Tegyünk együtt a szexuális zaklatás ellen – példamutatással

Az utóbbi hetek tömeges kitálalásai után beindult az ötletelés, hogy mit tegyünk a szexuális zaklatás ellen. A javaslatom átfogó és egyszerű, közbenső bonyodalmakkal. Párhuzamosan kell csökkentenünk a zaklatás iránti keresletet, valamint a zaklatást lehetővé tevő kínálatot. Minden kultúra férfijait tanítsuk meg arra, hogy nem menő dolog bunkó módon rányomulni a nőkre; továbbá minden kultúra nőit tanítsuk meg egyértelműen, bunkó módon nemet mondani a nem kívánt szexuális közeledésre.

Ha a részleteket nézzük, akkor persze bonyolult a helyzet, sőt rendkívül bonyolult és ellentmondásos. Íme.

1. A szex az emberi élet legerősebb motiváló tényezője; akár akarjuk, akár nem, akár tagadjuk, akár nem, meghatározó mértékben jelen volt, van és lesz az életünkben. A közélet soha nem lesz szexmentes. A szexualitás sokkal több szinten, és sokkal bonyolultabban hatja át a világunkat, mint azt véljük. Amikor felháborodunk egy jelenségen, hajlamosak vagyunk leegyszerűsíteni a problémát, és hályogkovácsként bicskával nekiesni. Ha valódi megoldást szeretnénk, legyünk körültekintőek, igyekezzünk a lehető legtöbb körülményt figyelembe véve cselekedni.

2. A szex sem a férfiaknak, sem a nőknek nincs ellenükre – sok-sok elődünk szexelt lelkesen, általában a férfi kezdeményezése és udvarlása után, amire a nő valós vagy színlelt ellenállással válaszolt, így jöttünk létre. Ne akarjunk úgy tenni, mint ha a szexnek ez a kulturálisan bevésődött „táncrendje” és szereposztása mellékes lenne.

3. A modern társadalmakban főleg nem a hideg ellen, hanem a nemi szervek takarására viselünk ruhát, hogy a civilizáció ne csak a szex körül forogjon, és mással is tudjunk foglalkozni. Pl. képesek legyünk a szextől átmenetileg elvonatkoztatva dolgozni, ügyeket intézni.

4. Az előző pontnak ellentmondva, az öltözködésünkkel szeretjük közvetetten kihangsúlyozni a nemiséget. A nő pirosra festi az ajkát, hogy a nemi szerv izgalmi állapotát utánozza, és kihúzza a szemét, ami az orgazmus előtti tágulatra utal. A mini szoknyát, a szűk melltartót, az átlátszó nadrág alá húzott csipkés bugyit nem kell külön magyarázni. A férfi nyakkendőt köt, hogy büszkélkedjen a nemi szerve nagyságával, vagy feszes pólót húz, hogy hangsúlyozza a szexre való alkalmasságát. Szünet nélkül adjuk a szexuális jelzéseket, miközben erről nem tudunk, vagy azt állítjuk, hogy nem gondoljuk komolyan.

5. A szexuális vonzerő minden ember énképének központi része. Szeretjük, ha vonzónak látnak minket, ettől értékesebbnek, optimistábbnak, vidámabbnak érezzük magunkat. Ehhez szükséges a folyamatos szexuális jelenlét, de tettlegesség nélkül!

6. A szexhez aszimmetrikusan állunk hozzá, Vénusz (a tipikus nő) serdülőkori rémálma, hogy összetalálkozik egy mutogatós bácsival. Mars (a tipikus férfi) legszebb serdülőkori álma, hogy hátha összetalálkozik egy mutogatós nénivel. Tudatosítsuk, hogy ekkora a különbség. Ha tagadjuk, egyformaságot színlelve, attól ez az evolúciós különbség nem szűnik meg.

7. A nők jelentős része húzódva-vonzódik a szexuális helyzetekhez. Egyik kolléganőm kijelenti, hogy szereti, ha udvarolnak neki a férfiak, ezt a férfiség lényegéhez tartozónak tekinti. Alice Munro több írásában is arra törekszik az egyébként egészséges és ép eszű hősnő, hogy a sors összehozza végre egy „perverz” férfival, aki jó alaposan megzaklatja. Vagy vetessük vissza felháborodottan, méltatlanságra hivatkozva az írónő 2012-es irodalmi Nobel-díját, vagy nézzünk szembe a nők jelentős részének valódi személyiségével. (A döntést a nőkre bízom, de ne törődjünk bele ebbe a kettősségbe, mert ha zavarosan gondolkodunk, nem tudjuk kezelni a problémáinkat.)

8. Az előző pontról hosszan lehet vitatkozni, de arról már kevésbé, hogy a nők jelentős része csábítással, flörtöléssel, kokettálással igyekszik anyagi és más előnyökhöz jutni az életben. Azaz, tág értelemben, zaklatja a férfiakat – amit utóbbiak egyáltalán nem bánnak. Egyetemista lányok tömegei húznak mini szoknyát a vizsga napján, ülnek keresztbe tett lábbal a professzor úrral szembe, és kapnak jobb jegyet, mert a módszer beválik. Egyetemista fiúk ellenben nem kacsintgatnak tömegesen a professzor asszonyra, mert a módszer náluk nem működik. Ez valószínűleg evolúciós hátterű különbség.

9. Jó lenne, ha senki sem próbálna szexhez jutni a hatalmával visszaélve, de ez olyan vágyálom, mint hogy senki se próbáljon plusz pénzhez vagy személyes előnyhöz jutni a hatalma révén: a hatalom szinte mindenkit ilyen-olyan hübriszre ösztönöz. Jobb ezzel szembenézni és beépíteni a világképünkbe, mint újra meg újra felháborodva rácsodálkozni. Ne feledjük, hogy a hatalmi visszaéléshez partner is kell. A cél, hogy ne kelljen érdekből szexelni. Ennek ára, hogy egyes érdekeink nem teljesülnek... és nem jutunk jogosulatlan előnyhöz. Ha nem akarunk hatalmi és/vagy érdekalapú szexuális zaklatást, célszerű lemondanunk a csak szexuális megalkuvással elérhető előnyökről, illetve nyilvánosságra hoznunk azok nevét, aki ilyen áron adtak és értek el előnyt. Így jelentős mértékben csökken a ténylegesen elérhető előny, és kisebb lesz a késztetés. Ha minden sztár színésznőről kiderül, hogy producerek sorával szexelt a siker érdekében, akkor a sztárok következő generációja már elhatározhatja, hogy más úton éri el a sikert, és lassan bekövetkezik a változás.

10. A szórakoztatóipar vetkőzős terület, a „bevállalós” színésznőket a tenyerén hordozza a bulvársajtó. A bulvárlapok címlapján rendszeresen monokinis nők szerepelnek a legbizarrabb képaláírások kíséretében. A valóságshowkat sorra nyerik a kamera előtti szexet bevállaló személyek, akik nagy népszerűséghez és sok pénzhez jutnak ezzel a viselkedéssel. Aki ezt helyesli, nehezen tud tenni a szexuális zaklatás ellen, mert olyan önellentmondásban van, mint aki jónak gondolja a fegyvertartást, csak a következményei ellen tiltakozik.

11. Értelmiségi mantra, hogy szexelj, ne háborúzz. Pszichológusi mantra, hogy éld ki a szexuális ösztönödet. Történészi mantra, hogy a zaklatás a patriarchális társadalmak problémája, és kevésbé a modern társadalmaké. A valóság inkább úgy fest, hogy a szexuálisan felszabadult társadalmakban több a másik fél szempontjából kéretlen szexuális kísérlet, azaz több a zaklatás.

A szexuális önkorlátozás kiegyensúlyozott formája megkerülhetetlen. Az előző korok néha nem találták el az egyensúlyt, ám a mi korunk sem találja, mert az ellenkező végletbe estünk; célszerű tökéletesítenünk a szexuális kiteljesedés és önmérséklet összhangját.

12. Hajlamosak vagyunk túllihegni a szexuális zaklatás elleni harcot: Németországban zaklatás a piros lámpánál a másik autóban ülő vezetőnőt „stírölni”. Ha ezen az úton keresnénk a megoldást, hamarosan eljutnánk Mohamed módszeréig: takard le a nőt, hogy ne csábítson bűnre! Ezt bizonyosan nem szeretnénk. Nekem jobban tetszik a holland és belga nők megoldása, akik stírölésre stíröléssel válaszolnak, farkasszemet nézve a férfival. Rögvest elmegy az illető kedve a bámészkodástól. Mit tegyünk a szép nő után füttyögő és kiabáló építőmunkásokkal? Vágjuk ki a nyelvüket? Kapjanak pénzbüntetést? Dühöngjünk rajtuk? Jobb válasznak tűnik tudatosítani, hogy 1. ezek szerint vonzóak vagyunk; 2. ám az ilyen típusú férfiaknak nincs esélyük nálunk, probléma megoldva; 3. vagy ha van esélyük, akkor nincs megoldandó probléma. Tanuljunk a régi arisztokráciától: egy nemes kisasszony sosem állt le vitatkozni a piaci árusokkal, figyelmen kívül hagyta őket, és a tiszteletet parancsoló viselkedése tényleg tiszteletet váltott ki.

A bonyolult és ellentmondásos részletek felsorolása után térjünk vissza az összképhez. Három egyszerű lépésben oldhatjuk meg a szexuális zaklatás problémáját.

1. A szexuális zaklatás fogalmát szűkítsük konkrétan a nemi szervek nem kívánt tapogatására és a nem kívánt szexuális aktusra. A nők után fütyülést, a stírölést és a „hú, de megzaklatnálak” típusú beszólásokat ne tekintsük szexuális zaklatásnak, mert túl tággá tesszük a fogalmat, és ebben a konfúz, túlhabosított formában semmit sem tudunk vele kezdeni. Példa: ha gyilkosságnak tekintenénk az udvariatlanságot, akkor elvesznénk a zűrzavarban, és nem tudnánk eredményesen fellépni a tényleges gyilkosságok ellen. Csak azt hívjuk szexuális zaklatásnak, ami igazán és komolyan, érdemben szexuális zaklatás.

2. Minden apa tanítsa meg a fiának: szexpartnereket csellel, ügyességgel, erővel, csalival behálózni és kihasználni fejletlen kanmajomhoz illő viselkedés. Az ember heteroszexuális monogámiára törekszik, oly módon, hogy azt se másnap, se jövő héten, se jövőre ne bánja sem ő, sem a társa. „Erre törekedj, fiam, én is így találtam édesanyádra, és nem bántuk meg azóta sem. Végy példát rólam.”

3. Minden anya tanítsa meg a lányának: „általában légy udvarias és diplomatikus, de ha egy zsebtolvaj meg akar lopni, vagy egy szexuális zaklató meg akar zaklatni, akkor tedd félre az udvariasságot, szólj rá bunkó világossággal. A zsebtolvajnak elmegy a mersze, a zaklató pedig értesül, hogy a közeledése nem udvarlásnak, hanem nemi erőszaknak fog minősülni a hatósági eljárásban. Ha nem álltál ellen a leghatározottabban a zaklatásnak, netán kokett viselkedéssel még ösztönözted is, utólag hiába panaszkodsz, nem adnak neked igazat. Engem még soha senkinek nem sikerült megzaklatnia, végy példát rólam.”

Figyeljük meg, hogy – többek között milliónyi média„alkotásnak”, irodalmi „műnek” és a kemény kortársi nyomásnak köszönhetően – egyik bölcsesség sem trendi a mai kultúránkban. Tegyük azzá, és többé nem lesz gondunk a szexuális zaklatással.

Míg Weinsteinen gondolkodnak

Az előző posztban arra kértem az olvasókat, hogy írják le szabatos erkölcsi érveléssel, szerintük miért kifogásolandó, hogy Harvey Weinstein nagy hatalmú hollywoodi producer „híressé teszlek” szöveggel ágyába rángatja a sikerre áhítozó színésznőket. Figyeljük meg, hogy az érzelmi álláspont pár másodperc alatt megszületik, míg az ésszerű indokláshoz sokkal hosszabb idő kell. Különösen elbizonytalanodunk, ha szexről van szó. A szerelemben nincsenek szabályok, nincs becsület, nincs lovagiasság – egyesek szerint. Meg aztán, mindent szabad, ami nem tilos, ugye? Tulajdonképpen, Weinstein az áldozatok beleegyezésével garázdálkodott. Akkor az áldozat nem is áldozat? Az olvasók a jelek szerint olyan intenzíven gondolkodnak, hogy közben nem tudnak írni.

Adok néhány tippet. Íme néhány szempont, amely mentén a botrányt kiváltó magatartás kritizálható.

1. A nyugati kultúrában elfogadott, hogy a vágykeltés (kihívó öltözködés, magamutogatás, ingerkedés, stb.) NEM felhívás szexuális aktusra. Csodálkoznak is a muszlimok, náluk az inger és a testi beteljesítés nincs elválasztva. Nyugaton szabad a színpadon azt énekelni, hogy „szeretlek, kívánlak, ma éjjel légy az enyém!”, ám aki éjfélkor bekopogtat az énekes(nő) ajtaján, hogy eleget tegyen a felhívásnak, azt zaklatásért elviszi a rendőrség. Egy muszlim számára felfoghatatlan ez a kettősség, vajon Harvey Weinstein számára is az?

2. Nyugaton egy nő önérvényesítésének szerves összetevője a vonzó megjelenés. A vonzerő értékfokozó és esélynövelő tényező, pénzt ér – és közmegegyezés szerint a vonzerő kihangsúlyozása NEM felhívás keringőre, NEM üzeni a külvilágnak, hogy „tessék engem megerőszakolni”. Egy férfi számára is pénzt ér a jó megjelenés, de nem szerves összetevő. A férfi 100 érvényesülési lehetőség közül választhat, ezek egyike, hogy elmehet dzsigolónak, ha olyan kedve van. A vágykeltés és a beteljesítés közötti válaszfal egy férfi számára nem különösebben fontos, mert ha leomlik, akkor 100 helyett már „csak” 99 lehetősége marad érvényesülni.

Egy férfi énekes nem retteg, ha éjfélkor rá támadnak a rajongó nők, hanem örül, hogy ilyen népszerű.

Egy nőnek azonban szűkebbek az érvényesülési lehetőségei, kb. 5 lehetőség egyike a prostitúció. Tehát a vágykeltés és a beteljesítés közötti fal leomlása egy férfi lehetőségeit 1%-kal szűkíti, egy nőét pedig kb. 20%-kal. A nők fokozottan érdekeltek a válaszfal fenntartásában, és fokozottan védendők e tekintetben. Ha egy producernő készteti szexre a színészeket, az 1% lehetőségcsökkentés a szexet megtagadók számára, fordított esetben viszont drámai, 20%-os az esélyszűkülés.

3. Az USA-ban megszokott, hogy a társadalom fontos intézményei magánkézben vannak: pl. a jegybank, a média és a szórakoztatóipar. A jegybank azonban köteles hivatalos monetáris politikát, a média képviselői pedig hivatalos hírpolitikát, folytatni. Megfontolandó, hogy a szórakoztatóipar képviselői is kötelesek hivatalos társadalmi mobilitáspolitikát megvalósítani. A hírnév kapuőreként Harvey Weinstein nem magánzó, hanem közfeladatot ellátó személy, köteles ennek megfelelő szexuáletikával viselkedni.

4. A nyugati civilizáció nagy ígérete, hogy tehetséggel és szorgalommal bárkiből bármi lehet, mégpedig prostituálódás nélkül. Harvey Weinstein magatartása aláássa az ebbe vetett bizalmat, így fokozott szigorral ítélhető el/meg.

5. A botrány arra is felhívja a figyelmet, hogy Weinstein a jéghegy csúcsa. Probléma pedig nem a csúccsal, hanem a jéghegy egészével van, azt kell felderíteni és felszámolni. Egy átfogó amerikai vizsgálat után marad akár egyetlen vezető is a helyén a szórakoztatóiparban? És Magyarországon?

Remélem, e támpontok segítenek kifejteni, mi is a gond Harvey Weinstein viselkedésével.

Két szexbotrány tanulságai

Az utóbbi hetekben két ellentétes polaritású szexügy kavarta a nemzetközi kedélyeket, bár hozzánk csak az egyik hullámai jutottak el.

Szexbotrány 1: lemondott az amerikai konzervatív „életpárti” Tim Murphy képviselő, miután kiderült, hogy szeretőt tart, akit abortuszra próbált rábeszélni. A hölgy SMS-ben furcsállta, hogy partnere nyilvánosan a magzati életért áll ki, magánban pedig magzatelhajtásra biztat. A képviselő SMS-válasza: a beszédeimet a stáb írja, szóltam is nekik, ne írjanak ilyen kiakasztó szövegeket. Magam fogom írni a beszédeimet... Murphy társszerzője egy törvényjavaslatnak, amely betiltaná a 20 hétnél idősebb magzaton végzett abortuszt. A botrány nyomán levonta a következtetést és leköszönt. Poén: később kiderült, hogy a szerető mégsem terhes; továbbá, nem valószínű, hogy a törvényjavaslat átmegy a szenátuson. A magyar sajtó valami miatt nem találta érdekesnek ezt az ügyet.

Szexbotrány 2: egy időre visszavonult a filmezéstől, és pszichiátriai segítséget kért Harvey Weinstein Oscar-díjas hollywoodi producer, miután kiderült, hogy több, mint 20 éve viselkedik szexuális ragadozóként, kihasználva a körülötte forgolódó színésznőket és egyéb hölgyeket. Legalább nyolc nő állítja egybehangzóan, hogy Weinstein „híressé teszlek” szöveggel húzta be őt az ágyába. Közvélekedés szerint a szakmában mindenki tudta, miket művel, mégsem szólt senki, hanem falazott neki. Erről az ügyről a hazai sajtó is bőségesen beszámolt. Emma Thompson szerint Weinstein csak a jéghegy csúcsa, a sikerre vágyó nőket prédának tekintő „sajátos” rendszer véletlenül lebukott nagyragadozója, egy a sok közül. Bőven maradt még kivizsgálnivaló.

A botrányok ellentétes előjelűek: az első főszereplője vizet prédikál, és bort iszik. Klasszikus eset, klasszikus tanulsággal: annak akarj látszani, aki vagy, különben bajba kerülsz. A második főszereplője vidáman bort prédikál, és mindenki megdöbben, amikor kiderül, hogy... tényleg bort iszik. Tanulság?

A filmipart a sztárok szexuális vonzereje tartja el. Aki szexbálványnak jelentkezik, milliókat akar elcsábítani... virtuálisan, milliókért. Persze elég gyakran a nem-virtuális csábítástól sem riad vissza. Ebből él a bulvársajtó, ettől csorog a tabloidolvasók nyála.

Mégis, valahogy nincs rendben, ha egy producer vámszedőként megsarcolja a szexepilt. Hogy pontosan miért nincs rendben, arra nem is olyan könnyű meggyőző érvelést írni. Hátha az olvasóknak sikerül: kérem, fejtsék ki, miért problémás Weinstein magatartása. A hírnév kapuőre – valamilyen értelemben – hivatalos személy?

Fedezzük fel magunkban a lutheránust!

A reformáció évfordulóján kidurrogtattam pár helyen pár biztosítékot a kommentjeimmel, miszerint Luthernek egyetlen hittémában sem volt átütően igaza, mindent félreértett, mindent túl- és félrereagált... miközben politikai és gazdasági értelemben véve mindenben igaza lett. Erről a lehetséges kombinációról persze sejtelme sem volt.

Most Luther világi eredményeit szeretném dicsérni: mindannyian Luther reverendájából bújtunk elő. Fedezzük fel magunkban és embertársainkban a lutheránust.

Martin Luther találta fel a decentralizált, demokratikus egyházi szervezetet. A hitben ez csapnivalóan működik, a világi életben viszont csodálatosan. Luther nélkül nem lenne modern demokrácia, ahogy a keleti tekintélyelv vagy a muszlim alávetés szerint élők körében nincs, és várhatóan nem is lesz.

Martin Luther dolgozta ki a szorgos iparkodás elvét. A hit felől nézve ez legfeljebb opcionális (végső soron értelmetlen), a világi boldogulás és jólét szempontjából viszont irányadó. Az emberiség jólétben élő fele Luther alapján igyekszik, és hamarosan az egész emberiség iparkodni fog, mert jólétben akar élni.

Platón után Luther volt a következő, aki önálló gondolkodásra és kritikai megfontolásra biztatta az embertársait. Ilyen hozzáállás nélkül nem beszélhetnénk modern értelmiségről.

Szintén Luther hozta divatba a látásmódot, hogy ki-ki maga felel a boldogulásáért/üdvösségéért, és hogy a közösség ebbe minél kevésbé avatkozzon bele. Amit nyugaton elértünk az egyén autonómiája és tiszteletben tartása terén, azt Luthernek köszönhetjük, és nem Rómának, pláne nem Bizáncnak.

Ha közelebbről megnézzük, mi ellen és milyen alapon protestált Luther, a számára fontos ügyek mindegyikénél kiderül, hogy vagy meg sem értette a tiltakozása tárgyát, vagy számos opció egyikét vélte az egyedülinek, és mindezt vállalhatatlan stílusban adta elő. Azonban, ha nem hiszi megértésnek a félreértést, és kötelezőnek a fakultatívat, honnan vette volna a merészséget és a lendületet az átütően jónak bizonyult világi ötletei végrehajtásához?! Az utókor felől nézve: Luther páratlanul sikeres hályogkovács volt, aki egész életében „az egyetlen hozzáértő” szemésznek vélte magát. Mit számít ez, ha közben – szalonnás bugylibicskával – lemetélt a szemünkről pár hályogot?

Az emberiségnek jó oka van elfelejteni a „hitújítót” (semmi hasznosat nem tett a kereszténységbe, ami nélküle nem lenne benne), és ünnepelni a társadalomreformert (számos olyan dolgot tett a világlátásunkba, az életfelfogásunkba, ami előtte másképp volt, és nagyon hiányozna, ha ma nem lenne benne). Még néhány biztosítékot kidurrantva: jelentős részben Luthernek köszönhetjük azt a világi hozzáadott értéket, amitől Zarathusztra, Mohamed, a Buddha és mások követői sehol sincsenek jólétben, demokráciában, toleranciában a Messiás Jézus követőihez képest.

Természettudomány vs. hit?

Az utóbbi években számtalanszor kifejtettem a legváltozatosabb fórumokon, hogy a természettudománynak semmi köze a hithez, és fordítva. Közben tömörödött az érvelés, bízom benne, hogy ma már kompaktul érthető.

A természettudomány a látható-tapintható valóságot vizsgálja következetesen, módszeresen, változatlannak tételezve a törvényeit. A természettudomány hatókörébe tartozó objektumok és jelenségek viselkedése modellezhető, előrejelezhető, a velük kapcsolatban végzett kísérletek tetszés szerint megismételhetők, ellenőrizhetők. A természettudomány világa emberi irányítás alatt áll. Kifürkészhető.

A hit pedig egy – emberi nézetben – következetlen, változó és kiszámíthatatlan Istenre vonatkozik, akivel kapcsolatban nincs látható-tapintható adatunk, akinek a viselkedése nem modellezhető, nem kiszámítható, és akivel nem lehet sikerrel kísérletezni. Isten világa definíció szerint nem áll emberi irányítás alatt. Kifürkészhetetlen.

A két terület közötti kibékíthetetlen ellentétből következik, hogy a természettudománynak nem tárgya az Isten-kérdés, a hit pedig nem tud a maga szempontjaival sikeresen beavatkozni a természettudományba. Egy természettudós lehet hívő vagy sem, a természettudománytól ehhez nem kap határozott támpontokat. Egy hívő pedig lehet egyben természettudós is, ha szellemileg tisztességesen vizsgálja a látható-tapintható valóságot, és nem kever bele hitbéli meggyőződéseket.

Konkrét példa: Isten létét nem lehet olyan alapon vitatni, hogy műszereink sehol sem mutatták ki (ez műszerrel definíció szerint soha sem fog sikerülni); az evolúciós modell megalapozottságát pedig nem lehet olyan alapon vitatni, hogy a folyamat külső intelligencia beavatkozásának az eredménye is lehet (a természettudományos módszertan kizárja a hatóköréből a külső intelligenciát, függetlenül annak potenciális lététől).

Ha az ujjamat egymás után százszor bedugom a konnektorba, százszor megráz az áram. Szólhatok száz ismerősömnek, hogy ők is próbálják ki, az eredmény nem marad el. Na most, Istennel semmi ilyet nem lehet előadni, mert az áram a mi irányításunk alatt áll, Isten pedig szuverén. Ha a gravitáció is szuverén lenne, és kiszámíthatatlanul viselkedne, a gravitáció is kívül esne a természettudomány hatókörén.

A természettudósok némelyike azért beszél – illetéktelenül – a hit ellen, mert szeretné, ha csökkenne a vallások befolyása. Ilyenkor érzelmi, és nem tudományos alapon beszél. Jogos az illetéktelenségére rámutatni. Nem jogos, nem helyes, és nem is okos dolog a hatásköri túllépést túlreagálva beleszólni pl. az evolúciós modellbe (legalábbis nem külső intelligenciára hivatkozva).

A természettudomány kritizálható a saját módszertana szerint (látható-tapintható, következetességi vagy mérési alapon), a hit pedig kritizálható az Istennel kapcsolatos kinyilatkoztatásokkal és feltételezésekkel összhangban (vagy azok ellentmondásaira hivatkozva), de a két ellentétes módszertan nem keverhető, mert így csak elbeszélhetünk egymás mellett.

Megfontolandó: ha ragaszkodnánk ahhoz, hogy csak a látható-tapintható, módszeresen leellenőrizhető valóság releváns, akkor irrelevánsnak kellene tekintenünk egyebek mellett a szeretetet, a szépséget és az emberiességet. Feltételezésem szerint ezt nem szeretnénk, különösen a harmadikról lenne fájdalmas lemondani. Nincs okunk tehát a relevánsnak tekintett dolgok körét a látható-tapintható és tudományosan kiszámítható dolgokra korlátozni.

Az emberiesség persze nem szuverén létező... Mivel Isten unikum, egyetlen a maga nemében, vele kapcsolatban nincs szilárd érvényű párhuzamunk. Legfeljebb intuitív alapon mondhatjuk, hogy aki szerint az emberiesség releváns, annak jó oka van Istent is relevánsnak tekinteni. Történelmi-tapasztalati adat, hogy az Istent irrelevánssá minősítő társadalmakban csakhamar az emberiesség is irrelevánssá vált, és hogy ezek a társadalmak rövid időn belül összeomlottak.

Hogyan nyerhetne választást az ellenzék?

A legegyszerűbben és legbiztosabban úgy, ahogy a Fidesz: migránsellenességgel, rendpártisággal. A mai helyzetben ez láthatóan működik, sőt mintha csak a Maslow-féle szükséglethierarchiának ez az alapszintje működne. Igaz, közben az ellenzéknek ki kellene lépnie a bőréből, meg kellene tagadnia a legszentebb dogmáit.

Kérdés, megérné-e. És ha az a döntés, hogy igen, hitelesnek tűnne-e a választók szemében egy hirtelen Fidesz-epigonná változó ellenzék.

Elvégre, a választó dönthet úgy, hogy az epigon helyett a valódira szavaz, és az ellenzék máris ott van, ahol a part szakad: lerombolta a hitelességét, a semmiért.

Kivéve, ha machiavellista módra választást nyer fideszes retorikával, majd a gyakorlatban mégis a szent dogmáit valósítja meg. (Választási ígéretként kerítést magasít, majd a valóságban kerítést bont.)

Ezzel a módszerrel nyert választást Emmanuel Macron Franciaországban: védelmet ígért, mint a szélsőjobb, majd elkezdte erősíteni Európát... A hazai ellenzéknek nem kellene messzire mennie machiavellista példáért. Más kérdés, milyen karrierre számíthat egy nyíltan machiavellista politikus.

Vagy ha az a döntés, hogy fontosabb a hitelesség, akkor logikus, hogy az ellenzék nem akar pürrhoszi győzelmet aratni, és inkább marad ellenzékben újabb négy évre, kivárva a kedvező változást, mint hogy feladja a szent hittételeit.

Ebben az esetben Gyurcsány Ferencnek van igaza, aki régóta ilyenformán érvel. És nem világos, min durcult be Botka László. Emlékeztetőül: a politika a lehetséges művészete, nem a sértődésé.

Quo vadis, magyar ellenzék?

Az előző posztom óta eltelt jó néhány hónap, és az uborka csak zöldül tovább...

Botka László lemondása a miniszterelnök-jelöltségről újabb uborkazöldítő fejlemény. Legalább háromféleképpen értelmezhető.

1. Megpróbálta erővel összeszorítani a széttartó ellenzékieket, de nem volt hozzá elég erős. Szeretett volna hinni saját magának, de ehhez sem volt ereje. Nehéz a pálya. Az ellenzéki térfélen mindenkinek fontosabb a saját pecsenye sütögetése, mint a kormányváltás. Ideértve Botka Lászlót is, hiszen ha sikerül a terve, az övé lett volna a fő pecsenye, ennek hiányában pedig megsértődött – ha nincs jackpot, akkor inkább ne legyen semmi. Pedig ha komolyan veszi a saját érvelését, miszerint a kormány leváltható a vezetésével, akkor lemondás helyett elszánt retorikával mutatja meg, mire képes. Így azt mutatta meg, mire nem képes. Őszintén szólva, a szegedi polgármesterként régóta népszerű Botka László az országos porondra lépve olyan esetlenül botladozott, mint a fedélzetre leszálló albatrosz. Felejthetetlen óriásplakát-szlogenje („Fizessenek a gazdagok!”) az évtized viccének bizonyult, és – finoman szólva – megrendítette a bizalmat nem csak a nagypolitikai alkalmasságában, hanem a szellemi épségében is. Volt ugyanis egy korábbi politikai rendszer, amely megvalósította a szlogent, bele is bukott, és a hátunk közepére sem hiányzik.

2. Másfelől meglehet, hogy a vádaskodó retorikával előadott lemondás valójában beismerés: Botka úr is belátta, hogy nem akkora kaliber, amekkorát a helyzet kíván, és hogy nem sikerült felnőnie a feladathoz. A Gyurcsány Ferenccel folytatott ügyetlen szkanderezés sem tett jót neki, mert nem átütő sikert hozott, hanem meddő állóháborút. Ebben a forgatókönyvben viszont illett volna megnevezni valakit, aki Botka úr szerint alkalmasabb. Például Gyurcsány Ferencet.

3. Harmadfelől, Botka László talán erkölcsi aggályoktól hajtva mondott le: a ringben töltött rövid idő alatt megtapasztalta a besározódást, és nem tetszett neki a kevéssé wellness élmény. Elméletben bizonyára szép lenne a kupleráj királyává válni, és közben szűznek látszani – de a nagypolitikában még soha senkinek sem sikerült. Ebben az értelmezésben Botka úr levonta a dávidibolyai tanulságot, és csalódottan hazament simogatni a kalapgyűjteményét.

Ma nem látszik olyan ellenzéki figura a politikai sakktáblán, aki reális eséllyel indulhatna a kormány ellen. Szél Bernadett, aki magánszemélyként nekem nagyon szimpatikus, szintén nem miniszterelnöki kaliber. Gyurcsány Ferenc, akit vérbeli nagypolitikusnak tartok, csiki-csuki szereplő: nélküle az ellenzéknek esélye sincs győzni, vele viszont hiába van rá esélye, borítékolhatóan nem tudja azt kihasználni. Bajnai Gordon nem akkora favorit, mint amennyire „libás” híre kerekedett, Karácsony Gergely és Fodor Gábor pedig nem vérbeli nagypolitikusok. A karizmájuk homorú, azaz befelé dudorodik. Még egy koalát sem tudnának meggyőzni arról, hogy az eukaliptusz finom.

Kihagytam valakit? Hamarosan kiderül. A legzöldebb uborkaszezonban is adódhat meglepetés.