Melegmesét... polcra fel/polcról le?

Megjelent egy meleg mesekönyv, és megindult a tiltakozás. Kinek van igaza?

A meleg érdekcsoportok nézőpontjából logikusnak és hasznosnak látszhat mindenbe beletenni egy csipet melegséget. Hiszen már Örkény is megírta: Az ember melegségre vágyik. Meg aztán, jó reklám lehet a borítékolható tiltakozás, növeli a forgalmat. Ráadásul, ha a túl vehemensen tiltakozók beégetik magukat, a tiltakozók ellen tiltakozók még nyitottabbá válnak az üzenetre.

Az ellenzők nézőpontjából a tiltakozás elkerülhetetlennek, noha haszontalannak látszhat - valamit tenni kell a folyamatos nyomulás ellen, ez lelkiismereti kötelesség; még ha hosszabb távon nincs is értelme, mert a meleg áradat megállíthatatlan.

A két lépés távolságot tartó elemző szempontjából elméleti és gyakorlati kérdések is felvetődnek. Ki veszi meg és kinek, milyen megfontolásból? Maradjon a polcokon? Kapjon-e jelölést? Tulajdonképpen: mit keres a melegség a mesében?

Az utolsó kérdésre egyértelmű a válasz. A mese sosem a világ sokszínűségét tükrözte, hanem viselkedésmintát és példaképet állított a gyermekeink elé. Gondoljunk bele: nem volt a történelemben annyi királyfi és királylány, ahány bekerült a mesékbe, viszont százmilliószámra éltek olyan hétköznapi emberek, akikről egyetlen mese sem szól. Hétfejű sárkány meg egyáltalán nem létezett, ám e tény nem fékezte a meseszerzőket... A szülők azt szerették volna, hogy a gyerekeik királyfiként-királylányként-sárkányölő vitézként viselkedjenek, erre nevelő izgalmas-szimpatikus példákat állítottak eléjük. Ha tehát egy mesében két királyfi jön össze egymással, az nem a sokszínűségről szól, hanem követendő példát állít, azaz mintaadó célú. Szintén fontos, hogy a mese sosem árnyalja, hanem a lehető legkontrasztosabban, fekete-fehér ellentétekben ábrázolja a világot. A mesében nincs jó banya vagy galád legkisebb fiú, aranyos emberevő óriás, sem "jó tett helyébe rosszat várj". Fiúk és lányok vannak, nincs átjárás. Nincsenek félmegoldások, a jó elnyeri jutalmát, a rossz a büntetését. A mese archetipizál, amiből épp a sokszínűség ellentéte következik: a világ kuszasága akkor sem kerül mesébe, ha ténylegesen létezik. Nem szerepel mesében a francia forradalom, kommunizmus, fasizmus, humanizmus, heliocentrizmus, sem lelkiség, sem világnézet. Ha véletlenül belekerül, az csakis ideológiai illetve propaganda megfontolásból történhet, és nem lesz hosszú életű, mert az ilyen "génszerkesztett" fércmű sematikus, unalmas, nincs rá befogadói igény.

Ennek alapján pontosan megjósolható, ki veszi a melegmesét és kinek, miért: páran esetleg véletlenül, mert nem fogtak gyanút. A light majonézt is lekapják a polcról, aztán bosszankodnak otthon. Nagyobb számban fogják venni "haladók", hogy konzervatív ismerőseiket zrikálják vele; és megveszi majd néhány próbafogyasztó, aki a valóságshow-t is csak azért nézi, hajnalig, hogy meggyőződjön róla, mennyire nézhetetlen.

Hány meleg mesél majd belőle a biológiai gyermekének, illusztrálandó, hogy "a melegség apáról fiúra száll"? Ezt tippelje meg az olvasó. Azt is, hogy hány gyerek kéri majd estéről estére: "A kétkijájfisat meséjd, anyu!"

Jelöljük-e a melegmesét, és ha igen, hogyan? A melegek szerint nyilván ne, hiszen a rögvalóról szól, nincs abban semmi. A megfontoltan nem melegek szerint meg nyilván jelöljük, pl. így: "LMBTQa-zs". Ami ellen majd a melegek tiltakoznak, de nem lesz jó érvük: ha tényleg nincs semmi különös az LMBTQ-ban, akkor abban sincs, ha feltüntetik. Ki háborogna, ha Lázár Ervin könyveire felkerülne egy "Heteró tartalom" jelzés - és vajon milyen ellenérvbe kapaszkodna?

Lekerüljön-e a polcokról az LMBT...stb. könyv, sőt általában, lekerüljön-e bármilyen könyv a polcokról, amivel nem értünk egyet (pl. Mein Kampf), ami nekünk nem tetszik (Cion bölcseinek jegyzőkönyve), amit nem akarunk megvenni (Herczeg Ferenc-összes)? Ne kerüljön le. Egyszerűen azért, mert egy egészséges világ emberei hisznek a művelődés, a kritikai gondolkodás, az emberi ész hosszú távú sikerében. Mutassuk meg, hogy nem csak homók vagyunk, hanem sapiensek is. Egy kívánatos világ tűri, de nem hozsannázza a sokszínűséget, és hosszú távon a konzervatív többség fő érve ez lesz: válaszd a valódi szabadságot, szavazz a konzervatívokra - könnyebb másnak lenni egy konzervatív demokráciában, mint önazonosnak maradni a másság diktatúrájában.

Mi a társadalmi "haladás"?

Az előző posztban kiderült, hogy nincs független művészet, noha a "haladás"-t intuitíve ezerrel nyomató művész a függetlenség illúziójában leledzhet. E jelenséget közelebbről vizsgálva érdemes kitérni a társadalmi úgynevezett "haladás"-ra és annak hátterére.

A "haladás"narratíva lineáris történelemszemléletet tükröz. A héber Biblia (Ószövetség) szerint a világ egyenes vonalon, bár vissza-visszaesve, halad egy ideálisan igazságos, paradicsomi állapot felé. A tökéletesen igazságos állapotot a világi uralkodó Messiás eljövetelekor éri el, akinek "útját" előkészíteni minden zsidó ember szent kötelessége. Jézus színre lépése, kereszthalála és feltámadása megteremtette a vágyott igazságos állapot kereteit - mármint a Jézust Messiásnak elfogadó zsidók szerint. Az ókori zsidóság ekkor két táborra szakadt: a Messiás Jézust és a világ "megváltottságát" (az Új Szövetséget) elfogadó zsidó-őskeresztényekre és a Messiást/megváltást tovább váró zsidókra.

A világ megváltásáért (tökéletesen "igazságossá" tételéért) jelenleg dolgozók - ha következetesen gondolkodnak - csak olyan judaista hátterűek és szimpatizánsaik lehetnek, akik szerint Jézus nem jelentős tényező a világban, így a megváltást sem érhette el, immár 2000 éve. Érthető módon éles ellentétbe kerülnek a Jézus tanítása nyomán felépült, megváltástanra alapított nyugati civilizáció következetesen gondolkodó tagjaival, akik úgy tudják, hogy a világ két évezred óta már nem aktivizmussal, hanem a jézusi két fő parancs (szeresd Istent teljes erőddel; szeresd embertársadat mint önmagadat) önkéntes megvalósításával válik tökéletessé, illetve csak olyan mértékben nem tökéletes, amilyenben a két fő parancsot nem tartja be mindenki, önként, maradéktalanul.

Buddhista hasonlattal: a Jézus nyomán kirobbant zsidó-zsidó megváltásvita olyan, mint ha egyesek szerint a lét "igazságtalansága" ellen harcolva jutna el az emberiség a Nirvánába, míg mások szerint az egyéni belső tökéletesedés közösségi eredményei útján.

A történeti háttér után térjünk rá a "haladás" hittételeire: a tökéletesen "igazságos" világban nincs kizsákmányolás (ad absurdum: magántulajdon), elnyomás (pl. szülői nevelés), szabadságkorlátozás (legyen bár köztörvényes), hatalommal (akár közérdekű) visszaélés, mindenki elképzelhető szükségletei betöltetnek, legkuszább vágyai kielégíttetnek, mindenki tökéletesen egyenlő (bármit is jelentsen ez a gyakorlatban). Addig kell kíméletlenül harcolni a haladás ellenségeivel és a haladást nem értőkkel, amíg ez az állapot bekövetkezik.

Könnyen belátható, hogy a fenti elgondolások - életidegenségük okán - soha nem valósulhatnak meg, viszont minden stabil közösség szétverésére alkalmasak, így borítékolható, hogy a "haladás"-ért folytatott harc útját tönkretett társadalmak és megölt "ellenség"tömegek sírjai szegélyezik - már és majd. A létező szocializmus keleten elegendő ízelítőt adott ebből, nyugaton most kóstolgatják, milyen üdvös a "független"-"haladó" véleményterror - és ez csak a kezdet.

Az úgynevezett "haladás" meg nem gondolt ordas gondolat, nincs a logikának olyan szabálya, gyakorlati tapasztalatainknak olyan eleme, amellyel ne ütközne, így csakis érzelmi alapon, a mindenkori többség véleményét félresöpörve vallható.

Érzelmi alapon persze bármi és az ellenkezője is hangoztatható vadul, az összevisszaságba belefér a ma tapasztalt anomália is, hogy a "haladás" radikális, semmilyen erkölcsi megfontolástól nem fékezett harcosai függetlennek, az emberiség buzgó jótevőinek érzik magukat, amikor öreg néniként átlökdösnék a többséget egy olyan zebrán, amelyen az egyre határozottabban nem hajlandó átmenni.

A művészet állítólagos függetlenségéről

Az SZFE védői azt mondják, és talán őszintén hiszik is, hogy a művészeti oktatás függetlenségéért szállnak síkra, miközben úgy tűnik, az SZFE korántsem működött függetlenül. Ez a játszma már eldőlt, jó apropó azonban a művészet - komolyan vett esetletes - függetlenségéről való elmélkedésre.

Balogh Kálmán cimbalmos mondta egy interjúban, hogy a zenész nem a közönségnek játszik, hanem a saját elhivatottságának engedelmeskedve aláveti magát egy nagyobb erőnek. Éleslátó, és általános érvényű ötlet. A művész egyfajta intuitív elhivatottságot érez, és ennek rendeli alá magát. Nem kormánytól függ tehát, hanem a saját elhivatottságintuíciójától - amely a jelek szerint gyakorta egybeesik a balliberális kormányok katekizmusával.

Így fordulhat elő, hogy egy bal-lib művész őszintén függetlennek érzi magát, miközben szélsőséges mértékben és módszerekkel támogat-kiszolgál-ajnároz egy bal-lib kurzust.

A matektanár függetlennek tartja magát, amikor szigorúan érvényt szerez a 2+2=4 igazságának. Ehhez hasonló tudományosságillúzió fűti a "haladást" tűzzel-vassal nyomató művészt is, csakhogy - kritikai gondolkodással könnyen beláthatóan - a "haladás" mögött nem áll szilárd elmélet. Sőt, a gyakorlat inkább arra utal, hogy az ú.n. "haladás" a szakadékba visz. A "haladás" biciglijét tolni ezerrel tehát nem függetlenség, hanem ordas elfogultság, jobb lenne bevallani. Gnóti szeautón.

A nemzet, a haza, az anyanyelv iránti elfogultságról nyilvánvaló, hogy elfogultság, az érintettek nem is tagadják a függőségüket. A bal-lib kurzus nyomatása azonban szóban még "függetlenség"-nek számít az érintettek tudatában és retorikájában, ideje belátni és bevallani az igazságot.

Tényleg van illiberális demokrácia?

Orbán Viktor 6 évvel ezelőtti tusnádfürdői beszéde és hétfői politikai évadindító írása szerint az illiberális demokrácia nem csupán létezik, hanem él és virul: "mi már látjuk, hogy a király meztelen. A 'demokrácia csak liberális lehet' doktrínája, az érinthetetlen bálvány, a nagy fétis ledőlt, már csak a felkavart porfelhő ülepedését kell megvárnunk, és nemcsak tudni, hanem látni is fogjuk."

Ugyanakkor, a kritikai gondolkodás jegyében, feltehetjük a kérdést, hogy vajon hogyan, milyen értelemben lehet "illiberális" egy demokrácia? Abban az értelemben bizonyosan nem, hogy a szabadságot nélkülözhetőnek tartja, hiszen ettől máris diktatúrává válik. Abban az értelemben lehet illiberális esetleg, hogy a szabadság (mint bicigli) eszetlen túltolását tartja nélkülözhetőnek - és valószínűleg el is találtuk, mit ellenpontoz az "illiberális" szóval Orbán Viktor.

Az értelem azonban továbbra is berzenkedik, hiszen a politikai irányzatok irodalma ismer bal- és jobboldali liberalizmust is, a jobboldali változatot "libertarianizmus"-nak szokás nevezni, és nem állhat ellentétben a konzervatív értékekkel, ha seregnyi angolszász konzervatív tartotta-tartja magát libertáriusnak.

A politika persze nem a szemlélődő filozofálás, hanem a lehetséges művészete: talán ezért egyszerűsíti a miniszterelnök közönségbaráttá a viszonylag bonyolult kategóriarendszert. Tény, hogy nálunk nem terjedt el a libertarianizmus. Tény, hogy nyugaton is lassanként bekebelezi a bal-liberalizmus, így nem sok követendő marad belőle. Kár, mert a Voltaire-nek tulajdonított híres elvet (Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.) mintha a konzervatívok képviselték volna nagyobb meggyőződéssel az utóbbi évszázadban, így a libertarianizmus elpárolgásával az elv is légiesedni látszik. Jobboldalon romlik a stílus, és sovány vigasz, hogy baloldalon ki sem alakult: ha nem vagy fenntartás nélkül a bal-lib véleményführerekkel, nem létezel.

Elfogy körülötted a levegő. Márpedig ez így nem helyes, pláne nem liberális. Helyre kell állítani a különböző nézetek sokszínű együttélését, bármilyen dühösek is ettől az önmeghatározás szintjén "liberális"-ok.

Ezt a helyzetképet fogalmazza meg harcias tömörséggel az írás: "Az 'olyan, hogy illiberális demokrácia, nincs' és a hasonló mondatokat most már a politikai ostobaságok könyvébe jegyzik föl". Praktikusan, politikai akcióra készen fogalmaz, ám talán már túl sommásan is, ami az előző bekezdésben írt stílusromlás jele. Mindent a lehető legegyszerűbben, de annál nem egyszerűbben - mondta Einstein -, érdemes ehhez tartani magunkat.

Így mossák az agyadat 3. rész

Az origo.hu is kitett magáért: Mélypont-díjas cikkében friss ügyként tálal egy 2019-es ügyet, és elfelejti belinkelni az összefüggéseket. Elfelejti megadni a helyszínt (London) is, nehogy az olvasónak feltűnjön, hogy "jé, erről mintha már olvastam volna". A tisztességes újságírás szabályai szerint meg kellene említeni, hogy nemrég (szept. 3.) hoztak ítéletet ebben a tavalyi ügyben. Aki a megtévesztő tálalás hatására elborzad, hogy újabb bűncselekmény történt (migráns hátterű elkövetővel), az agymosás áldozata lett.

Így mossák az agyadat 2. rész

Az azonnali.hu víruscikke szerint "a régióban nem áll valami jól Magyarország". A cikkhez közölt grafikonok szerint viszont dehogynem: Ausztria és Horvátország összadatai 2,5-szer magasabbak, Romániáé 3,5-szer. Egyedül Szlovákia büszkélkedhet jobb eredményekkel, a különbség 0,35-szörös. Tehát a számok fényében elég jól állunk. Aki bedőlt a cikk megtévesztő címének, agymosás áldozata lett.

Így mossák az agyadat 1. rész

Ebben a sorozatban a manipulatív szándékkal szerkesztett híranyag legfeketébb "gyöngyszemeit" mutatom be.

Íme az első Mélypont-díjas cikk: https://index.hu/belfold/2020/09/09/buntetnek_de/

A cikk címe (Mától büntetnek, de csak figyelmeztetés után) alá ezt találták írni a tartalomlistán: "Nem büntetnek kétszer, ha jegyünk sincs, nem csak maszkunk."

A hír valós tartalma az lenne, hogy - a súlyosbodó járványhelyzetre tekintettel - megbüntetik azt, aki nem visel maszkot a közösségi közlekedési eszközökön, illetve nem szabályosan hordja azt. Előtte azonban figyelmeztetik a szabályos maszkviselésre.

A manipulatív alcím azt sugallja, hogy az új intézkedés valahogyan a blicceléssel is összefügg, pedig dehogy. Akinek nincs jegye, azt eddig is büntették, figyelmezetés nélkül, és ezután is büntetik, szintén figyelmeztetés nélkül. Kétféle szabálytalanságot eddig sem büntettek duplán, tehát e téren sincs változás. Egy korrekt cikk végén a szerző érdekességként esetleg megjegyezhette volna, hogy mellesleg a szociopata, aki figyelmeztetés után sem húz maszkot, blicceléssel már nem ront a helyzetén, így is, úgy is 8eFt-ot fizet (idővel emelkedő mértékben, a közösségi közlekedési birságok bonyolult algoritmusa szerint). Ám minimális állampolgári érzékkel beláthatta volna, hogy ennek semmi köze a járványügyi intézkedésről szóló konkrét hírhez.

Aki a cikket felületesen átfutva arra jutott, hogy "tehát nyugodtan bliccelhetsz, ha már maszkot sem húzol", az agymosás áldozata lett.

A szivárványos zászló esete a sokszínűséggel

A Budapest IX. kerületi önkormányzatra tűzött szivárványos zászló (letépése, visszahelyezése, babaváró zászlóval történő kiegészítése, stb.) kapcsán izgalmas vita kezdődött arról, hogy vajon a sokszínűség nő vagy csökken-e ezáltal.

Az egyik megközelítésben a szivárvány a nemi identitások sokszínűségét legitimálja egy nyitottá teendő társadalom szemében, ezért üdvözlendő. A másik megközelítésben a "normális" heteroszexualitás ellen foglal állást, a devianciát reklámozza, ezért eltávolítandó.

Kirekeszt-e a szivárvány, ha mindennek szabad lenni, csak "normálisnak" nem? Mit mond erről a logika?

Első megközelítésben a logika a zászló kifüggesztőit igazolja, mivel egy megengedőbb rendszer joggal tart igényt fölényre egy kevésbé megengedő rendszerrel szemben. A nemi identitások és magatartások széles körét elfogadók joggal igyekeznek a mindössze két (női és férfi) identitást elismerők fölé kerekedni – AMENNYIBEN a sokszínűség önmagában vett érték.

Egy toleráns irányzat nem kritizálható eredményesen azzal, hogy miért nem tolerálja az intoleranciát. Nem feladata ugyanis tolerálni önmaga ellentétét, ahogy a demokrácia sem köteles demokratikusan tűrni az antidemokratikus szélsőségek aknamunkáját, és ettől nem válik antidemokratikussá.

Viszont a kritikai gondolkodás jegyében feltehetjük a kérdést, hogy vajon önmagában vett érték-e a sokszínűség - és azt válaszolhatjuk, hogy nyilvánvalóan nem. Önmagában vett érték a társadalmi jólét, a sokszínűség pedig ennek alárendelten vagy érték, vagy nem. Ha társadalmi jóléthez vezet, akkor érték, ha nem vezet ahhoz, akkor - a következménye miatt - nem érték.

E vonalon tovább haladva feltehetjük a következő kérdést: a nemi identitások sokszínű megélése milyen következményekhez vezet a társadalmi jólét terén? Amennyiben arra jutunk, hogy negatív következményekkel jár, akkor ez - szélesebb logikai keretben - érvényes érvelés lehet a nemi identitások sokszínűségét hirdető zászló kitűzése ellen. (Ha megfontoljuk, hogy a szivárvány eredetileg Isten szövetségét jelképezi a Vízözön utáni emberiséggel, akkor pedig beláthatjuk, hogy a szivárványos zászló körüli vita álláspontjai még messze nincsenek kifejtve.)

Kinek nyúlták le az indexét?

Állítólag az index.hu-t nyúlták le csúnya, gonosz, sőt nagyon csúnya, nagyon gonosz, patás lábú befektetők. Akik egyébként baloldaliak... A szerkesztőség tiltakozik, vele tiltakozik az ellenzék, és ahogy ez lenni szokott, a tiltakozók ellen is tiltakoznak a másként gondolkodók.

Azon meg senki nem gondolkodik, pontosan hogyan lehet lenyúlni egy portált. A tulajdonos kérésére, másképp nem megy.

Ha nekem, Gipsz Jakabnak van egy gipsznews.hu című korszakalkotó portálom, azt konkrétan senki sem tudja lenyúlni. Ha anyagi problémáim támadnak, és felkérek egy "lenyúlós" befektetőt, de másnap meggondolom magam, regisztráltatok egy gipszhir.hu (vagy akár kovacsjenohirek.hu) oldalt, és ott folytatom, ahol állítólag "lenyúltak". Már, ha tényleg, őszintén és frankón akarom folytatni.

Pontosan mi akadálya lenne annak, hogy a nepszabadsag.hu ma is ossza az észt pl. hetfejuturul.hu vagy haladohirek.hu néven? Szerződéses akadálya biztosan nincs, ha csak nem arról szól az idevágó passzus, hogy az érintettek önként, esetleg jelentős összegért cserébe, lemondanak a jövőbeni közírásról...

Az index-ügy valójában kétoldalú közönséghülyítő játszma: adott egy hírféle portál, aminek már nincs pénze fizetni a dolgozóit (sokan vannak, tessék megnézni, hányan írtak alá). Keres egy előre tudhatóan "lenyúlós" befektetőt, és felkéri, hogy fektessen be. Úgy okoskodik, hogy a lenyúlós PR-bomba hatalmasat durran majd kül- és belföldön. Hiszen beleillik egy évek óta szorgosan írt és sulykolt forgatókönyvbe, kajálni fogják a fanok. A befektető meg előre látja, hogy ilyen játszma készül, ám úgy okoskodik, hogy érdemes belemenni, mert ő jön ki jobban belőle. A Népszabadság hasonlóan gyanús körülmények között híresztelt "lenyúlása" óta tudható, mi lesz a reakció: 1. oldalon értelmiségi nyavalygás, 2. oldalon értelmiségalázás. 1. oldal népszerűtlenebb lesz, mint volt, 2. oldal meg ellenkező irányba mozdul a felmérésekben.

Logikus kérdés, hogy miért kamuzza bele magát a portál egy borítékolhatóan vesztes játszmába. Tippem szerint értelmiségi hübriszből: jobbnak tűnhet 10 erősen felhergelt fan, mint 20 félig hergelt ingadozó. Csakhogy a demokráciát szavazattöbbségre játsszák, az nyer, aki több szavazatot kap.

Mi lesz a fekete életekkel?

Alapvetően az, amit - saját szerencséjük kovácsaiként - az afroamerikaiak kezdenek az életükkel.

Háttér: 2020. május 25-én őrizetbe vétel közben, rendőri brutalitás miatt meghalt az afroamerikai George Floyd, aki - a wikin olvasható adatok szerint - nem volt vétlen, így szobor helyett börtönt érdemelt volna, ha sikerül szakszerűen őrizetbe venni. Halála tüntetéssorozatot váltott ki, zavargásokkal és fosztogatással. A brutális rendőröket letartóztatták, ellenük példát statuáló vádat is emeltek, ez azonban nem vetett véget a tüntetéseknek. A tiltakozók rendszerszintű igazságtalanságokra panaszkodnak. De van-e tényleges rendszerszintű igazságtalanság?

Az index.hu cikkét olvasva: az afroamerikaiak helyzete úgy rossz, ahogy van, és erről rajtuk kívül mindenki tehet. Ha ez igaz, akkor jogos a felháborodás, és célszerű addig tüntetni, amíg érdemi változás nem következik be.

Ám ha nem igaz, akkor kb. felesleges tüntetni, és érdemi változás sem várható, legalábbis nem az érintettek aktív részvétele nélkül. Vegyük sorra az index.hu érveit, és ütköztessük őket a valósággal, illetve az észszerűen igazságos társadalom modelljével.

1. Az afroamerikaiak rosszabb jövedelmi helyzetben vannak az átlagnál.
- Ez kimeneti eredmény (outcome) leírása, és nem érdemi érv, mivel az esélyegyenlőség nem ígéri a kimenetek egyenlőségét, sőt. Egy észszerűen igazságos társadalomban a jövedelem teljesítményfüggő. Mivel az egyéni teljesítmények különbözőek, logikus módon a jövedelmek is különböznek. Ha az afroamerikaiak összjövedelme átlag alatti, az közelebbi vizsgálatot igényel, megállapítandó, hogy milyen folyamatok, mechanizmusok eredménye. A vizsgálat során fény derülhet rendszerszintű igazságtalanságra (pl. minden afroamerikai gyerek iskolai osztályzatából levonnak egy jegyet, fizetéséből büntető %-ot, a hivatalban elfektetik a vállalkozásbejegyzési kérelmét, stb.), de ha nem derül fény efféle nyilvánvaló igazságtalanságra, akkor az alacsonyabb összjövedelem bizony az alacsonyabb egyéni teljesítmények eredménye, és pont így igazságos.

2. Az afroamerikaiak az utóbbi évek gazdasági fellendülése alatt sem zárkóztak fel, az utóbbi 20 évben, relatíve, „szegényebbek" lettek.
- Ez még mindig a kimeneti eredményről szóló állítás, és nem érdemi érv. Ha megnézzük a jövedelmi grafikont, a latinok is többet keresnek a feketéknél, ami el kellene, hogy gondolkodtassa a társadalomkritikusokat: milyen rendszerszintű oka lehet annak, hogy a latinok feljebb vannak? Valószínű, hogy semmilyen. A latinok frissebben bevándoroltak, ezért logikus, hogy a helyzetük összességében elmarad a régebben bevándorolt, zömében fehér többség helyzetétől. Még nem olyan képzettek, még nem olyan szilárdan beágyazottak, stb. A(z akaratuk ellenére behurcolt) feketéknél azonban adott a hosszú jelenlét, mi hiányozhat? Mi más, mint az iskolai végzettség és a munkaerő-piaci teljesítmény?

3. A fehérek vagyona tízszer akkora, mint az afroamerikaiaké.
- Ez továbbra is kimeneti eredmény, és közelebbről megvizsgálva újra zavarba kellene, hogy ejtse a kritikailag gondolkodó társadalombírálókat. A latinok jobb vagyoni helyzetben vannak az afroamerikaiaknál, az ázsiaiak pedig sokkal jobb vagyoni helyzetben. A vagyoni különbségek hátterében ezért nem valószínű, hogy a bőrszín áll. Ha az ázsiaiaknak sikerül vagyont szerezni, akkor a bőrszín nem lehet akadály, azaz mindenkinek sikerülhet, nem? Ha az ázsiaiakat megfizetik, akkor minden nem-fehér bőrszínű dolgozónak megvan az esélye, hogy jó munkával jó pénzt keressen.

4. A koronavírusba az átlagnál több afroamerikai halt bele.
- Ez ismét kimeneti eredmény, így nem érdemi érv. Mellesleg a briteknél és a franciáknál is hasonló problémák adódtak, az afrikaiak mellett az arabok, pakisztániak, stb. körében, és ott is vizsgálják a lehetséges okokat: a jövedelem, a lakásviszonyok, az egészségi állapot merültek fel lehetséges tényezőként. Ám kritikailag gondolkodva tegyünk fel egy ellenőrző kérdést: arányában több svéd halt meg, mint magyar, ez tehát a svédek hátrányos helyzetét valószínűsítené? Indul-e vizsgálat arra, hogy kevesebbet keresnek-e, rosszabb körülmények között élnek-e, rosszabb egészségi állapotban vannak-e a svédek a magyaroknál, és hogy mit kellene tenni az „elnyomott" svédek felzárkóztatásáért? Ha nyilvánvalóan nem indul ilyen vizsgálat, mert nevetségesen illogikusnak tartanánk, akkor észszerűen mit várhatunk az amerikai/brit/francia vizsgálattól?

Rendszerszintű problémáról akkor beszélhetünk, ha találunk olyan társadalmi csoportot, amely átlagos input-ot (bemeneti teljesítményt) tesz le az asztalra, cserébe átlag alatti output-ot (kimeneti jövedelmet) kap, és ennek konkrét jogi vagy informális okát is be tudjuk azonosítani. Az USA-ban nincs ilyen beazonosítható ok, a logikus következtetés tehát, hogy az átlag alatti output oka az átlag alatti input, megoldása pedig, hogy az érintettek - destruktív háborgás és többségvádolás helyett - közelítsék az input-jukat az átlaghoz.

Nem rendszerszintű igazságtalanság, hanem afroamerikai érdekkörbe tartozó probléma, hogy pontosan miért lehet átlag alatti az input, és hogyan közelíthető az átlaghoz. Össztársadalmi érdek is egyben, hogy erről nyílt vitát folytassanak, majd az afroamerikaiak önvizsgálatot tartsanak, felvállalják a felelősségüket, és rendbe tegyék a házuk táját. Vegyenek példát az ázsiaiakról és a latinokról. Egy észszerűen igazságos társadalomhoz felelősségteljesen viselkedő egyének és közösségek kellenek. A hasznos társadalomkritikához pedig a trendi „meg nem gondolt gondolat"-nál igényesebb hozzáállás.

A Mila-ügy tétje: Quo vadis, Franciaország?

2020. január 18: egy Lyon mellett lakó 16 éves gimnazista lány élő videóbeszélgetést folytat az Instagram közösségi oldalon. Arról cseveg egy másik lánnyal, hogy neki a lányok jönnek be, és hogy az arabok "nem az ő stílusa". Közbeszól egy arab tinédzser: "szemét francia, büdös qrva, mocskos leszbikus". (Franciául a három jelző ugyanaz: 'sale'.) Mila bepipul, röviddel később videóüzenetben közli követőivel, hogy "az iszlám egy sz@r, a Korán tele van gyűlölettel, megvetem az összes vallást, az Isteneteknek meg az ujjam a seggébe". Ezrével érkeznek a válaszüzenetek, halállal, torokelvágással, megerőszakolással fenyegetik őt. Egy "jóakaró" közzéteszi a lakcímét, és hogy melyik gimnáziumba jár. Mila és családja rendőri védelmet kap, kiíratják az iskolából (ahol nem tudják garantálni a biztonságát, a tanulók 70%-a muszlim, a fenyegetések részben tőlük származnak), házi őrizetben tölti a következő két hetet. A hatóságok pánikszerűen keresik a megoldást, találnak neki új, titkos gimnáziumot. A család hivatalosan már nem lakik Lyon mellett, a polgármester hárítja az érdeklődést: "forduljanak a csendőrséghez".

Nézzük a reakciókat: alakul egy #JeSuisMila kör, és egy #JeNeSuisPasMila ellenkör is. Az igazságügyi miniszter közli, hogy "egy vallás szidalmazása támadás a lelkiismereti szabadság ellen", később elnézést kér; felvilágosították, hogy a francia törvények szerint ez nincs így. Tudniilik, bármely vallás szabadon kritizálható, csak a követői ellen nem szabad gyűlöletet kelteni. A Francia Muszlim Szövetség szóvivője azt mondja, Mila "maga kereste a bajt, most vállalja a következményeket, aki szelet vet, vihart arat". Az esélyegyenlőségi miniszter kontráz: ez a nyilatkozat "bűncselekmény". Pár nappal később előáll a Szövetség "új elnöke", aki szerint "a vallás kritizálható", de ez nem lehet ürügy az iszlamofóbiára. Később fűzi hozzá, mintegy mellesleg, hogy "senkit sem szabad halállal fenyegetni". Ségolène Royal szocialista elnökjelölt úgy nyilatkozik, hogy abszolút nem veszi védelmébe Milát, nehogy már ő legyen a szólásszabadság bajnoka, mutasson több "tiszteletet". A liberális Macron elnök napokig hallgat; már egy éve ígéri, hogy nagy ívű beszédet fog tartani a laicitásról (a világi jog – mint Egy Gyűrű – uralmáról minden vallás felett), ám a beszéd késik, egyre késik. Végül megszólal, ekként: "Mila rendőri védelme indokolt, az állam elvégezte a feladatát". Pedig úgy tűnhet, éppen ellenkezőleg: az állam bedobta a törölközőt, és gyáván eloldalgott. Nem kezdte felvilágosítani a több milliós muszlim közösséget a jogállam mibenlétéről, a hajdan híres République Française irányadó értékrendjéről. Mint a viccbeli kis cowboy, akinek zöldre festették a "Világi Állam" nevű lovát, és aki most hetykén, csípőre tett kézzel imígyen közelít a veszélyes kinézetű elkövetőhöz: csak szólni akartam, hogy megszáradt, lehet lakkozni.

Nézzük a több szinten is megfogalmazható tanulságokat: 1. aki járt alapfokú hittanra, hogyan reagál a hőzöngésre, miszerint az "Istenének" tutira ki fogják verni az összes fogát? Nevetve, mivel Istennek nincs foga, a fenyegetőzőnek viszont alighanem van belső problémája, amit érdemes vele szelíden megbeszélni. A muszlimok a jelek szerint nem járnak ilyen értelemben vett hittanra, Macron elnök szervezhetne nekik továbbképzést. 2. Az, hogy valamiről tiszteletlenül beszélnek, nincs azonos súlycsoportban azzal, hogy valakit halállal / nemi erőszakkal fenyegetnek, nem kellene a kettőt egyazon mérleg serpenyőibe tenni. Előbbit a jó ízlés tiltja, utóbbit a Büntető Törvénykönyv; előbbi ellen senki nem kínál oltalmat, utóbbi ellen viszont az egész államapparátus ígér védelmet, akár karhatalommal. 3. Érthető, ha az Al Capone elleni per koronatanúját védetté nyilvánítják, és titkos helyre költöztetik, hiszen ismerjük a maffiamódszereket. Nem érthető, ha egy elvben "szelíd" és "békés" vallás kritikusát is ekként kell menekíteni – vagy az Al Capone és Mohamed közötti párhuzam beismeréséről beszélhetünk? A legnagyobb jóindulattal is ki kell mondani legalább annyit, hogy a kétségtelenül létező szelíd, békés muszlimok a jelek szerint nem tudják féken tartani a nem szelíd, nem békés társaikat, akik mintha többen is lennének, és az iszlám erőszakos, fenyegető arcaként jelennek meg. 4. A baloldal azért nem áll ki Mila mellett, mert a muszlim szavazatokat fontosabbnak tartja a deklarált értékeinél (pl. a melegjogoknál, az emberi jogoknál, a női-férfi esélyegyenlőségnél, stb.). Taktikai szövetség ez: a muszlimok az elvtelen támogatásért cserébe stabilan balra szavaznak, miközben nagy többségük semmit sem fogad el a baloldal értékrendjéből.

5. A "világi állam" meggyőzte a keresztényeket, hogy ne tartsanak igényt közösségként államhatalomra; ez volt az első és utolsó sikere. A keresztényeken kívül senkit nem tud meggyőzni semmiről.

6. A "világi állam" annyit ér, amennyire Mila ismert helyen, teljes biztonságban élhet, tanulhat, dolgozhat, és továbbra is szabadon nyilváníthat véleményt bármelyik világnézetről. Nem elméletben, hanem a gyakorlatban, a való világban. Mekkora összegben fogadna az olvasó, hogy így lesz? Nos, ennyi a francia "világi állam" értéke jelenleg; alighanem kevesebb, mint az orosz cár által szavatolt államkötvényeké. 7. A keresztények feltehetik magukban a kérdést, hogy milyen alapon gondolták szavahihetőnek a "világi állam"-ot, miért hitték el, hogy ez az Egy Gyűrű úr lehet mind felett.

A franciák válaszúthoz értek. Ma még többé-kevésbé szabadon dönthetnek, hogy merre tovább. "Haladnak" egy totális iszlám berendezkedés felé, a baloldaluk ajánlásával, vagy maradnak a nyugati civilizáció útján, kiállva a szólásszabadság mellett. Waleed Al-Husseini Palesztinából menekült Franciaországba, hogy a muszlimok ne zaklassák az ateizmusa miatt. Ezt tanácsolja az őt befogadó társadalomnak: "aki enged a szólásszabadságából, hogy megőrizze a biztonságát, elveszíti mindkettőt".

Források: https://www.causeur.fr/waleed-al-husseini-mila-blaspheme-liberte-france-172504
https://www.lepoint.fr/societe/affaire-mila-qu-elle-ne-compte-pas-sur-nous-08-02-2020-2361800_23.php
https://twitter.com/hashtag/jesuismilahttps://www.la-croix.com/France/Affaire-Mila-accepter-islam-soit-critique-sans-mise-index-musulmans-CFCM-2020-02-06-1301076720
https://www.lexpress.fr/actualite/societe/fait-divers/affaire-mila-schiappa-denonce-les-propos-criminels-d-un-responsable-du-cfcm_2116577.html

A 2022 hadművelet

Az októberi önkormányzati választás viszonylagos kudarca, azaz Budapest elvesztése után a Fidesz megvizsgálta a lehetséges okokat, többek között a Borkai-botrány imázshatását, és rövid úton arra jutott, hogy fokozni kell a keménységet, mármint kifelé. Én az ellenkezőjét javasolnám, persze nem garantálva a '22-es győzelmet - de nem is feltétlenül a folyamatos kormányon lét szolgálja a köz javát.

A Fidesz 2022-es bukását nehéz lesz elkerülni, mivel a demokrácia elemi kelléke a ciklikus kormányzás. Kormányok jönnek-mennek, az irányváltás egyébként is inkább retorikai, mint tartalmi, négy év erre kevés idő. Nem angyalok váltják az ördögöket, és nem is fordítva. Egy kormány, amelyik azon keménykedik, hogy a 3. után 4. ciklusa is legyen neki, a fárasztást butasággal toldja meg. Miután lefárasztotta a választóit, még fafejű imázst is teremt magának, ami megnehezíti a későbbi visszatérést.

Ha a Fidesz tényleg közérdekben gondolkodik, a jobb / konzervatív / hagyomány párti / közösség párti oldalnak hosszú távon is szüksége lesz életképes érdekképviseletre, és ehhez kell egy nem nullára amortizált párt. (Aki hajlandó tanulni a múltból, keresse vissza az MSzP afférját Gyurcsány Ferenccel: ha utóbbi 2006-ban nem keménykedik szemkilövős rendőrattakkal, és ha 2009-ben nem a haverját/üzlettársát nevezi ki erőből ügyvezető miniszterelnöknek, hanem korrekt módon választást ír ki, az MSzP valószínűleg veszít abban a körben, ellenben ma életképesen képviselhetné a baloldalt. Azért vegetál ma, mert 2006-09 között nullára amortizálta magát, és a politikai kómából nagyon lassan lehet kijönni. Visszanézve világos, még egy kérlelhetetlen bal-lib számára is, hogy nem érte meg keménykedni, ragaszkodni a megtarthatatlanhoz.)

Igaz, és e blogon számos korábbi posztban kritizált állapot, hogy a magyar bal-lib aktivisták gátlástalanul hamisítanak, torzítanak, ferdítenek, tojnak a tényekre, csőcseléknek tartják a népet, és értelmiségi abszolutizmust igyekeznek gyakorolni a "büdös parasztok" feje felett. Erre azonban nem jó válasz, ha a Fidesz is átveszi a stílust. 1. elveszíti a versenyelőnyét; 2. a maga táborát ilyen attitűddel csak zsugorítani tudja.

Az imázsőrzéshez tartozik, hogy a bal-lib oldal goebbelsi módszertannal sulykolt legordasabb rágalmait vissza kell verni, de nem erővel, hanem érdemi érvekkel, tényszerű cáfolatokkal, hatásos higgadtsággal. (Gyengébbek kedvéért: nem Bayer Zsolt-módra.) A keménykedés itt nem jön be, a vitákat hallgató-néző benyomása szerint az okosabban, tényszerűbben érvelőnek lesz igaza, ezt a benyomást lehet elegánsan-intelligensen alakítani.

Javaslatom: szellemi emelkedettség, elegancia, irónia (és főleg önirónia), sportszerű alárendelődés a választói akaratnak. Így megelőzhető a nullára amortizálódás, és ráadásul, a választó időnként méltányolja az akaratának való alárendelődést, így ez akár szavazatokat is hozhat. Utóbbi nem garantálható, de egy szellemileg emelkedett, elegáns, önironikus és sportszerű Fidesz ideális állapotban szállhat ringbe 2026-ban vagy 2030-ban.

Focinyelven szólva, egy - talán - vesztés felé haladó meccs második félidejében nem rugdossuk össze-vissza az ellenfelet, mert az úgysem segít; sportszerűen hajtunk, elegáns játékkal nyűgözzük le a nézőket, elfogadva, hogy ha ezúttal nem jön össze, akkor majd a következő kupán nyerünk. Ki tudja, talán éppen ettől jön össze mégis...

U.i.: Akit érdekel, hogyan győzhet 2022-ben az ellenzék, hogy abban legyen közjó szempontból köszönet, itt olvashatja.

Etikai alapvetés 4. rész

Teszteljük az 1. szabály (Tiszteljük az emberi életet, kivéve az életet visszaesően nem tisztelők életét.) működőképességét.

Elöljáróban szögezzük le, hogy egy tökéletes világban egyetlen ember sem kerülhetne el nem követett gyilkosságért börtönbe, pláne nem kivégzésre. Egy tökéletes világban a nyomozó hatóság nem emelne súlyos vádat ártatlanok ellen, de ha mégis, a bíróság nem adna helyt a vád fabrikációinak... Ám ha belegondolunk, egy tökéletes világban gyilkosság sem létezne. Mivel időről időre történnek gyilkosságok, kénytelenek vagyunk tudatosítani, hogy a világunk nem tökéletes, és mi nem egy megálmodott idillhez képest, hanem a tényleges állapotra keresünk optimális rendezőelvet.

Szintén szögezzük le, hogy gyilkosság alatt a megfontolt, higgadtan mérlegelt életelvételt célszerű érteni, amikor az elkövető fejében megfordult annak a lehetősége, hogy az áldozatot életben is hagyhatná, de tudatosan elvetette ezt a lehetőséget. Nem tartozik ebbe a kategóriába a halálos közlekedési balesetet okozó, akkor sem, ha több ilyen balesete volt, mert az elzárás nála eredményes lehet. És nem tartozik ide a részegen többször is halálos kimenetelű verekedésbe keveredő ember, mivel esetében a kontrollvesztést kiváltó helyzet megelőzhető a fogvatartással. Szintén nem tartozik ide az abortuszt ismétlődően megrendelő/végrehajtó ember, mert a magzati élet elméletben emberi, a gyakorlatban mégis enyhébb érzelmi reakciót vált ki, így nem kezelhető a megszületettek életével azonos módon. Az alábbi okfejtés kizárólag olyan visszaeső gyilkosokra vonatkozik, akik józan mérlegelést követően képesek elvenni az emberi életet, mert számukra az nem képvisel felbecsülhetetlen értéket.

A jogvédőkkel szemben én azt hangsúlyozom, hogy az első súlyos jogsértés a gyilkosság áldozatát érte, és nem az elkövetéssel gyanúsítottat. A rendészet feladata az lenne, hogy garantálja mindenki életét, szemben azzal, hogy a már elvett élet után keresni kezdi a tettest. Az áldozatnak joga volt az élethez, ám ezt nem tudtuk számára biztosítani, azaz minden nyomozás egy kudarcos, deficites helyzetből indul.

A jogvédőkkel szemben én azzal érvelek, hogy a jövőbeni áldozatok életének védelmére kell helyezni a hangsúlyt, és nem arra, hogy a megholtat úgysem lehet visszahozni... Ez ugyanis nem indokolja az elkövető mielőbbi szabadlábra helyezését. A társadalom védelme nyilvánvalóan magasabb szintű lesz, ha az életet semmibe vevő elkövető soha nem szabadul. Viszont erős ellenérv, hogy az ember változik, a gyilkosok egy része is teljesen átalakul, magába száll, életreformot hajt végre. Csak pontosan melyik része az? Azt lehet(ne) néhány év elteltével szabadlábra helyezni, és nem a másik részt. Hogy melyik elkövető melyik csoportba tartozik, elvben a börtönpszichológus tudná megállapítani - ám ha ez sikerülne, definíció szerint nem lehetnének visszaeső gyilkosok. Mivel vannak ilyenek, tudatosítanunk kell, hogy a börtönpszichológus nem tudja eredményesen megállapítani, ki változott meg, és ki nem. Ebben a képességdeficites helyzetben elfogadható kompromisszum, hogy aki az első gyilkossága után néhány évvel, alapos vizsgálat alapján megváltozottnak tűnik, azt kiengedjük, és majd kiderül, ami kiderül. Ezt indokolja a humánus szemlélet.

Ha azután az egyszeres gyilkosból kétszeres gyilkos lesz, az teljesen más helyzetet eredményez, mint a fentebb vázolt: kétszer senkit sem vádolnak meg alaptalanul, kizárhatjuk tehát a justizmordot. Kétszeres gyilkosnál már nem a megváltozás lehetősége, hanem a megváltozásra képtelenség az alapértelmezett vélelem. Ilyen helyzetben még mindig mondhatnánk, hogy maradjon börtönben élete végéig, de e mellett érvelve 1. elhanyagolnánk a szökésveszélyt - előfordulnak szökések; 2. elhanyagolnánk, hogy a visszaeső gyilkos világképében az életnek nincs kiemelt értéke, így a saját életének sincs - és ezt szívesen el is mondja nekünk, ha megkérdezzük.

A kemény gyilkosok nem félnek a kivégzéstől, azt tetteik logikus következményének tartják, a humánumot pedig a gyengeség jelének.

A rajtuk gyakorolt emberiesség ezért diszfunkcionális vagy egyenesen kontraproduktív: veszélyezteti a jövőbeni áldozatok életét, miközben az elkövető felé nem gyakorol általa méltányolt gesztust.

Három megfontolás akadályozhatja meg a kivégzést: 1. a hóhérhiány; nem népszerű szakmáról van szó; 2. az ideológiai kiállás, miszerint világunkban ártatlanok meghalhatnak ugyan, mert ezt nem tudjuk megakadályozni, de emberségükből kivetkőzött bűnösök nem, mert ezt már meg tudjuk akadályozni. Érdemes ezt a paradoxba hajló gondolatmenetet Philippa Foot erkölcsi dilemmái fényében megfontolni, amit meg is teszünk a következő részben. 3. Annak megfontolása, hogy a cinikus hatóságok esetleg legyárthatják a kivégzést eredményező súlyos indokokat, miközben azok valójában nem állnak fenn; ezt a lehetőséget a 6. szabály kapcsán elemezzük.

Mivel az 1. szabály jár a legkeményebb következményekkel, így vele kapcsolatban a legapróbb kockázat is vétótényező lehet, csak minden eshetőséget alaposan végigelemezve nyilváníthatjuk működőképesnek.

Folyt. köv.

Etikai alapvetés 3. rész

Észszerűnek tűnik preferenciáinkat az alapvető emberi jogokból és az "általános emberi tisztesség"-ből levezetni: tartsuk tiszteletben az életet, a testi épséget, a testi-lelki szabadságot, a magántulajdont, a boldogságra törekvést, és legyünk együttérzők, szolidárisak embertársainkkal. Mint minden elvet, a fentiek érvényét is a lehetséges ütközésekkel és határhelyzetekkel tudjuk tesztelni.

A visszaeső gyilkos élete nyilvánvalóan ütközik a jövendőbeli áldozata életével: vagy az egyiket választjuk, vagy a másikat, nincs középút. A nem kívánt terhességgel élő anya boldogság utáni vágya is ütközik a magzata életével; ha könnyedén össze tudnánk őket egyeztetni, nem lenne abortuszvita. Ha belegondolunk, a magántulajdon sérthetetlensége is ütközik az állami adóztatással, csak persze nem szoktunk belegondolni. A szolidaritás elve pedig sűrűn ütközik az "általánosan elvárható magatartás" elvével, például amikor a segélyért folyamodó úgy került nehéz helyzetbe, hogy egyszerűen nincs kedve dolgozni, vagy felelőtlenül költi el a jövedelmét. Társadalmi szinten, a szolidarítás a teljesítményalapú boldogulás elvével ütközik, amennyiben mások kemény munkával szerzett javait azért kellene elkérni (elvenni), hogy kisegítsük a munkára / célszerű életvitelre önhibájukból nem hajlandókat. (Igaz, hogy nem minden esetben a hajlandóság hiányzik, de most az elvek ütközését eredményező határhelyzeteket vizsgáljuk.)

Belátható, hogy önmagában a fenti elvek egyike sem alkalmas társadalmaink irányítására. Alkalmas-e erre az elvek hierarchiába rendezése, azaz fontossági sorrendjük megállapítása? A puding próbája az evés: ha sikerül őket működőképes hierarchiába állítani, és ezáltal minden előadódó, sőt elképzelhető, helyzetet kezelni, akkor valószínűleg igen. Mi legyen a legfontosabb preferencia?

1. Tiszteljük az emberi életet.
2. Tiszteljük a szabadságot.
3. Tiszteljük a magántulajdont.
4. Tiszteljük a boldogság keresését.
5. Legyünk szolidárisak a szükséget szenvedőkkel.

Ez az értékhierarchia valamelyest csökkenti az ütközések számát, de csak amennyiben különböző szintű értékek között alakul ki konfliktus: gyilkos és áldozat, tolvaj és tulajdonos között viszont azonos fontosságú értékek ütköznek. Ezért kénytelenek vagyunk kivételekkel árnyalni, és így tenni működőképessé az értékhierarchiát, az alábbiak szerint.

1. Tiszteljük az emberi életet, kivéve az életet visszaesően nem tisztelők életét.
2. Tiszteljük a szabadságot, kivéve a szabályokat súlyosan megszegők szabadságát.
3. Tiszteljük a magántulajdont, kivéve a magántulajdont nem tisztelők magántulajdonát.
4. Tiszteljük a boldogságkeresést, kivéve, ha az mások életének, szabadságának, magántulajdonának elvételével járna.
5. Legyünk szolidárisak, ameddig a megsegített életét mentjük, és őt munkavégző helyzetbe hozzuk – de itt érjen véget a szolidaritás, a többi múljon az egyéni teljesítményen.

6. Kövessük nyomon, mi lesz az elvekből a gyakorlatban, és ennek alapján értékeljünk.

A fenti szabályok mindegyikéről köteteket lehetne írni (és írnak is), az etikai alapvetéshez azonban talán elegendő lesz egyenként megvizsgálni őket a következő posztokban.

Ennek keretében kitérünk majd olyan jól hangzó, ám a gyakorlatban nehezen preferálható jogokra is, mint az "emberi méltóság", a "jó oktatáshoz" vagy épp a "kultúrához" való jog.

Főpolgármester-váltásra

Idén két Karácsonyunk lesz: a keresztény mellett egy főpolgármester. Előbbi a Messiás születését ünnepli, utóbbi valami mást képvisel, ezzel együtt inkább jó hír, mint rossz.

Kezdem a jóval. Az ellenzéknek kellett már egy kis sikerélmény, most végre megvan. A Fidesz sokszor, sok helyen tolta túl a biciklit, ezt nem lehetett szó nélkül hagyni. A hatalmi elit elkényelmesedett, cinikussá vált – úgy vélte, bármit megtehet, a hatalomtechnikai manőverek úgyis hivatalban tartják. Október 13-án kiderült, hogy a hatalommérnökség nem mindenható, a 'zemberek helyenként makacs dolgok, hivatalba betonozódás ellen jön az ellenzéki ütvefúró; 2022-re lehet belőle légkalapács. A Fidesz kapott három kegyelmi évet, hogy – közösségünk érdekében – kutyából szalonnává váljon, vagy eltűnjön a süllyesztőben. Irónia: az ellenzéki sikert az hozta meg, hogy végre mertek nagyok lenni.

Lássuk az elkerülhetetlen negatívumokat. Korrupciómentesség helyett ellenzéki előjelű korrupció indul be, csak a kedvezményezetti kör változik; mostantól egyesek helyett kettesek rokonai, üzletfelei kerülnek közpénzközeli helyzetbe. A "képmutatás" nem véget ér, hanem retorikát vált, a "haladás" PC nyelvezetével mutat élet(mód)szerűtlen képet; amennyire az eddigi elit "családcentrikusan" nőzött, az alternatív elit annyira "támogatja" majd a mélyszegénységet a Rózsadombról. A hajléktalanok száma nem csökken, hanem nő, a szolidárisabb ellátás ígérete mélyebbre süllyeszti őket a diszfunkcionális együttérzés poklába.

Budapest nem európaibb lesz, hanem – London, Párizs és társai mintáját követve – afrikai és közelkeleti állapotok felé deklasszálódik. Az ideológiai multikulti pedig szabadság helyett McDonalds-effektust hoz: mindenütt egyforma design és választék, mégsem boldogít, mert ócska, egészségtelen, és tönkre tesz.

Viszont minden generáció ragaszkodik hozzá, hogy a saját kárán tapasztalja meg, mennyiben tökéletesíthető az unalmassá vált észszerűség. Minden újszülöttnek ki kell próbálnia, mi lesz az ingyen ebéd ígéretéből. A zavaros helyzetek – pl. rendszerváltozás után – jellemzően ellenkező előjelű zavaros állapotokon átmenve tisztulnak, optimistán feltételezhetjük hát, hogy a tisztulás felé haladunk.

Etikai alapvetés 2. rész

Az erkölcsi szabályzat gyakorlatilag mindenki által elfogadott alapját (lehetséges alapjait) keresve az alapvető és másod- harmadlagos emberi jogokkal megegyező preferenciákra bukkanunk. Preferenciákra Hume guillotinja miatt van szükség: David Hume levezette, hogy tényállításokból (pl. egy tudományos modellből) nem következik magatartási szabály, kizárólag preferenciákból. Egy magatartási szabályzathoz tehát meg kell adnunk a preferenciáinkat.

Általánosan elfogadott preferenciának tűnik például, hogy védjük az emberi életet, magántulajdont, szabadságot, magánszférát, méltóságot, továbbá hogy lehetővé tegyük az egyén boldog kiteljesedését, vágyainak maximális betöltését. Ezeknek a preferenciáknak többé-kevésbé megfelel a “mindenki szabadsága addig terjed, amíg nem korlátozza mások szabadságát” elven alapuló szabályzat. Ki-ki boldoguljon tetszése szerint. és hagyjon másokat is boldogulni – mondhatnánk általános iránymutatásként, és ha ez elég lenne az emberiség fontos problémáinak kezeléséhez, lemondhatnánk a szabályzatkészítésről, mivel ez a szabadságalapú szabályzat jó ideje készen áll.

Van azonban két nehezen megkerülhető probléma: egyrészt, a szabadságelvből feloldhatatlan érdekütközések alakulnak ki, például egy gyermek nélkül kiteljesedni kívánó anya, és a megfogant gyermeke között, aki csak megszületve tud(na) kiteljesedni; másrészt, a játékelméleti közlegelők működőképességének biztosítása, ami a közjóra hivatkozva bevezetett és kikényszerített korlátozásokat feltételez. A szabadságalapú szabályzat középpontjában az egyén áll, és teljes mértékben hiányzik belőle a közösség és a közjó fogalma. A játékelméleti közlegelő pedig elkerülhetetlenül tönkremegy, ha minden szereplő kizárólag az egyéni érdekeivel törődik, és az egyéni szabadságára összpontosít. Közlegelőként modellezhető például az esőerdő, az állatvédelem, és az éghajlatváltozás kezelése. Kiegészítő preferenciánk tehát, hogy közlegelőink legyenek fenntarthatók.

Ha sikerül beépíteni a szabályzatba a közlegelőket működtető kiegészítést, az szerencsére feloldja az anya és nem kívánt gyermeke közötti érdekkonfliktust is, ezért a fenti két probléma közül elég a második kezelésére összpontosítani. A szabályok kidolgozása előtt szót kell még ejtenünk a szabályhierarchiáról: kénytelenek vagyunk rögzíteni a preferenciáink sorrendjét is, hogy amikor nem teljesülhet egyszerre minden preferencia, tudjuk, melyiknek van elsőbbsége a többi kárára. A gyakorlat számtalan preferenciaütközést produkál: a vagyonát védő ember elveheti-e a tolvaj életét; és a közlegelőt védő hatóság?; az életét védő ember elveheti-e leendő gyilkosa életét; és az egyének életét védő hatóság megteheti-e ezt egy visszaeső gyilkossal? (Az utóbbi két dilemmában ugyan nem értékek, hanem érintettek állnak szemben egymással: nem a magántulajdon/közjó ütközik az emberi élettel, hanem az áldozat élete az elkövetőével – ennek ellenére modellezhető preferenciaütközésként a probléma, hiszen lehetőség szerint mind az áldozat, mind az elkövető életét szeretnénk megvédeni.)

A preferenciák hierarchiája próba-szerencse alapú lesz: gyakorlati eseteken teszteljük, hogy milyen fontossági sorrend adja a legjobb eredményt. Könnyen belátható, hogy az emberi életet célszerű első helyre tenni, mert ha a többi preferenciára hivatkozva elvehetnénk az emberek életét, az eredmény egy erőszakalapú, zavaros, boldogtalan világ lenne. Kicsit nehezebb, de lehetséges belátni, hogy bűnismétlés esetén a gyilkos élete elvehető, mert egyrészt természetesen az ő élete is védelmet érdemel, másrészt az áldozata élete is azt érdemelt (volna), továbbá esetleges jövőbeni áldozatainak élete szintén védelmet érdemel, ami csak a visszaeső gyilkosok halálbüntetésével biztosítható. Ennek alapján, a visszaeső gyilkosok halálbüntetése indokolt. Ha elvi fenntartások miatt ódzkodnánk a visszaeső gyilkosok halálbüntetésétől, az azt eredményezné, hogy az életet csak elvben védjük következetesen, a gyakorlatban – perverz módon – kizárólag az erősebb életét tudjuk megvédeni.

Tudatosítsuk: minden magatartási szabályzat lényege, hogy a gyengébbet védi az erősebbel szemben, a gyengébb érdekében korlátozza az erősebbet. Vagyis az áldozatot védi az elkövetőtől, és nem fordítva.

A halálbüntetés ellenzőinek igazuk van, amikor rámutatnak, hogy számos országban gyakran ítélnek el ártatlanokat gyilkosságért, de nincs igazuk, hogy ebből a visszaeső gyilkosok halálbüntetésének megszüntetése is következne. Annak esélye, hogy ugyanazt az ártatlan embert több év különbséggel két gyilkossággal is alaptalanul vádolják meg, a világ összes országában elhanyagolható.

A többi preferencia hierarchiájának megállapításakor szintén a gyakorlatban kívánatos eredményre fogunk hivatkozni: jobb világot eredményez-e, ha x szabály fontosabbnak minősül y szabálynál, vagy fordítva?

Folyt. köv.

Etikai alapvetés 1. rész

Bevezetés

Az erkölcs sziklaszilárd alapját senkinek sem sikerült lefektetnie – pedig sokan megpróbálták. Arisztotelész a "jó" élet módszereként írta le a maga (és közössége) etikai elképzelését. Aquinoi Tamás levezette az egyetemes erkölcsi szabályok szükségességét (egy szabály csak akkor lehet érvényes, ha mindenkire kiterjesztve jó eredményt hoz). Kant ezen a vonalon továbbhaladva matematikailag-logikailag szükségszerű egyetemes szabályokban gondolkodott, ám maga sem érezte megnyugtatónak ezek alapját, a korára már – legalábbis elit értelmiségi körökben – bizonytalanná vált Isten-hitet. Schopenhauer pedig, Kant rendszerének alapját tudatosan nem is keresve, kijelentette, hogy szilárd alap híján az erkölcs kizárólag a szenvedőkkel való együttérzésre támaszkodhat. Ebből alakult ki a mai ember sajátos elképzelése, miszerint minden relatív, kivéve a relativitást.

A 20. századtól tömegessé válik a felfogás, hogy a relativitás az egyetlen abszolút szabály, és amennyiben ez esetleg rendszerszintű ellentmondás, nem foglalkozunk vele, maradunk egy-egy szűkebb szakterület vizsgálatánál. Így jutottunk el a mai helyzethez, amelyben hagyományos értékekben hinni szégyellendő, tetszőleges alternatív értékekben hinni viszont dicséretes. Mintha a matematika sajátos változatát fejlesztettük volna ki, amelyben 2 + 2 tetszőleges szám lehet, de bizonyosan nem 4. Aki szerint esetleg mégis, az kirekesztendő szélsőséges. A relativitás mint abszolútum immár nem a számos egyenlő lehetőség egyikének tartja magát, hanem a hagyományos abszolútum fölé igyekszik kerekedni, egyeduralomra törekszik, ami politikailag érthető, de logikailag végiggondolandó.

Álláspontom szerint van ennél jobb megoldás, amit a következő sorozatban szeretnék bemutatni: a relatív legyen relatív, az abszolút korlátozódjon egyes belső összefüggések belátható szükségszerűségére, és ebből alakuljon ki egy értelmesnek, hasznosnak, jónak tűnő magatartási szabályzat. Vagy úgy legyen, hogy a 2 + 2 eredménye tetszőleges szám, így természetesen akár 4 is, vagy ennek ellentételeként úgy, hogy a 4 egy kiemelten népszerű és hasznosnak tűnő eredmény, de az egyén szabadon gondolkodhat erről, amíg hajlandó következetes rendszert alkotni a maga felfogásából, felelősen vállalva az ötletei következményeit.

Az így felépülő erkölcsi szabályrendszer alapja a hasznosság és a jó eredmény, pontosabban a sokak által belátott hasznosság, a sokak által jónak tartott eredmény. Ez nem sziklaszilárd alap, hiszen a "sokak" véleményére hivatkozás logikailag megkérdőjelezhető, mégis szilárdabbnak és működőképesebbnek tűnik, mint a Schopenhauer által (a Buddha nyomán) javasolt együttérzés. Soha egyetlen korban sem volt maradéktalan konszenzus arról, hogy mi a hasznos, mi a jó, ez azonban nem indokolja a "hasznos" és a "jó" fogalmának elvetését.

Ki döntheti el, mi a "finom" étel? Senki? Vagy bárki?

Ha leragadnánk a "finom" fogalmának elméleti elemzésénél, és mindenkitől elvitatnánk a fogalom használatának jogát, a gyakorlatban nem tudnánk megkóstolni egy mások által finomnak mondott ételt. Mivel az Élet láthatóan nem így működik, érdemesnek tűnik összehangolni az elvont és a hétköznapi gondolkodást, hogy kiderüljön, finom lesz-e, ami kisül belőle.

1. rész

Egy erkölcsi szabályzat ideális esetben

- a közös érzékelésre (sensus communis, common sense) épül

- gyakorlatilag mindenki által elfogadott meggyőződéseken és preferenciákon alapul

- transzcendens elemet nem, vagy csak gyakorlatilag mindenki által osztott mértékben tartalmaz

- logikus, következetes, összefüggő rendszer

- meggyőző, hatásos

- minden ember és minden emberi közösség számára hasznos mércének tűnik

- összehangolja az egyén és a közösség érdekeit

- alkalmas a játékelméleti "közlegelő" működtetésére

- nem csak ember- és közösségbarát, hanem állatbarát, természetbarát, környezetbarát is

- életpárti

- szabadságpárti

- függetlenségpárti

- tiszteletben tartja az emberi méltóságot

- érzelmi azonosulást vált ki

- betartani jogos büszkeség, megszegni őszinte szégyen

- közmegegyezéssel, jelentős fenntartások nélkül szankcionálható

- könnyen, jól, eredményesen oktatható

- szórakoztató

- izgalmas hétköznapi életet, egyéni kiteljesedést eredményez.

A fenti kívánságlista egyes tételei irreálisnak tűnhetnek: mitől lenne például szórakoztató és izgalmas az erkölcs? Hagyományosan a világ egyik legunalmasabb témaköre, eddigi tapasztalataink szerint szórakozást/izgalmat az erkölcstől való eltérés, a szabályok megszegése jelent. A transzcendens elemek (szinte teljes) kihagyása sem látszik egyszerűnek, mi marad a hagyományos erkölcsből a földi léten túlmutató meggyőződések nélkül? Hozhat-e pozitív változást a szabályok újragondolása és közös(ebb) alapokra helyezése? Menet közben meglátjuk.

Folyt. köv.

Quo vadis, ellenzék?

Az előző bejegyzésben már említettem, hogy a Fidesz kis híján elbukta az európai választást, Budapesten pedig ténylegesen is elvesztette. 52%-os átlaggal? Nem nonszensz ez?

Nem, hiszen ha minden ellenzéki tényező összefog ellene, akkor 2022-ben, a következő választáson 49,9%-kal már át kell adnia a kormányrudat, hiába kap akár ötször annyi szavazatot, mint a második helyezett. Nem elég az első hely, ha senki nem köt vele koalíciót.

Persze, ha így alakul, a Jobbikot is magában foglaló salátakoalíció nehéz helyzetben lesz, mivel a legtöbb kérdésben nincs közös állásponton. Egy széthúzó össznépi dafke-koalíció elég hamar megbukhat, ami új választást eredményezhet, és a mai politikai tájkép akár teljes átrendeződéséhez vezethet. Megeshet a ma elképzelhetetlen, t.i. hogy valamelyik párt mégis koalíciózik a Fidesszel, bármekkora kockázatot jelent annak stílusa és következetes erőhatalmi stratégiája.

Jelenleg azonban nem látszik ilyen koalíciós hajlandóság. Az EP-választás eredményei 2022-re a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíció második helyét valószínűsítik, ebből kiindulva egy GyF-összkoalíciós kormány értékrendi és szakpolitikai kihívásait veszem sorra. Amiből világossá válik, mitől lesz, illetve van ma nehéz dolga az ellenzéknek, és mit kellene jobban csinálnia a sikerhez.

1. Demokratikus Koalíció: a név azt sugallja, hogy diktatúra van, aminek a megdöntésére szövetkezik boldog-boldogtalan. Csakhogy nincs klasszikus diktatúra, teljes a szólás- és gyülekezési szabadság. A hidegháború végével minden nyugati országban egyfajta hideg polgárháború bontakozott ki, 50-50%-os megosztottsággal a két domináns irányzat között. Hol "A" oldal nyer 52%-kal, hol meg "B". Mindkét esetben marad 48% elégedetlen és felháborodott választó, aki minden intézkedést fordítva szeretne látni, és a maga vezetőit kívánná a hatalomba, akár utcára vonulva, annyira más "útiterv" él a fejében a hazája számára. Ez nem a diktatúra <-> demokrácia hagyományos szembenállása, hanem a többé-kevésbé demokratikus <-> jövőképek <-> ütközése. A DK neve tévdiagnózist hordoz, ami némi teher lehet. Persze, nem nagyobb teher, mint az amerikaiak esetében a Demokraták <-> Republikánusok elnevezés, ami mögött már nagyon régen nincs valódi tartalom.

2. Európai Egyesült Államok: a magyarok túlnyomó része az EU-ban maradna, de - a britekhez és a legtöbb európai társadalomhoz hasonlóan - komoly kételyeket táplál a brüsszeli döntéshozatallal kapcsolatban. Ha felmérnénk, hány % támogatja kritika nélkül (az diktál, aki fizet alapon) az összes brüsszeli döntést, és hány % alakítaná át jelentősen az európai vezetést, akkor valószínűleg a jól ismert 50-50%-os megosztottságot kapnánk. Gyurcsány Ferenc okosan tenné, ha fokozatosan elmanőverezné magát a brüsszeli döntéseknek való kritika nélküli alávetéstől, mert ez nem élvez egyértelmű támogatottságot, és könnyű támadási felület.

3. Határon túli magyarok: Gyurcsány Ferenc szerint az erdélyiek legyenek jó románok, a felvidékiek jó szlovákok, és így tovább, ahelyett, hogy magyar identitásukban teljesednének ki a lakóhelyüket közigazgatásilag irányító államban. Tíz évvel ezelőtt, amikor a belföldi többség - a zivataros évszázadok alapján - még úgy gondolkodott, hogy nekünk sosincs igazunk, vagy ha mégis, úgy sem fogják elismerni, mert másodosztályúak vagyunk, ez a gyurcsányi álláspont tarthatónak tűnhetett. Mára azonban nehezen tarthatóvá vált, mert megtapasztaltuk, hogy emelt fővel is lehet járni a világban, és hogy ez jobb érzés. Továbbá, a nálunk élő kisebbségek megkapják azokat a jogokat, amiket a határon túli magyaroknak kérünk, vagyis az igény jogos. Nem ártana ezt a szemléletváltást tudomásul venni.

4. Választójog: a határon túliak nagy többsége a Fideszt támogatja, ezért logikusnak tűnhet, hogy a baloldal megvonja tőlük a választójogot. De mivel a gyakorlatban nem tudja megvonni, mert ezt az érintetteknek is meg kellene szavazniuk, és bolondok lennének megszavazni, még sem okos dolog a választójog ellen beszélni. Pláne nem, ha figyelembe vesszük, hogy a határon túli szimpátiák az eddigi tapasztalatokra alapozódnak, és ha a baloldal nem rúgná le magáról az érintetteket, hanem pár évig őszintén képviselné az érdekeiket, akkor szalonképessé tenné magát, rá is ugyanúgy szavaznának.

5. Kettős állampolgárság: ha dönteni kell, hogy akkor is nyugalmat akarunk-e a szomszéd államokkal, amikor épp rosszul bánnak a náluk élő magyarokkal, mérjük fel a döntés kockázatát, mert ilyen helyzetben nem lehet mindkét irányba megfelelni. A szomszéd országok (Ausztria kivételével) már 100 éve rosszul bánnak az ott élő magyarokkal, sokkal rosszabbul, mint ahogy a magyar állam bánik a területén élő kisebbségeikkel, továbbá sokkal rosszabbul a nyugat-európai gyakorlatnál és a nemzetközi elvárásnál is, így magától értetődne a határon túli magyarok érdekeinek felkarolása és érvényesítése. Akkor is, ha a szomszéd országoknak - igazságtalanul - nem tetszik a kettős állampolgárság. Ha Gyurcsány Ferenc e téren kitart az elavult történelmi álláspontja mellett, komoly támadási felületet hagy védtelenül.

6. Merjünk kicsik lenni: tíz éve még meggyőzhető volt erről a többség, mára azonban kisebbségbe szorult ez az álláspont. Nem utolsósorban azért, mert a külföldön munkát vállaló magyarok szembesültek vele, hogy a munkaadó országaik mind mernek nagyok lenni, és ettől sikeresek.

7. Globalizáció: nem vitás, hogy egy viszonylag kis méretű gazdaság kénytelen alkalmazkodni a globális gazdasághoz, de hogy ezt szolgalelkűen, minden észszerűséget mellőzve tegye? Ez már vitatott. És mivel a nagy nyugat-európai országok is igyekeznek csupán észszerű szintig globalizálódni, a többség ma már a helyi közösségek/gazdaságok oldalára áll.

8. Sajtószabadság: jól hangzik, hogy a baloldal a sajtódiktatúra ellen küzd, de aki odafigyel az általa fogyasztott média irányultságára, az most tapasztal kb. egyensúlyt. Ha a baloldal ehhez képest javítaná a pozícióit, akkor olyan bal-lib médiahegemónia alakulna ki, mint a legtöbb nyugati országban - ami, ha belegondolunk, nem kívánatos, mert káros és veszélyes a demokráciára.

9. Közjó: a baloldal szerint ilyen nincs. Viszont ha nincs, akkor jogos baloldali felháborodás sincs, mert közjó nélkül nincs min háborogni. (Aki közügyekben háborog, az kimondatlanul a közjó állapotával elégedetlen.) Továbbá, közjó nélkül hatalmat szerezni sem jogos. Hatalomszerzés nélkül pedig nem lehet kormányra kerülni. A hatalomra pályázó pártok kimondatlanul a közjóra hivatkoznak, és azt ígérik, hogy a rájuk adott szavazat előmozdítja a közjót. Ezt is érdemes következetesen végiggondolni.

Összességében: Gyurcsány Ferenc feljövőben van, de mivel egy régi korszak embere, elavult ideológiák foglya, sem kormányra kerülni, sem a hatalomban maradni nem lesz könnyű számára. Rajta és álláspontján keresztül pedig az egész ellenzék viszonylagos szétesettsége is megérthető: nem annyira ők estek szét, mint az a világkép, amelynek jegyében eddig ellenzékieskedtek. Jól teszik, ha fejben aktualizálják az adatbázisukat. A helyzet iróniája, hogy mire felfrissítik az adatbázist, megeshet, hogy a világlátásuk sem különbözik majd radikálisan a Fideszétől.

A 2019-es európai választás tanulságai

1. A Fidesz 52%-a viszonylag rossz eredmény, előrevetíti az őszi önkormányzati visszaesést és a 2022-es bukást. Budapesten 50% alá esett a támogatottság, inog majd (a hivatalosan független) Tarlós István főpolgármestersége.

2. A DK 16%-a váratlan siker, nagyrészt Dobrev Klárának köszönhető. Rajta keresztül férje, Gyurcsány Ferenc van visszatérőben.

3. A Momentum 10%-a átütő siker, az uniós pénzek szabályos elköltésével ezek szerint érdemes volt kampányolni. Sikerült megszólítani a fiatalokat, akiket a Fidesz fokozatosan elveszít(ett).

4. A többi párt a futottak még kategóriába került, az MSzP-nek nem jött be a Gyurcsánnyal való szembenállás, a Jobbiknak a baloldallal kokettálás, az LMP-nek a belső balhésorozat.

5. Európai szinten nem lett földcsuszamlás, minden megy tovább a régi mederben, csak hangosabbak lesznek az így is teljesen figyelmen kívül maradó, orvosi esetnek tekintett euroszkeptikusok.

6. Az európai sajtókép annyira bal-lib hegemóniát mutat, hogy a komformista választók rá sem ébredhettek a muszlim bevándorlás tényleges veszélyére. A veszély azonban lassan, évről évre fokozódik: Európa Egyiptom állapota felé halad. A muszlimokat magukhoz hasonlónak vélő koptok egykori őslakos többségből mára folyamatosan elnyomott, időről időre pedig aktívan üldözött kisebbséggé váltak. Az európaiakra is ez vár. Minél később ébrednek erre rá a bal-lib sajtóban naivan bízó tömegek, annál nagyobb lesz a robbanás, amikor kilépnek a komformista PC-gondolkodás ketrecéből. Az európai többség egyelőre közmondásos béka módjára viselkedik: üldögél a langyos, lassan melegedő vízben ahelyett, hogy kiugrana, és nem veszi észre, hogy főzik megfelé.

7. A Fidesz számára tanulság lehet, hogy az uniós pénzek elköltése terén eredményesen támadható; hogy az EU-t támogató nagy többség az európai integráció értelmes formája melletti kiállást vár tőle; hogy a fiatalok önálló gondolkodási és mozgásteret kérnek a politikában, nem fognak egy nagypapa napi szeszélye szerint irányított hűbéruradalomba betagozódni. Az eddig rugalmas reálpolitikus alakulatnak bizonyult Fidesz persze levonhatja a tanulságokat, és időben irányt válthat, az ellenzék megrökönyödésére.

Ami a lényeget illeti: Európa idén még nem változik nagyot, a szavazófülkékben nem sikerült ezt kikényszeríteni. A hosszabb távú változás két forrásból táplálkozhat. 1. A muszlimokat szavazógépként használó baloldal ráébredhet, hogy fordítva gondolta eddig, ki kinek a balekja, és behúzhatja a kéziféket. 2. A muszlimok által keményen elutasított zsidók is megunhatják annak bizonygatását, hogy főleg a szélsőjobbal van baj, ami hirtelen középpontba emelheti a médiában szőnyeg alatt tartott problémát. Az európai közvélemény ezen a ponton felismerheti majd, hogy - legalábbis e téren - Orbánnak van igaza.

Politizáljunk higgadtan 6. rész

Miről szól a vasárnapi európai választás?

Egyik nézetben az európai integráció elmélyítéséről, ami az Európai Egyesült Államok felé mutat: aki (pl. én) ezt szeretné, szavazzon az EEÁ-t támogató párt(ok)ra.

Másik nézetben a migrációról: aki (pl. én) nem támogatja más földrészek lakóinak ide csábítását, hanem helybe küldené nekik a segítséget, az szavazzon a migrációt ellenző párt(ok)ra.

A helyzet iróniája, hogy az EEÁ-t támogatók történetesen a migrációt is támogatják, a migrációt ellenzők pedig az EEÁ-t is ellenzik (legalábbis jelenleg/színleg), így aki (pl. én) nem szeretné összekapcsolni egymással sem a két igent, sem a két nemet, nem igazán tud kire szavazni.

Kár, mert a közjó felől nézve az az intuícióm, hogy az EEÁ jó, a migráció pedig rossz ötlet. Attól függően szavazok erre vagy arra, hogy a mérleg nyelve merre billen, azaz melyik nézőpont tűnik fontosabbnak. Ha a mérleg nyelve egyik irányba sem billen, akkor "Egyikre sem szavazok" felirattal fogom bedobni a cédulámat.

A fenti gondolatmenetből kiderül, hogy a higgadt politizálás az intuitív közjó felé mutat, és bár nem feltétlenül oldja fel a közélet ellentmondásait, hosszú távon a politikai választékot is alakítja. Ha a preferenciáimmal nem maradok egyedül, előbb-utóbb lesz olyan párt, amelyik az EEÁ-t támogatja, a migrációt pedig ellenzi, hogy a hozzám hasonlóan gondolkodók is tudjanak kire szavazni.

-- vége --

Politizáljunk higgadtan 5. rész

A hergelésen alapuló politikai kommunikációnak két egyszerű ellenszere is lenne, sajnos azonban mindkettő bevezetése nyilvánvaló nehézségekbe ütközik.

1. A census (a választójog feltételhez kötése) lehiggasztaná a politizáló kedélyeket, amennyiben közéleti vizsgához kötnénk a szavazás jogát. Ahogy autót sem vezethetünk vizsga nélkül, úgy szavaznunk sem szabadna alapvető közismeretek bizonyítása nélkül - ez a határozott álláspontom. Ha minden választó tudná, mi a dolga egy kormánynak, sokkal tárgyilagosabban gondolkodna a közéletről, és nem hagyná magát hergelni. Igaz, nagyon nehéz lenne konszenzust teremteni arról az alapkérdésről, hogy tényleg, mi a dolga egy kormánynak, mivel ez maga is vita tárgya. A mindenkori kormány feladata a közjó előmozdítása lenne (a liberálisok szerint "közjó" nem létezik, illetve senki nem mondhatja meg, mi a közjó)? A kormánynak a nemzetet kellene képviselnie (a baloldal szerint abszolúte nem)? Vagy a haladást (a konzervatívok ezt megvétóznák)? Szóval, a közéleti ismeretek tankönyvét és vizsgakérdéseit konszenzus híján rendkívül nehéz lenne megírni. Ám ha sikerülne, akkor ütköznénk a bevezetés igazi akadályába: az egyszer kibővített választójogot nem lehet szűkíteni, mert az érintetteknek is meg kellene szavazniuk, ők meg bolondok lennének megszavazni. A 20. század elejének vívmánya az általános választójog, a 21. század elejének vívmánya a határon túli magyarok választójoga. Valószínűtlen, hogy önként lemondjon bárki is a szerzett jogáról. Amiből sajnos a hergelés folytatása következik. Igaz, van arra modell, hogy ha mindenki szavaz, az arányok nagyjából úgy alakulnak, mint ha csak egy szűkebb "elit" választana - de ennek ára a hergelő politikai kultúra.

2. Ugyancsak higgasztó hatással járna, ha a szavazólapokra rákerülne egy "Egyikre sem szavazok" sor. Feleslegessé tenné a tüntetések nagy részét: nem kellene utcára vonulni, hogy tiltakozzunk a politikai osztály egészének csapnivaló tevékenysége ellen, véleményünket egyértelműen elmondhatnánk a szavazófülkében, egyik pártra sem szavazva. Nem kellene a köztereket feldúló és a közéletet cirkuszi bohóckodássá változtató protestpártokat sem alapítani, a protest kifejezhetővé és számlálhatóvá válna. Az "Egyikre sem" rovat visszatérő javaslat, de sehol sem vezették még be. A franciáknál pl. rendszeres téma, hogy számlálni és közölni kellene a "vote blanc" (üresen hagyott szavazócédula) kategóriát, ám ez még nem gyakorlat, és nem is látszik valószínűnek a bevezetése. Az ötlet egyszerűen a politikai osztály ellenállásán bukik meg: a főorvosoknál sem lehetne elérni, hogy intézményesen tiltsuk be a hálapénzt, ha rájuk van bízva, ez nem történik meg. Amíg az "Egyikre sem" bevezetése a politikai osztály feladata, az sem fog megtörténni.

Ha a közélethiggasztásra felvetett két egyszerű megoldás közül egyik sem valósulhat meg, hogyan higgadjon a közélet? A harmadik megoldás: a választók önkéntes elhatározása alapján.

3. Higgadjunk le önként: attól, hogy vizsga nélkül lehet autót vezetni, önként még tanulhatunk KRESz-t. Attól, hogy a hálapénz nincs betiltva, önként igyekezhetünk elkerülni az adását/elfogadását. Ezzel javíthatjuk a közhangulatot. Cseppek lennénk a tengerben? Ha ez döntő érv lenne, a városi kerékpározás vagy a környezetvédelem el sem kezdődhetett volna. Mindkét mozgalom csepp a tengerben alapon kezdődött, és lám, mivé nőtte ki magát. A politikai kultúra fejlesztése tehát önkéntes alapon, egyénileg is elkezdhető, és előbb-utóbb eléri a kritikus tömeget.

Ezen dolgozom jó ideje, az áttörés még nem történt meg, de a lehetőség továbbra is fennáll. Az egyén kezében annyi hatalom van, amennyi egyén hasonlóan gondolkodik - lehet csatlakozni az észszerű politizálás higgadt erőt képviselő mozgalmához.

Politizáljunk higgadtan 4. rész

Mitől paprikáz fel minket a politika? Leleplezőnek szánt cikk jelent meg a "jobboldali" módszerekről, érdemes elolvasni. Ugyanis a baloldali módszerekre is ráismerhetünk belőle. Nekem, személy szerint, úgy tűnik, hogy a baloldal kezdte őket alkalmazni, és a jobboldal csak jelentős fáziskéséssel vette őket át, erre tört most ki a felháborodás ("A" oldalnak szabad, ám ha "B" is elkezdi, az mindennek a teteje) - de a sorrend kidolgozását az olvasóra bízom, hiszen a lényeg, hogy ma minden politikai formáció alkalmazza a cikkben írt módszertant.

A "leleplezésből" az derül ki, hogy a politikai elit szándékosan felzaklatja a közvéleményt, ennek érdekében túloz, riogat, gyűlöletet, ellenszenvet kelt, elutasítást igyekszik kiváltani a választókból (a másik oldal iránt). Miért? Mert a politikai kommunikátor guruk szerint ez mozgósít, ez hoz sikert, többé-kevésbé kiszámítható eredményt. Ha nincs zaklatottság, az emberek nem mennek el szavazni, és az eredményesebben mozgósító (negatívabban kampányoló) párt győz.

A blog olvasói számára valószínűleg kiderült az évek során, hogy én pont fordítva gondolom: politizálni kizárólag higgadtan, észszerűen érdemes. A fenti háttérben érthető, miért utálják ezt a megközelítést a politikusok. Ami nem érvényteleníti a társadalom egésze szempontjából - a higgadt észszerűségből származik a közhaszon.

Ellentmondásnak látszik, hogy hatalomszerzésre lényegében a várható magánhaszon ösztönöz, ám a közhaszon eléréséhez is kell hatalom, így nem mondhatunk le róla. A pék nem közhaszonra, hanem magánprofitra süti a kenyeret - oldja meg a feladványt Adam Smith -, mégis ebből lesz a közellátás. Más szóval, bizonyos mértékig célszerű tűrni az eredményes politikai kommunikációt, mint a pék hasznát, ha azután az illető keresztény etikával közhasznúsítja a magánprofitot (Adam Smith erről is ír, mindjárt a következő bekezdésben, érdemes elolvasni a mű vonatkozó, hiányosan idézett részét.)

Hogy mennyire érzelmi mozgósításban gondolkodik a politikai elit, jól mutatja Orbán Viktor EP-választási kampánymondata: "Nem vagyok annyira optimista, mint a mérések, mert szép időben az embereket nehezebb bevonni a politikába, de szeretném meggyőzni őket arról, hogy ez egy nagyon fontos választás lesz." (Forrás itt.)

Ugyanakkor, a tömegek nem azért járnak kocogni, mert úgy tudják rettegve, hogy kocogás nélkül másnap meg fognak halni szívinfarktusban. Hogy mégis ki tudnak mozdulni, jelzi a bevett politikai kommunikációs modell újragondolásának szükségességét, illetve lehetségességét.

Olyan is létezik, hogy az ember higgadt, észszerű megfontolásból fut, hogy hosszú távon egészséges legyen. Ehhez hasonló politizálást javasolok a blog olvasóinak, és a következő részben két lehetséges megoldást is bemutatok rá.

Politizáljunk higgadtan 3. rész

Nincsenek izgalmasan védhető közéleti frontvonalak, a lövészárkok fele egyszerűen téves pozícióban van. Aki oda beásta magát, félreértésben leledzik, és ezt észszerű gondolkodással maga is belátja.

Úgy tűnhet, hogy ádáz vita zajlik keresztények és "ateisták" között. Valójában az ateisták nem ismerik önmagukat (a hitetlenség megváltó erejében hisznek vakon), illetve hézagosan gondolkodnak a közéletről. A nyugati kultúra azok fejében is a kereszténységen alapul, akik azt hiszik, hogy nem hisznek. Minden nyugati ember kulturálisan keresztény hátterű, a vadul bal-liberális "ateista", sőt még a hithű nyugati zsidó ember is az (úgy gondolkodik nyugaton, ahogy pl. Izraelben nem tenné). A két vitázó csoport között húzódó frontvonal képzeletbeli, a vita a keresztény kultúrkörön belül, kulturálisan keresztény hátterű emberek között zajlik.

A szabadság szeretete, az egyenlőség, igazságosság és a szolidaritás utáni vágy ugyanúgy keresztény érték (azaz más kultúrában e formában nem létező), mint az iparkodás erénye. Az igazi vita a szolidaritás párti keresztény hátterűek és az iparkodás párti keresztény hátterűek között zajlik, arról, hogy a szorgos munka mint elvárás vagy a munka eredményének elkobzása mint elvárás legyen-e társadalmunk alapelve. A vita eldőlt, a szorgos munka javára - már csak téveszmés utóvédharcok folynak.

Egyenlő legyen-e a férfi és a nő? Aki Jézus tanítását ismeri, annak ez nem kérdés. Aki nem ismeri, az az egyenlőség fogalmát abszurdnak tartja. De követeljük-e a keresztény egyenlőség jegyében, hogy a férfi is szüljön (operáljunk bele anyaméhet), és a takarítónő annyit keressen, mint a vezérigazgató ("egyenlő" munkáért)? Ilyet értelmesen senki nem követelhet, így ez a vita is eldőlt: maradunk a keresztény egyenlőségnél, és általában az ép észnél.

A nemzetköziség ugyanúgy a keresztény háttérből vezetődik le, mint a nemzet pártiság. (A világ más kultúrái törzsekben vagy kasztokban gondolkodnak, és nem jutnak el a nemzetig sem, nemhogy a nemzetköziségig.) A nemzetköziség kontra nemzetközpontúság vita tehát szintén keresztény hátterűek között zajlik. Ez a vita is eldőlt, a nemzet bázisára épülő nemzetköziség javára, csak a vitázó felek agya még nem szokott hozzá ehhez a hárombites koncepcióhoz.

A határon túli magyarokról folytatott téveszmés vita arról szól, hogy kérjük-e magunknak azt a pozitív bánásmódot, amit más nemzeteknek megadunk. Persze, hogy kérjük, ez a keresztény igazságosság (és a nyugati keresztény-"ateista" gondolkodás) meghatározó alapelve. A vita itt is eldőlt, hiszen a magunknak rosszat, másoknak jót elv védhetetlen.

Mivel a hangos viták frontvonalai látszólagosak, felesleges a politikán felzaklatnunk magunkat: észszerű álláspontunk érvényre juttatásához elég, ha a józan ész pártján állunk.

Politizáljunk higgadtan 2. rész

Ebben az országban sok a patkány? Vagy csak aránytalanul hangos a kevés hazaáruló? Ez attól függ, hogy melyik oldal frusztráltabb éppen: amíg jobboldalon hiányzott a kormányzati sikerélmény, a hazaárulózás volt erősebb. A baloldali lélekben halmozódó kudarcok nyomán pedig a patkányozás erősödik manapság.

Valós veszély lenne a tömeggyilkos politikai mozgalmak visszatérése, vagy a nemzet kiszolgáltatása egy megszálló ellenségnek? Rövid távon aligha. Ilyen mozgalmak/ellenségek nem állnak lesben ugrásra készen.

Akkor mit izgulunk a politikán?

Igaz, hogy a baloldal nemzetközibbé teszi Magyarországot, de nem képes megszüntetni a nemzettudatot. Szintén igaz, hogy a jobboldal összetartóbbá teszi a nemzetet, de nem képes közömbösíteni a világból bennünket érő (nemzetközi) hatásokat.

Vagyis a két oldal közötti különbség erősebben retorikai/szóhasználati, mint gondoljuk. Miért izgatnánk fel magunkat a retorikán?

Ha befektetésünk toronymagas hozama 2,4%, felháborítóan alacsony haszna pedig 2,5%, melyiket választjuk?

Politizáljunk higgadtan 1. rész

Vége a hidegháborúnak

Alulértékelt tény, hogy a fasizmus-kommunizmus melegháborúnak vége. Immár 85 éve. Szintén alultudatosított fejlemény, hogy a kommunizmus-kapitalizmus hideg szembenállásnak is vége, 30 éve. Mi következik ebből?

Hogy 85 éve nincsenek fasiszták a szó valódi értelmében, azaz téveszmés gondolat mumusnak használni őket a köznép riogatására. Továbbá, hogy a 30 évvel ezelőtti paradigma, miszerint a jó ideológiájú országok több síkon küzdenek a rossz ideológiájú országok ellen, érvényét vesztette - eldőlt, hogy a kapitalista országoké a győzelem. Hatalmas jóléti fölénnyel lenyomták a szocialista rosszléti országokat. Felmosták velük a padlót. És ebből mi következik?

Hogy a szocialista nosztalgiák a történelem szemétdombjára valók, ideértve a "nyomor/mélyszegénység", a "kizsákmányolás" elleni harcot és a "minden hagyományt felülírunk", "kiszorítjuk az egyházakat" mozgalmat is. Ezekkel foglalkozni idejétmúlt, avíttas tevékenység (és nem haladó, legfeljebb hátrafelé, idegen szóval: retrográd törekvés).

Ha a fentiek következményeit tudatosítjuk, világossá válik a mai politikai viták feleslegessége: kapitalizmus van, teljesítmény szerint különböző jövedelmekkel és jóléttel, lassú, szerves társadalmi fejlődéssel, amelyben a hitnek, hagyománynak, nemzetnek, hazának, családnak is fontos közösségképző, jólétnövelő és közérzetjavító szerepe van.

Eldőlt az egyén-társadalom konfliktus is, az egyén javára: az utcán alszol, kilóg a hátsód a gatyából? Rajtad, a tanulási hajlandóságodon és a munkavégző szorgalmadon múlik, hogy ne aludj ott, és jobbnál jobb cuccokba öltözz. (Ezen kívül ingyen kapsz még használt, tavalyi modellű okostelefont, két plazmatévét és három laptopot.) Jó, arról még folyik némi utóvédharc jellegű vita, hogy az említett problémák fennállásáról vajon a társadalom vagy az egyén tehet-e inkább. Arról viszont már gyakorlatilag nincs vita, hogy a probléma egyéni megszűnéséért főleg az egyén tehet, mert hiába öntjük az adófizetők kemény munkával keresett pénzét az életviteli problémákkal küszködő ember nyakába egészen addig, amíg ő el nem köteleződik a saját problémái megoldása mellett, és el nem végzi a házi feladatát.

Röviden: az összes bevett baloldali koncepció megbukott. Ami maradt, az a kevéssé fékezett és a kevésnél kicsit jobban fékezett kapitalizmus hívei közötti vita, nagyjából technikai kérdés, nincs rajta mit érzelmeskedni.

Felesleges a feldúlt érzelmi állapothoz vezető pártprospektusos kommunikáció, le lehet higgadni. Mi értelme kiakadni azon, illetve ördögök és angyalok harcát látni abban, hogy a következő években 5%-kal alacsonyabb vagy magasabb lesz-e az adó, és ennek megfelelően 1%-kal magasabb vagy alacsonyabb a GDP-növekedés? (Az alacsonyabb adó magasabb növekedéshez vezet, persze nagyobb jövedelemkülönbségekkel, és vica versa.) Ki melyiket preferálja? Ez a 21. században már nem mumustani, hanem részben attitűdbeli, részben pedig szakpolitikai ügy.

Mekkora legyen a költségvetési hiány?

A miénk 2-3%. Amivel sereghajtók vagyunk az index.hu cikke szerint. Ez rossz hír? Annak van feltüntetve. Pedig jó hír, a lehető legjobb.

A gazdaság egészséges hiánya 1,5 - 3%: ekkora infláció kell ahhoz, hogy legyen befektetési kedv, hogy forogjon a pénz. Az ember érzi, hogy egészen lassan, de kiszámítható bizonyossággal emelkednek az árak, tehát amit meg akarsz venni, vedd meg idén, mert jövőre - marginálisan - drágább lesz. Ez a jól működő gazdaság lélektani háttere.

Ha magasabb a hiány/infláció, az idegességhez, kapkodáshoz vezet. Amit meg akarsz venni, vedd meg ebben a hónapban, ezen a héten, de legjobb, ha még ma... A pénz forog ugyan, de a közhangulat ideges, és ez nem tesz jót. A gazdaság ilyenkor pánikszerűen viselkedik. Ha viszont 1% vagy alacsonyabb a hiány, nem forog a pénz, lassulni kezd a gazdaság.

Ha az infláció negatív, az katasztrófa: az emberek halasztják a vásárlást, hiszen amit most megvennél, jövőre olcsóbb lesz! Két év múlva még olcsóbb. Tehát ne vedd meg, tartogasd a pénzt. A kivárás spájzoláshoz és stagnáláshoz vezet. Válságok idején van negatív hiány/infláció.

Az index.hu által negatív fényben tálalt hír valójában pozitív, Magyarország költségvetési hiánya épp az ideális sáv közepén van, ennél jobb nem is lehetne. Mi mozgatja az index újságíróit? Talán politikai/hatalmi vágy, ami manipulatív gazdasági fejtegetésekbe csomagolódik? Jó lehetőség ez az olvasók számára, hogy kikupálják magukat országműködési alapismeretekből.

Külföldre a magyar tőkével? Naná!

Rossz, sőt vesztes ötletnek tartja az index.hu mai cikkének szerzője, hogy a magyar vállalkozások termeljenek külföldön annyi hasznot, amennyit külföldi vállalkozások termelnek nálunk / kivisznek Magyarországról.

Nézzük az érveit. 1. A helyzet kiegyenlítése eleve fair cél, amelynek jogosságát nehéz tagadni - szögezi le a szerző.

Ellenérvem: akkor ne tagadjuk; ne írjunk megtévesztő cikkeket a témáról. Nyugodjunk bele, hogy ami eleve fair és jogos, az el lesz érve (észszerű időben / tempóban), és örüljünk ennek. Nem egyszerűbb, logikusabb, igazságosabb és tisztességesebb így gondolkodni?