Az úgy kezdődött, hogy... Gulácsi Péter kiállt a szivárványcsaládok mellett, amiért sok lájkot kapott Németországban, keveset itthon. Hrutka János kiállt mellette, rövidesen kirúgták a konzervatív sportcsatornától, ahol műsorvezetett. Petry Zsolt nyilatkozott a Magyar Nemzetnek, hogy nem érti, miért provokál Gulácsi, és egyébként az európai morális züllés jele a bevándorláspolitika - ezért kirúgták a Hertha Berlintől, ahol edzősködött. Mi ebből a tanulság?
1. A politizáló celebsusztert könnyű fejbe somni a kaptafájával, és erre szemlátomást erős a késztetés Európa szerte. Tehát akkor politizáljon a celebsuszter, ha vállalja ezt a veszélyt, ellenkező esetben jobban jár, ha csendben suszterkedik.
2. A német és a magyar belpolitika között - az előjelen kívül - annyi a különbség, hogy ott büszkén vállalják a politikai okból történő kirúgást, mintha dicsőség lenne. Pedig ott sem az, illetve nem kéne annak lennie.
3. Minden erkölcsi berendezkedés számára kihívás, ha valaki másként gondolkodik. Még nagyobb kihívás, ha celebként ezt ország-világ előtt el is mondja. Szemlátomást sehol Európában nem kezelik elegánsan az ilyet, pedig úgy kellene.
4. Aquinoi Szt. Tamás vezette le, hogy minden ember erkölcsi univerzalizmusra törekszik, a saját szabályait vetítené ki a megyéje, országa, kontinense... és a legtávolabbi galaxisok lakóira. Érdemes szembenézni ezzel a belső késztetéssel, azután vagy felvállalni (nagybetűs Jó mindenkinek, amit mi Annak tartunk), vagy ellenállni neki (kisbetűs jó, amit én annak tartok, fő szabályként nem bántok mást, mert szerinte más a jó/Jó). Mindkét álláspont hiteles, noha egy végső sakkmeccsben egymással összeegyeztethetetlen. A társadalmi együttélés (sokszínű demokrácia) lényege, hogy miközben meggyőződésünk szerint nyilvánvalóan mi vagyunk a "világos" térfélen, nem visszük mattig a végső sakkpartit.
5. Logikus, hogy a megengedőbb álláspont (a család bármi lehet) kénytelen korlátozni a korlátozó álláspontot (a család heteró monogám), különben versenyhátrányba kerül. A korlátozó álláspontot vallók viszont érvényesen kritizálják a megengedőt, hogy valójában az is korlátozó. Paradox önellentmondás, ha belegondolunk, ami felvállalással tehető némileg hitelessé: általában megengedő vagyok, csak a korlátozás hegemóniáját nem engedem meg.
6. A hidegháború utáni győztes demokráciák rosszul élik meg a külső ellenség hiányát: nekiestek a belső másként gondolkodásnak, azt gyepálják ellenségként. Ezzel leamortizálják magukat, leépítik a közbizalmat. Abba kellene hagyni, és elfogadni, hogy van másként gondolkodás, aminek hangja is van, ami megszólalási lehetőséget követel magának, mégpedig egzisztenciális következmények nélkül. A végtelenül naiv és unpraktikus Bibó Istvánnak ebben az egyben igaza volt: demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni a másként gondolkodástól.
Tehát: akkor se bántsd a szerinted "rútul" gondolkodó kiskacsát, ha tízezer százalékig biztos vagy a gondolataid hattyúságában. Ha tényleg hattyú vagy, akkor érveid is vannak, azokkal érvényesülj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése