Isten nélkül... gombafelhő?

Tanulságos vulgárvilágnézeti írás jelent meg a qubit.hu-n, érdemes elolvasni. Kiderül belőle - ha más nem is -, milyen távol áll az ismeretterjesztő-populáris filozofálgatás a filozófiától. Az alábbiakban a "mű" fő tételeit vizsgáljuk meg.

1. A kérdés, hogy miért a létezés van, és miért nem a semmi, gyakran felbukkan a filozófia történetében; igaz, többnyire mint a gondolkodókat foglalkoztató egyéb sorskérdések mellékszála.
- Téves állítás: Abszolút Semmit senki nem tételez fel. Az egyik fő felfogás szerint az általunk ismert tapasztalati valóság előtt a teremtő Isten volt, a másik szerint a szabályokkal leírható módon működő Anyag/Energia. Harmadik lehetőség, hogy Isten első lépésben az Anyagot/Energiát teremtette meg, és abból jött létre a tapasztalati valóságunk. Negyedik lehetőség, hogy az Anyag/Energia nem is következetes szabályok szerint viselkedik - ilyet nem szokás feltételezni, mert mi emberek szabályokban szeretünk gondolkodni... ám ez is egy lehetőség.

2. A 17-18. századi polihisztor, Gottfried Wilhelm Leibniz volt az első, aki egyértelműen föltette a kérdést: miért van a valami, és nem a semmi?
- Helyesen: miért nem kizárólag Isten van (mint Önmagának elégséges létező), miért létezik az általunk tapasztalt valóság, és hogyan keletkezett?

3. Immanuel Kant például a filozófia legfontosabb feladatának a „Mit tudhatok? Mit kell tennem? Mit remélhetek?” kérdéskör elemzését tartotta, ami végül egyetlen kérdésbe volt sűríthető: mi az ember?
- Más szóval: Kant lemondott a létezés titkának megfejtéséről, mert objektív okokból lehetetlennek tartotta (lásd: A tiszta ész kritikája). Kant szerint a valóság végső fokon nem ismerhető meg. Ezért fókuszált arra, amivel emberi szempontból szerinte hasznos foglalkoznunk.

4. A tudomány haladásával a 20. század első harmadában a végső kérdés elemzése is szintet lépett.
- A végső kérdés elemzése objektív okból nem tud szintet lépni (lásd: Kant), a szerzőnek legfeljebb azért nem tűnik fel e tény, mert már az alapkérdést is tévesen fogalmazza meg (lásd: 1. pont).

5. Ezzel elérhető közelségbe került, hogy a tudomány kísérletekkel ellenőrizhető választ adjon a létrejövés miértjének titkára.
- Képzeljük el a gyakorlatban: a tudomány felfedezi az ősrészecskét, amelyen jól olvasható angol nyelvű felirat hirdeti: "Készült: Kr.e. 14mlrd, mert olyan kedvem volt. Aláírás: Anyag". Ez tényleg valamiféle "választ" adna a mikéntre és miértre, viszont belátható, hogy számos további kérdést - és új kételyt - vetne fel.

6. Martin Heidegger a Bevezetés a metafizikába című 1935-ös írásában ismét felvetette a kérdést: miért van egyáltalán a valami, miért nincs inkább a semmi?
- Ez így fordítható le: azon töprengek, miért töprenghetek egyáltalán? Lehetséges válasz: mert nagyon ráérsz. Érdekes (zen koan) ötlet, hogy mit gondolnék magamról és a helyzetről, ha nem lennék...

7. Fokozatosan megkerülhetetlenné vált tehát az olyan kérdések elemzése, amelyeket sokáig és szinte konszenzuálisan a vallás és a hit kizárólagos felségterületének tekintettek.
- Tévedés: a józan észre tartozik annak belátása, hogy senki nem töprenghet érvényesen azon, hogy miért nem NEM töprenghet. A hit azon a ponton lép be, ahol kimondjuk, hogy "öröktől létezik a magyarázatra nem szoruló Isten, vagy Anyag/Energia". Az Anyag/Energia magyarázat nélküli öröklétét feltételezni is hit. A természettudomány azt tudja vizsgálni, hogy a már meglévő Anyag/Energia milyen átalakulásokon mehetett át: azt nem, hogy mi volt az Anyag/Energia előtt; erre nincs vizsgálati módszer, csak spekulálni lehet róla.

8. Bertrand Russel válasza az egyébként hozzá hasonlóan szkeptikus társainak provokatív kérdésére: „Mit felel majd, ha halála után mégiscsak ott áll Szent Péter előtt, aki azt firtatja, hogy miért nem hitt?” Russel válasza az anekdota szerint: „Nem adtál elég bizonyítékot!”.
- Mire a válasz: "Ábrahám ennyit sem kapott, mégis hitt". Russel ellentmondásosan gondolkodik: a hit érzelmi-intuitív belátás kevés bizonyíték, leginkább jelek, alapján, és nem logikai vizsgálat eredménye. Ha tisztán logikával el lehetne jutni a hithez, akkor az nem hit lenne, hanem tudás. A "nem adtál elég bizonyítékot" jelentése: miért nem adtál biztos tudást?

9. a kutatás még az olyan, sokáig kizárólag az isteni teremtés feladatkörébe sorolt kérdésekben is képessé válik feltárni az egymásból épülő és egyre bonyolultabb szerkezetűvé váló létezők fejlődési pályáját, mint az élet keletkezése, az ember kialakulása vagy a tudat és a morál létrejötte. Ezt egyrészt az entrópia növekedés törvénye alakítja, amely a létezőket különös végállapot felé vezeti
- A kutatás a már meglévő Anyag/Energia átalakulásait tudja vizsgálni egyre eredményesebben. Tény, hogy az evolúcióban vannak az átlagembert meglepő (kontraintuitív) ugrások, mint pl. a szem kialakulása egyetlen fényérzékeny sejtből, tehát még sok meglepő eredményre számíthatunk e téren. Azonban belátható, hogy az evolúció a már meglévő kiinduló élőlények további fejlődését vizsgálja, és arról főként spekulálni képes, hogy a kiinduló élőlény vajon hogyan jött létre. Noha igyekeznek a spekulációt kísérletekkel igazolni, kb. 1950 óta, hetven év alatt nem sikerült szervetlen anyagokból laborkörülmények között élő szervezetet előállítani, pedig sokan, és világnézeti alapon rendkívül motiváltan próbálkoznak. Ám előlegezzük meg nagylelkűen, hogy valamelyik spekulatív modell laborban is igazolható, azaz szervetlen anyagokból, mesterséges és megismételhető eljárással létrejön egy kiinduló élőlény: ha (és amennyiben) ez megtörténik, egycsapásra nagy súlyt kap az a kérdés, hogy az Anyag/Energia van-e öröktől, magyarázat nélkül, vagy Isten, aki megteremtette az Anyagot/Energiát. Belátható, hogy egy laborélet projekt esetleges sikere nem visz közelebb ennek megválaszolásához.

10. Ez az oka, hogy világunkban nem kivételes, hanem éppen általánosan jellemző a létezők önszerveződése és a korábbiakhoz képest radikálisan új struktúrák létrejötte.
- Erre jó példa a szem kialakulása, egyetlen sejtből elképesztő (kontraintuitív) bonyolultságú szerv jöhet létre. Az evolúció kiinduló élőlényeiről viszont kimondatlanul, sorok között azt is feltételezzük, hogy egyetlen lépésben alakult ki az anyagcseréjük és a szaporodási képességük. A technika nyelvén: feltételezzük, hogy a véletlenül létrejött 3D nyomtatók egyike egyetlen lépésben képessé vált ellátni magát energiával, pótolni a nyomtatáshoz szükséges kellékeit és kinyomtatni önmaga ugyanezekre képes másait... Belátható, hogy ez nagyságrendekkel merészebb feltevés, illetve hogy amennyiben esetleg igazolódna, egyből előtérbe kerülne az előző pontban írt Isten -> Anyag probléma, amelyre továbbra is csak spekulatív választ tudnánk adni.

11. A tudomány lépésről lépésre feltárta, hogy a maguk természetes útján létrejövő, alkotóelemeik eredeti struktúráihoz képest új minőséget megtestesítő létezők keletkezése nem igényel külső beavatkozást.
- Az előző pontok alapján világos, hogy ez vágyelvű spekuláció, nem sikerült adatokkal alátámasztani. A tapasztalati adat, hogy valami meglévő egyszerűből kialakulhat bonyolult. Ha belegondolunk, az 1 fényérzékeny sejt -> összetett szem valójában mégsem minőségi, hanem mennyiségi változás, hiszen ugyanazt a funkciót tölti be bonyolultabban.

12. A 21. században tehát – bár a megválaszolatlan kérdések egyáltalán nem fogynak, sőt a tudomány előrehaladtával éppen sokasodnak – egyre megalapozottabbnak tűnik a kételkedés a keletkezés problémájára adott úgynevezett intelligens tervező típusú megoldásban.
- Éppen az tűnik egyre megalapozottabbnak, hogy a teremtés megoldhatatlan dilemmája egyre hátrébb csúszik, így mindig spekulatív (azaz: sem igazolni, sem cáfolni nem vagyunk képesek) tartományban marad.

13. A tudomány fokozatosan kerül egyre közelebb az öröktől fogva létező, sajátos anyag/tér/idő-szerkezetként elképzelhető világ megértéséhez, amely még csak részben feltárt belső törvényei szerint képes megszülni a rendszer elemi részecskéit. Ezek az egyszerű alkotóelemek kölcsönhatásba léphetnek egymással, így az elemi építőkockákból, amelyek a fizikusok kísérleteiben a hétköznapi szemlélő számára nehezen érthető módon egyaránt mutatnak részecske és hullám tulajdonságokat, egyre komplexebb konstrukciók alakulnak ki.
- A folyamat megismerése nem visz közelebb ahhoz, hogy mi lehetett egy ősrobbanás előtt. Sőt felismerhetjük, hogy ezt természettudományosan vizsgálni sem tudjuk.

14. A végső kérdésére adott két válasz tehát (Isten és az Anyag) egyaránt az öröktől fogva létezés axiómáján alapul.
- Axióma = önmagában igazolhatatlan állítás. Kijelentjük, hogy öröktől fogva, magyarázat nélkül, van Isten, vagy van az Anyag/Energia. Vagy a harmadik: Isten első lépésben megteremtette az Anyagot/Energiát. A végső kérdésre tehát nem két válasz adható, a szerző ebben is téved. A harmadik lehetőséget érdemben megfontolva belátható, hogy a végső kérdés megválaszolásához nem közeledünk: távolodunk tőle, mert egyre világosabban látjuk, miért nem fogjuk tudni megválaszolni.

15. Az öröktől fogva létező Isten axiómáját elfogadva egy végtelen képességgel, határtalan erővel, mindent felülmúló akarattal és csak részben kifürkészhető szándékokkal rendelkező teremtőt kapunk. Ő végtelen képességeinek birtokában, afféle mesteremberként tervez, létrehoz, teremt, kialakít, nevelget. Saját elképzelései alapján megalkotja a dolgokkal, folyamatokkal és lényekkel benépesített világunkat. Ezt az általa teremtett valóságot részben vagy egészében az Ő akarata mozgatja, ez pedig kijelöli és egyben le is szűkíti teremtményeinek mozgásterét. Ez úgy is értelmezhető, hogy csak részben ismerhető korlátokat állít az ember szabad akaratának útjába. Más szemszögből azonban ez alapot ad a reménykedésre: ha az elvárásoknak megfelelően viselkedsz, elkerülöd a bajt, ha pedig mégsem, akkor fentről segítséget remélhetsz.
- Ha az ember egymaga, egyetlen individuumként állna a világban, a szabad akarata kevésbé lenne korlátozott, mint így, hogy többen van... de ezzel nem mondtunk metafizikait, hiszen az egyke gyerek is szabadabb, egyszersmind magányosabb. A kétgyerekes család sarja nem szokta úgy megfogalmazni a léthelyzetét, hogy szülei (a testvérével) kijelölték és leszűkítették a mozgásterét. Istenre visszatérve: aki Isten elvárásainak megfelelően viselkedik, az nem egyszerűen Istennél szerez jó pontokat, hanem a saját földi életében halmoz fel társadalmi tőkét, nagyobb megbecsülést és boldogságot ér el, mint ha nem Isten elvárásainak megfelelően viselkedik. Isten elvárásai = közösségi optimum.

16. A szintén az öröktől létezés axiómáján alapuló Anyag-megoldás olyan valóságot kínál fel, amely az ember számára megismerhető, logikusan magyarázható elméletté rendezhető. Ez a valóság a tudományos elméletek alapján értelmezhető működésmódjából szükségszerűen következő folyamatok eredményeként, bizonyos feltételek esetén, részecskéket képes „szülni”.
- Csakhogy ott a harmadik lehetőség, miszerint Isten teremtette az Anyagot/Energiát, vagyis az Anyaggal nem jutunk érdemi előnyhöz, noha - amennyiben az előző pontokban írt spekulatív feltevések esetleg mind igazolódnak - a világismeretünk árnyalódik. Ám az Anyag/Energia ősrégtől való létezését kimondva Isten nem kerül ki a képből, mivel nem dichotóm helyzetben vagyunk, nem arról van szó, hogy ISTEN VAGY ANYAG, hanem hogy ISTEN ÉS ANYAG ugyanúgy lehetséges.

17. A létrejövő részecskék kölcsönhatásba léphetnek egymással, és ennek során egybekapcsolódhatnak bonyolultabb szerveződésekké, de épp így szét is válhatnak. A felépülés és a szétesés egyaránt a világunk alapszerkezetét tükröző matematikai struktúrákba rendezhető mozgástörvényeknek engedelmeskedve alakul. A világ struktúrájának önfejlődése során kiformálódó törvényeket a kutató szellem fokozatosan képes felfedezni. Az tehát, hogy mi és miért történik, az öröktől fogva való létezés feltételezését követően a tudomány módszereivel elemezhető. Így lépésről lépésre megérthető, miért pont ilyen a világ, miért éppen ilyen részecskék alkotják, miért az általunk megismert struktúrák alakultak ki benne, sőt választ kaphatunk akár arra a kérdésre is, hogy mi lehet a további fejlődés pályája.
- Ezen a ponton érdemes belegondolnunk az öröktől létezés problémájába: a "van, mert csak" definíció szerint nem válasz számunkra, nem antropomorf, nem logikus. Az agyunk belső logikája szerint semmi nem örök, mindig feltehető a kérdés, és fel is tesszük, hogy mi volt az előtt. Istenről is feltesszük, és valójában itt sem megnyugtató válasz, hogy öröktől van, és előtte definíció szerint nem kell senkit/semmit feltételeznünk, mert amíg a kérdés feltehető, úgysem nyugszunk. Viszont Istennel kapcsolatban ez csak az egyik megválaszolhatatlan kérdés, egyfajta következetességérzetet kelt, hogy egyebek közt erre sem tudjuk a választ, mert nem a mi dolgunk, valóságunknak ez a szelete a földi nézőpontukból nem megismerhető. Ha az Anyag/Energia öröklétét feltételezzük, a "mi volt az Anyag/Energia előtt?" kérdés zavaróbbnak tűnhet, hiszen mi van, ha Isten a válasz? Ráadásul, az Anyagot/Energiát megismerhetőnek véljük, így a válasz hiánya következetlenebbnek hat. Továbbá: léthelyzetünk a világba vetettség, igazából a "hogyan éljek?" fontosabb számunkra, mint a "milyen valóságmodellen belül kérdezem, hogy hogyan éljek?" kérdés. Felcseperedve instant etikát, személyközi magatartási kódexet keresünk, és a "végső valóság" modellje egyfajta érvelési/hivatkozási alapként e keresés alá rendelődik. A "mert Isten ezt parancsolja" már csak azért is erősebb érv, mint hogy "az Anyag ezt parancsolja", mert belátható, hogy az Anyag nem parancsol semmit. Richard Dawkins megfogalmazásában: "az evolúció megmondja, hogyan kerültünk ide, de nem mondja meg, mit tegyünk".

18. Az Isten-megoldás narratívái – gondoljunk csak a Biblia, a Talmud szövegeire, az olyan ősi teremtésmítoszokra, mint az akkád Enúma elis vagy Hésziódosz Istenek születése című alkotására – könnyebben befogadhatók, mint a kvantummechanika valószínűségi értelmezésének matematikai modellje. A teremtés könyveiből kiolvasható történetek emellett, bár sok érthetetlen borzalommal is szembesítenek, a végső reményt kínálhatják a bizonytalanság és válságok között őrlődő embernek.
- A bizonytalanságunk sokkal konkrétabb: az idősödő ember szorong a haláltól, fiatalon viszont az etikai szabályokat és a hozzájuk tartozó érvelési/hivatkozási narratívákat keresi nyugtalanul. Hogyan bánjunk embertársainkkal, és pontosan miért úgy, miért ne másképp? Erre szemléletes és átélhető narratívákat, ha úgy tetszik, erkölcsi tantörténeteket ad a Biblia: több ezer éve élt emberek életmotívumaival szemlélteti, milyen magatartás vált be, és milyen nem, melyikről mit tart az utókor. A Prédikátor könyve és a Bölcsességek könyve különösen bővelkedik ilyen tanácsokban. A Biblia egyben egy önmaga iránt erősen elfogult nemzet sikerkrónikája is, így mivel a nemzet néha túlélésre játszott, és nem élt az egyén számára ajánlotthoz hasonló, példás életet, a történetek egy része valóban "érthetetlen borzalommal szembesít". Életmód-tanácsadóként mégis könnyedén felülmúlja a kvantummechanikát... Utóbbiból milyen magatartási szabályokat lehet levezetni?

19. Miközben ezek a szempontok nagyon is megfontolandók, a tudományos megközelítés meggyőzőbbnek és intellektuálisan érdekesebbnek tűnik, hiszen az a természetben és a társadalomban felbukkanó egyre újabb rejtélyek vizsgálatára késztet, és azzal biztat, hogy a világ megismerhető.
- A tudományos megközelítés hasznos mindabban, ami a tudománnyal megismerhető. És hogy mi minden nem ismerhető meg a tudománnyal, arról érdemes tanulmányozni pl. Kantot. A világ megismerhetőségének feltételezése inkább következik az agyunk huzalozásából, mint bármi másból, de egyébként nagyon hasznos funkcionális feltevés. Emlékeztetőül: a természettudomány egyik legfontosabb alapelvét, miszerint amire van természeti magyarázat, arra soha ne használjunk természetfelettit (Occam borotvája vagy parszimóniaelv) egy hívő tudós, William of Ockham ferences rendi szerzetes vezette be. A történelem során a természetfelettiben való hitet és a természettudományt nem tekintették egymással ütközőnek, ez egy 20. századi fejlemény a tudósok egy részénél, még csak nem is a többségüknél.

20. az Isten-megoldásban a teremtőnek időközönként be kell avatkoznia, ami arra készteti, hogy megoldást konstruáljon teremtményeinek és rávezesse őket, hogy alkalmazzák.
- A Teremtőről valójában azt feltételezzük, hogy az emberek javát akarja, miközben ők a szabad akaratukkal akár a saját jól megfontolt érdekeik ellen dolgoznak néha, vagy többnyire. A "konstruált" megoldás tehát az emberek javát szolgálja, a rávezetés emberbarát intézkedés, és nem öncélú.

21. Látván például az állatok szegényes létét, megteremti a tudattal és morális mérlegelés képességével rendelkező lényt, Ádámot. Amikor pedig szembesül azzal, hogy milyen szomorú a magányos Ádám, teremt számára egy hű társat, Évát, ami egyben lehetővé teszi, hogy az ember sokasodjon. Vagyis, Isten, ha akarja, ha nem, folyamatos teremtésre kényszerül.
- Ez a "ha akarja, ha nem" téves emberi feltevés, egyfajta varázsló bábmesterről szól, és nem Istenről.

22. A jelek szerint ez a hívőket egyáltalán nem zavarja, ellenkezőleg: biztatónak érzik a nem szűnő gondoskodás tudatát, és éppen azt vetik a szkeptikus tudósok szemére, hogy a tudományos világnézet egzisztenciálisan lehangoló.
- Tényleg lehangoló, hogy az Anyag vagy a kvantummechanika mit mond a számunkra fontos etikai szabályokról. Richard Dawkins újra: "az evolúció megmondja, hogyan kerültünk ide, de nem mondja meg, mit tegyünk".

23. A másik, anyagi természetű megoldás viszont mindent rábíz a szerveződéseket és mozgásukat vezérlő törvényekre, így a valóságban rejlő lehetőségek egyfajta önmozgás formájában bomlanak ki, és így jönnek létre a létezés egymásra épülő lépcsőfokai. Ennek az önkonstrukciónak a szabályait az ember megértheti, sőt akár irányítani is képes.
- És ebből mi következik a személyközi kapcsolatainkra nézve? Mit mond egy anyagi világmodell a koncentrációs táborok gyakorlatáról vagy az eutanáziáról? Anyagelven van-e lényegi különbség kődarab, krokodil, oroszlán és gazella, Szókratész és az athéniek, Hitler és Gandhi és Einstein, gombapörkölt és gombafelhő között? Miközben emberi nézetben, döntéseink és a jövőnk szempontjából ugye óriási baj, ha nem látunk közöttük különbséget, ha elveszítjük a kontrasztot láthatóvá tevő viszonyítási alapot?

24. Az egymásra épülő létszintek felépülése, világunk megtapasztalt csodálatos formái és lényei magából a világból magyarázhatók, nincs szükség intelligens tervezőre, sőt a lét működését megértve akár mi magunk is teremthetünk. Ez azonban felelősséget ró ránk: nemcsak létrehozni vagyunk képesek, de rombolni is. A szabadság és a felelősség elszakíthatatlan kapcsolata ugyanakkor további fontos érv az Anyag-megoldás mellett.
- Isten a feltevésünk szerint jobban szereti az embert, mint amennyire az ember képes a jól megfontolt érdekeinek megfelelően szeretni önmagát. Az pedig, hogy az ember önerőből sűrűbben rombol, mint létrehoz, nem feltevés, hanem tapasztalat, 2023-ban elszomorítóan kézzelfogható tapasztalat. Szép vágyelv, hogy a szabadság és a felelősség közötti kapcsolat elszakíthatatlan, ám tapasztalat szerint legtöbbünk fejében - bölcs belátás híján - rendszeresen elszakad. Hányan követelnek jogokat felelősség nélkül? Ráadásul, mint fentebb beláthattuk, nincs Anyag-megoldás, az Anyag nem oldja meg az ember számára fontos dolgokat.

Összegzés: az ember érdeklődése a világban etikai, és csak az után, illetve annak alárendelten valóságmodellező. A történelem nagy, és egymással is kemény vitában álló filozófusai túlnyomórészt nem gondolták úgy, hogy ISTEN VAGY ANYAG, ennél belátóbbak voltak a megismerés korlátaira, és nagyobb rálátással rendelkeztek nemcsak a természettudományra, hanem a tudomány természetére is. A munkásságuk fő eredményeit érdemes behatóan tanulmányozni, ha az ember népszerű-tudományos cikkírásra adja a fejét a témában, vagy ha egyszerűen csak érdekli, mi mindent tudtak a valóság összefüggéseiről az előző generációk.

Feladat 2023-ra - osztrák GDP

Új év, új elhatározás. Igazából régi-új: utolérni az osztrák GDP-t.

Aki elég nyarat látott már, emlékezhet, hogy a rendszerváltás idején, 1990 táján tömegek rohanták meg a Bécs melletti Shopping City Süd-öt, olcsó árakat, addig még soha nem látott választékot remélve. És találva. Zsákmányoltak többek között Milka csokit, Fa szappant és dezodort, gumicukrot kilószám, szupermenő dobozos sört a lakótelepi szekrénysorra, "nyugati" színestévét minden szobába, és hűtőládát a Trabant tetején.

A rendszerváltásig (ne szőrözzünk már azon, hogy "változás", "változtatás", stb.) nyugati útlevélhez is nehéz volt jutni, nem hogy nagybevásárlásra elegendő devizához. Mindez egy csapásra megváltozott, és akkor lelkesen úgy hittük, néhány év, mondjuk 5, de nagyon pesszimistán sem több 10-nél, és behozzuk Ausztriát fejlettségben, jólétben, életszínvonalban.

Ez az ígéret lebegett a rendszerváltó levegőben. Aztán letelt a nagyon pesszimistán 10 év, majd további 20, és mit látunk? Hogy a hátrányunk csökkent (1991-ben 7-szeres volt az osztrák GDP, 2021-ben már "csak" 2,8-szoros, vásárlóerő paritásra korrigálva pedig másfélszeres), de érthetetlen és megindokolhatatlan, kimagyarázhatatlan rés tátong továbbra is közöttünk és "sógorék" között.

Az okokat keresve, világos, hogy a cseheknek évszázados iparuk van, a horvátoknak tengerpartjuk, a szlovéneknek meg mindkettő - logikusan magasabb a GDP-jük a miénknél. Az már nem logikus, hogy ők sem érték utol Ausztriát, csak jóval közelebb kerültek hozzá. (Ja, a horvátok GDP-je még csak nem is magasabb, egyelőre.)

Tágítva a horizontot, a szakadék innnenső oldalán nem vagyunk egyedül, nagyjából egy csoportban fejlődünk Lengyelországgal, Szlovákiával és Romániával. Velünk együtt mintegy 70 millió ember zárkózna felfelé, de nem igazán tud.

Nem jó érv, hogy sógoréknál sok a hegy, mert tótéknál, Lengyelországban és Romániában is. Nem jó érv, hogy erős az ipar, mert nem erős. Nem jó érv, hogy a gyarmatokról rabolták a sífelvonót meg az elektromos biciklit, mert erről szó sincs. Az sem magyarázat, hogy mennyi támogatást kaptak a második világháború után, mert a mi régiónk is kap rengeteget, immár 20 éve. (Ezen belül az sem jó érv, hogy rajtunk kívül bezzeg mindenki milyen jól hasznosítja, mert az adatok alapján a többiek is nagyjából olyan eredménnyel hasznosítják.) Végül, az sem jó érv, hogy "oda születni kell", mert az Unió lényege, hogy ez nincs így.

Tanulság 1: sokféle csacskaságon vitázunk idehaza ahelyett, hogy az osztrák GDP titkát lepleznénk le és implementálnánk itthon. A sokféle csacskaság helyett elég lenne ezt az egy értelmes célt megvalósítani.

Tanulság 2: a Pl-Sl-Ro-Hu csoport bel-, kül-, gazdaság- és egyéb politikája sok tekintetben teljesen különböző, felejtsük el tehát, hogy a lemaradás valami hungaricum, hiszen láthatóan nem az. Sírvavigadó köldöknézés helyett vizsgáljuk meg, mi miatt marad le a csoport egésze, az Unió lakosságának 14%-át képező csekély 70 millió fő, és arra találjunk ellenszert.

A belpolitikai vitának réges-régen az osztrák GDP-ről kellene szólnia, kormány és ellenzék egymásra licitálva versenghetne, hogy "5 év alatt behozzuk", "mi meg 3 év alatt, bibibí, ha ránk szavazol". Eddig nem erről szólt a belpolitika, 2023 január 1-étől szóljon végre erről.

A szeretet ünnepe?

Karácsony állítólag az. De milyen szereteté? Azé a szereteté, amellyel úgy szerette Isten a világot és benne az emberiséget, hogy egyszülött fiát, a Messiást küldte neki ajándékba, hogy megkínozzák.

A Messiás kereszthalála és feltámadása pedig elhozta az emberiségnek a zsidó jóslatok szerinti aranykort (ez a posztmillenáris felfogás). Illetve egyes vélekedések szerint az aranykor előtti várakozást (premillenáris felfogás). Tehát 2000 éve a Messiási Aranykorban élünk. Vagy nem. Poszt- vagy pre-. Egyelőre egyéni meglátás kérdése.

Akárhogy is, Karácsony az emberiség valódi javát elősegítő isteni szeretet ünnepe. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha Isten azt mondja Jézuson keresztül: "legyen kolbászból a kerítés; és lőn". Vagy: "buli van, szórjatok szét helikopterből ezerkvadrillió dollárt, hadd vegyenek belőle cukorkát, úszómedencés villát, élethosszig tartó mámort". De nem ez történt, és valószínűleg az emberiség érdekében.

Karácsony jó alkalom arra, hogy végiggondoljuk, miért nem kolbászkerítés. Miért kiüresítés, szenvedés, önáldozat, feltámadás? Hogy lesz a szenvedésbe merülésből felemelkedés, erő, világuralom, szeretetparancs, közjólét? Ezt a dramaturgiát éljük át Húsvétig.

Mit kérjünk karácsonyra?

Sok-sok egyéni kívánságunk mellé tegyünk oda egy közöset: kormányképes benyomást keltő ellenzéket kérünk a karácsonyfa alá. Olyan ellenzéket, amelyik nem handabandázik (megdöntendő patásördögről, pokolbugyor országról, antidemokratikus többségről), hanem átgondoltan fogalmaz, összefüggő elképzelésekkel áll elő. Pozitív, építő jellegűekkel.

Szemben a jelenlegi kommunikációval, miszerint: Mo. egy Mucsa, tajparasztokkal, akiknek földesúrként megparancsoljuk kegyes jókedvünkben megengedjük, hogy ránk szavazzanak, cserébe nem küldjük el őket naponta a csába. Csak kétnaponta. Hiszen toleráns és emberijogbajnok ejropéerek vagyunk, ennek csalhatatlan jeleként üzenjük a határon túliaknak, hogy szíveskedjenek elromán/szlovák/ukrán-osodni. Mert mi merünk kicsik lenni, bátran és szabadon betagozódni a nemzetköziségbe, amelynek úgysincs alternatívája (cserébe magánbaksist várunk, pszt), és magától értetődik, hogy teljességgel idegen tőlünk a korrupciónak minden olyan formája, amelyből bennünket kihagynak.

E helyett olyan ellenzéket kérjünk karácsonyi szalaggal átkötött díszpapír csomagolásban, amelyik a saját visszhangkamráján kívül is képes 50,1%-os népszerűséget elérni a gyakorlatias üzeneteivel, amelyik mer szabadon, bátran kormányképesnek tűnni a közjó érdekében, nem csak elmagyarázni, hogy "mit miért nem lehet". Olyan ellenzéket kérünk, amelyik négy páros lábbal elbukott nagyszigorlat után tisztességesen felkészül az ötödikre; és amelyikre a választó ezúttal "rábízhatja a macskáját".

Ha e kívánságunk nem teljesíthető, akkor legalább olyan ellenzéket szeretnénk, amelyik soha nem akar kijönni a visszhangkamrájából, önelégülten pörgeti a hörcsögkerekét, és nincs igénye munkakapcsolatba kerülni az azon kívüli valósággal.

A tanárbérekről

Most, hogy időarányosan jól alakult az uniós pénzek helyzete, azaz egyelőre semmi sem vész el, noha jövőre jó néhány feltételt kell teljesíteni a folyósításhoz; esedékessé vált a januárra ígért pedagógusbér-emelés. Ám ha az egészségügy tapasztalatait vesszük alapul, ettől nem várható rövid távon oktatási Kánaán.

Az orvosi fizetések emelése jelentős többletkiadást már eredményezett, de mert ezzel párhuzamosan betiltották a hálapénzt, ugrásszerű javulást még nem hozott. Sőt, egyes csúcsszakemberek kétmilliós vagy a feletti fizetéssel is külföldi munkát vállaltak inkább. Nem javult a kórházak felszereltsége, és az egészségügyi dolgozók fizetése is legfeljebb vidéken emelkedett annyival, hogy elégedettek lehetnek. Továbbra is hosszúak a várólisták, esetleges az ellátás, összességében: mintha feneketlen vödörbe öntöttük volna a pénzt.

Szerencsére a pedagógusszakma kevésbé van kitéve agyelszívásnak (ritka, hogy középiskolai tanári diplomával valaki külföldre menjen tanítani), az infrastruktúra sem olyan visszahúzó (a hiányzó fénymásoló papír persze probléma, de mégsem akkora, mint a hiányzó sebészolló vagy kötszer), és a nem tanári munkakörök (pl. portás, takarítónő) hozzájárulása is kisebb a sikerhez, mint az egészségügyben az ápolónőké. Ámde az ígért emelés is sokkal kisebb, mint az orvosoké, így a tőle remélhető változás eleve szerényebb.

Megeshet, hogy a januári emelésnek végül senki sem örül, mert 1. akár infláció alatti lehet; 2. cserébe esetleg újabb pluszterheket raknak a tanárok vállára; 3. semmi más nem változik, többek között marad a tanterv és annak felfogása, amitől számos pedagógus haja áll az égnek. Megtorpan a rendszerváltó lendület, csalódottak lesznek a baloldali aktivisták; más problémákra kell felülniük.

Akárhogy is, három hét múlva január, így akibe még beleszorult mondanivaló ez ügyben, gyorsan kell előadnia, mielőtt okafogyottá válik.

EU-póker kezdőknek

Korai lenne eredményt hirdetni az uniós támogatások felfüggesztéséről/folyósításáról szóló izgalmas játszmában? Lehet, ám így sokkal érdekesebb. A felek ráutaló magatartásából már kiolvasható a várható kimenetel.

Mint ismeretes, "korrupcióval kapcsolatos aggodalmak" miatt, és az orvoslásukra tett magyar lépések ellenére, az EU Bizottsága a hazánknak járó fejlesztési pénzek egy részének felfüggesztését javasolja, és amennyiben év végéig nem változik a helyzet, jelentős összeg (7,5 milliárd euró, azaz 3000 milliárd forint) végleg elvész. Az érdekeltek elszántan farkasszemet néznek és pókerarcot vágnak, jelezve, hogy akkora royal flush van a kezükben, mint ide az Eiffel-torony. Megeshet persze, hogy blöffölnek.

Közben folyik két párhuzamos ügy, amelyben Mo. egyet nem értést (ha úgy tetszik, vétót) helyezett kilátásba: az Ukrajna támogatására felveendő uniós hitel és a globális minimumadó bevezetése. Mindkét esetben megkerülhető a teljes egyetértés, de mindkét esetben bonyolult.

Kulisszák mögött, a jelek alapján elképzelhető még, noha adat értelemszerűen nincs rá, egy harmadik folyamat: egy "nézzük csak, ki bizonyul korruptabbnak" nevű politikai játszma, amelyben épp most bukott meg egy prominens szocialista képviselő.

Utóbbi elem lehet az az átbillenési pont, amelytől kezdve kirajzolódik a várható forgatókönyv: a forrásfelfüggesztést december végére feloldják vagy minimum haladékot adnak a forrásvesztésre (pl. fél évig mégsem vész el végleg a pénz), cserébe Mo. mégsem vétózik. Lehetnek alváltozatok erre a témára, de a lényeg nagy valószínűséggel így valósul meg.

Ellenpróba: ha másképp alakulna, az politikailag túl sokba kerülne a résztvevők valamelyikének vagy mindegyikének, ezért nagy meglepetés lenne, ha esetleg másképp alakulna.

Nietzsche megértése felé

Szokás őt tisztelettel, nagy filozófusként emlegetni. Meg a nácizmus megalapozójaként. Míg az előbbi vélekedés legfeljebb nehezen érthető költői nyelvezetének szólhat, utóbbi legalább félig helytálló. Nietzsche filozófusnak meglehetősen kicsi volt (ami, ha költőként akart volna érvényesülni, senkit nem zavarna), és a nácizmus mellett a kommunizmust is megalapozta, továbbá minden, a kisembert fogaskerékként vagy bezúzandó selejtként kezelő embertelen totalitarizmus szellemi atyja lett.

Úgy kezdődött, hogy elolvasta Schopenhauer A világ mint akarat és képzet című művét, amely minden levezetés nélkül, ex cathedra kijelenti, keleti mintára, hogy a világ lényege az akarat, és hagyományos értelemben vett valóság nem létezik. (Bármit is mutasson mikroszkóp, méterrúd, mérőműszer.) Második impulzusként Darwintól értesült, hogy a fajok (így a homo sapiens is) alighanem egyszerű élőlényekből, mechanikus véletlenek közvetkezményeként álltak elő és érték el mai formájukat.

Akarat -> természetes kiválasztódás. Ezen morfondírozott egy ideig, majd arra jutott, hogy a dolgok lényege a hatalomvágy és a gyengék kihullása a rostán, és hogy jól van ez így, sőt még elő is segíthető (pl. mert a faj nemesítését szolgálja). Ezen a ponton siklott ki az életműve.

Nietzsche szerint ha természetes kiválasztódás, akkor definíció szerint nincs Isten. Isten halott - állította elhíresült mondatában. (Nem merült fel benne, hogy az evolúció elindítása is lehet isteni tett.) Ha nincs Isten, akkor a kereszténység a maga érzelgős "szeretetével", "könyörületével", "kegyelmével", "megbocsátásával" csupán téveszme, hiszen a természet láthatóan nem kegyelmez. Legyen tehát az új etika alapja, hogy az erős akaratú nem érzelgősködik, igájába hajtja a gyengét. A könyörtelen szociál-darwinista szelektálógépet Emberfeletti embernek (Übermensch) nevezte. Ő már a Darwin által leírt nemesedési folyamat produktuma. A világot tehát nem a szegények, nem is a békességszerzők, hanem az Emberfeletti emberek fogják örökölni, akik a természetes szelekció során állnak elő és lesznek egyre gyorsabbak, erősebbek, könyörtelenebbek... (Nem jutott eszébe az sem, hogy a humánumot meghaladó Emberfeletti ember valójában emberalatti inkább.)

Hol döccen a logika? Ott, hogy az ember tapasztalható állapota ma és már több tízezer éve, hogy együttműködő, érzelmes, társas lény. Ha munkafeltevésként azt mondjuk, hogy véletlen folyamatok eredménye, akkor "véletlenül" érzelmes és nem könyörtelen. A különbség a bibliai teremtéstörténet és az evolúciós modell között nem az, hogy az egyik teljes badarság, a másik tudomány, hanem hogy az egyik egyetlen nagy lépéssel magyarázza érzelmességünk kialakulását (a szervetlenből való teremtéssel), míg a másik sok ezer-millió-milliárd kis lépéssel. Az eredmény azonban ugyanaz, mint azt némi ön- és emberismeretre szert téve tapasztaljuk. Következésképp, minden kor etikájának alapja, hogy az ember együttműködő, érzelmes, társas lény. Ez a "gyári" állapotunk, ebből kell kiindulni.

Az ötlet, hogy ha már a szervetlen világból származunk, magatartásunk is legyen szervetlen, szívünk mint a kő, nem csak a teremtés szemszögéből helytelen, hanem az evolúciós kis lépések során bekövetkezett minőségi változást is tagadja, tehát evolúciós megközelítésben is téves. Érdemes ezt végiggondolni a hitről folytatott vitákban: az evolúció nem érvényteleníti a teremtéstörténetet, hanem bonyolultabban, ezáltal nehezebben befogadhatóan adja elő. Nietzsche életműve az ékes bizonyíték, hogy evolúciós tudattal könnyebb embertelen téveszmékre jutni, mint teremtéstudattal.

A 20. század hirhedt diktátorai mind úgy vélték, hogy alattvalóik rezsimellenes tettekért sőt gondolatokért is szabadon kínozhatók, bebörtönözhetők, agyonverhetők, legyilkolhatók. Lelkiismeretük nem volt, vagy ha néha megszólalt, magasztos céljaikkal indokolták a tömeggyilkosságot. Valódi Übermenschek voltak nietzschei értelemben, csak aztán az emberiség úgy döntött, hogy nem jó ez így, az egyénnek (akár mert Isten képmása, akár mert csak...) értéke van.

Ebből következően Nietzsche emberéletet negligáló, szervetlen "filozófiájának" meg nincs.

Megoldás az ukrajnai konfliktusra

A megoldás háromtényezős képlete egyszerű és tévedhetetlen.

1. Ukrajna katonailag nem tudja megnyerni ezt a háborút. Nem tudja megvédeni/visszafoglalni területének minden négyzetcentijét, és pláne nem az oroszok lakta régiókat. (Bármennyi fegyvert és katonai segítséget is kap, belátható, hogy ez nem fog menni. Nem most vesztette el a lehetőséget, hanem amikor nemzetépítéstől megrészegülve elkezdte lábbal taposni egyebek közt az orosz kisebbség jogait.)

2. Oroszország meg történelmi léptékben nem tudja megnyerni a háborút, mert nem tudja megnyerni a békét. (Egy hatalmas országot és büszke, erős népet nem lehet tartósan leigázni, még egy nácitlanításnak titulált hátborzongató második Katyn árán sem. Azzal csak egy második nürnbergi pert lehet elérni.)

3. Az USA nem tudja kívülről demokratizálni Oroszországot, akárhogyan szervezi a sakkjátszmát, akárhogyan mozgatja a bábuit, még saját közvetlen beavatkozással sem érheti el ezt az eredményt. (Fukyamai nagy jó szándékaival csak a régió számára pokolba vezető utat tudja kikövezni.)

Az ukránok nem kerülnek honvédő győztesként a történelemkönyvbe, az oroszok dicsőség helyett tartós gyalázatot hoznak a fejükre, és a történelem ítélőszéke előtt Amerika is megrovásra számíthat tömeghalálhoz vezető demokráciaexporttal árukapcsolt sanda ásványkincsvadászatért.

Már csak az van hátra, hogy a felek - lehetőleg a nagy hideg beállta előtt - belássák a fenti tényhelyzetet, és annak tudatában üljenek tárgyalóasztalhoz. Elsősorban a közvélemény nyomása értetheti meg velük, hogy nem az a tét, ki nyer, ki veszít, hanem hogy mindhárom fél veszteségei megállnak-e a jelentősnél, vagy tovább növekednek.

Higgyünk-e Sátánban? Beszélgetés nem hívőkkel

Az európai keresztényüldözés a Sátán dühödt reakciója - nyilatkozza egy keresztény a mandiner.hu-n. Szimbolikus kijelentésként ezzel semmi gond, pragmatikus-hétköznapi szinten meg annál több. A sátántéma megér egy misét. Sátán (más néven Belzebub, Ördögök Fejedelme, Világ Fejedelme, Főgonosz, Megosztó, Szétszóró, stb.) testesít meg minden rosszat a világban és az emberi lélekben, ő kínál almát Évának, ő visz kísértésbe, ő duruzsol a fülbe, ő dolgozik a lélek mélyén Isten és úgy általában a jóság ellen. Keresztény (konkrétan: katolikus) prédikációk keretében gyakorta elhangzik az is, hogy Sátán legnagyobb trükkje, hogy elhiteti velünk, hogy nem is létezik. Értelemszerűen, egy nem hívő szerint Sátán tényleg nem létezik, ahogy persze Isten sem.

Sátán személyes létezése teológiai szempontból nem szükségszerű, hiszen ha Isten a fény, Sátán az árnyék, elfogadhatjuk-e úgy a fény személyes létezését, hogy az árnyékét meg nem? Nagyon is. Az árny nem konkrét létező, hanem a fényhiány elvont fogalma, jelenségszintű létező. Persze, ha az árnyék mint jelenség létét sem fogadnánk el, akkor már túlzásba esnénk, szembefordulnánk a tapasztalati valósággal. Isten egy keresztény számára mindenképpen személyes létező, ám Sátán esetében egyrészt teológiailag nem egyértelmű a személyes létezés, másrészt kifelé nagyon nehezen kommunikálható. Ha Isten léte vitatott, akkor Sátán léte szuper- vagy hipervitatott. Egy nem hívő agya Istenről hallva 30 másodperc alatt zár le (lesz néhány ellenvetése "miért tűri a szenvedést" jeligére), Sátánról hallva meg 1 másodperc alatt (oltári baromság, punktum).

Hittől függetlenül, lehet-e megtestesítője Isten a világi közjónak, Sátán pedig a világi közrossznak? Ha így közelítünk hozzájuk, értelmet nyer a keresztény szóhasználat: amikor egy hívő Isten felé irányítja a gondolatait, tulajdonképpen a Közjóra fókuszál, a felé törekszik. Amikor meg Sátán kísérti, tudattalan/féltudatos impulzusok hatására elfordul a Közjótól, rövid távú érdekeire fókuszálva beáldozza a hosszabb távúakat. Jelenségszinten minden világi ember tapasztalati valóságával egybevág, hogy a Közjó néha rövid távú kényelmetlenség elviselését igényli az egyéntől, "jutalmul elnyeri" hosszabb távú érdekei teljesülését - tapasztalat továbbá, hogy ez nehéz, néha elviselhetetlenül az.

A világi teológia(sic) tételei többnyire kimondatlanok és kifejtetlenek, ám kilogikázhatók, részállításokból kikövetkeztethetők: a nem hívő ember számára is létezik etikai irányt mutató személyes jó és rossz, sőt még csoportszintű jjó és rrossz is, ami elég indok tüntetésre és a rrosszak elleni közös kiállásra. Az élet sem ér véget a halállal, hanem a jjó emberre emlékezők fejében folytatódik, és egy átlagos egyén is képes némi rövid távú önfeladásra, hogy elnyerje ezt az öörökszerű boldog létet. Ugyanakkor, a nem hívő elvi alapon (vagy kamaszos dacból) elzárkózik az említett fogalmak nagy betűs változataitól: neki ne mondják meg!!! központilag, hogy mi a Jó, a Rossz, a Közjó, hogyan nyerhető el az Örök Élet. Neki nem kell autokrácia, le vele! Ő szabadon akarja kidolgozni a maga és elvbarátai jjó, rrossz, stb. fogalomrendszerét, amit onnantól aztán dogmaként használ. A keresztény és a világi teológia közötti különbség végeredményképpen nem annyira a fogalmakban van, hanem a dacos attitűdben: a hívő többé-kevésbé elfogadja a központi tekintélyt az élete irányítására, a nem hívő pedig többé-kevésbé nem. A dac némi következetlenséggel a politikai tekintély és a tapasztalati erkölcs ellen irányul, a kereskedelmi/pénzügyi tekintély illetve az alternatív/forradalmi erkölcs elkötelezett megtartása már kevésbé zavarja.

Az egyetlen tartalmi különbség a hívő és nem hívő teológia között az emberképben van: egy keresztény szerint az emberben - a Közjót figyelmen kívül hagyó szabad akarat miatt - a rossz csírája is megtalálható, egy nem hívő dogmája szerint pedig minden ember jó a lelke (leg)mélyén, az esetleges rosszat a negatív előzmények tették bele. A gyilkost pl. bántalmazták gyermekkorban, ezért bánt most másokat. Ez a felfogás persze adós marad a logikai lánc lekövetésével, vagyis nem viszi végig a gondolatot, hogy ha mindenkit kizárólag a bántalmazó elődei tettek rosszá, akkor az első bántalmazónak még nem volt indítéka a bántalmazásra, azaz a rossz a semmiből ugrott (volna) elő. Ha mindenki csak azért pofozkodik, mert őt is megpofozta valaki, akkor az első pofozkodóról mit gondolunk? Egy nem hívő is kénytelen rövid úton elfogadni, hogy a "minden ember a lelke mélyén jó" állítás ábrándosan észszerűtlen, vagy hogy világlátásának része a büszkén vállalt következetlenség is.

Azaz a keresztényekre a nem hívő részint terminológiai félreértésből neheztel (talán eddig nem tudatosult benne, hogy Isten = Közjó, jjó–>Jó), részint meg mert úgy véli, hogy olyan butaságokban hisznek, amikben egyébként kénytelen belátni, hogy ő is, ráadásul dogmatikusan. Mindkét csoport felismerheti, hogy összeköti a világba vetettség. Végső és megnyugtató válaszunk nincs arra, miért van rossz és szenvedés a világban, de tapasztaljuk, hogy van. Azt sem tudjuk biztosan, hogy miért törekszünk a jóra, jjóra, Jóra, de döntő többségünk ösztönösen törekszik rá. Egy keresztény számára Isten és a Közjó a válasz mindenre, egy nem hívő számára pedig a jjó, ami gyakran a rrossz elleni tiltakozás formáját ölti, és soha nem jár tartósan kielégítő eredménnyel, amitől egy nem hívőben kialakul valamiféle "alapjárati" frusztrált pörgés, egy szükségesnek és közben elégtelennek is érzett nekifeszülés az iigazságtalan világnak. Ez a frusztráltság tör ki rendszeresen a "buták", "parasztok", "kispolgárok", "középosztály", "vaskalaposok", "erkölcscsőszök", keresztények, stb. irányába.

A neheztelés okaként Sátánt emlegetni a nem hívő célközönségnek azért haszontalan, mert 1 pillanatot (sem) ad az észszerű kommunikációra, míg Isten említése esetén van legalább néhány kihasználható másodpercünk érvekre és ellenérvekre agyzárta előtt. A nem hívőt valójában nem téríteni kell, az láthatóan nem megy, hanem vele együtt feltárni az implicit dogmatikáját és ráébreszteni, hogy miközben egész élete és baráti köre arra épült, hogy a világ legfinomabb gulyáslevesének receptjét mindenképpen egyénileg, önállóan és szabadon kell kikísérletezni, a gyakorlatban ő és barátai már majdnem feltalálták a szakácskönyvi változatot. A minimális különbséget pedig - miután ennyi munkát és időt fektettek a feladatba - most már érdemes megismerni.

A magyar ellenzékiség szégyene

Egy friss "írás" szerint Magyarország szégyene a miniszterelnök.

Ízelítő a fészbukbejegyzésből: 'A nyugati demokráciák végtelen türelmének köszönheti ez a fasiszta felcsúti disznó, hogy egyáltalán még szóba állnak vele. Ez is inkább Magyarországnak szól, a magyar népnek, amelyet Orbán az uralma alá kényszerített, s nyilván még a geopolitikai megfontolásoknak. De az nem kérdés, hogy minek nézik ezt a bunkót. Ez az ember nem része a nyugati civilizációnak. [...] egy megbízhatatlan, képmutató, tetü, szar alak a "magyar miniszterelnök", akinek egyetlen szavában nem lehet megbízni.' Így a szerző.

Szóval, Magyarország az ellenzék szerint olyan nem-demokrácia, ahol ez a hangnem azért még megengedhető... Vagy egyenesen a humanista-demokrata beállítottság jele? A tizenharmadik éve tartó hatalomnélküliség, a koronavírus-járvány vagy az ukrajnai háború hozza-e ki az ellenzék megmondóiból az őszintét, a belső valót? Minden esetre, szintet lépett a szóhasználat. Lefelé. Van-e még lejjebb úgy, hogy az feljebb vigyen?

Legkésőbb 2026-ban kiderül, addig sem unatkozunk.

Autógyártás - mi a jó hír?

Régóta dolgozik a kormány a magyarországi autóipari tevékenységek (gyártás, beszállítás, összeszerelés, kutatás-fejlesztés, stb.) erősítésén. Régóta kontrázik az ellenzék, hogy ez nem jó, mert kiszolgáltat minket az autópiaci helyzetnek (ha visszaesik az autóvásárlás, a magyar gazdaság is vele zuhan).

Friss hír szerint Romániában már aktívabb az autóipar, mint nálunk. Most akkor rossz hír ez, vagy jó? Az-e a lényeg, hogy az oktondi Románia még nálunk is erősebben kiszolgáltatta magát az autópiaci konjunktúrának, vagy hogy lám, ebben is lemaradtunk az ügyes Románia mögött?

Érdemes figyelni az ezt tálaló sajtóhíreket: ha az autóipar ellen érvelő ellenzéki sajtó rossz hírként közli, akkor hitelességi problémába kerül. Ha a kormányoldali sajtó jónak mondja vagy agyonhallgatja, akkor szintén. Közben az olvasó is átgondolhatja, végösszesítésben jó-e autót gyártani, vagy sem?

Dupla naés?!

Két leleplezőnek szánt hír is megjelent "aszta!, nem gondoltam vóna" hatás reményében, ám egyik sem igazi reveláció. Az elsőben az Alapjogokért Központ mögött álló kormánypénzeket "leplezik le". Na és?! Ki gondolta volna, ugyebár, hogy a kormány álláspontját egyszerre terjesztő és alakító központ mögött kormánypénzek és jó kormánykapcsolatokkal rendelkező emberek állnak...

Aki át akarja rágni magát az érdeklődési küszöbön, ennél meglepőbb hírekkel álljon elő. Jó tudni persze, hogyan működnek a dolgok, de ennyi erővel azt is jó tudni, hogyan készül a finom mozzarella, amivel önmagukat "buktatták le" az Amerikát konyhai akciókkal felforgató olaszok.

A másikban a szintén kormányközeli XXI. Század Intézet szerzője "leplezi le" a békés forradalmak amerikai módszertanát. Szóval, lebuktak: békésen akarnak változást a gaz galádok. Na és?! Nagyon helyes, hogy békés, erőszakmentes módszertant alkalmaznak, abból nem lehet olyan nagy baj, el kell tőlük tanulni.

Erőleves a józan észnek (félidős választás az USA-ban)

Az amerikai választások eredménye nagyjából kialakult, a republikánusok - várható módon - megszerezték a képviselőházi többséget, de a szenátust már nem tudták maguk felé billenteni. Miközben a demokraták, élükön az "elnökkel", hibát hibára halmoztak, népszerűtlennél népszerűtlenebb intézkedésekkel nehéz helyzetbe hozták a népet, a republikánusok, élükön az ex-"elnökkel", nem tudtak ebből profitálni. Utóbbi hiába jelentette be, hogy újraindul 2024-ben, erre valószínűleg nem adnak neki lehetőséget. Fejcsere várható.

Szerencsére vannak tehetséges és sikeres új arcok, érdemes megismerni őket: Florida jelentős többséggel újraválasztott kormányzója, Ron DeSantis határozottan kiáll az értékrendjéért, és úgy tűnik, kedve is lenne elnökjelöltté válni. Dél-Dakota újraválasztott kormányzója, Kristi Noem pedig támogathatja ebben.

Ha csupán e felett örömködne a poszt, beleesne a pártosság csapdájába, de többről van itt szó: a(z általános emberi) józan észről. Miben áll az új arcok bátorsága? Abban, hogy orkánszerű média ellenszélben is ki merik mondani és meg merik tenni, amit oly sokan nem, például hogy a férfi nem tud szülni, vagy hogy férfitestű sportoló ne indulhasson női mezőnyben. Néhány éve ehhez még nem kellett bátorság, ma meg civil kurázsi díjat lehet vele nyerni. És remélhetőleg amerikai elnökséget 2024-ben.

Nem az a lényeg, hogy republikánus kerüljön a Fehér Házba, hanem hogy aki oda kerül, az úgy általában a józan ész oldalán álljon, és meg tudja valósítani az elképzeléseit.

A magyar ellenzék pedig tanulhat a folyamatból: aki nyerni akar, szövetkezzen a józan ésszel, gyakorlati eredményekért.

A ferencvárosi polgármester esete a médiával

Miután szemléltette, hogy csak a neki szimpatikus médiával áll szóba, a polgármester újabb körben igyekezett bizonyítani, hogy a neki nem szimpatikus az nem is média. Magánemberként lehetne igaza annyiban, hogy a bejátszott jelenet alpári és bőven elég ok a sértődésre. (Jeszenszky Zsolt "politikai hobbista" azóta elnézést is kért érte.) Polgármesterként viszont jól tenné, ha belátná, hogy az alpári média is média, továbbá hogy az alpári nem egyenlő a fizetett propagandával, és hogy egy alpári média épp nem alpári kérdésére okosabb válaszolni. Válaszába aztán beépíthette volna, hogy emberileg mit gondol - és jól jött volna ki belőle! Kár, hogy nem ezt tette, vagy más megközelítésben szerencsére, őszintén demonstrálta, milyen lenne a médiahelyzet, ha ő személyesen alakítaná. Nos, az egy elvtelenül elfogult médiahelyzet lenne, amiben gátlástalan bal-lib propagandával tömnék a közönséget. (Nem közvetlenül fizetettel, hiszen az elkötelezetten "független" bal-lib újságírók kézen-közön keringő juttatásokért tolják a maguk propagandáját.)

A magyar média balfelén is bőven akad alpáriság, karaktergyilkosság, színvonal alatti önvállveregetés, ami a konzi oldalnak fáj, az elkövetőknek és közönségüknek meg örömöt okoz, eszük ágában sincs abbahagyni. Aki régóta követi a híranyagot, tapasztalhatta, hogy a Fidesz minden tagjára, és különösen az elnökére azóta vadásznak a karaktergyilkosok, hogy elhagyta az akol melegét (a kilencvenes évek közepén kilépett az SZDSZ árnyékából). Az régen volt, ám az elkötelezett propagandisták lejárató munkája azóta töretlen. A konzi oldalon ha van svájci sapka, ha nincs, vagy esetleg van is, nincs is, soha nem tud jó lenni az elkötelezettek médiamunkájában. Más szóval, a polgármester abból kapott rövid ízelítőt, amit elvbarátai évtizedek óta nyomnak. Nem tetszik neki? Szóljon az elvbarátoknak, hogy álljanak le a saját oldalán, és nyomban kitör a médiabéke.

Az alpáriság persze nem fog megszűnni, hiszen nem csak kocsmában és diáktüntetésen él és virul, hanem az "irodalomban", a "színházakban", "értelmiségi" körökben is menő és trendi. Továbbá, küszöb alatti színvonalon lehet megfogni mindkét politikai oldal szélét. Amíg balról nem mondanak le a balszélről, jobbról sem lehet ilyenre számítani. Még továbbá, a teljesen spontán kialakult brit sajtó csak szerencsésebb pillanataiban olyan kevéssé alpári, mint magyar megfelelője, az idő túlnyomó részében annál sokkal alpáribb, zsigeribb, IQ-deficitesebb és színvonaltalanabb. Egy-egy fapados londoni kiruccanás alkalmával érdemes (noha fájdalmas) lapozgatni a tabloidokat. Hosszú távon minden rendszer a spontán irányba gravitál, tehát a színvonal nálunk is süllyedni fog. Logikus, hogy az újságírók azt írják, amit a közönség megvesz, és amivel a baráti politikusok/üzletemberek nyernek - csak a brit sajtó tulajdonosai politikailag szimmetrikusabbak, így az a rendszer kívülről és összességében már-már szabadnak és függetlennek hat, holott belső nézetben kb. szimmetrikusan elfogult és elkötelezett. Ez a múlt-jövő, erre számíthatunk mi is.

Érdemes még kitérni a polgármester médiaafférja keretében előhúzott azon érvre, hogy "Orbán Viktor 12 éve nem nyilatkozik ellenzéki médiának": egyrészt, őt nem 1 percben karaktergyilkolták előzményként, hanem addigra már 15 (mára pedig 27) éve; másrészt, ő is csak azóta választhat fórumot, amióta még ez is növeli a népszerűségét. Előtte jól megfontolt érdekében állt mindenfelé – így karaktergyilkosainak is – nyilatkozni. A ferencvárosi polgármester "simán" elérheti ezt az állapotot: válasszák meg párszor kétharmaddal, az általa vezetett kerület polgárai húzzák ki magukat büszkén, hogy ilyen polgijuk van, a Rózsadombról költözzenek oda az elégedetlenek, mondván, hogy a Ferencváros sokkal jobb hely, a legjobb hely a világon, és ezt mind a polgármesternek köszönhetik! Nos, ilyen Ferencváros? Majd ha ilyen lesz, akkor a polgármester is megválogathatja, hogy kinek a kérdéseire válaszol.

Összegezve: a jelen helyzetben a polgármester nem csak önmagát járatta le az ügyetlen médiaszerepléseivel, hanem a "szabad"-"független" médiáról folyó szövegelés lólábát is látványosan kilógatta.

Lesz Lex McDougles?

A kormány módosítások formájában terjesztette elő a szociális törvényjavaslatát, melyet az ellenzék vad kritikával illet és a címhez hasonló szóval gúnyol. Miről szól a javaslat, és érdemes-e csúfolni?

A javaslat 4. oldala szerint elsősorban az egyén felel a saját szociális ellátásáért; ha ő nem képes rá, akkor a rokonság, az önkormányzat, az állam által támogatott karitatív szervezetek és végül az állam. Továbbá, minimálnyugdíj helyett "szociális vetítési alap" lesz az irányadó összeg (jelenleg a kettő még megegyezik, 28500Ft). Az ellenzéki kritika szerint a gyakorlatban a rászoruló sosem fog eljutni az ötödik szintre, és lássuk be, a magyar közigazgatás működésének fényében ez teljesen reális feltevés. Valószínűleg NEM lesz olyan eset, amikor az állam belátja, hogy a négy előző szint kudarca miatt az ő feladata lenne egy rászoruló ember ellátása. Ebben tehát valós veszély rejlik.

Az ellenzéki kritikát komolyan véve, az is reális veszély-e, hogy aki saját magában, a rokonaiban, az önkormányzatában, az államilag finanszírozott karitatív intézményekben bízik, az "meg fog dögleni"? Ez a veszély nem reális, legfeljebb az valószínűsíthető, hogy az egyén és a rokonok mindent megtesznek majd, hogy kimeneküljenek az ellátási felelősség alól, és hogy a központi kormány által épp sanyargatott ellenzéki önkormányzatok forráshiánnyal küzdenek majd. (Kivéve, ha helyi pluszbevételeket is kapnak a feladathoz.) A rokonságban a képesség vagy a hajlandóság fog hiányozni? Az utóbbi több száz év a társadalom atomizálódásáról, a családi kapcsolatok háttérbe szorulásáról és az egyén (felelősség nélküli) megdicsőüléséről szólt, amivel szembefordul a javaslat, de úgy, hogy az egyén/rokonság nem kap felkészülési időt, lehetőséget, képzést. Mondtuk eddig egy szóval is, hogy ki-ki felel a döntései/viselkedése hosszú távú hatásaiért? Vagy hogy ki-ki halmozzon vagyonbeli illetve társadalmi tőkét? Mintha az autósok SMS-ben értesülnének, hogy fél óra múlva benzint csak családi aranyért lehet kapni, és akinél nincs, ugorjon el kérni a rokonságtól. Az országúton rekedt autókat pedig a tulajdonos költségére elszállítják, plusz büntetés is várható. Rendkívül barátságtalan, arrogáns stílus, és mennyire jellemző a Fidesz-kormányra!

A szociális törvényjavaslat hátterében ötágú törekvés állhat: 1. a szociális keretet "ócsítva" költségvetési mozgásteret teremteni a gazdaságfejlesztéshez/válságkezeléshez; 2. a híres szubszidiaritás elve szerint a legalacsonyabb hozzáértő szintre levinni a szociális döntéseket, ahol személyesen és közelről ismerik a rászorulót; 3. felkészülni a nyugdíjrendszer közelgő összeomlására, mikor az aktív befizetők fogyása miatt esetleg nem lesz már minimálnyugdíj; 4. társadalmi kohéziót varázsolni körzővel-vonalzóval, ráolvasással; 5. tesztelni a közvélemény reakcióját, mint a vasárnapi boltzárral.

Az ellenzéki ellenérvek a fentiekből egyet vesznek célba (1. pont), és kínosan kerülik a többit, így aligha várható siker, az egyébként frappáns McDouglas-mém érvként nem vág vasat. Vagyis amennyiben az ellenzéken múlik, és a kormányoldali közvéleménykutatások nem mérnek boltzárhoz hasonló közönségválaszt, Lex McDouglas bizony lesz. Az egyén mostantól törheti a fejét, hogy rábízná-e a saját döntéseire illetve a családjára a macskáját.

Ízelítő a bal-lib "médiaszabadság"-ból

Az ATV-be meghívott ferencvárosi polgármester bemutatta, mit gondol egy baloldali és liberális politikus a "médiaszabadság"-ról: a neki tetsző média legyen egyeduralkodó, a neki nem tetsző meg tűnjön el a föld színéről. Számos tanulság adódik ebből.

1. A magyar médiahelyzet kiegyensúlyozottabbá válását olyan ötlet lenne a ferencvárosi polgármestertől illetve a hasonlóan gondolkodóktól várni, mint Sztálintól remélni demokratikus fordulatot. Ha a magyar demokrácia/média helyzete miatt aggódó nyugatiak a kormánymédiánál függetlenebb/demokratikusabban gondolkodó szereplőket keresnek, az ellenzék soraiban nem fogják őket fellelni.

2. A polgármester kirohanása praktikus trükk is volt, amivel elkerülte, hogy válaszoljon egy-két kényes kérdésre. A kényes kérdéseket azonban hosszú távon aligha jó üzlet ócska fizetett propagandának titulálni, a választók előbb-utóbb kikényszerítik a választ, és szavazatmegvonással büntetik a sunnyogást.

3. A rendszervált(oz)(tat)ás után a sajtó döntő része össztűz alá vette Antall József kormányát, amelynek tagjai vicsorogva reagáltak a szerintük méltatlan és igazságtalan ellenszélre. Akkor a pálya egyértelműen bal-lib irányba lejtett. Orbán Viktor fokozatosan kiépítette az ellenpólust, így most a pálya nem lejt balra, de vajon jobbra lejt? Ezt nem lehet csupán annak alapján megállapítani, hogy a bal-libek szemlátomást mást igényelnének.

4. A politika többek között cukisági verseny, ellenszélben is: aki vicsorogva reagál a neki nem tetsző kérdésekre, az önmagát bünteti, cukisághátrányba kerül. Könnyű bájosnak lenni, amikor baráti riporterek "alákérdeznek", ingyen PR-t biztosítva. Egy politikus rátermettségét abból lehet megítélni, hogy hogyan kezeli, amikor épp nem kérdeznek alá.

5. A polgármester jól tenné, ha interjúleckéket venne, és hozzászokna az elegáns válaszadáshoz. Ajánlott tananyag: megerősödve jött ki egy sokkal kellemetlenebb helyzetből például a főpolgármester, és az Utolsó Liberális Mohikán is ügyesen manőverezik ellenszélben.

A pedagógussztrájk politikai háttere...

...úgy néz ki, hogy egyre kevésbé van neki. És ez fáj a pecsenyét sütögető baloldalnak. Forgatja, forgatja, nem sül.

Ezek szerint bevált a kettővel ezelőtti posztban írt manőver.

BBC-örökzöldek: abortusz, két tételben

A Rishi Sunak vezetésével felálló új brit kormány egyik első intézkedésként 150 méteres védő övezetet húz az abortuszklinikák köré, hogy az életpártiak ne "zaklathassák" az "egészségügyi ellátásra" jelentkező nőket. A szigetországban szokásban van ugyanis sokkoló magzati képekkel, beszólásokkal és érzelmi nyomásgyakorlással elvenni az abortuszra menők, illetve az abortuszban közreműködők kedvét. A frissen elfogadott törvényjavaslat szerint a jövőben ezt csak 150 méteres pufferzónán kívül tehetik, ellenkező esetben akár fél év börtönbüntetés vár a demonstrálókra. Bár a törvényjavaslat előkészítése jó ideje folyt már, így nem kapcsolódik kifejezetten az új kormányhoz, mégis aligha véletlen, hogy előbb fogadták el, mint a néhány hete összeomlott költségvetés új változatát. Utóbbi ugyanis késik, talán erről hivatott elterelni a figyelmet a védő övezet.

Az Egyesült Államokban pedig újra tagállami hatáskörbe került az abortusz szabályozása. Korábban a Roe vs. Wade ügyben hozott legfelsőbb bírósági ítélet szövetségi szintre emelte a kérdést (e téren elvonta a tagállamok hatáskörét), a Donald Trump által kinevezett bírákkal konzervatív többségűvé vált Legfelsőbb Bíróság viszont hatályon kívül helyezte a határozatot, így újra a tagállamok döntenek az abortusz szabályairól. Ki is tört a felháborodás a szigorító államokban. November 8-án félidős választásokat tartanak, és az abortusz újra kampánytéma. A linkelt videó frappáns érveiből kiderül, hogy az életpártiak a magzat jogaiért, a döntéspártiak pedig az anya "egészségügyi" jogaiért és autonómiájáért állnak ki.

Közéleti szempontból az abortusz nagy indulatokat mozgató gumicsont: 1. a vita a hivatalos szabályozásról folyik, miközben a jelenség csak addig marad hivatalos keretben, amíg az viszonylag megengedő, így a szigorítás többnyire illúzió; 2. továbbá, a döntéspártiak sem bánják, ha viszonylag kevés az abortusz, amíg megvan rá a jog; 3. a cinikus realisták megjegyzik, hogy mivel az abortuszok többsége low-life körökben történik, a low-life réteg zsugorodásával javul a társadalom összetétele, csökken a szegénység, tanulatlanság, erőszak és bűnözés; 4. az abortusz iránti igényt főként a nők körülményeinek javulása csökkenti, ez pedig nem annyira törvénnyel, mint közjóléttel befolyásolható, és vajon melyik kormány vállalja ma bátran, hogy az abortusz iránti spontán igény alakulásával (is) mérjék a teljesítményét? Összességében: az abortusz hivatalos szabályozásáról folytatott heves vita teljességgel elmegy a lényeg mellett, főként figyelemelterelésre alkalmas.

Nagyjából az előző bekezdésben írt komplexitást tükrözi a hazai helyzet: nincs védő övezet, de nincs klinikaközeli tiltakozás sem; az abortusz lényegében szabad, de mindenki örül, ha kevesen élnek a jogával; a kormány (érdemben) nem szigorít, és az abortusz iránti spontán (soktényezős) igény alakulásával sem szeretné méretni magát.

Hol volt a miniszterelnök?

Költői kérdés, hogy merre járt október 23-án, amikor a fővárosban baloldali védnökséggel pedcitüncizett a tömeg. Persze, elmondta ő, hogy Mo. nem egyenlő a fővárossal, és ebben igaza is van. De alapból valószínűleg nem utazik határközeli kisvárosba meghívós közönség előtt bölcselkedni, ha nincs a központban tiltakozás, és annak nincs baloldali kórusvezetése.

A pedagógusfizetések ügyére kezdettől rátelepedett a baloldal, politikai pecsenyét sütögetni. (Nem feltétlenül elítélendő módon, hiszen a baloldal dolga a mindenkori szociális ügyek felkarolása.) A kormány ellenben igyekszik leválasztani a jogos ügyről a megélhetési lacikonyhát. Ennek eszköze lehetett a "közelben se legyünk, semmi közünk a baloldal mozgásához" projekt.

Sikerült a leválasztás? A következő hetekben kiderül.

Gyógymód putyinitiszre

Ahogy közeledik a tél és durvul a szomszédban folyó háború, a fűtéshiányra számító európai megmondók elővetetik a jégeralsót, az inflációt/recessziót/armageddonveszélyt a "béke ára"-ként emlegetik, és árulónak tartják, aki "béke" helyett beérné holmi tűzszünettel. A szónoki "béke"vágy egyre harciasabb, és ez nem jó, nem jó, nem jó jel. Érdemes újra átgondolnunk, hogyan manővereződtünk bele ebbe a sarokba, és hogyan gyógyulhatnánk ki a heveny putyinitiszünkből, mielőtt krónikássá válik.

Úgy kezdődött, hogy az USA azt gondolta, megszorongatja egy kicsit a fogatlan oroszlánná váló posztszovjet oroszokat: távolítja tőlük Ukrajnát, közelebb tolja a NATO-t, és közben ráteszi a kezét a térség ásványkészletére, nehogy az oroszok nyúlják le. Hírszerzési adatok alapján tudták, hogy Putyin birodalomrestauráló ambíciókat dédelget, ezért úgy irányították az események menetét, hogy a komplex forgatókönyv a felszínen egyoldalú agressziónak nézzen ki, amire hivatkozva egységfronttal támadhat vissza a "béke"tábor. Ebben a forgatókönyvben senki nem akar békét, az elképzelés arról szól, hogy a nyugat mindenben győz, az oroszok mindenben veszítenek. Ami érthetővé teszi, miért nem elég a tűzszünet.

Ám atomnagyhatalomról lévén szó, nem az a kérdés, hogyan kényszeríthető térdre, sőt üthető ki teljesen, hanem hogy hogyan csökkenthető egy-két számmal a mellénymérete, hogyan tehető egy-két fokozattal kevésbé diktatorikussá. Amíg a fél galaxisra elég atomtöltete van, ennél többet reálisan elérni nem lehet. Ez egy teljesen más probléma, mint a "béke", ami semmiképp sem lesz, még középtávon sem. Technokrata sémával: adott egy zárt tornaterem, benne túszul ejtett nők és gyerekek, velük szemben egy elszánt láncfűrészes; mit tudunk kívülről mondani neki, amivel megfékezzük a mészárlást? Aztán, ha már kevésbé fenyegeti a túszokat, az egy új forgatókönyv - és ne feledjük, a legtöbb hadúr nem háborúban, hanem hétköznapi jóléti elvárásokkal szemben bukik meg.

Ezt a technokrata túsztárgyaló-jólétkihívásos modellt kell tisztességgel kidolgozni és végrehajtani, hogy kigyógyuljunk a putyinitiszből. Pl. szabad-e finom szendvicseket és dobozos sört küldeni a láncfűrészesnek, vagy az egyetlen kötelező-etikus eljárás bűzbombával, anyjagyalázással, kerepeléssel, vöröshangyákkal és minden más lehetséges, noha tutira nem működő eszközzel a "békéig" bosszantani? Minden ép eszű magánember tudja a választ. Hogy lehet, hogy csak a "profi stratégák" nem?

Médianarratívák és fogyasztóik

A "független" médiát sürgetők – nyugati példák alapján – úgy látják, hogy egyféle híranyag van, illetve egyfélének kellene maradnia... A bal-liberálisnak.

Valódi független nézetben pedig két alapvető médianarratíva van, és minden sajtóorgánum ezek egyikét tolja, több-kevesebb ferdítéssel/manipulációval/álhírrel, következetesen és elszántan.

1. Bal-lib médianarratíva a világról: fókuszban a szegénység, elnyomás és igazságtalanság (minél mélyebb, annál jobb), valamint a szélsőjobb (minél radikálisabb, annál jobb) és a polkorrektségre hangolt egyéni szabadság; ami az előbbieknek ellentmond (pl. jólét, szorgalom, optimizmus, vagy épp... mérsékelt jobboldal), az lényegtelen vagy egyenesen hazugság/megvezetés. A bal-lib táborban dolgozó sajtó 0-24-ben azon van, hogy a narratívát igazoló információkat leszállítsa, szükség esetén legyártsa.

2. Konzervatív médianarratíva a világról: fókuszban a szorgalmas emberek sikere (éljen a középosztály!), a konzervatív gazdaságpolitika működőképessége (éljenek a jobboldali kormányok!) és a sikerre hangolt egyéni szabadság; ami ettől eltér, az lényegtelen vagy ármány/összejátszás. A konzervatív oldalon dolgozó sajtó 0-24-ben azon van, hogy a narratívát igazoló információkat leszállítsa vagy legyártsa.

Belátható, hogy a két médianarratíva között nincs átfedés, ami az egyik fókusza, az a másik nézőpontjából nem is hír, vagy szemenszedett hazugság. Ugyanakkor ha belegondolunk, miféle "végső" bizonyíték tudná igazolni és hogyan, hogy a világ lényege valóban a szegénység és rokonjelenségei, vagy épp a hagyományos munka és felfogás sikere. Egyikre sincs lényegi bizonyíték, mindkettő önerősítő narratívaként és jóslatként működik. Az egyikből tényleg sok-sok szegénység lesz, a másikból meg tényleg sok-sok siker, míg a valóságban bőven marad a narratívából kilógó információ.

A kétféle narratívát kiszolgáló híranyag nem tolható össze, nem lesz belőlük egységes "független" tájékoztatás. Ráadásul, a médiafogyasztó is a fejében lévő narratíva igazolását várja-sóvárogja, és ha nem kapja meg, megsértődik, elveszti az érdeklődést. Úgy érzi, hogy ami a számára szimpatikus híranyagtól eltér, az bizonyára hazugság, illetve ami nem igazolja elég határozottan a prekoncepcióit, az gyávaság, összejátszás a hazugokkal.

Piacról élő sajtótermék következésképp csak az egyik vagy a másik narratíva tolásával boldogulhat, a kettő közötti senkiföldjén nincs fizetőképes kereslet, mivel piaci léptékben ott nincs "senki".

A híranyaggal kapcsolatos fogyasztói lamentálás egyik versikéje, hogy a sajtó legyen "független", azaz mindenki a bal-lib narratívát tolja határozottan, a zavaró konzervatív alternatívát pedig tiltsák be, vagy így-úgy lehetetlenedjen el (politikailag inkorrekt, csúf kóró volt csak a "függetlenség" virágos mezején).

E kívánság azonban nem érhető el, nyugaton sem szűnt meg a konzervatív gondolkodás, mindössze kiszorult a fősodratú tájékoztatásból, és tartósan kisebbségbe került a közvélemény fejében, így szakpolitikai döntések alapjául sem szolgál pillanatnyilag. A következmény, hogy bal-liberális döntéseket hoz még egy papíron "konzervatív" kormány is, megtévesztve a rá szavazókat. Így lesz a médiadeficitből demokráciadeficit a bal-lib médiahegemóniát eltűrő országokban.

A megoldás: mindkét médianarratívának élnie és virágoznia kell ahhoz, hogy egy demokrácia sikeres maradjon, mert a választók csak mindkettő ismeretében tudnak felelős döntéseket hozni. A következő évek nagy meccse lesz, hogy nálunk szorul-e háttérbe a konzervatív narratíva, vagy nyugaton küzdi vissza magát a fősodorba.

Működésben a kapitalizmus selejtkonténere

Az előző bejegyzést olvasók máris megfontolhatják, hogy a Tankerület előtt figyelmeztető levelek miatt tiltakozók oldalán lelkesedő baloldali politikusok vajon egy Gy.F. fémjelezte új hajnal hírnökei, vagy veszélyeztetett munkahelyű meósok a selejtkonténernél.

Ez alighanem a konténerbe selejtet termelő jobboldaliakon múlik.

Rossz ötlet volt az iskolaigazgatók kezéből kivenni és "tankerületekhez" áthelyezni az irányítást? Igen, rossz ötlet volt, lám, most nincs igazi gazdája a leveleknek. Rossz ötlet volt a belügyminiszter alá rendelni az oktatásügyet? Igen, rossz ötlet volt, mert nem ért hozzá, nem is dolga, hogy értsen. Rossz ötlet volt 2014 után sunda-bundán elválasztani a pedagógusbért a mindenkori minimálbértől? Igen, rossz ötlet volt, ha ez nem történik meg, ma nincs sztrájk(hangulat).

Tehát, jó sok selejt hullott a konténerbe, amelyben a baloldal reményittasan guberál. Lássuk, beindul-e a rendszer belső korrekciója, vagy a selejtmennyiségre már tömegpárti program alapítható. Addig is, köszönjük meg a - tudtukon kívül és szándékuk ellenére a kapitalizmus hibamentes működésén fáradozó – meósok munkáját.

A baloldal helyére kerül a történelemben

Az 1990 táján véget ért hidegháború eredménye, hogy a kapitalizmus minden téren győzött, a kommunizmus/szocializmus mindenben veszített, már csak egyes makacskodók tartják a fejükben, mert lassan 40 éve nem frissítették a tudásbázisukat.

A Che Guavara-pólósok, önjelölt "neo-marxisták", "mélyszegénység" pártiak, meritokrácia-szkeptikusok, villák proletárjai, "osztályharcos" értelmiségiek, demagóg aktivisták a múlt relikviáivá kövesednek, és önamortizáló modern mutációik (woke, cancel culture, sötétzöld aktivizmus, business-class klímavédelem) sem terjednek már sokáig a világ jól (azaz hatékony-kapitalistán) működő térségeiben.

A baloldal a klasszikus bölcsességet követve szemétdombra kerül, ám váratlanul pozitív értelemben: a kapitalizmus selejtkonténere mellett ügyelve lesi, és örömujjongással fogadja a rendszerhiba folytán oda kerülő értékesebb falatokat, például az igazságtalan (vagy akként prezentálható) kilakoltatásokat.

Értelemszerűen, minél rosszabb hatékonysággal működik a helyi kapitalizmus és azon belül a szociális védőháló, annál nagyobb lesz a baloldal öröme, annyi ürömmel, hogy működőképes rendszerszintű alternatívát már nem tud kínálni, csak a selejtcsökkentésben vállalhat egyre zsugorodó, noha egyébként hasznos és tiszteletre méltó szerepet.

Aki tehát egy jól és nagyjából igazságosan működő országban reménykedik, annak a jövőképében egy üvegtésztává vékonyodó meós baloldal szerepel... míg ki nem fúrja ebből az állásból is a meós jobboldal.

De "jó" ekkora cáfolatra ébredni

A kormányoldal híranyaga szerint az ellenzék finanszírozásszervezésében tevékenyen részt vevő Korányi Dávid 2 millió dollárért vett álomvillát Connecticutban.

Korányi párja, Mihalik Enikő szupermodell pedig cáfol, miszerint valójában ő vette a házat (és nem is azt, amit a képeken mutatnak). Megjegyzi, hogy "de jó ekkora hazugságra ébredni".

A tisztán látás érdekében: 2 millió dollár már egy jobb pasaréti villáért is elkérhető, és egyébként a Pasarét inkább közepe a világnak egy magyar számára, mint Connecticut egy amerikainak. Elég sok magyar politikus és közéleti ember lakik hasonló vagy majdnem ilyen kategóriájú ingatlanban - persze erről nem siet a választóit értesíteni. Továbbá elég sok budapesti üzletember lakik ennél jóval drágább ingatlanban. Ellenben nem sok amerikai üzletember lakik ilyen OLCSÓBAN, az ottani árszintekhez viszonyítva. Szóval, amerikai léptékben alsó-középkategóriás ingatlanról beszélünk, a leleplezésnek szánt hír alapján - ha esetleg mégis igaz - nem lenne itt más látnivaló, mint hogy lám, érdemes (bármilyen oldali) magyar politikusnak lenni vagy politikusok közelében forgolódni, szervezkedni, dörgölőzni.

Mihalik cáfolata nem túl szerencsés, mivel egyrészt azt írja, hogy a brooklyni lakását sokkal többért adta el, mint amennyibe a ház került, és a különbségből fogja felújíttatni (idáig hihető). Majd hozzáteszi, hogy a vásárláshoz hitelt vettek fel (minek, ha tényleg olcsóbb volt, mint az eladott lakás?).

Következtetések: nem volt itt sok látnivaló, míg az ellentmondásos cáfolat meg nem jelent. Most már van, legalábbis amíg nem tisztázódnak az ellentmondások; továbbá, az ügy kapcsán újra átgondolhatjuk, hogy míg egy konzervatív esetében jó, de legalábbis természetes, ha a képességeinek köszönhetően vagyonos, a hivatalosan "szegényekkel táncoló" baloldalinál olyan, mint amikor a fényevőt nagy rúd paprikás szalámit majszolva kapják rajta a spájzban, azaz ha megbecsült módon akarsz vagyonos lenni, vállald fel a konzervatív értékrendedet.

Hogyan tüntessenek eredményesen a pedagógusok

Az oktatás válsága legalább 1970 óta folyamatos, legalábbis azóta írnak róla szünet nélkül a legkülönfélébb szerzők. A válság egyik fontos összetevője az alacsony fizetés, amit teljesen indokolt lenne versenyképes szintre emelni, sok évre visszamenőleg. (Csak ne úgy, mint 2002-ben, amikor bedöntötte a költségvetést.) A tanárok ezzel kapcsolatos morgása, panaszkodása, tiltakozása, tüntetése – így a polgári elégedetlenség is – teljesen jogos. Ugyanakkor a kormányzati álláspont azóta világos, hogy az oktatásügy cinikusan a belügy irányítása alá került: parancsuralom lesz, mint a rendőrségnél, béremelés helyett Qss K&K módra, Maul halten und weiter dienen. A nagy kérdés tehát, hogy hogyan lehet eredményesen tiltakozni olyan helyzetben, amelyben egy esetleges pedagógussztrájkot alig láthatóvá tesz a vonatkozó törvény (minimumszolgáltatást kell fenntartani, gyermekfelügyelettel, részleges oktatás mellett).

Ha eleinte jó ötletnek tűnt is a polgári engedetlenség, mára világossá vált, hogy csak tovább fűti az indulatokat. Ront az ellenséges hozzáálláson (a résztvevőket kirúgással fenyegetik, ismételt engedetlenség miatt már ki is rúgtak tanárokat, akik miatt még többen tiltakoznak polgári engedetlenség formájában, és kapnak kirúgással fenyegető levelet... stb.). Ez a módszer tehát - noha jogos és helyes - láthatóan nem válik be, nem javítja az érintettek helyzetét. És nagyon fontos, hogy a kormány helyzetét sem nehezíti, mivel háborúval a szomszédban és energiaválsággal a nyakunkon az oktatás hirtelen sokadrangú lett.

A megoldás: 1. folytatni az alig feltűnő sztrájkokat, akár csak említés formájában, hiszen a diákoknak és szüleiknek igenis feltűnik, és kitartó stratégiával már ennyi is elég lehet; 2. a sztrájk mellett hétvégenként emlékeztető felvonulásokat kell tartani, ami megteremti a szükséges láthatóságot; 3. el kell nyerni a közvélemény nagy többségének a támogatását, amiről ma keveset tudunk, a kormány viszont folyamatosan méri, vagyis ha lenne tényleges támogatottság, már megemelték volna a fizetést; 4. hivatkozni kell a kormány saját vállalására, miszerint uniós pénzből ugyan, és több évre elosztva, de lesz béremelés, hamarosan jön a pénz, jöjjön hát az említett béremelés is; 5. politikamentessé kell tenni a mozgalmat, azaz ki kell vonni belőle az ellenzéket, hogy ne hiteltelenedjen a tiltakozás.

Az ellenzék olyan szinten beégette magát az utóbbi hónapokban előadott összes megnyilvánulásával (a. a rezsicsökkentés helytelenítésével majd keveslésével; b. az atomenergia szidásával majd követelésével; c. a háború erkölcsi támogatásával majd a következményei elleni hőbörgéssel; hogy feketepéterként balszerencsét hoz mindenre, aminek a közelébe kerül. Mindegy, mennyire jogos a pedagógusok igénye, ha az ellenzéket is odaengedik a követelőzéshez, nem lesz belőle semmi. Az érintettek mintha nem akarnák észrevenni ezt a fontos szempontot.

Valószínűleg az sem használ az ügynek, hogy a pedagógus szakszervezet inkább tűnik érdekeltnek a feszültség maximalizálásában ("monta a Totya, hogy buli lesz"), mint a konstruktív megoldásban. Ez aktív politizálás az ellenzék javára, teendő: lásd a fenti 5. pontot. Ideje lenne olyan szakszervezetet létrehozni, ami reflexből befeszülés helyett együttműködik, és fair modus operandit kínál: mi lelkesen tanítunk és úgy, hogy nektek is tetszeni fog, ti meg lelkesen fizettek érte és úgy, hogy nekünk is tetsszék. Valójában ez hozhatja el a megoldást.

Kant bukása Ukrajnában

Most, hogy az ukrajnai konfliktusban látványosan bedőltek olyan szilárdnak hitt feltevések, mint az európai béke, a célravezető szankciók, a gazdaság megbízható energiaellátása, a háztartások életszínvonala, az emberi és kisebbségi jogok általános érvénye, a béke és igazságosság érdekében fáradozó nemzetközi közösség ideálja és így tovább, ne menjünk el szó nélkül Immanuel Kant etikai modelljének kevésbé látványos érvénytelenedése mellett. Ugyanis a működésképtelen szankciók a többé-kevésbé megértett kantiánus erkölcsből vannak levezetve.

Arisztotelész erényetikája és számos későbbi gondolkodó "természettörvényei" nyomán – illetve ezek továbbfejlesztésére törekedve – Kant matematikai következetességűnek szánt erkölcsi rendet dolgozott ki. Felfogása szerint az erkölcs szabályai csakis tértől-időtől független, egyetemes kötelességek (kategorikus imperatívuszok) lehetnek, például hogy "mindenki mindig köteles igazat mondani", kerül amibe kerül, vagy hogy senki soha semmit nem lophat, mert abba beleroppan a világrend. (Vagyis az a kakastollas csendőrhangulatú mondás, miszerint aki hazudik, az lop, aki lop, az öl is, és aki öl, az halálbüntetést érdemel, tehát a hazug embernek halállal kell lakolnia" nem annyira rossz vicc, mint mélyen kantiánus gondolatmenet, a levezetést lásd lentebb.)

Már Kant kortársainak is gyanús volt, hogy az elképzelés működésképtelen, és nem az emberi világra van kitalálva: Benjamin Constant svájci-francia bölcselő bele is kötött. Megkérdezte Kanttól, hogy az igazmondás kategorikus imperatívusza akkor is érvényes-e, ha a legjobb barátját, aki épp nála vendégeskedik, félreérthetetlen rossz szándékkal keresi egy baltás gyilkos, azt kérdezvén, hogy ott van-e a házban. Kant egész esszét írt válaszként (cím: Az emberbaráti megfontolásból elkövetett hazugság állítólagos jogáról), melyben kifejti, hogy az igazmondás mindig mindenkire nézve kötelező, tekintet nélkül a következményekre, sőt ha a fenti helyzetben nem mondana igazat a megkérdezett, akkor a hazugsággal megmentett barátját érő összes későbbi bűncselekményért is automatikusan ő felelne egy kantiánus ítélőszék előtt, mivel igazmondási kötelezettségének megszegésével megsértette a kozmikus világrendet (értsd: aki hazudik... az gyilkol is).

Érdemes utánaolvasni: Kant gondolkodása olyan nyilvánvalóan abszurd, hogy mai értelmezőinek többsége mentséget keres számára (biztosan nem így gondolta, hanem fordítva), csak hát szó szerint és bőséggel kifejtette, hogy de, úgy gondolja, hogy a barát élete bizony nem indokol hazugságot. Kant etikájának tehát réges régen ki kellett volna vesznie a világból, szemben azzal, hogy "szándéketika" címszóval még ma is irányadónak számít a nyugati kultúrkörben. Ha kötelességetikának neveznénk, az nem csak pontosabb lenne, hanem arra is felhívná a figyelmet, hogy esélytelen alkalmazni egy kötelességekről hallani sem akaró világban. Egyes ideálisták mégis megpróbálták, sőt kitartanak mellette.

Mi indokolta az ukrán konfliktusban Oroszországra kivetett szankciókat? Az, hogy az agressziót büntetni kötelesség, kerül amibe kerül. A szándék számít, nem a következmény. Hogy legjobb barátunk (a társadalom és a gazdaság is) belehal? Mellékes – mármint annak számít majd egy transzcendens kantiánus ítélőszék előtt. Ha a szankciók horribilis áron véget vetettek volna a konfliktusnak, akkor is vitatható lenne, hogy érdemes volt-e. Ám így, hogy horribilis áron véget sem vetnek a konfliktusnak, immár világos, hogy nem érdemes folytatni. Legfőbb ideje belátni, hogy a kantiánus erkölcsi felfogásnak igazából a szerzőt sem szabadott volna túlélnie.

Mivel azonban az emberiség csak fokozatosan képes paradigmát váltani, és ehhez tájékozódni kell, nézzük meg egyrészt az alternatívákat, másrészt hogy milyen működőképes válaszokat adhatott volna Kant Benjamin Constant ellenvetésére.

Alternatívák: 1. Arisztotelész erényetikája, miszerint olyan erényeket fejlesszünk magunkban, mint a bölcsesség, mérséklet, igazságosság, nagylelkűség, stb., még mindig jobb Kantnál. 2. Természettörvények, miszerint a természettel összhangban maradva állapodjunk meg és működjünk együtt a közös békénk, biztonságunk, jólétünk érdekében - ez is többet ér Kantnál. 3. Következményetika, miszerint a szándéknál fontosabb az eredmény, illetve az eredmény a lényeg - ez pont annyival értékesebb Kantnál, amennyivel a gyakorlat értékesebb az elméletnél. 4. Schopenhauer együttérzés-etikája, miszerint mások szenvedését kell átérezni és megszüntetni - noha végső következtetésekre nem alkalmas, mert belső ellentmondásokkal terhelt, az életet ez is kellemesebbé teheti egyes részterületeken.

Lássuk, milyen értelmes válaszokat adhatott volna Kant a Constant által felvetett problémára: 1. a baltás gyilkos nem része a kanti univerzumnak, hiszen ahol hazudni sem szabad, és elhisszük, hogy senki nem is fog, ott értelemszerűen baltás gyilkos sem sétál...; 2. a kanti konstrukció egy elméleti ideál, a gyakorlatban akkor lesz alkalmazható, amikor a gyakorlat viszonylag közel kerül az ideálhoz, addig meg ki-ki úgy él és cselekszik, ahogy a történelem hajnalától szokásban van; 3. a baltás gyilkos egy anomália a kanti rendszerben, egészen addig nincs joga az igazságról értesülni, amíg emberbaráti kötelességeinek nem tett eleget, tehát jöjjön vissza virágcsokorral; 4. minden kategorikus imperatívusz csupán egy ideál, amire alkalmas körülmények között, tehát békés jólét közepette, érdemes törekedni. Ha Kant a fentiek bármelyikét válaszolja, akkor minimális gyakorlati észszerűséget mutat, és nem bukik meg most Ukrajnában.

Azonban legyünk vele igazságosak, és ne rúgjunk bele, mikor már a földön hever, azaz ne hajítsuk ki az etikájával együtt a többi eredményét: Kant máig érvényesen ismerte fel, hogy az 1+1=2 "a priori" szabály nem a külvilágban, hanem az agyunkban van; és hogy a spekulatív eszünk segítségével a valóság definíció szerint soha nem ismerhető meg. Ezek fontos és továbbra is irányadó gondolatmenetek.

Lássuk be továbbá, hogy a fenti etikai felfogások szerzőinek egyike sem vette figyelembe, mivel kronológiailag nem is vehette, az evolúciós modell etikai semlegességének következményeit, vagyis hogy amennyiben elfogadjuk, hogy az ember nem bizonyos ideák földi megtestesítője, hanem önző egysejtűek majd egyre több sejtűek túlélésre, szaporodásra és optimális jólétre kondicionált kései leszármazottja, akkor nem azon kell megbotránkoznunk, hogy folyton elmaradunk az absztrakt ideáljainktól, hanem azon kell ujjonganunk, hogy viszonylag gyakran sikerül az önzés, túlélés, szaporodás és szűken vett anyagi jólét ősi kódja fölé kerülnünk, noha ösztönösen mindig ezekhez térünk vissza. Minden etikai modell vágyelvű elképzelés arra, hogy az életünk talán 5-10%-ában hogyan emelkedjünk átmenetileg a pőre evolúciós mechanika fölé.

Mit jelent ez Ukrajna szempontjából? Azt, hogy kantiánus szankciók helyett olyan evolúciós érdekekre hangolt javaslatot kell kidolgozni, ami a felek alapvető érdekeit összehangolja, és ezáltal kölcsönösen elfogadhatóvá tehető, értsd: jobb híján rájuk lőcsölhető. Ez a realitás, ennyire vagyunk képesek, és már ennyi is szép eredmény lesz. Ha magasabbra törnénk, sárba fogunk hullani.