L. Ritók Nóra kontra iparfejlesztés?

Annak apropóján, hogy L. Ritók Nórát kitüntették és adott egy friss interjút, hasonlítsuk össze a kétféle megközelítést, miszerint 1. művészettel a mélyszegénység ellen; 2. iparfejlesztéssel a mélyszegénység ellen.

Az alábbiakban L. Ritók Nóra egy-egy gondolatmenetét vizsgáljuk meg önmagával és az iparfejlesztéssel ütköztetve. Ennek során összeáll a logikailag nehezen magyarázható, vagyis hogy mitől és hogyan keletkezhetett bármiféle ellentét a két megközelítés között.

L. Ritók Nóra (L.R.N.): Kilencvenkilencben aztán megalapítottam az Igazgyöngy Alapítványt, amely gyermekközpontú és esélykiegyenlítő céllal, a művészet eszközeivel kereste a fejlesztés lehetőségeit. ... Ugyanakkor hamar rájöttem, hogy a jó iskola meg néhány jó tanár még nem elég, önmagában nem képes életstratégia-váltást generálni. ... Muszáj a háttérrel is foglalkozni, a családokkal, hogy ne amortizálódjon az iskola hatása a mindennapok túlélésében.
- Az iparfejlesztés pont azt az egzisztenciális hátteret alapozza meg, amely sokat tehet azért, hogy a mindennapok túlélése többé ne legyen probléma, és a helyben élők a szükséglethierarchia következő szintjére lépjenek.

L.R.N.: Tizenhét éve kezdtünk bele – az oktatás mellett – abba a komplex esélyteremtő munkába, amelyet a térségben most is végzünk, és amelynek a teljes programját egy Told nevű zsákfaluban visszük. Ez a falu a társadalmi leszakadás összes problémáját magában hordozza.
- Hordozza? Nem csak hordozta? Közben eltelt 17 év, ezalatt semmi sem változott, vagy csak minimális a hatás? Érdemes komolyan elgondolkodni azon, hogy egy projekt 17 éve után miért indokolt továbbra is a jelenidő használata.

L.R.N.: Azt szoktuk mondani, hogy egyéni életstratégia-váltást támogatunk, közösségi megerősítéssel.
- Az iparfejlesztés megélhetést ad a közösség tagjainak, hogy meglegyen ez a támogatás.

L.R.N.: ...fontos, hogy ezt a munkát összekapcsoljuk a hiteles tájékoztatással, az emberek érzékenyítésével. Megértetni, hogy a szegénység éppen az akaratot őröli fel, a motivációt, az önmagukba vetett hitet.
- Vagyis hogy értsük meg a szegénységbe ragadtak tehetetlenségét, motiválatlanságát: az iparfejlesztés e helyett munkalehetőséget nyújt nekik, hogy ne legyenek tehetetlenek.

L.R.N.: Az intézmények ügykezelő fókuszt visznek, nem az okokkal foglalkoznak, és nem szeretik a nem azonnal megoldható problémákat, a siker kommunikálása pedig meghatározó lett a működésben.
- Bizony, 17 év után nem ártana némi sikert kommunikálhatni. Már az első 2-3 év után sem ártott volna.

L.R.N.: A probléma, a szegénység megannyi esetben komplex és generációkon átívelő, ám nem sikerült a megoldási kísérleteket kormányokon átívelővé tenni.
- Dehogynem sikerült, a 17 projektévből 16-ban a Fidesz volt kormányon, a maga átívelő iparfejlesztésével.

L.R.N.: A rendszerváltás óta mindig cserélődtek a fókuszok: volt, hogy az oktatásban próbálták, máskor a munka világába való visszavezetéssel. Bonyolítja a helyzetet az időfaktor: a kormányok gyors eredményt akarnak produkálni, miközben generációs léptékben lehet csak gondolkodni a kérdésről.
- Aki generációs léptékben szeretne gondolkodni egy problémáról, az nem megoldani, hanem fenntartani szeretné azt.

L.R.N.: ...mindig van kiút. A gyakorlati terep a már említett zsákfaluhoz, Toldhoz kötődik: itt kezdtük el húsz éve azt az esélyteremtő stratégián alapuló munkát, amelynek most tartunk a tizenhetedik esztendejében.
- Tényleg van kiút, az iparfejlesztés. Az már 3-5 év alatt hat.

L.R.N.: Nálunk a hatékonyságmérés ugyanúgy alapvető fontosságú, mint a tapasztalatok beépítése, és a működő elemeket igyekszünk másutt is hasznosítani.
- Aki generációs léptékben gondolkodik egy jelen időben leírt problémáról, az tudja-e egyáltalán, mit jelent(ene) a hatékonyságmérés? Azt, hogy hónapról hónapra, évről mennyivel csökkent a probléma a befektetett munkával összevetve.

L.R.N.: Berettyóújfalu ötven kilométeres körzetében hatszázötven gyereket oktatunk művészeti, fejlesztői iskolarendszer keretei között, és a toldi program mellett tizenhét – iskolakezdéskor és karácsonykor huszonhét – településen vagyunk jelen azzal a céllal, hogy az ott élő családok képesek legyenek kitörni a generációs, átörökített szegénységből.
- Megtudhatjuk, hogy 17 év alatt mennyire lettek erre képesek?

L.R.N.: ...hány év alatt juthatunk el oda, hogy egy gyermek bárhová születik is, van esélye normálisan lakni, enni, inni, tanulni, no pláne a társadalmi mobilitás nyomán előre jutni, a saját kezébe venni a sorsát?
- 3-5 év alatt, iparfejlesztéssel.

L.R.N.: A szegénységnek sok szintje van. A legmélyebben vannak azok, akiket mi generációs szegényeknek hívunk: erre a társadalmi csoportra azért nem fókuszálnak, mert – a fentebb említett okok miatt is – nehéz őket motiválttá tenni.
- Értsd: nehéz őket munkára bírni a falu közelébe telepített üzemben. Pedig ez lenne a cél.

L.R.N.: Miközben azt kellene kihangosítani, hogy miként oldhatjuk meg a problémát, inkább mindenki a könnyebb utat – a sikert és annak kommunikációját – választja.
- Bocs, a probléma megoldása nem lenne siker? Ha igen, mitől gond a sikerkommunikáció?

L.R.N.: Így aztán sem intézményi, sem társadalmi szinten nem képződik meg az a tudás a társadalomban, hogy rajtuk, a mélyszegénységben élőkön igenis lehet segíteni, a leszakadó térségeket mindenre kiterjedt, átfogó programokkal igenis meg lehet menteni.
- Az eddig elmondottakból pont az derül ki, hogy művészeti és puha közösségfejlesztési eszközökkel 17 év alatt csak meghosszabbítani lehetett a problémát. Ellenben iparfejlesztéssel 3-5 év alatt egzisztenciát lehet teremteni, amire támaszkodva már működhet a pedagógia és a közösségfejlesztés.

L.R.N.: Például a lakhatási szegénység nagyon meghatározó a problémában. Nincs vezetékes víz... Csak az áram köti őket a huszonegyedik századhoz. Mindez Európa közepén. A megoldás azonban nem az, hogy adunk szuper összkomfortos lakást olyan családoknak, amelyek sosem éltek ilyenben, mert ha nincsenek meg azok a tudások, készségek, amikkel ilyen körülmények között tudnak működni, hamar amortizálják azt.
- Rakjuk össze: a meghatározó összetevőt nem lehet annak megoldásával kezelni? Ez logikailag azt jelenti, hogy nem ez a meghatározó összetevő. Meghatározó tényező az, amelyet kezelve a probléma meghatározó mértékben csökken.

L.R.N.: Hány év ez? ... A generációs szegénység már egészen más szint, ott hosszú idő szükséges, mert nagyon mások az életvezetési képességek, például óriási a pénzügyi tudatosság hiánya.
- 3-5 év, iparfejlesztéssel.

L.R.N.: Ennek a felszámolásához generációs léptékű gondolkodás szükséges: nem véletlenül terveztük mi is húsz évre az első szakaszt.
- Bocs, amit 20 év alatt lényegesen csökkenteni sem sikerül, arra ki és minek indítana projektet? Az adófizetők biztosan nem. V.ö. iparfejlesztés: 3-5 év.

L.R.N.: Persze tisztában vagyok azzal, hogy a szegénység nem tűnik el, de hogy annak milyen aránya van egy társadalomban, az nem mindegy; azon lehet és kell csökkenteni.
- Ha eredményt is akarunk, akkor iparfejlesztéssel.

L.R.N.: Ha paradoxonnak is hathat: mi azért dolgozunk, hogy ne legyen ránk szükség – én azért dolgozom, hogy ne legyen rám szükség.
- Cöcöcö. Egy 20 éves projekt, ami csak az első lépés, az bizony egy nyugdíjig tartó karrierállásnak tűnik a projekt munkatársai számára. Lehet, hogy a mélyszegényeken segítésnél is erősebben motiválja őket a saját egzisztenciájuk biztosítása? Ehhez képest az iparfejlesztők valóban azon dolgoznak, hogy egy adott területen 3-5 év elteltével ne legyen rájuk szükség.

L.R.N.: Az adományozás önmagában nem változtat meg semmit. ... Megeszik, hordják, örülnek neki – egy darabig. A fejlesztő segítségnyújtás lenne a fontos: amikor a közösséggel együtt megállapított feltételek és elvárások vannak, amelyek az elmozdulást támogatják. Hogy oké, kaptam valamit, de nekem is tennem kell valamit, ha tenni akarok magamért, a családomért, a közösségért.
- Ez pont úgy hangzik, mint amit egy polgári kormány is mond: hogyan kerülhettek akkor ellentétbe?

L.R.N.: Én is átestem egy tanulási folyamaton az adományozás terén, mert eleinte, a sokkoló gyerekszegénységben én is csak adtam. ... Aztán – én csak így nevezem – egy kegyelmi pillanatban megállított néhány asszony az utcán: Nórika, maga rosszul adományoz! Becsapják magát, máshová megy az adomány, mint gondolná! Tudtam én ezt, csak azt nem tudtam, mit csináljak. Megkérdeztem: segítenének nekem, hogy leírjuk, hogyan lehet jól adományozni? Örömmel mondtak igent, és elkészítettünk közösen egy helyi „igazságossági szabályzatot”, afféle etikai kódexet, amelyben ők fogalmazták meg: az adomány nem jár csak úgy, tenni kell érte valamit.
- Á, megvan! Az ellentét akkor alakulhatott ki, amikor L. Ritók Nóra még nem tudta, amit pár év alatt megtanult, és ha kezdetben módszertani nézetkülönbség miatt haragudott a polgári kormányra, később már csak szokásból, vitte tovább a kezdeti gyűlöletlendület...

L.R.N.: Az állami rendszer feltehetően kiégetne. ... Paradigmaváltás kellene – minden területen. Én a pedagógiai módszerekben hiszek, a prevencióban, az intézményrendszer pedig mára már szinte mindenhol hatósági eszközöket alkalmaz. ... Nálunk nincs indikátorkényszer, a problémák megértése és a megoldások keresése van.
- A nincs „indikátorkényszer” magyarul azt jelenti, hogy nincs hatékonyságmérés, amiről fentebb beszélt. Nem ártana ezt végiggondolni, hátha kiderülne, hogy 17 év lényegi eredmények nélkül bizony gond. V.ö. iparfejlesztés: lényegi áttörés 3-5 éven belül.

L.R.N.: ...megkaptunk mindenféle bélyeget a Soros-bérenctől a brüsszelitáig, nem csoda, hogy ebben a hangulatban mind több polgármester, intézményvezető bizonytalanodott el, szabad-e velünk egyáltalán szóba állni.
- Nem úgy kezdődött, hogy L. Ritók Nóra azért orrolt meg a polgári kormányra, mert akkor még nem tudta, amit saját szavai szerint pár év alatt megtanult? Nem ebből indult ki a tartós adok-kapok, aminek csak a sokadik fejezete lett a „Soros-bérencezés”?

L.R.N.: Emlékszem, talán az volt az utolsó csepp, amikor az alkotmányvédelmi hivatal embere a kapcsolatrendszeremről kérdezett, és hiába igyekeztem megtudni, mit akar tőlem, sosem adott konkrét választ. Arról érdeklődött például: kik az Antiszegregációs Kerekasztal tagjai? Miért kérdezi – kérdeztem vissza –, amikor ott van a minisztériumi honlapon. Jó, tudja, de nem mindegy, én milyen sorrendben mondom. Megrémültem: lehet, hogy ezzel hozok kellemetlen helyzetbe másokat?
- „Megrémülés” helyett esetleg felsorolhatta volna a tagokat úgy, ahogy ott vannak a minisztériumi honlapon. A „félek”, és „a családom is fél” egy elkoptatott panel a diktatúrázás eszköztárából. Mára világosan kiderült, hogy a diktatúrázás kormányváltó retorikai fogás volt, semmi több. Sőt az is kiderült, hogy az új kormány állami kitüntetések sorával fizeti ki a neki kampányoló diktatúrázókat.

L.R.N.: Sokan nyomás, utasítás alatt dolgoztak az elmúlt tizenhat év alatt: nem ismerhetem mindenki élethelyzetét, körülményeit... Sokan dolgoztak úgy, hogy legalább mérsékelni tudják a hatásokat. De nyilván akadtak olyanok is, akiknek ez nagyon kedvezett, és fürödtek a nekik osztott szerepekben.
- Milyen hatásokat igyekeztek mérsékelni egyesek? A 20 év alatt elérendő valamiféle eredmények elvárását? V.ö. iparfejlesztés: 3-5 év.

L.R.N.: Ellenben egyértelmű a felelősségük a döntéseket meghozó politikusoknak, akik ezt az egész rendszert kidolgoztatták és működtették, akik egzisztenciákat tettek tönkre, akik elhallgattattak, kényszerítettek embereket, akik ebbe a szörnyű mentális állapotba taszították az országot, akik nem tettek semmit a környezetvédelemért, az oktatásért, az egészségügyért, akik a szegénységről, a szegényekről lenézően beszéltek, akiknek csak az volt a céljuk, hogy meggazdagodjanak. Nekik nem tudok megbocsátani.
- Világos: „mit adtak nekünk a rómaiak”. Pl. az iparfejlesztést, teljes régiók egzisztenciális felzárkóztatását, amire a továbbiakban L. Ritók Nóra projektje is építhet, hogy „soha napján kiskedd” előtt is eredményei legyenek. Ez lenne megbocsáthatatlan? Furcsa gondolkodás.

Összegzés: a kormányváltással újra helyzetbe kerültek azok, akik a 3-5 év alatt ugrásszerű fejlődést hozó iparfejlesztés helyett n-szer 20 éves projektekkel szeretnének maguknak örök egzisztenciát teremteni, és tabuvá tenni bármiféle eredményelvárást. Nem szégyennek tartják az eredménytelenséget, hanem büszkék rá, és elvárják, hogy a társadalom ehhez gazsuláljon, mert különben...

Tudatosítsuk, hogy az adófizetők pénzéből gazdálkodó projektekkel szembeni eredményelvárás nem tabu, hanem alap.