Húsz liberális humanista téveszme 3. rész

3. téveszme: a nyugati civilizációt fejlesztő meritokrata szemlélet független a kereszténységtől

Ezzel szemben a valóság az, hogy a meritokráciára Jézus tanította meg a követőit. A meritokrácia (az érdemesek uralma) arról szól, hogy a megfelelő készségekkel rendelkezők vezetik a társadalmat, de nem zsarnokoskodnak felette, hanem szerényen szolgálják. A meritokrácia nem helyzetleírás, hanem egy közéleti ideál. Aspirációs, azaz törekvés jellegű érték, amelynek haszna nem a célba érésben, hanem a cél felé haladásban van.

Ez a meritokrata törekvés húzza-hajtja-fejleszti folyamatosan a keresztény társadalmakat, e nélkül nem beszélhetnénk társadalmi haladásról, ahogy a többi kultúrában nem is beszélnek. Az iszlám társadalmak attól változnak, hogy új zsarnok jön új rögeszmékkel. A kínai társadalom császári (pártfőtitkári) utasításra változik. A hindu társadalom meg gyakorlatilag nem változik: meglehetősen mindegy, ki a vezető, milyen rendeleteket hoz, a nép éli a maga évezredes hinduista életét. A nyugati keresztény társadalmak ezzel szemben állandó pezsgésben vannak, alulról jövő (grassroots) egyéni kezdeményezések tömege fejleszti, reformálja őket. Ezt annyira természetesnek veszik, hogy elfelejtették értékként látni.

Az utóbbi évszázadok során „haladásra" általában a nyugati nem keresztények hivatkoztak, így a szó megkopott, elcsépelt lett, lassan „a szakadék felé haladás" értelmet vett fel. A keresztények eddigi felelőssége, hogy ha tettben nem is, érzelmileg eltávolodtak a haladás fogalmától, és jövőbeni feladatuk, hogy Jézus tanítása szerint újra a haladás élére álljanak, visszaadva a szónak az eredeti értelmét. Haladás = közeledés a judaista Messiás szerinti meritokrácia felé.

A messiáskövetők maguk is elhitték az idők folyamán, hogy haladás = eltávolodás a kereszténységtől. Ennek eredménye, hogy a nyugati országokat egy szűk nem keresztény elit irányítja, és hiába vannak szám szerint többségben a keresztények, minimális befolyásuk van a döntésekre. Sok jó szándékú keresztény úgy hiszi, minél inkább támadja a saját világbajnok alapkultúráját, annál jobbat tesz az emberiségnek. Ez a szerzett vakság sokat árt a világnak, ám mivel nem liberális humanista, hanem keresztény téveszme, szigorúan véve nem tárgya a sorozatomnak.

A haladásra való nyitottság keresztény érték volt és maradt: akárki elkiálthatja magát nyugaton, hogy igazságtalanságot lát, és máris tömegek lelkesednek keresztény indíttatásból az igazságtalanság megszüntetéséért. Más társadalmakban az igazságtalanság a mindennapok része, a fásult gyakorlat szerves kelléke, és akinek hangosan nem tetszik, azt előbb-utóbb agyonverik. Nem így nyugaton! Nálunk gyors a fejlődés, nyitottak a tömegek a változásra, legalábbis a többi kultúrához képest. Jézus, a judaista Messiás tanítása épp az általa kiváltott meritokrata sürgölődésnek köszönhetően alkalmas a világ vezetésére. A nyugati kereszténységben rekord sebességű és intenzitású a Kutatás + Fejlesztés + Innováció. Meritokrata érdemei alapján a kereszténység már rég globális értékrend lehetne.

A meritokráciának azonban fontos kelléke a belátóképesség. Hiába a vezetésre alkalmas ember, ha a tömeg nem olyat akar. Mit sem ér a karizmatikus jólétnövelő vezető, ha a választók másra szavaznak. A nem keresztény kultúrák egészen másképp látják a vezetésre alkalmas ember képességeit: legyen erős kezű, erőszakos tekintélyfigura, tartson rendet a lázongók között. Ne hallgassa meg a kisembert, hanem verje fejbe, hogy fogja be a száját. Legyen a legkegyetlenebb keresztapa sok-sok kegyetlen keresztapa között, különben kitör a káosz. (Épp ez történt Közel-Keleten, az arab tavasz nyomán.) A nem keresztény társadalmak ezzel eltorlaszolják a haladásuk és a jólétük útját. Míg a nyugati keresztény civilizációban az az elvárás, hogy az alkalmas vezető hallgassa meg a kisembert, juttassa rács mögé a nagy és kis keresztapákat, és legyen nyitott minden igazságtalanság felszámolására, szolgálja szerényen a Messiás által tanított meritokrácia felé haladást, majd ha erre alkalmasabb vezetőjelölt érkezik, sértődés nélkül adja át neki a stafétát.

Tudatosítsuk a kereszténység egyedülálló érdemeit a társadalmi igazságosságra törekvés terén, lássuk be, hogy a világméretű haladás hajtóerejeként tiszteletet érdemel.

Húsz liberális humanista téveszme 2. rész

Az iszlám terrorizmust az elkövetők az Iszlám Állam elleni légicsapásokkal indokolják, a légicsapások elkövetői pedig az iszlám terrorizmusra hivatkoznak. A liberális humanisták elhiszik, hogy az iszlám terrorizmus marginális jelenség, és légicsapásokkal megszüntethető, a muszlim terroristák pedig a terrorcselekményekkel vélik eltántorítani a légicsapások elkövetőit. Míg az eszetlen erőszak ördögi körét latolgatjuk, következzék a

2. téveszme: a nyugati civilizációt fenntartó demokratikus szemlélet független a kereszténységtől

Ezzel szemben a valóság az, hogy a kereszténységen kívül nincs mai értelemben vett demokratikus szemlélet. Ne feledjük, hogy a híres athéni demokrácia rabszolgatartó volt, és a „csőcselék" felelőtlen szavazási gyakorlata miatt viszonylag hamar összeomlott, míg a nyugati demokráciák több száz éve élnek és virulnak, a jelek szerint elég erős önjavító funkcióval rendelkeznek a történelem viharainak átvészeléséhez. Ha a nyugati civilizáció egyszer összeomlik, annak oka valószínűleg nem demokráciahiány, hanem jóléti és/vagy katonai katasztrófa lesz.

A demokratikus szemlélet alapja Jézus, a judaista Messiás tanítása: szeresd embertársadat, mint önmagadat; mérj másnak olyan mércével, amilyennel szeretnéd, hogy neked mérjenek.

Játsszunk el a gondolattal, hogy mi lenne, ha a demokratikus szemlélet a kereszténységen kívül is létezne. Nagyon jó lenne, és nagyon mást eredményezne, mint a mai helyzet: egy judaistának például kifejezetten tilos magával azonos módon kezelnie a gójokat, ha ezt tenné, elmebeteg árulónak tűnne a közössége szemében; a kommunizmus a demokrácia Csomolungmáját ígérte a követőinek, aztán valahogy tömeggyilkosság lett belőle; a távol-keleti kultúrák alapja a tekintély és az engedelmesség, nem pedig a demokratikus szemlélet; egy muszlim számára minden gyaúr törvényen kívüli, szabad préda; az indiai kasztrendszer pedig a demokrácia antitézise. Az említett kultúrák nem pillanatnyi tudatzavarként antidemokratikusak, hanem megfontoltan, eltökélten és kitartóan azok.

A nyugati kereszténység országain kívül nincs demokratikusnak mondható állam az egész földkerekségen. Amiből az következik, hogy egy nyugati ember a „liberális demokráciát" terjesztve tévkoncepciót népszerűsít, maga sem tudja, mit követ el az emberiség ellen. Aktuálisan: az iszlám világtól liberális demokráciát várni a nonszensz és a dőreség kombinációja, a Próféta tanításának és az iszlám szent értékeinek meggyalázása. Demokráciát csak a nyugati keresztény alappal együtt lehet terjeszteni, az alap nélküli demokrácia elvárása olyan, mint ha előírnánk kb. 5,5 milliárd embernek, hogy lovagoljon fejmagasságban ülve - de ló nélkül. A liberális humanisták észre sem veszik, milyen lehetetlen mutatványra akarják gonoszul rákényszeríteni embertársaikat.

Ez a magyarázata annak, hogy a liberális demokráciát amúgy is a kultúrájukkal ellentétesnek tartó emberek dühödten tiltakoznak a manipulatívnak érzett nyugati kényszerítés ellen, és a maguk szempontjából igazuk van. A liberális demokrácia tényleg, igazán, valóban és csakugyan ellenkezik minden nem keresztény kultúrával. Ez nem tévedés, hanem a kultúrák tagjainak megfontolt, évszázadok során kiérlelt, és a nagy többség által kitartóan támogatott álláspontja. Ahányszor csak demokratikusan szavazhatnak, mindig az lesz az eredmény, hogy köszönik, nem kérnek a liberális demokráciából, inkább megtartják a saját vallásukat, kultúrájukat, szokásaikat és értékrendjüket.

Francis Fukuyama amerikai politológus szerint a történelem vége úgy következik be, hogy a liberális demokrácia uralkodóvá válik az egész világon. Lehet, hogy így lesz, de nem Fukuyama egyszerű modellje szerint, mert a demokrácia nyugati szemmel megfelelő változata csak a nyugati kereszténység uralkodóvá válása után valósulhat meg világméretekben. Ez pedig olyan önkéntes belátást feltételez a többi kultúra részéről, amelynek ma még nem tapasztalhatók a jelei. Ne feledjük, hogy erőszakkal nem lehet szemléletváltást elérni, a külső beavatkozás csak megszilárdítja az ellenállók identitását, bebetonozza őket a kialakult gyakorlatukba. Nyugati demokráciát vagy nyíltan vállalt nyugati keresztény alappal együtt lehet terjeszteni, erőszakmentesen, vagy jobb békén hagyni vele az emberiséget, mert másként csak rossz vége lehet a kísérletnek.

Húsz liberális humanista téveszme 1. rész

Az utóbbi néhány évszázad során fokozatosan a liberális humanisták kezébe kerültek a legpusztítóbb fegyverek és a legfontosabb döntések. Ez nekik jó, mindenki másnak rossz. A liberális humanisták ugyanis súlyosan téveszmések, veszélyeztetik a világ állapotát. A sorozatommal szeretném eloszlatni a téveszméket, ezáltal javítani a világot. Ha sikerül a liberális humanistákat ráébreszteni, mennyit ártanak, hamarosan nem csak a terror elleni háború érhet véget, hanem a terror mint jelenség is.

1. téveszme: a nyugati civilizáció vívmányainak forrása nem is a kereszténység

Ezzel szemben a valóság az, hogy mindaz, amit sikerült elérni a nyugati civilizációban, keresztény alapokra támaszkodik. Konkrétan Jézus, a judaista Messiás tanítására. Nélküle a nyugati civilizáció nem létezne, és nem is maradhat fenn.

A következő példa segít mérlegelni ezt a komoly kijelentést. Képzeljük el, hogy rendszeresen kölcsönkérjük a szüleink autóját, és ők jó szülőként jó szívvel kölcsön is adják. Ebből levonunk magunknak egy sor tanulságot.

1. Az autót nem készítik, hanem a garázsban terem.

2. Az autóért nem kell keményen megdolgozni és sokat fizetni, mert az autó mindenki számára adottság, tulajdonképpen alapjogként jár.

3. Az autót nem kell használat után lemosni vagy kitakarítani, mert az autó két használat között lemosódik és kitakarítódik.

4. Az autót nem kell tankolni, magától megtankolódik.

5. Az autó vagy nem igényel semmiféle karbantartást, vagy amit esetleg mégis, az elhanyagolható munkával és költséggel jár.

6. Az autó fenntarthatóságával nem kell törődni, mert néhány éven belül - csiribú, csiribá! - magától megújul.

7. Ha az autó szépen csillog, gyorsan megy, tetszik a barátainknak, az értelemszerűen a mi érdemünk. Ha bármi gond adódik vele, arról meg értelemszerűen a szüleink tehetnek, a mi felelősségünk fel sem merül.

A magunk szempontjából igazunk is van, szélesebb keretben azonban mintha figyelmen kívül hagynánk néhány fontos tényezőt. Érdemes rálátást szereznünk a szélesebb keretre.

A nyugati civilizációt kemény munkával fel kellett építeni, kemény munkával fenn kell tartani. Ha nem vigyázunk rá felelősen, akár össze is omolhat, és ez nem a szüleink hibája lesz. A civilizációnk alapja a judaista Messiás tanításából következő erkölcsi tartás, meritokrata ideál és konstruktív demokratikus szemlélet. A következő részekben ezeket vesszük sorra.

Tégy a vakhit áldozataiért

Rég nem volt annyi buta agymosott ember nyugaton, mint ma. Talán soha sem volt ennyi. Nem csak abszolút számokban, hanem százalékosan sem.

Az előző korok ma talán butának tűnő nyugati embere ugyanis viszonylag tájékozott volt: azért volt babonás, mert az volt a tudomány csúcsa, abban a korban MINDENKI babonás volt, legalábbis a mai tudásunk felől visszatekintve. Azért üldözte a boszorkányokat, mert a boszorkányüldözéshez tartozott egy bonyolult és kifinomult valóságmodell, amelyre büszkék voltak a kor legjobb boszorkánykutató szakemberei. Azért vélte, hogy a nap kering a föld körül, mert tudósok hada bizonyította ezt plauzibilis számításokkal, az ellenkezőjére pedig egyáltalán nem léteztek számítások. Bármilyen meglepő, a régi korok embere nyitottabb volt az akkori legjobb ismeretekre, és többnyire azokkal összhangban vélte, amit vélt.

A mai kor buta, agymosott nyugati embere viszont úgy buta, hogy ott az orra előtt az elérhető legjobb információ, de ő büszkén elutasítja - mert annyira modern, tájékozott, felvilágosult, hogy nincs szüksége az elérhető legjobb információkra. Ez az öntudatos stupiditás - nevezzük nevén: liberális humanista vakhit - rontja ma a világ állapotát.

A vakhitű liberális humanista nem nyitott a lélektan, a szociológia, a közgazdaságtan, a filozófia, az ismeretelmélet eredményeire, mert azok megrendítik a hitének alapjait. Mindaz, amit a liberális humanista hisz az emberről, a társadalomról, a világról, az utóbbi időben megcáfolt téveszmékre épül, és kellemetlen lenne ezzel szembenézni. Mégis szükséges, mert az obskurus liberális humanista nem csak büszkén tudatlan, hanem erőszakos és kártékony is.

A liberális humanista vakhit tömegesen szedi az áldozatait, jelenleg legalább százmillió ember menekül világszerte csak azért, mert a nyugati liberális humanista idióták elzárkóznak az elérhető legjobb tudás elől. Mentsd meg a liberális humanista vakhit áldozatait: oszd meg a stupid liberális humanistákkal a tudomány legfrissebb eredményeit, és közben fogd le a rakétakilövő gombokon matató kezüket!

Vigyázat, erőszakos hittérítők!

Kétféle veszélyes fajtájuk borítja vérbe és erőszakba a bolygónkat: 1. a muszlim harcos; 2. a liberális áldemokrata. Állítsuk meg az erőszakos ámokfutó hittérítőket.

Az iszlám hittérítő semmitől sem riad vissza, hogy kivívja a világméretű iszlám kalifátust, ahol az írástudatlan nők fejére zsákot lehet húzni, az iskolába kívánkozó lány megölik, gondolkodni istenkáromlás, és halállal büntetendő. A muszlim harcos úgy véli, ez tetszik Istennek, és hogy az emberrel mi történik, az mellékes. Mohamed nem mondta, hogy a tanítása jó lesz bárkinek - a muszlim harcosokon kívül.

A liberális áldemokrata semmitől sem riad vissza, hogy kivívja a világméretű liberális kalifátust, ahol a problémákat nevükön nevezni, rájuk ésszerű megoldásokat keresni inkorrekt, a liberális áldemokratáktól eltérően gondolkodni pedig kirekesztendő szélsőség. A liberális áldemokrata úgy véli, a dogma szentesíti az erőszakot, és hogy mit gondol erről a társadalom 50,1%-a, az mellékes. A liberális dogmában nem szerepel, hogy jó lesz bárkinek - az önjelölt szellemi arisztokrácián kívül.

A két vakhit az Iszlám Állam térségében csapott össze, eszetlen konfliktusuk százmillió embert kényszerít menekülésre. Tudod, mi a különbség a muszlim hittérítő és a liberális áldemokrata hittérítő között? Az egyik magasztos céljai érdekében helyénvalónak tartja felrobbantani a másként gondolkodókat, míg a másik... magasztos céljai érdekében helyénvalónak tartja felrobbantani a másként gondolkodókat.

Mindkét radikalizmus agresszíven terjeszkedik, el akarja nyelni a világot. Ez nem önmagában probléma, hiszen a fennhéjázó-furfangos judaizmus és az embertársakat szerető kereszténység is világuralomra tör. Az agresszív terjeszkedés attól probléma, hogy a hittérítőket nem érdekli sem az emberek jóléte, sem a tényleges akarata. A zemberek nem akarnak sem felvilágosulatlan iszlámot, sem liberális vakhitet. Egyszerűen békés jólétet, kiteljesedett életet akarnak egy olyan világban, ahol számít a többség akarata.

Ha valódi toleráns jóléti demokráciát akarsz, ismerd meg a judaista Messiás tanítását és annak nyugati stílusú megvalósítását.

Kik a gyilkosok?

Felháborít, amikor azt hallom, hogy a kereszténység nevében ölni szoktak. Mert nem szoktak, nem szoknak. Ha körülnézünk, feltűnhet, hogy más ideológiák nevében gyilkolásznak világszerte.

Korunk gyilkosai Mohamed és a liberális humanizmus nevében ontják a vért.

A muszlimok kezdettől az erőszak oldalán állnak: Mohamed azt tanítja, hogy a világkalifátus felé vezető úton az erőszak legitim módszer, egyes esetekben kifejezetten kívánatos és üdvözítő. Az iszlám erőszak nem elhajlás, hanem a tanítás lényegi összetevője. Nem kétlem, hogy vannak másként gondolkodó muszlimok, ahogy bizonyára másként gondolkodó fasiszták is voltak és vannak. Csak tehetetlennek bizonyulnak a saját erőszakosaikkal szemben, és nincs is mire hivatkozniuk, mert maga a tan erőszakos.

A másik oldalon, a vérengző muszlimokkal szemben pedig a liberális humanista gyilkosok állnak. A maguk módján ők is világkalifátust akarnak: a liberális humanista hegemónia világkalifátusát, egy önjelölt szellemi arisztokrácia vezetésével. Erről nem tervezik megszavaztatni a népet, mert egyre világosabb, hogy a zemberek nem fogadják el a liberális „humanista" hegemóniát, illetve az önjelölt szellemi arisztokraták uralmát. Ettől függetlenül, a szellemi arisztokrácia ledugja magát a zemberek torkán. Akinek nem kell liberális humanista hegemónia, az meggyőző érvek helyett szellemi (polkorrekt) karantént és/vagy rakétát kap. A liberális humanista gyilkolás nem következik a szép emberségre hivatkozó tanból, ezért leállítható. Állítsuk le. Ha nem tesszük, velük együtt mi is belekeveredünk a gyalázatba, és amilyen gátlástalanul manipulálnak, a végén ránk fogják, hogy mi voltunk, mi keresztények. Akik a közelben sem jártunk, hacsak nem a vérengző muszlimok áldozataiként.

A világ nem lesz attól szebb, hogy szétlőjük a liberális humanizmusból nem kérő régiókat. Ne feledjük, hogy Szaddam alatt csúnya hely volt Irak, de SOKKAL szebb és boldogabb volt, mint ma. Ami most megy a részekre szakadt Irakban, az jórészt a liberális humanisták műve, szégyelljék magukat! Elég a liberális humanista gyilkolásból.

Bizony jó lenne világszerte biztosítani az alapvető emberi jogokat, csakhogy ezek kizárólag a kereszténységből következnek, annak is csak a toleráns nyugati változatából. Az emberi jogok érvényének határa pontosan egybeesik a nyugati kereszténység határaival. A liberális „humanizmusból" nem következnek az emberi jogok, mert ha következnének, akkor a liberális humanisták önként belátnák, hogy azonnal abba kell hagyniuk az emberi jogok megsértését.

A világkalifátust óhajtó muszlimok dühödten üvöltik, hogy nekik nem liberális humanista hegemónia kell, hanem írástudatlan nők pár lépéssel a férj mögött, levágott kezek, elmetszett torkok, istenkáromlásért agyonvert polgárok, megkínzott rabok, bebörtönzött ellenzék, éjjel elhurcolt, megfélemlített emberek. Ha mélyen magukba néznek, ez az eszményképük az ideális világról. Ezt akarják, és készek érte a bolygó minden táján felrobbantani magukat. Amíg le nem állítjuk a liberális humanista gyilkosokat, még alkalmas ürügyük is van rá.

Mikor mondjuk ki végre, hogy elég? Az erőszakos antidemokrata jogtipró muszlimok a saját civilizációjukat már lelakták és tönkretették, ne hagyjuk, hogy hozzánk „menekülve" a miénkkel is ezt tegyék. A liberális humanisták már eleget gyilkoltak, és a világ ettől nem jobb lett, hanem rosszabb. Azonnal hagyják abba a gyilkolást, és feleljenek bíróság előtt, tisztességes eljárásban, az emberiesség ellen elkövetett tetteikért!

Az általam mintául állított kereszténység nem kényszer, hanem lehetőség a toleráns jóléti demokráciára, a kiteljesedett életre. Mindenki szabadon dönthet: aki írástudatlan kőkori vérnősző barbarizmust szeretne emberi jogok nélkül, válassza az iszlámot, és költözzön is az iszlám világba. Aki szétlőtt régiókat és rakéták elől menekülő milliókat szeretne, az válassza a liberális humanizmust, és tűnjön el sietve nyugatról, költözzön a liberális humanizmus nevében létrehozott holdbéli kősivatagba. Aki toleráns jóléti demokráciát, emberi jogokat, kiteljesedett, boldog életet szeretne, az pedig kövesse Jézus, a judaista Messiás tanítását, igyekezzen önmagához hasonlóan szeretni embertársait.

Egy merénylet, sok tanulság

A most indult evolúciós sorozatomból ihletet merítve szeretném bemutatni a párizsi merényletek tanulságait.

Csoda, hogy eddig nem történt több merénylet, és nem halt meg sokkal több ember. Pár hónapja az Amszerdamból Párizsba tartó nagy sebességű vonaton csak a vakszerencse mentett meg több, mint kétszáz embert az erőszakos haláltól. Sajnos várható volt, hogy ami késik, nem múlik. Most is várható, hogy ami megtörtént, újra meg fog történni. Egészen addig, amíg nem váltunk szemléletet.

Ha elhisszük, amit a nyugati média sulykol, akkor nagyjából úgy vélekedünk, hogy minden vallás folklór; a nyugati toleráns jóléti demokrácia titka nem a kereszténység, hanem valami földrajzi vagy véletlen tényező; van egyetemes emberi hozzáállás, amely minden helyi kultúra felett áll, azok közös nevezője; az iszlám nem azonos egyes erőszakos, szélsőséges muszlimok „iszlám"-jával, hanem egyfajta kegyes folklór, bármit ír is a Korán; a felszínen teljesen eltérőnek látszó kultúrák képesek békében együtt élni, ha optimistán a közös emberi tényezőkre összpontosítanak.

Nem bizonyítható, hogy ez a felfogás téves, csak gyanút foghatunk, hogy mintha gyengén magyarázná a gyakorlatban tapasztalható jelenségeket. Egy jobb modellt keresve kidolgozhatjuk az alábbit.

A vallás nem folklór, hanem egy-egy különálló kultúra, erkölcs, világlátás és hozzáállás alapja; a nyugati toleráns jóléti demokrácia titka a kereszténység, amely tolerálja azokat is, akik ezt elvitatnák tőle; nincs egyetemes emberi hozzáállás, a helyi kultúrák felett nem áll közös nevező, stresszhelyzetben minden ember a saját helyi kultúrájába kapaszkodik; az iszlám a Korán alapján erőszakos és szélsőséges, legalábbis a nyugaton releváns kereszténységhez képest; a különböző kultúrák csak külön országok keretei között tudnak nagyjából békében egymás mellett - bár drámai jóléti és emberi jogi különbségekkel - élni, egy országon belül nem, bármit is képzelnek erről egyes idealisták.

Nem bizonyítható, hogy ez a felfogás helyes, csak megfigyelhetjük, hogy mintha jobban magyarázná a gyakorlatban tapasztalható jelenségeket. Nem kötelező a gyakorlatot jobban magyarázó modellt használni, de hosszú távon sikeresebbnek, ezért ésszerűbbnek tűnik.

Nézzük, mi következik ebből: ha arra számítunk, hogy a kultúrák alapértelmezetten békében élnek együtt, akkor logikus módon a korlátlan bevándorlás és a vallásfüggetlen közélet hívei vagyunk, még akkor is, ha ez a gyakorlatban csak a többségi társadalom által vallott kereszténységet szorítja vissza. Nem tartjuk elgondolkodtatónak, hogy ha minden kultúra egyenértékű, miért pont nyugatra jönnének az összes többi kultúrkörből. Úgy véljük, hadd jöjjenek, akármennyi embert be tudunk fogadni akármilyen eltérő kulturális háttérrel, akármilyen intoleráns, antidemokratikus, jólétromboló értékrenddel. Az Iszlám Állam ellen harcolva magunkra haragítjuk ugyan a muszlimok kb. 80%-át, 1,6 milliárd főt, de legalább terjesztjük a kereszténységtől függetlenített liberális demokráciát. Közben nem értjük, miért szavaz egyre több ember a szélsőjobbra.

Ha arra számítunk, hogy a kultúrák alapértelmezetten nem élnek együtt békében, akkor logikus módon nem támogatjuk a bevándorlást, hanem a kibocsátó országokkal igyekszünk megismertetni a kereszténységnek azt a formáját, amelynek a toleráns jóléti demokráciánkat tulajdonítjuk. Akit beengedünk, attól elvárjuk, hogy alkalmazkodjon hozzánk, hálás legyen a befogadásért, előfeltételként elfogadja a toleráns jóléti demokrácia fenntartásához szükséges értékeket, továbbá minden hozzátartozójával elfogadtassa ezeket, sőt a gyakorlatban is ellenőrizzük ennek megtörténtét. Az intoleráns, antidemokratikus, jólétromboló értékrendű bevándorlókat habozás nélkül visszatoloncoljuk a származási országukba, ahol a gyakorlatban bizonyíthatják a kultúrájuk vélt erényeit, de már a saját kárukra. Mivel képesek vagyunk nevükön nevezni és kezelni a problémáinkat, egyre kevesebben szavaznak a szélsőjobbra. Az Iszlám Állam ellen nem harcolunk, hanem elvárjuk, hogy ugyanolyan jogokat és jólétet biztosítson a polgárainak, mint a nyugati országok, és ezt gazdasági intézkedésekkel ösztönözzük. A muszlimok elől menekülő keresztényeket befogadjuk, a muszlimoktól pedig elvárjuk, hogy ha szerintük az erőszak nem az iszlám lényege, akkor tegyék rendbe a saját szélsőségeseiket. Teremtsenek önállóan toleráns jóléti demokráciát - ahonnan a többségi kultúra tagjainak értelemszerűen nincs okuk elmenekülni, a hazájuk számukra definíció szerint biztonságos ország.

Mivel az utóbbi helyzetlátás fellendíti az Iszlám Állam térségének jólétét, okafogyottá teszi a muszlimok által elkövetett terrorcselekményeket, kezelhető nagyságrendre csökkenti a bevándorlást, és még a szélsőjobbot is visszaszorítja, jó esélye van dominánssá válni a szemléletmódok evolúciója során.

Természet és erkölcs? 1. rész

Az eddigi írásaimtól eltérően nem kész gondolatok következnek, inkább gondolatkezdemények - amelyekből néhány további rész keretében talán kiérlelődik valami határozott, megfogható, elmagyarázható és megérthető koncepció.

A természetben nincs erkölcs, csak evolúciós célszerűség és attól eltérő mutációk. A mutációkról néha kiderül, hogy sikeresebbek a nem mutációnál, vagyis célszerűek. Tehát a természetben még célszerűségről sem tudunk egyértelműen beszélni. Legfeljebb annyit mondhatunk, hogy maga a mutáció mint megoldás célszerű, az eredményéről viszont nem tudjuk egyértelműen megállapítani, hogy célszerű-e. Egyszerűen csak van, létezik mint jelenség. Ahogy a természet is egyszerűen csak van, ennél többet nehéz róla magabiztosan kijelenteni. Talán ennyit: a természetben véletlenszerű az erkölcs, az erkölcsben pedig véletlenszerű a természetesség.

Az ember azért beszél magabiztosan „természetes erkölcsről", mert cselekedni szeretne, és ehhez szilárdnak látszó hivatkozási alapot keres. Úgy teszünk, mint ha a természetben lenne valami antropomorf koncepció. Ha nincs benne, azzal egyszerűen nem tudunk mit kezdeni, mivel bennünk VAN antropomorf koncepció. Ha a természetben még nincs, akkor hogy került belénk? Ha bennünk van, mi pedig a természetben vagyunk, akkor a természetben (általunk) mégis csak van antropomorf koncepció? Ez játék a szavakkal? Ha igen, akkor szerintem szükséges játék, amennyiben meg szeretnénk érteni a természet és az erkölcsi felfogásunk közötti összefüggést.

Az erkölcs a helyes és helytelen cselekvés szabályrendszere, ami feltételezi a (valamilyen közösség számára) nagybetűs Jó és Rossz létezését és az erre hivatkozó szabályalkotást. Amikor azt mondom, hogy a természetben nincs erkölcs, arra gondolok, hogy nincsenek a Jóra és a Rosszra hivatkozó szabályok, nincs döntési lehetőség. Biológiai determináltság van, és spontán mutációk. Egy farkas nem teheti meg, hogy elharapja a neki behódolt farkas nyakát. Pedig a másik felkínálja a lehetőséget, épp ez a megadási póz lényege: megadom magam, megölhetsz, ha akarsz. Ám a farkas nem akarja, pontosabban az agyi felépítése miatt biológiailag képtelen lenne ezt megtenni. Nem dönthet szabadon. Az ember hasonló helyzetben szabadon dönthet, nem biológiai gátlás, hanem a lelkiismeret irányítja. Nem tudjuk megmondani, hogy egy ilyen helyzetben mi lenne a természetes viselkedés. Egyáltalán, nevezhető-e természetesnek egy megadási póz? Természetes-e, hogy ezt egy másik farkas „érti"? Ha a megadási póz bemutatása és elfogadása növeli az érintett farkasok utódainak számát, akkor egy idő múlva domináns magatartássá válik anélkül, hogy erkölcsi álláspont kapcsolódna hozzá.

Most jönnek az izgalmas kérdések: mi van akkor, ha egy spontán mutálódott farkasból hiányzik a megadási pózhoz kódolt viselkedés, és átharapja a magát megadó ellenfele torkát? Mi történik vele ezután? Ha sikeresen szaporodik, akkor a mutációja tömegessé, akár dominánssá válhat, és már ő határozza meg a biológiai szabályzatot. Van-e erről véleményük a „hagyományos" módon viselkedő farkasoknak? Helytelenítik-e, egyáltalán, érzékelik-e az eltérést, hogy itt valaki másképp, nem hagyományosan viselkedik? Ha igen, összefognak-e a spontán mutáció ellen, hogy megakadályozzák a dominánssá válását? Érdemes egy kicsit belegondolni a helyzetbe, mert ezen a határfelületen kereshetjük az állat és az ember közötti különbségeket. Hasonló helyzetben mit csinálna másképp az ember, és miért?

Folyt. köv.

A házasság - jólétünk forrása

A heteró monogám párkapcsolatok válsága paradox állapot: a jólét növekedéséből ered, és a jólétünk csökkenéséhez vezet. Ilyen értelemben akár önmegoldónak is tekinthetnénk – ha a társadalmunk túlélné a megoldást.

A párkapcsolati válság súlyát a mezőgazdaság párhuzamán mérhetjük fel. Ismert és részletesen leírt folyamat, hogy a nomád vadászó-gyűjtögető közösségek létszámnövekedése szükségszerűen letelepedéshez vezet. Egy vadászó-gyűjtögető horda megélhetéséhez sok-sok négyzetkilométernyi terület szükséges, míg egy letelepedett horda (klán) megélhetéséhez ennek a tizede is elég. A kulcs a mezőgazdaság: földművelés, állattartás. A ma trendi történelemszemlélet szerint a letelepedés nagy árral jár. Oda a szabadság, az izgalmasan sokszínű élet, helyette jönnek a betegségek, a járványok, az unalom, és a rablók elleni védekezés. Másrészt, a népsűrűség egy ponton túl nem kínál választást: vagy a letelepedés, vagy a halál. Mára szinte minden nomád nép letelepedett vagy kipusztult. Pontosabban, elkerülhetetlen konfliktusok során kipusztították a letelepedettek. Igazságtalanság? Nem, mert semmilyen módon nem kerülhető el. A letelepedettek nem férnek meg a nomádok mellett, és fordítva, a két életforma nem kompatibilis egymással. A homo sapiens definíció szerint alkalmazkodik a változó körülményekhez, belátja a szükségszerűséget, kultúrát vált, és letelepedik. Aki nem telepedik le, az az emberiség létszámnövekedése során, e definíció értelmében, sajnálatos módon nem bizonyult homo sapiensnek. Egy nomád emberiség egymilliárd főből sem állhatna, ezzel szemben elértük a hétmilliárdos szintet, és legalább tízmilliárdig még nőni fog a létszám. Várhatóan ezen a fenntarható jóléti szinten stabilizálódik. A letelepedés kötelezettségekkel jár. A földet folyamatosan művelni kell, az állatokat nem lehet magukra hagyni – nincs lustálkodás, kódorgás, kalandozás. Vagy ha mégis, abból éhínség és csúnya halál lesz.

Ugyanez a helyzet a párkapcsolatok terén: a heteró monogámia megfelel a letelepedésnek. A házasság megfelel a tulajdonjognak. A szentségi házasság megfelel a kiemelten védett tulajdonjognak. Unalmas? Csak mint a mezőgazdaság. Izgalmasabb lenne a vadászat? Ha túlélnénk, akkor akár annak is mondhatnánk, csakhogy nincs választási lehetőség. Letelepedünk vagy kipusztulunk. Vagy éhhalál végez velünk, vagy jön a létszámnövekedés terén sikeresebb szomszédos kultúra, és erőszakos konfliktusok során átveszi a területünket. Ha így történik, akkor a létszámnövekedés során, a fenti definíció értelmében, sajnálatos módon mi sem bizonyultunk homo sapiensnek, mint előttünk annyi más kultúra. A nomád párkapcsolatok ideje lejárt.

Ahogy a földművelés befektetést és elkötelezettséget kíván, úgy a házasság is. A búzamezőt nem elég felszántani és bevetni, ott kell maradni aratásig, különben nem lesz bő termés, jön az éhínség. Elvben learathatná a búzát más is, ha közben átköltöztünk a szomszéd földjére, és már ott aratunk. A mi jószágainkat etesse más, ahogy mi is gondozzuk majd máséit. Elvben működhetne így, a gyakorlatban azonban megtapasztaltuk, hogy ez a mezőgazdaság – és a közösség – lehanyatlása. Terméscsökkenés, elsorvadás, halál. A tartós elköteleződést nem lehet megúszni. Ahogy a párkapcsolatok terén sem.

Ezt végiggondolva elkezdhetjük újra méltányolni a kétezer éves tanításban rejlő bölcsességet: a  férfi és nő között létrejövő monogám szentségi házasságot Jézus, a judaista Messiás alapította, és ez a párkapcsolati forma azóta is a jólétünk, sőt a túlélésünk záloga. Vigyázzunk rá, állítsuk helyre a jó hírét, telepedjünk le benne, és tegyük újra sikeressé, mert a kulturális létünk múlik rajta.

Világjobbítás átfogó keretben

Az utóbbi hetek írásait olvasók elgondolkodhattak, miért foglalkozik nagy terjedelemben logikával valaki, aki szerint a logikának nincs biztos következtetése, sem végső érvénye,  miért értekezik a tudomány relativitásáról, ha a tudományt ugyanakkor a legjobb eszköznek tartja a tárgyi valóság alakítására, miért hangsúlyozza a messiáshit ésszerűségét, ha az ésszerűség végső érvényét már nem hiszi, és ha mindent bizonytalannak tart, mitől olyan biztos mégis a világjobbítás „legjobb" módszerében. Hol az átfogó keret, amelyben mindez értelmet nyer? Nos, az alábbiakban olvasható.

1. A világjobbítás egyetemes belső késztetésünk

A tudatosság általa elért szintjén mindenki világot akar jobbítani. A rabló úgy véli, hogy a világ átmenetileg jobb állapotba kerül, ha betölti rövid távú anyagi szükségleteit. A politikusokat általánosan szidó ember meggyőződése, hogy az olyan világ, amelyből melegebb tájra távoznak a kétes közéleti szereplők, csak szebb világ lehet a mostaninál. A közügyekhez hozzászóló kimondatlanul is egy jobb világ forgatókönyvére tesz javaslatot. Sőt a bármihez bármit bárhogyan hozzászóló is e tudat alatti vágytól hajtva cselekszik. Csakúgy, mint az állításokat munkafeltevések és egyéni preferenciák segítségével felszólítássá alakító elmezsonglőr. Nincs olyan ember, aki ne akarna minden cselekedetével világot jobbítani. Más kérdés, hogy ezt mennyire képes tudatosítani, és hogy mi lesz az eredmény.

2. A lehetetlen küldetés számunkra szent kötelesség
Bár legtöbbünk 12-15 éves korára eléri az elvont gondolkodásnak azt a szintjét, amelyen szembe tud nézni az ismeretelmélet paradoxonaival, a legtöbbünk nem néz velük szembe, mert a gyakorlatban nem tud velük mit kezdeni. Tudat alatti vágyunk a cselekvő világjobbítás, mindent ennek rendelünk alá. A cselekvéshez munkafeltevések és preferenciák kellenek, amelyekről beláthatjuk, hogy míg világ a világ, nem fognak igazolódni, ám ezt jobb híján figyelmen kívül hagyjuk, mert leküzdhetetlen cselekedhetnékünk és másokat is meggyőzhetnékünk van. Ezt olyan szent hévvel tesszük, hogy észrevétlenül felfüggesztjük korlátaink érvényét. Semmit sem tudhatunk biztosan? Igaz, de nem számít, ha a bizonyosság látszatával magunk mellé állíthatunk másokat egy jobb világért.

3. A tudomány helye
Aki olvasta Szókratész, Platón, Arisztotelész, Descartes, Leibniz, Hegel, Kant stb. témába vágó meglátásait, nem vélheti szilárdnak a tudományt, kénytelen benne felfedezni a hit összetevőit. Viszont aki hatásosan akar érvelni mások meggyőzése érdekében, az képes figyelmen kívül hagyni az említettek akár összes meglátását.

4. A hit helye
Aki a hitben látja a tárgyi valóság előnyünkre alakításának legjobb eszközét, az vak a tudományra, és elveszi mások hitét a hitben. Aki a tudományban látja az erkölcs alapját és a közösségek sikerének zálogát, az pedig vak az Életre. A tudományra való rálátás megnyitja az elmét a hitre, a hitre való rálátás megnyitja a lelket a tudományra.

5. A szükségletek hierarchiája
Alapszükségleteink betöltéséig nem nagyon tudunk másra figyelni, így elvben a világjobbításra sem jut energiánk. Ez statisztikailag reprezentatív populációkra nagyjából érvényes lehet. Szerintem pontosabb megfogalmazás, hogy sokunk számára a világjobbítás nem csak elkezdődik a saját alapszükségletek betöltésével, hanem véget is ér vele. A jólét globális terjedésével azonban egyre többen vagyunk, akik már betöltöttük az alapszükségleteinket, így a világjobbítás is egyre tudatosabban, egyre magasabb szinten valósulhat meg. Aki olvassa ezeket a sorokat, az a jelek szerint már betöltötte az alapszükségleteit.

6. Egységes mércénk: a jólét és személyközi igazságosság egyensúlya
A mérce mindenki állítólagos világjobbításának megítélésére alkalmas, ám két összetevője egymás ellen hat. Ahol nő a jólét, ott csökken az igazságosság. Ahol növeljük az igazságosságot, ott csökken a jólét. Vagy a teljesítmények piaci értéke szerint, egyenlőtlenül osztjuk el a tortát, amely ettől növekszik, vagy konstruált jogok alapján egyre egyenlőbben szeleteljük fel a tortát, amely ettől zsugorodik. A két szempont közötti bármiféle egyensúly csakis dinamikus, időleges lehet, és szükségképpen bármikor bárki által kritizálható marad. Világjobbítással bevallottan foglalkozni ennek ellenére érdemes, főleg mert evolúciós alkatunkból következően nincs igazán más választásunk.

Ez a világjobbítás átfogó modellje, amely az eddigi írásokat következetes összképbe rendezi.  Javaslom, hogy a blog korábbi bejegyzéseit végigolvasva ellenőrizzük, tényleg kialakul-e az összkép.

A tudás mint ősbűn mai ismereteink fényében

Se szeri, se száma a bibliai bűnbe esésről szóló elemzéseknek. A szokásos megközelítést alkalmazva leírhatnám, milyen kérge és levele lehetett a tudás fájának, mennyire volt érett az a gyümölcs, amiről feltételezzük, hogy nem volt alma. Megtippelhetném, honnan került elő a kígyó, amely/aki korábban nem szerepelt a történetben,  milyen érces vagy bársonyos lehetett az Úr hangja, és hogy kéken, sárgán vagy vöröses színnel világított-e a bűnbe esetteket a paradicsomtól távol tartó angyal lángpallosa. E helyett 21. századi értelmezésre készülök. Először egy lépéssel eltávolodunk a bibliai szövegtől, hogy azután más irányból közeledjünk újra hozzá.

Ha allegóriaként fogjuk fel az ősbűn történetét, feltűnően modern, megfelel a legkorszerűbb ismereteinknek, többek között az evolúció modelljének. Az állatvilágból kiemelkedő ember öntudatra ébredéséről, valamint az ebből fakadó paradox élethelyzetről, neurózisról, lelkiismeret-furdalásról és a megoldásról szól.

Az állatoknál a természetes állapot nem különbözik az ideálisként elképzelt állapottól, mert a legfejlettebb állati agyból is hiányzik a különbséget érzékelő terület. Mai tudásunk szerint az emberi agy homloklebenye felel az önreflexióért, a személyközi kapcsolatokért, a döntéseinket segítő érzelmekért, az erkölcsi intuíciókért és a lelkiismeretért. A homloklebenynek köszönhetjük, hogy a mi tudatunkban a tényleges cselekvés elkülönül az ideálisként elképzelt cselekvéstől, amelyre ideális énképünk fenntartása érdekében szükség lenne. 

A tényleges magatartásunk ritkán felel meg az ideális énképnek, így állandó neurózissal, kisebb-nagyobb lelkiismeret-furdalással élünk. Ennek kelléke a fügefalevél: Éva és Ádám öntudatra ébredve rájön, hogy a természetes meztelenség nem jó, és az ideális állapothoz közelítés érdekében gyorsan eltakarja a takarandó részeket. A bibliai történet zseniálisan és felülmúlhatatlanul megfogalmazza az emberi léthelyzet alapvető paradoxonát: soha nem elég jó, nem elég ideális úgy, ahogy van, mindig lenne még néhány szabály, amelyet nem tartottunk be.

Vajon jó volt tiltottá tenni a tudás fáját, és rossz volt a tiltott gyümölcsre biztatni? Vagy fordítva? A történet nem ad világos választ, hiszen ha a végtelenül szerető jó Isten lehetővé tette a kísértést, akkor a tudásra kísértésnek definíció szerint jónak kell(ene) számítania a dolgok végső nagy rendjében. Erre utal, hogy Isten nem a kísértőt, hanem a kísértésnek engedőt szankcionálja. De hogyan? A ma ismert léthelyzettel: az élelemért erőfeszítést kell tennünk, a szülés fájdalommal jár, a mérges kígyótól félünk. Ez semmiben sem különbözik az állatok helyzetétől, a bűnbe esés előtti állapottól, vagyis nehezen nevezhető büntetésnek. Inkább egyfajta magyarázat arra, hogy miért nem vagyunk angyalok, ahogy a homloklebenyünk ezt ideálisnak tartaná.

Miről szól a kísértés? Arról, hogy nem vagyunk vegyszerek által mereven irányított hangyák vagy méhek. Nekik nem adatott szabad választás a között, hogy dolgozók, herék vagy királynők akarnak-e lenni, bonyolult hierarchiában leélt életüket, szerepüket és viselkedésüket mereven kódolják a bolyban/kaptárban alkalmazott vegyi anyagok. Nem vagyunk majmok sem, sokkal nagyobb létszámban és bonyolultabb társadalmakban élünk. A majmok rugalmasan működnek együtt kis csoportokban, a hangyák és a méhek mereven működnek együtt nagy csoportokban, az ember pedig mindkettő előnyeit élvezi. Együttműködésünk egyszerre rugalmas és nagy létszámú.

A rugalmas és népes társadalmakat a szabad választás mozgástere teszi lehetővé, és a lelkiismeret(-furdalás) tartja működőképes keretek között. Lelkiismeret és -furdalás nélkül majmokhoz hasonló állatok lennénk, csak kis hordákban tudnánk élni. Az ősbűn valójában földi jólétünk záloga, a homo sapiens dominanciájának titka.

Visszatérhetünk-e a paradicsomi állapotba? Abban az értelemben nem, hogy a homloklebenyt nem lehet visszafejleszteni, ez visszafordíthatatlan evolúciós adottság. Az önreflexiónk folyamatosan működik, érzékelni kényszerülünk a tényleges magatartásunk és az ideális énkép kívánta magatartás közötti különbséget. Az ösztönös viselkedéshez visszatérhetünk ugyan, de nem úgy, hogy azt legbelül őszintén problémamentesnek találjuk. A neurózis elől nincs menekvés.

Magasabb szinten azonban közelíthetünk a paradicsomi állapothoz, ha igyekszünk a lehető legtöbbet kihozni a homloklebenyünkből. A bibliai szabályok segítségével önként optimális állapotba hozzuk a magatartásunkat, legjobb képességeink szerint minimálisra csökkentjük az ideálistól való eltérést. Neurózisunk ezáltal enyhül, földi életünk kiteljesedik, boldoggá tesszük szeretteinket, és általuk saját magunkat. Ezt végiggondolva, a bibliai történetben újra felismerhetjük a bölcsesség csodálatos forrását.

Kinek-kinek a maga igazsága?

Kérem az olvasókat, hogy Argosz-szemmel figyeljék az alábbi soraimat, hátha csalok.

Trendi és kényelmes megoldásnak tűnhet, hogy nincs nagybetűs Igazság, csak egyenrangú kisbetűs igazságok vannak. Ám ez belső ellentmondáshoz vezet: az igazságok egyenrangúsága kisbetűs vagy nagybetűs igazság? Egyik változat sem működik.

Ha kisbetűs, akkor egyenrangú a többi kisbetűs igazsággal, vagyis aki szerint van nagybetűs Igazság, az nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja. Egy valóban egyenrangú igazságokból álló rendszer kénytelen tolerálni a vélt nagybetűs Igazságot. Ami automatikusan oda vezet, hogy a magabiztosan képviselt nagybetűs Igazság versenyelőnybe kerül a többi kisbetűs igazsághoz képest, és nem tudunk vele szemben alternatív nagybetűs Igazságot hangoztatni.

Ha az igazságok egyenrangúságát nagybetűs Igazságnak tételezzük, akkor pedig máris elismertük, hogy van nagybetűs Igazság, azaz megcáfoltuk a saját álláspontunkat. A kényelmes megoldás máris kényelmetlenné vált.

Mi van, ha azt mondjuk, hogy a „minden igazság kisbetűs és egyenrangú" állítás metaállítás, egy szinttel a többi felett van, ezért lehet nagybetűs? Nem segít, mert akármilyen szintű, a nagybetűs Igazságot nem ártana valamivel alátámasztani, és sajnos nincs mivel. Az, hogy a többi nagybetűsnek vélt Igazságot sem sikerül elfogadható módon alátámasztani, épp arra utal, hogy csak kisbetűs igazságok vannak. Vagyis az egyenrangúság vélelme kényszerűen kisbetűs igazság, a gyakorlatban nem képes versenyre kelni egy nagybetűsnek tételezett Igazsággal.

Mi van, ha a „minden igazság kisbetűs és egyenrangú" állítás egy rendszerközi összefüggés, és mint ilyen, mégis csak nagybetűs Igazság? Mondhatjuk, hogy bár közvetlenül nem igazolható, a priori belátással nagybetűsnek tekinthető? Nem mondhatjuk, mert minden nagybetűs Igazság hordozója a priori belátásra apellál alátámasztás helyett, így ha elfogadjuk, hogy a priori belátással nagybetűssé válhat egy Igazság, akkor mindenki vélt nagybetűs Igazságát is automatikusan nagybetűssé tesszük, így ezen a logikai útvonalon újra önellentmondásba kerülünk.

Mi van, ha a gyakorlati hasznosságra hivatkozva azt mondjuk, hogy „nem tudjuk ugyan, van-e nagybetűs Igazság, de tapasztalatunk szerint a nagybetűs Igazságok vitájába sokan bele szoktak halni, ezért viselkedjünk úgy, mintha minden igazság kisbetűs és egyenrangú lenne"? Ez is eredménytelen, mert egyrészt kiléptünk a logikai keretből, másrészt általában a nagybetűsnek vélt Igazság hordozója is meg van róla győződve, hogy az ő Igazsága a leghasznosabb. A hasznosság mércéjére hivatkozva szintén a vélt nagybetűs Igazság kerül előnybe.

Összegezve: az igazságok terén óhajtott tolerancia szükségképpen tehetetlenséghez vezet. A kisbetűs igazságokat tételező ember kénytelen tűrni a nagybetűsnek vélt Igazság intoleranciáját, különben következetlenné, azaz önkényessé válik. Furcsa lenne a vélt önkény ellen érvényes hivatkozás nélkül, egy alternatív önkény nevében fellépni. A gyakorlatban persze a legtöbb ember következetlenül intoleráns akkor is, ha formálisan a levezetetlen alapú toleranciára hivatkozik.

Csaltam-e valahol?

A téma iránt bővebben érdeklődők figyelmébe ajánlom Forrai Gábor Kortárs nézetek a tudásról című könyvét.

Terror ellen - logikával?

Bármilyen hihetetlen, a terrorizmus beszüntethető logikával.

Unod a bombatámadásokat, a merényleteket, sajnálod az ártatlan áldozatokat, így a pár napja lezuhant orosz gép 224 utasát? Vesd be a logika nevű tömegjóléti eszközt a terror ellen.

A terrornak számos előfeltétele van: 1. megtámadható célcsoport; 2. elszánt terroristák; 3. logisztika; 4. pénz; 5. közösségi támogatás; 6 jogosnak érzett ügy. Logikánkat kizárólag a 6. pont ellen fordítjuk, mert attól függ az összes többi.

Amíg van jogosnak érzett ügy, addig van és lesz terrorizmus. Amint nincs jogosnak érzett ügy, megszűnik a terrorizmus. Egy ügy attól érződik jogosnak, hogy elég sokan jogosnak érzik. Ha csak egy maroknyi ember érzi annak, nem lesz cselekvésképes. Maroknyi emberrel lehet bankot rabolni, de nem lehet „jogos" ügyért terrorcselekményeket elkövetni, mert nincs hozzá közösségi támogatás. A bankrablókat nem védik a környékükön lakók, a terroristákat viszont igen. Valójában ez a terror kulcsa: a terroristákat támogatja a lakosság, mert jogosnak érzi az ügyüket.

Az Iszlám Államról ma illik úgy vélni, hogy a muszlimok marginális kisebbsége támogatja. Ha így lenne, az Iszlám Állam rég megszűnt volna. Ellenben terjed, tehát a muszlimok többségének kell támogatnia, másképp az ügy nem működhetne. Szedjük össze a bátorságunkat, nézzünk szembe a lehetőséggel, hogy az Iszlám Állam mögött a szunniták többségi támogatása áll, erkölcsi és anyagi értelemben. A legnagyobb jóindulattal annyit mondok csak, hogy a nemzetközi média talán konstruktív füllentésnek szánta az ellenkező értelmű híreit. Dekódoljuk a valóságot.

Eleget lehet tenni az Iszlám Állam és a mögötte álló szunni közvélemény jogosnak érzett követeléseinek? Igen. Irak középső területét akarják szunni iszlám kalifátussá tenni. Legyen. Dél-Irakban ugyanis a siíták vannak többségben, és eddig elnyomták a szunnitákat. Az USA megpróbált Irakból demokratikus államot csinálni, de az általa kinevezett siíta bábvezető ezt elszabotálta, a siítákat hozta előnybe az országos szinten többségben lévő szunnitákkal szemben. Az USA ezt tehetetlenül tűrte, így ösztönözte a szunnitákat az Iszlám Állam létrehozására. Ha már így alakult, legyen Iszlám Kalifátus Irak középső területén, ugyanis a szunnik azt akarják.

Észak-Irakot (ami valójában Dél-Kurdisztán) a kurdok követelik maguknak, és szintén készek terrorcselekményekre, míg meg nem kapják. Az USA eszközként használta a kurdokat és a törököket az Iszlám Állam ellen, de az eszközök összeütköztek egymással. A törökök sundabundán a kurdokat bombázzák, a kurdok pedig vissza akarják foglalni az országukat a törököktől, az irániaktól, az irakiaktól és a szírektől. Kurdisztánon négy állam osztozik, mind a négyben terrortámadások várhatók addig, amíg a kurdok többsége jogosnak érzi a függetlenség ügyét. Legyen független Kurdisztán, Szíria, Irán és Törökország mondjon le a jogtalanul megszállva tartott területekről. Egyből véget ér a terror a régióban.

Hasonló a helyzet világméretekben: ahol tömegek érzik magukat jogfosztottnak, ott terrorra lehet számítani. De miért akarnánk tömegeket jogfosztott állapotban tartani? Nagyhatalmi érdekből? A közvélemény garantáltan nem támogatja az ilyesmit. Gazdasági érdekből? A közvélemény ezt sem támogatja, ha nyilvánosságra kerül. Ki választja a nagyhatalmak kormányát? A hazai közvélemény. Ki szabályozza a gazdaságot? A kormányok. Kinek a kezében van a megoldás? Az érintett országok hazai közvéleményének kezében.

Üdvös lenne, ha tudatosítanák ezt a franciák, a Nemzetgyűlésük most szavazta le a kisebbségi nyelvhasználatot. Franciaország diplomáciai súlya miatt ennek kihatása lesz Dél-Baszkföld, Katalónia, Székelyföld és Kelet-Ukrajna nyelvhasználatára is, vagyis a helyzet átmenetileg romlani fog. Nem tartósan, mert a világ fejlődésének iránya egyértelmű. Francia polgártársainkra vár a feladat, hogy a világ sorsáért felelősséget vállalva  gatyába rázzák a Nemzetgyűlésüket.

Valójában semmi akadálya nincs annak, hogy bolygónk összes sértett csoportja megkapja azokat a jogokat, amelyeket követel, és amelyek alapos megfontolás szerint járnak neki. A sértett csoportok nem akarnak feltétlenül függetlenséget, többnyire megelégszenek nyelvi-kulturális jogokkal, teljes vagy részleges autonómiával is. Amint ezt megkapják, a terrornak vége, egyszer és mindenkorra.

Tudatosítsuk, hogy ez a logikai útvonal járható. Induljunk el rajta.

Az Élet misztériuma

Majdnem közhely, hogy az emberi gondolkodás antropomorf. Mennyi új információt hordoz az, hogy az ember mindenről úgy gondolkodik, mintha a gondolkodás tárgya emberszerű lenne, emberszerűen viselkedne? Meglepően sokat, ha következetesen végiggondoljuk. Számunkra gyakorlatilag befogadhatatlan, hogy a világegyetem NEM emberszerű. Sehogy sem akarunk beletörődni. Ami emberré tesz bennünket (szakszóval: a homo sapiens differencia specifikuma), azzal egyedül vagyunk a látható-tapintható világban.

Antropomorf elgondolás alapján egy amerikai férfi úgy beszélgetett az alaszkai medvékkel, mintha egy ivóban társalogna a cimboráival - míg egy medve meg nem ette. Most már késő százszor leíratni vele, hogy „A medve nem olyan, mint az ember." Szintén antropomorf elképzelés, hogy az istenek emberszerűek. Logikai úton rájöhetünk, hogy mivel Isten (ha van) definíció szerint NEM földi emberszerű, legfeljebb egy lehet belőle, és semmilyen látható-tapintható tekintetben nem hasonlíthat ránk. Amikor azt mondjuk, hogy az ember Isten képére és hasonlóságára teremtett, akkor az örök lényegére (ha van ilyen), és nem a mulandó földi tulajdonságaira gondolunk. Az is antropomorf elképzelés, hogy az Élet magától értetődő, egyszerű adottság. A mi emberi életünk annak tűnhet, ezért úgy vélhetjük, hogy ugyanez a helyzet az Élet jelenségével.

Gondoljuk végig, mi kell az Élethez: anyagcsere, ingerreakció, szaporodás. Minden élő szervezet energiát szerez táplálkozással és ürítéssel, túlélésre optimalizáltan válaszol a külső ingerekre, és önmagához hasonlító szervezeteket állít elő. Ami nem így viselkedik, az nem él. Látszólag más a vírus, mert nincs önálló anyagcseréje - valójában egy gazdaszervezet anyagcsere rendszerére csatlakozva szerez energiát.

Az alábbi két példa segítségével képzeljük el, milyen szellemi-műszaki kihívás lenne megfejteni az Élet keletkezésének titkát, és Életet létrehozni.

Tegyük fel, mikroprocesszoros szaporodó robotokra bukkanunk. Szétszedjük a mikroprocesszort, megállapítjuk, hogy főleg szilíciumból és rézből áll. Úgy tudjuk, hogy szilícium és réz rengeteg égitesten található, tehát jó alapunk van feltételezni, hogy a világegyetem tele van mikroprocesszoros szaporodó robotokkal? Nem, amíg nem találjuk ki, hogyan jöhet létre szaporodásra is alkalmas mikroprocesszor az alapanyagokból. Ha erre nincs modellünk, akkor nincs jó okunk feltételezni, hogy ahol szilícium és réz van, ott mikroprocesszor is lesz. Amennyiben természetinek feltételezzük, a jelenség titkához kizárólag úgy juthatunk közelebb, hogy kitaláljuk és gyakorlati megfigyelésekkel igazoljuk, hogy a szilícium és a réz bizonyos körülmények között magától olyan mikroprocesszorrá áll össze, amely azután szaporodásra is képes. Amíg ezt a differencia specifikumot nem értjük, a jelenség lényegét nem értjük. Belátható, hogy a kihívás jóval nagyobb, sőt egész másról szól, mint hogy találunk-e szilíciumot és rezet a Marson vagy egy meteoritban.

A második példában tegyük fel, hogy szaporodó nanorobotot szeretnénk készíteni: olyan szerkezetet amely hosszú távon önjáró, túlélésre optimalizált módon reagál a környezeti ingerekre, és megtöbbszörözi önmagát. Amikor az első nanoszerkezeteket létrehozták, naiv cikkek jelentek meg arról, hogy a nanorobotok majd újabb nanorobotokat hoznak létre, és a miniatűr szerkezetek szürke ragacs formájában elárasztják a világot. Fontoljuk meg, mi kellene ehhez: olyan szerkezet, amely korlátlanul képes külső energiához jutni, túlélésre optimalizált válaszokat ad külső ingerekre, és szaporodik. Tudunk ilyen autót, fűnyírót, kenyérpirítót vagy számítógépet készíteni? Nem. Tudunk bármilyen efféle szerkezetet készíteni? Nem. Akkor mi okunk van feltételezni, hogy ami normál méretben nem megy, sőt távoli ötletünk sincs rá, az nanoméretben majd önmagától működni kezd? Semmi, ez a naiv feltételezés csak azt mutatja, hogy hajlamosak vagyunk alábecsülni az Élet differencia specifikumának misztériumát.

Naivitásunk egyfelől megmosolyogtató, másfelől triviális kiinduló pontra vezethető vissza: jól bevált, könnyű, praktikus és kellemes heteroszexuális eljárással rendelkezünk a saját magunk szaporítására, és ha nekünk megy, mint a karikacsapás, akkor bizonyára a holt anyagnak is menni fog. A szellemi fejlődés útján járva indokolt ezt az antropomorf feltevést is megfelelő kritikával kezelni.

A bűn zsoldja?

Elcsépelt protestáns riogatásnak számít, hogy „a bűn zsoldja a halál". Hát van a bűnnek zsoldja? Ha igen, hogyan kommunikálható ez a kérdéskör?

Szerintem úgy, ahogy egy pilótajátékba beszállt emberrel kommunikálunk. A pilótajáték mesés hozamot ígér a befektetőknek, és amíg folyamatosan vannak új belépők, addig valóban jön is a hozam. Amint stabilizálódik a létszám, a szisztéma bebukik, mert nincs mögötte tényleges gazdasági tevékenység. Mindenki tönkremegy, és jajveszékel, hogy ő nem tudta, nem is sejtette, meg egy darabig honnan is tudhatta volna, hiszen a szisztéma fizetett. A pénzügyi szakemberek ilyenkor arra figyelmeztetnek, hogy fogjunk gyanút a mesés hozamígéreteket hallva, nézzünk utána, mire alapul az ígéret. Aki körültekintően fektet be, az nem dől be a piramisjátéknak.

A keresztények úgy is felfoghatják a szerepüket, mint akik az erkölcsi pilótajátéktól védik naiv embertársaikat, emlékeztetik őket a körültekintő pénzügyi stratégiára. A bűn mindig pilótajáték: 1. Megcsalod a házastársadat, és jön a rövid távú hozam. Aztán bebukod a házasságodat. 2. Eliszod az eszed és a család pénzét, és míg mámoros vagy, élvezed a hozamot. Aztán csodálkozol, hogy a lányod is alkoholistához megy férjhez, és rossz házasságban él. 3. Újraházasodsz, és nagy hangon hirdeted, mennyivel boldogabb vagy, mint az előzőben. Aztán az új férjed kikezd a lányoddal, hirtelen minden csúnyára fordul, és nem érted, hol romlott el az egész. 4. Elhanyagolod a gyerekeid nevelését, mert önmegvalósítasz. Aztán csodálkozol, hogy a gyerekeid elhanyagolják az unokáikat, és ahogy náluk látod ezt a jelenséget, úgy már zavar. A bűn zsoldja a földi boldogtalanság.

A földi kárt sokkal könnyebb kommunikálni, mint a vélt égit. Magyarázhatod a naiv befektetőnek, hogy a halála után majd bedől a pilótajáték, és megnézheti magát. Ki fog nevetni, kit érdekel, mi lesz a halál után. Ha azzal érvelsz, hogy még életében, itt, a földön megéli a szisztéma összeomlását és az ebből eredő kárt, sőt a gyerekei, unokái is öröklik a veszteséget, oda fog figyelni rád. Lehet, hogy haragszik, amiért korán szólsz, amikor a pilótajáték még trendi, amikor még vannak új belépők, amikor még fizet. Haragudjon: az indulat sokaknál az észhez térés előfeltétele. A haragból lehet az AHA-pillanat, a nagy belátás perce, a megfontolt stratégiára váltás (a megtérés).

A pénzügyi párhuzam egyébként nem erőltetett, a szociológiában társadalmi tőkének nevezik az emberi kapcsolataink értékét. Minél közösségbarátabban (erkölcsösebben) viselkedik az ember, annál nagyobb a társadalmi tőkéje. A bűn a társadalmi tőkét amortizálja le.

Figyeljünk oda arra, hogy ne védjük túl senki anyagi érdekét. Nem filléres veszteségektől szeretnénk kézi vezérléssel óvni embertársainkat, hanem a nagy tőkeleolvadástól, az egyéni és közösségi összeomlástól. Ezt önérdekből tesszük: a társadalom annál jobb állapotban van, minél jobb állapotban vannak a tagjai. Minél jobb helyzetbe hozzuk embertársainkat, annál jobb lesz nekünk.

Miért épp az ésszerűség

Az élet egyetlen területe sem teljesen ésszerű, még a logika sem. Viszont az élet minden jelenségéről lehet ésszerűen beszélni. Sőt hasznosabb ésszerűen beszélni róla, mint bárhogy másképp.

A zene, a sport, a vallás, a művészet, a szexepil, a divat lényegében nem ésszerű - gondolhatnánk. Mégis meglepő, mennyi mindent el lehet róluk mondani ésszerűen.

A közélet tele van ésszerűtlenséggel, ezeket megszüntetve jelentősen növelhető a jólétünk, jóval igazságosabbá tehető a világ.

Néhány példa:

1. Ha a nagyhatalmak nem lövik szét humanista megfontolásból a közel-keletiek életterét, hanem belenyugszanak, hogy a liberális demokrácia a nyugati kereszténység terve a társadalmi igazságosságról, a muszlimok ezzel szemben kalifátust akarnak emberi jogok nélkül, mert az emberi jogok csak a nyugati kereszténységből következnek, akkor egyből megszűnik a katonai beavatkozás és a menekültáradat. Ez ésszerűbbnek tűnik, mint egymás haját tépni menekültügyben, és közben tétlenül nézni a Közel-Kelet szétbombázását.

2. Ha a bal-liberális oldal valóban társadalmi igazságosságot akar, akkor ésszerű szövetségesnek látnia a keresztényeket, mert míg a bal-liberálisok felháborodnak, tehát vannak, addig a keresztények igyekeznek ténylegesen igazságosabbá tenni a társadalmat. Ésszerűtlen ezért kifelé szorítani a kereszténységet a közéletből, ez nem előre-, hanem hátramozdítja a bal-liberálisok számára is fontos ügyeket. A melegházasság erőltetése helyett a keresztény többség által biztosított stabil jóléti hátteret kellene megőrizni, amely eddig lehetővé tette, hogy bárkinek bármiféle emberi joga legyen, így a melegeknek is. Ha a keresztény többség kiszorítása miatt csökken a jólét, mindenkinek kevesebb joga lesz, így a melegeknek is.

3. Ha az európai politikai elit figyelmen kívül hagyja a választók többségének akaratát, és a többség feje felett, vagy kifejezetten a többség ellenére hoz döntéseket, akkor a felvilágosult abszolutizmus egy darabig menthető „mi jobban tudjuk, mi jó nektek" felkiáltással. Ez a rövid időszak már rég lejárt. Nem ésszerű olyan „európai értékek"-ről beszélni, amelyek mögött nincs tényleges európai többség, mert ezek definíció szerint nem európai értékek.

A közélet éssszerűségi felülvizsgálata számos további kérdésben hozhat áttörést, ismerjük fel, hogy ésszerű ésszerűen gondolkodni.

Miért épp a kereszténység

Az alábbi érvelés megértéséhez feltételezem, hogy az olvasó számára világosak a következők. Állításokból sosem vezethető fel felszólítás, felszólítások levezetésekor a belső intuíciónkra támaszkodunk. Nagybetűs Igazság híján nincs biztos logikai séma. A munkafeltevések és preferenciák fellazítják (érvénytelenítik) a logikát, de nélkülük nem jutunk semmiféle következtetésre. Gondolatmeneteket kizárólag a sensus communis valamely változatával lehet létrehozni, és mivel a sensus communis ismeretelméleti szempontból érvénytelen, az ismeretelméleti szintre emelkedve minden gondolatmenet érvénytelensége kimutatható.

Keresztény szempontból az alábbi érvelés kifejezetten furcsa lehet, nem szokás a judaista Messiás által alapított vallásról így beszélni. Nem állítom, hogy a kereszténység teljességét, vagy akár a lényegét fogalmazom meg, mindössze annyit állítok, hogy az alábbi érvelés ésszerű keretben megfontolandó alternatívává teszi a kereszténységet nem keresztények számára a mai ésszerűségközpontú korban.

Miért épp a kereszténység

1. Az ember földi jólétre törekszik. (Ez egyetemesnek feltételezett preferencia.)

2. Az ember figyeli, hogy mi történt/történik vele és a többi emberrel, elraktározza az ismereteket, és tanulságokat von le belőlük. (Ez munkafeltevés.)

3. Az ember folyamatosan és ösztönösen keresi a földi jólétet leghatékonyabban szolgáló rendszert és módszert.

4. Feltételezzük, hogy az emberek fejében lévő rendszer és az általuk alkalmazott módszer összefügg egy populáció jólétével, illetve a populáció által lakott régió jólétével és társadalmi igazságosságával. (Ok-okozati viszonyt feltételezek, ellenkező bizonyításig. Ez vitatható irányú bizonyítási teher.)

5. A nyugati keresztény többségű társadalmak migránstömegeket vonzó viszonylagos jóléte és társadalmi igazságossága következésképp a keresztény többség fejében lévő rendszer és az alkalmazott módszer eredménye.

6. A nyugati kereszténység többféle irányzatból áll, de ezek mind igyekeznek alkalmazni a „szeresd embertársadat, mint önmagadat" szabályt, egységes mércét hirdetnek, viszonylag toleránsak, a tekintélytől 2 lépés távolságot tartanak, ösztönzik a kritikai gondolkodást, és az egyén jogait helyezik előtérbe a közösség jogaival szemben.

7. Tehát a földi jólétet legjobban a nyugati típusú szimmetrikus szeretetre és egységes mércére törekvő, toleráns, tekintélysemleges, kritikai gondolkodásra hajló, egyénközpontú kereszténység segíti elő.

8. Az elérhető legnagyobb földi boldogság érdekében ésszerű (azaz: a gyakorlati és tapasztalati ésszel összhangban álló) a nyugati típusú kereszténységet választani.

További megfontolások

9. A „szabadság, egyenlőség, testvériség" a nyugati keresztény értékrend szimmetrikus szeretetre és egységes mércére törekvéséből következik, így ha szabadságot, egyenlőséget, testvériséget szeretnénk, ahhoz ésszerű a szimmetrikus szeretetre és egységes mércére törekvést választani.

10. A liberális demokrácia és a meritokrácia szintén a nyugati értékrend szimmetrikus szeretetre és egységes mércére törekvéséből következik, így ha liberális demokráciát, illetve meritokráciát szeretnénk, ahhoz is a szimmetrikus szeretetre és egységes mércére törekvést ésszerű választani.

11. Ha emberi jogokat, sajtószabadságot, esélyegyenlőséget, női-férfi egyenjogúságot, továbbá háborúmentes, éhezésmentes és AIDS-mentes világot szeretnénk, ezek szintén a nyugati kereszténység szimmetrikus szeretetre és egységes mércére törekvéséből következnek, illetve ez által érhetők el, ésszerű ezt felismerve a nyugati kereszténység szimmetrikus szeretetre és egységes mércére törekvését választanunk.

12. Ha a kereszténység által ígért túlvilági előnyökre vágyunk, de előtte földi jólétre is, szintén ésszerű a nyugati kereszténység szimmetrikus szeretetre és egységes mércére törekvését választanunk.

A fenti érvelés sokféleképpen támadható: ismeretelméletileg, ahonnan nézve minden gondolatmenet bizonytalan és érvénytelen, továbbá valamennyi munkafeltételezés, preferencia és bizonyítási teher felől. Vitatható, hogy a társadalom többségének gondolati modellje valóban meghatározza-e a jólétet és a személyközi kapcsolatok igazságosságát, továbbá hogy az embertársak önmagunkhoz hasonló szeretete és az egységes mérce valóban csak a kereszténységre jellemző-e. A gyakorlati és tapasztalati ész nem vezet biztos és kötelező érvényű következtetésekhez, ahogy semmi más sem. A gyakorlati és tapasztalati észről legfeljebb annyit állíthatunk, hogy viszonylagos következetesség esetén jó gyakorlati és tapasztalati eredményekhez vezet. A „jó" eredmény pedig „preferenciáink szerinti" eredményt jelent.

A kereszténység nem kötelező (sőt), hanem lehetőség a szimmetrikus személyközi kapcsolatok és az egységes mérce megélésére, valamint a jogállamiság, a toleráns demokrácia, a meritokrácia, az esélyegyenlőség, a női egyenjogúság, a társadalmi haladás, az önkiteljesedés, a béke és a jólét elérésére. Akinek nincsenek ilyen preferenciái és/vagy vitatja a fenti vitatható pontokat, az természetesen ésszerűen dönt, ha megfontoltan NEM választja a kereszténységet.

Ismeretelmélet és sensus communis az érvelésekben

Már csak egyet kell aludni a „Miért épp a kereszténység" címmel készülő posztig. Előzetesen kénytelen vagyok megvizsgálni még egy logikai kérdést: hogyan, milyen alapon ugrálunk a lét ismeretelméleti szintje és a sensus communis-ra (közös érzékelésre) hivatkozás között. E nélkül a megkülönböztetés nélkül nem tudjuk világossá tenni az érvelésekben alkalmazott implicit feltételezéseket és elmetrükköket.

Ismeretelméletileg szinte semmi sem biztos, de az ellenkezője sem. Nem biztos például, hogy meghalunk. Nem biztos, hogy létezik tér és idő. Biztosnak tűnik, hogy mi magunk létezünk (mert valakinek gondolnia kell ezt, ha már eszünkbe jutott), de nem biztos, hogy amit intuitíve gondolkodásnak vélünk, az tényleg az. Elég biztosra vehetjük, hogy van külvilág és vannak embertársak, ezt legkönnyebben egy sakkjátszma elképzelésével vezethetjük le magunknak. A levezetés azonban nem közvetlen bizonyítékra, hanem összefüggésekre támaszkodik. Közvetlen bizonyítékunk soha sincs semmire. Ha lenne valamire, azt nagybetűs Igazságnak neveznénk. Az ismeretelméleti szintre emelkedve ezért minden érvelést tönkre lehet zúzni, akár az ebben a bekezdésben foglaltat is.

A sensus communis szintjét egyszerűsítve a hétköznapi/józan/paraszti/gyakorlati ész szintjének nevezzük, de ennél sajnos bonyolultabb a dolog. Ha lenne közös érzékelés, akkor az eredménye annak is nagybetűs Igazság lenne, és semmiről sem tudnánk hosszan tartó vitát folytatni. Annyit kellene mondanunk, hogy nézzük meg, mint mond erről a közös érzékelés, és a vita máris el lenne döntve. Mivel erre nem vagyunk képesek, a sensus communis valójában csak bizonyos mértékben közös érzékelésnek tűnő fogalom. Egy kultúrkör tagjai, azon belül is egy összetartó közösség tagjai sok mindenben egyetértenek, számukra a sensus communis jól körülhatárolható, és határozott léttel bír. Egy multikulturális társadalom tagjai pedig gyakorlatilag semmiben nem értenek egyet, számukra a sensus communis halvány pára, alig-alig létezik.

Váltás a két szint között - ez az izgalmas jelenség teszi érthetővé a közéleti vitákat: az ismeretelméleti szinten minden érvelés lebontható, érvényteleníthető, viszont érvelést felépíteni csak a sensus communisra hivatkozva lehet. (Ami végső fokon nincs, tehát előre tudhatjuk, hogy érvénytelen hivatkozási alap.)

Példák:

1. Milyen bankba tegyem a pénzem? „A" bank ígéri a legmagasabb kamatot, „B" bank tűnik a legbiztosabbnak, „C" bank pedig szociálisan a legérzékenyebb. Hogy melyiket választom, az kizárólag a preferenciáimtól függ. Sensus communis szinten legfeljebb annyit mondhatunk, hogy ha a preferenciám a szociális érzékenység, akkor az annak megfelelő bankot célszerű választanom, és hogy nem azt a bankot választani ellentmond a sensus communisnak (pongyolán: ésszerűtlen). Ismeretelméleti szinten azonban nem vagyok kénytelen a deklarált preferenciám szerinti bankot választani, sőt pénz nem létezik, és minden mellékesnek nevezhető. Az ismeretelmélettel csak lebonthatom a sensus communis-szal felépített gondolatmeneteket.

2. Pénzt vagy életet - mondja egy rabló sötét este,  kihalt utcán, pisztolyt nyomva a halántékodhoz. A sensus communis 1. változata szerint az illető nem kínál valódi választást, mert ha nem adod a pénzt, akkor sem tarthatod meg, csak előbb halsz meg, mint hogy megválnál tőle. Okosabban teszed, ha átadod, ami nálad van, és mented az életed. Ebbe az értelmezésbe be van építve a kimondatlan feltevés, hogy nem akarsz meghalni. A sensus communis 2. változata szerint nagyszerű dolog történik veled, ha nem adod a pénzed. Mondjuk, gyógyíthatatlan beteg vagy, és hazádban nem engedélyezett az eutanázia. A rabló nem is sejti, milyen kapóra jön neked a fenyegetés. Nincs nálad sok pénz, de azért sem adod, öljön meg! A sensus communis 3. változata szerint elcserélték a rákleletedet, valójában jóindulatú daganatod van, ezt majd holnap fogod megtudni, mikor felhívnak a klinikáról, hogy tévedés történt. Nem adod a pénzt, a rabló azonban nem váltja be a fenyegetését. Leüt, elveszi a pénzed, és óriási szerencsédre életben hagy. A sensus communis 4. változata szerint a rablónak nyilván nehéz gyermekkora volt, különben nem folytatna ilyen mesterséget. Szociális érzékenységből átadod neki a pénzed, és barátsággal búcsúzol tőle: „használd egészséggel". Mint látjuk, a sensus communis nem vezet egységes állásponthoz, számos körülményt kell(ene) ahhoz ismernünk, hogy minősítsünk egy helyzetet. Az ismeretelméleti síkra felemelkedve: egyrészt a pénz egy bizalmi rendszer kelléke, nem konkrétan létező érték, tehát nyugodtan oda lehet adni, mint a papír zsebkendőt, másrészt, az életről sem igazán tudjuk, hogy mi, harmadrészt, a te konkrét halántékodon belőtt konkrét pisztolygolyóról még nincs konkrétan bebizonyítva, hogy konkrétan megöl (bármit jelentsen ez az ige). Higgadtan mérlegelheted a lehetőségeket, és ha úgy tartja kedved, kíváncsian kipróbálhatod, vajon a konkrét pisztolygolyó jelen helyzetben milyen hatást gyakorol rád, illetve a még definiálandó életedre.

A fentiek alapján mit kezdjünk a „jobb félni, mint megijedni" vagy az „addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik" állítással? Ezer sebből véreznek, mégis elég elterjedtek, és nem számítanak a butaság Csomolungmáinak. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a legtöbb homo sapiens tanul a tapasztalatokból. Jobb esetben máséból, néha a sajátjából - ez is a sensus communis egyik forgatókönyve, tapasztalati észnek nevezhetjük.

Összegzés: a sensus communis intuíciónktól, munkafeltevéseinktől és preferenciáinktól függően sokféle következtetést tesz lehetővé,  de legalább lehetővé teszi ezeket. Az ismeretelméleti megközelítés ezzel szemben semmiféle következtetést nem tesz lehetővé azon kívül, hogy a dolgokat alaposan megfontolva semmire nem tudunk érvényesen következtetni, a sensus communis minden változata érvénytelen. Figyeljünk oda, hogy egy érvelés milyen sensus communis forgatókönyvet használ, illetve mikor ugrik ismeretelméleti síkra.

Ha eddig követhetők a megfontolások, intellektuálisan felkészültünk a „Miért épp a kereszténység" című írásra.

Orbán for EU President

Az EU menekültügyi rendszere összeomlott, migránsok kószálnak ellenőrizetlenül a zöld határon át, a síneken, az autópályán, vagy amerre nekik tetszik. A szóban befogató tagállamok képtelenek a gyakorlatban kezelni a hozzájuk érkező áradatot. Ráadásul ami áradatnak tűnik, igazából még csak csurgás: további 50-100 millió ember hazáját teszik épp élhetetlenné a liberális humanizmus nevében embertelenkedő dőre és cinikus nagyhatalmak. Az egzisztenciájuktól megfosztott emberek mind szeretnének eljutni oda, ahol élni lehet, illetve ahová tudnak, más befogadó régió híján Európába.

(Röviden néhány borzalom: Törökország úgy gondolja, hogy a 36 milliós kurd térség felét megtarthatja, mert az neki jár. Oroszország bombázza Asszad szír elnök ellenzékét, amelytől a nyugati hatalmak demokratikus változást reméltek. A világ kritikátlan médiafogyasztói elhiszik, hogy a szunni muszlimok legfeljebb 1-2%-a támogatja az Iszlám Államot, és nem értik, miért növekszik ennek ellenére folyamatosan. Ilyen háttérben nagyon sokáig fog tartani, 1. míg létrejön az önálló Kurdisztán; 2. míg az Iszlám Államot elismerik Irak területének 50%-án; 3. míg a nyugat elfogadja, hogy Szíriában nem liberális demokrácia, hanem csúnya diktatúra lesz Asszaddal, vagy más nevű zsarnokkal. Közben folytatódik a rettenet, menekülnek a tömegek.)

Európa józanul gondolkodó közvéleménye régóta növekvő szkepszissel néz Brüsszelre, mostanában pedig tisztelettel vegyes irigységgel Magyarországra. Van itt egy vezető, aki ha kell, ember a gáton, aki tiszta vizet önt a pohárba, aki mer dönteni, aki emlékezteti a lila ködben élő politikusokat arra, hogy a 2+2 eredményét ne tekintsük ideológiai okból 23-nak, mert nem lesz az jó nekünk. Aki vállalja az ebből adódó konfliktusokat, és megerősödve jön ki belőlük. Egyre többen látják úgy, hogy Európának ilyen vezetőre van szüksége ahhoz, hogy sikeres legyen a gyorsan változó, folyamatosan új kihívásokat hozó világban. Még inkább ahhoz, hogy Európa 500 millió polgára nevében valaki meg merje mondani a nagyhatalmak önjelölt „humanistáinak", hova dugják föl a menekültáradatot kirobbantó rakétáikat.

A jelenlegi vezetők vagy nincsenek képben, vagy tudatosan a lovak közé dobták a gyeplőt, hogy majd amikor már nagyon helyzet lesz, akkor tolják le a vonakodó lakosság torkán a hatalmukat növelő kényszerintézkedéseket. A brüsszeli apparátus bal-liberális elit által irányított föderációt szeretne, bármit is gondolnak erről a zemberek. A zemberek finoman szólva nem lelkesednek, de fait accomplit esetén nem lesz sok választásuk. A recept jól ismert: a bal-liberálisok remekül értenek olyan problémák tüneti kezeléséhez, amelyek bal-liberalizmus nélkül nem jönnének létre. Egyetlen ember van egész Európában, aki átlátja a sundabunda stratégiát, és működő ellenszert talált rá, mégpedig a zemberek támogatását megőrizve, ahogy demokráciában illik.

Európa nem eshet szét nemzetállamokra, ez gazdasági (azaz jóléti) csődöt jelentene mindannyiuknak, amivel - minden szájalás ellenére - ők is tisztában vannak. Két opció marad: föderáció bal-liberális elittel, a zemberek megkérdezése és támogatása nélkül; vagy föderáció demokratikus, a zemberek által elfogadott kormánnyal. Ha utóbbi, annak pillanatnyilag egyetlen ember alkalmas a vezetésére.

Ebből új kihívások adódnak Orbán úr számára: 1. össze kell raknia az új retorikát - neki ez ujjgyakorlat; 2. ki kell nevelnie a saját hazai utánpótlását, legalább egy tucat Gyurcsány Ferenc kaliberű jobboldali vezetőjelöltet, hogy ne egyetlen emberen álljon vagy bukjon a haza. Utóbbi nehéz, ám igazi államférfihoz méltó feladat.

Az eladás logikája

Előző írásom sikerén felbuzdulva (t.i. legalább egy olvasóm nem aludt bele) folytatom a „Miért épp a kereszténység?" című készülő eszmefuttatásom megalapozását. Valami ilyesmi lesz a tervezett fejtegetés címe, bár menet közben még változhat.

Mint az eddigiekben beláthattuk, állításokból sosem lesz felszólítás,    nincs biztos következtetéshez vezető logikai séma, továbbá a világon mindent és annak az ellenkezőjét is be lehet mutatni pozitív/negatív megvilágításban, tudományos modellekre hivatkozva, attól függően, hogy milyen intuícióra, milyen munkafeltevésekre, milyen preferenciákra, és mekkora sikerdíjra építjük fel - visszafelé konstruálva - a gondolatmenetet. 

Logikailag kötelezővé tudjuk tenni az álláspontunkat? Értelemszerűen nem, hiszen ahhoz olyan logika kellene, amely biztos, és kényszerítő erejű. Ha lenne ilyen logikánk, akkor senkit nem érhetne ember okozta baj az életben. Csak egy logikai gyorstalpalót kellene elvégeznie, hogy garantáltan ne rabolhassák ki, ne erőszakolhassák meg, ne állíthassák kivégző osztag elé. Elmondaná a biztos és kényszerítő erejű érveit, melyek hatására a potenciális elkövetők fizikailag nem tehetnének mást, mint hogy felhagynak az elkövetéssel. Epiktétosz rabszolgának született, nagy filozófus lett, és a gazdája felszabadította, de nem azért, mert kényszerítő logikájú érveléssel állt elő. Ha lenne ilyen logika, akkor soha senki nem lett volna, illetve nem lehetne ma is, rabszolga. Nagyszerű lenne, ha lenne ilyen logikánk. Mivel azonban nincs, álláspontunk érvényre juttatásához más eszközöket használunk a való életben.

Igyekszünk eladni az álláspontunkat. Közben használunk érveket, adatokat, modelleket, de megtoldjuk őket munkafeltevésekkel és preferenciákkal, amelyek fellazítják a logikát, és főleg azokra hatnak, akik eleve hajlanak az álláspontunkra. Aki nem osztja a munkafeltevést és/vagy a preferenciát, az meglepő lenne, ha osztaná az álláspontot. Emellett bevetünk még érzelmeket, igyekszünk minél több emberre átragasztani a lelkesedésünket. A szenvedélyes előadásmód legalább annyira meggyőző, mint az összes többi érv, sőt.

Az emberek nem a terméket veszik meg tőled, hanem a lelkesedésedet veszik át a termék iránt. Rájönnek, hogy a termék egyszerűen KELL nekik, mert betölti a szükségleteiket, a vágyaikat. Hálásak lesznek, hogy megvehetik tőled, és nem azért, mert a logikád annyira hibátlan, vagy mert nincs más alternatíva. Érdemes ezen elmélkedni egy sort, mielőtt a kereszténység mellett szóló érvekre térünk.

A melegházasság logikája - kontra és pró

Ez az írás kissé elméleti, afféle sakk középjáték lépéskombinációk típusú fejtegetés. A témaválasztással igyekszem izgalmassá tenni, hátha nem alszik el rajta az olvasó.

Képzeljük el, hogy szeretnénk a melegházasság ügyében logikának álcázott intuíciónkat úgy előadni, hogy az a lehető legkorrektebb, legátláthatóbb, és egyben legmeggyőzőbb legyen. Olyan lelkesen, mint ha nagy sikerdíjat kapnánk érte. Az érvek megértése érdekében előfeltételezem azt az ismeretet, hogy állításokból sosem lesz felszólítás, és hogy nincs biztos következtetéshez vezető logikai séma.

Ebből következik, hogy a melegházasság legyen/ne legyen felszólításhoz nem juthatunk el állításokkal, egy ponton felszólítást (preferenciát) kell beépítenünk a gondolatmenetbe. Mi több, munkafeltevésekkel is kell élnünk, másképp sosem jutunk el az intuitíve óhajtott felszólításhoz. Vagyis, „logikánk" valójában a kívánt következményből vezeti vissza, hogy mi legyen az oda vezető érvelés. Necces, nagyon necces, de szimmetrikusan, pró és kontra az, és előtanulmányaim szerint nincs jobb alternatívánk.

Nézzük először a kontra érvelést. Ebben jobban otthon érzem magam, mivel intuícióm szerint melegházasság ne legyen, és a számomra irányadó kereszténység 1.0 is ezt tanítja. Gondolatmenetem a következő:

1. Tudjuk, hogy a melegszex eredményeként nem fogan utód, biológiai realitás, hogy ehhez heteroszex kell.

2. Közösségi szinten szükség van a létszámfenntartáshoz elég utódra, ez fontos egyebek mellett a nyugdíjrendszer működőképességéhez.

3. Meglehetősen biztosak lehetünk benne, hogy a melegházassággal hivatalosan jóváhagyott homoszexuális életforma közösségi szinten csökkenő számú utódhoz vezet, ez evolúciósan modellezhető. (Ez a munkafeltevésem, míg az ellenkezője be nem bizonyosodik, és az legalább három generáció.)

4. Feltételezem, hogy a társadalom jelentős része szeretné szinten tartani a létszámot, és működőképes állapotban tartani a nyugdíjrendszert.

5. Feltételezem, hogy a társadalom jelentős része nem szeretné a létszámot más kultúrából érkező bevándorlókkal fenntartani.

6. Következésképp ne engedélyezzük a melegházasságot.

7. Ugyanakkor ne tiltsuk be a homoszexualitást, mert egyrészt reménytelen, másrészt ha nincs melegházasság, akkor nem is szükséges. Mindenki magánélete legyen a lehető legboldogabb, ideértve a nagykorúak közötti kölcsönös beleegyezésen alapuló nemi életet is, ne védjük felesleges tiltással, nyomasztó mértékben a létszámot.

Az érvelés számos ponton kritizálható, a munkafeltevés nem biztos, és a vélt társadalmi preferenciák még esetleges többségi véleményként sem feltétlenül irányadóak a jogalkotók számára. Az emberiség történelme során még nem sikerült tisztázni, hol lenne a „helyes" egyensúly az egyéni boldogságkeresés és a közösségi jólét egymással gyakran ütköző szempontjai között.

Most lássuk a pró érvelést. Így érvelnék, ha intuitíve támogatnám, és a korszerű kereszténység 2.0-ával összeegyeztethetőnek tartanám a melegházasságot.

1. Tudjuk, hogy a homoszexuális viselkedés minden populációban előfordul, evolúciós realitás.

2. A világ túlnépesedik, csökkenteni kell a létszámot, már csak ezért sem célszerű a szexet összekapcsolni az utódnemzéssel, így a biológia nem releváns. (Ez munkafeltevés, míg be nem bizonyosodik az ellenkezője, ami néhány évtized.)

3. A nyugdíjrendszer egyéni tőkefelhalmozással működőképes marad. (Ez is munkafeltevés, ellenkező bizonyításig.)

4. Feltételezem, hogy a társadalom jelentős részét nem zavarja, ha némi létszámot más kultúrából érkező bevándorlókkal pótolunk, csökkentve a túlnépesedett régiók szegénységét.

5. Feltételezem, hogy a társadalom jelentős része jogosnak tartja a melegek boldogság és teljes egyenjogúság iránti vágyát, ideértve a szeretett partnerrel való házasságkötés jogát is.

6. Következésképp engedélyezzük a melegházasságot, és tiltsuk be a melegházasság ellenzését.

7. A melegházasság ellenzőinek csekély mértékű jogsérelmét meghaladja a melegek esélyegyenlőségének társadalmi kívánatossága.

Ez az érvelés is számos ponton kritizálható, a munkafeltevések nem biztosak, a vélt társadalmi preferenciák pedig nem feltétlenül többségiek, illetve nem feltétlenül maradnak tartósan azok. Szintén nem biztos, hogy a melegek esélyegyenlőségéhez be kell tiltani a melegházasság ellenzését, a zajos és szenvedélyes vita talán a demokratikus közélet elkerülhetetlen velejárója. A melegházasság ellenzőinek esélyegyenlősége is lehet olyan fontos, mint a melegeké.

Talán sikerült bemutatnom, hogy mindkét* irányba lehetséges egyforma következetességgel és érvénnyel érvelni, hivatkozva a biológiára, az evolúcióra csakúgy, mint az egyéni és a közérdekre. Szép lenne, ha a tudományos modell és/vagy a logika egyértelműen elvezetne egy (és csak egy) irányadó következtetéshez, de mint látjuk, a gondolatmenetek a kívánt végeredményre épülnek, az irányukat pedig belső intuíciók, évtizedekig vizsgálandó munkafeltevések, egyéni preferenciák, többséginek vélt közösségi preferenciák, és egyetemesként tálalt kultúrspecifikus értékítéletek határozzák meg.

Ha az olvasó nem aludt el, várom az észrevételeket. Elképzelhető-e ennél szilárdabb pró és/vagy kontra érvelés?

-

*Lehetséges harmadik irány: a téma akár gumicsontként is felfogható, a polgári házasság nem azonos a szentségi házassággal, tehát nem lehet megszentségteleníteni, de nem is szentesít. Másfelől, manapság a heterók is egyre kevésbé házasodnak, a melegek meg még annál is kevésbé, tehát mire a nagy aktivitás? Egy gyorsan olvadó jégtáblán vitatkozunk, hogy milyen színű fürdőpapucsban lehessen ráállni? Ez az önérvénytelenítő érvelés arra futna ki, hogy a közéleti vita végeredménye ezúttal mellékes.

Lyézus Mária!

Ha a vallást folklórnak tekintjük, nem csoda, hogy lassan az ufókról is többet tud az emberiség, mint a kereszténységről. A földönkívüliekkel kapcsolatos téveszméket nem tervezem eloszlatni, mert a téma természetéből adódóan nem tudhatjuk, mi téveszme, és mi nem. A kereszténységgel kapcsolatban azonban tudhatjuk, hogy a dezinformációk oka félreértés, ürügykeresés és egyszerű ismerethiány.

1. Mária-kultusz

Tömegek háborognak a Mária-kultuszon „hogyan lehetséges?", „micsoda hamisítás", „eretnekség", „botrány", „casus belli", stb. felkiáltással. Igazuk van? Igazuk lenne, ha létezne Mária-kultusz. De nem létezik. Mária-kultuszt senki sem alapított, senki sem folytat egyházi jóváhagyással, de még magánban sem. A kultusz súlyos teológiai probléma lenne, ha a kultusz tárgyát istenként dicsőítenék, áldozatot mutatnának be neki. Mária nem tárgya ilyen kultusznak, a judaista Messiás követői a Messiás anyjaként tisztelik, semmi több. Buddháról aranyozott szobrokat mintáznak a buddhisták, virágokkal, ajándékokkal és füstölőkkel fejezik ki iránta a tiszteletüket, de egyikük sem mondja, hogy a Buddha (jelentése: a Megvilágosodott) valamiféle isten volna. Buddha-tisztelet van, Buddha-kultusz nincs. Nem háborog ezen senki, nem tör ki emiatt vallásháború. Hasonlóképpen: Mária-tisztelet van, ez nem teológiai probléma, Mária-kultusz viszont nincs.

2. Jézus Isten vagy ember?

Az osztrogótok (keleti gótok) őszintén elismerték Kr.u. 600 körül, hogy minden évben új hadjáratot akarnak, a vele járó hadi zsákmány miatt. Bármilyen ürügy jó, ha rá hivatkozva rabolni lehet. Ilyen ürügy volt, hogy Jézus valóságos Isten-e. Sokáig háborúztak erre hivatkozva, míg Nagy Károly rendet nem rakott Európában. A harcias osztrogótok mintájára Mohamed is szenvedélyesen hirdette, hogy Istennek nincs fia, tehát Jézus nem lehetett Isten. Ez sem volt több, mint ürügy az arab hódításokra. Mohamed azt is kijelentette, hogy Ábrahám nem Izsákot, hanem az izmaeliták őseként tisztelt Izmailt akarta feláldozni, szemrebbenés nélkül átírva ezzel a Bibliát. Ami arra utal, hogy a Prófétának nem voltak valódi teológiai aggályai, hódító hadvezér volt, területet akart szerezni. Sokakat foglalkoztat azóta is a kérdés, hogy Jézus ember volt-e, Isten volt-e, vagy pontosan félúton a kettő között. Egyszerű a válasz: Jézus pont olyan természetű, mint teológiai értelemben a judaista Mosiach (Messiás). Ószövetségi elvárás szerint az egész földkerekség uralkodója örökkön örökké. Mivel ez nem megy egyszerű embernek, a judaisták alighanem kidolgoztak egy kb. 25 ezer oldalas leírást a Mosiach természetéről, amelyet azonban nem osztottak meg a gójokkal. Nem kell önállóan kifejlesztenünk a spanyol viaszt, nézzük meg, a judaizmus szerint milyen természetű a Mosiach, és amennyiben továbbra is állítjuk, hogy Ő a judaista Messiás, akkor nyugodjunk bele, hogy Jézus bizony olyan természetű.

3. Isten országa az égben van?

A judaizmus szerint nem, hanem a földön. A keresztények olyan zsidókból lettek, akik elfogadták Jézust Messiásnak. Hogy lehet Jézust elfogadni Messiásnak anélkül, hogy elfogadnánk az Isten földi országára vonatkozó judaista koncepciót? Sehogy. Ha a judaizmus messiásfelfogása nem az Igazság, akkor a keresztényeknek nincs érvényes hivatkozási alapjuk a kereszténységre. Példa: egy apa fekete dízel Mercedes-t ígért mindkét fiának. Telt-múlt az idő, egy szép napon megérkezett egy hasonló autó, amely azonban első pillantásra mégsem látszott egyértelműen fekete dízel Mercedesnek. Az egyik fiú azt mondta, hogy neki nem kell, inkább vár tovább a megígért autóra. A másik fiú némi habozás után úgy döntött, hogy bár mintha lenne néhány különbség, mégis ez az az Autó, és elfogadta. Mármost, az a kérdés, hogy amikor megáll vele a benzinkútnál, benzint vagy dízelolajat tankoljon-e bele? Ha elhiszi, hogy ez a megígért autó, akkor a kérdés nem kérdés, dízelt kell tankolnia. Ha benzint tankol bele, azzal elismeri, hogy a testvérének volt igaza, ez nem a megígért autó. Nem fekete dízel Mercedes, hanem talán világoskék benzines Trabant, semmi köze az Ígérethez és az Igazsághoz. Ennyire egyszerű a judaizmus messiásváró és messiáskövető ága (a kereszténység) közötti nézetkülönbség. A keresztények vagy elhiszik, hogy Jézus olyan Messiás, amilyennek a judaizmus szerint lennie kell, és Isten országa ott van, ahol a judaizmus szerint lennie kell, vagy a kereszténységüknek semmi köze a judaista Ígérethez és Igazsághoz.

4. Van-e földi értelme Jézus tanításának?

A judaizmus szerint a Messiás földi király, a tanítása egyszerre értelmes és hasznos a földön, és bárhol máshol is. Ha van máshol – ebben a judaisták nem értettek teljesen egyet. Jézus eldönti a kérdést azzal, hogy Ábrahám és Izsák Istenét az élők Istenének nevezi. A Messiás tanításának számos olyan szó szerinti értelmezése lehetséges, aminek földi értelme nincs, ám ennek ellenére közforgalomba hozható. Például: oszd szét mindenedet a szegények közt, mondta bizonyos szövegösszefüggésben Jézus. Ebből akár arra is juthatunk, hogy akinek lakása van, adja oda a hajléktalanoknak. Persze ettől ő válik hajléktalanná, mindjárt be is kopoghat az új tulajdonoshoz, hogy adja vissza a lakást, és ötpercenként helyet cserélhetnek egymással. Ha nincs értelme lakást építeni, mert állandó szerva-itt-csere-ott folyamatot vált ki, akkor az emberek nem építenek lakást, és előbb-utóbb mindenki hajléktalan lesz. Gondolkodjunk el rajta, hogy vajon ezt tanította volna a judaista Messiás, aki nagyobb Dávidnál, és bölcsebb Salamonnál? Vagy: szeressétek ellenségeiteket, mondja Jézus egy másik szövegösszefüggésben. Ebből az következik, hogy a kígyót kebelre ölelni erény és kötelesség? Tényleg ez lenne a judaizmus szerinti Messiás tanítása, vagy valami bonyolultabb, földi haszonnal és értelemmel bíró rendszer, amint azt az Ószövetség állítja? Aki hiszi, hogy Jézus a judaizmusban ígért Messiás, az kénytelen értelmesen értelmezni a tanítást, kamatoztatva a tálentumait.

Aki nem rakja következetes gondolkodással össze magában a kereszténységet, nem igyekszik hozzájutni az elérhető legjobb információkhoz, és nem keres Jézus tanításában a judaizmus szerinti Messiáshoz illő és méltó értelmet, könnyen Lyézus Mária követőjévé válhat úgy, hogy fel sem tűnik neki.