2021. január 17., vasárnap

Adottságaink elfogadása, vagy szélmalomharc?

Klasszikus útmutatás: tudjuk elfogadni, ami megváltoztathatatlan, hogy maradjon erőnk változtatni azon, ami megváltoztatható, és legyen eszünk megállapítani, mi melyik kategóriába tartozik.
Jordan Peterson és Slavoj Žižek hosszú, ám tanulságos vitáját nézve feltűnhet, mennyire hiányzik ez a bölcsesség Žižek oldalán: az ideje nagy részében olyan dolgokon lamentál, amiken - a lelke mélyén alighanem tudja, hogy - nem tud változtatni sem ő, sem más, így nem marad energiája azzal foglalkozni, amin esetleg tudna változtatni. Hamletként magát beszéli le a cselekvésről. A közönség talán okul a negatív példából. Az alábbiakban néhány megváltoztathatatlan jelenséggel foglalkozunk röviden, melyeket elfogadva cselekvőképesek maradunk a megváltoztatható jelenségek terén.
1. Hierarchia: Peterson érvelése szerint már a rákokban (200 millió éve) megjelent a hierarchia hormonális leképeződése, és azóta velünk van. Tehát nem emberi csinálmány, hanem sokkal ősibb adottság, így nem szüntethető meg. A hierarchia ellen harcoló ember valójában egyféle hierarchia helyett egy másféle hierarchia felépítésével foglalkozik, azaz végső soron hiába fárad. A hierarchia szintjeinek száma csökkenthető bizonyos mértékben, például úgy, hogy nem vezetünk be önkényesen újabb szinteket, és érdemhez kötjük az adott szinthez tartozást.
2. Hatalom: ahol egynél több ember van jelen, ott - ezer arccal és formában - megjelenik a hatalom is. A mindenféle hatalom leépítéséért folytatott küzdelem hiábavaló. Az értelmes hozzáállás elfogadni, hogy hatalom mindenkor lesz valakinél, és azt szorgalmazni, hogy lehetőség szerint jóra használja a hatalmat, illetve hogy a hatalmon lévők rendszeresen cserélődjenek.
3. Kizsákmányolás: ha komolyan elgondolkodunk a "kizsákmányolás" jelentésén, már a vadat oldalról kerítő farkas is "kizsákmányolja" azt a társát, amelyik a leterítés "tényleges" munkáját végzi. Minden szerepdifferenciáló együttműködés érvényteleníthető "kizsákmányolás" felkiáltással, ami abszurd eredményhez vezet. Ha sikerülne megszüntetni a "kizsákmányolást", vele szűnne a szakosodott együttműködés is. Célszerű elfogadni, hogy a különböző szerepekkel járó, eredményes együttműködés a jólét alapja, és nem holmi mélyen húzódó igazságtalanság. Változtatni az osztozkodás arányain lehet, pl. Rawls "tudatlanság fátyla" módszerével.
4. Nemi adottságaink: az emberek döntő többsége határozott biológiai nemmel születik. Van ritka kivétel, de az általános szabályt ebből levezetni olyan, mint a gombhoz szabni a kabátot. A biológiai nem adottságkénti elfogadása rengeteg fájdalomtól, csalódástól és boldogtalanságtól kíméli meg a bizonytalankodókat (lásd: a nemváltoztatás végső reménytelensége). A WC-k hímvesszős és nem-hímvesszős (férfi - női) kategóriára osztása nem csak egyszerűbb és praktikusabb, hanem még igazságosabb is, mint az ezen túlmutató differenciálás (lásd: transznők a női WC-ben problémakör). Ezzel nem foglalunk állást a nemi irányultság bonyolult témájában, csupán elfogadjuk a biológiai realitást, hogy akárhányfélének érzik magukat fejben az emberek, jellemzően kétféle anatómiai megoldással vizelnek.
5. Abortusz: a nem kívántan terhes nő ösztönös rémülete és szabadulási törekvése biológiai adottság, ami ellen drasztikus tiltással küzdeni hiábavaló, csak a tiltott abortuszok számát növeli. Amin változtathatunk, az a gyermekvállalás megítélése és az életválságok akut kezelése - minél jobban sikerül, annál kevesebb lesz az abortusz, és annál pozitívabb a gyermekvállalásról kialakult kép.
6. Elnyomás: a politikai elnyomás egyetlen formája szüntethető meg, a tömegeket felháborító mértékben durva diktatúra. A többi formája lassú, fokozatos fejlődéssel alakulhat át demokráciává, ha az érintettek akarják. Nem hasznos kívülről forradalomra hergelni a demokráciától vonakodó népet, mert a zűrzavar és vérontás után egy alternatív diktatúra jön létre. Szintén nem hasznos többek között a családot patriarchális elnyomó rendszerként látni, mert mire megszűnne benne az "elnyomás", megszűnne a gyermekvállalás is, és vele a társadalom. Értelmesebb szerepdifferenciáló együttműködésként tekinteni a családra, és az adott kor elvárásainak megfelelő arányokat szorgalmazni az együttműködéssel járó javak/teendők elosztásában. Praktikusan: a szülés és a csecsemőnevelés a feleség feladata marad (biológiai adottság), de amit közben a férj keres, abból nagyobb rész kellene, hogy jusson a feleségnek, a csecsemőkorból kinőtt gyerekek körüli feladatokból pedig nagyobb rész a férjnek - ezen lehet, és hasznos is, változtatni; jó eséllyel ez lesz a családok válságából kivezető út.
7. Egyenlőtlenség: legfeljebb az absztrakt rendszereink némelyikében (pl. igazságszolgáltatás) szüntethető meg, míg a szellemi adottságok terén, vonzerőben, zenei hallásban, kézügyességben, labdaérzékben, stb. mindenkor megmarad. Érvényes probléma ugyanakkor, hogy a jó családi háttérből érkezőknél folyamatosan vizsgálják és fejlesztik az adottságokat, a kevésbé jó háttérből érkezőkben pedig gyakran elsorvad a tehetség. Érdemben ezen lehet változtatni: folyamatos tehetségkutatást és -fejlesztést kell végezni a hátrányos helyzetű gyermekek körében, hogy kiderüljön, miben jók, és a maximumot hozzák ki magukból.
8. Döntéseink természetes következményei: ha keveset tanulok, keveset fogok tudni, kevésbé jól fizetett állásom lesz; ha takarítóférfi leszek, kevesebbet keresek óránként, mint a főmérnökasszony; ha kerülöm a munkát, egyáltalán nem fogok keresni; ha leugrok a hídról, vízbe esek; ha megcsalom a párom, tönkremegy a kapcsolatom; ha cigarettázok, krónikus betegségeim lesznek; ha nem vállalok gyermeket, nem lesz gyermekem, és így tovább. E következmények ellen küzdeni nem csak értelmetlen, hanem túl költséges is. Értelmesen a kiinduló döntéseken lehet változtatni, gyermekkortól tudatosítva az egyénben, hogy ahová eljut az élete során, az túlnyomórészt a saját döntéseinek természetes következményeiből adódik össze.
Az intro- vs. extrovertált személyiségtípushoz hasonlóan, az adottságok elfogadása terén is két alaptípus különböztethető meg: 1. az egyik a megváltoztathatatlan körül kering, mint Don Quijote a szélmalom körül, és ebben ki is merül, ürügyként használja a nemcselekvésre; 2. a másik igyekszik változtatni a megváltoztathatón. Van ugyan alapvető hajlamunk, de az nem determinál, így jelentős részben mindenki maga dönti el, melyik csoportba tartozzon.

2021. január 8., péntek

TTT-vel a normális közéletért

A Támogatás, Tűrés, Tiltás (TTT) hármas kategóriarendszere alkalmas arra, hogy békésen vitázóvá tegye, és jóléttel töltse meg a hétköznapjainkat.
Ha egy-egy közéleti mozgalom/irányzat a TTT jegyében fogalmazza meg magát, értői és észszerű ellenzői számosan, harcosai és ellenségei viszont kevesen lesznek.
Ezt illusztrálják az alábbi példák, a sor folytatható.
1. Heteró monogám családmodell: Támogatott a modellel egyező magatartás; Tűrt a kisebb-nagyobb eltérés (szeretőtartástól az ereszcsatornán menekülő biszex gruppenig); Tiltott a pedofília és a poligámia. Az eltérések az eltérésük mértékében magukat rekesztik ki az ideálból, a többség részéről tolerálva vannak.
2. Hazafiasság: Támogatott a haza konstruktív szolgálata; Tűrt a kisebb-nagyobb eltérés (himnusz-neménekléstől a folyamatos nemzetbírálatig); Tiltott a haza területi egysége elleni tevékenység és a kémkedés. Az eltérések magukat rekesztik ki a hazafiasság köréből, a többség nem hazaárulózza őket.
3. Kereszténység: Támogatott a keresztény hit őszinte életre váltására törekvés (nem azonos a templomba járással, de összefügg vele); Tűrt a túlbuzgástól a politeizmuson át az ateizmusig minden világnézet; Tiltott az erőszakos térítés és a másként gondolkodók megfélemlítése. (A békésen vállalt keresztény identitás önmagában nem számít megfélemlítésnek, és a túlbuzgó magát rekeszti ki.)
4. Baloldaliság: Támogatott az elesettek és rászorulók segítése; Tűrt a részvétlenség és a "rászorulók" bírálata; Tiltott az adócsalás. A részvétlen magát rekeszti ki a baloldali ideálból.
5. Bal-liberalizmus: Támogatott az általánosan megengedő, együttérző attitűd; Tűrt az ennél korlátozóbb/részvétlenebb hozzáállás; Tiltott a korlátozó hozzáállás erőszakos kötelezővé tétele. A korlátozó attitűdű ill. részvétlen ember magát rekeszti ki a bal-liberális ideálból.
6. Ateizmus: Támogatott az Isten nélküli békés kiteljesedésre törekvés; Tűrt ugyanez Istennel vagy istenekkel; Tiltott a kötelező világnézet erőszakos bevezetése. A természetfeletti hittel rendelkező ember magát rekeszti ki az ateista ideálból (az ateizmus felvállalása önmagában nem minősül megfélemlítésnek).
7. Tetszőleges további irányzat: a hetedik te magad légy.
A TTT rendszer előnye, hogy tágul a tolerancia és szűkül az ellenségkép. Egy-egy irányzatnak (jövőkép-projektnek) nem annyira harcos aktivistái és ellenségei, mint a praktikummal érvelő támogatói és ellenzői lesznek. Az irányzat ellenzői nem minősülnek gazembernek (fasisztának/hazaárulónak), a vita arra összpontosul, hogy az irányzat praktikus-e, növeli-e a jólétet, és a pró-kontra érvek úgy foglalhatók össze, hogy igen, növeli, ill. nem növeli a jólétet. Mindenki a számára szimpatikus irányzat melletti higgadt érvelésre érezheti ösztönözve magát, a döntő érv a praktikum és a jólét.
Aki harcos hétköznapokra vágyik, folyamatosan veszélyeztetett jóléttel és sokszínűséggel, az persze maradhat a hagyományos felfogásnál is.
A TTT modell egyelőre nincs részletesen kidolgozva, megoldandó például, hogy az ideáltól való mekkora eltérés mit indokolhat, mit nem, és miért.

Mi lett az amerikai "adu ász"-ból?

A trump szó adut jelent, a leköszönő Trump elnök azonban átment betlilapba: addig bizonygatta, hogy vesztesen is nyert, míg mellékbüntetésként Georgia állam két szenátori helyét is elvesztette, így a demokraták nem csak elnökkel, hanem képviselőházi és szenátusi többséggel is rendelkeznek. Ezt "a Donald"-nak köszönhetik, ahogy a republikánusok is, ám hálanyilvánítás egyik irányból sem várható.
Betliadunak tanulmányoznia kellett volna a magyar előzményeket, hogy ne zakózzon ekkorát: ha Őszödi Fletó 2006-ban lemond, a baloldal ma fej-fej mellett állna a kormánypárttal, mert megőrzi a választók szemében a renoméját. Mire, nagy későn, kvázi-lemondott, a renomé hosszú időre elveszett, e hitelvesztés utóhatásaitól szenved azóta is az ellenzék bal fele.
A Capitolium ostroma óta Trump végképp teherré vált a konzervatívok számára, hajósüllyesztésen kívül másra nem alkalmas.
Ha csendben, diplomatikusan építik le, a teher rajtuk marad, és lehúzza őket a tengerfenékre, jó hosszú időre. Egyetlen esélyük, hogy nagy ívben, látványosan szabadulnak meg tőle. Lesz-e ehhez nagyobb bátorságuk, mint anno az őszödi fletistáknak? Sőt, mint ma...
Az a bizsergetően izgalmas helyzet alakult ki, hogy - a történelemben először - Magyarország 14 évvel megelőzte az USA-t, mintával és tanulsággal szolgál a szabadság és a demokrácia polgárháború felé gravitáló hazájának.

2021. január 6., szerda

Hogyan kommenteljünk - általában, és konkrétan itt

A magyar kommentkultúra látszólag nem túl magas, tapasztalataim szerint pl. az amerikai kommentkultúrához képest. Az amerikai utca embere egyszerűen gondolkodik, A-ból megpróbál eljutni B-be, minél rövidebben, és nem tart közben városnézést, idegenvezetéssel. Viszont a kommenteket durván szűrik, így a termés alja nem jelenik meg. Nem magyarázzák ezt részletesen, legfeljebb egy fórum indulásakor megjegyzik, hogy az adminisztrátor moderál - ami nem tetszik neki, az nem megy át, vagy törlődik, indokolás nélkül. Így aztán valójában csak annyit mondhatunk, hogy a magyar kommenttermés zöme nem túl magas színvonalú. Ha úgy szűrnénk, ahogy amerikai fórumokon szokás, a zöm eltűnne, és nem lamentálnánk a színvonalon. (Tapasztalat: egy számomra érdekes, egyetlen ember által szerkesztett közügyi blogra beküldtem kb. 20 - szerintem - konstruktív észrevételt, ebből 2 jelent meg, és válasz nélkül maradt; a blogszerző nem vette a fáradtságot.) Ne feledjük, arról az Amerikáról beszélünk, ahol a szólásszabadságba belefér kiírni egy sajtótájékoztatón, hogy "Hülye kérdésekre nem válaszolunk" (Stupid questions won't be answered), és azután unszimpatikus kérdés elhangzásakor válasz helyett felmutatni ezt a táblát.
A Kádár-rezsim után mi kényesebbek vagyunk a szólásszabadságra és a válaszadás kötelezettségére. Viszont, épp a Kádár-rezsim véleménymonopóliuma alapján, erősebb bennünk a kizárólagossági igény: egy amerikai hozzászokott, hogy bármit is mond, a világ a szokott módon forog tovább; mi elvárnánk, hogy a véleményünk párközpontibizottsági orákulumként megállítsa a világot, és a világ attól kezdve a megfellebbezhetetlen álláspontunk szerint forogjon tovább. Azaz, bármit szabadjon elmondanunk, arra kötelező legyen tételesen válaszolni, és a véleményünk azonnal szilárduljon valósággá, különben megsértődünk, kiábrándulunk, kiszállunk. Tíz-húsz-harminc év alatt hozzá fogunk szokni, hogy mindenki fújja a magáét, radikális következmények nélkül, és ennek ellenére nem ábrándul ki, hanem elkezdi meglátni ebben a rendszerszintű értéket.
Hazai kommentelői tapasztalataim: sok helyen nincs kommentlehetőség, az egyik ilyen közéleti portálon legalább a - szerintem - erősen elfogult cikkszerző e-mail címe meg volt adva, elküldtem neki az észszerűnek vélt, visszafogott észrevételeimet, válaszra sem méltatott. Egy hitéleti portál szerzője megírta nekem a szabályait: ízlése szerint fog néha átengedni tőlem egy-egy kommentet, ha az teljesen releváns, konstruktív, és nem hoz szóba egy konkrét, a blogszerző szemében vörös posztó témát; a többi kommentem felszívódik a kiberűrben. A közéleti portálok szabadabban kommentálható csoportjáról meg az derül ki, hogy egy-egy külföldi alapítvány finanszírozza őket a maga eszméinek terjesztése érdekében, vagy egy magánszemély álarca mögé bújó agytröszt álblogol rajta propagandacéllal. Vagyis, kommentálhatsz, amit akarsz, egy hamis látszatra.
Ez a blog más: a szerző valódi, finanszírozás nincs, közhaszonfejlesztés van.
Ennek megfelelő a kommentlehetőség is, két körben azt kommentálsz, a poszt témájához némileg kapcsolódva, amit csak akarsz (max. a poszt - 1 karakter összterjedelemben), utána pedig az megy át, ami szerintem fejleszti a közhasznot, ami értéket ad. Érdemes az első két kommentben frappánsan kifejteni minden ellenérvet, előhozakodni a "K.O." munícióval, az alternatív látásmód összes részletével, mert később erre már nem lesz mód. A két komment lehetőségével az tud igazán élni, aki maga is képes (lenne) megírni egy posztot az adott témáról - és nem keveredik a rajtvonalnál egzisztenciális vitába a "közjó", "közérdek", "közhaszon" fogalmakkal.
A közéleti fórumok között tudtommal egyedülálló módon, e poszt alatt megnyitom a dühöngő-edzőtermet. A kommentálási lehetőség (szinte) végtelen (de ezzel nem lehet visszaélni), igyekszem szakszerű választ és szerkesztési tanácsokat adni. Az első: tégy rendet a fejedben, írj néhány saját posztot, amire büszke vagy, akár az asztalfiók számára, mielőtt ide öntenéd a strukturálatlan gondolataidat. Ha úgy érzed, már vannak általános elveid, szabályaid, amiket magadra nézve is kötelezőnek tartasz, kezdődhet az edzés.

2021. január 3., vasárnap

Kinek van "joga" házasságra, gyerekre?

Egymilliárd dolláros kérdés: az azonos nemű pároknak van-e joguk (egymással) összeházasodni, és gyereket örökbe fogadni? Más szemszögből, hátrányos megkülönböztetés-e, ha kifejezetten azért nem tehetik meg ezt, mert azonos neműek?
Formálisan: minden felnőtt köthet heteroszexuális házasságot (biológiai férfi biológiai nővel, b. nő b. férfival), e téren nincs hátrányos megkülönböztetés. Gyereket pedig senkinek sincs joga örökbe fogadni: ez egy szigorú feltételrendszerhez kötött, az örökbeadó belátása szerint irányított lehetőség, amely a gyermek érdekeit helyezi előtérbe, és amiből a nem monogám heteró párkapcsolatban élők magukat rekesztik ki - e téren szintén nincs hátrányos megkülönböztetés. De dolgozzunk meg tisztességesen az egymilliárd dollárért, a forma után vizsgáljuk meg a tartalmat is.
Az emberi jogok rendszere nyugati találmány (az individuum védi velük magát a társadalom túlkapásaitól), keleten a kollektivista gondolkodás jellemző (a közösség érdekei szabják meg az egyén lehetőségeit). A nyugati civilizáció szinte minden téren nyerésben van, mert az egyén imád kiteljesedni. Családon belül is. Csakhogy a család köztes kategória: két (különböző biológiai nemű) felnőtt ember monogám párkapcsolatából kinövő társadalmi egység, amelyben magát a párkapcsolatot is ápolni, gondozni kell, mint egy kényes szobanövényt. A (heteró) család embert próbáló, az egyéni jogokat legfeljebb közvetetten kiteljesítő feladat mesterhármas funkcióval: 1. a házaspár részleges önfeladással elért kiteljesedése; 2. gyermekek világra hozatala; és 3. kiteljesítő felnevelése.
A családalapításból következő nehézségek kivonatos listája: gyerekpelenkázás, éjszakai felkelés, szabadidőhiány, intimitáshiány, többfelé oszló jövedelem, ritkább utazás, szerényebb nyaralás és autó, annak is a hátsó ülésébe dörzsölt karamellás csoki (soha nem jön ki), szülői értekezletek, zsúrok, edzések, kamaszkori indulatok, generációs szakadék, kapunyitási pánik, viták menyekkel és vejekkel (vagyonról, az unokák neveléséről), a hormonálisan átalakuló házastárs elviselése, a saját öregedés megélése (kapuzárási pánik), "ezekre áldoztam a fiatalságomat" felismerések - a boldogság futó, köztes pillanataival, amelyeknél ugyanakkor nincs nagyobb és igazibb boldogság az életben.
Ha a Vidám Park pénztáránál állsz, és nem engednek be, mert nem vagy heteró, érthető, hogy dühöngsz. Ha a szénbánya bejáratánál nem engednek be (tizenhat tonnát raksz, és mennyi a bér?!), mert nem vállalod, pároddal együtt, a szénfejtést, kevésbé érthető, hogy mi a gondod. A házasság kemény heteró szénfejtéssel megközelíthető Vidám Park, amelybe az útvonal vállalásával minden felnőtt bejuthat.
Dolgozzunk meg a maradék félmilliárd dollárunkért is: ki fogadhat örökbe gyereket? Aki vállalja, hogy felnövekedésének természetes (monogám heteró párkapcsolati) hátteréhez a lehető legközelebb álló körülményeket biztosítja számára, azaz biológiai anyja és apja helyett örökbefogadó anyja és apja lesz. Az örökbeadó feladata és felelőssége ezt előzetesen megvizsgálni, majd folyamatosan ellenőrizni.
Ha bemész egy játékboltba, vennél egy játéknyuszit, és nem adnak, mert nem vagy heteró, érthetően dühöngsz, követelsz, tüntetsz. Igazad is lesz. Ha bemész egy kisállat kereskedésbe, vennél egy igazi nyuszit, és nem adnak, mert nem vállalod a jóllétéhez szükséges feladatokat (élőlényről van szó, amelynek szükségletei vannak), nem érthető, mit dühöngsz, és örülj, hogy megúsztad az állatvédelmi eljárást, állatkínzásért akár a börtönt. Ha bemész egy gyerekboltba... Ott neked nem jogaid, hanem kötelességeid és feladataid lesznek. Vállalnod kell, hogy a biológiai szénbányász házaspár helyett örökbefogadó vájárpár lesztek a (monogám heteró) társaddal. Hogy napi tizenhat tonnát raktok, tizenhúsz évig, nem kérdve, mennyi a bér. Nem vállalod? Vagy vállalod, mégse kapsz gyereket, mert... csak? (Valahogy nem jó a kémia, nem jöttök be egymásnak.) Önkritika és belátás kérdése, hogy érdemes-e a jogaidra hivatkozva indulatoskodni, vagy bölcsebb felismerni, hogy az örökbefogadás középpontjában nem a te önkiteljesedésed, hanem a gyermek önkiteljesedése áll.
Ezzel megkerestük az egymilliárd dollárunkat, sőt, nagyon szerény árképzéssel dolgoztunk. A problémakör megértése és megfelelő kezelése ugyanis sok ezermilliárdot ér a társadalmainknak.
Természetesen másként is láthatjuk a házasságot: papíron létező, haszontalan, értéktelen, üres formaságnak, ami egyfelől mindenkinek jár (tehát fontos), másfelől senkinek sem használ (tehát nem fontos)... Az emberi szabadság része, hogy akár így is szemlélhetjük, kockáztatva, hogy a kiüresítés esetleg nem hoz, hanem elvisz sok ezermillárdot.

2020. december 30., szerda

Mi a homofóbia - és mi nem?

A Wikipedia szócikke szerint: "A homofóbia félelem, idegenkedés a homoszexualitástól, illetve a homoszexuálisoktól. Tágabb értelemben a homoszexuálisokkal szembeni ellenérzések, hátrányos megkülönböztetés általános megnevezése."
A homo- előtag a homoszexualitásra vonatkozik, a -fóbia utótag pedig (görög szóból kiindulva) a félelemre, aminek szintén van szócikke: "A fóbia indokolatlan viszolygás vagy ösztönös félelem meghatározott tárgyaktól, helyzetektől vagy személyektől, amely(ek) igazolhatatlan voltát a személy is felismeri, de szabadulni nem tud tőle."
Ha nem furkósbotként akarnánk használni a homofóbia szót, hanem a fóbia szó értelme szerint, akkor a homoszexualitással kapcsolatos, belátottan indokolatlan félelmet/viszolygást jelentené - és nem szeretnénk feltétlenül kiterjeszteni.
Nézzünk néhány fóbiát: akrofóbia = tériszony; xenofóbia = idegengyűlölet, félelem az idegenektől; klausztrofóbia = félelem a bezártságtól; szociofóbia = félelem az emberektől; technofóbia = félelem a technológiától. Ezekben az összetételekben kimondatlanul benne van, hogy a többség nem osztja a félelmet, ilyen alapon tekinthető indokolatlannak. Ösztönösen igazodni próbálunk a többséghez. Aki -fóbiás, az a fóbiája tekintetében nem tartja magát normálisnak (belátja, hogy nem olyan, mint a többség, és ez zavarja).
Próbáljuk ki a -fóbiát új összefüggésekben: fasisztofóbia = félelem a fasisztáktól; diszkriminofóbia = félelem a hátrányos megkülönböztetéstől; kriminofóbia = félelem a bűncselekményektől; populofóbia = félelem a populizmustól... Ezek elterjedése nem túl valószínű, mert a többség osztozik e félelmekben, így nem tekintjük őket indokolatlannak, leküzdendőnek, betegségnek, abnormalitásnak. Populofóbia ellen nem szorgalmazunk kezelést, legfeljebb a "populizmus" szó helyes használatára tartunk igényt.
Görög gyorstalpaló 2. lecke: a fóbia ellentéte a fília, pl. pedofília. A homofóbia ellentéte a homofília, vagy a heterofóbia (lásd lentebb). A fasisztofóbiáé a fasisztofília lenne, és így tovább.
Ha a fentiek fényében átgondoljuk a homofóbia jelentését: ösztönös félelem a homoszexualitástól, amelyben a többség nem osztozik, ilyen alapon "abnormálisnak" érezheti az érintett, és szeretne belőle kigyógyulva felzárkózni a többséghez. Csakhogy a heteroszexuális identitás kialakulása nagyrészt érzelmi, a nemi irányultság a "gusztustalan" alternatívák elutasításával szilárdul meg. A lelke mélyén tehát minden heteroszexuális némileg homofób, és e fóbiájából csak annyira akar kigyógyulni, mint a fasisztofób a magáéból.
Logikusan, minden homoszexuális némileg heterofób a lelke mélyén, mert ha nem lenne az, máris biszexbe hajlana. De mire megyünk ezzel az evidenciával?
Képzeljünk el egy félgörögül lefolytatott parlamenti vitát: - Képviselőtársam, ön patriofób, kezeltesse magát. - Ez nem igaz: kozmofil vagyok, míg ön kozmofób, keresse fel a szakrendelést. - Patriofil vagyok, és önnek is ezt javaslom, kérdezze meg a gyógyszerészét. (Képlet: -fóbbal támadunk, -fillel védünk, majd -fóbbal visszatámadunk, amit -fillel védünk, majd...). Ki hallgatná ezt örömmel napestig? És egyébként, mi menne tőle előre?
Nem sokat érünk el a fóbiákat furkósbotként egymás fejbe verésére használva. Nem attól lesz jobb hely a világ, hogy oda-vissza fóbiásozzuk egymást. A világ a toleráns együttéléstől lesz jobb hely - attól, hogy az ösztönös és kiiktathatatlan viszolygásainkat tompítva elviseljük egymást.
Következésképp, egy homoszexuálistól nem várjuk el, hogy heterofillá váljék, ahogy a heteróból sem akarunk homofilt csinálni. Fekete-fehér gondolkodással úgy tűnhet, hogy ami pellengéren volt (homoszexualitás), azt az igazságosság jegyében piedesztálra kell állítani, de árnyalt gondolkodással ez nem tűnik célszerűnek, hiszen a lónak két oldala van, ám egyiken sem akarunk lovagolni. Az érzékenyítés célja a tolerancia elérése, mint azt a Tiltás-Tűrés-Támogatás kategóriákat elemző korábbi posztban olvashattuk.
Izgalmas kérdés, hogy (tű)pontosan milyen jogok következnek a tűrésből az egyik oldal, és milyen kötelezettségek a másik oldal számára. Erről szól a következő poszt.

2020. december 28., hétfő

A kollektív hallucinációk jellegéről és fajtáiról

Helyesebb mindjárt idézőjelbe tenni a kifejezést, hiszen a "kollektív hallucinációk" többé-kevésbé valóssá válnak (részlegesen objektiválódnak) az emberi közösségekben (lásd: fikciók, Harari: Sapiens), csak nem azonos mértékben és haszonnal. Ilyen "kollektív hallucináció" többek között a magántulajdon, a pénz és a jog (ideértve az emberi jogokat is). E "hallucinációk" attól működnek, hogy a közösség tagjainak nagy többsége elfogadja, valósnak tekinti őket, mire többé-kevésbé valóssá is válnak, noha egyetlen pillanatra sem igaz, hogy kivétel nélkül mindenki érvényesnek tartaná őket. (Pl.: a tolvaj számára nem érvényes - mások - magántulajdona, egy remete számára irreleváns, azaz kvázi-nem-létező a pénz.) A "kollektív hallucináció"-t a kollektív volta szilárdítja mintegy valósággá.
Ilyen "kollektív hallucináció" egy vallási közösség számára a vallása, amíg annak nem mutatkozik külső objektív hatása; vagy egy jogvédő csoport számára az általa védett jog.
Egy konkurens közösség számára e "hallucinációk" nagyon is vitathatók. Könnyű a dolguk: elég, ha elhagyják a hallucináció körüli idézőjelet és/vagy felhívják a figyelmet a kollektív elfogadottság hiányára.
Némileg kontraintuitív módon, a "kollektív hallucináció" nem áll szemben a természettudománnyal, hiszen a látható-tapintható dolgok vizsgálata semmilyen szinten és értelemben nem kapcsolódik az eleve láthatatlannak és tapinthatatlannak tételezett dolgokéhoz, így ellentét sem állhat fenn közöttük. A fogalmak nem találhatók meg az agyunkon kívüli valóságban, ám ez nem érvényteleníti őket.
A "kollektív hallucinációk" hasznosság és elfogadottság szerint csoportosíthatók, hasznosság szerint: 1. létfontosságú kollektív hallucináció pl. a magántulajdon, a pénz(szerűség), az élethez fűződő jog, és az elemi tekintély, ezek nélkül ugyanis nincs emberi közösség; 2. fakultatív pl. a színvonalas oktatáshoz fűződő jog, az udvari etikett, a derivatív értékpapír és az ajándékhozó Mikulás, ezek nélkül - kevésbé szofisztikáltan - működik a közösség.
Elfogadottság szerint a "kollektív hallucináció" lehet: 1. köztörvényes (karhatalommal kikényszerített); 2. erkölcsi (érzelmi nyomással érvényesített) és 3. politikai (heves vitákban fel-le libikókázó érvényű). Ha ehhez hozzávesszük még a Tiltott-Tűrt-Támogatott kategóriahármast (az erkölcs közönnyel tűr, a jog jelentéktelen ejnyebejnyével, szankció nélküli előírással, a karhatalom pedig azzal, hogy a gyakorlatban nem intézkedik), meglehetősen bonyolult csoportosítást kapunk, amihez képest érdemes megfigyelni, hogy a hevesen vitatott "kollektív fikciók" (mint: szabadon választható nemi identitás, alapjövedelem, kötelesség nélküli jog emberi jogok) mennyire durván leegyszerűsítve szerepelnek a közéletben. Pedig az árnyalt, elemző látásmód segítene mederbe terelni a parttalan vitákat.
Szintén érdemes megfigyelni, hogy a "kollektív fikciók" a szükségletek hierarchiája szerint működnek: jóléti helyzetben egyre fakultatívabb fikciók nyernek kollektív elfogadottságot, csökkenő jólét esetén pedig ellenkező folyamat játszódik le, a szofisztikált fikciók leépülnek, és csak az alapvetőek érvénye tartható fenn. (Egy egzisztenciálisan szorongatott közösség örül, hogy két füle van, és nem szatyor.) Ebből következik, hogy a szofisztikált "kollektív fikciók" népszerűsítői érzékenyítés és meggyőzés mellett alapvetően csakis jólétnöveléssel és -fenntartással kombináltan érhetnek el sikert. Ez erre nyert rálátás szintén segít mederbe terelni az érzelmileg fűtött vitákat.

2020. december 27., vasárnap

Az interjúkötet kérdései

Összeállt az előző posztban írt interjúkötet kérdéssora. Vajon vállalják-e a fő véleményformálók/döntéshozók a válaszadást? Amíg ez kiderül, öntesztelő céllal (hogyan lesz a világlátásból cselekvés) az olvasó is kitöltheti a kérdőívet.
Világkép
1. Ön szerint teremtett vagy teremtetlen világban élünk?
2. Van értelme az Életnek?
3. Milyen értelem/feladat következik ebből az ember számára (ha egyáltalán)?
Hitvallás
4. Érez-e személyes feladatot a világban, és ha igen, mi az? Ha nem, mi mozgatja a közéleti tevékenységét?
Emberkép
5. Ön szerint az ember alapvetően jó/rossz, is-is, vagy esetleges?
6. Érez-e emberfejlesztési feladatot (másokkal vagy önmagával kapcsolatban)?
Társadalomkép
7. Ön szerint halad-e a társadalom (lineárisan vagy spirálisan), és ha igen, mi felé? Ha nem, ez a közügyekre is áll?
8. Ember embernek farkasa, vagy segítő angyala, vagy bonyolultabb a helyzet?
9. Minden ember minden tekintetben egyenlő, vagy esetenként indokolt-e különbséget tenni, és ha igen, milyen alapon?
10. A férfiak és a nők szerepe ugyanaz a társadalomban, vagy eltér? Ha igen, mi következik ebből?
11. A kultúrák mind egyenlőek, vagy indokolt lehet-e bizonyos szempontok szerint megkülönböztetni őket, és ha igen, mik ezek a szempontok?
12. Ami a kultúrák között esetleg különbséget tehet, megkülönbözteti-e a kultúrákhoz tartozó gazdaságokat is?
13. Egységes emberiségben gondolkodik, vagy különálló kultúrákban, nemzetekben? Ha egységben, indul-e emberiségszintű választáson?
14. Ön szerint az osztály nélküli társadalmaké a jövő, vagy - pl. vagyon, származás, etika vagy érdem alapján - hosszú távon is lesznek osztályok, osztálykülönbségek?
15. Ön szerint működőképesek a multikulturális társadalmak? Párhuzamos társadalmak: öröm vagy kezelendő probléma?
16. Látásmódja szerint a világ meg van váltva (2000 éve), isteni megváltásra vár, vagy az ember feladata önerőből "megváltani"?
17. Alapvetően igazságtalannak, rendszerszinten elhibázottnak tartja-e a mai világot, és ha igen, a forradalom a megoldás? Ha igen, leírná a forradalommal elérni kívánt helyzetet? Vagy revolúció helyett evolúcióra (fokozatos reformokra) szavaz, esetleg ön szerint máris a lehetséges világok legjobbikában élünk?
18. Volt-e, van-e, lesz-e aranykor? Ha igen, jellemezné röviden?
Gazdaság
19. Miben szabad korlátozni a piacot, ha egyáltalán?
20. Az erkölcsi megfontolások helye az üzleti élet, az adórendszer, a jog, az oktatás, vagy is-is?
21. Problémának látja, hogy egyes multik erősebbé válhatnak egy kisebb államnál? Következik-e ebből bármilyen teendő?
22. Egy rátermett üzletember a minimálbér akár ezermilliárdszorosát is megkeresheti, miközben a társadalom "lelkileg belebeteghet" ebbe a gigantikus különbségbe: hányszoros jövedelemkülönbség elérésére hangolná az adórendszert, vagy megelégedne egy egységes adókulccsal, mondván, hogy az esélyek egyenlőek, bárkiből lehet talpraesett üzletember? Fizessenek a gazdagok, vagy igyekezzenek a kis jövedelműek, vagy is-is?
Környezet
23. Szabad-e visszafejleszteni a gazdaságot a környezet védelmére, és ha igen, milyen mértékben, hol a "befékezés" észszerű határa?
Történelem
24. Múltunk lelkiismeret-furdalásra vagy büszkeségre ad okot? Optimistán látja-e a jelenünket és a jövőnket?
25. Kérne-e bocsánatot bárkitől bármiért a szimpatizánsai nevében, illetve tart-e igényt bárkitől bármiért bocsánatkérésre?
26. Ön szerint szükség van még "szembenézésre" bármivel?
Oktatás
27. Saját világképét a közoktatásba építené (mainstream-elné), vagy magánügyének tartja?
28. Ön szerint milyen világkép(ek)et kellene oktatni - kötelező vagy fakultatív alapon - az iskolában?
Módszer
29. Mi a munkamódszere?
30. Az eredményesség érdekében alkalmaz(na)-e radikális megoldásokat? Ha nem, hogyan áll ellen a kísértésnek?
31. Hogyan érvényesíti az elképzeléseit az önt kritizálókkal és a másként gondolkodókkal szemben?
32. Akadályként vagy lehetőségként tekint az egyet nem értőkre?
33. Köztörvényes bűncselekménynek látja-e a másként gondolkodás legerőteljesebb megnyilvánulásait (pl. fasiszta állásfoglalás, holokauszttagadás, kommunista forradalmi állásfoglalás, gulágrelativizálás, vörös csillag / horogkereszt kihelyezés, stb.)? Ha ezek nem köztörvényesek, ön szerint mi rájuk a megfelelő reakció?
34. Milyen a jó közélet: mindenki szabadon mondja a magáét, aztán lesz, ami lesz (ember embernek farkasa), vagy a szellemi elit osztályfőnökként irányítja a diákok vitáját? Ha igen, egyféle "független" elit létezhet, vagy csakis többféle, az elkötelezettségét felvállaló, és egymáshoz képest egyensúlyban tartandó elitcsoport?
35. A közérdeknek megfelelő média: egységes, független "szakma", amibe nem férnek bele a "szakmához" képest másként gondolkodók, vagy több elkötelezett médiacsoport egymással szembeni egyensúlyban?
36. Apropó, ön szerint értelmes-e "közérdek"-re hivatkozni, és ha igen, mit jelent ez a fogalom?
Demokrácia
37. Előfordulhat, hogy a többség rosszul gondol bármit is? Ha igen, mi ilyenkor a teendő?
38. Hogyan kezeli azt a helyzetet, amelyben úgy látja, hogy a többség makacsul "rossz irányba" szavaz?
39. Szervezne-e bármiről népszavazást, vagy úgy gondolja, hogy a megválasztott képviselők feladata a népet képviselni?
40. Továbbfejlesztené-e az általunk ismert demokráciát, és ha igen, hogyan? Milyen eredményt remélne ettől?

2020. december 25., péntek

Világlátásból cselekvés

Ideje lenne összeállítani egy interjúkötetet jelentős közéleti szereplők/gondolkodók részvételével, akik egy strukturált beszélgetés keretében elmondhatnák, pontosan mit gondolnak az alapkérdésekről (honnan jövünk, miért élünk, hová megyünk), milyen tágabb narratív keretbe helyezkednek, és hogy ebből milyen cselekvést/beszédaktusokat vezetnek le a mindennapokban. Válaszaikból megérthetnénk, kit mi mire motivál.
Karácsony napján tematikus aktualitással bír, hogy ezt pozitív és konstruktív megközelítésben lenne érdemes tálalni, időlegesen kilépve az unalomig ismert "X vajon milyen aljas indokból fasiszta", "Y milyen alantas megfontolásból árulja a hazát" keretből. Megtudhatnánk, milyen pozitív motivációra hivatkozik az érintett.
Mindenkit pozitív megfontolások vezérelnek, legalábbis ilyenekkel magyarázza meg magának, miért tesz/mond olyat, amiért szidják a másként vélekedők. Ez a személyiség dinamikájából következik: mindenkit - az öngyűlölő bűnözők marginális csoportját kivéve - az a tudat tart életben, hogy rendes, tisztességes, de legalábbis jóravaló ember. Jobban megközelíthető ezzel a feltételezéssel, és könnyebben kapható az együttműködésre is.
A világnézetet feltáró kérdések között ilyenek szerepelnének: van-e feladata az embernek? Ha igen, mi az, és az Ön fejében milyen narratívából következik? Ha nincs, milyen narratívából vezeti le a közéleti működését? Ön szerint milyen a világ és az ember: alapvetően jó/rossz, is-is, vagy esetleges? Volt-e, van-e, lesz-e aranykor? Halad-e a világ, és ha igen, mi felé? Mekkora hatást érhet el Ön, személyesen? Mi a módszertana? A nagyobb hatás érdekében kész-e radikális eszközök alkalmazására? Indokolható-e bármiféle különbségtétel ember és ember, kultúra és kultúra között? Egyetemes emberben, vagy konkrét kultúrákban, nemzetekben, esetleg társadalmi osztályokban gondolkodik? Mi az álláspontja a revolúció kontra evolúció vitában?
Utóbbihoz szervesen kapcsolódik: megváltottnak tartja-e a világot (v.ö. Louis Armstrong: milyen csodás a világ, ha hagyjuk, hogy az legyen), a jövőben megváltódónak (v.ö. csak Isten ismeri azt a napot), vagy emberi erővel megváltandónak (v.ö. egy napon felvirrad szép reményünk hajnala, megszűnik a sötétség, véget ér az igazságtalanság), esetleg ciklikus körforgásúnak (v.ö. ami volt, újra lesz, egy év annyi, mint egymillió)?
A résztvevők válaszai nyomán árnyaltabban megismerhetnénk vitatott személyiségeink - és a velük szimpatizálók - működését, gondolkodását, és talán egy apró lépéssel közelebb kerülnénk a társadalmi szintű demokratikus együttműködéshez. Nem utolsósorban, izgalmas közéletfilozófiai gondolatokkal gazdagodhatnánk.

2020. december 22., kedd

A buboréklét édességéből a fanyar való felé

Legtöbbünk szívesen él zárt véleménybuborékban, az álláspontunkat erősítő információkra ráfüggve, a cáfolattal fenyegető adatokat elhessentve. A nagy rendszerek rá is játszanak erre, a fészbuk az előzetes álláspontunknak megfelelő híreket dob fel (nehogy meginogjon az az álláspont, már ha polkorrekt), a hírforrások pedig túlhangsúlyozzák az olvasói preferenciáknak megfelelő infót, és alulhangsúlyozzák, kiszűrik, vagy átpolarizálják a "nem megfelelőt". Lehet ezen háborogni - konzervatívként hogy legtöbb helyen a konziverő infók kerülnek piedesztálra, a konzis infók pellengérre; konzibontóként meg hogy van még hely, ahol az ellenkezője történik - de a permanensbe hajló háborgásnál konstruktívabbnak tűnik az ellenkező előjelű piedesztálok/pellengérek egyensúlyát szorgalmazni.
A tudomány leltározta a buborékképző lélektani mechanizmusokat (integritásvédelem, önerősítő elfogultság, az önigazoló érvek gigantikus felnagyítása, az ellenérvek mikroszkopikusra zsugorítása), és bőségesen elemezte a működésüket. A szakirodalom nem különösebben népszerű, mert kétélű kard, miközben legtöbbünk egyélűvel szeretné kaszabolni a (hozzá képest) másként gondolkodókat.
Borhasonlattal: a szellemi tájkép olyan, mint ha túlnyomó többségünk csak édes bort akarna inni egész életében, szenvedélyesen vitázva, hogy édes fehér vagy édes vörös-e az igazi, és gondosan kerülve az összetettebb, szőlőre emlékeztető ízeket.
Ez a blog igyekszik a buborékközi helyzetet feldolgozni, a lehető legpontosabb valóságmodellt felkínálva, az elérhető legjobb adatok alapján - nem táplálva szirupos nedűvel az önerősítő infóra szomjazó buboréklakókat. Nekik ott a 444 vagy a 888, önigazolódni járhatnak oda, mint Misi mókus az örökké termő fához.
Filmhasonlattal: ha a konzik buborékja mátrix, akkor a konzibontóké ugyanolyan zárt ellenmátrix, a valóság meg a mátrixokon kívül van.
A mátrixon túli valóság nem mutatható be jól a mátrixok ütköztetésével, ahogy a 444 nem cáfolható jól a 888-cal és fordítva. A mátrixokat alakító szellemi műhelyek - szép honorért - figyelnek arra, hogy az érvek ne ütközzenek, hanem parttalanul folyjanak el egymás mellett. A valóság megismeréséhez önálló adatgyűjtés, modellkészítés és modellbemutatás szükséges. Az olvasó/kommentelő érezze magát ösztönözve a mátrixoktól független adatok alapján összerakott modelljének bemutatására, kevésbé ösztönözve a konkurens modell szétkritizálására, és ellenösztönözve a saját mátrixából készen kapott érvek furkósbotkénti használatára.

2020. december 18., péntek

Isten tényleg mindenkié?

D. Tóth Kriszta szerint igen, ebben véli megragadni a hit lényegét, és a hitből következő erkölcsi szabályzatot. Keresztény felfogás szerint viszont fordítva van: minden ember Istené. Minden embernek lehetősége van beilleszkedni a Teremtett Világ rendjébe, és azon belül kiteljesedni.
A keresztény ember jogok és kötelességek összhangjában gondolkodik: vannak feladatok (állapotbeli kötelességek), amelyeket teljesítve testi-lelki békét remélhetünk (már-már jogként) - de nem követelhetünk. Hiszen nem az ember a világ ura, hanem Isten. Nem az ember dönti el, hogy miért mi jár, hanem egyedül Isten. (Aki mindenkor figyelembe veszi a világ állapotát, az egyén és az egész emberiség javát, valamint a többi, számunkra kifürkészhetetlen szempontot.) Ezzel együtt tapasztalati tény, hogy az állapotbeli kötelességeket teljesítő emberek közössége hosszabb távon viszonylagos, szerény földi jólétbe kerül. Nem úszómedencés, terepjárós, sajátrepülős talmi csillogásba (mint pl. a "prosperitás evangéliuma" fedőnevű felháborító csalás), hanem visszafogott, ám a kötelességteljesítést nagyjából visszatükröző és visszaigazoló jólétbe.
Az is sok generációs tapasztalat, hogy az állapotbeli kötelességeket elhanyagoló, jogait követelő egyének halmaza rosszlétbe zülleszti magát. Ez tulajdonképpen nem Isten "büntetése", hanem az önsorsrontás világi következménye. Aki bolondgombát eszik, rosszul lesz, c'est la vie.
A jogait követelő emberből feltűnően hiányzik az önismeret és a belátás. Mármint, mások számára feltűnően, mert neki, sajátos tudatállapotában, ez nem szokott feltűnni. A posztmodern (vallását vesztett) ember csak jogokat lát a világban, kötelességei ellen lázad, és mivel ez rosszléthez vezet, állandóan elégedetlen is. Gondolatai maga körül forognak, elégedetlenségét úgy véli csillapítani, hogy még több jogot követel, még kevesebb kötelességet teljesít, még rosszabb léthelyzetbe hozva magát, amiből még több jogot követelve vél kilábalni, és így tovább, körbe-körbe. Az én és a "jogai" körüli pörgésből nehéz észrevenni, hogy a kereszténység a szerető Isten világ feletti uralmának belátásával kezdődik, és a Teremtett Renden belüli feladatteljesítéssel folytatódik. A többi pedig a Jó hírekben (evangéliumokban) olvasható, érdemes őket tanulmányozni.

2020. december 3., csütörtök

A gruppenbotrány tanulságai - fejközpontúaknak

Minden közéleti botrány felfogható lehetőségként - arra, hogy átelmélkedjük, miről mit gondolunk. Nézzük az aktuális botrány tényeit. Egy (1) konzervatív képviselő (2) járványkorlátozás idején (3) azonos nemű (4) gruppenorgián vett részt, (5) ahol rajtakapták, (6) erre az ereszcsatornát markolva próbált menekülni, (7) tudatmódosító tablettával a hátizsákjában. Nevessünk vagy felháborodjunk - és ha az utóbbit választjuk, pontosan melyik részleten botránkozzunk meg? Például...
Bal-liberálisként
Az a gond, hogy a konzervatív képviselő nem is konzervatív? (Inkább öröm.) Hogy meleg? (Hurrá!) Hogy párkapcsolat helyett gruppen? (Kinek mi köze hozzá?) Hogy nem tartotta be a gyülekezési korlátozást? (Gáz, de nem a világ vége.) Hogy rajtakapták? (A galád karhatalom!) Hogy az ereszen menekült volna? (Milyen sportos.) Hogy tabletta volt a hátizsákjában? (Most őszintén: kinek nem volt még benne?)
Konzervatívként
Hogy a képviselő álkonzervatív? (Ahhoz képest jól megírta a konzervatív alkotmányt, és rátermetten képviselte a konzervatív álláspontot.) Hogy meleg? (Ez tolerált magatartás.) Hogy gruppen is? (Ez szintén tolerált, ne feledjük.) Hogy járványkorlátozás idején? (Ha mindenkit letartóztatnának ennyiért...) Hogy elkapták? (Vajon miért pont most, és miért csak őt verték nagydobra?) Hogy az ereszcsatornán? (Mindent megtett, hogy ne kompromittálja a politikai közösségét.) Tabletta a hátizsákban? (Ki tudja, hogy került oda.)
Keresztényként
Nem igazi konzervatív? (A politikai közössége attól még az.) Sőt, nem igazi keresztény? (Ezt eddig is kevesen gondolták róla.) Hogy egy keresztény teljesen más szexuál- és egyéb etikát tart mércének? (Tényleg - de hogy sokan leverik a lécet, néha akár keresztényként is, nem jelenti azt, hogy rossz helyen van a léc.)
Hitelességfelelősként
Hogy az illető nem hiteles? (Talán jobb részhitelesen képviselni egy közhasznú etikát, mint teljhitelesen képviselni az alternatíváit.)
Érzelemfelelősként
Jobb lett volna, ha a botrány nem esik meg? Több szempontból is igen, csakhogy ilyen opció nem létezik: nyilván nem ez volt az első eset; eddig nem tudódott ki. Ha abból választhatunk, hogy a vitatható gyakorlatra derüljön fény, vagy inkább ne tudjunk róla, akkor valójában az a kérdés, van-e bátorságunk megismerni a gyakorlatot.
Összességében: számos érv szól a melett is, hogy botránkozás helyett inkább nevessünk egyet.

2020. november 5., csütörtök

Európai érték-e a mószerolás?

A magyar ellenzék látható örömmel számol be minden kormánykritikus uniós, illetve külföldi megnyilvánulásról, miközben hangsúlyozza európai elkötelezettségét. Európában körülnézve azonban nem látunk ehhez hasonló jelenséget.
A német belpolitikai konfliktusokat nem igyekeznek francia segédlettel eldönteni, és a franciák sem bízzák más népre, hogy tegyen már náluk igazságot. De a kis tagállamok, pl. Lettország vagy Szlovénia sem vonnak be külső erőket a belső nézeteltéréseikbe.
Ideje szembenézni azzal, hogy "kint" mószerolni a hazaiakat nem európai stílus, hanem beteges meghasonlottság. A belföldi konfliktusokat belföldön, az itthoni választók szimpátiájának elnyerésével lehet megoldani, vagy sehol.

Trump, Biden, Európa, mi

Most, hogy Biden gyakorlatilag megnyerte az amerikai elnökválasztást, elemezhetjük az okokat és a várható következményeket.
Okok: az öregurasan döcögő, enyhén demens, feje búbjáig az utált politikai elithez tartozó, a hatalmat borítékolhatóan továbbpasszoló Biden az idősotthon kapujában még mindig vállalhatóbb a választók többsége szerint, mint a maverick outsider szexista bunkó bohóc Trump, aki megkezdte az elit lebontását és a tartós nemzetközi konfliktusok rendezését, de aztán nem nézett szembe a koronavírussal, ezért nem futtatta fel a gazdaságot sem. Valószínűleg az utóbbi két tényező lett a veszte.
Az előbbi két tényező viszont emlékezetessé teszi az elnökségét: az amerikai nép egy ideje úgy érzi, hogy kifúrták a saját demokráciájából (lásd: kartelldemokrácia), és Trumpon keresztül megmutatta, hogy "azért a víz az úr". Továbbá, Trump elmozdította a holtpontról az izraeli-palesztin és az USA-Irán konfliktust, felismerte a(z ortodox) keresztény reneszánszát élő Oroszországban a hosszú távon lehetséges szövetségest, valamint visszatért a tranzakcióalapú (quid pro quo) diplomáciához, ami elvi nézetben visszalépésnek tűnhet talán, de a gyakorlatban a többi erőközpont által sokkal jobban értett és beszélt nyelv, így alkalmasabb a létező világ biztonságosabbá tételére.
Következmények: az elnökváltással várhatóan visszatér az értelmiségi abszolutista kartelldemokrácia (mindegy kire szavazol, ugyanazt a PC-gender-posztmodern cenzúrázó társadalomkísérletes véleménydiktatúrát kapod a háttérapparátustól), meg
az előző évtizedekből ismert elv- és értékürügyű nemzetközi politizálás, amely vaksi elefántként tör-zúz a létező világban, majd Európával fizetteti meg a kárt (lásd: demokráciaexport, arab tavasz, nem létező "demokratikus erők" támogatása, vérontás, összeomlás, menekülthullám, terrortámadások, a másként/gyakorlatiasan gondolkodó kormányok gyepálása).
Az amerikai népet ismerve, néhány éven belül újra a víz lesz az úr, ám ehhez Trumpnál alkalmasabb jelöltet kell találni.

2020. november 1., vasárnap

Mi lesz a francia álommal?

Amerikai álom: bármi lehet belőled, ha keményen megdolgozol érte, a határ a csillagos ég.
Francia álom: a felvilágosult állam világnézetileg semleges, garantálja a lelkiismereti és szólásszabadságot.
Az amerikai álom köszöni, jól van, függetlenül attól, hogy november 3-án melyik elnökjelölt kap többséget. A francia álom viszont haldoklik, mert képtelen megvédeni a szólásszabadsággal élőket. A Mohamed-karikatúrákat szólásszabadság-órán bemutató történelemtanár lefejezése szimbolikus jelentőségű, azt jelzi, hogy bármiről beszélhetsz, amit a muszlimok megengednek. Azonban nem ezt értjük szólásszabadság alatt, hanem hogy - köztörvényes korlátozások kivételével - bármiről szabad beszélni, legfeljebb felháborodás lesz belőle, akár békés tüntetés is, de a beszélőnek nem esik bántódása.
Nem támadják meg, nem verik össze, nem akarják megfélemlíteni. Ha mégis, akkor az állam ott terem, és lefogja a rossz szándékúakat. Elkövetés ELŐTT.
Macron elnök megpróbálta ezt UTÓLAG elmagyarázni (látszólag mindenkinek, valójában főleg a muszlimoknak), a következmény újabb terrortámadás lett. Ami alighanem elgondolkodtatja a tanárokat, hogy mit merjenek mondani jövőre a sajtószabadság-órán. Aggódva néznek majd körül, latolgatva, hogy melyik muszlim diák mit mesél majd otthon, és abból milyen terrorcselekmények adódhatnak: torokelvágás, lefejezés? És a rendőrség épp időben érkezik... hogy lefényképezze a vérfagyasztó eredményt.
Öncenzúra várható: elmegy a pedagógus kedve attól, hogy tényleg elmagyarázza, mi lenne a szólásszabadság. Ezzel pedig a világnézetileg semleges, szólásszabadságot garantáló felvilágosult állam álma szertefoszlik - világméretű következményekkel.

2020. október 19., hétfő

LMBTQi... Tiltani - TŰRNI - Támogatni?

A "Meseország mindenkié" című kötetre adott reakciókat elsősorban az mozgatja, hogy nincs feldolgozva a közbeszédben a három T, azaz a Tiltás - Tűrés - Támogatás rendszere. A módszertant Aczél EndreGyörgy (köszönet K.Gy-nek a korrekcióért), a Kádár-korszak kultúrpolitikusa tette hirhedtté, mert jó művek betiltására és szerzőik elhallgattatására használta - ezért keveset foglalkozunk azzal, hogy maga a módszertan jó, és egy toleráns társadalom számára megkerülhetetlen.
A két szélső T, a tiltás és a támogatás magáért beszél. A középső T, a tűrés (tolerálás) azonban bővebben elemzendő. Ha megértjük, mit jelent a tűrés, nem kapunk gutaütést a Meseország mindenkié kötettől, de a meghatottságtól sem fakadunk sírva. Egy jelenséget tűrni ugyanis annyit jelent, hogy nem fojtjuk el, és nem segítjük elő, hagyjuk a maga spontán módján létezni, enyhe helytelenítés mellett, amíg jobb megoldásunk nem lesz. Amit tűrünk, az egyfajta szükséges vagy kiirthatatlan rossz. Belátjuk, hogy volt, van, lesz, és egyelőre megszüntethetetlen, mert küzdeni ellene többet árt, mint használ. Ám attól, hogy tűrjük, nem válik jóvá, még elfogadottá sem, a szemünkben.
Példák: tűrjük az alulfizetett egészségügyben a hálapénzt (talán már nem sokáig, de ehhez drasztikus béremelés kell); tűrjük a mérsékelt alkoholfogyasztást (próbálták már betiltani, nem jött be); tűrjük a kis mértékű cigarettafüstöt (a szabadban, ahol már nem reális hisztizni ellene); tűrjük a fiatalok szemtelenségét, az idősek lassúságát, az autók mérsékelt olajfogyasztását, a burkolás csempehulladékát, a villanyszereléskor lehulló drótvégeket, a parkban eldobott almacsutkát, a kutyakaka felszedésére használt műanyag zacskót, a jelentéktelen értékre elkövetett lopási kísérletet, a kiskorúak házasságkötését, vagy épp a prostitúció örök leleménnyel rejtőzködő formáit. A tűrés hátterében mindig ott a megfontolás, hogy ha - egy új vívmánynak köszönhetően - a csempének nem lesz szükségszerűen hulladéka, attól kezdve nem fogjuk tűrni, csak addig, átmenetileg.
Az LMBTQi... jelenségkörről minden szakember (és úgy általában, mindenki) elismeri így vagy úgy, akár csak sorok között, hogy kedvezőbb (egyszerűbb, kényelmesebb, boldogítóbb) lenne, ha ki-ki a biológiai nemével azonosulna agyban, és az ahhoz evolúciósan kapcsolódó magatartásban érezné magát kiteljesedettnek - de mivel ez egyes esetekben láthatóan nincs így, az atipikus magatartást ne büntessük, ne tiltsuk, ne ítéljük el. Ne is helytelesítsük? Vegyük észre, hogy ez utóbbi már túlmutat a tűrésen. Érzékenyítsünk rá? Ez is kilóg a tűrés kategóriájából. Legyünk rá büszkék? Egy tűrt magatartásra? Ez logikailag abszurd.
A fentiekből következik, hogy a meleg felvonulás, a melegségre érzékenyítés, a melegügyi aktivizmus, a melegmozgalom-alapítás, a melegség elfogadott opcióvá tétele, a melegházasság engedélyezése mind-mind túlterjeszkedik a tolerancián, így nem csak indokolatlan, hanem érthető módon vált ki ellenreakciót. Képzeljük el, hány sodrófával várnák odahaza a "büszke alkoholfogyasztók" menetének résztvevőit.
Az atipikus szexualitás tűrt formái bővebb elemzést, tüzetesebb vizsgálatot érdemelnek, ez a poszt a tűrés (tolerancia) megértésére és határainak kijelölésére tért ki.

2020. október 6., kedd

CEU - megy, jön, marad?

Tegnapi hír szerint nem írható elő, hogy egy nálunk külföldi diplomát osztó egyetemnek legyen valós külföldi háttere (és ne csak postafiókja), mert az ilyen jellegű korlátozás a szolgáltatás szabadságába ütközik.
Továbbgondolva: mondhatja a 18 karátos aranyat 24 karátosnak áruló ékszerész, hogy ő csak szabadon szolgáltat?
Vagy a dízelbotrányba keveredett VW, hogy kevésbé környezetbarátak bár az autói a deklaráltnál, ilyen alapon szankcionálni mégis jogellenes, ütközik a szolgáltatás szabadságával? Nehezen befogadható érv ez, legalábbis a naiv igazságérzet számára.
Fel van adva a lecke a kormánynak, amely máris nyilatkozott, hogy az ítéletet végre fogja hajtani: szembemegy-e a naiv igazságérzettel, vagy összeegyezteti valahogy az ítélet végrehajtásával?
Ehhez képest másodlagosnak látszik, hogy valójában a CEU el sem ment Budapestről a "lex Soros" elleni tiltakozásként? Egy ponton úgy tűnt, a CEU nem azonos a Central European University-vel, ami nem azonos a Közép-Európai Egyetemmel, hanem ezek különböző jogi entitások. Az egyik-másik Bécsbe költözött, a másik-harmadik maradt az V. kerület Nádor utcában, ahol azóta is zavartalanul működik. A honlap szerint viszont a három név ugyanazt takarja, egyfajta misztikus felsőoktatási Szentháromságként. Törheti a fejét az olvasó, hogy ha egy, akkor hogyan osztható, és a végső misztérium: visszajöhet, ami el sem ment?

2020. október 1., csütörtök

A demokratikus minimumok lakmuszpróbája

Kétféle politikai minimumról szoktak beszélni: 1. liberális minimum; 2. nemzeti minimum. Az első a bal-liberális oldal vesszőparipája, a második a jobboldalé. Ugyanakkor, a szabadság szeretete általános egy demokráciában, ezért a jobboldal nyitottabb a liberális minimumra, mint a baloldal a nemzetire.
Pontos képet kapunk a demokrácia állapotáról és hangulatáról, ha megnézzük, mennyire érvényesül e két minimum. Nyugat-Európára jellemző, hogy a liberális minimum messzemenően érvényes, a nemzeti minimum pedig alig-alig, ugyanis kiszorulóban van. Az ok egyszerű: média össztűz és véleményvezéri kritika zúdul mindenre, ami "nemzeti", ezért nehéz felvállalni. A liberális minimum viszont piedesztálon áll, könnyű és trendi is azonosulni vele. A nemzeti értékek megfogalmazása eközben fokozatosan szellemi karanténba, sőt büntető törvénykönyvbe kerül, pl. gyűlöletbeszéd kategóriában.
A nyugati sajtó "konzervatív" termékeit olvasva feltűnik, hogy szinte ugyanazt írják, amit a bal-lib lapok, legfeljebb halk és óvatos kritikát fogalmaznak meg néha, sorok között, mintegy bocsánatot kérve, hogy tizedmilliméternyire el mernek térni a bal-lib kánontól.
Az " egységes szakmai sztenderdek" érvényesüléséről lenne szó? Sokkal inkább arról, hogy a konzervatív álláspont haldoklik a nyilvánosságban.
Jó példa erre a tömeges bevándorlás kérdése, ami a logika és a dolgok természete szerint homlokegyenest ellenkező álláspontokat kellene, hogy kiváltson bal- és jobboldalon. Ennek azonban nyoma sincs, az ellenvélemény automatikusan "szélsőség"-nek számít, és a btk határán billeg. A nyugati "demokráciák" értelmiségi, jogalkotói- és médianyomásra egészségtelenül és veszélyesen balra tolódtak. Az egyoldalúság nem csak az identitásukat, hanem a biztonságukat, a jól(l)étüket is fenyegeti. A fölénybe került baloldalt ez nem fogja vissza, közéleti hegemóniára tör. Célja, hogy a jobboldali vélemény mumusként vegetáljon a közbeszédben: lehessen vele riogatni, de győzni halovány esélye se legyen.
Ezt a balra tolódott mércét kényszerítenék "demokrácia" címszóval a nyugat-európai országok a volt szocialista országokra, amelyek azonban, az eltérő előzményeik miatt, a megszokottnál jobban ellenállnak. Nem rég dobták le magukról a baloldali igát, még abban az illúzióban leledzenek, hogy nemzeti vélemény is létezhet akár - és nem csupán vakcina elölt vírusaként. Újonnan visszaszerzett nemzeti identitásukat nem akarják mindjárt el is veszíteni, ezért meg merik fogalmazni a tömeges migrációval kapcsolatban azt az álláspontot, ami nyugaton pellengérre állításhoz vezet.
Befagyott konfliktus, állandósult nézeteltérés várható e téren: a nyugat-európai országok még éveken át balhegemónia-deficitet panaszolnak fel keleten, persze nem ezzel a kifejezéssel. A kelet-európai országok pedig válaszul balos elfogultságról, a "demokrácia" szóval való csalárd visszaélésről beszélnek majd.

Beteg demokrácia?

Jourova átláthatósági és jogállamisági biztos szerint a miénk bizony beteg. Horn Gábor szerint még csak nem is demokrácia. Vizsgáljuk meg következetesen, hogy vajon milyen alapon vélhetik így, és mitől változna meg a véleményük.
Egy szocialista időkből származó gondolatkísérlet szerint az osztályfőnök biztosítja az osztálynak a demokratikus döntés lehetőségét. Mondjuk, az osztálykirándulás helyszínéről. De mi van, ha az osztály "rosszul" dönt (nem oda kirándulna, ahová az osztályfőnök javasolja)? Ez esetben nyilván nem érti, mi a demokrácia - szól az osztályfőnök. Elmagyarázza hát, hogy mi lenne a "helyes", azaz "demokratikus" döntés. Ám mi van, ha az osztály ez után is rosszul dönt, megátalkodva a demokrácia félreértelmezésében? Kétféle végkifejlet lehetséges: ilyen eset nincs, mert az osztályfőnök addig ismétli, mi lenne a "demokratikus" döntés, míg meg nem értik; vagy ha erre nincs remény, az osztály bizony nem méltó a demokráciára - az osztályfőnök dönti el, hatalmi szóval, hogy hová kirándulnak.
Ez a gondolatkísérlet szépen bemutatja a baloldal gondolkodását az általa demokráciának nevezett valamiről. Van egy kiinduló prekoncepció, miszerint a baloldal jelöltjeire kell szavazni, mert ez a "helyes", a "demokratikus", a "jól megértett" helyzetből következő, egyetlen lehetséges döntés. De mi van, ha a választó nem így dönt? El kell neki magyarázni, mi lenne a "demokratikus", "jól megértett", stb. döntés. Mi lesz, ha számos magyarázat után sem érti, hová kéne tenni az ixeket? Ez esetben nem érett gondolkodású, nem méltó a demokráciára, illetve a rendszer, amelyben megeshet ilyen csúfság, nem "igazi" demokrácia. Deficites, rosszul működő, egyáltalán nem működő, stb.
Amikor azt halljuk, hogy a magyar ellenzék üzenete nem jut el a választókhoz, valójában az lenne az igény, hogy a baloldal üzenete ellenállhatatlan erővel formálja a választói többség álláspontját. Amíg ez nem következik be, addig nyilvánvalóan nincs "demokrácia". A panasz, hogy a magyar választó nincs olyan helyzetben, hogy önálló álláspontot alakíthatna ki, valójában azt takarja, hogy a magyar választó makacsul nem akarja belátni a baloldal univerzális igazát. Honnan tudhatjuk, hogy ez lenne a független, önálló álláspont? Onnan, hogy a baloldalnak mindig mindenben, tudományosan igaza van - ez teljesen nyilvánvaló, nem?
Ellenőrizzük, tényleg ilyen ordasan elfogult-e a baloldali gondolkodás a világról, a választásokról, a demokráciáról: ha novemberben Trumpot választják elnöknek, akkor az amerikai demokrácia súlyosan deficites lesz - a "demokraták" és a médiatöbbség szerint; ha Bident, akkor az ország egyik napról a másikra visszatért a demokratikus útra. Ám a "demokrácia" csak akkor jön tartósan rendbe, ha négy év múlva a republikánus jelöltnek már esélye sem lesz...
Ezzel szemben a valódi demokrácia lényege, hogy minimum két ellentétes álláspont megfogalmazódhat, mindkettő érvei elmondhatók, mindkét álláspont eljut a választók többségéhez, a választók ez után úgy szavaznak, ahogy nekik tetszik, és a több szavazatot kapott irányzat kerül kormányra, ahol ténylegesen át tudja ültetni a gyakorlatba a szándékait. Akár egyetért ezzel az önjelölt "osztályfőnök", akár nem. Mivel a mai Magyarországon ez megvalósul, hazánk bizony jól működő demokrácia.

2020. szeptember 30., szerda

Sallerosztó ünnepség - megint elmarad?

Jó pár éve várja a hazai közvélemény egy része, hogy Brüsszel végre kiossza a magyar kormánynak a megérdemelt kokit és sallert. A másik része meg, hogy a fagyi visszanyaljon. Közeledni látszik a sallerosztó meccs döntési pontja: Jourova átláthatósági és jogállamisági biztos (Európai bizottsági elnökhelyettes) nyilatkozott a Spiegelnek, hogy nálunk "beteg demokrácia" épül. Válaszul a kormány lemondásra szólította fel, illetve nyílt levélben kérte a Bizottság elnökét a biztos menesztésére.
Nyelvészkedjük egy kicsit: a nyilatkozat úgy hangzott, hogy a magyar demokrácia nem illiberális, hanem ill-demokrácia, ami angolul beteg demokráciát jelent ugyan, mégis inkább szóvicc, mint hivatalos diagnózis.
A biztos valószínűleg nem tudott ellenállni a bon-mot kísértésének, kockáztatva, hogy blikkfangja diplomáciai bonyodalmakat okoz.
Még akkor is, ha nem csupán személyes szeszély ihlette, hanem az Európai Bizottság napokban megjelenő jogállamisági jelentésének megállapításai - tehát papírja is van róla. Igaz, a jelentés mögött időközben bizonytalanná váltak a szankciók.
Mint ismeretes, az uniós vezetők fele fejlesztési pénzeket vonna el a demokrácia/jogállamiság terén fekete pontos tagállamoktól, míg a másik felük nem tenne ilyet. A kiegyenlített erőviszonyok miatt patikamérlegen billeg, hogy lesz-e bármiféle pénzügyi következménye annak, ha egy tagállam - bizonyos körök szerint - renitens. Ez a mérkőzés sem ért véget.
Von der Leyen bizottsági elnök máris nyilatkozott, hogy Jourova biztos a teljes bizalmát élvezi (magyarul: nem áll szándékában meneszteni). Aki tehát arra számított, hogy valaki végre, hivatalos formában, átveheti a sallerét, tovább tördelheti a kezét izgalmában.

2020. szeptember 27., vasárnap

Csavard be, mint Viktor!

Focikedvelő miniszterelnökünk újabb bombagólját láthatta pár napja, aki figyelt: a politikai évadindító írásában megemlíti, hogy "2015 és 2019 között az egy főre eső nemzeti össztermék (GDP) 39,65 százalékkal nőtt", szemben a jóval alacsonyabb német és francia adattal. A jobboldal reakciója: kitörő lelkesedés.
Bolgár György reakciója: "a tény az, hogy még feleannyival sem. Az Eurostat adatai szerint ugyanis a 2015-ös 11 ezer 130 euróról 2019-re 13 ezer 180 euróra, vagyis 18 százalékkal emelkedett". Más ellenzéki fórumok reakciója: mély hallgatás.
Ugyanis már a 18% sem illik a gondosan épített világképbe, miszerint "tönkreteszik", "szétlopják", stb. Alighanem figyelmeztették is a lépre ment szerzőt: "figyu, ezt elszóltad, kilógsz a narratívából".
A tényleges adat (ha stabil fizetőeszközben érdekel minket) alacsonyabbnak tűnik 39%-nál, de magasabbnak 18-nál, ellenőrizheti itt az olvasó. És a 2019-es szám még fel sincs tüntetve. Nagy dilemmázás mehet az ellenzéki térfélen: ha szó nélkül beengedjük a 40%-ot, az a baj. Ha "cáfoljuk", hogy csak, mondjuk, 25%, akkor meg az lesz a baj.
A gól így is, úgy is hálószaggató. Más kérdés, hogy a nagypolitika végtelenített focimeccs legyen-e, vagy előbb-utóbb lesz jobb ötletünk.

2020. szeptember 25., péntek

Melegmesét... polcra fel/polcról le?

Megjelent egy meleg mesekönyv, és megindult a tiltakozás. Kinek van igaza?
A meleg érdekcsoportok nézőpontjából logikusnak és hasznosnak látszhat mindenbe beletenni egy csipet melegséget. Hiszen már Örkény is megírta: Az ember melegségre vágyik. Meg aztán, jó reklám lehet a borítékolható tiltakozás, növeli a forgalmat. Ráadásul, ha a túl vehemensen tiltakozók beégetik magukat, a tiltakozók ellen tiltakozók még nyitottabbá válnak az üzenetre.
Az ellenzők nézőpontjából a tiltakozás elkerülhetetlennek, noha haszontalannak látszhat - valamit tenni kell a folyamatos nyomulás ellen, ez lelkiismereti kötelesség; még ha hosszabb távon nincs is értelme, mert a meleg áradat megállíthatatlan.
A két lépés távolságot tartó elemző szempontjából elméleti és gyakorlati kérdések is felvetődnek. Ki veszi meg és kinek, milyen megfontolásból? Maradjon a polcokon? Kapjon-e jelölést? Tulajdonképpen: mit keres a melegség a mesében?
Az utolsó kérdésre egyértelmű a válasz. A mese sosem a világ sokszínűségét tükrözte, hanem viselkedésmintát és példaképet állított a gyermekeink elé. Gondoljunk bele: nem volt a történelemben annyi királyfi és királylány, ahány bekerült a mesékbe, viszont százmilliószámra éltek olyan hétköznapi emberek, akikről egyetlen mese sem szól. Hétfejű sárkány meg egyáltalán nem létezett, ám e tény nem fékezte a meseszerzőket... A szülők azt szerették volna, hogy a gyerekeik királyfiként-királylányként-sárkányölő vitézként viselkedjenek, erre nevelő izgalmas-szimpatikus példákat állítottak eléjük. Ha tehát egy mesében két királyfi jön össze egymással, az nem a sokszínűségről szól, hanem követendő példát állít, azaz mintaadó célú. Szintén fontos, hogy a mese sosem árnyalja, hanem a lehető legkontrasztosabban, fekete-fehér ellentétekben ábrázolja a világot. A mesében nincs jó banya vagy galád legkisebb fiú, aranyos emberevő óriás, sem "jó tett helyébe rosszat várj". Fiúk és lányok vannak, nincs átjárás. Nincsenek félmegoldások, a jó elnyeri jutalmát, a rossz a büntetését. A mese archetipizál, amiből épp a sokszínűség ellentéte következik: a világ kuszasága akkor sem kerül mesébe, ha ténylegesen létezik. Nem szerepel mesében a francia forradalom, kommunizmus, fasizmus, humanizmus, heliocentrizmus, sem lelkiség, sem világnézet. Ha véletlenül belekerül, az csakis ideológiai illetve propaganda megfontolásból történhet, és nem lesz hosszú életű, mert az ilyen "génszerkesztett" fércmű sematikus, unalmas, nincs rá befogadói igény.
Ennek alapján pontosan megjósolható, ki veszi a melegmesét és kinek, miért: páran esetleg véletlenül, mert nem fogtak gyanút. A light majonézt is lekapják a polcról, aztán bosszankodnak otthon. Nagyobb számban fogják venni "haladók", hogy konzervatív ismerőseiket zrikálják vele; és megveszi majd néhány próbafogyasztó, aki a valóságshow-t is csak azért nézi, hajnalig, hogy meggyőződjön róla, mennyire nézhetetlen.
Hány meleg mesél majd belőle a biológiai gyermekének, illusztrálandó, hogy "a melegség apáról fiúra száll"? Ezt tippelje meg az olvasó. Azt is, hogy hány gyerek kéri majd estéről estére: "A kétkijájfisat meséjd, anyu!"
Jelöljük-e a melegmesét, és ha igen, hogyan? A melegek szerint nyilván ne, hiszen a rögvalóról szól, nincs abban semmi. A megfontoltan nem melegek szerint meg nyilván jelöljük, pl. így: "LMBTQa-zs". Ami ellen majd a melegek tiltakoznak, de nem lesz jó érvük: ha tényleg nincs semmi különös az LMBTQ-ban, akkor abban sincs, ha feltüntetik. Ki háborogna, ha Lázár Ervin könyveire felkerülne egy "Heteró tartalom" jelzés - és vajon milyen ellenérvbe kapaszkodna?
Lekerüljön-e a polcokról az LMBT...stb. könyv, sőt általában, lekerüljön-e bármilyen könyv a polcokról, amivel nem értünk egyet (pl. Mein Kampf), ami nekünk nem tetszik (Cion bölcseinek jegyzőkönyve), amit nem akarunk megvenni (Herczeg Ferenc-összes)? Ne kerüljön le. Egyszerűen azért, mert egy egészséges világ emberei hisznek a művelődés, a kritikai gondolkodás, az emberi ész hosszú távú sikerében. Mutassuk meg, hogy nem csak homók vagyunk, hanem sapiensek is. Egy kívánatos világ tűri, de nem hozsannázza a sokszínűséget, és hosszú távon a konzervatív többség fő érve ez lesz: válaszd a valódi szabadságot, szavazz a konzervatívokra - könnyebb másnak lenni egy konzervatív demokráciában, mint önazonosnak maradni a másság diktatúrájában.

2020. szeptember 24., csütörtök

Mi a társadalmi "haladás"?

Az előző posztban kiderült, hogy nincs független művészet, noha a "haladás"-t intuitíve ezerrel nyomató művész a függetlenség illúziójában leledzhet. E jelenséget közelebbről vizsgálva érdemes kitérni a társadalmi úgynevezett "haladás"-ra és annak hátterére.
A "haladás"narratíva lineáris történelemszemléletet tükröz. A héber Biblia (Ószövetség) szerint a világ egyenes vonalon, bár vissza-visszaesve, halad egy ideálisan igazságos, paradicsomi állapot felé. A tökéletesen igazságos állapotot a világi uralkodó Messiás eljövetelekor éri el, akinek "útját" előkészíteni minden zsidó ember szent kötelessége. Jézus színre lépése, kereszthalála és feltámadása megteremtette a vágyott igazságos állapot kereteit - mármint a Jézust Messiásnak elfogadó zsidók szerint. Az ókori zsidóság ekkor két táborra szakadt: a Messiás Jézust és a világ "megváltottságát" (az Új Szövetséget) elfogadó zsidó-őskeresztényekre és a Messiást/megváltást tovább váró zsidókra.
A világ megváltásáért (tökéletesen "igazságossá" tételéért) jelenleg dolgozók - ha következetesen gondolkodnak - csak olyan judaista hátterűek és szimpatizánsaik lehetnek, akik szerint Jézus nem jelentős tényező a világban, így a megváltást sem érhette el, immár 2000 éve. Érthető módon éles ellentétbe kerülnek a Jézus tanítása nyomán felépült, megváltástanra alapított nyugati civilizáció következetesen gondolkodó tagjaival, akik úgy tudják, hogy a világ két évezred óta már nem aktivizmussal, hanem a jézusi két fő parancs (szeresd Istent teljes erőddel; szeresd embertársadat mint önmagadat) önkéntes megvalósításával válik tökéletessé, illetve csak olyan mértékben nem tökéletes, amilyenben a két fő parancsot nem tartja be mindenki, önként, maradéktalanul.
Buddhista hasonlattal: a Jézus nyomán kirobbant zsidó-zsidó megváltásvita olyan, mint ha egyesek szerint a lét "igazságtalansága" ellen harcolva jutna el az emberiség a Nirvánába, míg mások szerint az egyéni belső tökéletesedés közösségi eredményei útján.
A történeti háttér után térjünk rá a "haladás" hittételeire: a tökéletesen "igazságos" világban nincs kizsákmányolás (ad absurdum: magántulajdon), elnyomás (pl. szülői nevelés), szabadságkorlátozás (legyen bár köztörvényes), hatalommal (akár közérdekű) visszaélés, mindenki elképzelhető szükségletei betöltetnek, legkuszább vágyai kielégíttetnek, mindenki tökéletesen egyenlő (bármit is jelentsen ez a gyakorlatban). Addig kell kíméletlenül harcolni a haladás ellenségeivel és a haladást nem értőkkel, amíg ez az állapot bekövetkezik.
Könnyen belátható, hogy a fenti elgondolások - életidegenségük okán - soha nem valósulhatnak meg, viszont minden stabil közösség szétverésére alkalmasak, így borítékolható, hogy a "haladás"-ért folytatott harc útját tönkretett társadalmak és megölt "ellenség"tömegek sírjai szegélyezik - már és majd. A létező szocializmus keleten elegendő ízelítőt adott ebből, nyugaton most kóstolgatják, milyen üdvös a "független"-"haladó" véleményterror - és ez csak a kezdet.
Az úgynevezett "haladás" meg nem gondolt ordas gondolat, nincs a logikának olyan szabálya, gyakorlati tapasztalatainknak olyan eleme, amellyel ne ütközne, így csakis érzelmi alapon, a mindenkori többség véleményét félresöpörve vallható.
Érzelmi alapon persze bármi és az ellenkezője is hangoztatható vadul, az összevisszaságba belefér a ma tapasztalt anomália is, hogy a "haladás" radikális, semmilyen erkölcsi megfontolástól nem fékezett harcosai függetlennek, az emberiség buzgó jótevőinek érzik magukat, amikor öreg néniként átlökdösnék a többséget egy olyan zebrán, amelyen az egyre határozottabban nem hajlandó átmenni.

2020. szeptember 23., szerda

A művészet állítólagos függetlenségéről

Az SZFE védői azt mondják, és talán őszintén hiszik is, hogy a művészeti oktatás függetlenségéért szállnak síkra, miközben úgy tűnik, az SZFE korántsem működött függetlenül. Ez a játszma már eldőlt, jó apropó azonban a művészet - komolyan vett esetletes - függetlenségéről való elmélkedésre.
Balogh Kálmán cimbalmos mondta egy interjúban, hogy a zenész nem a közönségnek játszik, hanem a saját elhivatottságának engedelmeskedve aláveti magát egy nagyobb erőnek. Éleslátó, és általános érvényű ötlet. A művész egyfajta intuitív elhivatottságot érez, és ennek rendeli alá magát. Nem kormánytól függ tehát, hanem a saját elhivatottságintuíciójától - amely a jelek szerint gyakorta egybeesik a balliberális kormányok katekizmusával.
Így fordulhat elő, hogy egy bal-lib művész őszintén függetlennek érzi magát, miközben szélsőséges mértékben és módszerekkel támogat-kiszolgál-ajnároz egy bal-lib kurzust.
A matektanár függetlennek tartja magát, amikor szigorúan érvényt szerez a 2+2=4 igazságának. Ehhez hasonló tudományosságillúzió fűti a "haladást" tűzzel-vassal nyomató művészt is, csakhogy - kritikai gondolkodással könnyen beláthatóan - a "haladás" mögött nem áll szilárd elmélet. Sőt, a gyakorlat inkább arra utal, hogy az ú.n. "haladás" a szakadékba visz. A "haladás" biciglijét tolni ezerrel tehát nem függetlenség, hanem ordas elfogultság, jobb lenne bevallani. Gnóti szeautón.
A nemzet, a haza, az anyanyelv iránti elfogultságról nyilvánvaló, hogy elfogultság, az érintettek nem is tagadják a függőségüket. A bal-lib kurzus nyomatása azonban szóban még "függetlenség"-nek számít az érintettek tudatában és retorikájában, ideje belátni és bevallani az igazságot.

Tényleg van illiberális demokrácia?

Orbán Viktor 6 évvel ezelőtti tusnádfürdői beszéde és hétfői politikai évadindító írása szerint az illiberális demokrácia nem csupán létezik, hanem él és virul: "mi már látjuk, hogy a király meztelen. A 'demokrácia csak liberális lehet' doktrínája, az érinthetetlen bálvány, a nagy fétis ledőlt, már csak a felkavart porfelhő ülepedését kell megvárnunk, és nemcsak tudni, hanem látni is fogjuk."
Ugyanakkor, a kritikai gondolkodás jegyében, feltehetjük a kérdést, hogy vajon hogyan, milyen értelemben lehet "illiberális" egy demokrácia? Abban az értelemben bizonyosan nem, hogy a szabadságot nélkülözhetőnek tartja, hiszen ettől máris diktatúrává válik. Abban az értelemben lehet illiberális esetleg, hogy a szabadság (mint bicigli) eszetlen túltolását tartja nélkülözhetőnek - és valószínűleg el is találtuk, mit ellenpontoz az "illiberális" szóval Orbán Viktor.
Az értelem azonban továbbra is berzenkedik, hiszen a politikai irányzatok irodalma ismer bal- és jobboldali liberalizmust is, a jobboldali változatot "libertarianizmus"-nak szokás nevezni, és nem állhat ellentétben a konzervatív értékekkel, ha seregnyi angolszász konzervatív tartotta-tartja magát libertáriusnak.
A politika persze nem a szemlélődő filozofálás, hanem a lehetséges művészete: talán ezért egyszerűsíti a miniszterelnök közönségbaráttá a viszonylag bonyolult kategóriarendszert. Tény, hogy nálunk nem terjedt el a libertarianizmus. Tény, hogy nyugaton is lassanként bekebelezi a bal-liberalizmus, így nem sok követendő marad belőle. Kár, mert a Voltaire-nek tulajdonított híres elvet (Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.) mintha a konzervatívok képviselték volna nagyobb meggyőződéssel az utóbbi évszázadban, így a libertarianizmus elpárolgásával az elv is légiesedni látszik. Jobboldalon romlik a stílus, és sovány vigasz, hogy baloldalon ki sem alakult: ha nem vagy fenntartás nélkül a bal-lib véleményführerekkel, nem létezel.
Elfogy körülötted a levegő. Márpedig ez így nem helyes, pláne nem liberális. Helyre kell állítani a különböző nézetek sokszínű együttélését, bármilyen dühösek is ettől az önmeghatározás szintjén "liberális"-ok.
Ezt a helyzetképet fogalmazza meg harcias tömörséggel az írás: "Az 'olyan, hogy illiberális demokrácia, nincs' és a hasonló mondatokat most már a politikai ostobaságok könyvébe jegyzik föl". Praktikusan, politikai akcióra készen fogalmaz, ám talán már túl sommásan is, ami az előző bekezdésben írt stílusromlás jele. Mindent a lehető legegyszerűbben, de annál nem egyszerűbben - mondta Einstein -, érdemes ehhez tartani magunkat.

2020. szeptember 17., csütörtök

Így mossák az agyadat 3. rész

Az origo.hu is kitett magáért: Mélypont-díjas cikkében friss ügyként tálal egy 2019-es ügyet, és elfelejti belinkelni az összefüggéseket. Elfelejti megadni a helyszínt (London) is, nehogy az olvasónak feltűnjön, hogy "jé, erről mintha már olvastam volna". A tisztességes újságírás szabályai szerint meg kellene említeni, hogy nemrég (szept. 3.) hoztak ítéletet ebben a tavalyi ügyben. Aki a megtévesztő tálalás hatására elborzad, hogy újabb bűncselekmény történt (migráns hátterű elkövetővel), az agymosás áldozata lett.

2020. szeptember 15., kedd

Így mossák az agyadat 2. rész

Az azonnali.hu víruscikke szerint "a régióban nem áll valami jól Magyarország". A cikkhez közölt grafikonok szerint viszont dehogynem: Ausztria és Horvátország összadatai 2,5-szer magasabbak, Romániáé 3,5-szer. Egyedül Szlovákia büszkélkedhet jobb eredményekkel, a különbség 0,35-szörös. Tehát a számok fényében elég jól állunk. Aki bedőlt a cikk megtévesztő címének, agymosás áldozata lett.

2020. szeptember 9., szerda

Így mossák az agyadat 1. rész

Ebben a sorozatban a manipulatív szándékkal szerkesztett híranyag legfeketébb "gyöngyszemeit" mutatom be.
Íme az első Mélypont-díjas cikk: https://index.hu/belfold/2020/09/09/buntetnek_de/
A cikk címe (Mától büntetnek, de csak figyelmeztetés után) alá ezt találták írni a tartalomlistán: "Nem büntetnek kétszer, ha jegyünk sincs, nem csak maszkunk."
A hír valós tartalma az lenne, hogy - a súlyosbodó járványhelyzetre tekintettel - megbüntetik azt, aki nem visel maszkot a közösségi közlekedési eszközökön, illetve nem szabályosan hordja azt. Előtte azonban figyelmeztetik a szabályos maszkviselésre.
A manipulatív alcím azt sugallja, hogy az új intézkedés valahogyan a blicceléssel is összefügg, pedig dehogy. Akinek nincs jegye, azt eddig is büntették, figyelmezetés nélkül, és ezután is büntetik, szintén figyelmeztetés nélkül. Kétféle szabálytalanságot eddig sem büntettek duplán, tehát e téren sincs változás. Egy korrekt cikk végén a szerző érdekességként esetleg megjegyezhette volna, hogy mellesleg a szociopata, aki figyelmeztetés után sem húz maszkot, blicceléssel már nem ront a helyzetén, így is, úgy is 8eFt-ot fizet (idővel emelkedő mértékben, a közösségi közlekedési birságok bonyolult algoritmusa szerint). Ám minimális állampolgári érzékkel beláthatta volna, hogy ennek semmi köze a járványügyi intézkedésről szóló konkrét hírhez.
Aki a cikket felületesen átfutva arra jutott, hogy "tehát nyugodtan bliccelhetsz, ha már maszkot sem húzol", az agymosás áldozata lett.

A szivárványos zászló esete a sokszínűséggel

A Budapest IX. kerületi önkormányzatra tűzött szivárványos zászló (letépése, visszahelyezése, babaváró zászlóval történő kiegészítése, stb.) kapcsán izgalmas vita kezdődött arról, hogy vajon a sokszínűség nő vagy csökken-e ezáltal.
Az egyik megközelítésben a szivárvány a nemi identitások sokszínűségét legitimálja egy nyitottá teendő társadalom szemében, ezért üdvözlendő. A másik megközelítésben a "normális" heteroszexualitás ellen foglal állást, a devianciát reklámozza, ezért eltávolítandó.
Kirekeszt-e a szivárvány, ha mindennek szabad lenni, csak "normálisnak" nem? Mit mond erről a logika?
Első megközelítésben a logika a zászló kifüggesztőit igazolja, mivel egy megengedőbb rendszer joggal tart igényt fölényre egy kevésbé megengedő rendszerrel szemben. A nemi identitások és magatartások széles körét elfogadók joggal igyekeznek a mindössze két (női és férfi) identitást elismerők fölé kerekedni – AMENNYIBEN a sokszínűség önmagában vett érték.
Egy toleráns irányzat nem kritizálható eredményesen azzal, hogy miért nem tolerálja az intoleranciát. Nem feladata ugyanis tolerálni önmaga ellentétét, ahogy a demokrácia sem köteles demokratikusan tűrni az antidemokratikus szélsőségek aknamunkáját, és ettől nem válik antidemokratikussá.
Viszont a kritikai gondolkodás jegyében feltehetjük a kérdést, hogy vajon önmagában vett érték-e a sokszínűség - és azt válaszolhatjuk, hogy nyilvánvalóan nem. Önmagában vett érték a társadalmi jólét, a sokszínűség pedig ennek alárendelten vagy érték, vagy nem. Ha társadalmi jóléthez vezet, akkor érték, ha nem vezet ahhoz, akkor - a következménye miatt - nem érték.
E vonalon tovább haladva feltehetjük a következő kérdést: a nemi identitások sokszínű megélése milyen következményekhez vezet a társadalmi jólét terén? Amennyiben arra jutunk, hogy negatív következményekkel jár, akkor ez - szélesebb logikai keretben - érvényes érvelés lehet a nemi identitások sokszínűségét hirdető zászló kitűzése ellen. (Ha megfontoljuk, hogy a szivárvány eredetileg Isten szövetségét jelképezi a Vízözön utáni emberiséggel, akkor pedig beláthatjuk, hogy a szivárványos zászló körüli vita álláspontjai még messze nincsenek kifejtve.)

2020. július 27., hétfő

Kinek nyúlták le az indexét?

Állítólag az index.hu-t nyúlták le csúnya, gonosz, sőt nagyon csúnya, nagyon gonosz, patás lábú befektetők. Akik egyébként baloldaliak... A szerkesztőség tiltakozik, vele tiltakozik az ellenzék, és ahogy ez lenni szokott, a tiltakozók ellen is tiltakoznak a másként gondolkodók.
Azon meg senki nem gondolkodik, pontosan hogyan lehet lenyúlni egy portált. A tulajdonos kérésére, másképp nem megy.
Ha nekem, Gipsz Jakabnak van egy gipsznews.hu című korszakalkotó portálom, azt konkrétan senki sem tudja lenyúlni. Ha anyagi problémáim támadnak, és felkérek egy "lenyúlós" befektetőt, de másnap meggondolom magam, regisztráltatok egy gipszhir.hu (vagy akár kovacsjenohirek.hu) oldalt, és ott folytatom, ahol állítólag "lenyúltak". Már, ha tényleg, őszintén és frankón akarom folytatni.
Pontosan mi akadálya lenne annak, hogy a nepszabadsag.hu ma is ossza az észt pl. hetfejuturul.hu vagy haladohirek.hu néven? Szerződéses akadálya biztosan nincs, ha csak nem arról szól az idevágó passzus, hogy az érintettek önként, esetleg jelentős összegért cserébe, lemondanak a jövőbeni közírásról...
Az index-ügy valójában kétoldalú közönséghülyítő játszma: adott egy hírféle portál, aminek már nincs pénze fizetni a dolgozóit (sokan vannak, tessék megnézni, hányan írtak alá). Keres egy előre tudhatóan "lenyúlós" befektetőt, és felkéri, hogy fektessen be. Úgy okoskodik, hogy a lenyúlós PR-bomba hatalmasat durran majd kül- és belföldön. Hiszen beleillik egy évek óta szorgosan írt és sulykolt forgatókönyvbe, kajálni fogják a fanok. A befektető meg előre látja, hogy ilyen játszma készül, ám úgy okoskodik, hogy érdemes belemenni, mert ő jön ki jobban belőle. A Népszabadság hasonlóan gyanús körülmények között híresztelt "lenyúlása" óta tudható, mi lesz a reakció: 1. oldalon értelmiségi nyavalygás, 2. oldalon értelmiségalázás. 1. oldal népszerűtlenebb lesz, mint volt, 2. oldal meg ellenkező irányba mozdul a felmérésekben.
Logikus kérdés, hogy miért kamuzza bele magát a portál egy borítékolhatóan vesztes játszmába. Tippem szerint értelmiségi hübriszből: jobbnak tűnhet 10 erősen felhergelt fan, mint 20 félig hergelt ingadozó. Csakhogy a demokráciát szavazattöbbségre játsszák, az nyer, aki több szavazatot kap.

2020. június 10., szerda

Mi lesz a fekete életekkel?

Alapvetően az, amit - saját szerencséjük kovácsaiként - az afroamerikaiak kezdenek az életükkel.
Háttér: 2020. május 25-én őrizetbe vétel közben, rendőri brutalitás miatt meghalt az afroamerikai George Floyd, aki - a wikin olvasható adatok szerint - nem volt vétlen, így szobor helyett börtönt érdemelt volna, ha sikerül szakszerűen őrizetbe venni. Halála tüntetéssorozatot váltott ki, zavargásokkal és fosztogatással. A brutális rendőröket letartóztatták, ellenük példát statuáló vádat is emeltek, ez azonban nem vetett véget a tüntetéseknek. A tiltakozók rendszerszintű igazságtalanságokra panaszkodnak. De van-e tényleges rendszerszintű igazságtalanság?
Az index.hu cikkét olvasva: az afroamerikaiak helyzete úgy rossz, ahogy van, és erről rajtuk kívül mindenki tehet. Ha ez igaz, akkor jogos a felháborodás, és célszerű addig tüntetni, amíg érdemi változás nem következik be.
Ám ha nem igaz, akkor kb. felesleges tüntetni, és érdemi változás sem várható, legalábbis nem az érintettek aktív részvétele nélkül. Vegyük sorra az index.hu érveit, és ütköztessük őket a valósággal, illetve az észszerűen igazságos társadalom modelljével.
1. Az afroamerikaiak rosszabb jövedelmi helyzetben vannak az átlagnál.
- Ez kimeneti eredmény (outcome) leírása, és nem érdemi érv, mivel az esélyegyenlőség nem ígéri a kimenetek egyenlőségét, sőt. Egy észszerűen igazságos társadalomban a jövedelem teljesítményfüggő. Mivel az egyéni teljesítmények különbözőek, logikus módon a jövedelmek is különböznek. Ha az afroamerikaiak összjövedelme átlag alatti, az közelebbi vizsgálatot igényel, megállapítandó, hogy milyen folyamatok, mechanizmusok eredménye. A vizsgálat során fény derülhet rendszerszintű igazságtalanságra (pl. minden afroamerikai gyerek iskolai osztályzatából levonnak egy jegyet, fizetéséből büntető %-ot, a hivatalban elfektetik a vállalkozásbejegyzési kérelmét, stb.), de ha nem derül fény efféle nyilvánvaló igazságtalanságra, akkor az alacsonyabb összjövedelem bizony az alacsonyabb egyéni teljesítmények eredménye, és pont így igazságos.
2. Az afroamerikaiak az utóbbi évek gazdasági fellendülése alatt sem zárkóztak fel, az utóbbi 20 évben, relatíve, „szegényebbek" lettek.
- Ez még mindig a kimeneti eredményről szóló állítás, és nem érdemi érv. Ha megnézzük a jövedelmi grafikont, a latinok is többet keresnek a feketéknél, ami el kellene, hogy gondolkodtassa a társadalomkritikusokat: milyen rendszerszintű oka lehet annak, hogy a latinok feljebb vannak? Valószínű, hogy semmilyen. A latinok frissebben bevándoroltak, ezért logikus, hogy a helyzetük összességében elmarad a régebben bevándorolt, zömében fehér többség helyzetétől. Még nem olyan képzettek, még nem olyan szilárdan beágyazottak, stb. A(z akaratuk ellenére behurcolt) feketéknél azonban adott a hosszú jelenlét, mi hiányozhat? Mi más, mint az iskolai végzettség és a munkaerő-piaci teljesítmény?
3. A fehérek vagyona tízszer akkora, mint az afroamerikaiaké.
- Ez továbbra is kimeneti eredmény, és közelebbről megvizsgálva újra zavarba kellene, hogy ejtse a kritikailag gondolkodó társadalombírálókat. A latinok jobb vagyoni helyzetben vannak az afroamerikaiaknál, az ázsiaiak pedig sokkal jobb vagyoni helyzetben. A vagyoni különbségek hátterében ezért nem valószínű, hogy a bőrszín áll. Ha az ázsiaiaknak sikerül vagyont szerezni, akkor a bőrszín nem lehet akadály, azaz mindenkinek sikerülhet, nem? Ha az ázsiaiakat megfizetik, akkor minden nem-fehér bőrszínű dolgozónak megvan az esélye, hogy jó munkával jó pénzt keressen.
4. A koronavírusba az átlagnál több afroamerikai halt bele.
- Ez ismét kimeneti eredmény, így nem érdemi érv. Mellesleg a briteknél és a franciáknál is hasonló problémák adódtak, az afrikaiak mellett az arabok, pakisztániak, stb. körében, és ott is vizsgálják a lehetséges okokat: a jövedelem, a lakásviszonyok, az egészségi állapot merültek fel lehetséges tényezőként. Ám kritikailag gondolkodva tegyünk fel egy ellenőrző kérdést: arányában több svéd halt meg, mint magyar, ez tehát a svédek hátrányos helyzetét valószínűsítené? Indul-e vizsgálat arra, hogy kevesebbet keresnek-e, rosszabb körülmények között élnek-e, rosszabb egészségi állapotban vannak-e a svédek a magyaroknál, és hogy mit kellene tenni az „elnyomott" svédek felzárkóztatásáért? Ha nyilvánvalóan nem indul ilyen vizsgálat, mert nevetségesen illogikusnak tartanánk, akkor észszerűen mit várhatunk az amerikai/brit/francia vizsgálattól?
Rendszerszintű problémáról akkor beszélhetünk, ha találunk olyan társadalmi csoportot, amely átlagos input-ot (bemeneti teljesítményt) tesz le az asztalra, cserébe átlag alatti output-ot (kimeneti jövedelmet) kap, és ennek konkrét jogi vagy informális okát is be tudjuk azonosítani. Az USA-ban nincs ilyen beazonosítható ok, a logikus következtetés tehát, hogy az átlag alatti output oka az átlag alatti input, megoldása pedig, hogy az érintettek - destruktív háborgás és többségvádolás helyett - közelítsék az input-jukat az átlaghoz.
Nem rendszerszintű igazságtalanság, hanem afroamerikai érdekkörbe tartozó probléma, hogy pontosan miért lehet átlag alatti az input, és hogyan közelíthető az átlaghoz. Össztársadalmi érdek is egyben, hogy erről nyílt vitát folytassanak, majd az afroamerikaiak önvizsgálatot tartsanak, felvállalják a felelősségüket, és rendbe tegyék a házuk táját. Vegyenek példát az ázsiaiakról és a latinokról. Egy észszerűen igazságos társadalomhoz felelősségteljesen viselkedő egyének és közösségek kellenek. A hasznos társadalomkritikához pedig a trendi „meg nem gondolt gondolat"-nál igényesebb hozzáállás.