggesztettük, legalábbis az alábbi okfejtés erejéig. Jézusból "csak" az ember marad, és az ember közéleti tanítása vizsgálható önmagában. Sziddhárta (a Megvilágosodott), Arisztotelész, Platón, Szókratész, Zarathusztra, Epiktétosz, Hedón, Lao Ce, Nagy Sándor és Mohamed mind "csak" emberként került be a történelembe, ám ez nem akadálya a tanulmányozásuknak. Használjunk egységes mércét, Jézusnak ne rójuk fel bűnül, hogy egyesek szerint (legyenek bár a civilizációnk alapítói) fel is támadt.

Mit tanított Jézus az evangéliumok szövege alapján? Példabeszédei négy értékben foglalhatók össze: testvériség, egyenlőség, felelős szabadság, meritokrácia (TEFeM). A négy érték látszólag közel áll a francia forradalom jelszavaihoz, de ha belegondolunk, tartalmilag igen távol áll tőlük. Jézus szerint minden ember testvér, ebből következően egyenlő, a szabadság csak a világ állapotáért érzett felelősséggel együtt érték, a közösséget pedig a vezetésre érdemes alázatosak vezessék. Jézus minden megnyilatkozása a négy érték valamelyikéhez sorolható, és nincs olyan szava/tette, amely ellentmondana a négy érték bármelyikének. Nézzük a tanítást önmagában: van-e olyan értékrend, amely többet használna a világnak, mint a TEFeM? Ha igen, melyik az, hol érvényesül, és hol láthatók az eredményei? Ha nincs ilyen alternatíva, akkor a TEFM a legjobb, ezért irányadó, akár Jézus tanította, akár nem, akár feltámadt a TEFeM tanítója, akár nem.

Próbáljuk ki, hogy egységes mércére épül-e a TEFeM megítélése, alkalmazzuk például Sziddhártára és a tanítására. Tegyük fel, a Buddha "csak" egy bölcs ember volt, aki földi tanítást adott a követőinek, amelyre egy viszonylag sikeres civilizáció épül. 

Mit tanított Sziddhárta? Könyörületességet, minden élőlény szeretetét, a testi ingerektől és szenvedélyektől való távolságtartást, a viszonylagos közöny boldogságát.  Most tegyük fel, hogy Sziddhárta modern tudományos kritika tárgyává válik, kritikusai szerint téveszmés volt, valójában nem világosodott meg, nem jutott el a Nirvánába (tudniillik, nincs is semmiféle Nirvána). Tegyük fel, hogy a modern tudomány fényében egy szó sem igaz a Sziddhártának tulajdonított rendkívüli dolgokból, közönséges tanító volt Ő, semmi más. Következik ebből, hogy a könyörületesség, minden élőlény szeretete, a szenvedélyektől való távolságtartás, a viszonylagos közöny boldogsága mint tanítás érvénytelen? Nem következik. Egy viszonylag sikeres civilizáció épül erre a tanításra, miért tagadná meg hirtelen az alapját? Következik az iméntiekből, hogy "Sziddhárta" egy megbonthatatlan csomag, amelyet egyben kell elfogadni vagy elvetni? Nem következik. Akadhat olyan ember (és akad is bőven), aki nem tudja, hogy a Buddha tényleg a Buddha volt-e, tényleg eljutott-e a Nirvánába, de azt tudja, hogy a tanítására viszonylag sikeres civilizáció épül, és ez a siker tapasztalati alapon érvényessé teszi a tanítást. 

Aki a Buddhától meg szeretné szabadítani a buddhista civilizációt, az nagy fába vágja a fejszéjét. Nem elég azt mondania, hogy Sziddhárta téveszmés volt, kitalált egy nem létező Nirvánát, ahová nem jutott el. Hozzá kell tennie, hogy Sziddhárta embernek sem volt bölcs, a tanítására épülő civilizáció semmis, a tanítás következésképp érvénytelen. Ezt pedig elég nehéz lesz eladnia a buddhistáknak. (Persze van eladható termék, a következő: a Buddha nagy bölcs volt, a Názáreti viszont még nagyobb, legalábbis sikeresebb a tanítására épülő civilizáció, érdemes ezen elgondolkodni.)

Mi következik az iméntiekből Jézus, a názáreti bölcs tanítására nézve? A TEFeM felé törekvésre a világ legsikeresebb civilizációja épül, ez a feltámadásban és más természetfelettiekben való hit nélkül is érvényben tartja Jézus tanítását. Még azt sem kérdőjelezi meg, hogy Jézus valóban a zsidó Messiás lehetett, hiszen a zsidó Messiásnak nem kellett feltámadnia, nem kellett Isten Fiának lennie, nem volt ilyen előfeltétel. A "názáreti bölcs" nem egy megbonthatatlan ideológiai csomag, amely vagy feltámadásostól fogadandó el, vagy sehogy. Akadhat olyan ember (akadjon is minél több, a nem hívők közül), aki nem tudja, hogy Jézus tényleg feltámadt-e, tényleg az Atya jobbján ül-e, tényleg eljön-e ítélni, de azt tapasztalja, hogy a TEFeM-re törekvés minden idők legsikeresebb civilizációját eredményezte, és ilyen alapon érvényes. A keresztény világ sikeréhez, és a jólétben való együtt éléshez ennyi elég.

Az egységes mércére épülő érvelés lényegi eleme a nyitottság: ha van a Názáretinél is nagyobb bölcs, a TEFeM-nél is jobb és igazságosabb módszer, amely a keresztény civilizációnál is vonzóbbat eredményez, akkor ez nagyszerű, szeretettel várjuk az adatokat. Lássuk, mi az, vizsgáljuk meg az érdemeit, és fontoljuk meg az összehasonlítás eredményét. (Aki tud ilyet, kommentben küldje be.)