Az azonnali.hu vitaindító
véleményírása (és az általa kiváltott
polémia) nyomán érdemes megvizsgálni, hogyan nézne ki a férfiak és nők tökéletes egyenjogúsága, és hogyan érhető el. A nemek tökéletes egyenjogúságában mindkét nem (és az átmenetek) összes preferenciája folyamatosan teljesülne, valamennyi résztvevő folyamatos elégedettsége mellett. Ironikus gondolatkísérletként pl.: pár évente minden férfi tetszése szerinti új partnert választhatna "öregecskedő" párja helyett. Akár egyszerre többet is. És a kiszemelt partner soha ne támasszon akadályt, kifogást, hogy pl. még kiskorú, vagy hogy számára nem vonzó az illető férfi, vagy hogy nincs kedve meccsnézéshez felszolgálni a behűtött sört. Belátható, milyen egyszerűen teljesíthető ez az igény, nem? Igazságossága és méltányossága is vitán felül áll, ugye? (Irónia vége.)
Akinek gondja van a fenti elképzeléssel (és kinek nincs?), az fontolja meg, mennyire igazságosak és méltányosak a többi csoport igényei, a sajátjait is ideértve. Logikailag szükségszerű, hogy a nemek közötti egyenjogúság egymással részben ütköző, többé-kevésbé igazságtalan és méltánytalan igények dinamikus egyensúlyaként valósulhat meg, így sosem lehet belülről átérzetten teljes. Az összes szereplő minden pillanatban úgy fogja érezni (az idők végezetéig), hogy róla már hét bőrt lenyúzott a galád másik (illetőleg a többi sok) nem, ő már túlteljesített minden elvárást, miközben a preferenciái közül gyakorlatilag semmi nem valósult meg. Ennélfogva, a nemek valamiféle egyenjogúsága csak viszonylagosan érhető el, egy elfogulatlan külső megfigyelő (pl. eunuch, vagy aszexuális személy, vagy többnemű ősöreg filozófus, vagy lásd lentebb) nézőpontjából, miközben a pozíciójába ragadt összes szereplő felháborító egyenlőtlenségről számol be a maga szemszögéből.
A heves érzelmeket kiváltó témától egy lépés távolságot felvéve, modellezzük a helyzetet egy nagyvállalat bérviszonyaival: a fizetések tökéletes egyensúlya akkor valósul meg, amikor annyian akarnak egy-egy munkakörből magasabb fizetésért máshová menni, mint ahányan szívesen jönnének abba a munkakörbe az aktuális fizetésért. Erre a személyzeti osztálynak van rálátása. Egy HR-es tud, a rendelkezésére álló adatok alapján, nyilatkozni arról, hogy a tökéletes egyensúlyhoz képest hogy állnak a fizetések. Ő ugyanis nem ragad bele egy konkrét munkakör nézőpontjába. Amikor HR szempontból nagyjából fizetésegyensúly van, vajon elégedettek lesznek a munkakörök betöltői? Kizárt: a maguk szemszögéből úgy látják majd, hogy messze többet dolgoznak mindenki másnál, és gyalázatos módon alul vannak fizetve. A keresztkérdésre (más cégnél jobb lenne?) kelletlenül azt morogják majd, hogy "sajnos nem, a franc esne ebbe az igazságtalan világba!" Belátható, hogy a dinamikus egyensúly résztvevőit egyenként végigkérdezve, és az igénypontjaik maradéktalan teljesítésére törekedve nem jutnánk közelebb az igazságossághoz, hiszen amit adunk x-nek, azt azonnal magának is követelné és/vagy megvonná tőle y és z. A nagyvállalat fizetéseinek egyensúlyához a HR-es nézőpontot felvéve kerülhetünk közelebb.
Az egyes munkakörökbe ragadtság a nemek esetében azt jelenti, hogy nem csak rálátás nincs a másik nem tényleges tevékenységére, hanem a rálátás igénye is hiányzik (egyik nézőpontból a házimunkába fektetett energia tűnik el, a másikból pedig a műszaki értékteremtés válik láthatatlanná úgy, hogy az érintettekben nem merül fel az egyoldalú világlátás gyanúja). Hogyan értelmezhető a HR-es nézőpont a nemek egyenjogúságára? Pl. Rawls
tudatlanság fátyla formájában. Statisztikai sokaságú, mondjuk százezer nőnek két kérdést feltéve: 1. ha lehetősége lenne azonnal és tökéletesen, de egyben véglegesen és visszavonhatatlanul nemet váltani, szeretne-e minden előnyt és hátrányt mérlegelve férfivá válni? 2. ha egy következő életben véletlenszerűen kerülne férfi vagy női testbe, min változtatna (pl. szerepen, szabályon, elváráson) szívesen ahhoz, hogy a férfi/női test lehetőségét egyformán kedvezőnek tartsa? Százezer férfitől is ezt kellene kérdezni (mutatis mutandis: akarna-e nővé válni), és ha mindkét irányból ugyanannyian akarnak végleg a másik nem helyzetébe kerülni, akkor kijelenthetjük, hogy a nemek egyenjogúsága - az adatok fényében - megvalósult. Ha eltérés mutatkozna a nemváltási vágyak terén, akkor pedig a 2. kérdésre javasolt módosításokat kellene átültetni a gyakorlatba, majd visszaellenőrizni a statisztikai sokaságon az eredményt.
Kétféle korrekcióra lehet szükség, ám ezekről is kiderülhet, hogy statisztikailag önkorrigáló tényezőkről van szó: 1. Queen-effektus: látatlanban sokan ugranának bele a brit uralkodó szerepébe, a Queen című sorozatot megtekintve valószínűleg kevesebben, mert rálátást nyernének a szerep hátrányaira; 2. mazochista effektus: van, aki nem csak a jelen bőrében érzi rosszul magát, hanem egy másik testbe is "szívesen" vinné magával a rossz közérzet peremfeltételeit, így nem tud megbízható információval szolgálni az ideálról. E két effektus torzíthatja az adatokat, és ellenőrző kérdésekkel történő korrekciót indokolhat, de alaposabban megvizsgálva, lehetséges, hogy "általános választójog"-ként viselkedik, azaz statisztikai léptékben önkorrigáló (ahogy az iskolai végzettség, műveltség, IQ, stb. hatása az egyén politikai preferenciáira még jelentősnek látszhat, társadalmi szinten azonban kiegyenlítődik).
Mivel a nemek egyenjogúságáról szóló diskurzust még az egyes pozíciókba beleragadt meglátások ismételgetése jellemzi, az adatokkal alátámasztható egyenlőség felé haladás csak most kezdődik (illetve kezdődhet olyan mértékben, amilyenben lesz hajlandóság önreflexióra és külső megfigyelésre).