2019. november 4., hétfő

A 2022 hadművelet

Az októberi önkormányzati választás viszonylagos kudarca, azaz Budapest elvesztése után a Fidesz megvizsgálta a lehetséges okokat, többek között a Borkai-botrány imázshatását, és rövid úton arra jutott, hogy fokozni kell a keménységet, mármint kifelé. Én az ellenkezőjét javasolnám, persze nem garantálva a '22-es győzelmet - de nem is feltétlenül a folyamatos kormányon lét szolgálja a köz javát.
A Fidesz 2022-es bukását nehéz lesz elkerülni, mivel a demokrácia elemi kelléke a ciklikus kormányzás. Kormányok jönnek-mennek, az irányváltás egyébként is inkább retorikai, mint tartalmi, négy év erre kevés idő. Nem angyalok váltják az ördögöket, és nem is fordítva. Egy kormány, amelyik azon keménykedik, hogy a 3. után 4. ciklusa is legyen neki, a fárasztást butasággal toldja meg. Miután lefárasztotta a választóit, még fafejű imázst is teremt magának, ami megnehezíti a későbbi visszatérést.
Ha a Fidesz tényleg közérdekben gondolkodik, a jobb / konzervatív / hagyomány párti / közösség párti oldalnak hosszú távon is szüksége lesz életképes érdekképviseletre, és ehhez kell egy nem nullára amortizált párt. (Aki hajlandó tanulni a múltból, keresse vissza az MSzP afférját Gyurcsány Ferenccel: ha utóbbi 2006-ban nem keménykedik szemkilövős rendőrattakkal, és ha 2009-ben nem a haverját/üzlettársát nevezi ki erőből ügyvezető miniszterelnöknek, hanem korrekt módon választást ír ki, az MSzP valószínűleg veszít abban a körben, ellenben ma életképesen képviselhetné a baloldalt. Azért vegetál ma, mert 2006-09 között nullára amortizálta magát, és a politikai kómából nagyon lassan lehet kijönni. Visszanézve világos, még egy kérlelhetetlen bal-lib számára is, hogy nem érte meg keménykedni, ragaszkodni a megtarthatatlanhoz.)
Igaz, és e blogon számos korábbi posztban kritizált állapot, hogy a magyar bal-lib aktivisták gátlástalanul hamisítanak, torzítanak, ferdítenek, tojnak a tényekre, csőcseléknek tartják a népet, és értelmiségi abszolutizmust igyekeznek gyakorolni a "büdös parasztok" feje felett. Erre azonban nem jó válasz, ha a Fidesz is átveszi a stílust. 1. elveszíti a versenyelőnyét; 2. a maga táborát ilyen attitűddel csak zsugorítani tudja.
Az imázsőrzéshez tartozik, hogy a bal-lib oldal goebbelsi módszertannal sulykolt legordasabb rágalmait vissza kell verni, de nem erővel, hanem érdemi érvekkel, tényszerű cáfolatokkal, hatásos higgadtsággal. (Gyengébbek kedvéért: nem Bayer Zsolt-módra.) A keménykedés itt nem jön be, a vitákat hallgató-néző benyomása szerint az okosabban, tényszerűbben érvelőnek lesz igaza, ezt a benyomást lehet elegánsan-intelligensen alakítani.
Javaslatom: szellemi emelkedettség, elegancia, irónia (és főleg önirónia), sportszerű alárendelődés a választói akaratnak. Így megelőzhető a nullára amortizálódás, és ráadásul, a választó időnként méltányolja az akaratának való alárendelődést, így ez akár szavazatokat is hozhat. Utóbbi nem garantálható, de egy szellemileg emelkedett, elegáns, önironikus és sportszerű Fidesz ideális állapotban szállhat ringbe 2026-ban vagy 2030-ban.
Focinyelven szólva, egy - talán - vesztés felé haladó meccs második félidejében nem rugdossuk össze-vissza az ellenfelet, mert az úgysem segít; sportszerűen hajtunk, elegáns játékkal nyűgözzük le a nézőket, elfogadva, hogy ha ezúttal nem jön össze, akkor majd a következő kupán nyerünk. Ki tudja, talán éppen ettől jön össze mégis...
U.i.: Akit érdekel, hogyan győzhet 2022-ben az ellenzék, hogy abban legyen közjó szempontból köszönet, itt olvashatja.

2019. november 3., vasárnap

Etikai alapvetés 4. rész

Teszteljük az 1. szabály (Tiszteljük az emberi életet, kivéve az életet visszaesően nem tisztelők életét.) működőképességét.
Elöljáróban szögezzük le, hogy egy tökéletes világban egyetlen ember sem kerülhetne el nem követett gyilkosságért börtönbe, pláne nem kivégzésre. Egy tökéletes világban a nyomozó hatóság nem emelne súlyos vádat ártatlanok ellen, de ha mégis, a bíróság nem adna helyt a vád fabrikációinak... Ám ha belegondolunk, egy tökéletes világban gyilkosság sem létezne. Mivel időről időre történnek gyilkosságok, kénytelenek vagyunk tudatosítani, hogy a világunk nem tökéletes, és mi nem egy megálmodott idillhez képest, hanem a tényleges állapotra keresünk optimális rendezőelvet.
Szintén szögezzük le, hogy gyilkosság alatt a megfontolt, higgadtan mérlegelt életelvételt célszerű érteni, amikor az elkövető fejében megfordult annak a lehetősége, hogy az áldozatot életben is hagyhatná, de tudatosan elvetette ezt a lehetőséget. Nem tartozik ebbe a kategóriába a halálos közlekedési balesetet okozó, akkor sem, ha több ilyen balesete volt, mert az elzárás nála eredményes lehet. És nem tartozik ide a részegen többször is halálos kimenetelű verekedésbe keveredő ember, mivel esetében a kontrollvesztést kiváltó helyzet megelőzhető a fogvatartással. Szintén nem tartozik ide az abortuszt ismétlődően megrendelő/végrehajtó ember, mert a magzati élet elméletben emberi, a gyakorlatban mégis enyhébb érzelmi reakciót vált ki, így nem kezelhető a megszületettek életével azonos módon. Az alábbi okfejtés kizárólag olyan visszaeső gyilkosokra vonatkozik, akik józan mérlegelést követően képesek elvenni az emberi életet, mert számukra az nem képvisel felbecsülhetetlen értéket.
A jogvédőkkel szemben én azt hangsúlyozom, hogy az első súlyos jogsértés a gyilkosság áldozatát érte, és nem az elkövetéssel gyanúsítottat. A rendészet feladata az lenne, hogy garantálja mindenki életét, szemben azzal, hogy a már elvett élet után keresni kezdi a tettest. Az áldozatnak joga volt az élethez, ám ezt nem tudtuk számára biztosítani, azaz minden nyomozás egy kudarcos, deficites helyzetből indul.
A jogvédőkkel szemben én azzal érvelek, hogy a jövőbeni áldozatok életének védelmére kell helyezni a hangsúlyt, és nem arra, hogy a megholtat úgysem lehet visszahozni... Ez ugyanis nem indokolja az elkövető mielőbbi szabadlábra helyezését. A társadalom védelme nyilvánvalóan magasabb szintű lesz, ha az életet semmibe vevő elkövető soha nem szabadul. Viszont erős ellenérv, hogy az ember változik, a gyilkosok egy része is teljesen átalakul, magába száll, életreformot hajt végre. Csak pontosan melyik része az? Azt lehet(ne) néhány év elteltével szabadlábra helyezni, és nem a másik részt. Hogy melyik elkövető melyik csoportba tartozik, elvben a börtönpszichológus tudná megállapítani - ám ha ez sikerülne, definíció szerint nem lehetnének visszaeső gyilkosok. Mivel vannak ilyenek, tudatosítanunk kell, hogy a börtönpszichológus nem tudja eredményesen megállapítani, ki változott meg, és ki nem. Ebben a képességdeficites helyzetben elfogadható kompromisszum, hogy aki az első gyilkossága után néhány évvel, alapos vizsgálat alapján megváltozottnak tűnik, azt kiengedjük, és majd kiderül, ami kiderül. Ezt indokolja a humánus szemlélet.
Ha azután az egyszeres gyilkosból kétszeres gyilkos lesz, az teljesen más helyzetet eredményez, mint a fentebb vázolt: kétszer senkit sem vádolnak meg alaptalanul, kizárhatjuk tehát a justizmordot. Kétszeres gyilkosnál már nem a megváltozás lehetősége, hanem a megváltozásra képtelenség az alapértelmezett vélelem. Ilyen helyzetben még mindig mondhatnánk, hogy maradjon börtönben élete végéig, de e mellett érvelve 1. elhanyagolnánk a szökésveszélyt - előfordulnak szökések; 2. elhanyagolnánk, hogy a visszaeső gyilkos világképében az életnek nincs kiemelt értéke, így a saját életének sincs - és ezt szívesen el is mondja nekünk, ha megkérdezzük.
A kemény gyilkosok nem félnek a kivégzéstől, azt tetteik logikus következményének tartják, a humánumot pedig a gyengeség jelének.
A rajtuk gyakorolt emberiesség ezért diszfunkcionális vagy egyenesen kontraproduktív: veszélyezteti a jövőbeni áldozatok életét, miközben az elkövető felé nem gyakorol általa méltányolt gesztust.
Három megfontolás akadályozhatja meg a kivégzést: 1. a hóhérhiány; nem népszerű szakmáról van szó; 2. az ideológiai kiállás, miszerint világunkban ártatlanok meghalhatnak ugyan, mert ezt nem tudjuk megakadályozni, de emberségükből kivetkőzött bűnösök nem, mert ezt már meg tudjuk akadályozni. Érdemes ezt a paradoxba hajló gondolatmenetet Philippa Foot erkölcsi dilemmái fényében megfontolni, amit meg is teszünk a következő részben. 3. Annak megfontolása, hogy a cinikus hatóságok esetleg legyárthatják a kivégzést eredményező súlyos indokokat, miközben azok valójában nem állnak fenn; ezt a lehetőséget a 6. szabály kapcsán elemezzük.
Mivel az 1. szabály jár a legkeményebb következményekkel, így vele kapcsolatban a legapróbb kockázat is vétótényező lehet, csak minden eshetőséget alaposan végigelemezve nyilváníthatjuk működőképesnek.
Folyt. köv.

2019. október 27., vasárnap

Etikai alapvetés 3. rész

Észszerűnek tűnik preferenciáinkat az alapvető emberi jogokból és az "általános emberi tisztesség"-ből levezetni: tartsuk tiszteletben az életet, a testi épséget, a testi-lelki szabadságot, a magántulajdont, a boldogságra törekvést, és legyünk együttérzők, szolidárisak embertársainkkal. Mint minden elvet, a fentiek érvényét is a lehetséges ütközésekkel és határhelyzetekkel tudjuk tesztelni.
A visszaeső gyilkos élete nyilvánvalóan ütközik a jövendőbeli áldozata életével: vagy az egyiket választjuk, vagy a másikat, nincs középút. A nem kívánt terhességgel élő anya boldogság utáni vágya is ütközik a magzata életével; ha könnyedén össze tudnánk őket egyeztetni, nem lenne abortuszvita. Ha belegondolunk, a magántulajdon sérthetetlensége is ütközik az állami adóztatással, csak persze nem szoktunk belegondolni. A szolidaritás elve pedig sűrűn ütközik az "általánosan elvárható magatartás" elvével, például amikor a segélyért folyamodó úgy került nehéz helyzetbe, hogy egyszerűen nincs kedve dolgozni, vagy felelőtlenül költi el a jövedelmét. Társadalmi szinten, a szolidarítás a teljesítményalapú boldogulás elvével ütközik, amennyiben mások kemény munkával szerzett javait azért kellene elkérni (elvenni), hogy kisegítsük a munkára / célszerű életvitelre önhibájukból nem hajlandókat. (Igaz, hogy nem minden esetben a hajlandóság hiányzik, de most az elvek ütközését eredményező határhelyzeteket vizsgáljuk.)
Belátható, hogy önmagában a fenti elvek egyike sem alkalmas társadalmaink irányítására. Alkalmas-e erre az elvek hierarchiába rendezése, azaz fontossági sorrendjük megállapítása? A puding próbája az evés: ha sikerül őket működőképes hierarchiába állítani, és ezáltal minden előadódó, sőt elképzelhető, helyzetet kezelni, akkor valószínűleg igen. Mi legyen a legfontosabb preferencia?
1. Tiszteljük az emberi életet.
2. Tiszteljük a szabadságot.
3. Tiszteljük a magántulajdont.
4. Tiszteljük a boldogság keresését.
5. Legyünk szolidárisak a szükséget szenvedőkkel.
Ez az értékhierarchia valamelyest csökkenti az ütközések számát, de csak amennyiben különböző szintű értékek között alakul ki konfliktus: gyilkos és áldozat, tolvaj és tulajdonos között viszont azonos fontosságú értékek ütköznek. Ezért kénytelenek vagyunk kivételekkel árnyalni, és így tenni működőképessé az értékhierarchiát, az alábbiak szerint.
1. Tiszteljük az emberi életet, kivéve az életet visszaesően nem tisztelők életét.
2. Tiszteljük a szabadságot, kivéve a szabályokat súlyosan megszegők szabadságát.
3. Tiszteljük a magántulajdont, kivéve a magántulajdont nem tisztelők magántulajdonát.
4. Tiszteljük a boldogságkeresést, kivéve, ha az mások életének, szabadságának, magántulajdonának elvételével járna.
5. Legyünk szolidárisak, ameddig a megsegített életét mentjük, és őt munkavégző helyzetbe hozzuk – de itt érjen véget a szolidaritás, a többi múljon az egyéni teljesítményen.
6. Kövessük nyomon, mi lesz az elvekből a gyakorlatban, és ennek alapján értékeljünk.
A fenti szabályok mindegyikéről köteteket lehetne írni (és írnak is), az etikai alapvetéshez azonban talán elegendő lesz egyenként megvizsgálni őket a következő posztokban.
Ennek keretében kitérünk majd olyan jól hangzó, ám a gyakorlatban nehezen preferálható jogokra is, mint az "emberi méltóság", a "jó oktatáshoz" vagy épp a "kultúrához" való jog.

2019. október 14., hétfő

Főpolgármester-váltásra

Idén két Karácsonyunk lesz: a keresztény mellett egy főpolgármester. Előbbi a Messiás születését ünnepli, utóbbi valami mást képvisel, ezzel együtt inkább jó hír, mint rossz.
Kezdem a jóval. Az ellenzéknek kellett már egy kis sikerélmény, most végre megvan. A Fidesz sokszor, sok helyen tolta túl a biciklit, ezt nem lehetett szó nélkül hagyni. A hatalmi elit elkényelmesedett, cinikussá vált – úgy vélte, bármit megtehet, a hatalomtechnikai manőverek úgyis hivatalban tartják. Október 13-án kiderült, hogy a hatalommérnökség nem mindenható, a 'zemberek helyenként makacs dolgok, hivatalba betonozódás ellen jön az ellenzéki ütvefúró; 2022-re lehet belőle légkalapács. A Fidesz kapott három kegyelmi évet, hogy – közösségünk érdekében – kutyából szalonnává váljon, vagy eltűnjön a süllyesztőben. Irónia: az ellenzéki sikert az hozta meg, hogy végre mertek nagyok lenni.
Lássuk az elkerülhetetlen negatívumokat. Korrupciómentesség helyett ellenzéki előjelű korrupció indul be, csak a kedvezményezetti kör változik; mostantól egyesek helyett kettesek rokonai, üzletfelei kerülnek közpénzközeli helyzetbe. A "képmutatás" nem véget ér, hanem retorikát vált, a "haladás" PC nyelvezetével mutat élet(mód)szerűtlen képet; amennyire az eddigi elit "családcentrikusan" nőzött, az alternatív elit annyira "támogatja" majd a mélyszegénységet a Rózsadombról. A hajléktalanok száma nem csökken, hanem nő, a szolidárisabb ellátás ígérete mélyebbre süllyeszti őket a diszfunkcionális együttérzés poklába.
Budapest nem európaibb lesz, hanem – London, Párizs és társai mintáját követve – afrikai és közelkeleti állapotok felé deklasszálódik. Az ideológiai multikulti pedig szabadság helyett McDonalds-effektust hoz: mindenütt egyforma design és választék, mégsem boldogít, mert ócska, egészségtelen, és tönkre tesz.
Viszont minden generáció ragaszkodik hozzá, hogy a saját kárán tapasztalja meg, mennyiben tökéletesíthető az unalmassá vált észszerűség. Minden újszülöttnek ki kell próbálnia, mi lesz az ingyen ebéd ígéretéből. A zavaros helyzetek – pl. rendszerváltozás után – jellemzően ellenkező előjelű zavaros állapotokon átmenve tisztulnak, optimistán feltételezhetjük hát, hogy a tisztulás felé haladunk.

2019. október 7., hétfő

Etikai alapvetés 2. rész

Az erkölcsi szabályzat gyakorlatilag mindenki által elfogadott alapját (lehetséges alapjait) keresve az alapvető és másod- harmadlagos emberi jogokkal megegyező preferenciákra bukkanunk. Preferenciákra Hume guillotinja miatt van szükség: David Hume levezette, hogy tényállításokból (pl. egy tudományos modellből) nem következik magatartási szabály, kizárólag preferenciákból. Egy magatartási szabályzathoz tehát meg kell adnunk a preferenciáinkat.
Általánosan elfogadott preferenciának tűnik például, hogy védjük az emberi életet, magántulajdont, szabadságot, magánszférát, méltóságot, továbbá hogy lehetővé tegyük az egyén boldog kiteljesedését, vágyainak maximális betöltését. Ezeknek a preferenciáknak többé-kevésbé megfelel a “mindenki szabadsága addig terjed, amíg nem korlátozza mások szabadságát” elven alapuló szabályzat. Ki-ki boldoguljon tetszése szerint. és hagyjon másokat is boldogulni – mondhatnánk általános iránymutatásként, és ha ez elég lenne az emberiség fontos problémáinak kezeléséhez, lemondhatnánk a szabályzatkészítésről, mivel ez a szabadságalapú szabályzat jó ideje készen áll.
Van azonban két nehezen megkerülhető probléma: egyrészt, a szabadságelvből feloldhatatlan érdekütközések alakulnak ki, például egy gyermek nélkül kiteljesedni kívánó anya, és a megfogant gyermeke között, aki csak megszületve tud(na) kiteljesedni; másrészt, a játékelméleti közlegelők működőképességének biztosítása, ami a közjóra hivatkozva bevezetett és kikényszerített korlátozásokat feltételez. A szabadságalapú szabályzat középpontjában az egyén áll, és teljes mértékben hiányzik belőle a közösség és a közjó fogalma. A játékelméleti közlegelő pedig elkerülhetetlenül tönkremegy, ha minden szereplő kizárólag az egyéni érdekeivel törődik, és az egyéni szabadságára összpontosít. Közlegelőként modellezhető például az esőerdő, az állatvédelem, és az éghajlatváltozás kezelése. Kiegészítő preferenciánk tehát, hogy közlegelőink legyenek fenntarthatók.
Ha sikerül beépíteni a szabályzatba a közlegelőket működtető kiegészítést, az szerencsére feloldja az anya és nem kívánt gyermeke közötti érdekkonfliktust is, ezért a fenti két probléma közül elég a második kezelésére összpontosítani. A szabályok kidolgozása előtt szót kell még ejtenünk a szabályhierarchiáról: kénytelenek vagyunk rögzíteni a preferenciáink sorrendjét is, hogy amikor nem teljesülhet egyszerre minden preferencia, tudjuk, melyiknek van elsőbbsége a többi kárára. A gyakorlat számtalan preferenciaütközést produkál: a vagyonát védő ember elveheti-e a tolvaj életét; és a közlegelőt védő hatóság?; az életét védő ember elveheti-e leendő gyilkosa életét; és az egyének életét védő hatóság megteheti-e ezt egy visszaeső gyilkossal? (Az utóbbi két dilemmában ugyan nem értékek, hanem érintettek állnak szemben egymással: nem a magántulajdon/közjó ütközik az emberi élettel, hanem az áldozat élete az elkövetőével – ennek ellenére modellezhető preferenciaütközésként a probléma, hiszen lehetőség szerint mind az áldozat, mind az elkövető életét szeretnénk megvédeni.)
A preferenciák hierarchiája próba-szerencse alapú lesz: gyakorlati eseteken teszteljük, hogy milyen fontossági sorrend adja a legjobb eredményt. Könnyen belátható, hogy az emberi életet célszerű első helyre tenni, mert ha a többi preferenciára hivatkozva elvehetnénk az emberek életét, az eredmény egy erőszakalapú, zavaros, boldogtalan világ lenne. Kicsit nehezebb, de lehetséges belátni, hogy bűnismétlés esetén a gyilkos élete elvehető, mert egyrészt természetesen az ő élete is védelmet érdemel, másrészt az áldozata élete is azt érdemelt (volna), továbbá esetleges jövőbeni áldozatainak élete szintén védelmet érdemel, ami csak a visszaeső gyilkosok halálbüntetésével biztosítható. Ennek alapján, a visszaeső gyilkosok halálbüntetése indokolt. Ha elvi fenntartások miatt ódzkodnánk a visszaeső gyilkosok halálbüntetésétől, az azt eredményezné, hogy az életet csak elvben védjük következetesen, a gyakorlatban – perverz módon – kizárólag az erősebb életét tudjuk megvédeni.
Tudatosítsuk: minden magatartási szabályzat lényege, hogy a gyengébbet védi az erősebbel szemben, a gyengébb érdekében korlátozza az erősebbet. Vagyis az áldozatot védi az elkövetőtől, és nem fordítva.
A halálbüntetés ellenzőinek igazuk van, amikor rámutatnak, hogy számos országban gyakran ítélnek el ártatlanokat gyilkosságért, de nincs igazuk, hogy ebből a visszaeső gyilkosok halálbüntetésének megszüntetése is következne. Annak esélye, hogy ugyanazt az ártatlan embert több év különbséggel két gyilkossággal is alaptalanul vádolják meg, a világ összes országában elhanyagolható.
A többi preferencia hierarchiájának megállapításakor szintén a gyakorlatban kívánatos eredményre fogunk hivatkozni: jobb világot eredményez-e, ha x szabály fontosabbnak minősül y szabálynál, vagy fordítva?
Folyt. köv.

2019. szeptember 30., hétfő

Etikai alapvetés 1. rész

Bevezetés
Az erkölcs sziklaszilárd alapját senkinek sem sikerült lefektetnie – pedig sokan megpróbálták. Arisztotelész a "jó" élet módszereként írta le a maga (és közössége) etikai elképzelését. Aquinoi Tamás levezette az egyetemes erkölcsi szabályok szükségességét (egy szabály csak akkor lehet érvényes, ha mindenkire kiterjesztve jó eredményt hoz). Kant ezen a vonalon továbbhaladva matematikailag-logikailag szükségszerű egyetemes szabályokban gondolkodott, ám maga sem érezte megnyugtatónak ezek alapját, a korára már – legalábbis elit értelmiségi körökben – bizonytalanná vált Isten-hitet. Schopenhauer pedig, Kant rendszerének alapját tudatosan nem is keresve, kijelentette, hogy szilárd alap híján az erkölcs kizárólag a szenvedőkkel való együttérzésre támaszkodhat. Ebből alakult ki a mai ember sajátos elképzelése, miszerint minden relatív, kivéve a relativitást.
A 20. századtól tömegessé válik a felfogás, hogy a relativitás az egyetlen abszolút szabály, és amennyiben ez esetleg rendszerszintű ellentmondás, nem foglalkozunk vele, maradunk egy-egy szűkebb szakterület vizsgálatánál. Így jutottunk el a mai helyzethez, amelyben hagyományos értékekben hinni szégyellendő, tetszőleges alternatív értékekben hinni viszont dicséretes. Mintha a matematika sajátos változatát fejlesztettük volna ki, amelyben 2 + 2 tetszőleges szám lehet, de bizonyosan nem 4. Aki szerint esetleg mégis, az kirekesztendő szélsőséges. A relativitás mint abszolútum immár nem a számos egyenlő lehetőség egyikének tartja magát, hanem a hagyományos abszolútum fölé igyekszik kerekedni, egyeduralomra törekszik, ami politikailag érthető, de logikailag végiggondolandó.
Álláspontom szerint van ennél jobb megoldás, amit a következő sorozatban szeretnék bemutatni: a relatív legyen relatív, az abszolút korlátozódjon egyes belső összefüggések belátható szükségszerűségére, és ebből alakuljon ki egy értelmesnek, hasznosnak, jónak tűnő magatartási szabályzat. Vagy úgy legyen, hogy a 2 + 2 eredménye tetszőleges szám, így természetesen akár 4 is, vagy ennek ellentételeként úgy, hogy a 4 egy kiemelten népszerű és hasznosnak tűnő eredmény, de az egyén szabadon gondolkodhat erről, amíg hajlandó következetes rendszert alkotni a maga felfogásából, felelősen vállalva az ötletei következményeit.
Az így felépülő erkölcsi szabályrendszer alapja a hasznosság és a jó eredmény, pontosabban a sokak által belátott hasznosság, a sokak által jónak tartott eredmény. Ez nem sziklaszilárd alap, hiszen a "sokak" véleményére hivatkozás logikailag megkérdőjelezhető, mégis szilárdabbnak és működőképesebbnek tűnik, mint a Schopenhauer által (a Buddha nyomán) javasolt együttérzés. Soha egyetlen korban sem volt maradéktalan konszenzus arról, hogy mi a hasznos, mi a jó, ez azonban nem indokolja a "hasznos" és a "jó" fogalmának elvetését.
Ki döntheti el, mi a "finom" étel? Senki? Vagy bárki?
Ha leragadnánk a "finom" fogalmának elméleti elemzésénél, és mindenkitől elvitatnánk a fogalom használatának jogát, a gyakorlatban nem tudnánk megkóstolni egy mások által finomnak mondott ételt. Mivel az Élet láthatóan nem így működik, érdemesnek tűnik összehangolni az elvont és a hétköznapi gondolkodást, hogy kiderüljön, finom lesz-e, ami kisül belőle.
1. rész
Egy erkölcsi szabályzat ideális esetben
- a közös érzékelésre (sensus communis, common sense) épül
- gyakorlatilag mindenki által elfogadott meggyőződéseken és preferenciákon alapul
- transzcendens elemet nem, vagy csak gyakorlatilag mindenki által osztott mértékben tartalmaz
- logikus, következetes, összefüggő rendszer
- meggyőző, hatásos
- minden ember és minden emberi közösség számára hasznos mércének tűnik
- összehangolja az egyén és a közösség érdekeit
- alkalmas a játékelméleti "közlegelő" működtetésére
- nem csak ember- és közösségbarát, hanem állatbarát, természetbarát, környezetbarát is
- életpárti
- szabadságpárti
- függetlenségpárti
- tiszteletben tartja az emberi méltóságot
- érzelmi azonosulást vált ki
- betartani jogos büszkeség, megszegni őszinte szégyen
- közmegegyezéssel, jelentős fenntartások nélkül szankcionálható
- könnyen, jól, eredményesen oktatható
- szórakoztató
- izgalmas hétköznapi életet, egyéni kiteljesedést eredményez.
A fenti kívánságlista egyes tételei irreálisnak tűnhetnek: mitől lenne például szórakoztató és izgalmas az erkölcs? Hagyományosan a világ egyik legunalmasabb témaköre, eddigi tapasztalataink szerint szórakozást/izgalmat az erkölcstől való eltérés, a szabályok megszegése jelent. A transzcendens elemek (szinte teljes) kihagyása sem látszik egyszerűnek, mi marad a hagyományos erkölcsből a földi léten túlmutató meggyőződések nélkül? Hozhat-e pozitív változást a szabályok újragondolása és közös(ebb) alapokra helyezése? Menet közben meglátjuk.
Folyt. köv.

2019. június 5., szerda

Quo vadis, ellenzék?

Az előző bejegyzésben már említettem, hogy a Fidesz kis híján elbukta az európai választást, Budapesten pedig ténylegesen is elvesztette. 52%-os átlaggal? Nem nonszensz ez?
Nem, hiszen ha minden ellenzéki tényező összefog ellene, akkor 2022-ben, a következő választáson 49,9%-kal már át kell adnia a kormányrudat, hiába kap akár ötször annyi szavazatot, mint a második helyezett. Nem elég az első hely, ha senki nem köt vele koalíciót.
Persze, ha így alakul, a Jobbikot is magában foglaló salátakoalíció nehéz helyzetben lesz, mivel a legtöbb kérdésben nincs közös állásponton. Egy széthúzó össznépi dafke-koalíció elég hamar megbukhat, ami új választást eredményezhet, és a mai politikai tájkép akár teljes átrendeződéséhez vezethet. Megeshet a ma elképzelhetetlen, t.i. hogy valamelyik párt mégis koalíciózik a Fidesszel, bármekkora kockázatot jelent annak stílusa és következetes erőhatalmi stratégiája.
Jelenleg azonban nem látszik ilyen koalíciós hajlandóság. Az EP-választás eredményei 2022-re a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíció második helyét valószínűsítik, ebből kiindulva egy GyF-összkoalíciós kormány értékrendi és szakpolitikai kihívásait veszem sorra. Amiből világossá válik, mitől lesz, illetve van ma nehéz dolga az ellenzéknek, és mit kellene jobban csinálnia a sikerhez.
1. Demokratikus Koalíció: a név azt sugallja, hogy diktatúra van, aminek a megdöntésére szövetkezik boldog-boldogtalan. Csakhogy nincs klasszikus diktatúra, teljes a szólás- és gyülekezési szabadság. A hidegháború végével minden nyugati országban egyfajta hideg polgárháború bontakozott ki, 50-50%-os megosztottsággal a két domináns irányzat között. Hol "A" oldal nyer 52%-kal, hol meg "B". Mindkét esetben marad 48% elégedetlen és felháborodott választó, aki minden intézkedést fordítva szeretne látni, és a maga vezetőit kívánná a hatalomba, akár utcára vonulva, annyira más "útiterv" él a fejében a hazája számára. Ez nem a diktatúra <-> demokrácia hagyományos szembenállása, hanem a többé-kevésbé demokratikus <-> jövőképek <-> ütközése. A DK neve tévdiagnózist hordoz, ami némi teher lehet. Persze, nem nagyobb teher, mint az amerikaiak esetében a Demokraták <-> Republikánusok elnevezés, ami mögött már nagyon régen nincs valódi tartalom.
2. Európai Egyesült Államok: a magyarok túlnyomó része az EU-ban maradna, de - a britekhez és a legtöbb európai társadalomhoz hasonlóan - komoly kételyeket táplál a brüsszeli döntéshozatallal kapcsolatban. Ha felmérnénk, hány % támogatja kritika nélkül (az diktál, aki fizet alapon) az összes brüsszeli döntést, és hány % alakítaná át jelentősen az európai vezetést, akkor valószínűleg a jól ismert 50-50%-os megosztottságot kapnánk. Gyurcsány Ferenc okosan tenné, ha fokozatosan elmanőverezné magát a brüsszeli döntéseknek való kritika nélküli alávetéstől, mert ez nem élvez egyértelmű támogatottságot, és könnyű támadási felület.
3. Határon túli magyarok: Gyurcsány Ferenc szerint az erdélyiek legyenek jó románok, a felvidékiek jó szlovákok, és így tovább, ahelyett, hogy magyar identitásukban teljesednének ki a lakóhelyüket közigazgatásilag irányító államban. Tíz évvel ezelőtt, amikor a belföldi többség - a zivataros évszázadok alapján - még úgy gondolkodott, hogy nekünk sosincs igazunk, vagy ha mégis, úgy sem fogják elismerni, mert másodosztályúak vagyunk, ez a gyurcsányi álláspont tarthatónak tűnhetett. Mára azonban nehezen tarthatóvá vált, mert megtapasztaltuk, hogy emelt fővel is lehet járni a világban, és hogy ez jobb érzés. Továbbá, a nálunk élő kisebbségek megkapják azokat a jogokat, amiket a határon túli magyaroknak kérünk, vagyis az igény jogos. Nem ártana ezt a szemléletváltást tudomásul venni.
4. Választójog: a határon túliak nagy többsége a Fideszt támogatja, ezért logikusnak tűnhet, hogy a baloldal megvonja tőlük a választójogot. De mivel a gyakorlatban nem tudja megvonni, mert ezt az érintetteknek is meg kellene szavazniuk, és bolondok lennének megszavazni, még sem okos dolog a választójog ellen beszélni. Pláne nem, ha figyelembe vesszük, hogy a határon túli szimpátiák az eddigi tapasztalatokra alapozódnak, és ha a baloldal nem rúgná le magáról az érintetteket, hanem pár évig őszintén képviselné az érdekeiket, akkor szalonképessé tenné magát, rá is ugyanúgy szavaznának.
5. Kettős állampolgárság: ha dönteni kell, hogy akkor is nyugalmat akarunk-e a szomszéd államokkal, amikor épp rosszul bánnak a náluk élő magyarokkal, mérjük fel a döntés kockázatát, mert ilyen helyzetben nem lehet mindkét irányba megfelelni. A szomszéd országok (Ausztria kivételével) már 100 éve rosszul bánnak az ott élő magyarokkal, sokkal rosszabbul, mint ahogy a magyar állam bánik a területén élő kisebbségeikkel, továbbá sokkal rosszabbul a nyugat-európai gyakorlatnál és a nemzetközi elvárásnál is, így magától értetődne a határon túli magyarok érdekeinek felkarolása és érvényesítése. Akkor is, ha a szomszéd országoknak - igazságtalanul - nem tetszik a kettős állampolgárság. Ha Gyurcsány Ferenc e téren kitart az elavult történelmi álláspontja mellett, komoly támadási felületet hagy védtelenül.
6. Merjünk kicsik lenni: tíz éve még meggyőzhető volt erről a többség, mára azonban kisebbségbe szorult ez az álláspont. Nem utolsósorban azért, mert a külföldön munkát vállaló magyarok szembesültek vele, hogy a munkaadó országaik mind mernek nagyok lenni, és ettől sikeresek.
7. Globalizáció: nem vitás, hogy egy viszonylag kis méretű gazdaság kénytelen alkalmazkodni a globális gazdasághoz, de hogy ezt szolgalelkűen, minden észszerűséget mellőzve tegye? Ez már vitatott. És mivel a nagy nyugat-európai országok is igyekeznek csupán észszerű szintig globalizálódni, a többség ma már a helyi közösségek/gazdaságok oldalára áll.
8. Sajtószabadság: jól hangzik, hogy a baloldal a sajtódiktatúra ellen küzd, de aki odafigyel az általa fogyasztott média irányultságára, az most tapasztal kb. egyensúlyt. Ha a baloldal ehhez képest javítaná a pozícióit, akkor olyan bal-lib médiahegemónia alakulna ki, mint a legtöbb nyugati országban - ami, ha belegondolunk, nem kívánatos, mert káros és veszélyes a demokráciára.
9. Közjó: a baloldal szerint ilyen nincs. Viszont ha nincs, akkor jogos baloldali felháborodás sincs, mert közjó nélkül nincs min háborogni. (Aki közügyekben háborog, az kimondatlanul a közjó állapotával elégedetlen.) Továbbá, közjó nélkül hatalmat szerezni sem jogos. Hatalomszerzés nélkül pedig nem lehet kormányra kerülni. A hatalomra pályázó pártok kimondatlanul a közjóra hivatkoznak, és azt ígérik, hogy a rájuk adott szavazat előmozdítja a közjót. Ezt is érdemes következetesen végiggondolni.
Összességében: Gyurcsány Ferenc feljövőben van, de mivel egy régi korszak embere, elavult ideológiák foglya, sem kormányra kerülni, sem a hatalomban maradni nem lesz könnyű számára. Rajta és álláspontján keresztül pedig az egész ellenzék viszonylagos szétesettsége is megérthető: nem annyira ők estek szét, mint az a világkép, amelynek jegyében eddig ellenzékieskedtek. Jól teszik, ha fejben aktualizálják az adatbázisukat. A helyzet iróniája, hogy mire felfrissítik az adatbázist, megeshet, hogy a világlátásuk sem különbözik majd radikálisan a Fideszétől.

2019. május 26., vasárnap

A 2019-es európai választás tanulságai

1. A Fidesz 52%-a viszonylag rossz eredmény, előrevetíti az őszi önkormányzati visszaesést és a 2022-es bukást. Budapesten 50% alá esett a támogatottság, inog majd (a hivatalosan független) Tarlós István főpolgármestersége.
2. A DK 16%-a váratlan siker, nagyrészt Dobrev Klárának köszönhető. Rajta keresztül férje, Gyurcsány Ferenc van visszatérőben.
3. A Momentum 10%-a átütő siker, az uniós pénzek szabályos elköltésével ezek szerint érdemes volt kampányolni. Sikerült megszólítani a fiatalokat, akiket a Fidesz fokozatosan elveszít(ett).
4. A többi párt a futottak még kategóriába került, az MSzP-nek nem jött be a Gyurcsánnyal való szembenállás, a Jobbiknak a baloldallal kokettálás, az LMP-nek a belső balhésorozat.
5. Európai szinten nem lett földcsuszamlás, minden megy tovább a régi mederben, csak hangosabbak lesznek az így is teljesen figyelmen kívül maradó, orvosi esetnek tekintett euroszkeptikusok.
6. Az európai sajtókép annyira bal-lib hegemóniát mutat, hogy a komformista választók rá sem ébredhettek a muszlim bevándorlás tényleges veszélyére. A veszély azonban lassan, évről évre fokozódik: Európa Egyiptom állapota felé halad. A muszlimokat magukhoz hasonlónak vélő koptok egykori őslakos többségből mára folyamatosan elnyomott, időről időre pedig aktívan üldözött kisebbséggé váltak. Az európaiakra is ez vár. Minél később ébrednek erre rá a bal-lib sajtóban naivan bízó tömegek, annál nagyobb lesz a robbanás, amikor kilépnek a komformista PC-gondolkodás ketrecéből. Az európai többség egyelőre közmondásos béka módjára viselkedik: üldögél a langyos, lassan melegedő vízben ahelyett, hogy kiugrana, és nem veszi észre, hogy főzik megfelé.
7. A Fidesz számára tanulság lehet, hogy az uniós pénzek elköltése terén eredményesen támadható; hogy az EU-t támogató nagy többség az európai integráció értelmes formája melletti kiállást vár tőle; hogy a fiatalok önálló gondolkodási és mozgásteret kérnek a politikában, nem fognak egy nagypapa napi szeszélye szerint irányított hűbéruradalomba betagozódni. Az eddig rugalmas reálpolitikus alakulatnak bizonyult Fidesz persze levonhatja a tanulságokat, és időben irányt válthat, az ellenzék megrökönyödésére.
Ami a lényeget illeti: Európa idén még nem változik nagyot, a szavazófülkékben nem sikerült ezt kikényszeríteni. A hosszabb távú változás két forrásból táplálkozhat. 1. A muszlimokat szavazógépként használó baloldal ráébredhet, hogy fordítva gondolta eddig, ki kinek a balekja, és behúzhatja a kéziféket. 2. A muszlimok által keményen elutasított zsidók is megunhatják annak bizonygatását, hogy főleg a szélsőjobbal van baj, ami hirtelen középpontba emelheti a médiában szőnyeg alatt tartott problémát. Az európai közvélemény ezen a ponton felismerheti majd, hogy - legalábbis e téren - Orbánnak van igaza.

2019. május 24., péntek

Politizáljunk higgadtan 6. rész

Miről szól a vasárnapi európai választás?
Egyik nézetben az európai integráció elmélyítéséről, ami az Európai Egyesült Államok felé mutat: aki (pl. én) ezt szeretné, szavazzon az EEÁ-t támogató párt(ok)ra.
Másik nézetben a migrációról: aki (pl. én) nem támogatja más földrészek lakóinak ide csábítását, hanem helybe küldené nekik a segítséget, az szavazzon a migrációt ellenző párt(ok)ra.
A helyzet iróniája, hogy az EEÁ-t támogatók történetesen a migrációt is támogatják, a migrációt ellenzők pedig az EEÁ-t is ellenzik (legalábbis jelenleg/színleg), így aki (pl. én) nem szeretné összekapcsolni egymással sem a két igent, sem a két nemet, nem igazán tud kire szavazni.
Kár, mert a közjó felől nézve az az intuícióm, hogy az EEÁ jó, a migráció pedig rossz ötlet. Attól függően szavazok erre vagy arra, hogy a mérleg nyelve merre billen, azaz melyik nézőpont tűnik fontosabbnak. Ha a mérleg nyelve egyik irányba sem billen, akkor "Egyikre sem szavazok" felirattal fogom bedobni a cédulámat.
A fenti gondolatmenetből kiderül, hogy a higgadt politizálás az intuitív közjó felé mutat, és bár nem feltétlenül oldja fel a közélet ellentmondásait, hosszú távon a politikai választékot is alakítja. Ha a preferenciáimmal nem maradok egyedül, előbb-utóbb lesz olyan párt, amelyik az EEÁ-t támogatja, a migrációt pedig ellenzi, hogy a hozzám hasonlóan gondolkodók is tudjanak kire szavazni.
-- vége --

2019. május 23., csütörtök

Politizáljunk higgadtan 5. rész

A hergelésen alapuló politikai kommunikációnak két egyszerű ellenszere is lenne, sajnos azonban mindkettő bevezetése nyilvánvaló nehézségekbe ütközik.
1. A census (a választójog feltételhez kötése) lehiggasztaná a politizáló kedélyeket, amennyiben közéleti vizsgához kötnénk a szavazás jogát. Ahogy autót sem vezethetünk vizsga nélkül, úgy szavaznunk sem szabadna alapvető közismeretek bizonyítása nélkül - ez a határozott álláspontom. Ha minden választó tudná, mi a dolga egy kormánynak, sokkal tárgyilagosabban gondolkodna a közéletről, és nem hagyná magát hergelni. Igaz, nagyon nehéz lenne konszenzust teremteni arról az alapkérdésről, hogy tényleg, mi a dolga egy kormánynak, mivel ez maga is vita tárgya. A mindenkori kormány feladata a közjó előmozdítása lenne (a liberálisok szerint "közjó" nem létezik, illetve senki nem mondhatja meg, mi a közjó)? A kormánynak a nemzetet kellene képviselnie (a baloldal szerint abszolúte nem)? Vagy a haladást (a konzervatívok ezt megvétóznák)? Szóval, a közéleti ismeretek tankönyvét és vizsgakérdéseit konszenzus híján rendkívül nehéz lenne megírni. Ám ha sikerülne, akkor ütköznénk a bevezetés igazi akadályába: az egyszer kibővített választójogot nem lehet szűkíteni, mert az érintetteknek is meg kellene szavazniuk, ők meg bolondok lennének megszavazni. A 20. század elejének vívmánya az általános választójog, a 21. század elejének vívmánya a határon túli magyarok választójoga. Valószínűtlen, hogy önként lemondjon bárki is a szerzett jogáról. Amiből sajnos a hergelés folytatása következik. Igaz, van arra modell, hogy ha mindenki szavaz, az arányok nagyjából úgy alakulnak, mint ha csak egy szűkebb "elit" választana - de ennek ára a hergelő politikai kultúra.
2. Ugyancsak higgasztó hatással járna, ha a szavazólapokra rákerülne egy "Egyikre sem szavazok" sor. Feleslegessé tenné a tüntetések nagy részét: nem kellene utcára vonulni, hogy tiltakozzunk a politikai osztály egészének csapnivaló tevékenysége ellen, véleményünket egyértelműen elmondhatnánk a szavazófülkében, egyik pártra sem szavazva. Nem kellene a köztereket feldúló és a közéletet cirkuszi bohóckodássá változtató protestpártokat sem alapítani, a protest kifejezhetővé és számlálhatóvá válna. Az "Egyikre sem" rovat visszatérő javaslat, de sehol sem vezették még be. A franciáknál pl. rendszeres téma, hogy számlálni és közölni kellene a "vote blanc" (üresen hagyott szavazócédula) kategóriát, ám ez még nem gyakorlat, és nem is látszik valószínűnek a bevezetése. Az ötlet egyszerűen a politikai osztály ellenállásán bukik meg: a főorvosoknál sem lehetne elérni, hogy intézményesen tiltsuk be a hálapénzt, ha rájuk van bízva, ez nem történik meg. Amíg az "Egyikre sem" bevezetése a politikai osztály feladata, az sem fog megtörténni.
Ha a közélethiggasztásra felvetett két egyszerű megoldás közül egyik sem valósulhat meg, hogyan higgadjon a közélet? A harmadik megoldás: a választók önkéntes elhatározása alapján.
3. Higgadjunk le önként: attól, hogy vizsga nélkül lehet autót vezetni, önként még tanulhatunk KRESz-t. Attól, hogy a hálapénz nincs betiltva, önként igyekezhetünk elkerülni az adását/elfogadását. Ezzel javíthatjuk a közhangulatot. Cseppek lennénk a tengerben? Ha ez döntő érv lenne, a városi kerékpározás vagy a környezetvédelem el sem kezdődhetett volna. Mindkét mozgalom csepp a tengerben alapon kezdődött, és lám, mivé nőtte ki magát. A politikai kultúra fejlesztése tehát önkéntes alapon, egyénileg is elkezdhető, és előbb-utóbb eléri a kritikus tömeget.
Ezen dolgozom jó ideje, az áttörés még nem történt meg, de a lehetőség továbbra is fennáll. Az egyén kezében annyi hatalom van, amennyi egyén hasonlóan gondolkodik - lehet csatlakozni az észszerű politizálás higgadt erőt képviselő mozgalmához.

2019. május 22., szerda

Politizáljunk higgadtan 4. rész

Mitől paprikáz fel minket a politika? Leleplezőnek szánt cikk jelent meg a "jobboldali" módszerekről, érdemes elolvasni. Ugyanis a baloldali módszerekre is ráismerhetünk belőle. Nekem, személy szerint, úgy tűnik, hogy a baloldal kezdte őket alkalmazni, és a jobboldal csak jelentős fáziskéséssel vette őket át, erre tört most ki a felháborodás ("A" oldalnak szabad, ám ha "B" is elkezdi, az mindennek a teteje) - de a sorrend kidolgozását az olvasóra bízom, hiszen a lényeg, hogy ma minden politikai formáció alkalmazza a cikkben írt módszertant.
A "leleplezésből" az derül ki, hogy a politikai elit szándékosan felzaklatja a közvéleményt, ennek érdekében túloz, riogat, gyűlöletet, ellenszenvet kelt, elutasítást igyekszik kiváltani a választókból (a másik oldal iránt). Miért? Mert a politikai kommunikátor guruk szerint ez mozgósít, ez hoz sikert, többé-kevésbé kiszámítható eredményt. Ha nincs zaklatottság, az emberek nem mennek el szavazni, és az eredményesebben mozgósító (negatívabban kampányoló) párt győz.
A blog olvasói számára valószínűleg kiderült az évek során, hogy én pont fordítva gondolom: politizálni kizárólag higgadtan, észszerűen érdemes. A fenti háttérben érthető, miért utálják ezt a megközelítést a politikusok. Ami nem érvényteleníti a társadalom egésze szempontjából - a higgadt észszerűségből származik a közhaszon.
Ellentmondásnak látszik, hogy hatalomszerzésre lényegében a várható magánhaszon ösztönöz, ám a közhaszon eléréséhez is kell hatalom, így nem mondhatunk le róla. A pék nem közhaszonra, hanem magánprofitra süti a kenyeret - oldja meg a feladványt Adam Smith -, mégis ebből lesz a közellátás. Más szóval, bizonyos mértékig célszerű tűrni az eredményes politikai kommunikációt, mint a pék hasznát, ha azután az illető keresztény etikával közhasznúsítja a magánprofitot (Adam Smith erről is ír, mindjárt a következő bekezdésben, érdemes elolvasni a mű vonatkozó, hiányosan idézett részét.)
Hogy mennyire érzelmi mozgósításban gondolkodik a politikai elit, jól mutatja Orbán Viktor EP-választási kampánymondata: "Nem vagyok annyira optimista, mint a mérések, mert szép időben az embereket nehezebb bevonni a politikába, de szeretném meggyőzni őket arról, hogy ez egy nagyon fontos választás lesz." (Forrás itt.)
Ugyanakkor, a tömegek nem azért járnak kocogni, mert úgy tudják rettegve, hogy kocogás nélkül másnap meg fognak halni szívinfarktusban. Hogy mégis ki tudnak mozdulni, jelzi a bevett politikai kommunikációs modell újragondolásának szükségességét, illetve lehetségességét.
Olyan is létezik, hogy az ember higgadt, észszerű megfontolásból fut, hogy hosszú távon egészséges legyen. Ehhez hasonló politizálást javasolok a blog olvasóinak, és a következő részben két lehetséges megoldást is bemutatok rá.

2019. május 21., kedd

Politizáljunk higgadtan 3. rész

Nincsenek izgalmasan védhető közéleti frontvonalak, a lövészárkok fele egyszerűen téves pozícióban van. Aki oda beásta magát, félreértésben leledzik, és ezt észszerű gondolkodással maga is belátja.
Úgy tűnhet, hogy ádáz vita zajlik keresztények és "ateisták" között. Valójában az ateisták nem ismerik önmagukat (a hitetlenség megváltó erejében hisznek vakon), illetve hézagosan gondolkodnak a közéletről. A nyugati kultúra azok fejében is a kereszténységen alapul, akik azt hiszik, hogy nem hisznek. Minden nyugati ember kulturálisan keresztény hátterű, a vadul bal-liberális "ateista", sőt még a hithű nyugati zsidó ember is az (úgy gondolkodik nyugaton, ahogy pl. Izraelben nem tenné). A két vitázó csoport között húzódó frontvonal képzeletbeli, a vita a keresztény kultúrkörön belül, kulturálisan keresztény hátterű emberek között zajlik.
A szabadság szeretete, az egyenlőség, igazságosság és a szolidaritás utáni vágy ugyanúgy keresztény érték (azaz más kultúrában e formában nem létező), mint az iparkodás erénye. Az igazi vita a szolidaritás párti keresztény hátterűek és az iparkodás párti keresztény hátterűek között zajlik, arról, hogy a szorgos munka mint elvárás vagy a munka eredményének elkobzása mint elvárás legyen-e társadalmunk alapelve. A vita eldőlt, a szorgos munka javára - már csak téveszmés utóvédharcok folynak.
Egyenlő legyen-e a férfi és a nő? Aki Jézus tanítását ismeri, annak ez nem kérdés. Aki nem ismeri, az az egyenlőség fogalmát abszurdnak tartja. De követeljük-e a keresztény egyenlőség jegyében, hogy a férfi is szüljön (operáljunk bele anyaméhet), és a takarítónő annyit keressen, mint a vezérigazgató ("egyenlő" munkáért)? Ilyet értelmesen senki nem követelhet, így ez a vita is eldőlt: maradunk a keresztény egyenlőségnél, és általában az ép észnél.
A nemzetköziség ugyanúgy a keresztény háttérből vezetődik le, mint a nemzet pártiság. (A világ más kultúrái törzsekben vagy kasztokban gondolkodnak, és nem jutnak el a nemzetig sem, nemhogy a nemzetköziségig.) A nemzetköziség kontra nemzetközpontúság vita tehát szintén keresztény hátterűek között zajlik. Ez a vita is eldőlt, a nemzet bázisára épülő nemzetköziség javára, csak a vitázó felek agya még nem szokott hozzá ehhez a hárombites koncepcióhoz.
A határon túli magyarokról folytatott téveszmés vita arról szól, hogy kérjük-e magunknak azt a pozitív bánásmódot, amit más nemzeteknek megadunk. Persze, hogy kérjük, ez a keresztény igazságosság (és a nyugati keresztény-"ateista" gondolkodás) meghatározó alapelve. A vita itt is eldőlt, hiszen a magunknak rosszat, másoknak jót elv védhetetlen.
Mivel a hangos viták frontvonalai látszólagosak, felesleges a politikán felzaklatnunk magunkat: észszerű álláspontunk érvényre juttatásához elég, ha a józan ész pártján állunk.

2019. május 20., hétfő

Politizáljunk higgadtan 2. rész

Ebben az országban sok a patkány? Vagy csak aránytalanul hangos a kevés hazaáruló? Ez attól függ, hogy melyik oldal frusztráltabb éppen: amíg jobboldalon hiányzott a kormányzati sikerélmény, a hazaárulózás volt erősebb. A baloldali lélekben halmozódó kudarcok nyomán pedig a patkányozás erősödik manapság.
Valós veszély lenne a tömeggyilkos politikai mozgalmak visszatérése, vagy a nemzet kiszolgáltatása egy megszálló ellenségnek? Rövid távon aligha. Ilyen mozgalmak/ellenségek nem állnak lesben ugrásra készen.
Akkor mit izgulunk a politikán?
Igaz, hogy a baloldal nemzetközibbé teszi Magyarországot, de nem képes megszüntetni a nemzettudatot. Szintén igaz, hogy a jobboldal összetartóbbá teszi a nemzetet, de nem képes közömbösíteni a világból bennünket érő (nemzetközi) hatásokat.
Vagyis a két oldal közötti különbség erősebben retorikai/szóhasználati, mint gondoljuk. Miért izgatnánk fel magunkat a retorikán?
Ha befektetésünk toronymagas hozama 2,4%, felháborítóan alacsony haszna pedig 2,5%, melyiket választjuk?

2019. május 13., hétfő

Politizáljunk higgadtan 1. rész

Vége a hidegháborúnak
Alulértékelt tény, hogy a fasizmus-kommunizmus melegháborúnak vége. Immár 85 éve. Szintén alultudatosított fejlemény, hogy a kommunizmus-kapitalizmus hideg szembenállásnak is vége, 30 éve. Mi következik ebből?
Hogy 85 éve nincsenek fasiszták a szó valódi értelmében, azaz téveszmés gondolat mumusnak használni őket a köznép riogatására. Továbbá, hogy a 30 évvel ezelőtti paradigma, miszerint a jó ideológiájú országok több síkon küzdenek a rossz ideológiájú országok ellen, érvényét vesztette - eldőlt, hogy a kapitalista országoké a győzelem. Hatalmas jóléti fölénnyel lenyomták a szocialista rosszléti országokat. Felmosták velük a padlót. És ebből mi következik?
Hogy a szocialista nosztalgiák a történelem szemétdombjára valók, ideértve a "nyomor/mélyszegénység", a "kizsákmányolás" elleni harcot és a "minden hagyományt felülírunk", "kiszorítjuk az egyházakat" mozgalmat is. Ezekkel foglalkozni idejétmúlt, avíttas tevékenység (és nem haladó, legfeljebb hátrafelé, idegen szóval: retrográd törekvés).
Ha a fentiek következményeit tudatosítjuk, világossá válik a mai politikai viták feleslegessége: kapitalizmus van, teljesítmény szerint különböző jövedelmekkel és jóléttel, lassú, szerves társadalmi fejlődéssel, amelyben a hitnek, hagyománynak, nemzetnek, hazának, családnak is fontos közösségképző, jólétnövelő és közérzetjavító szerepe van.
Eldőlt az egyén-társadalom konfliktus is, az egyén javára: az utcán alszol, kilóg a hátsód a gatyából? Rajtad, a tanulási hajlandóságodon és a munkavégző szorgalmadon múlik, hogy ne aludj ott, és jobbnál jobb cuccokba öltözz. (Ezen kívül ingyen kapsz még használt, tavalyi modellű okostelefont, két plazmatévét és három laptopot.) Jó, arról még folyik némi utóvédharc jellegű vita, hogy az említett problémák fennállásáról vajon a társadalom vagy az egyén tehet-e inkább. Arról viszont már gyakorlatilag nincs vita, hogy a probléma egyéni megszűnéséért főleg az egyén tehet, mert hiába öntjük az adófizetők kemény munkával keresett pénzét az életviteli problémákkal küszködő ember nyakába egészen addig, amíg ő el nem köteleződik a saját problémái megoldása mellett, és el nem végzi a házi feladatát.
Röviden: az összes bevett baloldali koncepció megbukott. Ami maradt, az a kevéssé fékezett és a kevésnél kicsit jobban fékezett kapitalizmus hívei közötti vita, nagyjából technikai kérdés, nincs rajta mit érzelmeskedni.
Felesleges a feldúlt érzelmi állapothoz vezető pártprospektusos kommunikáció, le lehet higgadni. Mi értelme kiakadni azon, illetve ördögök és angyalok harcát látni abban, hogy a következő években 5%-kal alacsonyabb vagy magasabb lesz-e az adó, és ennek megfelelően 1%-kal magasabb vagy alacsonyabb a GDP-növekedés? (Az alacsonyabb adó magasabb növekedéshez vezet, persze nagyobb jövedelemkülönbségekkel, és vica versa.) Ki melyiket preferálja? Ez a 21. században már nem mumustani, hanem részben attitűdbeli, részben pedig szakpolitikai ügy.

2019. május 2., csütörtök

Mekkora legyen a költségvetési hiány?

A miénk 2-3%. Amivel sereghajtók vagyunk az index.hu cikke szerint. Ez rossz hír? Annak van feltüntetve. Pedig jó hír, a lehető legjobb.
A gazdaság egészséges hiánya 1,5 - 3%: ekkora infláció kell ahhoz, hogy legyen befektetési kedv, hogy forogjon a pénz. Az ember érzi, hogy egészen lassan, de kiszámítható bizonyossággal emelkednek az árak, tehát amit meg akarsz venni, vedd meg idén, mert jövőre - marginálisan - drágább lesz. Ez a jól működő gazdaság lélektani háttere.
Ha magasabb a hiány/infláció, az idegességhez, kapkodáshoz vezet. Amit meg akarsz venni, vedd meg ebben a hónapban, ezen a héten, de legjobb, ha még ma... A pénz forog ugyan, de a közhangulat ideges, és ez nem tesz jót. A gazdaság ilyenkor pánikszerűen viselkedik. Ha viszont 1% vagy alacsonyabb a hiány, nem forog a pénz, lassulni kezd a gazdaság.
Ha az infláció negatív, az katasztrófa: az emberek halasztják a vásárlást, hiszen amit most megvennél, jövőre olcsóbb lesz! Két év múlva még olcsóbb. Tehát ne vedd meg, tartogasd a pénzt. A kivárás spájzoláshoz és stagnáláshoz vezet. Válságok idején van negatív hiány/infláció.
Az index.hu által negatív fényben tálalt hír valójában pozitív, Magyarország költségvetési hiánya épp az ideális sáv közepén van, ennél jobb nem is lehetne. Mi mozgatja az index újságíróit? Talán politikai/hatalmi vágy, ami manipulatív gazdasági fejtegetésekbe csomagolódik? Jó lehetőség ez az olvasók számára, hogy kikupálják magukat országműködési alapismeretekből.

2019. április 24., szerda

Külföldre a magyar tőkével? Naná!

Rossz, sőt vesztes ötletnek tartja az index.hu mai cikkének szerzője, hogy a magyar vállalkozások termeljenek külföldön annyi hasznot, amennyit külföldi vállalkozások termelnek nálunk / kivisznek Magyarországról.
Nézzük az érveit. 1. A helyzet kiegyenlítése eleve fair cél, amelynek jogosságát nehéz tagadni - szögezi le a szerző.
Ellenérvem: akkor ne tagadjuk; ne írjunk megtévesztő cikkeket a témáról. Nyugodjunk bele, hogy ami eleve fair és jogos, az el lesz érve (észszerű időben / tempóban), és örüljünk ennek. Nem egyszerűbb, logikusabb, igazságosabb és tisztességesebb így gondolkodni?

2019. március 31., vasárnap

Ferenc pápa - már megint...

A katolikus egyházfő nem nyugszik, folyton nyilatkozgat. Kötelességteljesítés helyett.
Miután nem fogadta el a pedofil ügyeket eltitkoló Lyon-i érsek lemondását (szerintem el kellett volna fogadnia), Marokkóban azt találta tanácsolni a keresztényeknek, hogy nekik nem a hittérítés a feladatuk, hanem a más vallásúakkal való békés együttélés.
Hogy világos legyen: a muszlimok gyilkolják őket, Ferenc meg cserben hagyja őket, megtagadja velük a szolidaritást. Annyit tud ajánlani, hogy húzzák meg magukat, és akkor talán kevésbé gyilkolják majd őket. Korántsem biztos, de így talán még élhetnek egy darabig - a Vatikánnak momentán nincs ennél jobb ötlete az érdekeik képviseletére.
Ha ez nem árulás, akkor nem tudom, mi lenne az. Továbbá a humánum megtagadása is: Ferenc lassan a tengeri élővilágért is karakánabbul áll ki, mint az üldözött keresztényekért. Muszlim gazdasági migránsok lábát mossa ájtatosan, üldözött hittársait meg odadobja a lábmosottak rokonaiknak martalékul. Ez gyáva és aljas képmutatás.
Pedig a megoldás egyszerű: a keresztény modell minden más világnézetnél alkalmasabb a világ békés, toleráns, jóléti állapotban tartására. Nem az elméletben elképzelhető legalkalmasabb, hanem a gyakorlati tapasztalataink szerint legalkalmasabb. A muszlimok az írástudatlanokra hangolt, erőszakos iszlám miatt vannak bajban: nem a lábmosás, hanem a kereszténység hiányzik nekik, azt kell hozzájuk elvinni, többek között Marokkóba, és nem a lavór vizet, kedves Ferenc!

2019. március 9., szombat

Tégy az antiszemitizmus ellen: ne fogadj be zsidógyűlölő bevándorlókat!

Ferenc pápa - akinek a hitbéli útmutatását elfogadom, aktuálpolitikai naivitását viszont bosszantónak sőt károsnak tartom - azt találta nyilatkozni, hogy "az antiszemitizmus az elfajult gyűlölethullám része".
Ezen egyszerű logika alapján bevándorlásellenesség = gyűlölködés = antiszemitizmus. A témával foglalkozó agymosó cikkek rendre meg is említik Magyarországot és Lengyelországot, ahol bevándorlásellenesség tényleg van, ám az antiszemitizmus, a statisztikák tükrében, nem erősödik tőle. Az agymosó cikkek az utóbbi részletre persze már nem térnek ki.
Az antiszemitizmus ezzel szemben statisztikailag erősödik Nagy-Britanniában, Németországban és Franciaországban, ahol nem jellemző a bevándorlásellenesség, sőt Willkommenskultur, multikulti és szekuláris egyenrangúság uralkodik. A domináns diskurzus arról szól, hogy minden vallás teljesen egyforma, az állam mindenki biztonságát egyformán védi (legfeljebb nem egyforma sikerrel). Ennek alapján a növekvő antiszemitizmus mintha nem a bevándorlásellenességgel, hanem ellenkezőleg, a bevándorláspártisággal függene össze.
Hogyan lesz a bevándorláspártiságból növekvő zsidógyűlölet? Az anticionizmuson keresztül: a muszlim bevándorlók magukkal hozzák Izrael létének elutasítását, ami furcsa, írástudatlan logikával oda vezet, hogy szokásuk a zsidókra rákiabálni, hogy "m.csk.s zs'dó, eredj haza". Miért, ha a kiabáló szerint az a "haza" nem is létezhetne? Hát azért, hogy az egy helyen összegyűlteket könnyebb legyen, a "hazájukkal" együtt, megsemmisíteni. Aki figyelmesen olvassa a híranyagot, elszórt utalásokból összerakhatja a képet, miszerint a növekvő antiszemitizmus valójában ezt a jelenséget takarja, ez van erősödőben, és ez kelt a zsidó emberekben növekvő félelmet. (Belgiumban kisumákolják a holokausztot a tananyagból, mert a muszlim tanulók annyira elutasítják. A hollandiai muszlim tanulók is.)
Muszlim bevándorlók Európában = erősödő muszlim mentalitás Európában (pl. analfabétizmus, nőelnyomás, zsidógyűlölet, kereszténylenézés).
Mármost, a muszlimok zsidógyűlöletére és - nyugati szempontból - egyéb agyi anomáliáira (az iszlám világ egészében), rövid távon nincs megoldás, csak annyit tehetünk értelmesen, hogy nem hagyjuk, hogy Európát is elárasszák többek között zsidógyűlölettel. Ferenc pápa aktuálpolitikai naivitására sincs rövid távú megoldás, csak türelmesen elmagyarázhatjuk újra és újra az általános iskolás IQ-val átlátható összefüggéseket.
Szögezzük le, hogy nyilvánvalóan vannak másként gondolkodó muszlimok - csak nem ők a hangadók sem a származási társadalmaikban, sem a bevándorló közösségeikben. Ha bátrabban kiállnának a sajátjaikkal szemben, és hangadóvá válnának, mindjárt nem lenne növekvőben az európai anticionizmus, és nem lenne probléma a befogadásukból sem. Ez ma valószínűtlennek látszik, de nem elképzelhetetlen: végül is, ha sínen gördülnék csilingelve, én lennék a villamos.
Vasárnap tüntetés lesz a világ 60 városában az "antiszemitizmus ellen". Nem megfelelő helyen (húsevés ellen a vegán étteremben?!), hiszen valójában a mecsetek és a bevándorláspárti pártirodák előtt, valamint Ferenc ablaka alatt kellene tartani.

2019. február 3., vasárnap

Mi lesz a #MeToo-val?

Elültek a nagy kitálalások hullámai, lendületet vesztett a MeToo kampány. Folynak a perek, felemás kimenetellel. Mi a MeToo eredménye?
Az NBC televízió például új szabályt vezetett be, miszerint ha két kolléga között romantikus kapcsolat alakul ki, mindenki, aki tudomást szerez róla, köteles azt bejelenteni.
Jordan Peterson pedig azt mondja, hogy a szexuális jelzéseknek (rúzs, arcfestés) is szerepük van a munkahely szexualizálásában, továbbá a nők és férfiak közötti kommunikáció kellemes izgalmát részben a biológiai okból elkerülhetetlen szexuális feszültség okozza, amit betiltani még zsarnoksággal sem lehet - és hogy többek között ezért nem tudunk felnőtt, tárgyilagos beszélgetést folytatni a témáról.
Személyes véleményem, hogy a beat korszak elejére emlékeztet a MeToo: ha az énekesnő azt énekelte százezer rajongó férfi előtt a színpadon, hogy "szeretlek, imádlak, ma éjjel tiéd leszek", akkor a százezerből legalább egy tucat megjelent éjjel az ablaka alatt, hogy bevasalja rajta a színpadi ígéretet. Aztán a sztárok testőrsége és a rendőrség pár évtized alatt elérte, hogy a közönség megtanulja megkülönböztetni a színpadi vonzerőt a való életbeli felkínálkozástól. A sztárok is megtanulták, hol a tömegvonzás észszerű határa (lehetsz szuper-, hiper-, mega- sőt gigaszexi, de az észszerűségi ponton túl elmegy a gázsid magántestőrségre). Ez is a nyugati civilizáció fejlettségének jelévé vált pl. a törzsi kultúrákhoz képest, amelyekben nem lehet ilyen izgalmas és jövedelmező kettősséget fenntartani. A munkahelyen is ki fog alakulni valami efféle kettősségkezelő kultúra, ám ehhez még kell néhány évtized.
Két, hasonló szellemi képességekkel rendelkező dolgozó közül a szexuálisan vonzóbb fog jobban érvényesülni. Nem kicsit, hanem akár nagyságrendekkel jobban. Ám ha túlfokozza a vonzerőt, előbb-utóbb bajba kerül. Honnan tudja, mi a túlfokozás? Ahonnan egy autóvezetőnek kell tudnia, mekkora "az útviszonyoknak megfelelő sebesség", amit túllépni veszélyes. Erre való a józan esze, és a többi ember esetleges baleset utáni reakcióit előrejelző képessége.

2019. január 25., péntek

A társadalmi egyensúly két pólusa - és a média

Amilyen fontos a "jin" és "jang" szavakkal jelölt erők egyensúlya a testi egészséghez, olyan fontos az igazságosság és fenntarthatóság egyensúlya a társadalmihoz. A széles körű jólét és jó közérzet záloga, hogy az igazságosságot sürgetők és a fenntarthatóságot segítők hosszú távon nagyjából azonos súllyal szerepeljenek a közéletben.
Rövid távon ez inkább ide-oda lengő súlyt jelent, válság idején a fenntarthatóság pártiak törnek előre, konjunktúra idején pedig az igazságosság pártiak. Ez nagyjából egybevág a demokratikus "váltógazdálkodással", vagyis hogy válság idején a (konzervatív) jobboldal kerül kormányra, konjunktúra idején pedig a (szociális) baloldal. (A liberális "harmadik" pólus valójában módszertani: a liberálisok egyik fele "szabadon" a konzervatív oldal része, a másik fele pedig "szabadon" a szociális oldalhoz tartozik. Lényegében csak két pólus van, és mindenki az egyikhez vagy a másikhoz húz.)
Ha a fenti váltógazdálkodás nem működik, illetve az ide-oda hullámzás nem mutat hosszú távú egyensúlyt, az érintett társadalom bajba kerül. Kitör a rosszlét, (jobb- és baloldali) szélsőséges erők masíroznak az utcákon, a demokrácia az összeomlás szélére kerül. Konkrétan: ha tartósan a konzervatívok kerülnek fölénybe, nő a gazdaság - és ezen belül a viszonylag szegények aránya is. Csökken az igazságosság, romlik a közérzet. Ha a szociálisan érzékenyek kerülnek hosszú távú túlsúlyba, csökken a gazdaság teljesítménye (demotiválódnak az agyonadóztatott dolgozók), de a növekvő szegénységen belül nagyobb lesz az igazságosság is. A közérzet nem emiatt, hanem az általános szegényedés miatt lesz rossz.
Belátható, hogy a kétféle mechanizmus egy pillanatig sem békíthető össze egy párton belül: aki a javak egyenlőbb elosztását kéri, az szükségképpen elveszi a szorgalmasak kedvét a munkától; aki a szorgalmasakat motiválja a társadalmi stabilitást fenntartó gazdasági növekedés érdekében, az szükségképpen kevesebbet juttat a viszonylag szegényeknek. (Egy egypárti társadalom szükségképpen hiányos közéletű lesz, és konzervatív vagy szociális rosszlét felé sodródik.) Minimum két pártra van szükség, egy fenntarthatóság és egy igazságosság párti formációra.
Elterjedt félreértés, hogy a gazdasági növekedéssel alapvető baj van, mivel nem fenntartható - tehát nem is lehetne a fenntarthatóság párt célja. Valójában a természeti erőforrások kimerítésével elért növekedéssel van baj, a jó növekedés a társadalom tagjai közötti egyre bonyolultabb, és egyre magasabb jólétet eredményező tranzakciók fejlődését jelenti. Rossz az olajat elfogyasztó, erdőket kivágó, feldolgozatlan hulladékot termelő növekedés, ami valóban nem fenntartható, ütközik a fenntarthatósággal. Jó növekedés pedig (többek között) a szellemi termékek, többlet nyersanyag nélkül komfortot növelő szolgáltatások, újrahasznosító és "zöld" megoldások fokozott előállítása. Ez a fenntarthatóság alapja.
Földünk szoftverkincse, szellemi tulajdonállománya, értékpapír- és ingatlankészlete sosem fogy ki, sőt egyre növekszik. A háztartások környezetbarát komfortnövelésének lehetősége gyakorlatilag végtelen.
Szintén elterjedt félreértés, hogy az igazságosság végtelenné fokozandó, azaz nem nyughatunk, amíg mákszemnyi igazságtalanság található világméretekben. A gyakorlatban a javak nagy része a szorgalmasan tanuló, dolgozó, alkotó embereknél fog termelődni, és náluk is fog maradni. Az igazságosság csak addig fokozható, amíg előbbiek motiváltak a teljesítményre. Ez szükségképpen viszonylag alacsony adókat és újraelosztást jelent. Elvben persze meg lehet tanítani a szorgalmasakat, hogy örüljenek, ha szétoszthatják az általuk előállított javakat - ám hasonló eséllyel a kevésbé szorgalmasakat is meg lehet tanítani, hogy örüljenek embertársaik sikerének, és a javaik elvétele helyett tanulják el tőlük az iparkodást.
A trendi felfogás ma úgy szól, hogy a növekedésnek megvannak a természetes korlátai, a társadalmi igazságosság viszont a végtelenségig fokozható. A valóság ezzel szemben, hogy a jó növekedés a végtelenségig fokozható, míg az igazságosságnak megvannak a természetes korlátai.
A jó növekedés elérhető és szükséges is a fenntarthatósághoz, de a viszonylagos igazságosságra törekvésnek kell ellensúlyoznia - és fordítva. A médiában ez a fenntarthatósági és szociális szempontok hosszú távon egyenlő szerepeltetését jelenti. Nem feltétlenül ugyanabban a médiumban kell szerepelniük, de a társadalom jóléte és jó közérzete szempontjából elengedhetetlen, hogy a médiafogyasztókhoz hosszú távon nagyjából ugyanannyi konzervatív üzenet jusson el, mint amennyi szociális.
Így van ez ma? Ítélje meg a médiát fogyasztó olvasó.

2019. január 19., szombat

Hogyan érdemes tüntetni

Demokráciában tüntetni alapjog, de tüntetni nem feltétlenül eredményes – mint azt a Budapesten tüntetők hetek óta tapasztalják. Tüntetgetnek, tüntetgetnek, aztán semmi sem változik, ami frusztráló. Másképp kellene csinálni. Jó lenne, ha találtatnék olyan ügy, ami elég sok embert eléggé felháborít. Még jobb lenne, ha a kormány makacsul ragaszkodna a tüntetést kiváltó ötletéhez, lehetőleg akkor is, ha már a választók fele utcára vonul. Ekkor biztos lenne a tüntetők sikere, vagyis a kormány bukása.
A munka új törvénykönyve (a tüntetők szerint: rabszolgatörvény) azonban nem vált ki elég felháborodást, és ha kiváltana, a kormány visszavonná. Következésképp a tüntetőknek esélyük sincs a sikerre. Ha nem kifejezetten mazochisták, nyugodtan otthon maradhatnak pasziánszozni.
Tüntetni dupla vagy semmi játszma: az ellenzék vagy érti a többség szerinti valóságot és kormányt vált, vagy nem érti a többség szerinti valóságot és kormányt sem vált, hiába tünteti rekedtre magát.
Közelebbről megnézve a demokrácia működését, a választó arra a formációra szavaz, amelyik a szerinte érvényes problémákat nevezi problémának, érti azok lényegét, és képes őket kezelni. Eredménytelen az a formáció, amelyik a többség szerinti problémákat tagadja, vagy a többség szerint másodlagos problémákat nevezi kezelendőnek, illetve ha képtelen az általa problémának tartott ügyeket megérteni és/vagy kezelni.
A kormány szerint probléma az illegális migráció, és nem probléma a „rabszolgatörvény”, de ha a többség fordítva gondolja, akkor kész stratégiát váltani. Az ellenzék szerint probléma a „rabszolgatörvény”, nem probléma az illegális migráció, és édesmindegy, mit gondol a „szánalmas” többség. Mivel a kormány egyre népszerűbb, az ellenzék egyre népszerűtlenebb, a többség a jelek szerint a kormány pártján áll, az ellenzék meg nem olvasta a demokrácia működéséről szóló kézikönyvet, vagy ragaszkodik hozzá, hogy csak azért is a felvilágosult értelmiségi abszolutizmus fogja üdvözíteni a világot.
Tudatosítsuk, hogy az ország ügyeit olyan kormányra érdemes bízni, amelyik egyrészt igyekszik a közjót képviselni (tehát nem tagadja e fogalom létjogosultságát), másrészt érti és kezeli a választók szerinti valóság kihívásait. A felvilágosult értelmiségi abszolutizmus számára, úgy tűnik, nem terem babér a 21. században.

2019. január 15., kedd

Mi lesz a Brexittel?

A brit parlament alsóháza tegnap kétharmaddal leszavazta a Brexit-megállapodást, két rövid távú alternatívát hagyva: 1. megállapodás nélkül is megtörténik a Brexit; 2. a Brexit elmarad, és új népszavazást írnak ki.
Theresa May kabinetje ellen bizalmatlansági indítványt nyújtott be az ellenzék, ami - ismerve Jeremy (Che Guevara) Corbyn ellenzéki vezető borzalmas megítélését - várhatóan szintén el fog bukni, azaz marad a kormány.
Az új népszavazást szerintem továbbra is Theresa May bonyolítja le, az eredmény pedig az Unióban maradás lesz. Amivel az egyébként EU-tagság párti politikus végrehajtja a 21. évszázad tömegirányítási trükkjét: a nép akaratát hűen képviselve menedzselte ellenkezőjére a nép átgondolatlan akaratát. Ha úgy tetszik, a jéghegytől 1 méterre fordította meg a Titanicot.

2019. január 13., vasárnap

Kell-e félni a szélsőjobbtól?

A mai nyugati ember retteg tőle, éjjel-nappal üti-vágja, nehogy előretörjön. Pedig a szélsőjobb csak figyelmeztető jel, mint a láz: megelőzhető társadalmi problémák tünete.
Külső ok nélkül is szélsőjobboldali gondolkodású egyének minden társadalomban folyamatosan vannak, ahogy hasonló arányban léteznek paranoiások és skizofrének is. A szélsőjobboldali gondolkodás akkor ölt problémás méreteket, amikor a társadalom lába alól kihúzzák a talajt. Egyszerű tehát a megoldás: ne húzd ki a társadalom lába alól a talajt!
A társadalom fenntartója minden kultúrában egy konkrét - és némileg kikezdhető - narratíva, a miénkben a kereszténység. Aki a kereszténységet kikezdi, fúrja-faragja, az a sikere arányában szétzilálja a társadalmat. Ekkor jelenik meg problémás erővel a szélsőjobb. A megoldás: ne kezdd ki, ne fúrd-faragd a kereszténységet - és máris nem kell rettegned a szélsőjobbtól!
Másik megközelítésben: a szélsőjobb ellen a jobbközép a megoldás. Amikor erős a jobbközép, gyenge a szélsőjobb. Ha többségben a Fidesz, a Jobbik tehetetlenül hánykódik, azt sem tudja, fiú-e vagy lány.
Ha a bal-lib oldal őszintén mondja, hogy számára a szélsőjobb a fő probléma, akkor most örülnie kellene, hogy a "fő" probléma rég nem volt ilyen kicsi. Nem látni e felett érzett örömöt... ami gyanút ébreszt, hogy a szélsőjobbra hivatkozás talán csak hatalomszerző ürügy, és a szélsőjobbnak a bal-lib szempontból kívánatos állapota, hogy hihető mumus legyen. Nem előnyös, ha a szélsőjobb már mumusnak sem jó - ez megmagyarázza, miért nem hallatszik most üdvrivalgás.

Furcsa ellentmondás, hogy míg a bal-lib irányba hajló médiából folyik a szex, az erőszak ÉS a szélsőjobbtól rettegés, addig a jobbra hajló médiából a hagyománytisztelő jólét sugárzik, sorvadó szélsőjobbal.
Összefoglalva: a szélsőjobb nem önálló probléma, hanem a társadalom hagyományait, értékeit és egzisztenciáját szétziláló bal-lib sikerek nyomán erősödő tünet, legjobb ellenszere pedig a sikeres jobbközép. Nem a szélsőjobbtól kell félni, hanem a társadalom szétzilálásától.

2019. január 3., csütörtök

Multikulti = PC kommunizmus?

Vitaindító állításom, hogy a multikulturális társadalom ötlete nem más, mint a jól ismert kommunizmus nyugatias, politikailag korrekt (PC) formában.
Nézzük az egyezéseket: 0. a kommunizmus és a multikulturalizmus is szinte ellenállhatatlanul vonzó az értelmiségiek többsége számára, pedig mindkettő csúnya gyakorlati eredményhez vezet, mindenki kárára; 1. a kommunizmus az anyagi/társadalmi igazságosságra hivatkozva rombolta le az általa megfertőzött társadalmakat, a multikulti az anyagi/társadalmi szolidaritásra hivatkozva teszi ugyanezt; 2. a kommunizmus öt éven belül fenomenális jólétet ígért, ami soha sem következett be, a multikulti is rövid távú jólétnövekedést ígér a sokszínű társadalom eredményeként, ám ez nem látszik teljesülni; 3. úgy volt, hogy a kommunizmus megváltja a világot, és úgy lett, hogy megnyomorította, a multikultitól is világi megváltást várnak az önjelölt "haladók", pedig a megnyomorítás jelei már mutatkoznak; 4. a kommunizmus fondorlatot és cenzúrát is alkalmazott az ideológiai siker érdekében, a multikulti hívei is készek a fondorlatra és cenzúrára; 4. a kommunizmus és a multikulti is akadályt/ellenlábast lát a kereszténységben, mindkét irányzat kiszorítani igyekszik a közéletből.
Nézzük a különbségeket: 0. a kommunizmus keleten pusztított barbár módra, a multikulti nyugaton rombol értelmiségi stílusban; 1. a kommunizmus nyílt erőszakot is alkalmazott, a multikulti erre nem kész, legfeljebb az erőszakos kultúridegeneket hozza helyzetbe, velük végezteti el a piszkos munkát; 2. a kommunizmus több, mint 100 millió ember halálát okozta kivégzéssel, éhínségekkel és ideológiai alapon indított háborúkkal, a multikulti ennél nagyságrendekkel kevesebb ember halálához vezetett közvetlenül, jóllehet, a politikai korrektség nevében indított forradalmak és a nyomukban kitörő polgárháborúk tömegpusztítása több tízmilliós is lehet; 3. a kommunizmus a másként gondolkodókat megfélemlítette, bebörtönözte, megsemmisítő táborokba zárta, kivégezte, a multikulti ezzel szemben nyomás alatt tartja, kiszorítja, egzisztenciálisan ellehetetleníti a másként gondolkodókat; 4. a kommunizmusban nem írhattam volna le nyíltan az ellenvéleményemet, a multikultiban ezt megtehetem, ha nem zavar az ellehetetlenedés...
A kommunizmus 60-70 év tömeggyilkolás, elnyomás és elszegényítés után mindenhol megbukott, átadta a helyét a kapitalizmusnak, illetve a "szerves", természetes társadalmi fejlődésnek.
A multikulti esetében talán nem tart ilyen hosszan a folyamat, a bukás 10-20 éves távlatban bekövetkezhet, háromféle formában: 1. az elszegényedő és szétzilálódó nyugati társadalmak lerázzák magukról a téves ideológiát, multikulti-ellenes kormányokat választanak, és integrálják a kultúridegeneket; 2. a kultúridegenek elunják a származási kultúrájukból következő erőszakot, igazságtalanságot, egyenlőtlenséget, maguktól integrálódnak, és felveszik a kereszténység...től vett két lépés távolságot, mint a többi nyugati, így számolják fel a multikultit; 3. a két folyamat párhuzamosan, egymással karöltve építi le a multikulturális társadalmakat.
Egy adott társadalmat nem működtethet két- vagy többféle közigazgatási logika, ezért a multikulti adminisztratív okból (is) bukásra ítélt ideológia.
Mi van akkor, ha tévedek, és a multikulti a sokszínűségben egyesült, erős, jóléti társadalmakhoz vezet? Ennek jelei az erős jóléti multikulti társadalmak lennének... ha lennének ilyenek. Ha lesznek, örülni fogok, hiszen - számomra, és remélem, a blogom olvasói számára - az erős jóléti társadalom a lényeg. Ha csak széteső, elszegényedő, meghasonlásba és erőszakspirálba sodródó, multikultival bohóckodó társadalmak lesznek, akkor érdemes lesz ezzel szembenézni, és levonni a tanulságokat.
A 21. század áldása, hogy az ideák versenyét nem fegyveres harc, hanem az általuk eredményezett jólét dönti el, többé-kevésbé demokratikusan.

2019. január 1., kedd

Újévi kívánság

Legyen észszerűbb a közélet 2019-ben.
Arra gondolok, hogy az origo.hu-ról szívódjanak fel az "XY bugyiban köszöntötte az újévet" típusú hírek, az index.hu-ról pedig a "Kiderült XY színésznő szörnyű titka (t.i. gyakran száraz a szeme)" típusúak.
Vagy inkább ne tűnjenek el, csak kerüljenek "Gagyi hírekre vágyom, szolgáljatok ki" menüpont alá.
Mi történne, ha egy "hírportál" egyoldalúan megtenné ezt a lépést? Vajon tömegesen pártolnának át a "hírfogyasztók" a konkurens portálra? És ha igen, kár lenne értük?
Egy reklámfilmeket forgató ismerősöm pár éve kioktatott, hogy ne nézzem le a "gagyi" mosóporreklámokat: óriási hatásuk van a fogyasztókra.
Tény, hogy a közélet nem a közügyekről szól, hanem a "kenyeret és cirkuszt" követelő plebs által kedvelt témákról, a plebsre optimalizált stílusban. Igaz ez jobbra és balra egyaránt.
Tény, hogy külön agytröszt butítja le az eredetileg értelmes témákat a plebs szintjére. Tény, hogy ma az nyer a politikában, aki folyékonyabban beszél plebsül, ezért minden ambiciózus politikus plebstanfolyamra jár.
Az is tény, hogy nem szeretjük a helyzetet (kód: "hiányzik a kritikai gondolkodás", "alantas a közbeszéd", "népbutítás folyik"), és hogy használna a közéletnek, ha a közügyekről kezdene szólni, az észszerűség nyelvén. Azt kívánom, hogy 2019 pozitív változást hozzon e téren, jobbra és balra egyaránt.

2018. december 25., kedd

Karácsonyi gondolat

Hogyan vegye fel a harcot az egyház a konzumidiotizmussal? - hangzott egy karácsonyi kérdés.
Erről jutott eszembe, hogy Jézus mint judaista Messiás feladata a világméretű jólét megteremtése. A világméretű jólét tehát nem probléma, hanem a kétezer éves cél, maga az örömhír (evangélium). A konzumálással semmi baj, legfeljebb az idiotizmussal van gond úgy általában, ami ellen az oktatás a megoldás.
Az Ószövetség még a szorongattatásban segítőnek ábrázolja Istent, a messiási jövőkép viszont a világméretű jólét Uraként állítja elénk.
Ki szorongatná a Jézus tanítását valóban betartó keresztényeket? Ki árthat annak, aki önmagához hasonlóan szereti embertársait, miközben szelíd, mint a galamb, és okos, mint a kígyó?
Amennyiben a keresztények komolyan veszik, hogy Jézus valóban a judaizmus szerinti Messiás, akkor a mértéktartó, Istenre / szeretetre / közösségre hangolt látásmód megőrzése a feladatuk a várva várt, ősi ígéret szerinti jólét közepette.

2018. december 21., péntek

Hogyan ne instrumentalizálódjunk

Bővebben: hogyan ne váljunk közéleti viták kapcsán valamely politikai erő eszközévé vagy hasznos idiótájává?
Az értelmiségiekben, a civil szervezetekben, az egyházakban, és a magamfajta közéletfejlesztőkben is megvan a hajlam arra, hogy külső mércét állítsanak a hatalmat gyakorlók / követelők számára, és "objektív" értékelést adjanak a tevékenységükről. Az alapvetően kétpólusú politikai erőtérben azonban így vagy úgy mindenki az egyik vagy a másik pólus felé vonzódik, illetve sodródik. Vagy baloldali, vagy jobboldali, középút nincs, illetve (ön)csalás. Szükségszerű, hogy így legyen?
A probléma az áldilemma nevű logikai jelenségre hasonlít, ennek alapján igyekszem bemutatni, hogy miért nem szükségszerű egyik vagy másik pólus felé húzni, és ennek ellenére miért nehéz ellenállni mégis a pólusok vonzásának.
Áldilemma: nem csak két alternatíva létezik egy konkrét ügyben, hanem több. Példa: vagy támogatod mindenki összes adatának folyamatos gyűjtését, vagy a bűnözőket segíted. (Nyilvánvalóan vannak köztes fokozatok, ezért a vagy-vagy felállás hamis fényben tünteti fel a kérdést.)
A közélet tele van áldilemmákkal: vagy jobboldali vagy, vagy baloldali; vagy a kommunistákkal tartasz, vagy a fasisztákkal; vagy végsőkig liberális vagy, vagy diktatúrapárti; vagy nacionalista, vagy hazaáruló; vagy megvéded a munkavállalókat a túlórától, vagy elárulod őket; vagy kritika nélkül elfogadod az álláspontunkat, vagy idióta vagy. Az objektív mércét állítani remélő értelmes embernek ezekből kell Houdiniként kiszabadítania magát, és nem könnyű szabadulni.
Mindenkinek vannak személyes preferenciái, közéleti vágyai és elképzelései, még vesszőparipái is. Amikor egy konkrét ügyhöz hozzászól, el kell döntenie, hogy inkább az egyik domináns álláspont vagy a másik felé húz, ezért középen már eleve nem állhat, legfeljebb a középső sáv egyik vagy másik oldalát célozhatja meg. Aki mértanilag középen áll, annak annyi a mondanivalója, hogy "mindkét szélsőségben van valami, a kettőt kell átlagolni". Aki észszerűen középen van, az a két szélsőség elfogadható elemeit szeretné egybegyúrni, kidobva az elfogadhatatlan elemeket. Csakhogy nézőpont kérdése, hogy mi észszerű, és preferencia kérdése, hogy mi elfogadható. Az "objektív" mérce máris legalább két tényező miatt szubjektív.
Ha a fent példaként említett áldilemmát közelebbről megnézzük, elveket és szempontokat határozhatunk meg zsinórmértékként a korlátlan adagyűjtés és a bűnözőtámogatás nevű szélső pontok között: releváns és célravezető adatokat gyűjtsünk, arányos mértékben. Védjük a magánszférát, de ne az előbbi szempontok rovására. Ez idáig szépen hangzik, de egy konkrét vitában hozzászólva tudunk-e távolságot tartani mindkét végponttól, miközben mindkét végről arra biztatnak, hogy valljunk színt, miszerint az egyik vagy a másik oldalon állunk? A középen álló ember egy túlfűtött vitában nem tűnik hasznosnak, egy higgadt vitában pedig nem tűnik érdekesnek. Mivel pedig a legtöbb ember szeretne hasznosnak és érdekesnek, valaki(k) társaságára méltónak látszani, a külső nyomás mellett a belső nyomás is óriási, hogy ide vagy oda csapódjunk, ne csak lebegjünk a pólusok közötti űrben.
Alighanem a társas lényi jellegünk miatt nem igazán tudunk középen maradni, és ha ennek ellenére megpróbáljuk, nem lesz társaságunk. Legalábbis nem a közéletben.
A fentiekből két többé-kevésbé működő módszer is következik a nagyjából középen maradásra: 1. keressünk máshol barátokat, és ne a közéletben akarjunk elfogadásra vágyó társas lényként viselkedni; 2. vegyük észre az ellenoldalon álló kritikai gondolkodókat és hogy, paradox módon, több közünk van hozzájuk, mint a saját oldalunk kritikátlan gondolkodóihoz. A nagyjából középen állás paradoxona, hogy akikkel egyetértünk a módszerben, azokkal nem értünk egyet a tartalomban, és fordítva.
A paradoxont segítene feloldani, ha a különböző oldalakon nagy számban jelennének meg középre tartó kritikai gondolkodók, akik óvakodnak attól, hogy bármelyik szélsőség hasznos idiótájává váljanak, és az észszerű középutat keresve örvendenek a módszertanban egyetértők társaságának. A közéletfejlesztés célja, hogy egyre több így gondolkodó ember legyen, és irányítani kezdje a közbeszédet.

2018. december 20., csütörtök

Ki foglalhat köztévét, játékelméleti megközelítésben?

Az ellenzék úgy véli, hogy bárki, bármikor. És ott főműsoridőben beolvashatja az üzeneteit.
A kormány úgy véli, hogy senki, semmikor - és nem olvashat be ott semmit.
Érdekes lenne megfigyelni, mi történik fordított helyzetben. Apropó, volt már fordított helyzet, amikor a mai ellenzék egy része volt kormányon, és úgy gondolta, hogy köztévét senki soha nem foglalhat. Az akkori tévéfoglalók egy része pedig most van kormányon...
Nem ártana kitalálni néhány alapelvet, amihez azután hosszú távon tartjuk magunkat. A jelen opportunista felállás szabálya, úgy tűnik, hogy az foglalhat köztévét, akinek sikerül. Azt olvashat be ott, amit sikerül.
Játékelméletileg az iteráló osztozkodásra hasonlít a helyzet: A játékos mond egy összeget, B játékos pedig megmondja, hogy milyen százalékban osztoznak rajta. Pl.: A játékos egymillió forintot mond, B játékos pedig, hogy 1%-ot ad belőle, és 99%-ot megtart magának. Ezután szerepet cserélnek. B játékos, tudván, hogy bosszúra számíthat, kis összeget mond, amiből A játékos már akármennyit megtarthat. Ha elég hosszan cserélgetik a szerepeket, sok-sok kör után kialakul, hogy nagy összeget érdemes mondani, és 50-50%-ban érdemes osztozkodni. Kísérletek bizonyítják, hogy magától beáll ez a stratégia. A köztévéfoglaló játszma ennek egy szabályvitató változata: mintha B játékos minden körben megkontrázná az A játékos által mondott összeget, azzal érvelve, hogy annyit (ezért meg azért) nem szabad mondani; A játékos pedig minden körben vitatná a százalékot, mondván, hogy (ezért meg azért) nem szabad akkora százalékértéket mondani. Az így keltett zaj elfedi a játszma mechanikáját, eltereli a figyelmet arról, hogy közben szerepcserék történnek, és osztozkodás is történik. A néző jobban teszi, ha a zaj helyett a szabályok betartására és a játszmázás során elosztott összegekre figyel. Az összeg ugyanis részben az ő zsebéből származik, adóforintokról van szó.
Hogyan állandósíthatjuk a köztévéfoglaló iteratív játszma szabályait? Következetes szabály lehet például, hogy az foglalhasson köztévét, aki képes egymillió embert, a társadalom 10%-át kivinni az utcára a követeléseivel. Aki ennyi embert mozgósított, az hadd olvassa be a követeléseit is. Ne kelljen közben biztonsági emberekkel dulakodnia. Ha ezt elfogadja a kormány és az ellenzék is, megvan a tartósan, azaz szerepcsere után is irányadó szabályzat.
Aztán persze lehet vitatkozni, hogy megvolt-e az egymillió, vagy pár ezer hiányzott. Ez máris sokkal észszerűbb vita lenne, hogy mint hogy ki kinek csavargatta a karját, ki miért színészkedett, olyan helyzetbe rakva magát, amiben csavargathatják a karját, és így tovább.
Apropó: áll az ellenzék mögött egymillió utcára vonuló támogató?

2018. szeptember 17., hétfő

Quo vadis, Europa?

Magyar nézőpontból úgy tűnik, Orbán Viktor sikerrel tematizálta a jövő tavaszi európai választást: a migrációról fog szólni. Nálunk és a régióban legalábbis.
Nyugati nézőpontból viszont akár úgy is tűnhet, hogy a közép- és keleteurópaiak meggárgyultak: nem lehet velük értelmesen beszélni jogállamról, demokráciáról, mert mindenről egy önkényesen, hajánál fogva előrántott álprobléma, a migráció jut eszükbe.
Mi lesz ebből jövőre?
A svéd választási eredményekből kiindulva nem várható földcsuszamlás, nyugaton továbbra sem fogadják el, hogy a migráció legyen az egyetlen meghatározó motívum.
Keletebbre pedig ezután sem fogadják el, hogy ne a migráció legyen az egyetlen hívószó. Vagyis várhatóan mélyül a nyugat és kelet közötti árok, talán közhangulati szakadékká válik.
Közben azonban Európa – az eltérő történelmi háttér és az ezzel is összefüggésbe hozható ideológiai különbségek dacára – fizikailag egységessé vált. Akinek jobban fekszik a francia vagy a holland belpolitika, szabadon átköltözhet. Akinek a mi régiónk közlevegője esik jobban, az meg ide jöhet.
Ha a magyar közhangulat nem változik, a választási eredmény borítékolható, és még többen érezhetik úgy, hogy „el kell innen menni”. Más EU-államokban pedig egyre többen érezhetik úgy, hogy „a magyarokhoz kell költözni”.
Az USA-ban megfigyelhető, hogy az „A” oldali többségű államokba egyre több „A” oldali vándorol, mert ott érzi igazán jól magát, a „B” oldalra dőlő államokban pedig egyre több „B” oldali él, és virul. A liberálisok Kalifornia felé veszik az irányt, a konzervatívok pedig Massachusetts felé vándorolnak.
Hasonló folyamat játszódhat le Európában is, talán ennek az első lépése lesz a jövő tavaszi európai parlamenti választás.