Választási ismeretek 12. rész – Az ideológia szerepe

A hidegháború végével az ideológiák szerepe megszűnt, mivel a győztes kapitalizmus organikusan alakul, azaz nem kell kitalálni és kényszerrel bevezetni. Soha senki nem találta ki, hogy „mostantól legyen kapitalizmus”, az van és működik magától, termeli a jólétet. A kapitalizmus korlátozását ellenben számtalanszor kitalálták már, és egyszer sem jött be, minden alkalommal lerontotta az életszínvonalat.

Ezt persze nem kötelező belátni, így a „haladó” értelmiségnek fájó hiányérzete támadt; egy spontán jólétet termelő rendszer elveszi a kitalálók és kényszerrel bevezetők kenyerét. Azóta is dolgoznak a megoldáson: mindig legyen új (esélyegyenlőségi, történelemszemléleti, párkapcsolati, stb.) ideológia, amire hivatkozva ugráltatni és kényszeríteni lehet a társadalmat, hogy ne unatkozzon már a jólétben.

Klasszikus vicc: Egy csapat úttörő lelkesen számol be aznapi jó cselekedetéről. Átvezettek egy idős nénit a zebrán. Miért kellett ehhez egy egész csapat – csodálkozik a hallgató. Hát, mert nem akart átmenni. Efféle „jó cselekedetekkel” foglalkozik a „haladó” értelmiség: folyton át akarja tolni a társadalmat egy szerintük jó irányba vezető zebrán. A társadalom meg ellenáll.

Az ideológiának tehát van (bár ne lenne!) szerepe a közéletben, ugyanis szemellenzőként működik. Akinek világnézete van, annak korlátozott a világlátása. Akinek meg világlátása van, az sosem tud megfelelni a világnézeti elvárásoknak, sosem lesz kellően tiszta ideológiájú, kellően elkötelezett világnézetileg.

Érdekes összefüggés, hogy az iskolázottság mintha arányban állna az ideológiai késztetéssel, ez magyarázhatja az értelmiség és a nép egésze közötti ellentétet, ami a teljes nyugati civilizációban megfigyelhető. Minél diplomásabb egy illető, annál inkább kirajzolódik a fejében az útvonal, amin végigtolná a társadalmat; annál határozottabb a világnézete, a világlátása rovására. Annál inkább felháborodik, hogy a világlátással rendelkező „tanulatlan” többség nem vevő az ideológiájára. Ez nem hungaricum, hanem általános nyugati jelenség.

A tanulság Választási ismeretek szempontjából: ahol van spontán működő megoldás, ott az ideológia felesleges, sőt káros. Tanulni azonban fontos és előnyös. Ám a tanulás a jelek szerint fokozza az ideológiai buzgalmat. Most akkor tanuljunk, vagy ne tanuljunk? Persze, hogy tanuljunk, sokat, lelkesen. Mert a tanulás a jövedelmet is fokozza, így jólétnövelő.

Csak fogjunk gyanút, hogy esetleg agyunkra ment a tanulás, amikor haragudni kezdünk „tanulatlan” választótársainkra, amiért nekik világlátásuk van.

Történelmi baklövések illusztrálják, milyen az, amikor egy kétségkívül nagyon okos embernek bizonyos szempontból tényleg agyára ment a tanulás: 1. Platón több száz oldalas könyvet írt a szerinte tökéletes államról, amellyel kapcsolatban rögzíti, hogy a művészet be lesz tiltva benne, mert a művészek (költők, színészek, énekesek) túloznak és lódítanak; 2. Thomas Moore Utópiájában pedig az ékszerek lettek volna betiltva, mert a szerző szerint feleslegesek, indokolatlan a testünket hiú módon ékítgetni.

Számos közelmúltbeli „benézéssel” folytathatnánk a sort, de a cél inkább a rálátás megszerzése, azaz hogy világlátásra törekedjünk inkább, és tiszteljük (a néha tanulatlanul is) világlátó szavazótársainkat.

Választási ismeretek 11. rész – A média szerepe

Ne mondjuk, hogy a média össze-vissza hazudozik: csupán az előző posztban írt két nagy narratíva egyikéhez „hajlítja” a tényanyagot, részben a hírfogyasztók romantikus igényeinek, részben a saját belső elfogultságának eleget téve. Arra vigyáznak, hogy a hírgörbítés ne adjon ziccert az ellenoldali médiának. Ha néha mégis lecsapható a magas labda, abból születnek a „Független-objektív (hihi) újságírók újabb ordas hazugsága” és „A galád propagandamédia újabb ordas hazugsága” témájú írások.

Szerencséjükre, a médiafogyasztónak ritkán tűnik fel a saját oldali túlferdítés, mert nem szokása fogyasztani a másik narratíva mögé állt médiát. Mondván, hogy nem mazochista ő, meg ideje sincs „nettó hazugságokra”. Választási szempontból ez azért probléma, mert így nem lesz tájékozott a valóság részleteiről, és rendre kellemetlen meglepetések érhetik, miszerint úgy volt, hogy kétségkívül „A” forgatókönyv valósul meg, aztán érthetetlen módon mégis „B” lett belőle. Pedig ha párhuzamosan az ellennarratíva alakulását is tanulmányozta volna...

Annyi különbség azért kimutatható a „Párizs az én Bakonyom” narratíva médiája oldalán, hogy ott a számukra kívánatos jövőbeli forgatókönyv útját egyengetik elkötelezetten professzionális hírgörbítéssel, azaz laikus számára alig érzékelhetően, és mivel a forgatókönyv jövőbeni, a híranyag jelenbeli igazsága másodlagossá válik; míg „A Bakony az én Párizsom” oldali média „az igazat mondd, ne csak a valódit" megközelítést alkalmazva, némileg ügyetlenül görbítgeti a tényanyagot, a hírfogyasztó számára is feltűnő módon.

Így alakult ki a mai megítélési helyzet, hogy az 1. médiakör hírfogyasztója meg van győződve forrásainak független objektivitásáról (alaptalanul), míg a 2. médiakör fogyasztója sokszor maga is hitetlenkedik a saját oldali híranyagon (okkal). Ez aztán utóbbi kör előnyére válik, mert onnét kissé gyakoribb az átfogyasztás (az ellennarratíva kelletlen tanulmányozása), mint fordítva.

Megjegyzés: Szókratésznél illetve Platónnál a kritikai gondolkodás azt jelentette, hogy a saját alapfeltevéseit akár minden reggel, sőt minden órában kész felülvizsgálni a rendelkezésre álló adatok fényében. A ma „kritikus gondolkodásról” beszélők nem ezzel foglalkoznak, hanem ami eleve unszimpatikus nekik, azt gyakran botcsinálta érveléssel szétkritizálják, ami meg szimpatikus, azt kritikátlanul elfogadják és vallásosan terjesztik.

Ehhez kevesebb szellemi energia kell, csakhogy Platón egyáltalán nem erről beszélt. Célszerű visszatérni a kritikai gondolkodás eredeti értelméhez, azaz a saját oldali feltevések rendszeres felülvizsgálatához és ellentmondás esetén a feltevések alakításához.

Ha gyakoribbá válna a platóni értelemben vett kritikai gondolkodás, az tényközelibb hírszerkesztéshez vezetne, a hírfogyasztók előnyére. Ritkábbá válna az „egyszerűen nem értem, hogyan gondolkodhatnak ilyen felháborító módon a másik oldalon” típusú méltatlankodás.

Választási ismeretek 10. rész – A narratívák szerepe

Két nagy narratívánk van, Ady után szabadon: 1. Párizs az én Bakonyom; 2. a Bakony az én Párizsom. Minden közéleti vita ezekre képeződik le. Kicsit bővebben, az 1. narratíva híve külföldön kolbászból, míg itthon rozsdás ócskavasból látja a kerítést; a 2. narratíva híve meg fordítva. Magyarországon lényegében minden rossz/jó?

Mindkét narratíva tábora számára nehezen kezelhető a széles köztes tartomány, hogy például a magyar egészségügy egyes részei még lepukkantak, más részei már hipermodernek, és hogy a külföldi egészségügyi rendszereknek is lehetnek hasonló problémái, mondjuk, sokéves műtéti várólista és 200 km-rel arrébb elvégezhető kivizsgálások Nagy-Britanniában. Vagy hogy ha a finn a világ legbezzegebb iskolarendszere, akkor miért nem a finnek kapnak aránytalanul sok Nobel-díjat.

Mindkét nagy narratívát – a néplélekkel egybevágóan – romantikus túlzások jellemzik, míg a valóság leginkább prózai, a részletek szintjén kissé unalmas. A jelek szerint egyébként nem egyedül minket jellemez a romantikus igény, hanem a hírforrásokat az egész nyugati civilizációban kevésbé a hírek miatt, mint a belső meggyőződések napi megerősítése végett fogyasztják. A részletekről korrekt prózai módon tájékoztató média hamar tönkre megy, és a táborát érzelmileg egyben tartó média marad talpon.

Választási ismeretek szempontjából természetesen az unalmasan prózai, narratívaközi részletek a fontosak, amelyekhez a fentiekből következően nehéz hozzájutni. A tájékozottsághoz nem „csupán” sorok között, hanem hírforrások között kell olvasni, összefüggésekben kell gondolkodni, belső ellentmondásokat kell észrevenni.

Szélesebb nézetben nincs független, objektív hírforrás: mindegyik beáll a két nagy narratíva egyike mögé, és az olvasottság érdekében még rá is tesz egy lapáttal. Nem is csak a fogyasztói elvárások, hanem a hírszerkesztők és az újságírók elfogultsága miatt, hiszen emberből lévén, ők is valamelyik narratíva hívei, sőt többnyire harcosan, néha minden gátlás nélkül azok.

Egy Választási ismeretekből sikeres vizsgát tett választónak tudnia kell, hogy ösztönvilága alapján hol helyezkedik el a Párizs - Bakony tengelyen, és hogy ezt az elfogultságát milyen hírek fogyasztásával mérsékelheti a prózai valóságismeret irányába.

Választási ismeretek 9. rész – Miért nem az „igazságosság”

A jövedelmek „igazságos” „elosztása” újra kordivat lett, de csak mert elfelejtettük a mérhetetlenül sok igazságtalanságot, amit az előző próbakörben okozott. Az elméleti „igazságosságnak” volt rá 70 éve, hogy kibontakozzon - nem sikerült, így az egyetlen jó dolog benne az összeomlása lett.

A tőkés társadalmi berendezkedéstől nem elméleti malasztot, hanem gyakorlati jólétet várhatunk, „igazságos” „elosztást” nem, mivel éppen attól lesz jólét, hogy ki-ki magának termel ahelyett, hogy másokét(!) akarná erővel elosztani. A másoké fontos kulcsszó, mert semmi gond nem lenne, ha az „igazságosság” harcosai a sajátjukat osztanák... apropó, ha következő alkalommal szóba hozzák a szociális érzékenységet, emlékeztessük őket erre: a magadéból igazságosságoskodj, a másét hagyd békén.

Fontoljuk meg, hogy a tőkés termelés is igazságos a maga gyakorlatias módján, összeegyezteti a jólétet az igazságosság elérhető fokával: 1. a jövedelem nagyjából arányos a befektetett erőfeszítéssel; 2. az általános jólét nagyságrendekkel haladja meg az „igazságosan” „elosztó” társadalmakét; 3. aki tőkés társadalomban „mélyszegény”, az lényegesen jobban él, mint a kommunizmusban a középosztálybeli; 4. a magántulajdon tiszteletben tartása felel meg a „ne kívánd embertársad vagyonát” parancsolatnak, amelynek megszegése már annyi bajhoz vezetett.

Röviden számoljunk le két téveszmével: 1. miszerint az őskeresztények egyfajta kommunista vagyonközösséget hoztak volna létre mintául az utókornak - Szent Pál ugyanis olyan rövid időn belül várta a világvégét, hogy nem csak a párkapcsolatok létesítését tartotta feleslegesnek arra a kis időre, hanem ha létezett volna, akkor a tartós tejről is lebeszéli az őskeresztényeket; ám a mindennapok valóságával szembesülve ugyanő alkotta meg az „aki nem akar dolgozni, ne is egyék” elvet. Szó sincs tehát arról, hogy az őskeresztények hosszú távra vagyonközösségben gondolkodtak volna. 2. Miszerint a kommunisták félreértették volna Marxot - Marx kizsákmányolásmodelljében a vállalkozó munkájának értéke NULLA, vagyis azt feltételezte, hogy az Apple cég értékét 100%-ban a fizikai dolgozók állítják elő, és Steve Jobs-nak semmi szerepe benne, ő csupán „kizsákmányolja” a proletárjait. Ez olyan fokú dilettantizmus, mint manapság Marxot sztárolni, illetve azt feltételezni, hogy a modellje bármilyen formában működőképes.

Térjünk vissza az előző posztban említett „hatalmas a mélyszegénység” érvre: a kapitalizmus az erőfeszítéssel (tanulással, munkával, iparkodással) nagyjából arányos jövedelmet ígér, és nem ígér megmentést a szorgalmatlanság következményeitől. Vigasz azonban, hogy a kapitalista „mélyszegénység” magasabb életszínvonalú, mint a kommunista jólét, és hogy jó egyéni életdöntésekkel könnyedén elkerülhető, mert a tőkés társadalmi szerkezet mint olyan NEM igazságtalan: nála csak igazságtalanabbat lehet kialakítani.

Egy másik bevett szociálisan érzékenyítő érv, hogy a gazdagság felülről nem csorog le alulra, tehát eljött a forradalmi változások ideje – nem jött el, mert nem Steve Jobs vagyonának kell lecsorognia, hanem Gipsz Jakabnak/Johannának kell felfejlődnie Steve Jobs szintje irányába, és amennyire sikerül, azzal arányosan máris megvalósulnak a jóléti ambiciói.

A tudatos választó a fentiek alapján dönthet, hogy a továbbiakban is lelkesen támogatja a tőkés berendezkedést mindenki jóléte érdekében, vagy inkább arra szavaz, hogy nyitott kaput döngetve, a saját vagyonából továbbra is szabadon igazságoskodhasson. Kár, hogy utóbbi alternatívát senki sem kínálja, minden „elosztó” csak a mások vagyonára pályázik.

Választási ismeretek 8. rész – Mitől lesz jólét, és miért legyen

Ha a viszonylagos jólétben élő országok gyakorlatát nézzük, többféle jóléti forrást találunk: 1. ipari termelés, sikertermékeket feltételezve; 2. szolgáltatás, de csak ha ipari háttér is van mögötte; 3. turizmus, a maga szezonális problémáival; 4. mezőgazdaság, kizárólag ha egészséges élelmiszerek végett jelentősen támogatják, mert önmagában nem jövedelmező; 5. valami egyedi előny, pl. adóparadicsom / titkos bankszámlák / kalózkodás / árnyékflotta üzemeltetés.

A fentiek közül egyedül az ipar az, ami minimális fenntartással (pl. ne mérgezze a környezetet és a lakosságot) alkalmas jóléti motornak, az összes többi alternatívával komolyabb gondok adódnak. Tehát ha a mindenkori kormány sikeresen fejleszti az ipart, akkor ezzel a lehető legnagyobb jóléti lökést adja a társadalomnak.

Miért legyen jólét? Természetes emberi vágy: már a barlangi ember is örült volna a központi fűtésnek, és díjazta volna a mosógépet meg a kvarcgrillezett ősbivaly szeletet.

A hidegháború végével eldőlt, hogy a jólétteremtő versenyben a kapitalizmus nyert, és akármilyen „igazságos”, „egyenlő”, hiper-szuper társadalmat is ígér egy erővel bevezetendő ideológia, a jóléti versenyben elkerülhetetlenül alulmarad – egyéb problémáiról nem is beszélve.

1989-ben a magyar lakosság dönthetett, hogy a szocialista lakótelepek szürkeségében lelkesedik tovább a látványosan nem közelgő „igazságos, szép jövőért”, vagy inkább Bécs mellé rohan hűtőgépért, gumicukorért és FA márkájú dezodorért: oda rohant.

Ebből adódik az értelmiségi körökben máig le nem vont következtetés, hogy a társadalmak meghatározó szempontja nem az igazságosság, hanem a jólét, az áruválaszték és bőség.

Igen ám, mondhatja egy értelmiségi, de mi van, ha a jólét egyben mélyen igazságtalan társadalmat eredményez, akkor is a „jólétet” választjuk a „magasabb szempont” helyett?! (Lásd: „nő a mélyszegénység”, „fokozódik a kirekesztés”, és ezek érvrokonai.)

Örömhír, hogy a két szempont, a jólét és az igazságosság között nincs ellentét (bővebben a következő részben).

Választási ismeretek 7. rész – Külső és belső elvárások

A külső elvárásokkal érdemes pragmatikusan együttélni – amíg a jólétünket szolgálják.

Magyarország nemzetközi helyzetét jól illusztrálja a következő vicc. Kiscowboy bemegy a vadnyugati kocsmába, és elkiáltja magát: Ki festette zöldre a lovamat?!! Feláll egy hatalmas termetű, marcona fickó: Én. Miért? Erre Kiscowboy megszeppenve: Hát, csak mert megszáradt, lehet lakkozni.

Több évszázada tartó helyzet, hogy a körülöttünk lévő államok és a nagyhatalmak egymással összefogva „zöldre festik a lovunkat”, és mindössze a közül választhatunk, hogy 1. le is lakkozzák; vagy 2. lelakkozzák ÉS meg is vernek. Szűkre szabott mozgástér.

Ehhez igazodott a két fő politikai irányzatunk: 1. lakkozzák csak, sőt, kis csúszópénzért segítünk lakkozni, csak ne verjenek meg: ez az optimum Magyarország számára; 2. fellázadunk az égbe kiáltó igazságtalanság ellen: ez a Magyar Út. A két irányzat között nagyjából erőegyensúly van, felváltva kerül fölénybe egyik vagy a másik. A közvélemény is középen megosztott: az első kérdés, hogy igazunk van-e; a második ugyanilyen fontos: ha igazunk van is, mire megyünk vele.

Az utóbbi idők „szuverenista” kormányzása – gazdasági együttműködéssel, az uniós csatlakozás támogatásával – megkísérelt felülemelkedni a ciklikus zöldre festési helyzeten. Felemás sikerrel, mivel ezúttal Ukrajna eltökélt abban, hogy zöldre festi, lelakkozza (még jobb: velünk lelakkoztatja), és ha valakinek ez nem tetszik, jól meg is lesz verve. Visszazökkentünk a régi kerékvágásba.

Ehhez a helyzethez is gyorsan igazodott a két fő politikai irányzatunk: 1. mindenbe beletörődünk, és ha kicsit így is megvernek, örüljünk, hogy legalább nem nagyon... 2. szövetségest keresünk Mégnagyobbcowboy személyében, aki majd móresre tanítja Nagycowboyt, legközelebb ne támadjon kedve zöldre festeni. A meccs döntetlenre áll, de a rutin irányába hajlik.

Mindkét elképzelés önbeteljesítő jóslattá válhat, ám a hagyományos reflex van előnyben: ha a többség lakkozást és (kis) verést kér, azt könnyedén megkapjuk, nem lesz akadálya. Ha Nagycowboy (és minden zöldre festő) móresre tanítására szavazunk, ahhoz hosszú távon kell erőt és eltökéltséget mutatnunk, továbbá egy nehéz akadálypályán kell végigmennünk, hogy megvalósuljon.

Azt a gondolkodásmódot, amellyel Kiscowboy latolgatja, hogy ezúttal kicsit verik meg vagy nagyon, tanult tehetetlenségnek nevezi a lélektan. Amikor bátran, de nem támadóan kiáll az igazáért, azt meg asszertivitásnak – manapság ez a trendi, és ez erős érv a bátor igazságkeresés mellett.

Legalább ennyire fontos kérdés, hogy mi lesz közben a jóléttel. Ha együttműködünk a zöldre festőkkel, az pozitív jóléti többletet hoz (magasabb jövedelmet és életszínvonalat), vagy csupán negatívat (nagy verés helyett kicsit)? Ezt egyénileg megfontolva máris világosabban látja a választó, mire miért szavaz. Félreértések elkerülése végett: nem azt fogja látni, hogy mire KELL szavaznia, hanem hogy a két fő irányból melyiket választotta, ezért és ezért...

A jólét ugyanis az egyetlen irányadó belső elvárás (bővebben a következő részben).

Választási ismeretek 6. rész – Ne is legyen szimpatikus?

Nézzék, milyen szép vagyok, és aki szép, az jó is, tehát nem lehetek bűnös - érvelt egy bírái előtt levetkőző ókori görög nő. Nem tudjuk, felmentették-e, de azt sejthetjük, hogy egy mai bíróság nem hatódna meg az érvelésétől.

A minden cselekvőképes felnőttre kiterjedő választójog korában azonban rendre a jobb megjelenésű, szebben beszélő, elegánsabban öltözködő jelölt nyer – vagyis e tekintetben még az ókorban tartunk, a felületes benyomásokból levezetett, elhamarkodott érzelmi következtetések korában.

Egy kifejezetten jó kiállású, jól kommunikáló jelölt esetében meglehetősen biztosak lehetünk, hogy hivatali ideje alatt fontosabb lesz számára a szimpátiában lubickolás, a lájkok begyűjtése a kitartó munkával elért eredményeknél. Bolond lenne vitákat előidézve érdemben dolgozni, amikor magasabb tetszésindex mellett úszhat is az árral, nem sokat téve azon túl, hogy főállásban ő a szimpatikus.

Ebből nem következik, hogy ne szavazzunk jó kiállású jelöltre. Ha egyben gyakorlatias patrióta is, akkor akár elnézhetjük neki, hogy – mellesleg – szimpatikus.

Szintén nem lényeges, hogy jómódú legyen, és pláne nem, hogy olcsón vagy ingyen vállalja a feladatot. Ahogy fogorvosból, nőgyógyászból, védőügyvédből, optikusból, de még csokoládéból sem szokás a legolcsóbbat választani, úgy politikusból sem bölcs dolog – nincs ingyen ebéd, legfeljebb nem írták ki az árát.

Figyeljük meg, hogy a szimpatikus döntéshozóik által válságba sodort nyugati társadalmak ma rendre unszimpatikus „trollokat” (lásd: Shrek) választanak, mert tőlük remélnek érdemi változást, őket tartják rátermettnek, ha a mocsár lecsapolásáról van szó.

Egy troll nem sírja el magát, amikor politikai inkorrektséggel vádolják. Büszkén kihúzza magát, hogy igen, ő ilyen, és nehéz helyzetekben a többség szerint pont ilyennek kell lenni.

Választási ismeretek 5. rész – A jelölt patrióta?

Honnan tudhatjuk, hogy xy jelölt alkalmas és képes is a közérdek eredményes képviseletére? Utóbbit nem tudhatjuk, mert nem látunk a jövőbe, előbbit azonban onnan tudhatjuk, hogy az illető szereti az általa képviselt területet, röviden: patrióta a szó szélesen, de szigorúan vett értelmében.

Szélesebb értelemben patrióta az, aki szereti a választással érintett konkrét területet, legyen az falu, város, megye, régió, ország, esetünkben az egész kulturális nemzet. Szigorú értelemben viszont csak az patrióta, aki nem használja a bevett mazochista trükköt, miszerint az általa képviselendő területi egység tulajdonképpen „kokit és sallert” érdemel, és megválasztása esetén azon lesz, hogy meg is kapja, mert ilyen értelemben akar „jót” a a területnek. Ki kell ábrándítanunk: ez nem patrióta hozzáállás, a patrióta ténylegesen szereti az általa képviselt területet, és ténylegesen jót akar ott elérni.

Álljunk meg egy pillanatra: a patrióta szó erősen vitatott, hogy válhat akkor egységes választási szemponttá?

Az értelménél fogva: miért választanánk olyan jelöltet, aki nem akar jót, miért szavaznánk az érdekeink ellen? Akinek kifogása van a választással érintett területtel kapcsolatban, az ne induljon a képviseletéért, mivel – eredményesen vizsgázott választók szemében – esélytelen.

Ha abban a ritka szerencsében van részünk, hogy két patrióta jelölt közül választhatunk, akkor a gyakorlatiasabbra, a valósággal közvetlenebb kapcsolatban állóra célszerű szavazni. Tőle várhatunk gyakorlati eredményeket. Róla feltételezhetjük, hogy a szavait tettek is követik, hogy nem csak meghirdeti a projektjét, hanem lépésről lépésre képes is végrehajtani, és hogy az jól alakul számunkra.

A fentiekből következik, hogy csakis pozitívan gondolkodó, konstruktív jelöltnek lehet esélye. Ha belegondolunk, már ezért megéri bevezetni a Választási ismeretek vizsgát.

Választási ismeretek 4. rész - A közérdek megkerülhetetlensége

A közlegelők tragédiája néven ismert játékelméleti probléma - van egy közös legelő, amelyen több gazda is legeltet néhány tehenet. Minden gazda abban érdekelt, hogy egyre több tehénből álljon a csordája, a túllegeltetés viszont fokozatosan tönkreteszi a közlegelőt. Minden plusz tehén egyéni (igaz, csökkenő) hasznot hoz, a hosszú távú (és egyre növekvő) kár ellenben közös. A lejtőn nincs megállás, mert minden gazda úgy érvel, hogy „ha én nem csapok ki még egy tehenet legelni, megteszi valaki más”, így az egyéni racionalitások eredménye kollektív irracionalitás.

Más szóval, az egyéni érdekek nem adódnak automatikusan össze közérdekké, nincs „láthatatlan kéz”, amely ezt varázsütésre elintézné.

Az a társadalom, amelyben az egyéni érdek a közérdek fölé került, csak véletlen szerencsével kerülheti el, átmenetileg, az összeomlást. Jöhet néhány bő év a közlegelőn, a szűk esztendők során bekövetkező kiszáradás előtt.

Ha a társadalom megkülönbözteti az egyéni érdektől a közérdeket, és választási feladattá emeli annak képviseletét, akkor az egyén úgy érvel, hogy tisztában van a saját érdekével, de azzal is, hogy a közösség a közérdek mentén tud előre menni, ezért a közérdeket várhatóan eredményesen képviselő politikai jelölt(ek)re szavaz, így hosszú távon nő a társadalmi jólét.

Ide kívánkozik egy rövid okfejtés a jogok és kötelességek egyensúlyáról: minden gazdának egyéni joga, hogy annyi tehenet legeltessen, amennyit akar. Kötelessége azonban figyelembe venni a közérdeket, ami tulajdonképpen a saját jóléte érdekében korlátozza őt.

A bevett libertárius gondolat, miszerint az egyén szabadságát kizárólag más egyének szabadsága korlátozhatja, nem elég a társadalmi jólét biztosítására, így választási szempontnak sem alkalmas.

Hogyan érvényesíthető a közérdek egy, az egyén jogaira fókuszáló társadalomban, amilyen a miénk? Tudatosítva, hogy a közérdek hosszú távon az egyéni jólétnek is használ, az elhanyagolása pedig rossz üzlet.

Német külügyi zűrzavar

Szijjártó Péter beszámolója szerint a brüsszeli külügyminiszteri tanácskozáson a német külügyminiszter komoly következményekkel fenyegette meg a magyar kormányt arra az esetre, ha nem tűri el az ukrán olajblokádot, és nem hagyja jóvá attól függetlenítve az ukránoknak adandó európai hitelt.

Ugyanez a német külügyminiszter közölte azt is, hogy a NATO-nak semmi köze a Hormuzi-szoros újranyitásához.

Elsőre ellentmondásosnak tűnhet határozottan ragaszkodni egy nem jó kilátásokkal kecsegtető háború folytatásához, és ezzel párhuzamosan határozottan megtagadni a részvételt a világ energiaellátásának biztosításában. A NATO-nak ugyanis Ukrajnához sincs több köze, mint a Hormuzi-szoroshoz.

Hacsak nem az az elv, hogy „mindegy mit, csak valahogyan ártson”.

Választási ismeretek 3. rész - A választás fő szempontjai

Ami irányadó: a közérdek képviselete; a jelöltek alkalmassága a közérdek képviseletére; várható eredményességük e téren.

Ami nem irányadó: szimpátia a jelölttel; jó kommunikációs képességek; külső hatalmak/szervezetek elvárásai. Ezek persze mind figyelembe vehetők, és kétségkívül jelentős hatással is járnak a választás eredményére, ám hiba lenne kifejezetten ezek alapján szavazni.

Vegyük sorra a szempontokat.

A közérdek mint definíciós probléma - mégis, kinek van joga / képessége megmondani, mi a közérdek? Általános érvénnyel senkinek, saját nézőpontból ellenben bárkinek, mindenkinek. Mindenkinek van egyfajta intuíciója az egyéni érdekéről és hogy az hol ütközhet mások érdekeivel. Ebből levezethető egyfajta közérdek: ami általánosabb és magasabb érvényű az egyéni érdeknél.

Hasonlat: senki nem tudja megmondani, mi a mindenki számára biztosan finom étel, azt viszont mindenki tudja, hogy neki mi ízlene, és hogy egy nagyobb csoport számára várhatóan mi az elfogadható mértékben finom étel.

Ezen a logikai vonalon haladva mindenki képes mérlegelni, hogy szerinte leginkább mi lenne a köz érdeke.

Egy tartalmas választási kampány feladata (az lenne), hogy minél több szempont bekerüljön a közbeszédbe a közérdekkel kapcsolatban, és a szempontok ütköztetése során kinek-kinek kikristályosodjon az ezzel kapcsolatos elképzelése, ami alapján megfontoltan tud szavazni.

Hasonlatunknál maradva: ki-ki mondja el szabadon, hogy szerinte mi lenne a legtöbb ember számára finom, vagy legalábbis elfogadható étel.

A szabadon előadott mondandókat hallgatva egyre világosabbá válik, mi lehet a köz számára elfogadható táplálék, így aki arra szavaz, a közérdek szempontjából nagy valószínűséggel hasznosan dönt.

Egy tartalmas kampány során arra számíthatunk, hogy kinek-kinek finomodik, pontosodik a közérdekről alkotott összképe. Nehéz nem észrevenni, hogy a mai kampányok nem igazán ilyenek, és hogy e téren – óvatosan fogalmazva – lenne hová fejlődni.

Itt adódik az ellenérv, hogy minek bajlódjunk mások ízlésének megtippelésével, mindenki mondja be a kedvenc süteményét, és a legtöbbször említett lesz az „országtorta”. Egyszerű, nem? És ha működik is, miért bonyolítanánk feleslegesen az életünket intuitív „közérdek”-saccolgatással?

Vagyis, mi történne akkor, ha ki-ki a saját egyéni érdeke szerint szavazna, és a szavazatok össznépi eredőjét tekintenénk a „közérdeknek”? Elsőre vonzó ötletnek tűnhet, ám alaposabban megfontolva a közlegelők tragédiájához vezetne. (Bővebben a következő részben.)

Választási ismeretek 2. rész - Választójog

A választásban való részvétel feltételei: 1. sikeres Választási ismeretek vizsga; 2. betöltött 16. életév; 3. állampolgárság.

Ez legalább három ponton jelent változást a mostani helyzethez képest: a vizsgakötelezettségben; a korhatár leszállításában; az állampolgárság feltétlen előírásában (önkormányzati választás esetén is).

A korhatár csökkentését az indokolja, hogy aki érti, miről és mire szavaz (azaz levizsgázott), az a maihoz képest fiatalabb korban vehessen részt a döntéshozatalban. Aki nem érti, az meg idősebben se rongálja a közérdeket, vizsgázzon le a szavazáshoz.

Az önkormányzati választás állampolgársághoz kötését az indokolja, hogy világos logikát teremt: lehetőleg az válasszon, aki pozitív érzelmekkel kötődik a választási területhez, és annak általános jóléti működésében érdekelt. Ez persze fennállhat a területen élő, de nem állampolgár esetén is - csak nem tartósan, mivel az ilyen ember nyilván törekszik állampolgárrá és ezáltal választásra jogosulttá válni.

Fontos megjegyzés ezen a ponton, hogy nagyon nehéz a megszerzett választási jogot bármilyen csoporttól megvonni, mivel erről az érintett is szavaz, és borítékolhatóan ellene fog voksolni (pl. ezért is dőreség a határon túliak választójogának megvonásával kampányolni).

A Választási ismeretek vizsga bevezetésével azonban egyszerre szűkülne és bővülne is a választási jogosultság, mégpedig észszerű módon, így ha nem is könnyen, de lenne esély a megvalósításra.

Választási ismeretek 1. rész - Fogalommeghatározás és területi hatály

Választás alatt leggyakrabban önkormányzati vagy országgyűlési választást értünk, ennek során a választásra jogosultak a szavazataikkal önkormányzati / országgyűlési képviselőket választanak.

A választás területi hatálya egy-egy önkormányzatra, illetve az Országgyűlés esetén Magyarországra terjed ki. Az érdi választás során például Érd képviselőtestületét, Veszprém megye esetén a Veszprém megyei közgyűlés tagjait, Magyarország esetén a magyar Országgyűlés képviselőit választjuk.

Tehát Érden nem Százhalombattáról, Veszprém megyében nem Zala megyéről, Magyarországon nem Ausztriáról szavazunk. Romániában meg nem Magyarországról... fő szabályként.

Itt meg kell említenünk, hogy Magyarország határain kívül nagy létszámú magyar kisebbség él oly módon, hogy nem saját döntése, hanem a történelem fintora alapján lett más ország állampolgára, és a helyzetét jelentősen befolyásolja, hogy a mindenkori magyar kormány kiáll-e a jogaiért, vagy legszívesebben a sorsára hagyná, hogy olvadjon be.

Ezért, Európában szinte egyedülálló módon, a határon túli magyarok jelentős szerepet játszanak a magyar Országgyűlés összetételének meghatározásában – okkal és joggal, mivel Európában szinte egyedülálló helyzetbe hozta őket a történelem. Az osztrákok jelentős százaléka például nem került erővel más államok fennhatósága alá, így nincsenek a határon túl, hogy onnan szavaznának.

Választási ismeretek - Előszó

Kit ne zavarna a politika hangossága és érzelmi túlfűtöttsége? A politikusokon kívül, akik ebből élnek (nem is rosszul), mindenkit zavar. Ugyanakkor, megvan annak a logikus oka és háttere, hogy pont így működik, és nem másképp.

Az egyetemes választói jog vezet ehhez az anomáliához, ugyanis a naiv választói közönségnek a legalsó IQ-tartományát kell megcélozni és érzelmileg megszólítani a sikerhez, onnan jön a legtöbb szavazat.

Aki magasabb IQ-tartományban kampányol, az veszít. Aki nem érzelmi, hanem esetleg értelmi érvekkel próbálkozik, szintén veszít. A sikeres politikus szükségszerűen alacsony IQ-jú és érzelmekhez szóló érvekkel dolgozik tehát.

Mi lenne, ha a választói jogot választási ismeretekhez és azokból letett vizsgához kötnénk? Olyan változást hozna, mint ha egy vállalati tendert a söröző közönsége helyett szakemberek értékelnének, átgondolt szempontok szerint, és nem érzelmi zaklatottságban össze-vissza vagdalkozva.

A következő sorozat ilyen szempontokat vázol fel. Mi szerepelhetne egy Választási ismeretek vizsga tananyagában?

Nem jár ez olyan kockázattal, hogy „aki a pályát tervezi, a felé lejt”? Valószínűleg igen, így aztán a tananyagot nem írhatja egyetlen ember vagy érdekcsoport, csakis ellenérdekelt érdekcsoportok közös munkája, kompromisszuma lehet.

A sorozat ennélfogva vitaindító, hátha ellenérdekeltek is kedvet kapnak és beszállnak a maguk szempontjaival így, a 2026-os országgyűlési választás előtt bő egy hónappal.

Irán: mi az irány?

Az Iránnal kitört konfliktus megmozgatta az érzelmeket: ki örömmel (bukik a vérnősző rezsim), ki felháborodással (mit képzel Amerika és főleg Izrael) reagált. Ebben a 25 perces elemzésben a higgadt, gyakorlatias részletekről értesülhetünk.

Spoiler: a rezsim bukása nem, legfeljebb kevésbé ellenségessé válása várható, Venezuelához hasonlóan; a konfliktus nem szélesedik ki, többek között a terület hegyek általi védettsége miatt; Irán belső megosztottsága és nagy arányú kisebbségei nem teszik lehetővé a rendszerváltást: a lakosság 2/3-a ellenzi a rezsimet, de közben 2/3-a támogatja annak vallási nézeteit, egymás átfedő halmazokban; Irán meggyengülésével Törökország tör hegemóniára, és vonhat akár hasonló fegyelmezést magára; Kína az egész régió stabil olajszállításaiban, azaz a békében érdekelt.

Távoli területek konfliktusairól inkább átfogó érzelmi, mint gyakorlatias álláspontunk szokott lenni, Irán esetében sem valószínű, hogy tudjuk, hányféle nyelvjárást beszél a (7-8 milliós!) balucsi kisebbség.

Irán összefüggésében pedig érdemes tudatosítani, hogy míg Trump az ukrajnai háborúnak ígért rövid úton véget vetni és látszólag nem halad e téren, időközben Venezuela, Irán és eddigi utalásai alapján Kuba szövetségesi támogatásának kiiktatásával sorra szedi le Putyin értékes figuráit a globális sakktábláról, így közvetett úton tart a cél felé.