Ki győzött Strasbourgban?

Orbán Viktor ment, látott és... politikai oldaltól függően győzött/vesztett, kicsit/nagyon.

Nem meglepő, hogy a médiabeszámolók alternatív világképeket építenek, hiszen eddig is azt tették. A médianarratívák tanulsága egyre inkább csak annyi, hogy „bármi lesz is, tartják az irányt”, kölcsönösen propagandával vádolva egymást.

Mintha a fényképezőgépünk szoftvere önjáró módon mindent rózsaszínre/feketére színezne, figyelmen kívül hagyva a valódi színeket. Ilyenkor mit tehetünk? Megnézzük a nyers pixel adatokat, és saját szemünk segítségével magunk döntjük el, milyen színe van fűnek, égnek, tengerpartnak, naplementének, és így tovább.

Az olvasó ebből az összeállításból és ebből az ellenösszeállításból megfontolhatja, kinek voltak ütősebb érvei.

Gyorsan vagy lassan Magyartalanodunk?

Ne a nyelvhelyességre gondoljunk, vagyis a macska továbbra se legyen felmászatva a fára, hanem arra az üstökösként feltűnt „ellenzéki”-re, akiről a kormány minimum két bőrt húzott le máris, és akinek az irhájából, ha így megy tovább, virágzó szőrmekereskedést nyithat.

1. bőr: a király meghalt, éljen a király! 2. bőr: lopás/rablás, mentelmi jog.

Egy ellenzéki hölgy örökbecsű mondása szerint: „Én nem akarok hozzámenni feleségül, azt szeretném, hogy váltsa le a kormányt”.

Nos, ellenzékiként az szokott átütni, akihez - hovatovább - feleségül is mennénk. Sokasodnak az intő jelek, hogy a kérdésre: „Te vagy, aki eljövendő, vagy mást várjunk?" olyan válasz érkezik, hogy...

...a fal adja a másikat. Nota bene, feleségül menni könnyebb lenne hozzá, amíg nem késő.

Miért alapíts családot

Egy sikeres sportoló nem fogadta el a felkérést, hogy a magyar családprogram arca legyen, mert... Mert nem vagyunk elég gazdagok, nem elég jó az oktatás, az egészségügy, nem elég szép a jövő, és mert egyedülálló anyaként talán nem is mutat fel jó példát. Megfontolandó érvek ezek.

Egyben végiggondolandók is.

A történelem során az emberek nem azért alapítottak családot, mert elég gazdagok voltak, mert jó volt az oktatás, az egészségügy, mert rózsás jövő kecsegtette őket. Azért alapítottak családot, mert a nemi ösztönüket megélve a gyermekáldás biológiai realitás/kényszer volt, a gyermeknevelést pedig kétszülős, illetve klán típusú családmodellben lehetett a legkevesebb energiával megoldani. A fogamzásgátlás látszólag hatalmas előrelépést hozott, azonban kihívássá tette a létszámfenntartást, és ha ezt a kihívást nem tanuljuk meg kezelni, akkor utónézetben akár visszalépésnek is bizonyulhat.

Így a sportolói érvekből egy marad: a személyes jó példa hiánya. Talán még az is végiggondolandó: a mai kor vívmányának tűnhet, hogy - nem özvegység, hanem szuverén döntés okán - egyedülállóként is lehet gyermeket nevelni. Éppen csak, kínkeservesen. Nincs az a jóléti állam, ahol ez panaszmentesen könnyű, vagy jó móka lenne. Így az egyszülős családmodell, minden tényezőt megfontolva, inkább délibáb, mint jó életminőség mellett megélhető valóság.

A kétszülős és létszámfenntartásra alkalmas családmodell olyan, mint a demokrácia: messze nem tökéletes, csak még nem sikerült nála jobbat találni. A sportolói érvelés is ezt erősíti meg, mandínerből.

Amerika, '56, mit mondott Orbán Balázs

A 444 szerint – felháborító módon – azt, hogy nem kellett volna védekezni az oroszokkal szemben...

Ehhez képest Orbán Balázs mintha valami mást, valami bonyolultabbat, mégis érthetőbbet mondott volna.

Hogy mit, azt hallgassa meg az olvasó itt, 14:00-tól.

Bokszbajnok a kifutón?

Szenzációként tálalja a Vogue Imane Khelif divatbemutatón való részvételét, ahol sztárok társaságában fényképezték, mintegy hitet téve nőisége, és így a női mezőnyben bokszolása mellett. Ezzel azonban fontos tényt hagynak figyelmen kívül.

Jelesül, hogy a női mezőny nem természeti adottság, nem volt mindig. Azért lett, hogy a férfiaknál (átlagban) gyengébb testi adottságú nőknek is legyen esélyük sportsikerre, hadd győzzenek ők is a saját kategóriájukban.

Mi sem lenne egyszerűbb, mint mindenkit egyetlen mezőnyben versenyeztetni. Aztán győzzön a jobbik, aki gyakorlatilag soha nem lenne nő. Ha végignézzük bármelyik időszak világ- és olimpiai csúcsait, a nők összes erősportrekordja elmarad a férfiaké mögött. Néha kicsit, többnyire jelentősen.

Valójában ezért nem szabad férfialkatú nőnek indulnia a női mezőnyben: álljon helyt a férfiak között, hagyjon sikerlehetőséget a vitán felül álló módon nőknek. A Khelifet felkaroló sztárok benézték: ez az ügy nem a nemek egyenlőségéről (konkrétan a férfikülsejű nők nőkülsejű nőkkel való egyenlőségéről) szól, hanem a nők sportsikerének lehetőségéről, amit az a vívmány teremtett meg, hogy elkülönülten versenyezhetnek. Így is mondhatjuk: a női esélyegyenlőség lényegéhez tartozik a sportbeli szegregáció.

Aki arra szavaz, hogy női mezőnyben indulhasson bárki, aki valamilyen – nem egyértelmű – értelemben nőnek mondható, az nem hős, hanem visszacsinálja az eddigi vívmányt, megfosztja a nőket a sportesélyektől.

Összegezve: Imane Khelif tekinthető orvosilag és jogilag nőnek, azonosíthatja magát tetszőleges neműnek, összes emberi joga maximálisan tiszteletben tartandó, csak arra ne kapjon lehetőséget - a gyakorlatias józan ész nevében -, hogy női mezőnyben erősportoljon.

Férfias bokszolónők

Az olimpia aktuális botránya két férfi megjelenésű bokszoló női mezőnyben indulásáról szól: egyikük gyors feladásra késztette olasz női ellenfelét, aki arra panaszkodott, hogy soha nem kapott még ilyen erős ütéseket az orrára, és hogy ez nem fair.

Beindult az ilyenkor szokásos vita: a vitatható mértékben nők jogaiért ideológiai alapon kiálló aktivisták azt hangsúlyozzák, hogy az érintettek valódi nők és pont, vita lezárva. A vitathatatlan mértékben nők jogaiért (is) kiállók pedig azt, hogy ez tényleg nem fair, mi lesz így a nők esélyegyelőségével?

Ideológiai feladvány: ha Gipsz Jakab előáll azzal, hogy kerekesszékesként azonosítja magát, noha ténylegesen nem ül kerekesszékben, akkor indulhat a paralimpia kerekesszékes futószámában, és rommá verheti a mezőnyt? A válasz attól függ, kritikátlanul elfogadjuk-e az önazonosítást, vagy gyakorlatiasak próbálunk lenni, kockáztatva a politikai inkorrektséget. Esetleg létezik mágikus megoldás, amely egyaránt támogatja az önazonosítást és mindenki más esélyegyenlőségét? Nyilván: Télapó is köztudottan leereszkedik a legkeskenyebb kéménylikon.

A Nemzetközi Bokszszövetség tavaly – praktikus megoldással – nem engedte női mezőnyben indulni a két érintett egyikét sem. Ezúttal is kiállt a döntése mellett, és győzelmi pénzt ígér a nem fair módon "legyőzött" nőknek. A Nemzetközi Olimpiai Bizottságban nem volt ennyi gyakorlati érzék, aminek súlyos sporttörténeti – politikai következményei lehetnek.

Sokat keres a miniszter?

A kormány megemelte a miniszterek és élükön a miniszterelnök fizetését, mire a Tisza Párt máris kontrázott, hogy a miniszteri fizetést a pedagógusbérekhez kell kötni.

Gondoljuk ezt végig: a miniszterek az állam egészének működését irányítják, a hatásuk ezermilliárd forintokban mérhető. Értsd: több ezer milliárd forint plusz vagy mínusz jövedelemben. Ez cseppet sem hasonlít a pedagógusok – egyébként rendkívül fontos, értékes és megbecsülendő – tevékenységére.

A miniszterek továbbá kezelik és felügyelik is ezeket az összegeket, tonnányi pénzkötegekről rendelkeznek. Ez szintén nem hasonlít a pedagógusok munkájára.

A miniszteri munka leginkább a bankok és országos nagyvállalatok felső vezetőinek tevékenységére hasonlít. Vagyis a nagybankok vezérigazgatóinak, az országos cégek (mondjuk, a MOL) vezérigazgatójának fizetéséhez és béren felüli juttatásaihoz lehet kötni.

Tudjuk, mennyit keresnek az említettek? Nem tudjuk, mert a sajtó nem kegyeskedik erről írni. Csak gyanítani lehet, hogy jóval többet keresnek, immár évtizedek óta, mint emelés után a miniszterek. Aki felső vezetőnek áll, annál a határ a csillagos ég. Az ember nem babszemért lesz vezérigi.

Márpedig egy miniszter munkája fontosabb az országos nagyvállalatok vezetésénél, tehát indokolt lenne, hogy minimum kétszer, de akár tízszer annyit keressenek, mint mondjuk, a MOL vagy az OTP vezérigazgatója. Ehhez pedig még sok további körben kell emelni a fizetésüket, bátran, csillagászati tartományba. Minél többet keres egy miniszter, annál tehetségesebb emberek kerülnek hivatalba, annál színvonalasabb munka várható el tőlük.

A Tisza Párt élén Magyar Péter arra mutat példát, hogy havi sokmillió is kevés – nincs igazán hiteles felháborodó helyzetben.

Aki irigyli a miniszterek fizetését, törekedjen miniszterré válni.

Mikor a baráti sajtó ellened fordul

A média nagy hatalmú propagandaeszköz: királycsináló, vagy adott esetben királyt kicsináló.

A 444 úgy döntött, kicsinálja eddigi királyát, az általa támogatott GyF-et.

Az EP-választáson ugyanis leszerepelt a GyF vezette DK, és ezért komoly kritikákat kapott a 444-től. GyF visszatámadott, gőgjében ellenségnek nevezte a 444-et. Ezzel megpecsételte a sorsát.

A „függetlenobjektív” bal-liberális sajtó valójában nyers hatalmi érdekek képviselőjének tartja magát: trónra emel vagy a mélybe taszít. Elsősorban ezzel foglalkozik, ehhez gyárt narratívákat, a közvélemény „tájékoztatását” e narratívák keretében végzi. A „szakmaiság”, „függetlenség”, „objektivitás” csupán marketing szlogen a királycsináló szerep eladására, a hitelesség látszatának megteremtésére.

A 444 úgy döntött, megírja az igazat a DK lapjáról, és ezzel lehúzza GyF-et a wc-n.

Dicséretes igazat írni – mondhatnánk. Csakhogy eddig miért nem tetszettek igazat írni a 444-nél? A bennfentesek eddig is tudták, mi a helyzet. És hallgattak róla.

1. tanulság: a „függetlenobjektív” sajtó ügyesen álcázott önérdekű propagandát folytat, még azt sem célszerű kritikátlanul elhinni, amit kérdez.

2. tanulság: aki nem olvas párhuzamosan bal- és jobboldali híreket, nem gondolja végig az ellentmondásokat, nem alakít ki saját tényalapú álláspontot, az nem tájékozott lesz, hanem az egyik oldal narratíváinak hordozója.

Macska a galambdúcban - a magyarpéter jelenségről

Tizennégy évig úgy tűnt, a magyar politika olyan, mint a foci: 2x11-en játsszák, aztán nyernek a... kétharmaddal, háromnegyeddel, négyötöddel, négyharmaddal. Idén tavasszal új szereplő jött, saját magán kívül mindenki vesztére. Szinte mindenkiére.

Állóvízbe csobbant Magyar Péter a maga vehemenciájával, nehezen megfogható ígéreteivel, falurossza típusú botrányaival. Vegyük sorra, melyik célcsoportra hogyan hatott.

1. átlagbaloldal - MP a Messiás, gondolták rá szavazva több százezren. Egy részük talán már ma sem gondolja így, de néhány hónapon belül egyetlen átlagbaloldali sem gondolhatja ép ésszel, hogy Ő lenne a Megváltó. Egyébként is, mióta hisz egy átlagbaloldali a Messiásban?

Magyar Péter mint szórakoztatóipari fenomén/influenszer országos csúcsot állított fel: a hazai politika történetében még soha ennyi naiv csodaváró nem érezhette magát ilyen hamar ilyen kolosszálisan átejtettnek.

2. gyurcsányista baloldal - MP veszélyes konkurens Fletó számára, aki nem monyik le az Örök Mumus szerepről. De tényleg nem. Azért sem. Csikorgó fogakkal sem. A Fidesz meg hátradől és kér egy kávét.

3. elkötelezetlenek - aki elitutálóként arra vár, hogy MP mindenkit küldjön el melegebb tájakra, megfigyelheti, hogy eddig egyetlen embert küldött el. Saját magát, Brüsszelbe, EP-fizetésért.

4. Fidesz - ha milliárdokat fizettek volna MP-nek, hogy „futtassa lukra” a baloldalt, csináljon a baloldali elitből politikai hullahegyet, a rá szavazókból meg emberszabású maj...*, akkor bomba jó üzlet lett volna. Ha pedig ingyen is megcsinálta, az mennyivel fantasztikusan jobb üzlet volt.

5. jobboldal - MP annyit ártott a jobboldalnak, de tényleg annyit... Hogy az Európai Parlament 21 magyar képviselőjéből immár 19 (90%) jobboldali. Igaz, hogy 7 főleg papíron az, de a következő hónapokban kiderül, miként lavíroz és mit kezd magával ebben az ellentmondásos szerepben. Mármint hogy elvben nemzeti képviselőként hogyan képviseli a nemzetét.

A Tisza Párt képviselői nincsenek könnyű helyzetben: azok szavaztak rájuk, akik szerint „merjünk kicsik lenni”, és most azt várják, hogy e kicsiségben azért nagyot alakítsanak...

Akárhogy is, MP új felállást, új kihívásokat hozott, ami már önmagában szórakoztatóipari érdem. Nem fogunk, unatkozni.

- - -

*maj...: ...dnem udvariatlan kifejezés. Mondjuk inkább, hogy a rá szavazók közéleti értelmezési kihívásokkal élőnek tűnnek, és elsősorban magukat verték át. Ezért sem ártana, ha készülne végre egy Közéleti alapismeretek című tankönyv, és annak megfelelő elsajátításához kötnénk a választójogot

Hanyatló nyugat?

Nem jár rossz nyomon, aki az előző három poszt alapján arra jutott, hogy a nyugati demokráciák mai deficites állapota az indokolatlan és tarthatatlan bal-lib médiahegemóniának tudható be. Az utóbbi évtizedek során a bal-lib média túlnyerte magát a maga narratíváival, így túl tudja sztárolni az általa favorizált érdemtelen jelölteket, túlindoktronálva a közvéleményt.

Ez azonban valószínűleg átmeneti probléma, amit megold a természetes választói ész. A bal-lib jelöltek érdemtelensége egy idő múlva annyira szembeszökő, hogy az őket sztároló média hiteltelenné válik, így újra a jobboldal kerül helyzetbe.

Elsőként Amerika alakul át, ott a legszélesebb a józan észt használók és némileg függetlenül gondolkodók tábora. Már idén novemberben megkezdődhet a változás, de ha mégsem, 4 év múlva annál erőteljesebb lesz.

Minél tovább marad hivatalban egy érdemtelen politikai elit, annál erősebben leng ki utána a politikai inga az ellenkező irányba. Magyarország kis szigetként legfeljebb megelőlegezheti a változást, amit a nagy országok hajtanak majd végre, közelítve a politikai elit döntéseit a 'zemberek elvárásaihoz.

Ha ez a folyamat lezajlik, a nyugat „hanyatlása” nyomban véget is ér. A fejlett világ demokráciája gyengélkedik ugyan, ám még bőven az önkorrekciós tartományban van.

A média mint „függetlenobjektív” királycsináló

Az előző két poszt olvasói már értesültek, hogy a jóléti kapitalizmus pályája olyan tartósan lejt jobbra, hogy a baloldal... elvben... csak véletlenszerűen kerülhet(ne) kormányra. A gyakorlatban az ellenkezőjét tapasztaljuk: a jóléti nyugat társadalmai már-már doktriner módon bal-liberálisak, szélsőségesen ellenzik a jobboldalt (lásd: összpárti blokk Marine Le Pen ellen), meggyőződéseik észérvekkel megingathatatlannak tűnnek. Mi a magyarázat erre az ellentmondásra?

A médiatöbbség: a gazdaságot a jobboldal képes eredményesen működtetni, a közvéleményt viszont a média képes eredményesen alakítani. Ahol bal-liberális médiafölény, netán -hegemónia van (az összes nyugati országban), ott a közvélemény is ennek megfelelően alakul.

Őszintébb médiaaktivisták – keresztkérdések hatására – el szokták árulni, milyen értelemben tartják magukat független-objektívnek, dacára annak, hogy sziklaszilárd bal-liberális értékrenddel és elfogultsággal rendelkeznek: önként, szabadon és „ingyen” ilyenek, TEHÁT – érvelésük szerint – függetlenek és objektívek. Külső nézőpontból persze szélsőségesen elfogult bal-liberálisok. Klasszikus médiamondás szerint a hír szent, a vélemény szabad. Külső nézőpontból inkább így fest a helyzet: a bal-liberális elfogultság szent, a hír meg szabadon torzítható bal-lib narratívákba.

Eredetileg pozitív a médiatörténet: adott egy konzervatív közéleti-politikai fölény, ezt ellensúlyozza a bal-liberális médiatúlsúly. Mára negatívba fordult: adott egy bal-liberális médiahegemónia, ami érdemeiken felül kiszolgálja és tolja a bal-liberális közéleti-politikai narratívákat. A tőlünk nyugatabbra lévő országokban ez magyarázza a tartós, és érdemekkel alá nem támasztott bal-liberális fölényt.

A magyar példa (Berlusconi olasz médiabirodalma mellett) jelzi, hogy amint rés támad a bal-lib hegemóniában, a választók elkezdik jóléti és egyéb érdemeik szerint mérlegelni a jelölteket, így csakhamar a jobboldal kerül helyzetbe. Amerikai példa is van: amint a konzervatív Fox News megjelent egy-egy város kábeltévés csatornaválasztékában, a közvélemény néhány hét alatt jelentősen jobbra tolódott. Ez nem jelent jobboldali fölényt, csupán keskeny rést a bal-lib hegemóniában, és máris mekkora a hatás...

A jövőre nézve az következik a fentiekből, hogy a bal-lib médiahegemóniának mindaddig gyengülnie kell, amíg a bal-jobb esélyek nagyjából ki nem egyenlítődnek.

Vagy az, hogy a baloldalnak irányt kell váltania, ha tényleges érdemek alapján akar kormányra kerülni.

Előnyben a jobboldal?

Az előző poszt olvasói számára már világos, hogy rövid távon igen (lásd: Maslow-piramis, alapszükségletek, egzisztenciális válság), de mi lesz hosszabb távon?

Fontoljuk meg, miről szól a jobboldaliság: arról, hogy a keményen dolgozó és adót fizető többséget meg a termelő gazdaságot támogató emberek magukra költik az így elérhető pénzt, miközben dúskálnak a hatalomban. A gépezetükbe akkor kerül homok, ha az adót nem fizető rászorulók nehéz helyzete már együttérzésre hangolja a társadalom többségét – helyzetbe hozva a baloldalt.

A gazdaság „láthatatlan keze” azonban roppant erős, így a gazdaságfejlesztéssel nehéz mellényúlni. Ami valós piaci profitot hoz, szakképzett munkahelyet teremt, az valamilyen szinten automatikusan általános jólétet is biztosít. Hogy akinek mégsem, és önhibáján kívül, azzal mi lesz? Amíg ez értelmiségi szociológusok megélhetési aggodalma, addig semmi figyelemre méltó nem lesz, marad a jobboldali kormány a maga retorikájával (miszerint: tanújjá, mer megbux, dógozzá, mer attó lesz zséd). Ennek alapján kijelenthetjük, hogy a jóléti kapitalizmus pályája – az Adam Smith által leírt okokból – tartósan a jobboldal felé lejt.

A fő szabályként alkalmazott újraelosztás árt a gazdaságnak, ebbe bukott bele a szocializmus. Az újraelosztás teljes hiánya megbuktatná a jobboldalt, ám a kezelhető szintű újraelosztás gyakorlatilag folyamatosan helyzetben is tarthatja. Tanulságos a brit példa: Tony Blair alatt a Munkáspárt féljobboldalivá vált, ám ez sem volt elég a valódi jobboldal legyőzésére. Most újra a Munkáspárt esélyes, mert a konzervatívok a háborús retorika közepette elhanyagolták a gazdaságot. Ha ez nincs, a baloldal nullaközeli reményekkel indulna a pár napon belüli választásnak.

Ráadásul, a gazdaság láthatatlan keze mellett ott az önellentmondás veszélye is: a baloldalt hitelteleníti, delegitimálja a trópusi szigetekről posztolás, mert az elvben felkarolt „szegény elnyomottak” piros hóesésben sem jutnak el oda. A jobboldalt ugyanez nem hitelteleníti, sőt: a támogatott keményen dolgozó adófizetők is megengedhetik maguknak, az ő értékrendjükben ez legitim.

Úgy tűnhet tehát, hogy baloldalinak lenni mazochista kivárás... arra, hogy a helyzet végre egyszer rossz legyen, vagy a jobboldal nagyot bénázzon. Ám az előző posztban írottakra tekintettel ne hatódjunk meg: a szavazatok 5%-ának megszerzése is annyi pénzzel és hatalmi kiváltsággal jár, hogy senkit nem kell sajnálni, aki a nagypolitikában „senyved”. Utálni sem kell: aki irigyli a mérhetetlen pénzt és hatalmat, menjen maga is „senyvedni”.

Válságban a baloldal?

A magyar, osztrák, francia és más választási eredmények alapján a baloldal visszaszorulóban van, de válság ez? Ha igen, akkor csak az ideológiai gondolkodásé.

Fontoljuk meg, miről szól a baloldaliság: arról, hogy a szegényekkel és elnyomottakkal elvileg mélyen együttérző emberek újraelosztás címszóval lenyúlják az adófizetők pénzét, és elköltik... jórészt magukra. Logikus, hogy amikor az adófizetők nadrágszíjat húznak, a „baloldaliság”-nak annyi.

A járvány, a háború, a gazdaság – hadiiparon kívüli – visszaesése momentán nem lelkesíti arra az adófizetőket, hogy a kemény munkával keresett pénzükből értelmiségi „jóemberek” dúskáljanak, mindössze ez tükröződik a választási eredményekben. Ha javul a helyzet, a baloldal is visszakapaszkodik, hiszen a retorikájára mindig lesz társadalmi igény.

A nagypolitika technokrata értelmezése: ügyvédi (jogalkotói) gondolkodású emberek lefedik minden társadalmi réteg fellengzős dumák iránti igényét, aztán a szavazatok arányában elosztják maguk között a pénzt és a hatalmat. Lehet más a politika? Szólhat ennél többről? Elvétve és átmenetileg talán igen, de lényegében jobb, ha hozzászokunk, hogy fő szabályként nem szól többről.

Mi következik ebből? Hogy jelenleg az alapszükségletekre és gyakorlati tennivalókra összpontosító fellengzős dumákra van nagyobb igény. A baloldal is gyárthat persze ilyeneket, és egyből kijön a válságból – csak mintha tiltaná a vallása. Vagyis az ideológiája.

Amint enyhül az egzisztenciális válság és kielégülnek a Maslow-piramis szerinti alapvető szükségletek, újra megnő a lelkesedés az iránt, hogy együttérző retorikájú emberek az adófizetők „újraelosztott” pénzén a francia riviéráról meg trópusi szigetekről posztoljanak a „szegény elnyomottaknak”.

Az európai választásokra

Gyengült a Fidesz és a baloldal, előzmény nélkül kiáradt a Tisza Párt.

Látszólag - és retorikája szerint is - a kormányoldallal szemben áll a Magyar Péter vezette formáció, valójában azonban?

Európai parlamenti nézetben ugyanúgy konzervatív, Magyar maga hangsúlyozza, hogy Fidesz-háttérből érkezik. EP szempontból tehát nincs a kormánnyal szemben, sőt ha belegondolunk, a baloldal épp az Mo-szapulásba bukott bele, így Magyar súlyos dilemmával szembesül.

Vagy folytatja a baloldalra jellemző szapulást, pénzmegvonásért rimánkodást, és annak rendje-módja szerint belebukik, vagy felhagy ezzel a vesztes stratégiával, és noha szervezeten kívül, lényegében újra a Fidesz oldalán találja magát.

Aki némileg követi az Európai Parlamentben elhangzottakat, tapasztalhatta, hogy a tagállamok ellenzéke otthon csörtézik a kormányával, és tartózkodik attól, hogy az európai színtéren akár csak áttételesen ártson a hazájának, kivéve a mi bukott ellenzékünket, amely ilyen értelemben negatív unikum.

Külön pikantériája a választásnak, hogy 21 magyar EP-képviselőből 2 (azaz kettő) baloldali, 19 konzervatívval szemben. Ennek fényében gyengült a Fidesz, vagy áttételesen erősödött? A konzervatív nézőpont képviselete terén erősebb (91%-os) helyzetbe került, és halad a 4/3-os? győzelem felé.

Utóirat (júl. 3.): A fejlemények fényében kijelenthető, hogy Magyar Péter köszönettel lenyúlta a rá szavazó baloldaliak voksait, aztán kipukkadt a lufija, így az érintettek lényegében a levegőre szavaztak. Remélt színarany a magyar politika történetében még soha nem bizonyult ilyen hamar trombitaréznek. Akkor sem csinálhatta volna ügyesebben, ha a Fidesz kifejezetten erre a feladatra béreli fel. Nincs arról hír, hogy felbérelte volna, így egyelőre abból indulhatunk ki, hogy saját „zseniális” elhatározásra tette.

Egyén kontra társadalom?

Kampányidőszakban unalmasnak tűnő téma, de ha közelebbről megvizsgáljuk, még a kampány utáni eredményekre is következtethetünk belőle.

A nyugati kultúra meghatározó eleme egyre inkább az egyén, a társadalom meg egyre inkább le van... pottyintva. Imádják is ezt a felfogást a kollektivista kultúrákból nyugatra költöző japánok, kínaiak. Eredetileg azonban nagyjából egyensúly volt egyén és társadalom között: az egyénnek jogai vannak, a társadalomnak is, szükség esetén akár az egyénnel szemben.

Egyszerűbben, az egyén jogai és kötelességei ugyanakkora súllyal estek latba, egyik oldal sem volt elhanyagolható a másik rovására. A nyugati társadalmak ennek megfelelően virágzottak és fejlődtek.

Aztán a szabadság és jólét adta mozgástérben az egyén egyre terebélyesedett, a közösség egyre zsugorodott, mára szinte felszívódott a közgondolkodásban. Nem sok eredménnyel jár kötelességekre hivatkozni, ez az átlagembert nem hatja meg. Mi lesz a kétes egyéni döntések eredményeként a társadalommal? Kit érdekel?! Lesz vele, ami lesz.

Majd lesz vele valami, hiszen olyan még nem volt, hogy sehogy se lett volna. E közkeletű bölcsesség a „láthatatlan kéz” filozófiája. Nem kell mindent mikromenedzselnünk, a dolgok nagy része önigazgató, a problémák többsége önmegoldó. A péknek nem szükséges államilag megmondani, hány kenyeret süssön, „megmondja” neki a szabad piac. A fiataloknak nem kell megmondani, hogy létszámfenntartás céljából nőnként 2,1 gyermeket vállaljanak, majd „megmondja” nekik... Kicsoda?

Ha szembenézünk azzal, hogy nincs minden téren számunkra elfogadható láthatatlan kéz (pl. a korlátlan népvándorlást feltételező közlekedőedény elv), akkor világossá válik, hogy egyes kötelességektől nem lehet eltekinteni, nem célszerű őket tabuvá tenni a közbeszédben. A nemszeretem kötelesség szó helyett fenntartható jogokról is beszélhetünk, hiszen ahhoz, hogy a gyerekeidnek, unokáidnak is jusson a ma általad élvezett jogokból, ahhoz bizony nőnként 2,1 gyermeket kell vállalnod.

Ha ez társadalmi szinten megvalósul, akkor a jövőben is lesznek az általunk ismert jogok. Ha nem valósul meg, akkor pedig esetleges, hogy a sokféle szükséghelyzet miatt mi marad a ma készpénznek vettekből.

De miért nem 2 gyermeket jelölünk meg kívánatos célként? Egyrészt a véletlen tényezők miatt, másrészt mert a 2,1 egyéni abszurditása felhívja a figyelmet arra, hogy az elképzelés össztársadalmi, egyénileg 0 és 20 között sok minden belefér, tehát nem érdemes ezen durcizni. (Miszerint: nem leszünk szülőgépek, taka van a pacalomból, stb.) Össztársadalmilag azért nincs, és nem lehet, taka, hogy egyénileg szabadság és sokféleség maradhasson.

Ha az egyének Maslow-piramisból ismert szükségletei nem teljesülnek, abból lázadás vagy forradalom lesz. Ha a társadalom alapvető szükségletei (pl. a kultúrazonos létszámfenntartás) nem teljesülnek, abból meg általános rendpártiság lesz. Az általános rendpártiságból pedig nagyjából egyenesen következnek az idei választási eredmények.

Az elnöki lemondás margójára

Novák Katalin vállalta a politikai felelősséget, szép búcsúbeszéddel leköszönt. Varga Judit volt igazságügyi miniszter szintén lemondott, mármint a jelenlegi pozicióiról.

Előzmények: tavaly elnöki kegyelmet kapott a bicskei gyermekotthon pedofil ügyében bűnrészesként szereplő igazgatóhelyettes (az egyik áldozattal olyan tanúvallomást akart aláíratni, miszerint nem is történt, vagy ő maga javasolta a pedofil aktust). Egybites kampánypolitikai kommunikációban világos a helyzet: pedofília volt, valahogy belekeveredett, valamilyen kegyelmet kapott, tehát -» le kell monyni.

Értelmiségi szempontból viszont teljesen homályos a helyzet: nem tudni, az illető pontosan milyen helyzetben konkrétan mit tett, azért mire (letöltendőre, felfüggesztettre) ítélték (abból mennyit töltött le vizsgálati fogságban, háziőrizetben), tehát hogy az elnöki kegyelem mennyit is ért ebben az eljárásban. Úgy tűnik, minden fél az egybites kommunikációban, és nem a teljes tájékoztatásban érdekelt.

Többszörös az ügy iróniája: a baloldal került lépéselőnybe, amely közismerten enyhébben ítéli meg a szex minden területét, így a kiskorúakkal folytatott konszenzuális szexet is. Tehát megeshet, hogy most úgy szigorú "szakértő" a baloldal, hogy ha rá lenne bízva, az ügyben esetleg még eljárás sem indult volna – mondván, hogy konszenzuális aktusok történtek, nem volt ott semmi látnivaló.

Immár sokadszorra állt elő a "Hiteles Al Capone vs Kétszínű Szt. Ferenc" dilemma, ami a felszínen arról szól, hogy a hiteles és a hiteltelen közül persze, hogy a hiteleset választod, ám ha érdemben belegondolsz, jóval bonyolultabb a helyzet. A mai közélet visszatérő forgatókönyve ez, érdemes alaposabban kielemezni. Dióhéj: kampánykommunikációban mindig a hitelesebb nyer, miközben a világ állapotának az használna, ha mindig a közhasznúbb nyerne, és az elég sokszor a "hiteltelen"... Gyakorlati pl.: az egyik autószerelő nem ígért határidőt, egy hónapig állt nála az autó, de hiteles maradt; a másik egy napot ígért, kettő lett belőle, tehát hiteltelenné vált.

A fenti dilemmán még sokszor fogunk elidőzni. Annyi biztos, hogy rövid idő alatt két tehetséges nőt veszített a közélet, és ennek még – ha őszintén belegondolnak – a politikai ellenfeleik sem örülhetnek igazán.

Svédek, Nato, ratifikálás – sürgős?

Elsőre azt gondolnánk, hogy nagyon: rég esedékes, hogy Magyarország is ratifikálja a svédek NATO-csatlakozását, ígéretek hangzottak el, Törökország is ratifikálta, mi maradtunk a vége utáni vége utáni legvégére. Szóval, mi lesz már?

Másodjára elgondolkodhatunk, hogy miért nincs rendben a két ország viszonya: nem mi próbáltunk beleszólni a svéd kormány összetételébe, nem mi készítettünk aggódó propagandafilmet Svédország tarthatatlan állapotairól, nem mi nyilatkoztunk arról, mekkora gáz van Svédországban. Mindezt a svédek tették velünk kapcsolatban, morális felsőbb rendűségük tudatától illuminált állapotban.

Látszólag van rá mentségük: a magyar ellenzék esedezésére tették. Ám ez, ha belegondolunk, nem igazi mentség, és az ellenzék is jobban járna, ha a konfliktus exportálása helyett a hazai választókat igyekezne meggyőzni az érdemeiről. A hivatalban lévő svéd kormány tehát a hivatalban lévő magyar kormány ellen intrikált.

Kihathat ez a katonai együttműködésre? Ha érdemben nem is (a haderő gesztus nélkül is ütőképes), szimbolikusan minden bizonnyal, ha ebben az exponált helyzetben folytatódik a farkasszemezés. Emlékezhetünk: pár éve még arról volt szó az ellenzéki térfélen, hogy jön nekünk az akkora koki meg saller, hogy a fal adja másikat. Most meg arról van szó, hogy a svédek dacosan, azért sem fognak nekünk pitizni. Nem, nem, vagy mégis? mégsem?... Kokit kapott a sallerláz.

Minden perc dollármilliókat érő reklámidő a kormánynak, amíg a „nemzetközi közösség” (a médiafogyasztó tömeg) ámulva nézi, hogy Magyarországba ezek szerint nem éri meg belekötni, mert mégsem Nyúl Bélák törpeországa. Kinek-kinek persze meglehet erről a nyilvánosság útján célba juttatott üzenetről a magánvéleménye, szokás szerint meg is van, fejenként legalább háromféle.

Ha hozzávesszük, hogy az uniós források jó részének befagyasztása és a befizetnivalónk befizetése ellenére egészen jó állapotban van a költségvetés, ilyen külső nehézségek közepette is belső béke, biztonság, fejlődés tapasztalható, még nagyobb lehet a – belső és külső – csodálkozás. Jé, hát olyan érdekkövetők és önérvényesítők vagyunk, mint az összes fejlett uniós tagállam? Elképesztő. „Ezt nem láttuk jönni.”

Pláne, ha megfigyelik, mit művel közben az ellenzék – mennyire nincs a helyzet magaslatán, milyen szinten alkalmatlan bármire azon kívül, hogy mosogasson egy bálványozott nyugati ország kiskocsmájában, vagy kifényesítse a kormányt támadó nyugati politikusok cipőjét. Pikáns in flagranti helyzetkép ez így, az európaival kombinált önkormányzati választásokhoz közeledve. Beleég a retinába, és több millió szavazatot hozhat. Sanszos, hogy nem az ellenzéknek.

Így aztán a kormány valójában abban érdekelt, hogy a vagyonokat érő exponált in flagranti jelenet elhúzódjon, belenyúljon a naplementébe, míg az utolsó dollár- és eurócentnyi haszon is ki nem sajtolódik belőle. Neki tehát, úgy tűnik, nem sürgős, ellenkezőleg.

Ferenc testvér megírta...

Gyurcsány Ferenc sokadik comeback-je keretében új hangvételű írást küldött az index.hu-ra. Néhány részlet:

„Valamiből meg kell élni, ezért általában dolgozni kell, hacsak nem születtünk vagy házasodtunk be egy gazdag családba
Egyetlen politikai program van: a jobb élet programja.
Magyarságunk mibenlétének meghatározása nélkül is úgy érezzük, hogy magyarnak lenni egyszerűen jó.
A kereszténység nem csak velünk élő hagyomány, hanem eleven valóság. Talán milliók is élnek keresztény hitben közöttünk, vannak erős keresztény közösségek, létezik keresztény közélet.
Magyarország vagy polgári ország lesz, vagy nem lesz.”

A jelek szerint a fentieket ugyanaz az ember írta, aki benősült a kommunista elit egyik budai villájába, vadprivatizációval szerzett vagyont, 2004-ben a határon túli magyarok kettős állampolgársága ellen érvelt, 2006 táján fel akarta mondani az egyházügyi egyezményt, és őszödi „igazságbeszéde” után úgy vélte, véli ma is, hogy a polgárok, akiknek nem tetszett, karhatalommal szétverendő fasiszta csürhe.

Friss írása örvendetes irányváltás, hiteltelen ripacskodás, esetleg a kettő között: kétszínű szóbűvészet? Érdemes figyelmesen elolvasni, hátha kiderül, Ferenc a jövő ígérete, a múlt kolonca, az ellenzéki kibontakozás katalizátora vagy legnagyobb akadálya-e.

Összeesküvés-elmélet lenne eltöprengeni, vajon Ferenc testvér saját elgondolásból ennyire hiteles, vagy fizetnek neki érte?

Köztévét foglalni... nem kell... félnetek?

A lengyel (balra át!) kormányváltást rögtön köztévéfoglalás is követte, a „független” média megértő helyeslése mellett. Nálunk is dolgozik a ballibfüggetlen média a „vissza kell foglalni” narratíva felépítésén.

Ha a közmédiafoglalást egyszerűen lincselésnek tekintjük, akkor nem meglepő, hiszen ilyen egy baloldali (jakobinus, bolsevik, tanácsköztársasági) hatalomátvétel: afféle „lámpavasra velük” hadművelet. Több körben is kipróbáltuk, nem kérünk belőle.

Ha ellenben - a ballib narratívával tartva - a „jogállamiság helyreállítása”-ként próbáljuk értelmezni, akkor több kérdés merül fel, mint ahányra van érdemi válasz.

1. Miért is kell a köztévét elfoglalni? Mert propagandaforrás? Tapasztalat szerint bal-lib időkben is az, csupán ellenkező előjellel. Tehát akkor újra: miért is kell elfoglalni? Azért, hogy ne jobb, hanem bal-lib propagandát folytasson.

2. Az ellenzék szerint a köztévé legyen a kormány ellenzéke. Csak az a gond, hogy bal-lib kormányok idején sem az, hanem a kormány intézkedéseinek megmagyarázója, helyeslője, marketingelője. Mi a különbség?

3. Van némi stílusbeli: jobboldali időkben keményen hangzó kérdéseket sem tesznek fel a közmédiában; bal-lib időkben pedig felteszik őket... amennyiben tudható, hogy van rájuk jó válasz, amit sokszor előre megbeszéltek a kormányzati kommunikációért felelősökkel. Ha nincs jó válasz, akkor ugyanúgy tilos valóban keményet kérdezni, mint jobboldali kormányok alatt. A bal-lib stílus ügyesebben előadott színjáték, de akkor is színjáték.

Célszerűbb lenne kimondani, hogy a köztévé a mindenkori kormány szócsöve, ahogy a jegybank a kormány pénzügyi intézője, a parlament meg a kormány jogalkotója. Ezzel nincs semmi gond. Azzal van, ha a rendőrség, az ügyészség és a bíróság a kormány ökleként működik - és bal-lib időkben erre is van példa bőven. Hogy a jobboldali kormányokat szokták ezzel vádolni? Bagoly mondja verébnek.

4. Miért nem mondják ki bal-libék, hogy saját propagandához akarják elfoglalni a közmédiát? Mert ez is a színjáték része, politikai előnyt látnak a függetlenség látszatában: a „független” propagandát jobban elhiszi a naiv médiafogyasztó.

5. Azonban hamar kikandikál a csábos függetlenségi narratívából a bolsevik lóláb vasökle: a szirénhangú bolsevik „vasököl” a győzelem másnapján már oda rúg, „ahova köll”.

6. Arról volt szó baloldalon, hogy senki sem jogosult megmondani mindenki nevében, mi a közjó: márpedig köztévét törvénytelenül elfoglalni csak a közjóra mint törvénynél magasabb szempontra hivatkozva lehet. Ezek szerint a baloldal is - implicit módon - meg akarja mondani mindenkinek, mi a közjó: a bal-lib egyeduralom...

7. A jogállam helyreállításáról is szó volt, márpedig jogtalansággal (alkotmányozó többség helyett egyszerű parlamenti többséggel) lássuk be, jogállamot nem, csak jogsértő állapotot lehet előidézni. A jogállamiság lényege: törvényesen jutunk el A-ból B-be akkor is, ha lenne sokkal rövidebb, gyorsabb, kényelmesebb út. Labirintuskerttel szemléltethető: noha a buxusokat letaposva sec-perc átgázolhatnánk rajta, mi azért is elegánsan végigtekergőzünk az összes folyosón. Tehát hogy köztévét foglalni sokkal gyorsabb, mint évekig bolyongani a törvényesség útvesztőjében, az nem más, mint a jogállamiság ellentézise.

Összességében, a lengyel bal-lib oldal erősen belekeveredett a saját mantráiba. Közjótagadón "közjóra" hivatkozva, „jogállaminak” mondott jogsértéssel köztévét foglalni... nem kell... félnie? Döntse el az olvasó.

Ecce homo (is) a baj a baloldallal

Molnoár Áron beszólt Krúbinak, hogy az ellenzékiségből akar meggazdagodni?! He?!

Ő még nem szólt vissza, hogy naná!, de világos, hogy persze, hogy.

A legtöbb ember abból akar meggazdagodni, amivel az ideje nagy részét tölti, amibe sok munkát, energiát, fáradtságot tesz. Ha belegondolunk, miért akarna abból meggazdagodni, amivel keveset foglalkozik? Vagy ha akarna is, kisebb rá az esélye, mint ha az erősségeiből igyekszik pénzt csinálni.

És ez a tapasztalati tény világít rá a baloldal téves emberképére.

Nincs olyan csoda- (vagy hülye-) ember, aki a szegényekre akar keresni. Egyfelől van a Szent Ferenc típusú szétosztó, aki ad a szegényeknek, viszont nincs saját keresete, és nem is törekszik rá, hogy legyen. Neki a vagyonszerzés nem pálya. Másfelől meg van a szociológus-esztéta-entellektüel, aki a szegényekkel foglalkozás béréből felköltözik a Rózsadombra, és távolról szereti a Nyóckert. Szívesebben él együtt ezzel a létparadoxonnal, mint hogy a szegényekkel töltse a mindennapjait. A kettő között meg nincs senki, legfeljebb egy-két képmutató aktivista, aki időről időre lebukik.

Ha többen lennének az életformaként, önazonosan szerény és mértéktartó emberek, akkor nem lenne igaz, hogy a baloldali mindig a mások pénzét akarja szétosztani, és nem menne csődbe törvényszerűen minden baloldali program, mozgalom, kormány, társadalom, ország, régió, stb. (lásd: Argentina).

Ha a nullánál többen lennének a csodaemberek, akkor bliccelés se lenne, se adócsalás, se szemetelés, se környezetszennyezés, se utcai ordibálás, se többnejűség, se tanulatlanság, mert akkor belátnánk egy csomó mindent, amit ma nem látunk be, és egyre kevésbé látszik, miért kezdenénk valaha belátni. Reálisan elég annyit felismerni, hogy az ember önérdekű, ebből kell a legjobbat kihozni.

Tanulság: Molnoár is gazdagodjon, vállalja fel a vagyonszerző késztetéseit. A mai világ szerencsére arról szól, hogy aki tanul, dolgozik, vállalkozik, az megy előre, és ez így helyes, így igazságos. Valami erősen elvont nézőpontból nem tökéletes? Lehet, de már mindenféle más variációt kipróbáltunk, és mind katasztrofálisnak bizonyult.

Elvtelen választási rend jövőre?

Karácsony Gergely szerint a Fidesz úgy változtatgatja érdekei szerint a választási szabályokat, ahogy más váltogatja a gatyáját.

Egy tegnap elfogadott törvény szerint kb. visszatér a 2014-ig érvényben volt listás önkormányzati választási rend.

Ha ez gatyaváltás, akkor inkább a múlt havi gatya visszahúzása mosás után.

Egyrészt, a Fidesz nyilvánvalóan önérdekű módon alakít egy csomó szabályt (ahogy a világ legtöbb kormánya, szóval, ebben nincs nagy újdonság). Másrészt, az ellenzék még mindig nem tanult meg kommunikálni: ha 2014-ben ellenezte az akkori változtatást, most meg ugyanolyan vehemesen ellenzi a változtatás visszacsinálását, akkor... végül ki marad gatyátlanul a színpadon?

Fogja már fülön egy pedellus az ellenzéki nebulókat, és magyarázza el nekik, hogy: 1. a svájci sapkás módszer a mesebeli farkasnak se jött be*, azaz nem lehet egy dolgot és annak ellenkezőjét is egyszerre kifogásolni; 2. elemi logika, my dear Watson, hogy ha 2014-ben jó volt, és most visszaállítják, az JÓÓÓÓ; 3. az ilyesmit lehet ép eszűen kommunikálni, pl. „a kormány 10 év alatt belátta végre, hogy az ellenzéknek volt igaza az önkormányzati választás szabályaival kapcsolatban, gratulálunk, jó reggelt”.

Efféle kommunikáció növelné az IQ-kihívásokkal küzdő ellenzéki véleményvezérek népszerűségét.

*Bár a mesebeli farkas megette a bárányt, az érvelése nem jött be, olyan értelemben, hogy a mese közönsége nem neki ad igazat. A mai politika azon dől el, hogy kiről mit gondol a közönség. Nota bene: KG ettől még simán nyerhet jövőre, ha ő a legnépszerűbb. Eddig sem feltétlenül az eszéért kedvelték.

A „populizmusok" kora 1. rész

Populizmus: népszerű, de szakemberi szempontból célszerűtlen politizálás. Ilyen értelemben ami Trump idején volt Amerikában, és ami nálunk van lassan 14 éve, az sosem volt populizmus.

Legfeljebb annyiban nevezhető "populizmusnak", hogy a démosz szimpátiáját igyekszik megszerezni és megőrizni, szemben az elitista politizálással. A démosz megnyerése pedig a demokrácia lényege – ugyebár.

Elitista politizálásra két okból lehet szükség: 1. veszélyes nemzetközi helyzetben; 2. amikor nincs esély elmagyarázni a népnek, merre van előre. Ma egyik feltétel sem áll fenn.

1. Ugyan a bal-liberális elit nem tudja a népnek elmagyarázni, merre van előre... jó eséllyel ezért, mert nem is arra van. Még jó, hogy van a népnek magához való esze.

2. A nemzetközi helyzet meg csak annyira veszélyes, amennyire a bal-liberális elit azzá tette... ezen rövid úton lehet segíteni.

A 20. század tanulsága, hogy a néppel semmilyen társadalmi kísérletet nem lehet elfogadtatni, az definíció szerint elitista projekt marad. A mai jó értelemben vett populizmus (értsd: a néppel a népért) a társadalmi kísérletezés ellenpólusa és a jólétteremtés motorja.

A nyugateurópai országokban ezzel szemben bal-liberális elitista társadalmi kísérletek folynak: hogyan haladjuk meg a nemzetet, a vallást, a középosztályt, a jólétet, a családot, a biológiát, a józan észt. Ezt a nép, ha rá bíznák a döntést, elutasítaná. Óriási összehangolt nyomásgyakorlásra van ahhoz szükség, hogy ne merje elutasítani – és a mégoly nagy nyomás is csak addig hat, amíg nincs érdemi alternatíva.

A polgári erők visszatértével megjelent az érdemi alternatíva, az elitista projekteknek befellegzett. Beköszöntött a jó értelemben vett populizmusok kora.

A következő részben a populizmus érdemeit és lehetséges veszélyeit vizsgáljuk meg.

Melyik a propagandasajtó?

(Értelmiségi) közvélekedés szerint a kormányoldali sajtó "propagandasajtó".

Ha visszapörgetjük a közelmúlt történetét, kiderül, hogy a jobboldali sajtó összes trükkje és kifogásolható praktikája nem több és nem más, mint a baloldali sajtó összes trükkjének és stiklijének szimmetrikus visszatükrözése.

Nem tetszik, amit a tükörben látsz? Ne a tükörre haragudj, tarts önvizsgálatot.

Mint az előző posztban láttuk, az ellenzéki sajtó össze-vissza füllentget, hogy diplomatikusan fogalmazzunk, és kicsit sem érzi a valóság által gátoltnak magát.

Egy mai 24.hu cikk szerint a benzin ára "változik". Ez nem nyílt hazugság, hanem mentalista manipuláció: ugyanis éppen CSÖKKEN.

Miért nem ezt írják? Azért, mert ha emelkedéskor "EMELKEDIK", csökkenéskor meg "VÁLTOZIK", akkor az együgyűbb olvasó összbenyomása az lesz, hogy mindig csak emelkedik. Az ellenzéki sajtó ilyen benyomást szeretne kialakítani, propagandacélból. Nota bene: a kevésbé együgyű olvasó sem biztos, hogy ki tudja magát vonni a mentalista befolyás alól...

Szóval, melyik a propagandasajtó? Mindegyik, csak némelyik nem átallja közben függetlennek hazudni magát.

A 24.hu pl. ezt állítja magáról: "Küldetésünk a független, tényeken alapuló tájékoztatás és a minőségi szórakoztatás." A benzinhír ezek szerint a "szórakoztatás" kategóriába tartozik - csak annak nem minőségi.

Tényleg antiszemiták a muszlim bevándorlók?

A 444 tegnapi írása szerint dehogy...

Csak ezt nem beszélték meg a kórusból kiéneklő Gábor Györggyel.

Meg a nemzetközi sajtóval sem.

Ha a muszlim bevándorlók nem alapból antiszemiták, akkor miért ugrott meg az antiszemita incidensek száma éppen azután, hogy Izrael bevonult Gázába?

Hagyján, hogy az ellenzéki sajtó nem egyezteti belül az álláspontokat. Annak akár még örülni is lehet. De hogy a valósággal sem konzultál... az már valódi probléma. És nem újkeletű.

Jelentés a „Viktatúra" n. évéből

Megint sikerült neki. Újraválasztották. Persze nem is volt másik jelölt - gúnyolódik az ellenzéki sajtó.

Ha az előző posztban túltolt bicikli szerepelt, akkor ez a galaxis túlsó végébe tolt bicikli esete. S mivel a túltolt bicikliből a másik oldal profitálhat, az orbitálisan túltoltból most hiperextraprofitálhat a kormányoldal.

Orbán Viktor vezető szerepe a Fideszben annyira kérdéses, mint Muhammad Alié anno a boxban, Mick Jaggeré a Rolling Stones-ban, vagy Baché az egyházi orgonaművészetben. Az ellenzéknek meg annyira van igaza a gúnyolódásban, mint az intrikus Salierinek Mozarttal kapcsolatban.

A "diktatúráról" szőtt ellenzéki "igazságnarratíva" eddigi eredménye: nos, hányadik négyharmad? Kézujjaink után lassan a lábunkon kell számolni.

Gúnyolódás helyett mi lenne a feladat? Találni legalább 1 (azaz egy) darab 51%-os választási eredménnyel kecsegtető jelöltet, akiről elhihető, hogy nem hadovál, nem delirál, nem rizsál, hanem dolgozik, építkezik és nyer...

Apropó, építkezik: mikor épített bármit is a jelenlegi ellenzék?

Kirúgás a hámból - az L. Simon-ügy margójára

A tények: az illetékes miniszter váratlanul kirúgta L. Simon László múzeumigazgatót, mert nem volt hajlandó ellenőrizni a sajtófotó kiállításra látogatók életkorát. (Vagy tulajdonképpen hajlandó volt, csak közben csipkelődve visszaszólt a miniszternek.) Az életkort pedig azért kellett ellenőrizni, mert LMBTQ tartalmú képeket is kiállítottak - és erre egy ellenzéki képviselő hívta fel a figyelmet.

Helyes volt-e az intézkedés? Először azt kellene megállapítani, hogy az LMBTQ tartalmú képek valóban korhatárosak voltak-e: a nagy anyagba becsúsztatott néhány hangulatkép indokolja-e, hogy a kiállítást kizárólag 18 éven felüliek látogassák? Ha igen, mi következik ebből?

1. Az ifjúságvédelmi törvény nem sajtófotó kiállítás ellen védi a fiatalokat, hanem a melegség aktív propagálása ellen, ami adott esetben sajtófotókkal is megvalósítható lenne... Ám a szóban forgó felvételek nem tartalmaznak explicit szexjeleneteket, sem felvilágosító motívumokat, így közelebbről megvizsgálva leginkább a melegség sajtóművészi ábrázolásainak tekinthetők. Ez vajon a jogszabály hatálya alá esik?

Lássuk be, hogy szürke zónában vagyunk: aligha cél, hogy a törvény végrehajtói nevetségessé váljanak, márpedig egy sajtófotó kiállítás látogatóinak korhatár-ellenőrzése közröhej. Ahogy anno a kommunista popcenzúra is nevetség tárgyává vált (Bródy János a hosszú hajjal kapcsolatban "merevség"-et említ egy interjúban, erre betiltják az Illés együttest. Sírva röhög az egész ország.) Na, ezt a fokozatot kell elkerülni.

Határesetekre nem rontunk rá a törvény szigorával, legfeljebb utólagos értekezleten vitatjuk meg a jövőre vonatkozó tanulságokat.

2. A fenti gondolatmenetet elfogadva, L. Simon kirúgása elhamarkodott, nevetségesen merev intézkedés volt, hosszú távon valószínűleg többet árt a miniszternek, mint a kirúgottnak.

Tanulság: a túltolt bicikli mindig az ellentábort segíti, érdemes lesz megfigyelni, profitál-e belőle az ellenzék.

Mi a nő?

Lehet-e pénisze? Világlátástól függően izgalmas/hülye kérdés.

Brit politikusok ügyesen válaszolnak rá: miközben egyértelmű számukra, hogy valójában az a nő, aki biológiailag nő, elismerik egyes férfiak jogát, hogy nőként határozzák meg magukat.

Így már világos, hogy miért sötét a helyzet: a nyugati politikus, legyen bár papíron konzervatív, politikailag korrekt igyekszik lenni, azaz bal-liberális lózungokat akar szajkózni... és nem hagyja, hogy holmi logikai keresztkérdésekkel megzavarják.

A polgári decensségként indult politikai korrektség mára bal-lib szellemi furkósbottá vált. (Ne merd kimondani, hogy a magát nőnek tartó biológiai férfi nem valódi nő.) Aki nem bal-libül közbeszél, azt kirekesztik, "eltörlik". Így aztán a megszűnéstől rettegő nem bal-libek hebegnek-habognak, ügyeskednek kerek válasz helyett.

Eredetileg a balszél sem számított polkorrektnek, ám mára azzá vált, így veszélybe került az implicit polkorrektségi szerződés (miszerint decens polgárként fogalmazunk). Ha felmondják, a balszéllel szemben a jobbszél képez majd ellensúlyt.

Nővé válik-e a magát nőként meghatározó biológiai férfi? Pillanatok alatt eldönti a Napoléon-teszt. Miszerint szabadon állíthatom, hogy Napoléon vagyok - lehet ez a véleményem. Ám nem vonhatom irányításom alá a közönséget, melynek tagjai szabadon dönthetik el, hogy szerintük Napoléon vagyok-e, vagy elmeorvosi eset.

Nem teljesíthető pl. az az igényem, hogy a Napoléon-komplexus törlendő a vonatkozó szakirodalomból, vagy hogy büntessék meg azt, aki szerint nem vagyok azonos a néhai hadvezérrel. Világos, hogy a határvonal az egyéni véleménynyilvánításnál húzódik, azon nem terjeszkedhetek túl. Nem kényszeríthetek másokat a véleményemmel való egyetértésre.

A nemi önmeghatározás joga tehát megilleti az egyént, de másokat nem kötelez, nekik is joguk van a saját véleményükhöz.

A "mi a nő?" kezdeményezés erre hívja fel a figyelmet.

Quo vadis, Izrael? Montanába?

Izrael nehéz helyzetben volt, van és lesz: már a cionista mozgalom fénykorában is úgy látták a kritikus zsidók, hogy a nyugati ellenérzések/üldöztetések elleni védelemként keleti hazát honfoglalni romantikus illúzió, csöbörből vödör lesz belőle. (Lásd pl. Jónás György: Beethoven maszkja, a 25. oldal táján.)

A palesztinok finoman szólva nem örültek Izrael létrejöttének, azóta is igyekeznek megsemmisíteni. E törekvés n. fejezete a jelen gázai konfliktus, ami már alapkérdéseket vet fel.

Az alapkérdésekre azonban jó válaszok nem léteznek, csak rossz vagy kevésbé rossz válaszok vannak: célszerű tudomásul venni, hogy Izrael mindenkor valamilyen szintű erővel tartható fenn, hiszen alapértelmezetten, a dolgok rendes menetében nem létezne. Ezért amikor a nyugati diaszpórában élő zsidó értelmiségiek a palesztinok mellé állnak, tulajdonképpen a dolgok rendes menete mellett foglalnak állást, vagyis hogy Izrael ne legyen. A logikájuk következménye, hogy Izrael megszűnik létezni.

Mivel az Izraelben élők döntő többsége ezt nem szeretné, mindig is alapvető nézeteltérésben lesznek a diaszpórában élő zsidókkal. Egyben az ortodox telepesekkel is, akik egy ószövetségi, mintegy tízszeres méretű Izraelt szeretnének. Ami kicsiben alig-alig életképes, nagyban majd az lesz? Egyáltalán, létszám híján kik fogják lakni? Ezekre a kérdésekre sincs válasz.

A palesztinok várható helyzetét egyszer már megvitatta a cionizmust alapító Herzl Tivadar Jónás György családtagjaival: Herzl szerint örülni fognak, hogy oázis lesz a sivatagból, jobban élnek majd, elfogadják az együttélést. A kritikus vélemény szerint pedig sosem fogadják el a helyzetet, és ugyanúgy, vagy még jobban, el akarják majd pusztítani a zsidókat, mint nyugaton. (Figyelemre méltó, hogy ez a beszélgetés 1930 táján zajlott, sok évvel a Holokauszt, és Izrael megalapítása előtt. Herzlt nem sikerült lebeszélni.)

A patthelyzetben alternatívát jelenthetne egy amerikai Izrael létrehozása pl. Montana állam területén vagy annak egy részén: viszonylag ritkán lakott, ám jó adottságú terület, így meglenne a diaszpórában üldözöttek mellett kiálló anyaország, mégpedig a jelenleg ott élők különösebb érdeksérelme nélkül. A montanai lakosság aligha indítana rendszeres rakétatámadásokat, hogy "felszabadítsa" magát a békés jólétben élés alól. Jegyezzük meg ugyanis, hogy a palesztinok nem fátumként, hanem a jólét elleni sorozatos lázadásaik és az engesztelhetetlen gyűlöletük eredményeként kerültek szegény, elnyomott helyzetbe. Az arab világon belül Izrael minizsebkendőnyi oázis, észszerű gondolkodással el is lehetne fogadni a létét... De hát, Herzlnek már anno előrejelezték, hogy az ott élők nem feltétlenül gondolkodnak - nyugati szempontból - észszerűen; ez mára adottsággá vált.

Vajon elfogadnák-e a telepesek Montanát új őshazának? Biztosan nem (a Sztálin által létrehozott autonóm területet sem vették át anno), de a telepesek a mai Izrael létét sem fogadják el, így ebben nem lenne különbség. Meg lehetne-e védeni Montana telepeseit a rakétáktól, terrortámadásoktól, vérengzésektől? Nem lenne rá szükség, Montana hűvös, békés terület. Ráadásul, az ószövetségi felfogás szerint a valódi Izrael nem világi mozgalom eredménye, hanem a zsidók által ma is várt Messiás állítja majd helyre. Azt meg Montanában is ki lehet várni békében, jólétben, biztonságban, nem?

Világos, hogy egy Szentföldön kívüli alternatív zsidó anyaország létrehozása nem a tökéletes megoldás. Ám az is világos, hogy a Szentföldön erővel fenntartott félkatonai állam sem az, mert egyre több, és nem egyre kevesebb, szenvedést okoz mindkét oldalon.

Irány Montana? Szóljon, akinek jobb ötlete van!

Requiem Svédországért

Svédország kiutasítja azt az iraki menekültet, aki a Korán-égetések mögött áll. Mert "kiderült", hogy valótlan adatokat adott meg a menedékkérelmében... amit aligha vizsgáltak volna, ha nem éget Koránt. Az ezzel kapcsolatos kérdéseket lásd lentebb.

A svéd hatóságok így de facto behódoltak az európaiatlan, nyugatiatlan kulturális nyomásnak, más szóval, iszlamizálódtak. Sorok között elismerték, hogy a szólásszabadság határa a muszlim szelektív hiperérzékenység. Általában szólásszabadság van. Kivéve, ha muszlim érzékenység merül fel, mert akkor már nincs. Miért szelektív az érzékenység? És miért hiper-?

Képzeljük el, hogy holnap a fővárosi Blaha Lujza téren Újszövetséget égetnek. Na, az ellen nem lesz muszlim tiltakozás, mivel az érzékenység szelektív. Nem általában a szentnek tartott könyvek égetésével van gondjuk, csak egy ilyenével. Keresztény tiltakozás meg várható, de békés módon. Világos, hogy egy Újszövetség-égetés nem helyes, nem is kulturált. Ám garantáltan nem kerülnek elő kalasnyikovok, kézigránátok, molotovkoktélok, böllérkések. Nem lesnek terroristák az égetők "fajtájára" pl. a horvát tengerparton, hogy elégtételt vegyenek. Nem ordítják támadás közben, hogy "Jézusu akbár"...

Ebből ki is derül, mi az a nyugati civilizációs többletérték, ami a muszlimok miatt veszélybe került Európában, és amit a svédek de facto feladni látszanak. Sőt amit, ha belegondolunk, a dánok már évekkel ezelőtt feladtak: kétszer-háromszor újraközölték a Mohamed-karikatúrákat, aztán - tekintettel a terrorveszélyre - csendben lapítani kezdtek. Becsicskultak. Szóljon a requiem értük is.

Mondjunk nemet az iszlamofóbiára? Ne sértsünk meg más kultúrákat? Pontosan: Korán-égetés esetén világos, hogy azt is helytelenítjük, és nagyon helyes, ha békésen tiltakoznak/tiltakozunk ellene. Békésen... ez a nyugati civilizáció egyik kulcsfogalma. Nem gondoltuk volna pár évtizede, hogy magyarázni kell, de ma szükségesnek látszik.

Az égető irakira visszatérve: rejtély, mi mozgatja. Ám ha egyáltalán sikerül kiutasítani (épp halasztják), akkor hová? Belgiumba, mint pár hónapja a brüsszeli merénylőt?

A svéd és a dán requiem után jön a belga, francia, német? Aztán a Requiem Európáért?

Az aranyos fasisztasimogató bal-liberálisokról

A darázsfészek témának kétféle irányból nekifutva is ugyanaz jön ki.

1. Jó bal-lib ötletnek tűnhetett Ukrajnát uniós és Nato-tagsággal hitegetni. A valóságban meg az lett belőle, hogy Oroszország két lépésben (2014, 2022) megcsonkította és romhalmazzá tette az eleve alkalmatlan állapotú országot, így az ígérgetett tagságok aligha valósulnak meg mostanában. Ebben a helyzetben továbbra is jó bal-lib ötletnek tűnhetett a medve térdre kényszerítéséről álmodozni. A valóságban az lett belőle, hogy Oroszország Iránnal karöltve kicselezte az izraeli hírszerzést, és a mongol időkre emlékeztető iszlamista terrorhullámot váltott ki, hogy elvonja Amerika figyelmét... A következő lépésben Kína lenyúlhatja Tajvant, de ennél rövidebb távon is kimondható, hogy az iszlamista terror a bal-lib idealizmustól kapott és kap hátszelet meg pénzt.

2. Amikor bal-lib értelmiségék úgy nyilatkoznak, hogy lényegében Izrael (jobboldali kormánya) tehet a palesztinok barbár indulatairól, nem tudják, mit beszélnek: vajon mit csinálhatna másként az izraeli kormány annak érdekében, hogy a palesztinok ne akarják az országot úgy, ahogy van, elsöpörni, a polgárait felkoncolni? A valóságban Izrael az összes létező kombinációt (puha kéz, kemény kéz, megbékítés, fejlesztés, autonómia, stb.) kipróbálta már, ám egyik sem változtatott a palesztinok hozzáállásán. Aki ezek után nem képes összerakni az egyszeregyet, az közéleti szempontból idealista idióta, hiába van sok végzettsége, hiába nagyon okos számos elméleti területen. A bal-lib palesztin párti nyilatkozatok nem megbékéléshez, hanem még nagyobb támadó kedvhez, újabb terrorhullámokhoz és még több áldozathoz vezetnek.

A bal-libek közveszélyes illúziója, hogy az "elnyomás" megszüntetése és a szabadság megadása majd észszerűséghez vezet. Mi máshoz vezetne, ugye. Meg hogy vallás és nemzeti érzelem meg van haladva. Ám ezt nem beszélték meg az érdekeltekkel: a palesztinok döntő többsége szerint ugyanis az az "észszerű", hogy Izrael semmilyen formában ne létezzen a valamikori hazájuk területén, és ennek érdekében a Koránból levezetett Dzsingisz káni módszertan számukra nem tűnik aránytalannak. Furcsa: amíg az embernek maximum egy diplomája van, nem akarja a kanárit és a macskát egy kalitkában összebékíteni; ám ha kettő vagy három lesz neki...

Az aranyos fasisztasimogató bal-liberális értelmiségieket szellemi, erkölcsi, politikai, és minden egyéb típusú felelősség terheli sok-sok ártatlan ember haláláért és szenvedéséért szerte a világon. Sürgősen be kellene iratkozniuk egy önismereti kurzusra, hogy szembenézzenek szép szándékaik csúnya eredményeivel.

Addig is, itt egy tanulságos olvasmány a naiv dédelgetés veszélyeiről.

Valódi életismeretet az oktatásba. Most!

Miközben dúl a sok-kevés a tananyag/tanár vita, az oktatásból végzetes mértékben kicsúszottak is dúlnak. Tragikus következményekkel.

Sokan sok különböző irányba érzékenyítenék a gyerekeket immár óvodától egyetemig, de arra nem, hogy felnőve mit kezdjenek egy síró gyerekkel azon kívül, hogy földhöz vágják? Nem gondolják (gondoljuk?), hogy ezzel foglalkozni kellene. Pedig a jelek szerint ami ezer emberből 999-nek alapismeret, arra is ki kell térni. Fel kell karolni az oktatásból, a társadalomból és az emberségből szinte észrevétlenül kicsúszókat.

Ne csak a részecskegyorsítás, a hányneműlegyenabudy kérdés, meg a Kárpátok hajszálgyökeres történelme legyen fontos, hanem az is, hogy az általános iskolát ne lehessen emberi létre alkalmas ismeretek nélkül elhagyni.

A hervadó kanadai fű tanulságai

Válságban a Kanadában pár éve legalizált szabadidős cannabis-ipar - tudósít a BBC.

Az okok: 1. szabályozott és ellenőrzött anyagról van szó, zárjegyes csomagolásban. 2. Nincs világméretű exportpiac. 3. Nem lehet úgy reklámozni, mint egy átlagos kereskedelmi terméket. 4. A helyi túltermelésre nincs elég kereslet. 5. Az illegális változat olcsóbb, gyakran erősebb is. 6. A cannabis-forgalom harmada továbbra is illegális, miközben az állam kényes egyensúlyra törekszik a "már legális" és a "vonzó a tömegeknek" végpontok között.

Tanulság: a cannabis legalizálása nem oldja meg a kiinduló problémát, ellenben új problémákat hoz elő. A hatóságok sem gondolják, hogy a fűfogyasztás jó, csak nem akarják szigorúan büntetni. Az egyharmadnyi illegális forgalom ellen mégis kénytelenek valahogyan fellépni.

Úgy tűnik, Kanada adott a palacsintának egy jó nagy pofont.

Megoldást hozhat a háromosztatú gondolkodás, miszerint a tilos és a szabad kategória között van egy "sem ez, sem az" középső terület, ami elvben büntetett, a gyakorlatban meg nem elrettentő erővel az.

Amennyire jó a dichotóm (ellentétpárokban folytatott) nyugati gondolkodás a technika területén, annyira nem alkalmas a kényes kérdések szabályozására. A dichotómiából ugyanis az következne, hogy a cannabis vagy legyen tiltott és szankcionált, vagy legyen szabaddá téve.

Kanada példája arra int, hogy ebben a kettősségben a probléma nem kezelhető jobbban, mint ha csupán elmarad az elrettentő fellépés.

Baloldali lejtmenet

Új-Zélandon állítólag a romló gazdasági helyzet miatt kapott ki a baloldal.

Szlovákiában az ukránok elvtelen támogatása és a politikai-gazdasági összevisszaság miatt.

Lengyelországban meg azért, mert az emberek továbbra sem akarnak baloldali politikát...

Mégis azt fognak kapni, legalábbis egy darabig, mert hiába szerezte a kormányoldal a legtöbb szavazatot, csak az ellenzéki koalíció képes kormányt alakítani. Ilyen is van: a választók nem látták át a helyzetet, nem annak tudatában ikszeltek, hogy mi mihez vezet. Az angolok is ilyenformán szavazták ki magukat az EU-ból.

A blog olvasóit nem lepi meg, hogy a jólét erősen befolyásolja a politikai irányultságot: bővelkedő populáció osztogatásra (baloldal) szavaz, az egzisztenciálisan megbillent lakosság pedig stabilitásra (jobboldal).

Ez a szabály a jövő évi európai választásra is hatással lesz.

Tiszta erkölcsi álláspontok

Vélhetnénk, hogy a mai zűrzavaros és kinek-kinek a maga igazságát tiszteletben tartó világunkban megszűnt a tiszta erkölcsi álláspontok felvételének lehetősége. Tévednénk, mint az alábbiakban kiderül.

1. Amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, Magyarországot kivéve a Nyugat egésze egyoldalúan Ukrajna mellett állt ki, ideértve az Oroszország elleni szankciókat és az Ukrajnának pénz-paripa-fegyver szállítását is. Az elhúzódó háború és a világ párhuzamos konfliktusai nyomán ez átgondolandóvá vált, ha másért nem, akkor az eszközök végessége miatt.

(Ha így mennek tovább a dolgok, Ukrajna teljesen lepusztul, Európa elszegényedik, még Amerika gazdasági sikereit is ellensúlyozza a megerősödő Kína és India, miközben Oroszország relatíve gazdagabb és sikeresebb lesz, a végtelenül tűrőképes népe és végtelen nyersanyagkészletei miatt. Vagyis, a nyugati álláspont Ukrajnán nem segít, Oroszországnak meg egyenesen használ.)

A magyar álláspont kezdettől eltér a fősodortól, az elnyomott kárpátaljai kisebbségünk miatt. Ukrajna támogatása a jelen konfliktusban azt jelentené, hogy támogatjuk az ottani magyarok további elnyomását, az anyanyelvhasználat korlátozását, a magyar iskolák leépítését és megszüntetését. Ezzel a lengyel útra lépnénk: a lengyelek cserben hagyták Ukrajna területén élő nemzettársaikat, amikor egyoldalúan az oroszok ellen foglaltak állást. Csak ők tudják, milyen érzés reggelente tükörbe nézni.

Az ukrajnai konfliktus elhúzódásával egyre világosabbá válik, hogy a magyar pozíció nem egyszerűen a kárpátaljai magyarokra tekintettel kialakított modus operandi, hanem egyúttal az egyetlen tisztán erkölcsös álláspont is. Miért?

Ukrajnából úgy lesz Svájc, hogy elkezdi tiszteletben tartani a kisebbségei jogait. Ezzel ugyanis kifogja a szelet az oroszok vitorlájából, nehezen tudnák indokolni, mit akarnak egy náluk jogállamibb államban "különleges művelettel" elérni. Paradox módon, Ukrajna Svájccá válásának fő akadálya éppen Ukrajna a maga korrigálhatatlan rövidlátásával: egy négyzetmillimétert sem enged a területéből, egyetlen kisebbségit sem hagy elnyomatlanul...

Egyedül a magyar álláspont mutatja világosan Ukrajna számára, merre van előre, melyik út vezet Svájc felé. Ekként a magyar álláspont az egyetlen erkölcsileg tisztességes, és nem mellesleg az egyetlen békés jóléti koncepció; minden más út az öldöklés és a pusztítás/pusztulás felé vezet.

2. Most, hogy a palesztinok egy része megtámadta Izraelt, újra Magyarország mutat erkölcsi példát a morális gondolkodás terén - mondjuk így - ellustult Nyugatnak. A nyugati véleményformálók jelentős része a palesztinok "jogsérelmeit" és a konzervatív izraeli kormány "hibáit" hangsúlyozza, kisebb részben idealizmusból, nagyobb részben a muszlim szavazatok praktikus megtartásáért. Csakhogy mi a palesztinok jogsérelme? Alapjognak tartják Izrael megszüntetését, e téren érzik sértve a jogaikat. Sőt alapjognak tartják a zsidók világméretű terrorizálását is, meg vannak bántva, ha ebben akadályozzák őket...

Amikor Magyarország a zsidó állam mellett áll ki, annak létezésre való jogát támogatja, miközben semmi jogosat nem tagad meg a palesztinoktól. Ezt megkönnyíti, hogy nem kell elvtelenül vadásznia a muszlim szavazatokra, mint megannyi nyugati pártnak. Nálunk nincs meghatározó méretű muszlim kisebbség, köszönhetően az elvben sokat vitatott, a gyakorlatban meg egyre inkább leutánzott magyar bevándorlásügyi álláspontnak.

Összegezve: a tömeges bevándorlást elutasító magyar álláspont megteremtette annak lehetőségét, hogy az izraeli-palesztin konfliktusban erkölcsileg helyes pozíciót vegyünk fel, míg a többi nyugati ország megfosztotta magát ettől, muszlimok milliói szorítják sarokba.

Iványi és a leszámolás

Iványi Gábor kálváriája számos éve tart. De kálvária-e?

Úgy tűnik, Iványi szabálysértőből mártírrá akar válni, amikor tudatosan nem fizeti be a törvény szerint befizetendőket. Vannak támogatói, főleg a vallást egyébként helytelenítők között, akik aztán tényleg illetékesek.

A kormány úgy döntött, hogy leszámol az őt bíráló lelkésszel. A lelkész pedig úgy döntött, hogy inkább ő számol le az őt adóztatni merészelő kormánnyal.

Donáth Anna harciasan Nav-elvonásról beszél. Ezt közönségesen az adók és járulékok befizetésének hívjuk.

Ki veszíthet többet a keménykedéssel: Iványi vagy a kormány?

Eddigi tapasztalatok szerint Iványi. Ne feledjük ugyanis, kikből áll a kormány. Egytől egyig jogászokból.

Mármost, ha egy bölcsész és egy jogász jogvitába keveredik, kinek szokott igaza lenni?

Milyen konfliktusokba áll bele a kormány? Amilyenekből szinte biztosan népszerűbben jön ki.

Külön pikantériája az ügynek: mi a jogpozitivista liberális alapelv? Hogy a jogszabályt, amivel nem értesz egyet, betartod, és közben mindent megteszel a módosításáért. Ez pedig az adók és járulékok befizetését követelné azzal párhuzamosan, hogy Iványi fiatal egyházát igyekeznek "történelmi"-ként elismertetni.

Összegezve: egy bal-liberális politikus a liberális elveket megszegve lobbizik egy kisegyház nagykénti elismeréséért, miközben egyébként minden egyházat kiszorítana a közéletből. Nem tűnik átgondolt projektnek.

Az értelmiségi párbeszéd szükségességéről

E blog régi mottója, hogy az észszerűség jóléthez vezet. Az észszerűség szeretete pedig értelmiségi párbeszédet teremt(hetne).

Képzeljük el, milyen jó lett volna, ha az ukrán és az orosz értelmiség meg tudta volna beszélni, mi a megoldás ahelyett, hogy háború indul. Milyen jó lenne, ha az izraeli és a palesztin értelmiség meg tudná beszélni, mi lenne a békés jóléti rendezés. Mennyivel olcsóbb és emberkímélőbb is lenne!

Ehhez képest sokkal könnyebb elképzelni egy magyar-magyar értelmiségi párbeszédet... ami mégsem akar elindulni. Vegyük át újra, mik az előfeltételek.

1. Legyen nemzeti minimum. Európa minden országában van ilyen, csak nálunk nincs. 2. Legyen liberális minimum. Európa minden országában van ilyen, csak nálunk nincs?

Az a helyzet, hogy a liberális minimum előfeltétele éppen a nemzeti minimum. Bizonyítás: ha a liberálisok mindent megkapnak, amit szeretnének, akkor támogatnák a nemzeti minimumot? Fenét. Örülnének, hogy igazuk lett, és kuss a nemzetieknek. Ha viszont a nemzetiek megkapnának mindent, amit szeretnének, támogatnák a liberális minimumot? Persze, hogy: ki ne szeretné a szabadságot, ha rendben érzi az egzisztenciáját?

A magyar-magyar konfliktus lényege nem a szabadsághoz, hanem a nemzethez való viszony. A nemzetiek szeretnének sok-sok szabad embert, aki szabadon (is) szereti a nemzetét. A liberálisok viszont csak a nemzet utálatára követelnek szabadságot, számukra elfogadhatatlan, hogy egy szabad ember egyben nemzetszerető legyen. Ugyanez nem (vagy legalábbis kevésbé) elfogadhatatlan egy francia, angol vagy olasz liberális számára.

E paradox helyzet vezet a mai idők meghatározó paradoxonához: a Fidesz-szavazók emberarcúbb kormányt érdemelnének; a Fideszt gyűlölők viszont pont ilyet, vagy még ilyenebbet. Azaz, lényegében a Fidesz-gyűlölők kultúraváltásán múlik, hogy emberarcúbb lesz-e a kormány.

Ami újabb érv az érdemi értelmiségi párbeszéd megkezdéséhez.

Mire várunk még?

Palesztinkérdés, újra

Az Izrael elleni támadáshullám újra felszínre hozta az évtizedes alaptémát: kié az a terület? Hogyan tudnának egymás mellett élni békében és jólétben? Valamint a praktikus problémákat: az izraeli hírszerzést ezúttal teljesen kicselezték; és ha visszavágnak, hogyan, milyen következményekkel? Továbbá az alapvető ellentmondásokat: a palesztinok antiszemita tüntetéseket tartanak; és az európai baloldal ezt tűri vagy egyenesen támogatja.

Azt, hogy a Biblia szerint 'erec Jiszráél' (Izrael földje) a zsidóké (a mainál úgy tízszer nagyobb méretben) nehéz lenne vitatni, csakhogy mai gyakorlat szerint egy területet meg kell tölteni létszámmal, meg kell védeni, és nemzetközi mércével elfogadhatóan biztosítani kell az ott élő kisebbségek jogait. Ebből egyedül a középső követelmény teljesül, következésképp Izrael helyzete minimum billeg. Katonai eszközökkel megtartani pedig - történelmi tapasztalatok szerint - nem a tartós siker receptje.

A palesztinokkal békés jólétben együttélni viszont a jelek szerint lehetetlen, amíg minden mosoly mögött a megsemmisítés hátsó szándéka bújkál, amíg minden átmeneti béke csak felkészülés az újabb, a végső, a mindent elsöprő nagy támadásra. Már elég régóta ez a séma, lassan el lehet fogadni, hogy ami engesztelhetetlen, pusztító gyűlöletnek látszik, az bizony az, és nem a gyenge áldozat jámbor békepárti bégetése. A báránybőrből rendre előkerülnek a rakéták.

A baloldal még nem látja, mekkora csapdába került a palesztinok melletti egyoldalú kiállással: hagyományosan a gyengébb felet és a nemzetköziséget igyekszik támogatni, ám ebben a konfliktusban a nemzetközibb fél nem feltétlenül a gyengébb, sőt. Ezt világossá teszik a palesztin tüntetések.

A baloldal palesztin pártisága önmegsemmisítő identitászavarhoz vezethet. Mi lenne a megoldás? Határozott fenntarthatósági kiállás: egyik félnek sincs maradéktalanul igaza, mindkettőnek engednie kell az együttélés érdekében, egyik sem fenyegetheti a másik nemzeti létét, de az alapvető egyéni jogait sem! Erre kell baloldali gombot varrni.

Állam és egyház szétválasztása?

Bevett "haladó" mantra, hogy az állam és az egyház szét van választva, illetve szét kell választani. Mit jelent pontosan a szétválasztás? Kell-e, milyen mértékben, hogyan?

A felvilágosodáskoriak (Voltaire, Diderot) még olyan értelemben sürgették az egyház és az állam szétválasztását, hogy legyen szabad a maguk módján, egyházi kötöttségek nélkül hinniük Istenben. Ez tekinthető a szétválasztás eredeti értelmének, és ma is konstruktívnak tűnik, ám nem elég a "haladók" számára.

A marxizmus és a kommunizmus a szétválasztást már nem a hit szabadsága, hanem a hitetlenség kötelezővé tétele érdekében sürgette, sőt parancsolta, és az egyházi vagyon elvételén túl nem riadt vissza az egyházi személyek életének elvételétől sem.

A kommunizmus bukása ellenére tovább hódító kulturális marxizmus a vagyon- és nőközösséghez már nem, de a kereszténység teljes kiszorításához változatlanul ragaszkodik, ezt szeme előtt lebegtetve beszél szétválasztásról.

A konzervatív tábor közben újra felfedezi a kereszténységet mint a nyugati civilizáció alapját és habarcsát, szívesen zászlóra is tűzné, hivatalos programmá tenné. Ebből alakult ki a mai parázs vita: a kereszténység kiszoruljon, vagy a csapból folyjon? A nyugati országok helyzete változatos e tekintetben.

Emlékezetes, hogy Tony Blair Nagy-Britannia munkáspárti miniszterelnökeként még azt mondta, "we don't do God" (kb. "hivatalosan nem foglalkozunk Istennel"), majd leköszönve megalapította a Faith Foundation nevű vallásközi alapítványt, amelynek élén többször nyilatkozott személyes hitéről. Trójai faló volt a hivatali idejében? Vagy szétválasztás alatt annyit értett, hogy nem vegzálja az állampolgárokat hitének emlegetésével, "csak" keresztényi lelkiismerete szerinti döntéseket hoz? Akárhogy is, ez nem a posztkommunista országokban kialakult szétválasztás.

Franciaország helyzete sajátos annyiban, hogy az elvi szekularitást (bármi is az) a muszlimokra nem tudják rákényszeríteni, ők egy párhuzamos, erősen vallásos (iszlámhitű) társadalomban élnek, fütyülnek a világi francia hatóságokra. Északra haladva hasonló a helyzet, ezért van, hogy a karácsonyfát és a keresztet toleranciára hivatkozva betiltják a közéletben, ám ennek tükörképét nem tudják megvalósítani a muszlimok körében, így aszimmetrikus helyzet alakul ki a keresztények kárára.

A muszlimok teljesen másképp gondolkodnak a "világiságról". Egy hazánkban élő muszlimmal beszélgetve: azt mondja, nem vallásos. Alkoholt iszik? Naná, szereti a bort. Disznóhúst eszik? Azt már nem, csirkét, marhát fogyaszt, elég az neki. A disznóhús igazából nem is ízlik, önállóan arra jutott, hogy nem finom. Tartja a vallási ünnepeket? Hát jó, azokat megtartja. Imádkozni szokott? Nem igazán: naponta csak kétszer-háromszor, és akkor is csak néhány percet. Ebből is látszik - mondja -, mennyire nem vallásos. Ha egy keresztény állna ilyen viszonyban a vallással, vaskalaposan elkötelezettnek mondanánk. Nem csoda, ha a kétféle értékrend között nem tud kialakulni érdemi párbeszéd. Már az alapfogalmak alatt is mást értenek.

A muszlim csoportok - nyugati nézőpontból - bigottul vallásosak, miközben magukat többnyire nem tartják annak. Így semmiféle hatóság vagy egyéb tekintély nem tudja elmagyarázni nekik, hogyan kellene beilleszkedniük a nyugati "világiságba", hiszen ők 1. Allah fennhatósága alatt állnak; 2. eleve nem különösebben vallásosak, nincs miről beszélni...

A nőjogi mozgalom is csak keresztény vagy posztkeresztény körökben tud eredményeket felmutatni, a muszlim nők (miközben hivatalosan pl. feleannyit örökölnek, mint egy férfi, és tizedannyit sem mutathatnak meg a bájaikból, mint egy nyugati nő) nem érzik elnyomva magukat, szerintük ez így teljesen rendben van, sőt jobb helyzetben vannak a nyugati nőknél. Ezen a területen is reménytelenül elakadt a párbeszéd.

Ha igaz lenne, hogy a nyugati közélet meghatározó választóvonala a keresztény hit <-> világiság, akkor az lenne a kérdés, hogy szent-e a vasárnap, vagy egyetlen nap sem szent. Ám egyre világosabb, hogy a kérdés: hosszú távon a vasárnap vagy a péntek lesz-e a szent nap? A vasárnap szentségének háttérbe szorítása így nem valamiféle rózsaszín, idilli világisághoz vezet, hanem a péntek szentségét és a pénteket megszentelőket tolja előtérbe.

Az előbbi gondolatmenetet a "haladók" persze vehemensen vitatják, a konzervatívok meg egyre érvényesebbnek látják, ezért igyekeznek a civilizációnk alapjaként újra felfedezett kereszténységet rendszerszinten visszahozni. Csakhogy ez sokakban visszatetszést kelt, és nem csupán mert nincsenek hozzászokva.

A nehézség gyakorlati: ami a csapból folyik, azt reflexből elutasítja a lakosság, noha finomabb, árnyaltabb formában akár igényt is tartana rá. Az államapparátus nem csak nálunk, hanem világszerte tobzódik a formában, és alulteljesít tartalomban. Mintha Chopin gyönyörű keringőit kultúránk fősodrába emelve állami rezesbandára bíznánk, hogy harsogja 0-24-ben. Belátható, mennyire nem használna ez Chopin megítélésének és népszerűségének. Zseniálisan kifinomult zenét kifinomultan kellene megszólaltatni, miközben az államapparátus erre alkalmatlan. Ám ha ezt belátva lemondunk Chopinről, és kitaláljuk, hogy jobb híján ki-ki zongorázza otthon... hát, abból sem lesz semmi jó.

Talán átérzi már az olvasó a dilemma lényegét: a kereszténység kifinomult tartalmát úgy szeretnénk fősodorban tartani, hogy ne állami rezesbanda fújja, de ne is az egyén találja ki otthon a maga értelmezését. Az állam és egyház szétválasztása ebben az értelmezésben: a keresztény közéleti tartalom fősodorban tartása a harsogó forma nélkül. Érzékeny egyensúlyozást igénylő feladat, a nyugati konzervatívok most dolgozzák ki a módszertanát. A nem konzervatívok pedig hevesen vitatják majd minden egyes elemét. A következő években, évtizedekben ennek leszünk tanúi.