Bővebben: hogyan ne váljunk közéleti viták kapcsán valamely politikai erő eszközévé vagy hasznos idiótájává?
Az értelmiségiekben, a civil szervezetekben, az egyházakban, és a magamfajta közéletfejlesztőkben is megvan a hajlam arra, hogy külső mércét állítsanak a hatalmat gyakorlók / követelők számára, és "objektív" értékelést adjanak a tevékenységükről. Az alapvetően kétpólusú politikai erőtérben azonban így vagy úgy mindenki az egyik vagy a másik pólus felé vonzódik, illetve sodródik. Vagy baloldali, vagy jobboldali, középút nincs, illetve (ön)csalás. Szükségszerű, hogy így legyen?
A probléma az áldilemma nevű logikai jelenségre hasonlít, ennek alapján igyekszem bemutatni, hogy miért nem szükségszerű egyik vagy másik pólus felé húzni, és ennek ellenére miért nehéz ellenállni mégis a pólusok vonzásának.
Áldilemma: nem csak két alternatíva létezik egy konkrét ügyben, hanem több. Példa: vagy támogatod mindenki összes adatának folyamatos gyűjtését, vagy a bűnözőket segíted. (Nyilvánvalóan vannak köztes fokozatok, ezért a vagy-vagy felállás hamis fényben tünteti fel a kérdést.)
A közélet tele van áldilemmákkal: vagy jobboldali vagy, vagy baloldali; vagy a kommunistákkal tartasz, vagy a fasisztákkal; vagy végsőkig liberális vagy, vagy diktatúrapárti; vagy nacionalista, vagy hazaáruló; vagy megvéded a munkavállalókat a túlórától, vagy elárulod őket; vagy kritika nélkül elfogadod az álláspontunkat, vagy idióta vagy. Az objektív mércét állítani remélő értelmes embernek ezekből kell Houdiniként kiszabadítania magát, és nem könnyű szabadulni.
Mindenkinek vannak személyes preferenciái, közéleti vágyai és elképzelései, még vesszőparipái is. Amikor egy konkrét ügyhöz hozzászól, el kell döntenie, hogy inkább az egyik domináns álláspont vagy a másik felé húz, ezért középen már eleve nem állhat, legfeljebb a középső sáv egyik vagy másik oldalát célozhatja meg. Aki mértanilag középen áll, annak annyi a mondanivalója, hogy "mindkét szélsőségben van valami, a kettőt kell átlagolni". Aki észszerűen középen van, az a két szélsőség elfogadható elemeit szeretné egybegyúrni, kidobva az elfogadhatatlan elemeket. Csakhogy nézőpont kérdése, hogy mi észszerű, és preferencia kérdése, hogy mi elfogadható. Az "objektív" mérce máris legalább két tényező miatt szubjektív.
Ha a fent példaként említett áldilemmát közelebbről megnézzük, elveket és szempontokat határozhatunk meg zsinórmértékként a korlátlan adagyűjtés és a bűnözőtámogatás nevű szélső pontok között: releváns és célravezető adatokat gyűjtsünk, arányos mértékben. Védjük a magánszférát, de ne az előbbi szempontok rovására. Ez idáig szépen hangzik, de egy konkrét vitában hozzászólva tudunk-e távolságot tartani mindkét végponttól, miközben mindkét végről arra biztatnak, hogy valljunk színt, miszerint az egyik vagy a másik oldalon állunk? A középen álló ember egy túlfűtött vitában nem tűnik hasznosnak, egy higgadt vitában pedig nem tűnik érdekesnek. Mivel pedig a legtöbb ember szeretne hasznosnak és érdekesnek, valaki(k) társaságára méltónak látszani, a külső nyomás mellett a belső nyomás is óriási, hogy ide vagy oda csapódjunk, ne csak lebegjünk a pólusok közötti űrben.
Alighanem a társas lényi jellegünk miatt nem igazán tudunk középen maradni, és ha ennek ellenére megpróbáljuk, nem lesz társaságunk. Legalábbis nem a közéletben.
A fentiekből két többé-kevésbé működő módszer is következik a nagyjából középen maradásra: 1. keressünk máshol barátokat, és ne a közéletben akarjunk elfogadásra vágyó társas lényként viselkedni; 2. vegyük észre az ellenoldalon álló kritikai gondolkodókat és hogy, paradox módon, több közünk van hozzájuk, mint a saját oldalunk kritikátlan gondolkodóihoz. A nagyjából középen állás paradoxona, hogy akikkel egyetértünk a módszerben, azokkal nem értünk egyet a tartalomban, és fordítva.
A paradoxont segítene feloldani, ha a különböző oldalakon nagy számban jelennének meg középre tartó kritikai gondolkodók, akik óvakodnak attól, hogy bármelyik szélsőség hasznos idiótájává váljanak, és az észszerű középutat keresve örvendenek a módszertanban egyetértők társaságának. A közéletfejlesztés célja, hogy egyre több így gondolkodó ember legyen, és irányítani kezdje a közbeszédet.