Állj ki te is erőszakmentesen a keresztényekért

A világ ma újra olyan, mint 1943-ban, csak most nem a keresztényeket, zsidókat, a gonosznak ellenállókat és az osztályellenségeket ölik, hanem a muszlim kisebbségeket és a keresztényeket. Utóbbiakat olyan szisztematikus barbársággal, mint Hitler és Sztálin együttvéve. 

A keresztények holokausztja a szemünk előtt történik, nap mint nap értesülünk az újabb rémtettekről. Már-már kezdünk hozzászokni a megszokhatatlanhoz, de ne tegyük! Könnyen meg lehet menteni az üldözötteket: elég, ha sokan egybehangzóan kijelentjük, hogy Jézus, a judaista Messiás adta a világ egyetlen békés jóléthez vezető tanítását, Őt kövessük.

Abban mindenki egyetért, hogy jó lett volna 1943-ban határozottan fellépni az üldözöttek életéért. Számosan meg is tették, de nem elegen. Ez csak 20-30 évvel az események után vált világossá, és máig a lelkiismeretünkre nehezedik. Vonjuk le a tanulságot. A keresztények holokausztja ma történik, ezért nem 20 év múlva, hanem ma kell véget vetnünk neki.

Az utóbbi hetekben, Húsvét előtt, alatt és után több ezer kegyes, ájtatos és emelkedett lelkiségű sort olvastam keresztény bloggerektől, ám egyetlen sort sem a most gyilkolt keresztények megmentéséről. Jó szándékú embertársaim figyelmébe ajánlom ezt a gondolatot: „Jézus megkérdezte a törvénytudókat és a farizeusokat: „Szabad szombaton gyógyítani, vagy nem szabad?” Azok hallgattak. Erre megérintette kezével, meggyógyította, és útnak bocsátotta. Aztán hozzájuk fordult: „Ha valamelyikteknek a fia vagy az ökre kútba esik, nem húzza-e ki rögtön, akár szombaton is?” Erre nem tudtak mit felelni." (Lukács 14, 3-6) Nehogy mi se tudjunk felelni, mikor eljön a válaszadás ideje. Cselekedjünk még ma.

Elég, ha ezer blogger összehangoltan arról ír, hogy Jézus a világ békéjének és jólétének kulcsa, a világ békétlenjei keresztelkedjenek meg, és kövessék Jézus tanítását. A felhívás akkor hat, ha hiszel benne, és elkötelezetten terjeszted. Fogjunk össze, együtt óriási hatást váltunk ki. Közösen, pusztán a szavak erejére támaszkodva, képesek vagyunk megváltoztatni a világot. Isten nem hagyja el az övéit, de ahogy az apostolok helyett nem hirdette az evangéliumot, helyettünk sem fogja. Ez a mi feladatunk, és munka közben minden segítséget meg fogunk kapni hozzá. „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni minden népnek Jeruzsálemtől kezdve. Ti tanúi vagytok ezeknek. Én meg kiárasztom rátok Atyám ígéretét." (Lukács 24, 46-49)

Sokan kérdezik tőlem: miért van rossz a világban? Többek között azért, mert nem tartjuk be Isten szabályait, amelyek célja a saját földi és örök életbeli boldogságunk. Nem alkotok új teológiai modellt, amikor a józan belátásra hagyatkozva azt mondom, hogy minél jobban igyekszünk úgy szeretni embertársainkat, mint önmagunkat, annál igazságosabbá tesszük a világot, és annál kisebb a kockázata annak, hogy a világban keringő igazságtalanság utolérjen minket és szeretteinket. Az isteni szabályok megszegése olyan, mint a szemetelés. Minél többen szemetelnek a világban, annál valószínűbb, hogy lépten-nyomon szemétbe ütközöl. Ha nem akarsz szemétbe ütközni, ne szemetelj, és másokat is biztass a közérdekű szabályok betartására. Hirdesd Jézus közboldogsághoz vezető szabályait az emberiség javára, és nem csak megmented az üldözött keresztényeket, hanem boldogabb is leszel már itt, a földön.

A te vékonyka hangod is számít, emeld fel a világban gyilkolt keresztényekért! Szólítsd fel Jézus követésére a gyilkosaikat, a gyilkosoknak erkölcsi-anyagi támogatást nyújtókat, és a gyilkosságok passzív szemlélőit. Ne éljük újra az 1940-es éveket, Jézus nevében legyen béke, jólét, szeretet és igazságosság az egész világon.

Friss hír: kibontakozóban némi bátortalan érdekképviselet, írd te is alá. Ez csak a kezdet!

Sz@r ország? Vigyázz, mit beszélsz!

Négy meccsre felfüggesztették Zlatan Ibrahimovicot, a Paris Saint-Germain csatárát, mert Bordeaux-ban egy 3-2-re elvesztett találkozó után ezt találta mondani: „Tizenöt éve focizok, de ennyire nulla bírót még nem láttam ebben a szar országban. Ez az ország nem érdemli meg a PSG-t. A PSG-nek nem is szabadna ebben az országban lennie, túl jók vagyunk ehhez az országhoz."

Kitört a felháborodás, Ibrahimovicot fegyelmi bizottság elé állították, büntetésül négy meccs erejéig eltiltották a játéktól. A csatár bocsánatot kért: „Meggondolatlan voltam, nem Franciaországra, hanem a kollégára értettem, amit mondtam. Bocsánatot kérek."

Marine Le Pen (Front National) reakciója: „Aki ezt gondolja Franciaországról, akár el is hagyhatja." Jelenleg ezt adja főműsoridőben a francia média. (Valamint a Marine és az édesapja, Jean-Marie Le Pen közötti politikai konfliktust, ami egy másik izgalmas történet.)

Franciaországban sok a baj, rengetegen elégedetlenek a közállapotokkal, de egy „sz@r ország" beszólás ott nem marad büntetlen. Tanuljunk ebből.

Ki a veszélyesebb?

A terrortámadások sorozatát végrehajtó szélsőséges muszlimok, vagy a szélsőjobb? A kérdésre adott válasz kétféle stratégiát vázol fel. Mondhatjuk azt, 1. hogy nem az iszlámmal, hanem általában a szélsőséggel van baj, a megoldás a mérsékeltek összefogása mindenféle szélsőség ellen; vagy 2. hogy baj az iszlámmal van, mert elkerülhetetlenül szélsőséghez vezet, a megoldás minden keresztény és nem iszlám erő összefogása, átmenetileg még a szélsőjobbal is. Az alábbiakban kifejtem, miért reménytelen sőt káros az első stratégia, és miért elkerülhetetlen a második.

Amennyiben ragaszkodunk a pillanatnyilag „mainstream"-nek számító első stratégiához, akkor egyre több ponton ütközünk a valósággal. A muszlimok által elkövetett merényletek és erőszakcselekmények egymást érik, miközben pillanatnyilag semmiféle más szélsőség nem jelent lényeges fenyegetést. Ha a tényekkel makacsul szembemenve igyekszünk fenntartani a „békés és toleráns" iszlám látszatát, akkor Európa hamarosan megroppan. Megszűnik a jólét és szabadság eddig megszokott szintje, ostromlott erőddé válunk, amelyben a támadók legalább annyira vannak bent, mint amennyire kint. Más szóval, az iszlám bevándorlás valószínűleg trójai falónak bizonyult. Minél látványosabban igazolódik ez az állítás, annál erősebb lesz a folyamatosan ezt kommunikáló szélsőjobb. Nettó eredmény: ez a stratégia megoldás helyett az iszlám fenyegetettség és a szélsőjobb egyidejű erősödéséhez vezet.

A másik stratégia többek között a szélsőjobbal való rövid távú összefogást jelenti. Végre meghallgatásra találhatnak a bevándorlást korlátozni kívánók. Nem azért, mert hosszú távon igazuk lesz (ezt egyelőre nem tudjuk), hanem mert rövid távon nem tehetünk mást, mint hogy korlátozzuk a kultúránkba és értékrendünkbe nem illeszkedők bevándorlását. Nem kellene megvárni, míg a napi valósággá váló terror kényszerít erre, késedelem nélkül meg kellene hozni az ésszerű és arányos intézkedéseket. Ha nem így teszünk, azt kockáztatjuk, hogy hamarosan pánikszerűen, ész nélkül és aránytalanul kell majd intézkednünk, magunkat és szeretteinket féltve. A rövid távú veszély múltával nagyjából ott folytathatjuk a vitát a szélsőjobbal, ahol abbahagytuk. Ki kell alakítanunk a civilizációnk békéjét és jólétét minimális korlátozással biztosító követelményeket. Minél előbb cselekszünk ésszerűen, annál simábban átvészeljük a következő hónapok/évek terrorválságát.

Egy jövőbeni vita témája lehet, pontosan miként kapcsolódik a „mainstream" iszlám a terrorhoz, és különválasztható-e tőle. Egyelőre úgy tűnik, az Iszlám Állam létre fog jönni, napokon belül elfoglalja a szír fővárost, Damaszkuszt, mégpedig 1,7 milliárd szunni muszlim hallgatólagos, illetve aktív erkölcsi és anyagi támogatásával. A mai jelek szerint nem holmi elszigetelt rétegmozgalom építi embertelen eszközökkel és eredménnyel  a világméretű kalifátust, hanem mindez legalább egy földrésznyi muszlim egyetértésével történik. A szövetséges erők tehetetlenek, a hadjárat megbukott. 1,7 milliárd muszlim ellen nem lehet katonai sikert elérni. Egyelőre nem tudunk jobbat, mint hogy mentjük, aki menthető, és ezzel párhuzamosan hangsúlyozzuk, hogy a nyugati civilizáció a kereszténységnek köszönheti a békéjét és jólétét. Ha a Közel-Keleten is szeretnének így élni, a többségüknek kereszténnyé kell válnia.

Az örömelv védelmében

Számtalan így-úgy keresztény fórumon vitába keveredtem már arról, hogy van-e Jézus követésének földi értelme és haszna. A vita hevében megannyiszor rám olvasták már, hogy földi értelmet/hasznot emlegetve nem is vagyok keresztény, nem értek valami alapvetőt az örömhírben, ismerjem meg az igazi Jézust, és így tovább. Ha az emberrel folyamatosan mindenki szembejön az autópályán, okkal támad fel benne a gyanú, hogy talán pont ő hajtott fel a rossz oldalon. Bennem is él e sanda gyanú, az alábbiakban megvizsgálom a lehetőséget, hogy én vagyok bolond, amikor ragaszkodom Jézus követésének földi értelméhez/hasznához.

Tegyük fel, hogy ez egy önkényes ötlet, semmi köze az örömhírhez. Ez esetben pontosan mi az öröm az örömhírben? Hogy vagy itt szenvedünk, a földön, vagy odaát, az örök életben. Elnézést, szerintem ez nem örömhír, sokkal inkább a buddhizmusból és a sztoicizmusból már Jézus előtt jóval ismert szenvedéselmélet. Első pillantásra mazochistáknak való, és attól tartok, második, harmadik, sokadik pillantásra is. Nem látok olyan érvet, amely a szenvedés szükségességéből valahogyan örömhírt tudna faragni.

Vegyünk egy gyakorlati példát: az ember hajlamos itt, a földön örömöt találni a szexben. Ha 500 mondást lel a Bibliában, amelyből szerinte következik, hogy a szex nem lehet örömforrás, mert az örök büntetéshez vezet, akkor nem talál majd örömöt a szexben? Ez nem túl valószínű. Próbálkozhat keményen, eltökélheti, hogy semmiképp sem fog neki jól esni, ám ha egy pillanatra nem figyel oda, máris megtörténhet a baj: bűnös élvezetre tesz szert, és retteghet az örök büntetéstől. Felmerül a kérdés, hogy a szexben lelt öröm szükségszerűen örök büntetéshez vezet? Akkor miért adta Isten azt az igen erős hajlamot, hogy a szex örömteli legyen? Egy olyan Isten, aki örömkereső hajlammal áldott meg bennünket, egyben átokká nyilvánította volna az örömöt? Ha igen, miféle isten ez, hol az igazságossága? Miből gondoljuk, hogy érdemes egy átokkal áldó, örömeinkkel verő Isten kegyét keresni?

Mi van, ha ilyen felemás isten csak a fejünkben van? Vagy létezik, de van felette igazságosabb Isten, és Ő a főnök? Mi van, ha makacsul félreértjük Istent, aki végtelenül jó, szerető és igazságos, következésképp nem csapdaként ajánlja nekünk a földi örömöt, hanem földi örömre teremtett bennünket? Mi van, ha ez Isten tanításának a lényege: a szabályait betartva leszünk igazán boldogok a földön és a mennyben is, a szabályait megszegve pedig sem a földön, sem a mennyben nem leszünk boldogok? Lám, már megint a többséggel szembe száguldok az autópályán, javíthatatlanul.

Teszek még egy kísérletet, hogy kiderüljön, én megyek-e a rossz oldalon: tételezzük fel, hogy Isten választásra kényszerít. Vagy a földön lehetünk boldogok, vagy a mennyben, mindkét helyen azonban nem, ez az emberi léthelyzet, c'est la vie. Oké, vettem az adást. Ezt a léthelyzetet azonban maga Isten hozta létre, és ha képes volt ilyen igazságtalannak tűnő felállást létrehozni, mi van, ha a túlvilágon majd kénes tűzzel és vasvillával jutalmaz? Ha már ilyen végtelenül ferde az igazságérzéke... Érdemes ilyen jutalomért teperni? Szerintem nem, ez ellen lázadni érdemes. Bizonyára sokak megrökönyödésére, még mindig nem látom be, miért kellene a földön szenvedni.

Még egy utolsó gondolatkísérlet: tegyük fel, magamat meggyőzöm, hogy a szex ne legyen öröm, mert... csak (összetákolok erre valami érvelést). Hány embertársamat sikerül majd meggyőznöm? Nem túl sokat, nagyjából annyit, ahány mazochista keresztény van jelenleg. És akit meggyőzök, annak mit használok, mit adok neki? Semmit, elveszem tőle a szex örömét. Miért tenném ezt? Szadista módon termeljem magam körül a mazochistákat? Mi lenne, ha az egész emberiséget mazochistává tenném? Akkor nagy lenne az én jutalmam? Mi van, ha Isten ezért nem jutalmaz, hanem esetleg büntet? Az emberiség örömét elvéve jót vagy rosszat tettem? Szerintem rosszat, ez esetben őszintén tartanék a büntetéstől. Vajon mit szeretne egy végtelenül szerető Isten: hogy szomorú keresztények éljenek a világon az isteni igazságtalanság memento mori-jaiként, vagy hogy vidám keresztények éljenek a földön a végtelenül jó, szerető és igazságos Isten jeleiként? Hogyan élhet sok-sok vidám, boldog keresztény a földön: szenvedéselv vagy örömelv szerint?

Hány ortorexiás (táplálkozásmániás) ujjongana, ha megtalálná azt az étrendet, amely egészséges ÉS finom? Bélszín: finom, de nem egészséges. Szójasajt: egészséges, de nem finom. Gyümölcsjoghurt: egészséges és finom, de nem lehet egy életen át csak azt enni. A kereszténység egészséges, finom, és egy életen át lehet csak azt fogyasztani. Nem kell választanunk az egészség (örök boldogság) és a finom íz (földi boldogság) között, mindkét előny egyszerre elérhető. Ez az örömhír, ezt közölni jött hozzánk a judaista Messiás, és ezért érdemes minden embernek Őt követni.

Következtetés: továbbra is úgy gondolom, hogy én megyek az autópálya jó oldalán, amikor a kereszténység földi értelmét, előnyét és örömét hangsúlyozom, és a sok keresztény, aki szembejön, rossz irányba halad a teremtés rendjében.

Az úgynevezett világiságról

Az al-Sabáb iszlám terrormozgalom kenyai támadása nyomán az emberiség két logikai útvonalon keresheti a megoldást. 1. Felejtsük el az összes vallást, legyünk szekurális (világi) demokráciák, és így védjük meg magunkat a minden vallásból potenciálisan kialakuló szélsőség terrorjától. 2. Legyünk jobb, összetartóbb keresztények/hinduk/muszlimok stb., így védjük meg magunkat az aktuálisan fenyegető terrortól. Érdemes mindkét útvonalat őszintén, következetesen végigjárni.

1. Felejtsük el az összes vallást, legyünk világi demokráciák

Jól hangzik, de nehezen kivitelezhető, mert jobban belegondolva mi lenne a „világi" demokrácia? Egy olyan társadalmi berendezkedés, amelynek közéletében egyetlen vallásnak sincs helye. Ilyen társadalmi berendezkedés nincs. Ahol a vasárnap a heti szünnap, ott kereszténység van. Ahol a szombat, ott judaizmus. Ahol a péntek, ott iszlám. Egy világi berendezkedésű országban a szünnapnak hétfő és csütörtök közé kellene esnie, ám ilyen ország nincs. Ami ténylegesen létezik, az néhány fejlett nyugati keresztény ország, ahol a kereszténység közéleti szerepe fokozatosan csökken, de soha nem érheti el a nullát. Egyszerűen azért, mert a tíz parancsolat is judaista-keresztény örökség, és a tíz parancsolatról egyetlen adóhivatal, egyetlen rendőrség, egyetlen közvélemény sem szeretne lemondani. Amit mi „világi"-nak nevezünk, az a csendes keresztény többség értékrendjén alapul. Attól tűnik világinak, hogy egy 1-10-ig terjedő skálán a keresztények 1-4-es fokozatban adnak hangot a kereszténységüknek. Megelégszenek azzal, hogy a mindennapok szolid polgári keresztény értékrendjében érvényesülnek, nem kiabálják szüntelen, hogy Jehova/Jézus követői, nem kenik imádkozva a vajas kenyeret, nem hordanak magukkal imaszőnyeget, nem tekernek magukra imaszíjat, öltözékben sem különböztetik meg magukat a nem hívőktől. Csak a választások eredménye tájékoztat arról, hogy - teljesítményorientált jobb- vagy szolidáris baloldali formában - újra és újra a csendes keresztény többség akarata érvényesül egy fejlett nyugati ország vezetésében. Első hallásra furcsának tűnhet, hogy a karácsonyfát a közterekről kitiltó bal-liberális oldal (is) keresztény lenne, de Törökországhoz, Indiához, Izraelhez, Észak-Koreához, Kínához vagy Szaúd-Arábiához képest határozottan keresztény. Ha lenne valódi világiság, akkor reménykedhetnénk az említett országok világivá válásában, és hogy ez lesz a közös nevező. Ebben két okból sem reménykedhetünk: a „világi" Kína ugyanolyan mértékben különbözne Európától, mint jelenleg, csak a különbségek vallási-kulturális jellege nyers birodalmi érdekek formáját öltené, ezért ugyanannyira nem találnánk a közös nevezőt, mint ma. Egy „világi" Szaúd-Arábia muszlim módra lenne világi, a világisága nem tükrözné azt az értékrendet, amit a mi keresztény világiságunk, tehát a mi szempontunkból nem lenne „világi". Ennél nagyobb probléma, hogy a keresztény hátterű országokon kívül egyetlen kultúra sem akar „világi"-vá válni. Egy hindu vagy egy muszlim 1-10-es skálán 5-10 közé teszi a vallása szerepét, szemben a keresztények visszafogott 1-4-es hozzáállásával. Én például 4-es fokozatba sorolom magam, és ezzel nyugati értelemben már „nagyon" kereszténynek számítok. Egy nagyon muszlim/hindu viszont 9-10-es fokozatba sorolja magát, és hitetlennek tartja a 4-es fokozatot. Ilyen okból nem alakulhat ki közöttünk értelmes párbeszéd a világiságról. Számomra természetes, hogy egy hindu/muszlim téríthet a világomban, beszélhet a vallása és kultúrája nagyszerűségéről. Egy hindu/muszlim számára természetes, hogy én nem beszélhetek a kereszténység nagyszerűségéről, mert akkor el kell menekülnöm, vagy meg kell halnom. Miféle világiságról tudnánk ilyen háttérben ép eszűen társalogni? Miféle világiságot építhetnénk így egy „sokszínű" Európában? Ami nekünk esetleg világinak tűnik (1-2), azt a muszlimok (5-10) a világméretű kalifátus előszobájának tekintik, és már készülnek is a hatalomátvételre. Akinek nem tetszik a 3-as fokozatú kereszténység, az vajon mit szól majd egy 8-as fokozatú „mérsékelt" iszlámhoz?

2. Legyünk jobb/összetartóbb keresztények/muszlimok/hinduk

Ez külön országokban, külön kultúrákban élést jelent. Ki-ki boldoguljon a saját kultúrájában. Aki bízik az iszlám sikerében, az érvényesüljön az iszlám világban. Akinek a hinduizmus jelenti a testi-lelki jólétet, az keressen jól és boldoguljon a hinduista keretek között. Ha kilép a kultúrájából, ne számítson rá, hogy egy befogadó keresztény országban majd olyan nagy hindu/muszlim lehet, mint ha otthon maradt volna. Ezt az ellentmondást beutazás előtt kell tisztázni. Nyilvánvaló, hogy ha egy angol Spanyolországba megy nyaralni, ott nem számíthat fantasztikus angol ételekre, helyettük a spanyol konyha remekeit fogja fogyasztani. Ha neki az angol konyha a kiteljesedés, akkor teljesedjen ki a hazájában. Aki a keresztény világba készül, számítson rá, hogy ott a kereszténység miatt van jólét és „világi" demokrácia, készüljön erre lélekben, és ehhez tartsa magát. Vagy hosszú távon kereszténnyé válik, vagy nem fogja ott jól érezni magát, ahogy egyetlen ép eszű keresztény sem véli, hogy ha a jó kereset reményében Katarba megy dolgozni, akkor ott több száz évig, sok generáción keresztül nagy és egyre nagyobb keresztény maradhat. Ez nem fog sikerülni, és nem valamiféle kozmikus igazságtalanság okán, hanem mert ez a dolgok természetes menete. Az összetartóbbá váló kultúrák képesek megvédeni magukat a fundamentalista terrorizmustól, mert az iszlám szélsőség nem egy távoli keresztény kultúrát támad, hanem a közeli sokszínűséget irtja. A közeli sokszínűség oka a tévesen értelmezett „világi" kereszténység. A globalizáció miatt a kultúrák egymásba csúsznak, a határok elmosódnak, az iszlám szélsőségesek ezeket a határokat igyekeznek a maguk borzalmas, embertelen eszközeivel visszaállítani. (A megtámadott kenyai egyetemen keresztények képeztek muszlimokat, ez volt a szélsőségesek gondja. Akár tetszik, akár nem, bizony hosszú időre sikerült elvenniük a muszlimok kedvét attól, hogy keresztény egyetemre járjanak, és a keresztények kedvét is attól, hogy muszlimokat oktassanak.) Jobb megoldás önként visszaállítani a kultúrák világos határát, mint rövidesen kényszerből megtenni azt. Ha visszatérünk az összetartó kultúrákhoz, az iszlám szélsőségeseknek nem lesz okuk támadni, legfeljebb az övéiket irthatják, akik ennek fényében elgondolkodhatnak a saját értékrendjük érvényén. A Jézus által tanított keresztény meritokrácia helyett világméretű kalifátust akarnak? Próbálják ki kísérleti projektként az al-Sabábbal, a Boko Harammal, az Iszlám Állammal, és csak ha beválik, akkor akarják terjeszteni. Mivel más típusú szélsőség egyelőre nincs a világban, a többi elvi variáción majd akkor gondolkodjunk, amikor legalább potenciálisan gyakorlativá válik.

Quo vadis, kereszténység?

Húsvét közeledtével azon gondolkodom, hogyan lett Jézus, a judaista Messiás követéséből mára egyfajta lelki jojó. Ebben a formában különösebb haszna nincs, de elvan vele az ember, amíg játszik. Nem így kezdődött, és szerintem nem is így kellene folytatódnia.

Úgy kezdődött, hogy a judaisták őrizték az egész emberiség boldogságához szükséges Törvényt (a Tórát). Várták a Messiást, aki majd az egész világ számára irányadóvá teszi a boldog földi és örök életre vezető egyetlen tanítást. 2000 éve megérkezett a Messiás, és judaista tanítványai segítségével terjeszteni kezdte a Tórát. Az emberiség egyre nagyobb része egyre boldogabban élt, egyre nagyobb jólétben, egyre fejlettebb körülmények között. Majd lassan beletunyult a jólétbe, fokozatosan elfelejtette, hogy mindezt a judaista Messiásnak köszönheti, és végül elkezdett hátat fordítani a tanításnak.

Itt tartunk most, 2000 évvel később. Keleten ölik a keresztényeket, és nyugaton egyesek nem átallanak ennek örülni, valamiféle lelki értéket látva a felesleges, megelőzhető halálukban. Remélem, a szenvedés ideológusai ugyanolyan megítélés alá esnek majd, mint Auschwitz kárörvendői (bármi lesz is e megítélés). A keresztények többsége elvesztette a normális emberek fejében meglévő tájékozódási pontokat, és próbálja magyarázni a magyarázhatatlant, indokolni az indokolhatatlant, elfogadni az elfogadhatatlant. Az érvelések körbe-körbe pörögnek. Ezt nevezem lelki jojónak. A lelkiség indoka, hogy még több lelkiséghez vezet, és hogy máshoz nem, az a lelkiségen kívül eső probléma, amelyet megold, ha visszamenekülünk a lelkiségbe, amelynek indoka a még több lelkiség, stb., stb.

Jézus nem azért jött a világba, hogy lelki jojó tárgyává silányuljon, és a restség, a tunyaság indokaként hivatkozzanak a kereszthalálára. 2000 éve óriási fordulatot hozott. A judaizmust (mai szemmel) rasszista apartheid törzsi bezárkózásból világjobbító demokrata mozgalommá változtatta, követői által többek között emancipálta a nőket és megszüntette a rabszolgaságot, hogy minden ember testvérként, jólétben, szabadságban éljen. Ha restségből hátat fordítunk ennek a világjobbító küldetésnek, akkor lemondunk a keresztény civilizáció vívmányairól, és az emberiség visszalép az időben.

Mi indokolja, hogy írástudatlan, civilizálatlan emberek (civilizált tudósok által fejlesztett) rakétákkal lőjék szét egymás házait a sivatag határán ahelyett, hogy Jézus tanítása szerint békében, jólétben, igazságosságban élnének? Mi indokolja, hogy félreértelmezett udvariasságból ne mondjuk ezt el nekik? Hazudjuk tovább, hogy nincs is kockafejük? Ne is hozzuk szóba, hogy meg kellene tanulni olvasni, meg kellene ismerni azt a messiási tanítást (a személyközi szabályokat, a konstruktív kölcsönösséget, az egységes mércét), amelynek a jólétünket köszönhetjük? Erre semmi ép eszű indokunk nincs, legfeljebb a tunyaság, és hogy szeretünk lelki jojózni, visszaélni az adottságainkkal.

Az üzenet, amely boldoggá teszi az emberiséget, meglepően egyszerű: Jézus, a judaista Messiás tanítása az egyetlen Út, a keresztény civilizáció elképesztő sikere, fejlettsége és jóléte mutatja, hová vezet. Nincs más út, amely egyszerre ígér földi és örök boldogságot. Aki jólétet, demokráciát, jogállamot, igazságosságot, esélyegyenlőséget, szólás- és sajtószabadságot, szekularizmust(!), toleranciát szeretne, ismerje meg és kövesse Jézust, a judaista Messiást. A kereszthalálát és feltámadását ünneplő Húsvét a legjobb alkalom, hogy letegyük a lelki jojót, komolyan vegyük a Jézustól kapott küldetést, és a tanítványává tegyünk minden népet, az egész emberiséget.

Jobb világot, jobb kereszténységet?

A kereszténység tartalmi lényege a világ jobbá tétele, ennek formai eszköze az együttérzésen alapuló adakozás és jótékonysági munka. Jézus óta a világ valóban jobbá is vált a keresztényeknek köszönhetően, de mindannyiunk számára világos, hogy bőven maradt még feladat. Abban, hogy a világ valóban az elérhető legjobb állapotba kerüljön, segíthet néhány strukturális és elméleti megfontolás.

Pirézek egy jobb világért

A kihívás talán jobban megérthető a következő példán. A pirézek közössége két célt tűzött maga elé: 1. jobbá tenni a világot; 2. segíteni az elromlott autók körül. A pirézek világában sok az elromlott autó. Rengeteget dolgoznak önként, a szabad idejükben, ám az elromlott autók száma nem csökken. Köszönetet ugyan nem várnak a munkájukért, de azt mégis túlzásnak találják, hogy a közvélemény szerint amíg csak egy elromlott autó akad, a pirézeknek sokkal többet kellene segíteniük, és mivel néha fáradtak, morognak, tulajdonképp nem is igazi pirézek, hanem álszent képmutatók.

Ebben a helyzetben vajon hogyan érhetik el a pirézek a céljaikat úgy, hogy ha köszönetet nem is, legalább szitkot ne kapjanak a munkájukért cserébe? Ötletbörzét rendeznek, ahol az alábbi elképzelések merülnek fel.

1. ötlet: többet dolgozni - egy piréz nem lehet fáradt, nem moroghat soha, különben nem igazi piréz. Vagyis meg kell felelni a közvélemény elvárásának, és amíg egy elromlott autó van a világban, a pirézek kötelesek éjjel-nappal sürgölődni körülötte, zokszó nélkül.

2. ötlet: jobb autókat gyártatni - mivel a fő cél nem az autók körüli segédkezés, hanem egy jobb világ, ennek jegyében egyszerűen jobb autókat kell gyártani, hogy ne romoljanak el. Ha néha mégis elromlanak, a pirézek természetesen segítenek, ám elvárják, hogy a minőség javulásával egyre kevesebb dolguk legyen. Az ötlettel kapcsolatos fő aggály, hogy mit szól majd a közvélemény. A nem pirézek megszokták, hogy a pirézek engedelmesek, nem támasztanak igényeket, a minőségi autógyártás pedig egy határozott igény, sőt követelés. Mégis, kinek képzelik magukat a pirézek, hogy így (kemény szívűen, pirézietlenül) viselkednek? - mondhatják sokan.

3. ötlet: jobban kommunikálni - az eddigi munkáért nem kaptak elismerést a pirézek, csak bírálatot és szitkokat. Erkölcsi meggyőződésből dolgoznak, nem jutalomért, de büntetést sem szeretnének cserébe kapni. Hogy néz az ki, ha az ember jelentkezik önkéntes munkára, és utána büntetésből leemelnek egy jelentős összeget a bankszámlájáról? Meg kellene értetni a közvéleménnyel, hogy a világ a pirézek miatt van ilyen jó állapotban, a pirézek nélkül sokkal rosszabb helyzetben lenne. Tele lenne elromlott autókkal. Mi lenne, ha egységes mércével mérnénk, és a nem pirézektől is ugyanazt várnánk el, mint a pirézektől? A fő probléma ezzel kapcsolatban, hogy aki nem piréz, az nem vallja magáénak a piréz célokat, tehát milyen alapon lehetne tőle pirézies viselkedést elvárni? Az „egységes mérce" jegyében? Lehet, hogy aki nem piréz, az az egységes mérce elvét sem vallja? Ha így van, az nehezíti a probléma megoldását.

4. ötlet: tartósan megszerelni az elromlott autókat - a pirézek munkája idáig arra irányult, hogy átmeneti segítséget nyújtsanak az elromlott autók körül, azután lesz, ami lesz. Ha másnap újra elromlik az autó, újra segíteni kell. Ha minden nap elromlik, akkor minden nap piréziesen helyt kell állni, nem vizsgálva a probléma gyökerét. Mi lenne, ha ezentúl lehetne vizsgálni a probléma gyökerét? Ha a tulajdonos nem tankolt, vagy elmulasztja karbantartani a kocsiját, a pirézek feladata ezeket pótolni, vagy elvárhatják a kellő gondosságot? Ezzel kapcsolatban a fő veszély, hogy a közvélemény megsértődik, zokon veszi az ügyeibe való durva, sértő beavatkozást. Milyen jogon szól bele egy piréz a magánügyekbe? Mindenkinek joga van akkor tankolni és szervizeltetni, amikor neki tetszik. Ha úgy látja jónak, akár soha nem tankol, kinek mi köze hozzá? A pirézek tolják csak az autókat, az a dolguk, ezt vállalták, ez a pirézség lényege - legalábbis a véleményalakítók szerint.

5. ötlet: együttműködést kialakítani a nem pirézekkel - meg kellene értetni a nem pirézekkel, hogy a közösségi lét lényege a partnerség. Az nem partnerség, amikor a társadalom egyik fele a lehető leghanyagabbul bánik az autóival, majd elvárja, hogy a társadalom másik fele segítse ki a maga okozta bajból. Ez így nem mehet tovább, közös tervet, együttműködést kell kialakítani. Az együttműködés keretében mindenkinek feladatai vannak, azokat teljesíteni kell. A nem pirézek kötelesek ugyanolyan gondosan bánni az autóikkal, mint a pirézek, csak ilyen előzmények után tarthatnak igényt segítségre. Egy piréz persze mindig segít, ha tud, de a hanyag, gondatlan autóst kioktathatja. A megoldás sértődésveszéllyel jár. Mi köze egy piréznek bármihez? Honnan veszi a bátorságot? Milyen jogon szól bele bármibe? Minden értékrend egyenlő, nem piréznek lenni épp olyan értékes, mint piréznek lenni, sőt a nem piréz pirézietlenül beleszólhat a piréz viselkedésébe, ám ez fordítva nem lehetséges. Miért? Csak. Természetes, hogy aki nem piréz, az viselkedhet pirézietlenül.

6. ötlet: átvenni az irányítást - mivel az egységes mérce a fentiek szerint nem valósítható meg, a nem pirézek nem fognak piréziesen viselkedni, a pirézek kénytelenek magukhoz ragadni a vezetést, hogy a világ ne váljon teljesen pirézietlenné. A módszer fő veszélye, hogy „pirézkurzus"-ként bírálhatják. A „pirézietlen kurzus" nem létező fogalom, és ha létezne sem lenne probléma a közvélemény szemében.

7. ötlet: belső meggyőződéses piréz többséget kell kialakítani - ha a közvélemény egy kis része folyamatosan bírálja is a pirézeket, a többség legalábbis nem ellenséges. A tökéletes kompromisszum az lenne, ha a pirézek többsége szerint már elég piréziessé és közben elég jóvá válna a világ, és a nem pirézek is hasonlóan elégedettek lennének mind a maguk, mind a világ állapotával. Egy ilyen helyzet elvben nem zárható ki, ám még senki nem talált tökéletes kompromisszumot a pirézies és a pirézietlen világállapot között. Piréz többség nélkül a felelőtlen autósok sokkal rosszabb helyzetbe kerülnének, ezért közérdek, hogy a világ inkább pirézies, mint pirézietlen legyen. A demokratikus jogaival élő csendes többség úgy viselkedik és úgy szavaz, ahogy neki tetszik. Aki meggyőződéses piréz, az piréz vezetésre szavaz. Ez a megoldás tetszés szerint bírálható, de a bírálatok egyike sem lesz jogos. Demokráciában a többség dönt, akinek ez nem tetszik, az nem demokrata, és ez már nem világnézeti vita, hanem köztörvényes jogállami probléma az illető számára.

A keresztények és a szegénység / hajléktalanság / munkanélküliség / boldogtalanság problémája

A keresztények körül sok az elromlott élet. A fenti ötletek lehetővé teszik, hogy  némi távolságtartással elgondolkodjunk az összefüggésekről. Az a keresztények feladata, hogy éjt nappallá téve enyhítsék a nem keresztények által maguknak és másoknak okozott problémákat, és ne vizsgálják a problémák okát? Vagy inkább az a feladatuk, hogy a tehetségüket kamatoztatva békés, szeretetteljes és ésszerű eszközök együttesével jobbá tegyék a világot? Ennek keretében célszerű megvizsgálni, mi az oka a világban található problémáknak, kik a problémák gazdái, és mit kellene tennünk a lényegi okok megszüntetéséhez, hogy a világ valóban a lehető legjobbá váljon általunk.

Jézus világméretű meritokráciát tanított?

Röviden: igen. E merész, és sokakat talán megdöbbentő állítás természetesen részletes levezetésre támaszkodik, íme.

A judaizmus szerint a Messiás egy meritokrata földi uralkodó. Nem csak a Messiás ilyen, hanem a judaizmus összes uralkodója meritokrataként (a feladatra méltóként) kezdi, mielőtt lezüllik: bálványimádó, részrehajló, igazságtalan, stb. lesz. Isten ezért eltávolítja, és új meritokrata uralkodót nevez ki, akit egy szózatnak engedelmeskedő judaista látnok hirtelen mozdulattal leönt olajjal, szakkifejezéssel „felken". A messiás héber szó, „felkent"-et jelent. A felkent görögül krisztosz. Messiás = Krisztosz. Jézus (a) Krisztus = Jézus, a Messiás. Amikor tehát azt állítom, hogy Jézus világméretű meritokráciát tanított, nem újdonságot mondok, hanem ugyanazt állítom, amit a judaizmus mindig is feltételezett a majdani messiásról.

A  messiásügyben való tisztánlátást erősen nehezíti, hogy Jézust csak a judaisták egyik fele fogadta el Messiásnak, a másik fele álmessiásnak tartja a mai napig. Az első fél a Messiás nevében megtérítette a gójokat, így alakult ki a keresztény (Messiás-követő) közösség. A másik fél kiátkozta a szerinte álmessiást követő eretnekeket, és a mai napig várja az igazit, aki az elképzelések szerint földi meritokrata uralkodó lesz.

Reménytelennek tűnik, hogy én egy személyben lezárjam az évezredes vitát, e helyett csak felvetem, hogy amennyiben Jézus világméretű meritokráciát tanított, akkor ez közös nevezőt teremt a két típusú judaista felfogás között. Akik szerint Jézus álmessiás volt, azok a földi győzelmet hiányolják nála: ki kellett volna űznie a római megszállókat, világméretű győzelmet kellett volna aratnia, és egy igazságos világrendet kellett volna bevezetnie, amelyben a judaisták uralkodnak a gójok (a „nemzetek" vagyis pogányok) felett. Ma is ez a judaista jövőkép. Kétségtelen, hogy rövid távon Jézus nem űzte ki a rómaiakat, ugyanakkor ma nincsenek Izraelben sem római, sem egyéb megszállók, vagyis nem egyértelmű, hogy Jézus áttételesen nem teljesítette ezt az elvárást. Az sem egyértelmű, hogy a judaisták vezetésével nem alakult volna ki egy új világrend, ugyanis a mai judaisták meggyőződése, hogy jó úton haladnak ezen állapot felé. A legnyomósabb érv Jézus mint Messiás elutasítására, hogy „ha eddig nem fogadtuk el, most miért fogadnánk el". Ez pedig nem más, mint a jól ismert „nagymama érv" (argumentum ad antiquitatem), az unokák jellegzetes érvelési hibája.

A judaizmus Messiás-követő (keresztény) ága számára természetesen nem kötelező elfogadni, hogy Jézus valóban világméretű meritokráciát tanított volna, ám ebből egy nehezen védhető, ellentmondásos álláspont adódik. Rendben, hogy Jézus nem aratott földi győzelmet - mondja egy keresztény -, de attól még Messiás. Rendben, hogy nem űzte ki a rómaiakat, de továbbra is Messiás. Rendben, hogy nem hozott létre judaista vezetés mellett új világrendet, de még ettől is Messiás. Csakhogy ha Jézus egyetlen judaista elvárást sem teljesített, akkor pontosan mitől, mire hivatkozva Messiás? A „messiás" ez esetben kiüresedett, indokolatlanul használt szó, görögre is indokolatlan fordítani, tehát Jézus nem a Krisztus, hanem valaki/valami más. Nagy tudós? Ha földi értelemben nem az, akkor nem lehet. Nagy tanító? Ha földi értelemben nem az, akkor aligha. Szimpatikus ember? Ennél többet szeretnénk. Vagy egy új Isten? Ennél meg kevesebbet állítunk. Célszerű szembenézni a helyzettel: vagy elfogadjuk, hogy Jézus gyakorlatilag az Ószövetség értelmében vett Messiás (meritokrata földi világuralkodó), vagy indokolatlanul nevezzük Messiásnak, és ha görög szóval Krisztusnak hívjuk, azzal nem oldjuk fel, csak szőnyeg alá söpörjük az ellentmondást.

Az iméntiektől függetlenül, jó emberi szokás szerint, a judaisták nyugodtan mondhatják, hogy Jézus ugyan minden messiási elvárást teljesít, mégsem a Messiás, mert... csak. A keresztények is nyugodtan mondhatják, hogy Jézus ugyan egyetlen ószövetségi messiási elvárást sem teljesít, mégis ő a Messiás, mert... csak. Vagy mondhatják egybehangzóan, hogy Jézus világméretű meritokráciát tanított, ettől Ő a Messiás.

A kétféle messiásfelfogás közös nevezője tökéletes megoldást kínál: egyrészt Jézus nem pontosan úgy jött el, ahogy azt várták, de elérte a várt eredményt. Egy kivétellel: a meritokrata vezetés nem születési, hanem érdemalapú, ami egy vérvonalban gondolkodó ókori judaistának meglepő lehetett, de egy igazságos világrendben gondolkodó mai embernek természetes. Hogyan lehetne a születés meghatározó, kiváltságra és vezetésre jogosító érdem? Sehogy. Hogyan lehetne igazságos egy születés szerint kivételező Isten? Semmilyen módon. Abszurd ókori feltételezés, hogy Isten bárkivel kivételezne. Messiás-követő oldalról pedig annyiban kell pontosítani a Jézusról az évszázadok során kialakult képet, hogy „az én országom nem e világból való" csak az ókorra vonatkozó állítás. Hosszú távon a Messiás Jézus nagyon is e világi uralkodó, aki a hatalmát az értékrendjét valló emberek által gyakorolja. Ez a hatalom nem zsarnoki, hanem meritokrata, azaz érdemalapú. A vezető mindenki szolgája. A meritokrata hatalomgyakorlás önkéntességet, belső meggyőződést és erőszakmentességet feltételez, másképp nem meritokrácia. Úgy gondolom, hogy a kérdés ezzel kellően ki van fejtve, de mivel a „Jézus világméretű meritokráciát tanított" állítás sokkolja a közvéleményt, hozzáfűzök még néhány kiegészítő érvet.

1. Ha ésszerűen állítjuk, hogy Isten elküldte a Fiát a világba, akkor valószínűleg fontos üzenettel küldte. Az, hogy a földön szenvedni kell, nem fontos üzenet, nem is újdonság, mert a buddhisták és a sztoikusok 2500 éve hirdetik. A szenvedés az örömhír ellenkezője. Nem logikus, hogy Jézus egy közismert negatív feltevést megerősíteni jött volna a világba. Annál logikusabb, hogy Jézus az ellenkezőjét közölni jött közénk, vagyis hogy a követői földi jólétben és boldogságban, igazságos meritokráciában fognak élni. Ez már valódi örömhír.

2. Jézusnak a szenvedésről szóló szavai és tanításai a messiási modell első fázisára vonatkoznak, amíg a Messiás-követés az egész világon ismertté válik, amíg el nem éri a kritikus tömeget. Ma már mindenki értesült, elértük a kritikus tömeget. Más szabályrendszerre van szükség, amelyet a messiási jövőkép alapján nekünk kell kikövetkeztetnünk, hasznosítva a talentumainkat. Vége a szenvedésközpontú első fázisnak. Pozitívan gondolkodva rájöhetünk, hogy egy világméretű meritokráciában hogyan valósul meg a „szeresd felebarátodat, mint önmagadat" elv. Már nem a javak mechanikus megosztását és az ebből adódó globális szegénységet jelenti, hanem a teljesítmény szerinti gyarapodást. Ebből lesz a világméretű jólét, amely pontosan egybeesik a Messiással kapcsolatos ószövetségi elvárással.

3. Hogyan győzhetnénk meg egy negatívan gondolkodó keresztényt a fentiekről? Ahogy egy pesszimistát arról, hogy egy láda almából ne mindig a legrosszabbat egye meg. Legyen optimista, gondolkodjon pozitívan, egye mindig a legjobb almáját, és máris egészen más színben fogja látni a világot, miközben ugyanazokat az almákat eszi. Minden negatív kijelentés könnyedén igazzá tehető: ha azt mondom, hogy biciklizni lehetetlenség, és nagyokat esve be is mutatom, akkor igazzá tettem a negatív világképemet, legalábbis a magam számára. Ha azt mondom, hogy a tőzsdén nem lehet pénzt keresni, sorozatos veszteségekkel igazzá tehetem ezt az állítást, de rosszul járok vele. Ha azt mondom, hogy a kereszténység nem jár világi előnnyel, negatív magatartással ez is bemutatható - ám minek, ha nem szükséges, és főleg, ha van jobb alternatíva? Jelesül az, hogy Jézus, a judaista Messiás világméretű meritokráciát tanított, mert Isten ezzel az örömhírrel küldte a világba.

A kereszténység világi előnye

Van-e neki? - ez itt a kérdés.

Ha van, fel kéne tárni, mi is az. Ha nincs, felesleges hirdetni az evangéliumot, mert csak idióták fognak rá lelkesedni, és a bolondok házán kívül ki akar egybegyűjteni egy rakás idiótát?

Szóval, világi értelemben jobb ateistának lenni, mint kereszténynek? Jobban bejön itt, a földön nem tartani be a tíz parancsolatot, mint betartani? Boldogabb életet eredményez nem követni Jézus, a judaista Messiás tanítását, mint követni?

Várom az ötleteket.

Keresztényüldözés - kényelmetlen tények

Az Iszlám Állam (IS) harcosai célzottan irtják a keresztényeket, mert - szakítva a „könyv népei"-nek igaz hitre térését váró hagyományos iszlám állásponttal - a szentháromság tanát hivatalosan többistenhitnek minősítették. A keresztények ezzel a „szent vallásháború" elsődleges célcsoportjává léptek elő.

Keresztényként/humanistaként kötelességünk őket megvédeni, de hogyan? Az alábbiakban bemutatom a jelenlegi stratégiákat, és hogy miért nem működnek, majd leírom, hogy mi a működőképes stratégia.

1. stratégia - tolerancia autogén tréning
Obama amerikai elnök és számos európai vezető hangsúlyozza az IS előretörése óta, hogy az iszlám mennyire toleráns, remélve, hogy ettől majd toleránssá válik. Csakhogy az iszlám sem régen nem volt toleráns, sem ma nem az. Egykor nem ölték meg a zsidókat és keresztényeket, hanem különadót fizettettek velük. Ötszáz éve talán - valamilyen értelemben - toleranciának nevezhettük volna ezt a hozzáállást, ma aligha. Nézzünk szembe a ténnyel, hogy a „nem ölünk meg, ha védelmi pénzt fizetsz, de ne beszélj a világnézetedről, mert akkor hiába fizetsz, megölünk" nem tolerancia, hanem zsaroló intoleráns diszkrimináció. A PR-önhipnózis nem működik. Magunkat átverhetjük, a vezetőink átverhetnek minket, de mi értelme ennek, ha a muszlimokra nem hat?

2. stratégia - hazudozás a hadi helyzetről
Hitler nem hazudott annyit a katonai kudarcairól, amennyit a nyugati média hazudik az Iszlám Állam elleni „offenzíváról". Hivatalos hírek szerint az IS folyamatosan veszít, visszaszorul, miközben mára elérte Belgium méretét. Ez csak úgy lehetséges, hogy a nyugati hírforrások átverik a közvéleményt. Mi értelme ennek, ha nem alakítja át a valóságot?

3. stratégia - a megnevezetlen vallási szélsőség elítélése
A terrorizmus nem az iszlám, hanem az általános vallási szélsőségesség terméke - így szól a hivatalos nyugati álláspont. Nem az iszlám ellen harcolunk, hanem a vallási szélsőségesség ellen. Érdekes, hogy a terrorizmus túlnyomó részben egyetlen vallás, az iszlám terméke. A „szépen viselkedő" nyugati muszlimok ellen nem hirdetünk össznépi vallásháborút, ez rendben. De a jövő nyugati terroristái sajnos a „szépen viselkedő" muszlimok soraiból kerülnek ki, az ő családjaikban nevelkednek, az ő mecsetjeikben radikalizálódnak, erre nem kellene vaknak maradnunk. Ha figyelemmel követjük a muszlimok nyilatkozatait, ők rendre elhatárolódnak a terroristáiktól, elmondják, mennyire nem ez az igazi iszlám, a nyugati többségtől pedig azt kérik, hogy ne kezelje előítéletesen a muszlimokat. A jelek szerint mást mondanak a saját családtagjaiknak, vagy bármit is mondanak, tehetetlenek a soraikban felnövő szélsőséges muszlimokkal, a jövő terroristáival szemben.

4. stratégia - szekuláris emberiséget
A fejlett nyugati országokra jellemző a szekuláris szemlélet és annak abszolutizálása: minden kultúra egyenrangú, minden vallás egyenértékű, egyformán magánügy, egyik se domináljon a közéletben. Ha a föld minden országa ilyenné válik, ránk köszönt a Kánaán. Ez a szemlélet számos ponton ütközik a tényszerű helyzettel, így legfeljebb a kitalálóira és a „jámbor" (vagy inkább: balga) keresztényekre hat, a többiekre nem. Jelesül, nulla hatással jár a muszlimokra, akiknél a vallás központi kérdés volt és maradt, és céljuk nem egy vallássemleges közélet, hanem világméretű kalifátus. A gyengébbek kedvéért: nem elvont lelkiségi területről, hanem a mai „szekuláris" államokat is bekebelező, a saria egyeduralma alatt élő földi iszlám kalifátusról van szó.

A fenti stratégiák mind kudarcot vallottak, miközben az Iszlám Állam tömegesen kivégzi a keresztényeket. Akár keresztény testvérként, akár népirtás áldozataiként kötelességünk megvédeni őket. De hogyan?

Rövid távú stratégia
Az Iszlám Állam útjába kerülő keresztényeket  kollektíven ki kell menekíteni, a választásuk szerinti országba szállítani, és ott letelepíteni, segélyezni, támogatni, iskolázni, képezni, munkába állítani. Sokba kerül? Igen. Probléma ez? Nem. Kevesebbe kerül, mint vadászgépekkel lőni a sivatagi köveket és homokot. Eredményesebb is, mint az Iszlám Állam területét folyamatosan növelő nevetséges „offenzíva". Szokjunk hozzá a gondolathoz, hogy az Iszlám Állam a szunnita muszlimok lelkes egyetértésével épül, és ők nem egy szélsőséges szekta, hanem közel kétmilliárdan vannak. Az egyetlen ésszerű és humanista megoldás a lehető leggyorsabban elszállítani az útjukból az összes keresztényt, mielőtt kiirtanák őket.

Hosszú távú stratégia
Iszlám Állam van, és amíg a muszlimok többségének érdekében áll, hogy legyen, addig lesz is, sőt egyre nagyobb lesz. A nyugati világ pedig nézzen szembe azzal, hogy keresztény fejedelemségek utódja, keresztény alapokra épül, keresztény etikája van, a „polgári tisztesség" gyakorlatilag azonos a keresztény erkölccsel. A „szekuláris" hozzáállás nem vallássemleges, hanem a keresztény tolerancia terméke. Ezért keresztény ünnep a legtöbb állami ünnep, ezért szünnap a vasárnap, ezért Gergely pápáról elnevezett a naptár. A szekuláris társadalom önkéntes keresztény többségből áll, és ha elveszíti ezt a többséget, közel a vég. Azaz kitör a válság, amelynek kezelése során helyreáll a keresztény többség. A fejlett nyugati világ a kereszténységtől fejlett, demokratikus és jogállami. Szólásszabadság pedig azért van, mert a keresztény többség fontosnak tartja, hogy legyen. Ha nincs fejlett keresztény világ a maga technikájával, az iszlám országok olaját nincs kinek eladni, és életképes gazdaság híján az iszlám világ éhen hal, elsorvad, szegénységbe és káoszba hullik. Erőszakba csak azért nem, mert Mohamed színre lépése óta benne van, a feje búbjáig. A hosszú távú üzenet tehát az, hogy a kereszténység nem egy kultúra a sok közül, hanem az emberiséget az elérhető legnagyobb testi-lelki jóléthez juttató kultúra. A kereszténység nem egy vallás a sok közül, hanem az egyetlen világnézet, amely toleráns fejlettséget biztosít. A keresztény erkölcs nem egy a sokféle lehetséges társadalmi konvenció közül, hanem az egyetlen, amely testvériséget, egyenlőséget, felelős szabadságot, fenntartható társadalmat és világméretű meritokráciát teremt, az egész emberiség javára. Világméretű öldöklő kalifátust, vagy világméretű fenntartható jóléti meritokráciát szeretnénk? Ép eszű és erkölcsi érzékű emberek számára ez nehéz döntés?

Bibliaértés 5 percben

A Biblia olvasására érdemes pár száz/ezer órát szánni, de az olvasottak megértésére elég néhány perc. A könyvek könyve látszólag tele van ellentmondásokkal, mivel mindenről ír, és az ellenkezőjéről is. Azonban van benne rendszer.

Mi az, ami nincs a Bibliában: komolyan vehető tudományos adat, csillagjóslás, ezotéria, végső titok. Ilyet ne keress benne, és nem fogsz csalódni. Izgalmas bulvárkérdés, hogy milyen vitamin volt a mannában, ki és hogyan kelt át a Vörös-tengeren (ha egyáltalán), mikor jön a sárga veszedelem, hány fokos a tisztító tűz (létezik-e), Jézusnak asztrálteste volt-e, átváltozott-e az utolsó széder vacsorát fogyasztva, továbbá hány szárnnyal repked egy angyal, és milyen kerületekből áll a mennyei Jeruzsálem - de ezekre a kérdésekre nem találsz értelmezhető választ.

Ami van a Bibliában: erkölcsi útmutatás, a személyközi kapcsolatok teljes szabályzata, boldog földi hétköznapokra. A szabályzat mindaddig érvényes, amíg ember az ember. Ez a Szentírás lényege, bár első látásra ugyancsak ellentmondásokkal terheltnek tűnik. Az ellentmondások nem valódiak: Jézus megadta a boldog földi élet magatartási szabályait, és azok ésszerű határát.

Természetesen betartandó a tíz parancsolat és a két fő szabály (szeresd Istent teljes erőddel, szíveddel, elméddel; szeresd embertársadat, mint önmagadat). Továbbá erény a hegyi beszédben (Máté 5, 3-12) szereplő nyolc boldogság: jó dolog nem kötődni túlzottan vagyonhoz, vigaszra várni forradalom/bosszúállás helyett, szelídnek lenni, igazságra szomjazni, irgalmasnak lenni, tiszta szívvel Istent keresni, békességben élni, vállalva az üldözést is a judaista Messiás értékrendjét terjesztve. Ebből az következne, hogy a keresztény ember kihasználható balek, lúzer, hülye. (A kereszténység ellenlábasai folyamatosan hangsúlyozzák is, hogy aki nem ilyen, az nem is „igazi" keresztény. Szerintük.)

Mindennek megvan azonban az ellenpontja is: a megbocsátás őszinte megbánást és életreformot feltételez. Az irgalom nem jár irgalmatlanoknak. Kinek-kinek a saját mércéjével mérnek - a gyilkos nem hivatkozhat a „jogaira", hiszen a tetteivel tagadja a jogok létét. Adj a szűkölködőnek, de aki nem akar dolgozni, ne is egyék - teszi hozzá magyarázólag Pál. Gondolkodjunk pozitívan, konstruktívan. Mindenki lehetőségek sorát kapja életében, de ha módszeresen mindent elutasít, akkor úgy jár, mint a gonosz szőlőművesek (Máté 21, 33-46). Ez alól még a választott nép sem kivétel. Tudjuk, mit ígért Jézus a nyitott szívvel hozzá forduló jobb latornak, de ígért-e bármit is a bal latornak? Minden erkölcsi szabálynak megvan az ésszerűségi ellenpontja, féke és ellensúlya.

A judaista Messiás tanítását betartani igyekezve szebbé válnak a hétköznapjaink, boldogabbá a földi életünk, jobb lesz a világ általunk. A szeretetteljes, igazságos ésszerűséggel az egész emberiség jól jár, már itt a földön. Ez a kereszténység lényege, ettől örömhír az emberiség számára. Azaz: testvériség, egyenlőség, felelős szabadság, meritokrácia. Ne hidd el bemondásra, olvass, értelmezz, gondolkodj önállóan

Ha kétséged van egy-egy szabály felől, fontold meg, milyen formában működtethető hosszú távon úgy, hogy az emberiség valóban nyerjen általa itt, a földön. Ezzel a logikával mindig megtalálod a messiási szabályok helyes értelmét.

Mit feltételezzünk a muszlimokról?

A Charlie Hebdo újságíróinak legéppuskázása Allah nevében hatalmasnak tűnhet a média torzító lencséjén keresztül, de az összképet tekintve jelentéktelen mikroepizód ahhoz képest, hogy a Közel-Keleten és Afrika országainak többségében tömegesen irtják a muszlimok a keresztényeket a hitük miatt.

Az Iszlám Állam harcosai a nyugati híradások szerint régóta egyfolytában veszítenek, miközben az általuk ellenőrzött terület folyamatosan nő. A Hitler óta nem tapasztalt „objektivitású" beszámolókból az is kimarad, hogy a harcosok szaudi pénzzel, török fegyverekkel és munícióval, bőséges ellátásnak örvendve nyomulnak előre, kurdokat, jezideket és keresztényeket mészárolva, miközben Szaúd-Arábia és Törökország hivatalosan nyugati szövetséges. Így talán kevéssé meglepő, hogy az Iszlám Állam terjeszkedik.

Az európai vezetők nem győzik hangsúlyozni, hogy ez nem az iszlám, hanem a terrorizmus, a szélsőség, a vallási fanatizmus. Az iszlám vezetők is ugyanezt hangsúlyozzák. Akár egyet is érthetnénk ebben, csakhogy...

Fordítsuk meg képzeletben a helyzetet: tegyük fel, hogy a keresztény istenkép nevében irtanak valakik nem keresztényeket világszerte. Tegyük fel, hogy meg szeretnénk mutatni, mennyire nem keresztény dolog ez, mennyire másról szól a kereszténység, és a rémtettek elkövetői valójában nem is keresztények, csupán köztörvényes bűnözők. Ez gyönyörű, rózsaszín, politikailag teljesen korrekt gondolat. Ám mit jelent a gyakorlatban?

Valamit tennünk is kellene egy ilyen helyzetben, nem? Ha meg akarnánk mutatni, mi az igazi kereszténység, nem kellene odaállnunk a köztörvényes pszichopaták elé, és a szemükbe mondani, hogy „nem vagytok keresztények, kitagadunk benneteket, átok rátok a tetteitek miatt"? Ha ti bejuttok a paradicsomba, ahogy remélitek, mi nem akarunk oda kerülni, mert az miattatok a pokol lesz. Vagy ti kárhoztok el, vagy mi, nincs középút. Bizony, ezt kellene tennünk. Nem a külvilágnak kellene magyarázkodnunk, hogy nincs is kockafejünk, hanem a kockafejűeknek kellene elmagyaráznunk, hogy bűnözők. Visszaélnek a mi valódi kereszténységünkkel, rontják a hírnevünket, tévelyegnek, embertelen aljasságokat művelnek, bűnük az égre kiált! Kategorikusan megtiltjuk, hogy a keresztény Istenre vagy a kereszténységre hivatkozzanak. További gaztetteket csak a holttestünkön át tudnak elkövetni, mert a puskáik elé állunk, elvesszük a kardjukat, sőt a kedvüket is a jövőbeni gaztettektől.

Ha a kereszténység nevében embertelen gaztetteket követnének el világszerte, akkor kötelességünk lenne ezeket - akár az életünk árán is - megakadályozni. Eddig világos a gondolatmenet?

Mik lennénk akkor, ha a külvilágnak bizonygatnánk, hogy ne legyen előítéletes velünk szemben, mert a mi kereszténységünk egyáltalán nem a vérengzésről szól, hanem az ájtatos lelkiségről, a békés toleranciáról - de közben semmit sem tennénk a vallásunk nevében vért ontó gazemberek leállítására? Hazugok, bűnrészesek, cinkosok, ugye?

Aki egységes mércével gondolkodik, fordítsa ezt vissza az iszlámra, és vonja le a következtetéseket. Aki nem egységes mércével gondolkodik, az pedig szégyellje magát, hogy embertelen gonosztevők cinkosává vált, és ne merjen többé békés toleranciáról, meg a vallások egyenlőségéről hazudozni.

A multikulti logikai abszurditása

Angela Merkel néhány éve eltemette a multikultit, és bevezette helyette a domináns kultúra fogalmát. A logika az ő álláspontját támogatja, talán ezért is vált minden idők egyik legsikeresebb vezetőjévé. Több kultúra békés együttélése csak akkor lehetséges, ha alapértelmezetten az egyik kultúra szabályai érvényesülnek, és ez minden más kultúra számára világos.

Képzeljük el, hogy ugyanazon a pályán egyesek fociznak, kettesek kézilabdáznak, hármasok kosaraznak. Ráadásul mind azt gondolják, hogy az ő játékszabályaik a meghatározók. A focisták úgy tudják, hogy mindenki velük focizik, csak a „másság" miatt a többiek időnként kezeznek, nem szabad rájuk ezért haragudni. A kézisek úgy látják, hogy mindenki kézilabdázik, csak a „másság" miatt néha lábbal is besegít. A kosarasok szerint a „másság" szokatlan helyen lévő kapuk furcsa használatában jelentkezik, de lényegében mindenki kosarazik. Titokban mindhárom játéktípus játékosai abban reménykednek, hogy egyszer az egész pálya az övék lesz, és végre nyugodtan játszhatnak. Politikailag inkorrekt lenne kimondani, de benne van a levegőben. Tilos a „másság" ellen szólni, ez ugyanis „gyűlöletbeszéd", ezért a csapattagok csak maguk között hozzák szóba, hogy valamit tenni kéne, mert a helyzet tarthatatlan.

Itt lép be a képbe az igazságos bíró, akinek nincs más dolga, mint hogy „másságért" senkit ne bántsanak, ne is szidjanak, szóba se hozzák a másságát. A bíró nagyon fontos szerepet tölt be, nélküle egymásnak esnének az amúgy is lépten-nyomon egymásba botló játékosok. A bíró szigorúan fegyelmez, másnak lenni nem csak szabad, hanem a másságot kötelező szeretni. Aki egyformaságban gondolkodik, az aljas bűnöző, ki kell közösíteni. A másság elutasítóit már a gondolat felmerüléséért is meg lehet büntetni. A rendszer addig működik (fogcsikorgatva), amíg a bíró kellő tekintéllyel és karhatalommal rendelkezik, hogy az önkényes szabályait kikényszerítse.

Ha feltesszük a kérdést, hogy a bíró kinek a nevében, kinek a felhatalmazásával, kinek az értékrendje szerint, kinek a pénzéből cselekszik, csupa nyugtalanító választ kapunk. Nincs olyan, hogy egyetemes játék. Nincs olyan, hogy egyetemes játékszabály. Nincs olyan szabály, hogy ugyanazon a pályán többféle szabály szerint játszhatnak egyszerre. Ha nincs ilyen szabály, kikényszeríteni sem lehet. Kinek a szabálya ez? Elvben minden jó érzésű emberé? A gyakorlatban senkié? A logikus megoldás, hogy egy pályán egyszerre egyféle szabály szerint kell játszani, aki más szabályt tart érvényesnek, keressen másik pályát, játsszon ott. A bíró szemfényvesztéssel foglalkozik, a király meztelen. 

Amint ezt kimondjuk, vége a hatalmának. Angela Merkel kimondta, amikor meghirdette a multikulti végét. Németországban azóta a német kultúra dominál, a gazdaság pörög, egyre többen beszélnek „német Európáról". Szép példa ez arra, hogy a józan ész sikerhez és jóléthez vezet. Akár a józan ész Európájáról is beszélhetnénk hosszú távú célként, hiszen a logika az emberiség közös, nemzetek feletti vívmánya.

Logika Ltd.

A címmel azt szerettem volna jelezni, hogy a logika „limited" (limitált, korlátozott lehetőségeket nyújt). Érdemes ezt észben tartani a használatakor.

Az ókori görögök dolgozták ki a módszeres gondolkodás logikának nevezett formáját (a helyes következtetések tanát), amely kiinduló állításokból (premisszákból) következtetéseket (konklúziókat) fogalmaz meg. Például: 1. Minden ember halandó. 2. Szókratész ember. 3. Tehát Szókratész halandó.

Vélhetnénk, hogy a logika a gondolkodás végső érvényű csúcsa. Ez azonban tévedés, a gondolkodásnak nincs végső érvényű csúcsa. Nem létezik, és nem is alkotható olyan módszer, amellyel meggyőzően eldönthetnénk a különböző értékrendű emberek vitáit. Ha lenne ilyen módszer, a logikatudósok leülnének, és minden közéleti vitára kidolgoznák az irányadó megoldásokat, vitatkozás helyett követhetnénk az útmutatásukat.

A logika arra használható, hogy 1. az ember módszeresen kifejthesse a saját meggyőződéseit. Ha közben logikai hibát vét, az számára tanulságos lehet, de nem érvényteleníti a következtetést. Pl.: 1. Minden ember halandó. 2. Szókratész ember. 3. Tehát Szókratész Athénban élt. (Az érvelésben logikai hiba van, de attól Szókratész még élhetett Athénban. Ezt a logikai hibától függetlenül kell értékelnünk.)

A viták lényege nem a kifejtés, hanem a következtetés szokott lenni. A következtetéshez pedig tetszőleges útvonalon el lehet jutni. Az ókorban még ígéretesebb volt a logikával foglalkozni, mivel nagyjából meghatározhatónak tűnt a sensus communis (koiné esztézisz, közös érzék(elés), köznapi vagy józan ész). Egy ókori számára a logika azt jelentette, hogy igyekezzünk a sensus communis állításaiból kiindulni, és logikailag érvényesen eljutni a következtetésekhez, amelyek ezáltal elfogadhatóvá válnak. Pl.: 1. Minden madárnak két lába van. 2. Szókratésznek két lába van. 3. Tehát Szókratész madár. (A sensus communis szerint nem csak a madárnak lehet két lába, a következtetés helytelen.) Ha tehát nem tetszik egy következtetés, akkor próbáljuk megkeresni a sensus communis kiindulópontokat, alkalmazzunk érvényes logikát, és jó eséllyel eljutunk egy érvényes következtetéshez. Ez volt az ókori helyzet.

A mai multikulturális világban nincs sensus communis, legalábbis épp a vitatott kérdésekben nincs. Pl.: 1. Házasodni felnőtt férfi és nő szokott. 2. Ádám és Éva felnőtt férfi és nő. 3. Tehát Ádám és Éva összeházasodhat. 4. Férfi nem szokott férfivel házasodni. 6. Ádám és József két férfi. 7. Tehát Ádám és József ne házasodjon egymással. Ez a gondolatmenet számos logikai problémát vet fel, de nem azok miatt, hanem a sensus communis hiánya miatt bukik meg. Nincs egyetértés sem a következtetésekben, sem a kiinduló állításokban, ezért bárhogy is kötjük össze a gondolatmenet elejét a végével, attól az eredmény nem válik elfogadhatóvá olyanok számára, akik nem értettek eleve egyet vele. Nem létezik olyan gondolkodás-módszertan, amely ilyen helyzetben az egyet nem értésből egyetértést hozna létre. Különböző kiinduló állításokból eltérő következtetések adódnak.

A logika némi belső következetességre késztet. Ha következetesen gondolkodunk, kiderül például, hogy aki szerint nincs Igazság, csak különböző lehetséges igazságok vannak, az a saját logikáján belül ellentmondásba kerül, amennyiben úgy véli, hogy a többféle lehetséges igazság léte Igazság, vagyis többet ér egy relatív igazságnál. Amikor lemondunk az Igazság fogalmáról, akkor arról is lemondunk, hogy a sokféleséghez való jogot Igazságnak tartsuk. Azaz tehetetlenné válunk az egy Igazság mellett érvelőkkel szemben, mert egy valóban sokféle rendszerben semmiről nem lehet határozott kijelentéseket tenni, így az egy Igazság létéről/nem létéről sem. Ez olyan helyzet, mintha kijelentenénk, hogy „nincs szabály", majd megpróbálnánk a szabályokat bevezetőkkel szemben fellépni. Milyen alapon, ha nincs szabály? Ahol nincs szabály, ott szabályt hozni is szabad, nem? Ha azt mondjuk, hogy egyetlen szabály van: nincs szabály, az már egy szabály, tehát nem mondhatjuk, hogy nincs szabály. Ha elismerjük, hogy van szabály (1 db.), azzal megengedtük, hogy akárhány további szabály legyen... A konstrukció összeomlik. Ez persze matematikai jellegű rendszerellenőrzés, a valóságban még egy erről folyó retorikai vitát is nehéz lenne lezárni. A hétköznapokban érzelmi és tekintélyviták folynak ad hoc érdekek mentén, a „logikusként" pózoló érvelés ilyenkor csak alkupozíciót javító eszköz. A logikától távol áll az efféle visszaélésszerű használat, épp ezért nem is hoz áttörést a hétköznapi vitákban.

A logika és a hétköznapok kapcsolata olyasmi, mint ha meg akarnánk határozni a távolságot egy háromszög és egy négyszög között. A logika a mérőszalag. A távolság viszont értelmezés kérdése: pontosan melyik két sarok vagy oldal között? Esetleg a középpontok között? Vagy a két legközelebbi pont között? Belátható, hogy hiába tartjuk érvényesnek a mérőszalagot (a logikát), a vita lényege túlmutat a mérőszalagon. Ha valaki más eredményt mér, mint a többiek, az nem feltétlenül azért van, mert rosszul használja a mérőszalagot, hanem valószínűleg azért, mert más bemenő adatokkal dolgozik. A mérőszalag nem segít eldönteni a „melyek az irányadó pontok" vitát, erről a résztvevőknek kell(ene) egymás között megállapodniuk. A hétköznapokban épp ez a megállapodás hiányzik.

Mire jó akkor ma a logika? Az eleve egyetértő csoportok a logika segítségével világosan ki tudják fejteni a gondolataikat, és ha az ellenvéleményt megfogalmazó csoportok is ezt teszik, világossá válik, hogy nagyjából miben nem értenek egyet (a lényegi vitáikat tekintve kb. semmiben). A logikánál tehát továbbra sincs jobb eszközünk a közéleti viták során, ám ne csodálkozzunk, ha a logika sem egyetértést, sem teljes tisztázást nem hoz. A korlátait figyelembe véve használjuk minél többet, egyebek közt ezen az oldalon.

Fenntartható jövő

Közszájon forgó kérdés, hogy milyen lesz a fenntartható gazdaság és társadalom. Az uruguayi elnök szép és hasznos gondolatokat vet fel ebben a témában, érdemes meghallgatni, majd továbbgondolni a rövid beszédét.

Kiírtam a kérdéseit. Miért akarunk folyton többet és többet? Miért van globalizáció? Miért a szabad piac ural minket, és miért nem fordítva? Mi lenne a világgal, ha minden indiainak annyi autója lenne, mint a német átlag? Miért nem a boldogsággal mérjük a civilizáció sikerét, miért pont az anyagi javakkal? Milyen lesz a fenntartható jövő?

Ezekre a kérdésekre szerintem egyszerű válaszok adhatók.

1. Miért akarunk folyton többet és többet? - Ez evolúciós sajátosság, így jöttek létre egyetlen sejtből sok milliárd sejtű szervezetek. A „mindig többet" egy evolúciós parancs, ott ketyeg bennünk, leállíthatatlanul, legalábbis biológiai szinten. Agyban fejlődhetünk, optimalizálhatjuk a parancs végrehajtását.

2. Miért van globalizáció? - Mert az emberiség betölti a Földet. Ha nem töltené be, nem lenne globalizáció.

3. Miért a szabad piac ural minket, és miért nem fordítva? - Mert a gazdaság egy szűk elit kezében összpontosul, amelyik uralkodni akar, és hatalmi eszközként, intellektuális vírusként terjeszti a „szabad" piacot, amely egyáltalán nem szabad. A valóságban az emberiségnek egy összetartó töredéke irányítja a piacot, a saját érdekei szerint. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy így legyen. A megoldás, hogy minél több ember vegyen részt a gazdaság tőkés oldalán, ez megosztja a hatalmat, és az irányítás máris átkerül a tömegekhez.

4. Mi lenne a világgal, ha minden indiainak annyi autója lenne, mint a német átlag? - Mi lett a világgal, mióta mindenkinek van hajszárítója? Semmi különös. Nem az autók száma a lényeg, hanem a megtett kilométer, és utazni minden kultúrában szoktak. Le kell osztani, hogy fejenként hány kilométerre elég üzemanyagunk van, és aztán folytatni a logikázást. Jelentősen fejleszteni kell a közösségi közlekedést, ez lesz a fenntartható megoldás.

5. Miért nem a boldogsággal mérjük a civilizáció sikerét, miért pont az anyagi javakkal? - Mert ha elég lenne nekünk a "boldogság", soha semmiféle civilizáció nem jött volna létre. Barlangban nem lehetsz boldog? De. A kardfogú tigris elől menekülve nem lehetsz boldog? De. Majomként nem lehetsz boldog? De. Az emberiség története arról szól, hogy többet és jobbat akarunk, sosem elég az, ami épp van. Ez a differencia specifikumunk, ettől vagyunk emberek. Az evolúciós parancsunk végrehajtása optimalizálható, megelégedhetünk az anyagi jólétnek azzal a mértékével, amely minden ember részvétele esetén még épp fenntartható.

6. Milyen lesz a fenntartható jövő? - Felelősen gondolkodó közösségi emberekből fog állni. Testvériség, egyenlőség és felelős szabadság lesz a fenntartható értékrend alapja. Ez matematikai-logikai szükségszerűség, minden más értékrend kihaláshoz vezet. Kihalás ellen evolúciós parancsunk van, ezért hosszú távon automatikusan olyan értékrendünk lesz, amely biztosítja a fennmaradásunkat.

Tippelj te is közjót

A kormány, főként a megyei autópálya-matricák bevezetése miatt, sokat vesztett a népszerűségéből, ám ez nem tette népszerűbbé az ellenzéket. 2010 óta nem ez az első eset, számos előző körben elmélkedtek már a politológusok, hogy vajon miért nem profitál az ellenzék, azaz a kormányból kiábrándulók miért nem állnak egy ellenzéki párt mellé.

Szerintem ennek a közjó felfogásában lévő különbség az oka. A kormány folyamatosan azt állítja, hogy a közjót képviseli, a támogatói szerint hol több, hol kevesebb sikerrel. Az ellenzék eközben egy szóval sem állítja, hogy a közjót képviselné, és a magukat ellenzékinek tartó elmékben nem tudatosul, hogy ezzel jó mélyre elássák a választási esélyeiket.

A közjóval kapcsolatban nem az a kérdés, hogy van-e, hanem hogy a KÖZhatalomért folyó vetélkedésben ki engedheti meg magának, hogy ne kezelje úgy a KÖZjót, mintha létezne. Mi más alapján lehetne eldönteni, ki vezessen egy közösséget, és ha van alternatív szempont, az mitől jobb a közjónál? Aki közjó nélkül akar hatalmat, az ennyit mond: „bízzátok rám a vezetést, bár nem hiszek abban, hogy ez jó lesz nektek". Nem túl ütős kampányüzenet.

A „közjó" kifejezést egy keresőprogramba beütve csupa jobbközépnek tűnő hivatkozás kerül elő. Érdemes kipróbálni. Mi lehet ennek az oka? Más szóval, mi a baloldal gondja a közjóval? Mi a liberalizmus gondja a közjóval? Mi a szélsőjobb gondja a közjóval?

A liberalizmussal kezdem, ezt látom a legegyszerűbb esetnek: a liberálisok az egyént hangsúlyozzák a közösséggel szemben. A közjó fogalma közösségi, akár az egyén kisebb-nagyobb mértékű elnyomására is alkalmas, ezért egy liberális zsigeri alapon irtózik tőle. Liberális felfogás szerint a közjó nem létezik, de ha esetleg létezne, akkor is az egyént kellene védeni az állítólagos, úgynevezett „közjó"-val szemben. (Ne menjünk bele abba, hogy ha nincs közjó, akkor minek a nevében lehet szembemenni a gyűlöletbeszéddel, a bevándorlásellenességgel, és általában az „előítéletekkel", ezt a logikai paradoxont végiggondolni legyen a liberálisok házi feladata.) A liberális felfogás itt és most nem igazán népszerű, nálunk 1-5% szavazatra számíthat, de a liberális pártok Európa összes országában a parlamenti küszöböt rágják, és egyre több országban alulról.

A szélsőjobb azért nem szereti a közjót, mert a kocsmai szinten, amelyen érvel, a közjó senkit nem érdekel. Nyers indulatok igen, összeesküvés-elméletek igen, ki velük igen, felkoncolni őket igen, közjó... a' meg mi, valami értelmiségi baromság? A szélsőjobb szavazói számára a közjó nem elvi vagy definíciós probléma, hanem gyakorlati nehézség, még nem volt alkalmuk elgondolkodni rajta. A közjóról való elmélkedés előnyös egy szélsőjobb „elme" számára, mert higgadtsághoz, és nagy valószínűséggel egy jobbközép párthoz vezet.

A végére hagytam a baloldalt, mert fájdalmas rejtély, hogy vajon miért nem szereti a közjó fogalmát. A baloldaliság lényege a másokkal való együttérzés, mások segítése, a szolidaritás. Mindez lehetetlen, azaz indokolhatatlan, a közjó valamiféle értelmezése nélkül. A magyar baloldal gyengeségének magyarázata, hogy a szerinte fontos célokat nem tudja, vagy nem akarja a közjó fényében megjeleníteni. Pedig ha egy cél fontos, akkor nyilván a közjót szolgálja? Ha nem, akkor miért és kinek lenne fontos? Az ellentmondás érzelmi-logikai okára nagyon kíváncsi vagyok, várom a magukat baloldalinak tartó olvasók kommentjeit.

Ne ragadjunk azonban le a hazai belpolitikánál, nézzük meg, hogy állunk világméretekben a közjó fogalmával. Ha angolul keresünk rá, úgy tűnhet, mintha a fogalom nem is létezne. A "common good" és a "public good" nem közjót jelent, hanem a közösség javait, a közös tulajdonban lévő vagyont/eszközöket. A közjó angolul utility (ejtsd: jutiliti), és közgazdasági fogalom. Magyarra közhaszonként fordíthatnánk vissza, ám ha tartalmilag alaposan megvizsgáljuk, kiderül, hogy a utility = közjó.

A utility szó az utilitarizmus alapja. Az utilitaristák közgazdászok voltak, megpróbálták kidolgozni a közjó matematikai képletét. Mivel ez nem sikerült, illetve áttekinthetetlenül bonyolulttá vált, felhagytak vele, és az utilitarizmus ezzel lendületet vesztett. A "nem sikerült" azt jelenti, hogy bár egy egyszerű játék utility szintje pontosan kiszámítható különböző forgatókönyvekre, tízmillió ember összetett játékainak utility szintjére nincs képlet. Hiába állítunk rá egy tudóscsoportot, nem tudjuk számszerűsíteni, hogy például a Fidesz programjának közjó értéke 3,5, az MSZP-é 4,2, az LMP-é 4,5 (a sorrend tetszőleges), és hogy kormányra kerülve ebből megvalósult, mondjuk, 1,6. Ebből arra következtethetnénk, hogy ami nem számszerűsíthető, az nincs, vagy „puha" adat, önkényes spekuláció, blöff, stb. Az ellenzék vagy ezt szokta mondani, amikor a Fidesz a közjóra hivatkozik, vagy azt, hogy közjó nincs ugyan, de a Fidesz rosszul képviseli.

A számokkal megoldhatatlan patthelyzetre a modern lélektan kínál megoldást: minden emberben ketyeg egy intuitív kalkulátor, amely meglehetősen pontosnak érzett eredményeket ad. A számológép készítője az evolúció. Ez a kalkulátor számítja ki egy teniszező fejében a labda röppályáját, egy pókerező fejében az esélyeket, egy zongoraművész fejében tíz ujj megfelelő ütemű és dinamikájú játékát, egy harcművész fejében az ellenfél mozdulatait és a rájuk reagáló ellenmozdulatokat. A kalkulátor gyakorlással tökéletesíthető, néhány év edzés után gyorsabban számol, mint egy szuperszámítógép. Elképesztő, hogy ez a képesség évezredek óta bennünk van, miközben papíron nem tudjuk levezetni, mi történik. Melyik teniszező tudná kiszámítani, és mennyi idő alatt, hogy egy megközelítőleg ismert erővel szervált labda hol ér földet, mekkorát pattan, és milyen paraméterekkel üthető vissza? Ám melyik gyakorlott teniszező ne tudná ezt a gyakorlatban, a másodperc tört része alatt?

A beépített kalkulációs képességünket használjuk akkor, amikor intuitív (ne szégyelljük: hasraütésszerű) állításokat teszünk a közjóról. Az idők során kialakul egy belső érzetünk arról, hogy egyik vagy másik párt programja, retorikája, kormányzása mennyiben szolgálja a közjót. Tippelünk, tapasztalunk, adatot gyűjtünk, értékelünk, tanulunk, újra tippelünk, újra tapasztalunk, és így tovább. Az intuíció begyakorolható, tökéletesíthető, bár arra nincs mód, hogy két egymással ütköző intuíció között bárki igazságot tegyen. Ha lenne, akkor egy tudóscsoportra bízhatnánk a közéleti vitákat, egyáltalán nem kellene mai értelemben politizálnunk. Közügyekkel foglalkozva, különböző témákat megvitatva tökéletesítjük a belső kalkulátorunkat, hogy egyre jobb, a közösségünk szempontjából hosszú távon egyre hasznosabb döntéseket hozzunk.

Aki nem hivatkozik a közjóra, óriási húzóerőtől fosztja meg magát. A lehetetlennel határos küldetést vállal, ha közjóra hivatkozás nélkül akar választást nyerni, azaz közhatalmat szerezni. Mondhatnánk, hogy ez bátor, hősies dolog, ám mivel a küldetés maga is egyfajta közösségi intuícióból táplálkozik, intuitíve elutasítani az intuíciót inkább önellentmondásnak tűnik.

Charlie báránykái

A "je suis Charlie" mozgalom résztvevői bedőltek egy klasszikus logikai trükknek, az áldilemmának. (Kivéve azt a törpe kisebbséget, amely valóban tudatosan azonosul mindazzal, amit a Charlie Hebdo képvisel. Ez a kisebbség nem a logikával, hanem talán az európaiak nagy többsége által vallott értékekkel megy szembe.)

Az áldilemma úgy tálal fel egy helyzetet, mintha az fekete-fehér lenne, és nem lennének árnyalatai. „Ha nem vagy velünk, ellenünk vagy." „Döntsd el, hogy kommunista leszel, vagy fasiszta." „Önként beadod a földed a termelő szövetkezetbe, vagy a nép ellensége leszel."  „Ismerd el, hogy Sztálin elvtárs tévedhetetlen biológus, közgazdász, fizikus, történész és író, vagy elmebetegként kényszergyógykezelésre küldünk." Praktikus hatalmi fogás ez, így lehet tömegeket a józan belátásukkal ütköző dolgokra kényszeríteni.

Az áldilemma ezúttal: „Vagy azonosulsz a Charlie Hebdo-val, vagy a szólásszabadság ellensége vagy." „Vagy elfogadod szőröstül-bőröstül a Charlie csomagot, vagy a terroristákkal tartasz." A francia híranyagban szerepelt, hogy gyanúba keveredtek egyes iskolások, akik a Charlie újságíróinak emlékére tartott egy perces néma szünet alatt rendetlenkedtek. Találgatások hangzottak el, hogy mi lehet a viselkedésük oka: a fegyelmezetlenkedés üzenete, hogy ők nem Charlie-k, vagy nem „eléggé" Charlie-k? Jó, ha megússzák kirúgás nélkül. A Charlie Hebdo idáig az elfogadhatóság (és a megszűnés) határán billegett. Az áldilemma hatalomtechnikai eszközével átmenetileg alapvető, ellentmondás nélkül elfogadandó normává vált. Nem vagy Charlie? Megnézheted magad.

A helyzet iróniája, hogy Charlie báránykái meg vannak róla győződve, hogy átlátják a helyzetet, és okosan, kulturáltan, művelten viselkednek benne, szemben azokkal a birkákkal, akik merészelnek harmadik és többedik lehetőséget látni. Például, hogy a szólásszabadság fontos érték, ám a Charlie Hebdo esetleg visszaélt vele, ami természetesen egy békésen megvitatandó téma. Vagy hogy Európába ne jöjjenek szabadon, sőt ne is maradhassanak itt kultúridegenek, akik radikálisan másképp látják az európaiak nagy többsége számára egyértelmű dolgokat, és a nézőpontjukat erőszakkal is rákényszerítenék a többségre. Vagy hogy az európai értékrendet elfogadó bevándorló egyrészt nem „idegen", másrészt ugyanúgy nem sértegetjük, ahogy más közösségeket sem, mert a sértegetés-provokálás ellentétes a nagy többség által vallott európai értékrenddel.

Hogy mi az áldilemma, azt már eldöntötte a logika szakirodalma. Hogy ki a birka, azt döntse el az olvasó. Bővebben a logikai/érvelési hibákról: http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%89rvel%C3%A9si_hiba

Mielőtt rákattannál a hitelkártyára

Gyakran felhívnak telefonon, megszólítanak a reptéren azzal, hogy igényeljek hitelkártyát. E korszerű banki szolgáltatás előnye, hogy állítólag akár 45 napig ingyen használhatom a bank pénzét, sőt a vásárlásaim után még némi visszatérítést is kapok. Meglepetést és értetlenséget vált ki, amikor visszautasítom a nagy lehetőséget.

Javaslom, hogy te is bátran, határozottan mondj nemet. Az alábbi kérdések segítenek fontolóra venni az indokokat.

1. Elvben ingyen használod a bank pénzét akár 45 napig, de mi ebben az üzlet a banknak? A bank jótékonysági intézmény, osztogatja a betétesek pénzét? Ezek szerint van ingyen ebéd? Vagy trükkös módon mégis sokba fog neked kerülni a hitelkártya? Ha nem, vajon miből fizetik a hitelkártyákat népszerűsítő eladókat?

2. Elvben ha okosan használod a kártyát, csak az éves díját fizeted – mennyi is az, és mekkora hitelkamatnak felel meg?

3. A hitelkártya-költések után csak az fizet kamatot, aki nem okosan használja, azaz készpénzt vesz fel róla, illetve nem fizeti be határidőre a vásárlásai értékét. Mekkora ez a kamat? Nem találod soknak a 40% körüli értéket? Ezt köznyelven uzsorakamatnak szokták nevezni, és lecsukják, aki magánszemélyként ennyit számít fel. Tudtad, hogy a bank egyetlen nap késésért egy egész hónap kamatot fizettet? Mennyi 40% 30-szorosa? Ennyi lesz a kamatod egy nap késésért. Igazságosnak tűnik ilyen kamattal büntetni a nem "okos" hitelkártya-használót?

4. Tegyük fel, te mindig okosan fogod használni a hitelkártyát, és csak az éves díjat fizeted. Nem zavar, hogy másokra milyen hatással jár ez a termék? Csak a saját helyzeteddel foglalkozol a társadalomban, kicsit sem törődsz az embertársaiddal?

5. Tegyük fel, pedagógiai eszköznek tekinted a hitelkártyát: a saját pénzükön megokosítja az embereket, növeli a pénzügyi kultúrájukat. Az "itt a piros, hol a piros" nevű játék is ezt teszi, mégsem szokás pedagógiai eszköznek tekinteni. A házasságszédelgők és a piramisjáték-szervezők szintén hasonló tevékenységet végeznek, vajon miért nem kapnak érte megbecsülést? Biztos, hogy helyesen teszed, ha részt veszel ebben a "pedagógiai" szisztémában?

6. Tegyük fel, optimista emberként arra számítasz, hogy ha mindenki "okosan" intézi a pénzügyeit, akkor majd mindenki jól jár. Kivéve a bankot? Komolyan el tudod képzelni ezt a lehetőséget? Ha a hitelkártya nem hoz célszerűtlenül viselkedő adósok révén horribilis kamatbevételt, fenntarthatatlanná válik, és megszüntetik, vagyis az erkölcsi probléma megoldja önmagát. Addig nyugodtan alszol? Nem zavar, hogy jobban belegondolva egy, az embertársaid célszerűtlen viselkedésén nyerészkedő rendszer résztvevője vagy? Olyan rendszert támogatsz, amelyről tudod, hogy amint ésszerűvé válik, automatikusan meg fog szűnni? Mennyivel ésszerűbb, tisztességesebb és igazságosabb lenne, ha eleve nem szállnál be? Ezzel a magad részéről megszünteted, a 0. napon.

7. Mit jelent pontosan, hogy akár 45 napig ingyen használod a bank pénzét? Tudtad, hogy a bank 45 nap átfutással fizet a kereskedőknek, akik normál esetben azonnal hozzájutnának a bevételhez? Tehát valójában kinek a pénzét használod? Ingyen? Ilyen hiszékeny vagy?

8. A gazdaságban nagyon komoly problémát jelent a körbetartozás, vagyis hogy a cégek 60-90-120 napos átfutási idővel fizetnek egymásnak. A nagy áruházak is ekkora átfutással fizetnek a gazdáknak, akik gyakran kénytelenek áthidaló hitelt felvenni. Kitől? Attól a banktól, amelyik neked azt állítja, hogy akár 45 napig ingyen használod a pénzét. Valójában semmit sem fizet 45 napig, így az áruház nem jut hozzá a pénzéhez, nem fizeti ki a gazdákat, akiknek a bankod kegyesen hitelt nyújt erre a 45-60-90-120 napra, természetesen piaci kamat mellett. Ez lefelé vagy felfelé tolja az árakat? Végül ki fogja megfizetni a szándékosan lelassított elszámolási rendszer összes költségét? Te mint végfelhasználó? Aki pénzügyileg kulturálttá váltál, okosan viselkedsz, és állítólag ingyen használod a bank pénzét? Hogyan lehetséges ez?

9. Normál esetben megveszed az árut, helyben ki is fizeted. Ebből a szempontból mindegy, hogy arannyal, papírpénzzel vagy normál bankkártyával fizetsz, mert a vételár azonnal átkerül a kereskedőhöz. Miért toldana be egy bank 45 napot a folyamatba? A hitelkártya eszköz arra, hogy a bankod betolakodjon oda, ahol semmi keresnivalója nincs, és ennek te fizeted meg az árát? Szeretnéd ezt elősegíteni? Ha nem, pontosan minek neked hitelkártya?

10. Tudtad, hogy hitelkártyával kb. 15%-kal többet költenek az emberek, mint nélküle? Biztos, hogy szükséged van 15% többletfogyasztásra? Jó ez neked, a szeretteidnek, a társadalomnak, a bolygónak? Okos dolog felelős gazdálkodás helyett túlköltekezni?

11. Amikor 2009-ben kitört a pénzügyi válság, egy átlagos amerikai háztartás egyenlege -3000 dollár volt, a hitelkártyára történő vásárlások miatt. A pánikhelyzetben a többség nem tudta 45 napon belül feltölteni az egyenlegét, ki kellett fizetnie a horribilis kamatot. Akkor voltak okosak voltak az amerikaiak, amikor általánossá tették a hitelkártya-használatot, vagy akkor okosodtak meg, amikor tömegesen leadták a hitelkártyájukat, és visszatértek az azonnali elszámolású hagyományos bankkártyához?

12. Maradt még olyan érv, amely a hitelkártya mellett szól? Írd meg kommentben.

Állva meghalni, vagy ésszerűen kiteljesedve élni?

„Inkább meghalok állva, mint hogy éljek térdre kényszerítve" - nyilatkozta korábban Stéphane Charbonnier, a Charlie Hebdo című francia vicclap merénylet áldozatául esett főszerkesztője. A lap több alkalommal közölt karikatúrákat Mohamedről és az iszlám szélsőségesekről. Utóbbiak közül ma hárman berontottak a szerkesztőségbe, és legéppisztolyozták az ott tartózkodókat, egyebek mellett a szerkesztőség védelmére kirendelt két rendőrt is.

Az ügy máris komoly indulatokat kavart, amelyek helyett én néhány józan megfontolást javasolok.

1. A „laikus állam" fogalma illúziónak tűnik. A „laikus" Franciaország nem képes biztosítani a világiságban bízók jogait, pillanatnyilag az erőszakos muszlimok vannak fölényben. A lakosság kb. 10%-a muszlim hátterű, de a döntő többségük (80-90%) nagyon komolyan veszi mindazt, ami szerinte a hitéből következik. Ez a kisebbség a jelek szerint képes diktálni a keresztény hátterű többségnek, amely az utóbbi időben egyre közömbösebbé vált mindaz iránt, ami a hitéből esetleg következhet. Így alakulhatott ki az illúzió, hogy Franciaország „laikus" állam. Elvben jogállam van, a gyakorlatban meg az iszlám erőszak az úr.

2. Amennyiben a keresztény többség komolyan veszi a vallásából következő dolgokat, akkor kimondja, hogy Franciaország egy keresztény többségű szabad állam, amely nem fogadja be a szabadság felszámolására törekvőket. A muszlimok kénytelenek lesznek egyenként nyilatkozni, hogy számukra a lelkiismereti szabadság vagy a tűzzel-vassal kivívott világméretű kalifátus-e a fontosabb. Ha az előbbi, akkor helyt kell állniuk a demokratikus vitában, és le kell fegyverezniük a saját szélsőségeseiket, hogy ne kerüljenek egy kalap alá velük. Ha az utóbbi, azért küzdjenek Franciaországon (és az egész keresztény világon) kívülről. Ez tiszta helyzetet teremt, senkiben nem hagy kétséget a jogait és a tényleges lehetőségeit illetően.

3. A kétfrontos harcosok ideje lejárt. Elég sokan elég sokáig küzdöttek azért, hogy minél több muszlim minél jobban kibontakozhasson Franciaországban, és ezáltal meggyengüljenek a keresztények. Meg is gyengültek, a muszlimok viszont nem voltak vevők a kétfrontos harcosok által prédikált vallás nélküli humanizmusra, és átvették az irányítást - a kétfrontos harcosok kárára, akik most jobb híján a keresztények védelmére szorulnak. A védelem ára pedig a kétfrontos harc beszüntetése, demokratikus jogállamiság, általános emberi tisztesség és józan ész okán. Nem gyengíthetem azt, akitől holnap védelmet remélek, mert ha sikerül legyengítenem, holnap nem tud megvédeni. A muszlim szélsőségeseken kívül mindenki jól megfontolt érdeke, hogy a keresztények erősek és védelemre képesek maradjanak. A mérsékelt muszlimoké is, hiszen ha a keresztény világ nem lenne jobb a muszlim világnál, akkor nem lennének Európában. A zsidóké is, hiszen ha a keresztény világ nem lenne minden világok legjobbika, akkor nem a keresztény világban élnének a legnagyobb számban. Az ateistáké is, hiszen ha lenne számukra jobb hely, akkor oda tömörülnének. A keresztény világ a jelek szerint nem csak a keresztények számára a legjobb, hanem minden jó szándékú ember számára is. A demokratikus jogállamot fenntartó keresztény többség egyedül a muszlim szélsőségeseknek állhat útjában - de velük ki akarna együtt érezni, és miért, milyen jövő reményében?

4. A főszerkesztő fentebb idézett nyilatkozata a világi államba vetett szilárd hitet fejezi ki. A „világi" állam azonban méltatlannak bizonyult a bizalomra, a sebezhetősége nyilvánvalóvá vált. Sehol nem létezik ténylegesen világi állam, a demokratikus jóléti jogállamokat mindenütt a keresztény többség tartja fenn. Ahol nincs keresztény többség, ott nincs demokratikus jogállam. Ezer megkérdezettből ma nulla egész hány tized merné ezt a nyilvánvaló összefüggést kimondani? A többség keresztényien tűri, hogy fát vágjanak a hátán, korlátozzák az irányításban, kiszorítsák a közéletből, letagadják a kultúrája keresztény gyökereit, elhitessék vele, hogy világivá vált, és hogy ez így helyes. Már-már megvalósult a vallástalan humanizmus álma, az emberek már-már leszoktak a kereszténységről, már-már feladtak minden pozíciót a saját társadalmukban, amikor hirtelen és durván felriasztják őket az ábrándozásból: ha ők nem védik meg a civilizációjuk vívmányait, senki más nem védi meg azokat.

5. Stéphane Charbonnier egy erős világi államban bízott. Vajon ha szembenéz a helyzettel, felismeri, hogy a keresztény civilizáció vívmányai kereszténység nélkül kártyavárként omlanak össze, és úgy teszi fel a kérdést, hogy „jobb állva meghalni a világi államba vetett hittel, mint szabadon kiteljesedni a keresztény világban?", akkor mit válaszolt volna magának? Vajon célszerű addig sulykolni, hogy nem, nem és nem, semmiképp sem Jézus az Úr, míg Mohamed veszi át a hatalmat? Ha a francia keresztények nyíltan vállalnák azt, ami a hitükből következik, a vicclap szerkesztősége ma is vidáman élne, és életveszélyről mit sem sejtve fricskázná őket a hitükkel együtt, ők meg persze nem hagynák magukat... Keresztény szempontból ugyanis így hangzik a kérdés: szabad-e olyan mértékben visszaszorulni, hogy ne tudjuk megvédeni a másként gondolkodókat a muszlim erőszaktól, vagy kötelességünk vállalni a kemény vitákat a másként gondolkodókkal, a saját érdekükben, hogy kiteljesedve ÉLHESSENEK velünk a keresztény világban, minden világok legjobbikában?

Jézus, a názáreti bölcs

Jézus megosztó celeb volt, vagy nagyon szerették, vagy szenvedélyesen utálták a kortársai. Ma is megoszlanak a vélemények a közéleti tanításáról, illetve arról, hogy volt-e összefüggő közéleti tanítása, és értelmes-e róla a feltámadás körüli hagyománytól elvonatkoztatva beszélni.

A judaizmus által várt Messiás határozottan közéleti, győzedelmes földi uralkodó. Csodákat tehet ugyan, de ez nincs a munkaköri leírásában, és a szentírástudók forgatókönyve szerint nem feladata feltámadni. Jézus ehhez mérten kevésbé közéleti (nem ellenzi az Augustus császárnak fizetendő adót, nem hirdet szabadságharcot Róma ellen, nem hagyja, hogy királlyá válasszák), látszólag nem győzedelmes (bitófán végzi, a kereszt a mai akasztófa megfelelője), ám a feltámadása alapvetően átértelmezi a művét. De mi van, ha nem támadt fel? Vizsgáljuk meg, ez esetben mi változik.

Ahhoz, hogy Jézus közéleti tanításáról elfogulatlanul tudjunk beszélni, célszerű munkafeltételezésként elfogadnunk a judaista többségi véleményt, miszerint kivégezték, meghalt, és... halott maradt, ez a történet vége. A kegyességi hagyományt ezennel felfüggesztettük, legalábbis az alábbi okfejtés erejéig. Jézusból "csak" az ember marad, és az ember közéleti tanítása vizsgálható önmagában. Sziddhárta (a Megvilágosodott), Arisztotelész, Platón, Szókratész, Zarathusztra, Epiktétosz, Hedón, Lao Ce, Nagy Sándor és Mohamed mind "csak" emberként került be a történelembe, ám ez nem akadálya a tanulmányozásuknak. Használjunk egységes mércét, Jézusnak ne rójuk fel bűnül, hogy egyesek szerint (legyenek bár a civilizációnk alapítói) fel is támadt.

Mit tanított Jézus az evangéliumok szövege alapján? Példabeszédei négy értékben foglalhatók össze: testvériség, egyenlőség, felelős szabadság, meritokrácia (TEFeM). A négy érték látszólag közel áll a francia forradalom jelszavaihoz, de ha belegondolunk, tartalmilag igen távol áll tőlük. Jézus szerint minden ember testvér, ebből következően egyenlő, a szabadság csak a világ állapotáért érzett felelősséggel együtt érték, a közösséget pedig a vezetésre érdemes alázatosak vezessék. Jézus minden megnyilatkozása a négy érték valamelyikéhez sorolható, és nincs olyan szava/tette, amely ellentmondana a négy érték bármelyikének. Nézzük a tanítást önmagában: van-e olyan értékrend, amely többet használna a világnak, mint a TEFeM? Ha igen, melyik az, hol érvényesül, és hol láthatók az eredményei? Ha nincs ilyen alternatíva, akkor a TEFM a legjobb, ezért irányadó, akár Jézus tanította, akár nem, akár feltámadt a TEFeM tanítója, akár nem.

Próbáljuk ki, hogy egységes mércére épül-e a TEFeM megítélése, alkalmazzuk például Sziddhártára és a tanítására. Tegyük fel, a Buddha "csak" egy bölcs ember volt, aki földi tanítást adott a követőinek, amelyre egy viszonylag sikeres civilizáció épül. 

Mit tanított Sziddhárta? Könyörületességet, minden élőlény szeretetét, a testi ingerektől és szenvedélyektől való távolságtartást, a viszonylagos közöny boldogságát.  Most tegyük fel, hogy Sziddhárta modern tudományos kritika tárgyává válik, kritikusai szerint téveszmés volt, valójában nem világosodott meg, nem jutott el a Nirvánába (tudniillik, nincs is semmiféle Nirvána). Tegyük fel, hogy a modern tudomány fényében egy szó sem igaz a Sziddhártának tulajdonított rendkívüli dolgokból, közönséges tanító volt Ő, semmi más. Következik ebből, hogy a könyörületesség, minden élőlény szeretete, a szenvedélyektől való távolságtartás, a viszonylagos közöny boldogsága mint tanítás érvénytelen? Nem következik. Egy viszonylag sikeres civilizáció épül erre a tanításra, miért tagadná meg hirtelen az alapját? Következik az iméntiekből, hogy "Sziddhárta" egy megbonthatatlan csomag, amelyet egyben kell elfogadni vagy elvetni? Nem következik. Akadhat olyan ember (és akad is bőven), aki nem tudja, hogy a Buddha tényleg a Buddha volt-e, tényleg eljutott-e a Nirvánába, de azt tudja, hogy a tanítására viszonylag sikeres civilizáció épül, és ez a siker tapasztalati alapon érvényessé teszi a tanítást. 

Aki a Buddhától meg szeretné szabadítani a buddhista civilizációt, az nagy fába vágja a fejszéjét. Nem elég azt mondania, hogy Sziddhárta téveszmés volt, kitalált egy nem létező Nirvánát, ahová nem jutott el. Hozzá kell tennie, hogy Sziddhárta embernek sem volt bölcs, a tanítására épülő civilizáció semmis, a tanítás következésképp érvénytelen. Ezt pedig elég nehéz lesz eladnia a buddhistáknak. (Persze van eladható termék, a következő: a Buddha nagy bölcs volt, a Názáreti viszont még nagyobb, legalábbis sikeresebb a tanítására épülő civilizáció, érdemes ezen elgondolkodni.)

Mi következik az iméntiekből Jézus, a názáreti bölcs tanítására nézve? A TEFeM felé törekvésre a világ legsikeresebb civilizációja épül, ez a feltámadásban és más természetfelettiekben való hit nélkül is érvényben tartja Jézus tanítását. Még azt sem kérdőjelezi meg, hogy Jézus valóban a zsidó Messiás lehetett, hiszen a zsidó Messiásnak nem kellett feltámadnia, nem kellett Isten Fiának lennie, nem volt ilyen előfeltétel. A "názáreti bölcs" nem egy megbonthatatlan ideológiai csomag, amely vagy feltámadásostól fogadandó el, vagy sehogy. Akadhat olyan ember (akadjon is minél több, a nem hívők közül), aki nem tudja, hogy Jézus tényleg feltámadt-e, tényleg az Atya jobbján ül-e, tényleg eljön-e ítélni, de azt tapasztalja, hogy a TEFeM-re törekvés minden idők legsikeresebb civilizációját eredményezte, és ilyen alapon érvényes. A keresztény világ sikeréhez, és a jólétben való együtt éléshez ennyi elég.

Az egységes mércére épülő érvelés lényegi eleme a nyitottság: ha van a Názáretinél is nagyobb bölcs, a TEFeM-nél is jobb és igazságosabb módszer, amely a keresztény civilizációnál is vonzóbbat eredményez, akkor ez nagyszerű, szeretettel várjuk az adatokat. Lássuk, mi az, vizsgáljuk meg az érdemeit, és fontoljuk meg az összehasonlítás eredményét. (Aki tud ilyet, kommentben küldje be.)