A szükségletek hierarchiája kiszámíthatóvá teszi a választások eredményét.
Ha van elég étel, ital, lakhatás, szex, akkor a választó talán az ennél magasabb szempontokat megjelenítő pártra szavaz. Ha nincs elég étel, ital, lakhatás, szex, akkor a választó arra a pártra szavaz, amelyiktől elég ételt, italt, lakhatást, szexet remél.
Az érzet (percepció) általában szubjektív, nem feltétlenül tükrözi a „valóságot". A választói érzet ezúttal mégis objektívnak nevezhető, mert tényleges (objektív) választási eredmény lesz belőle.
A szükségletek hierarchiája nem determinálja az egyén döntéseit, de társadalmi szinten meghatározza, hogy egy közösség többsége hogyan fog dönteni.
Példa: ha a többség úgy érzi, hogy romlik az életminősége, nem lesz megértő sem a bevándorlókkal, sem a művészeti célokkal. Olyan pártokra szavaz, amelyek az életminőség védelmét ígérik, bármibe is kerül ez a bevándorlók és a művészet szempontjából. Ha ellenben a többség úgy érzi, hogy az életminősége folyamatosan javul, akkor befogadó és önkiteljesítő hangulatba kerül. A bevándorlók befogadását, a művészet támogatását hangoztató pártokra fog szavazni.
Az alapszükségleteket sosem szabad figyelmen kívül hagyni, ha az ember (párt) jelen szeretne maradni a közéletben. A magyar ellenzék látványosan figyelmen kívül hagyja az alapszükségleteket, és ennek megfelelő sikerrel szerepel. Nem csak Magyarországon, hanem egész Európában úgy érzi a többség, hogy romlik az életminősége, következésképpen a bevándorlóellenes és a művészeteket hanyagoló pártok törnek előre.
Nincs ebben semmi különös (nincs populizmus, fasizálódás, bla-bla-bla), a folyamatot a szükségletek logikája irányítja. Ha a többség újra úgy érzi, hogy javul az életminősége, akkor újra a befogadó és a művészetet fontosnak tartó pártokra adja a voksát.
A közéleti siker titka egyszerűen a jólétteremtés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése