A svéd csavar

Gulyás Márton ugyan az előző posztban írt szereplésével hiteltelenítette magát és táborát a svédekkel együtt, a svédeknek, úgy tűnik, nem volt erre szükségük. Önerőből is hiteltelenné tudtak válni, és milyen példás gyorsasággal!

A svéd miniszterelnök saját szavaival: "Idáig vezetett minket a politikai naivitás és a tanácstalanság. Idáig vezetett minket a felelőtlen bevándorláspolitika és a sikertelen integrációs erőfeszítések. A kirekesztés és a párhuzamos társadalmak létrejötte táplálja ezeket a bűnbandákat: könyörtelenül tudnak így toborozni gyerekeket, hogy kiképezzék őket a jövő gyilkosaivá. (…) Le kell vadásznunk ezeket a bandákat, és győznünk kell a bandák felett (…) Minden szükséges lépést megteszünk ahhoz, hogy helyreállítsuk a rendet Svédországban."

Emlékeztetőül: a magyar pártpolitika lényege, hogy politikai léted addig tart, amíg önellentmondásba nem keveredsz. Onnantól teherré, biodíszletté válsz; mindegy, mit szövegelsz. A nemzetközi pártpolitika nem ennyire egyszerű, ám egy bukópályára állt kormány szava ott sem számít.

Nos, a svédek úgy bírálták a magyar demokráciát, hogy a sajátjukkal nem tudnak mit kezdeni. A hadsereget vetik be az immár bevallottan felelőtlen bevándorláspolitika által kiváltott bűnözéshullám csillapítására. A hadsereg eddig a Fülöp-szigetek, Brazília, Mexikó, Kolumbia és hasonló országok végső eszköze volt a bűnözői kartellek ellen, ráadásul igen kétes eredménnyel.

Tapasztalatok szerint csak a túlkapások, visszaélések és jogsértések garantáltak, a siker már korántsem. Olyan ország okoskodna jogállamisági témában, amely épp kilépett a jogszerű eljárások medréből?

Svédország mint demokráciaügyi megmondó ezennel leírta magát.

Gulyáságyúval - lábon

Gulyás Márton svéd oktatófilmbeli szereplése némi vitát váltott ki itthon. Érdemes megnézni a Gulyáságyú csatornán. Összegezve: akkor bizonyára jó ötletnek tűnt... mert nem gondolt bele a lehetséges utóhatásokba.

Egyetlen európai országban sem szokás külföldre vinni a belső vitákat. Sőt, a világ egyetlen országában sem szokás, mert mindenhol megvan az úgynevezett "nemzeti minimum". Itthon parázs nézeteltéréseink lehetnek, de azok soha, soha de soha nem terjeszthetők egy másik ország potenciális beavatkozói elé. Gulyás öntudatlanul lépte át a végzetes vörös vonalat. Ha pl. francia lenne, már páriaként kezelnék otthon, szalonképtelennek számítana. Ha angol, német, olasz, spanyol, stb. ... akkor is.

Egy erre szakosodott médiastruktúra évekig, évtizedekig ütheti ezzel az oktatófilmmel nem csak őt, hanem az egész ellenzéket. Gulyás tehát a "Gulyáságyúval" jól lábon lőtte magát, a vele rokonszenvezőket - és még a svédeket is, akik a következő évszázadban aligha bírálhatnak bennünket hitelesen.

Sajnáljuk ezért? Köszönjük meg neki? Ez már oldalfüggő.

Tényleg nagy a baj

Ha azt hittük, hogy - röviddel a covid után, a szomszédban dúló háború mellett, szankciók, infláció, kormányzati sikernyomulás és ellenzéki kudarcbénázás közepette - problémáink aligha súlyosbodhatnak, tévedtünk.

Mai hír szerint már a szexmunkások is külföldre mennek inkább boldogulni. Mélyen vagyunk a pácban.

Képzeljük csak el az elvonási tünetektől szenvedő szexügyfelek transzparenseit egy közeljövőbeni tüntetésen. "Szekszet a bótba!" "Nincs szex, nincs jövő" "Szexmunkás, gyere haza!" És így tovább.

Miben látja az érdekvédelmi szakember az okokat? 1. Nem kap pénzt, ő személyesen, a téma kutatására. 2. A szexmunkások ellen néha eljárás indul. Ebből mindjárt ki is derül, mekkora szakértője lehet a területnek.

Megemlíthetünk még egy harmadik okot: a randiappok és morális "könnyítések" világában a piacot elárasztja a kötetlen ingyenszex. Ki fizet érte, ha ingyen osztják?

Nem annyira az a meglepő, hogy innen elmennek a szexmunkások - hanem hogy maradt még ország a fejlett világban (ha maradt), ahová (úgy hiszik, hogy) van értelme menniük.

Talán szexdömping elleni jogszabályra lenne szükség? Korlátozni kellene a randiappokat? Hogy hazahozzuk a szexmunkásokat?

Fontolja meg az olvasó.

Élet a logikán túl?

Kényelmetlen gondolatmenetek gyakori ellenérve, hogy "nem minden a logika". Vagyis, hiába logikus, nem fogom átrendezni az érzelmi meggyőződéseimet, nem kötelező belátnom. És tényleg nem kötelező...

Ráadásul, ez logikus formában is kimondatott, emígyen: "Minden filozófiához tartozik egy ugyanolyan érvényű ellenfilozófia." Tényleg tartozik, tényleg ugyanolyan érvényű - csak általában ellenkező premisszák illetve preferenciák szerepelnek benne.

A "nem minden a logika" végpontú beszélgetésekben az érzelmek győznek. Ha úgy tetszik, a logika elszáll, az érzelmi meggyőződés marad.

Néha azonban a logika győzi le az érzelmeket, és ebből egész mozgalom bontakozik ki: például zsidó emberek jönnek rá egymás után, hogy az úgynevezett "Jézus" nem egy pogány istenség, nem egy idegen könyv főszereplője, hanem egy általuk közelről ismert könyv különböző helyein is megtalálható.

És a logikájuk átrendezi az érzelmeiket.

Tanulság: a logikán túli valóságról is lehet, sőt hasznosnak tűnik logikusan gondolkodni.

Két farok ára

A kétfarkúak lebuktattak egy aljas demokráciaromboló kísérletet, miszerint Budapest XVIII. kerületében a nagyobbik kormánypárt képviselője 5 millió forintot kínált a helyi kétfarkú képviselőnek, ha indul a jövő évi választáson. Az érintettnek erre semmi hajlandósága nem volt, csak - úgymond - azért ment el az erről szóló személyes találkozóra, hogy felvételt készítsen, illetve megtudja, "mennyi egy képviselő ára".

Háttér: a legutóbbi választáson minimális többséggel nyert az MSzP, így feltehető, hogy ha jövőre egy kétfarkú induló elvesz tőle néhány szavazatot, a Fidesz kerülhet többségbe. A kétfarkú pártnak tehát nem szabad önállóan indulnia, össze kell fognia az ellenzékkel. Legalábbis az ellenzék által idáig követett, és összességében meglehetősen sikertelen módszertan szerint... Ezt az összefogást próbálhatta nehezíteni a rekordidő alatt mindenről lemondott és mindenből kilépett kormányoldali ember.

Eddig tart a hír komolynak tűnő része. Gondoljunk bele: azért fizetnének egy párt képviselőjének, hogy induljon már a választáson... Alapértelmezett feladata, hogy a választók érdekében ingyen, pontosabban az államtól kapott pártpénzével gazdálkodva induljon azon a választáson, és igyekezzen nyerni. Ő meg büszke rá, hogy esze ágában sem volt. Korrupció lenne rávenni, hogy tegye a dolgát?

Mintha Muhammad Alit anno megvesztegették volna, hogy nyerje már meg a következő meccsét, légyszilégyszilégyszi, neki meg semmi kedve nem volt, csak azért mutatta magát hajlandónak, hogy megtudja, "mennyi a boksz ára".

Mi lesz a következő lépés ebben a példátlan és kontraintuitív korrupciósorozatban? A díler lefizeti a rendőrt, hogy kapja már el? (Esze ágában sem volt, csak azért ment el... stb.) Ha így alakul, jól fogunk szórakozni. A végén még előfordulhat, hogy egy politikus, némi kedvfokozó juttatásért pl. ... politizál?

Félre a viccel: az ellenzék jobban tenné, ha többséggel kecsegtető közös programot próbálna alkotni ahelyett, hogy ennek hiányát papíregységgel fedi el. Elvben talán jól mutat, ha a szavazócédulán a kormányoldallal szemben egyetlen jelölt áll. A gyakorlatban viszont a legtöbb választóban felmerül a kérdés, mire lesz jó, ha arra az egyre szavaz. Közös program híján erre nem lesz válasz - amit a protestszavazók nem bánnak, ám ők sosem voltak, várhatóan jövőre sem lesznek, többségben.

A fentieket átgondolva, egy ellenzéki érzelmű választónak azon lenne célszerű háborognia, hogy az ellenzék miért nem győzelemre alkalmas lelki-szellemi állapotban készül a jövő évi választásra. Miért nem készít olyan tervet, amelyről legalább a saját magszavazói elhiszik, hogy nyerni (értsd: 50,1%-ot szerezni) lehet vele?

Két narratíván áll a demokrácia

A hevesen folyó vita eldöntésében, miszerint hol van demokráciának álcázott diktatúra (nálunk, vagy nyugaton, vagy másutt), segít egy alapvető módszertani kérdés: hol nincs érdemi választási lehetőség?

Előzetes megfontolás: nyilván nem demokráciának álcázott diktatúra az, ahol egy vezető nyíltan diktál. Álcázott csak az a demokrácia lehet, amely látszólag rendben működik, a választásokat megtartják, vesztik-nyerik, és a győztes kerül hivatalba - ám valami mégis akadályozza az érdemi alternatívák kibontakozását. Kádár alatt, a puhuló diktatúrában világos volt a felállás: a hivatalos jelölt fog nyerni, többnyire nem is indult ellene senki, egyedül szerepelt a szavazólapon. De mi a helyzet ma, amikor számtalan jelölt indulhat és nyerhet? A fenti értelemben demokráciának álcázott diktatúra-e Magyarország?

Aki gondolkodás nélkül rávágja, hogy perszehogy, jobban teszi, ha megfontolja, pontosan mi akadályozza nálunk az érdemi alternatíva kibontakozását. Nincs esély előadni? Van. Nem jut el a választókhoz az üzenet? Bizony eljut. Meghatja a választók többségét? Nem. Ez azonban tényleg a demokrácia működési hiányosságára utal? Inkább az alternatíva megfogalmazóinak működési hiányosságára. Olyan megmosolyogtató, a hitelességet aligha növelő logikai gereblyékről nem is szólva, amikor egy ellenzéki hatalmas nyilvánosság előtt ordítja, hogy nem jut nyilvánossághoz, és nincs szava.

A demokrácia azt követeli meg, hogy legalább két érdemi alternatíva eljusson a választókhoz, de azt nem követeli meg, hogy a választók pl. felváltva hol az egyiket, hol a másikat szeressék... A demokratikus döntési mechanizmus nem garantál ilyen vagy olyan eredményt. Ha az egyik alternatíva megfogalmazói akár évtizedeken át, nullaközeli sikerrel tépik a szájukat, az nem a demokráciára vet rossz fényt.

Mi a két alapvető alternatíva? 1. a világ lényege az egyén szabadságának és jólétének folyamatos bővülése, fokozódó szociális egyenlőség mellett (jelszavakban: légy szabad, nagyobb egyenlőséget, fizessenek a gazdagok); 2. a lényeg a választói közösség érdekeinek érvényesülése, fokozódó jólét mellett (jelszavak szintjén: hazánk, nemzetünk az első, legyünk sikeresek). A két nagy narratívának számos variációja van forgalomban, valószínűleg minden olvasó többé-kevésbé, sőt gyakorta vehemensen azonosul az egyikkel vagy a másikkal. Magyarországon mindkét narratíva eljut minden választóhoz? Egyértelműen igen.

Mi a helyzet nyugaton? Az 1. alternatíva folyamatosan tarol, a 2. pedig szellemi-jogi karanténba került, gyakorlatilag föld alá szorult. Választások előtt a bal-liberális média mondja meg, kinek "kell" nyernie, és csodák csodája, általában az is nyer. Ha néha nem, rászabadul az összmédiapokol, és hamarosan újra az 1. alternatíva kerül helyzetbe. A bal-lib hegemóniát trükkös érvekkel tartják fenn: az érdemi alternatíva pl. "gyűlöletbeszéd", "toxikus", büntetendő. A látszólagos előny, legalábbis a bal-lib elit számára, hogy a 2. alternatíva teljességgel, tartósan kiszorult a fősodorból, szalonképtelenné vált. A hátrány, hogy a néha növekvő elégedetlenség így nem tud fősodorbeli módon kifejeződni, és pl. Trump lesz belőle. A démosz jobban járna, ha mindkét alternatíva fősodorban maradhatna... de hát kit érdekel egy nyugati demokráciában épp a démosz?

A magyar ellenzék diktatúrázását, miközben alaptalannak tekinthető, némileg érthetővé teszi a megrökönyödés, hogy "ha nyugaton a mi programunkkal folyton tarolnak, akkor mi miért zakózunk?!" Mo. folyamatos nemzetközi bírálatát nem teszi jogossá, csak némileg értelmezhetővé, hogy a nyugati elit nagyon nem szeretne otthon valódi kétnarratívás demokráciát, mert akkor a démosz még fogja magát, és úgy választ, ahogy a bal-lib elit szerint nem helyes, nem szabad.

Ezen a ponton érdemes felidézni, mit mondott a témában Bibó István: demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni a másként gondolkodástól, a más véleményűektől. Nyugaton nyilván nem olvassák Bibót, mert a közélet minden szintjén - óvodától egyetemig - félnek a másként gondolkodástól, igyekeznek köztörvényes bűncselekménnyé, elmeorvosi esetté nyilvánítani a nem bal-lib véleményt.

A fentiekből következően, a hazai és nemzetközi diktatúrázás mindaddig folytatódik, amíg a 2. alternatíva nem tér nyugaton is vissza a fősodorba, míg meg nem szokják a nyugatiak a valódi sokszínűséget, meg nem acélozzák lelküket a démosz döntéseinek elviseléséhez. Addig hosszú és szikrázóan indulatos évek várhatók, ám az első perctől világos, hogy a demokráciából hosszú távon semmilyen trükkel nem lehet kigolyózni a démoszt.

Mi a baj a baloldalisággal

Aki még nem tudja, mi és mekkora vele a baj, olvassa el Ali Smith Tavasz című regényét. Szépirodalomnak minőségi, 5-10 oldalanként van benne egy telitalálatos táj- vagy hangulatleírás. Továbbá, minden oldalon van benne bal-lib érzékenyítés, tutti-frutti, all-in, minden-az-egyben propaganda. Igazi elkötelezett szocialista realizmus / agitprop a 21. századi Angliában (Egyesült Királyságban).

Nem meglepő, hogy ömlengenek róla a kritikusok: a mű az összes tételt kipipálja az ellenőrző listájukon. Hogy a legtöbb tételnek köze nincs a cselekményhez, random hozzáadott ideológiai kiegészítő? Kit érdekel, csak benne legyen! Mi minden? Nem érdemes felsorolni, a skála annyira teljes, hogy megjegyzésben írja meg, aki valamit esetleg hiányol a bal-lib eszmei szertárból. Még jobb, ha megírja a szerzőnek is, aki homlokára csap, hogy "hű, tényleg", és a következő művében már tuti benne lesz az is.

Egy dolog mégis nagyon hiányzik a regényből, általános emberi nézetben: nem derül ki belőle, mitől jó hely Anglia (Egyesült Királyság). Azt megtudjuk, hogy fehérközpontú rasszista, mélyszegény, anyagi és kulturális nyomorban, kizsákmányolásban élő, igazságtalan társadalom, amely bűnözőként bánik az ezer viszontagságon átesett, emberségükben megalázott és összetört, szerető befogadást érdemlő migránsokkal; ám az nem derül ki, pontosan miért indultak el azok a migránsok e rettenetes ország felé. Miért ragaszkodtak ezer megpróbáltatáson át ahhoz, hogy pont a rasszista, kizsákmányolt mélynyomorba kerüljenek végre? Miért nem volt jó nekik az otthoni helyzet, vagy miért nem volt számukra vonzóbb egy még bal-liberálisabb ország, vagy Kuba vagy valamelyik volt szovjet tagköztársaság pl.?

Dióhéjban: a baloldali világlátással az a baj, hogy nem ad sem konstruktív, sem keresztellenőrizhető képet a valóságról; adott egy ország, amely felé özönlenek a migránsok - ami tehát sokkal jobb hely, mint ahonnan indulnak - ami tehát akkor sem lehet a baloldal által lefestett pöcegödör, ha épp a konzervatívok vannak kormányon (mint most). A baloldal konstruktivitásdeficitje abban áll, hogy az általa rettenetesnek láttatott problémák (rasszizmus, kizsákmányolás, az illegális bevándorlók idegenrendészeti őrizete) enyhítése felé indulva a helyzet nem jobb lesz, hanem egyre romlik, a volt szocialista országok állapota felé "halad".

A volt szocialista országok lakossága a saját bőrén tapasztalta, mekkora szegénységhez vezet mások jómódjának irigylése, a tehetségesek elgáncsolása, a társadalom ideológiai (át)nevelése: hogy bármilyen rózsaszín is az ígért új világ, a gyáriparosok villái véletlenül sem kerülnek a kétkezi munkások birtokába, nem a szövőnők költöznek a Rózsadombra, a vízparti telkeken sem az egyszerű emberek nyaralnak; és még jó ideig nem kér a balos szemfényvesztésből. A nyugati társadalom nem immunizált, ezért szívesen "haladna" a fekete színekkel lefestett társadalmából egy pink ígéret felé, konzervatív Mercijét lelkesen cserélné a haladás Trabantjára? Vagy eszi, nem eszi, a művészeitől nem kap mást? Mérlegelje az olvasó - végül is, a brit többség épp egy konzervatív kormányt tart hivatalban.

A függetlenség lakmusztesztje - Balaton

Az utca embere önálló gondolkodásúnak, nagyjából függetlennek érzi-tartja magát, és nagyon ritkán ismeri el, hogy valamelyik politikai oldal elvtelen elkötelezettje, tekintet nélkül tényekre, igazságosságra, bármire...

Pedig a közéleti megnyilvánulások törzsien elfogultak: vannak elvek, de csak amíg a politikai törzs érdekének megfelelnek; ha nem, akkor az elvek megfordulnak, igazodnak a törzsérdekhez. Friss példa: a magyar ellenzék ügyet csinálna az orosz történelemkönyv tervezetéből, amiben '56-ot fasiszta felkelésnek írják; az ellenzéki média azonnali kormánytámadást követel, tessék berendelni a nagykövetet. Ugyanez az ellenzéki média egyéb esetekben azt írja, hogy szót emelni 1. értelmetlen; 2. káros a kapcsolatokra; 3. felesleges magyarkodás (vad nacionalizmus). Mitől változtak az elvek? Attól, hogy az ellenzék szerint a kormánynak - az ukrajnai háború hátterében - most épp össze kellene vesznie az oroszokkal, amitől romlana a belpolitikai helyzet, és javulnának az ellenzéki esélyek.

Milyen jó lenne ilyenkor néhány valóban független véleményvezér! És milyen kár, hogy nincs. A kormányoldali média nem független, nem is igyekszik annak látszani. Az ellenzéki média meg annak szeretne látszani, csak folyton lebukik a függőségével.

Ám az idei év nagy újdonságot hozott e téren: megjelent a Balaton mint függetlenségi teszt. Az ellenzék szerint kong az ürességtől, rohamosan megy tönkre (talán már ott sincs, kiszáradt); a kormányoldal szerint sikeres húzóágazat.

Aki valóban szeretné tudni, mennyire független gondolkodású, lemérheti a Balatonnal. Olvassa, hogy kong/tele, hogy csődközelben/hasít. Megnézi saját szemmel, mit lát? Médiahíreket, vagy nádast, vizet, embereket, fürdést? Mi erről a saját, tényleg önálló véleménye? Próbál szállást foglalni, és ha nem talál jó helyet, elkönyveli hogy "ja, a booking.com is a kormánynak dolgozik"?

Egy ismerős odáig jutott az önszuggerálásban, hogy a Balaton sóssá válásáról olvasván úgy érezte, mikor pár csepp véletlenül a szájába ment, hogy "tudod, és tényleg sós volt". Figyelmen kívül hagyta ugyanis az írás lényegi részét, miszerint ez olyan változás, amit "ötven év múlva már a fürdőzők is érezni fognak. Egyelőre azonban nem befolyásolja az élvezeti értékét".

Némileg elfogultnak lenni emberi dolog, vannak érzelmeink, szerencsére. Törzsi módon gondolkodni már jellemhiba, árt a közösségnek. Tegyünk ellene: olvassuk végig (tényleg végig, alaposan, értőn) a híreket, és nézzük saját szemmel a Balatont, is.

Ki és/vagy mi a fasiszta

Manapság könnyen lefasisztázzák az embert... Ja, régen is könnyen lefasisztázták, és nem csak orosz történelemkönyvben. De mit jelent a "fasiszta" szó, és számít-e az eredeti jelentés a fasisztázónak?

A fascia olaszul vesszőköteget (is) jelent, Mussolini vezette be a tömegeket összefogó és totalitárius eszközként használó rendszerére. Fasiszta tehát első körben: aki a Mussolini-koncepcióval szimpatizál. Őszintén, fogalmatlanok vagyunk Mussolini politikai működésével kapcsolatban - aki nem ebből az ezoterikus témából doktorált, annak halvány lilája sincs róla. Következésképp, ebben az elsődleges értelemben gyakorlatilag senki nem jogosult mások lefasisztázására.

Amire jogosultak lennénk, az a lenácizás, hiszen Hitler nacionálszocialista (röviden: náci) rendszeréről összehasonlíthatatlanul többet tudunk - és pont mert arról legalább tudunk valamit, látjuk be, hogy az érdemben lenácizhatók száma rendkívül csekély, így ennek nincs közéleti svungja.

A fasisztázás valójában szovjet gumibotként indult: fasiszta ebben az értelemben mindenki, akivel a Szovjetunió a II. világháborúban harcban állt, kiterjesztett értelemben pedig mindenki, aki valamiért nem tetszett a szovjet rendszer irányítóinak (lásd még: osztályellenség, kulák, klerikális, reakciós, ellenforradalmár, burzsoá, imperialista, kispolgári elem/csökevény, stb.). Fasisztának lenni annyit tesz, mint szovjet nézőpontból - közelebbről nem meghatározandó módon - unszimpatikusnak, ellenségnek lenni. Ezt az értelmet vette át szovjet örökségként a magyar szóhasználat, sőt még a nyugati is.

Amikor egy amerikai lap neofasisztázik, akkor az nem jelent többet, mint hogy egy szovjetféle nézőpontból unszimpatikus mai emberről van szó, aki pfúj, csúnya, gusztustalan, és így nem kell, sőt nem is szabad vele szóba állni.

Ilyen értelemben használja a szót a magyar bal-lib értelmiség is: mondhatsz te bármilyen kidolgozott észérvet a dogmáikról, szemtől szemben csak hevesen vitatják, a hátad mögött meg lefasisztáznak, azaz ocsmány vagy az észérveiddel együtt. Miközben sértetten kifogásolják a szerintük sommás bal-lib minősítést, mondván, hogy az manapság sajnos "szitokszó", és tessünk tudomásul venni, hogy ők nem bal-libek, nem is bal-liberálisok, hanem olyan "elkötelezetten baloldali érzelmű emberek, akik liberális, azaz szabadelvű szemmel nézik a világot". (Ja, így már teljesen más.) És mimózalelkű rinocéroszként lefasisztáznak mindenkit, aki a legapróbb részletről másként merészel gondolkodni.

Amíg a bal-libek fasisztáznak, addig visszakérdezhetünk, hogy "fasiszta... mint Mussolini, vagy fasiszta, mint a szovjeteknek '56?"