2021. augusztus 13., péntek

Az ateisták megértése felé 1. rész

Aki filozófiának tekinti, és következetességet keresve vizsgálja egy-egy ateista nézeteit, csalódni fog. Nem talál nála ilyet. Érthetőbbé válik az "ateizmus", ha a buddhista kis út analógiájára próbáljuk értelmezni. Ateista: aki szerint nincs Isten, bármi (és/vagy az ellenkezője) következzék ebből. Buddhista kis út: akit nem hoz lázba a megvilágosodás felé vezető nagy út, az Sziddhárta szerint a kis úton botorkál, ami rendben is van, az évmilliók körforgásában megélt szenvedés (szamszara) egyszer majd meghozza a kedvét, hogy a nagy útra lépjen; addig meg körforog a gyarló világi élet(ei)ben, és botorkálása értelemszerűen nem feltételez következetességet.
Ízelítő az "ateisták" apróbb-nagyobb következetlenségeiből: aki szerint nincs Isten, az nem emlegeti káromkodva, sem csodálkozva, sem fájdalmában, sem szófordulatként; nem akarja megfejteni, "miért tűri a szenvedést a világban" (ha egyszer nincs, ugyebár); nincs vele haragban sem (kivel is?); zuhanó repülőn sem gondol Rá reménykedve; és nem szembesíti Vele a szerinte "nem igazi" keresztényeket, stb. Ezek a kis útra utaló jelek (mondom ugyan, hogy szerintem Isten nincs, ám ezzel nem alkotok alternatív modellt, csupán a meglévőtől veszek fel némi távolságot).
Ha az ateistát érdekelné a gondolati következetesség, akkor keresné a nagy utat, illetve a magáét tartaná annak, végiggondolva és életre váltva a következményeket. Az "ateizmus"-ként emlegetett jelenségcsoport megértéséhez ezért a nagy út iránti érdektelenség, sőt gyakran ellenszenv hátterét vizsgálva kerülhetünk közelebb.
Ebben a sorozatban tematikus csoportosításban elemezzük, miről mit gondol egy keresztény (nagy út), és azzal szemben (vagy ahhoz képest) miket a sokféle ateisták (kis út). Hátha sikerül átlátnunk, mi mozgatja az Isten létét elvi alapon kizárókat, és ebből miként adódnak természetes módon a nyugati civilizáció anomáliái, hanyatlásjelenségei.

Az ateisták megértése felé 2. rész

Az antropomorf narratíva hiánytünete – otthontalanul és frusztráltan a világban
A keresztény ember szerint Isten teremtette a világot, s benne az embert a maga képére és hasonlatosságára. Isten a világot jónak, emberi léptékűnek, az ember javára szolgálónak teremtette. A világ tehát Isten akarata szerint (megkérdőjelezhetetlenül) jó és emberbarát.
Az ateista nem hisz semmilyen antropomorf narratívában. Szerinte a világ űrből, gázból, ásványokból és céltalan véletlenekből áll. Tehát nem emberi léptékű, nem emberbarát, nem jó (nem is rossz, hanem semleges mechanika). Az ateista világképe olyan, mint a kismajmok életét tönkretevő drótanya. A kísérlet tanulsága, hogy a majom (és az ember) számára elengedhetetlenül fontos az otthonos, meleg, testközeli/antropomorf környezet. Ennek megfelelően, az ateista "gyárilag" (világnézeti eszmélése pillanatától) frusztrált, a lelke legmélyén érzelmileg kielégületlen.
Belső frusztráltsága nagy erővel ösztökéli, hogy valamiféle saját barkácsnarratívával bélelje a drótkeretét, mivel azonban definíció szerint a saját narratíváiban sem hihet, ettől még frusztráltabb (örökkön kereső) lesz, vagy jellegzetes bántalmazotti stratégiát alkalmazva kizárja a tudatából az alapvető önellentmondásait.
Nem véletlenül találunk annyi ateistát a társadalmi aktivisták között: az aktivizmushoz sok energia kell, és a valóság nem tételezhető eleve jónak (elveszne a hajtóerő), ám a világ önerőből megváltása sem hihető (ha végső soron minden antropomorf narratíva hamis), így az aktivista egyben rezignált és cinikus is. Pörög, pörög, látja és mondja, hogy céltalanul (a világban igazából nincs cél), lényegében eredménytelenül (a "büdös parasztok" / fasiszták / kispolgárok nem értik a "küzdelem" lényegét), ugyanakkor kényszeresen (ez az egyetlen lehetőség az "emberi" életre).
A nyugati civilizáció megtelt l'art pour l'art aktivistákkal, akik pörgésbe oldják a frusztráltságukat, és nem nyitottak a az aktivizmus természetéről / eredményéről folytatandó önreflexióra. Ismerjük fel a nagy hangú aktivistában a saját drótvilágképe által frusztrált ateistát.
Megjegyzés: a fentiek belátása nem szükségképpen jelent azonosulást az antropomorf narratívával, ahogy a kismajom számára sem lényeges, pontosan milyen puhaságba kapaszkodik – csak ne drót legyen.

Az ateisták megértése felé 3. rész

A célhiány tünetei – frusztráltság a köbön
Cél: ha x dolog szándékunk szerint y-hoz vezet, akkor x célja y. Ha elmegyek a boltba, hogy tartós tejet vegyek, akkor a boltba menetelemnek célja van. Ha a boltba érve eltöprengek, miért is jöttem, és tanácstalanul, üres kézzel kifordulok, akkor nincs célja. Célnak elég, hogy y ne legyen azonos x-szel. A célok nem láncolódnak: ha elmentem a boltba, megvettem a tartós tejet, a cél érvényes és megvalósult; nem vizsgálom, vajon elég hosszan élek-e, hogy el is fogyasszam. Ha nem élnék addig, az utólag nem érvényteleníti célt.
Hasznos ezt a hétköznapi gondolatmenetet megfontolni, hogy ne essünk a "végső soron minden hiábavaló, tehát nincs érvényes cél" túlzásába, elégedjünk meg annyival, hogy x célja túl kell mutasson x-en. Már az óvodában arra nevelnek érzelmileg, hogy a cselekedeteinknek legyen céljuk, mert az úgy helyes. Akinek nincs célja, keressen egyet, vagy maradjon veszteg. Aki cselekszik, mindenkor tudjon felmutatni egy célt.
Nem foglalunk állást az óvodai érzelmi nevelés érvényéről, ha belátjuk, hogy az emberi működés lényegéhez tartozik a célirányos cselekvés, és hogy cél nélkül az ember frusztrált lesz, feleslegesnek érzi magát, illetve a ténykedését. Ha tehát arra a meggyőződésre jut, hogy a világban nincs érvényes átfogó cél, az komoly lelki teher, és stresszmagatartáshoz/pótcselekvéshez vezet.
A keresztény ember szerint a világnak és a földi életnek van önmagán túlmutató célja: minden embernek Isten terve szerint jobb állapotba kell hoznia a világot, mint amilyenben átvette, és e feladatot elvégezve visszatérni Istenhez, az örök boldogságba.
Az ateisták sokféleképpen gondolkodnak, de közös bennük, hogy a világot személytelen, öncélú mechanikának látják, amelynek nincs a működésen túlmutató célja. Így az emberi létnek sincs. Élünk, hogy éljünk. Csupán a vak véletlen eredménye, hogy ideig-óráig létezünk a földön. Általános Cél nincs, legfeljebb magunk elé tűzhetünk valamilyen egyéni célt, mint a Mount Everest meghódítása, átkelés kajakkal az óceánon, vagy a "kizsákmányolás" megszüntetése – utóbbinál azonban figyelembe véve, hogy az egyéni célok nem rendelkeznek magasabb szintű érvénnyel, legitimációval; egy önreflexióra hellyel-közzel rávehető ateista számára a "kizsákmányolás megszüntetése" semmivel sem érvényesebb cél a bélyeggyűjtésnél. Ez mérhetetlenül pesszimista és frusztráló látásmód... lenne, ha az ateista "a" után "b"-t és "c"-t is mondana... de szerencsére nem támasztják alá a rendelkezésünkre álló adatok.
Bármilyen céltalanságot feltételeznénk is az ősidőkről, az evolúcióból a Darwin által fellelt állapotban már sugárzik a céltudat és optimizmus: minden élőlény táplálkozni és szaporodni igyekszik. A környezet változására nem csüggedéssel reagál, hanem fokozza az erőfeszítéseit. Ma már azt is tudjuk, hogy a "táplálkozz", "sokasodj", "törekedj" hármas utasítás minden egyes sejt DNS-ébe be van kódolva – ha belegondolunk, ez a céltudatos optimizmus fokozhatatlan kvintesszenciája. Amikor az ateista céltalanságot (a pesszimizmus kvintesszenciája) vetít vissza a világ kezdetéig, adós marad a céltalanság –> kódolt célrendszer kvantumugrás magyarázatával.
Példa: ha a Hamletet olvasva úgy véljük, a betűk nyilván véletlenül pottyantak így egymás mellé a nyomdában, az kissé kontraintuitív. Aztán ha tapasztaljuk, hogy a Hamlet minden este elő akar adódni, minden nap lemásolja önmagát, folyamatosan alkalmazkodik a közönség változó ízléséhez, mindezt anyagába kódolódott utasításra teszi, és magyarázatként továbbra is ragaszkodunk a vak véletlenhez, az hatványozottan kontraintuitív. Ennek megállapításával nem foglalunk állást a lényeggel kapcsolatban, ám beláthatjuk, hogy aki hatványozottan kontraintuitíve gondolkodik a világról, annak a magatartása is hatványozottan kontraintuitívvá válhat. Például úgy, hogy Isten-pótlékként piedesztálra emel egy elvet, és a továbbiakban arra összpontosítva szűri a tényeket, hogy az elv ne cáfolódhassék.
Amikor az ateista céltalanságot feltételez a világban, nem csak az optimistákkal, hanem kb. 50 milliárd sejtjének DNS-ével is ellentétbe kerül, két lábon járó öncáfolattá válik. Csoda, ha frusztrált és ellentmondásos, mint a spájzban kolbászt majszolva rajtakapott "fényevő"?

Az ateisták megértése felé 4. rész

Az értelemhiány tünetei – pótértelmek keresése
Értelem: ha tejért megyek a boltba, és tejjel térek haza, a boltba menetelemnek van értelme. Ha nem kapok tejet, akkor nincs értelme. Ha abban a tudatban megyek a cipőboltba tejért, hogy ott úgysem fogok kapni, de a létem addig sem céltalan, és demonstrálom, hogy igenis van célom, akkor a boltba menetelemnek igazából nincs érvényes célja, sem értelme, és mást demonstrálok, mint amit szerettem volna – az ellentmondásosságomat. Nem mindegy, hogy tételezünk-e valódi értelmet a világban, vagy pótértelmeket konstruálva botorkálunk át az életen.
A keresztény ember szerint a lét értelme, hogy Isten szabályait – akár gyarló módon – életre váltva jobb állapotba hozzuk a világot, mint amilyenben átvettük. Ha ez bármily csekély mértékben sikerült, a földi létünknek volt értelme. A "jobb" jelző természetesen csak nagybetűs Mércével értelmes, a nélkül nincs viszonyítási alap. A földi élet igazságtalanságai az öröklétben orvosoltatnak, így erényes életet élni is értelmes. Erény: lemondani vonzó, de hosszabb távon káros dolgokról, és megtenni kényelmetlen, ám hosszabb távon hasznos dolgokat. Egy keresztény számára erkölcsösnek lenni olyan, mint pénzt tenni kamatos kamatra egy bankba, amely garantáltan nem megy csődbe.
Egy ateista az embertársak emlékezetében reménykedhet: néhányan emlékeznek egy ideig, hogy szerintük "erkölcsös" életet élt (bármi legyen is az, Mérce híján). Egy ateista szempontjából erkölcsös életet élni olyan, mint pénzt tenni egy bankba, amely az inflációnál alacsonyabb kamatot ígér, majd egy idő múlva csődbe megy. Nem igazán ösztönző – ráadásul az "erkölcs" sem az, amit a keresztények annak tartanak. Nem véletlenül olyan hevesek e téren a viták.
Ahhoz képest, hogy szerintük nincs Mérce, az ateisták bővelkednek összehasonlításokban: 1. ha kevesebb ember lesz Európában, miközben Afrikában és Ázsiában egyre több, az szerintük "jobb", mint ha Európa legalább szinten marad; 2. ha Svédországban feleannyi vízzel öblítenek vécét, mint tavaly, az szerintük "jobb" a szaharai szomjazók szempontjából (feltéve, hogy mágikus módon ott tör fel); 3. ha egy angol nem dobja ki a kenyeret, az "jobb" lesz az etióp éhezőknek (amennyiben ott ugrik elő az interkontinentális csőpostából); 4. ha a brazilok nem bánnak úgy az erdeikkel, ahogy anno az európaiak, az "jobb" lesz, mint ha az európaiak ültetnek maguknak elég erdőt; 5. ha az indiaiak nem ülnek autóba úgy, ahogy a nyugatiak, az "jobb" lesz, mint ha a nyugatiak ülnek kevesebbet autóba, és megmutatják, hogy kell ezt csinálni; 6. ha egy kisfiú szabadon lánnyá operáltathatja magát, de a szülei erről börtönbüntetés terhe mellett nem mondhatják el a véleményüket, az "jobb", mint ha a kisfiúkat és kislányokat arra neveljük, hogy lehetőleg a testi adottságaikkal összhangban teljesedjenek ki; 7. ha mindenki egyformán mélyszegény és elnyomott, az "jobb", mint ha a különböző adottságok és erőfeszítések szabadon különböző jövedelmeket eredményeznek; 8. ha az elkövetők jogai fontosabbak az áldozataik jogainál, az "jobb", mint ha az áldozatokat eredményesen védve tartunk rendet. A bohókás, majd egyre veszélyesebb ötleteknek se szeri, se száma, és elfogadott Mérce híján akár az is állítható, hogy 50 dollár több, mint 100. Belátható, miért szükséges és hasznos egy elfogadott Mérce, ami viszont az emberek által meg nem kérdőjelezett forrást feltételez.
Miközben az ateista lesajnálja a keresztények erkölcsi elképzeléseit (különösen a nemiség kereteit kijelölő szabályokat), szereti hangsúlyozni, hogy a maga barkácsszabályainak betartása terén ugyanolyan jól, vagy még jobban teljesít – elfeledve, hogy voltaképpen tagadja az összehasonlítást lehetővé tevő Mércét. Ha azt mondaná, hogy "jobban biciklizek, mint ahogy te gitározol", annak sem lenne kevesebb értelme. Az egyéni sufnierkölcs szabályai definíció szerint nem azonosak a keresztények számára irányadó erkölcsi szabályokkal, hiszen azok pótlékaként készültek, hogy az ateistának is legyen valamiféle "erkölcse" (az Isten-viták keretében ugyanis gyakori érv volt anno, hogy Isten nélkül nincs erkölcs).
A keresztény ember a szabályokat adottságnak tekinti, és igyekszik azok összességéhez alkalmazkodni, megkülönböztetve fő és alszabályokat, az ateista ezzel szemben kiemel néhány saját készítésű szabályt, és gombostűhegyre tűzve úgy mutatja fel, mint ha azokkal váltaná meg a világot, a többi meg nem számítana. Ez kirívó aránytévesztéshez vezethet: megannyi ateista fillérre befizeti a fehérgallérosan optimalizált adóját, sosem bliccel a buszon, erkölcsösnek, tiszteletre méltónak és decensnek tartja magát, de a kommunista rezsimek által megölt milliókat figyelmen kívül hagyva újra kipróbálná a "szép" eszmét, azaz előkészületi szakban lévő potenciális tömeggyilkos. És ebben nem lát aránytalanságot, erkölcsi magaslatról oktatja az eszme kritikusait. (A teljesség kedvéért: a fasizmussal is kokettálnak néhányan, azonban nem tartják magukat decensnek, simán bliccelnek, vállalják az erkölcsi mélységet, ahol a Mérce szerint vannak, és nem különösebben büszkék az ateizmusukra.)
Figyeljük meg, hogy az ateisták sufnierkölcse nem azonos a keresztény erkölccsel, a Mércét tagadva aligha lehet vele példálózni, és ahogy az adóügyi szabálykövetés nem jogosít fel nemváltó kezelések népszerűsítésére, úgy a jeggyel utazás sem erkölcsi alap tömeggyilkos rezsimek restaurálásához. A keresztényeknek a Mérce mondja meg, mi merre hány méter, az ateisták e téren útmutatásra szorulnak.

Az ateisták megértése felé 5. rész

A hagyományhiány tünetei – a bicikli újrafeltalálása
A kamaszok ösztönösen elvetnek mindent, amit a szüleik mondanak a világról. Előző korokban a nagyszülők véleményére még jobban adtak, mert a nagyik az akkori lassú világban nem tűntek eszközanalfabétának, így nem pontozódtak ki a szakértésből. (Nem tud mikrózni => nem tudhatja, mi a boldogság.) A felmenők diszkvalifikálódása miatt sok mai fiatal érzi úgy, hogy mindent önállóan ki- és feltalálni nem opció, hanem az egyetlen lehetőség. Pedig ha fellapozzuk a Példabeszédek könyvét, a Prédikátor könyvét és a Bölcsesség könyvét, rájöhetünk, hogy a világ agytrösztje (think tank-je) több ezer éve is jól, sőt jobban működött, mint manapság – mert akkor a "hosszan élt, sokat látott és tapasztalt, érdemes tőle tanulni" elv még általánosan elfogadott volt.
Már Babilonban is tudtak annyit a szexről, mint a mai pornónézők, és többet gondolkodtak anno arról, hogy végül is, mitől lesz boldog az ember, mint pl. a Nők Lapja 2020. áprilisi számának "szakértője", aki arra jut, hogy a nemi korlátok üdvös felolvadása nyomán a nők boldogságszintje csökkent, magányosságának és "patriarchális elnyomásának" szintje pedig nőtt. Emlékeztetőül: a modern módszerek tesztje, hogy javulnak-e a mutatók, amelyek javítására a módszert meghonosítottuk. Ha a mosógéptől fárasztóbb lesz a mosás és koszosabbak maradnak a ruhák, akkor az a mosógép nem működik.
Ha a szexuális normák puhulásával "felszabadult" ember boldogtalanabbnak, magányosabbnak és elnyomottabbnak érzi magát, akkor az nem felszabadulás - mondanák az előző generációk bölcsei, noha nem értettek az okostelefonhoz. A természetes eszük praktikus használatához viszont mintha jobban értettek volna, és következtetéseik legjava ma is olvasható, az említett bibliai könyvekben.
A keresztények viszonylag olvassák a Bibliát, és komolyan is veszik, amit találnak benne. Az ateisták jó része szintén forgatja, hiszen az általános műveltség részének tartja, de úgy olvassa, mint Furulyás Palkó ókori kalandjainak gyűjteményét. Azaz: olvassa is, meg nem is, hiszen nem tartja megszívlelendőnek a tartalmát. Leibniz matematikai tanulmányait is lehet "érdekes mesék"-ként átfutni, de akkor lemaradunk a lényegről.
Az ateista "az ókoriak izgalmas meséket találtak ki" megközelítéssel lemond az előző generációk bölcsességéről, élettapasztalatáról, egyebek mellett a boldogsággal kapcsolatos következtetéseiről. Úgy véli, a szabadság és az "okos" eszközök használata mindezt helyettesíti, és még hogy! Fontoljuk meg: az emberiség mintegy 400 generációval ezelőtt kezdett letelepedni és a ma ismert civilizációkat kiépíteni. Eleink ugyanolyan intelligensek voltak, mint mi, minden generációnak voltak Einsteinjei, Gandhijai, Martin Luther Kingjei és Tolsztojai. Gondolataik legjava olvasható, a rendelkezésünkre áll. Aki ezt a bölcsességet félretolja, az 399 az 1-hez valószínűséggel (99,75%) nem jár jól, és akkora szakértője lesz a saját boldogságának, amekkora a Nők Lapja szakértője a nőkének.
Annál is furcsább ez a szabadságközpontú, tinilázadó közelítés az életbölcsességhez, hogy egyébként nem ez a szokásunk: a műszaki bölcsességet például tiszteljük és megszívlelendőnek tartjuk. Ha nem tennénk, e-autó helyett minden generáció újra és újra feltalálhatná a maga döcögő biciklijét.
Vegyük észre, hogy az "ateizmus" (a nagy úthoz képesti tinilázadó kis út) terjedésével visszaszorulóban a sokgenerációs életbölcsesség, és ez már nem csak az egyén boldogságát, hanem a civilizációnk sikerességét is veszélyezteti.

Az ateisták megértése felé 6. rész

A felelősséghiány tünetei – hárítás ezerrel
Hagyományosan a felnőtté válás egyik fontos követelménye volt, hogy az illető tudjon dönteni és a döntéseiért felelősséget vállalni, ideértve a következményeket is. Egyértelmű összefüggés volt, hogy aki "a" döntést meghozta, annak az ügye a belőle következő "b". Hagyományosan kisebbségi stratégia volt a saját rossz döntéseket másokra fogni, a következményeket rájuk hárítani. A modern korban viszont többségivé vált. A mai "felnőtt" inkább az életkorára tekintettel, mintsem a felelősségtudata miatt számít annak. A döntés az egyéné, a felelősség (kár) a társadalomé.
Rövid ízelítő: 1. a felelőtlen párkapcsolatok gyümölcse abortálható, vagy az anya kiemelten támogatandó; 2. a szorgalom progresszív adóval büntetendő, a szorgalmatlanság megemelt segéllyel dotálandó; 3. a bűnelkövetésből több hátránya származik az áldozatnak, mint az elkövetőnek; 4. ha a párkapcsolati szabadság létszámhiányhoz vezet, annak minden következménye a gyermeket vállalóké, és nem a gyermekvállalástól tartózkodóké lesz.
Furcsa helyezet, hiszen kereskedelmi alapon éppen fordítva van: 1. a felelőtlen autóvezető sokkal magasabb felelősségbiztosítást (malus-díjat) fizet; 2. ha elköltötted a számládról a pénzt, aztán bemégy a bankba kamatostól kivenni, nem fog sikerülni; 3. a háztartási gépeket rendeltetéstől eltérően használva (pl. hűtőgépet légkondícionálóként, hajszárítót nedves síbakancsba dugva) elvész a garancia, és nem a társadalom lesz a hibás.
Kezdetben előnyös és felszabadító, hogy a következmény nem nehezedik vasszigorral az okozóra (à la rosszul verted be a patkószeget –> elveszett patkószeg –> ló –> csata –> királyság –> gályarab leszel, míg ki nem fizeted ki a királyság árát), de a felelősség növekvő légigiesítése és társadalomra porlasztása már messze túlment az előnyhatáron, és átfordult civilizációt veszélyeztető hátrányba.
A keresztény ember számára világos, hogy a földi élet döntései meg lesznek fizetve (legkésőbb a túlvilági életben, de gyakran már e földön is), így a felelőtlen ember nem igazán tud azonosulni a kereszténységgel, sem a keresztény a felelőtlenséggel; kénytelen belenőni a felelős felnőttlétbe. Ez a lehetőség egy ateista számára is adott, ám mivel pluszmunkával és számos rövid távú kényelmetlenséggel jár, népszerűbb és gyakoribb a felelősséghárító stratégia, hangzatos értelmiségi megalapozással: az összes lehetséges rossz egyéni döntés minden negatív következményéről definíció szerint a társadalom, és csakis a társadalom, tehet. Esetleges ellenérv? Nincs, pontosabban: stigmatizált.
Vegyük észre, sőt teszteljük a gyakorlatban, hogy míg egy ateista ritkán vitatja a felelősségbiztosítással és a bankszámla működésével kapcsolatos egyéni felelősséget (amit okozol, azt jelentős részben megfizeted; amit elköltöttél, azt már nem veheted ki a számládról), minden más területen vehemensen vitatja az egyén felelősségét a döntéseiért, és vádlón mutat a társadalomra.
Nem tanultál, nincs szakmád, nehezen találsz munkahelyet, kulturális és anyagi deprivációban élsz? Az ateista ökölbe szorult arccal magyarázza, hogy minderről nem te tehetsz, hanem az ilyen-meg-olyan "igazságtalan" társadalom.

Az ateisták megértése felé 7. rész

A kötelességhiány következményei – emberi jogi csőlátás
Nagyon kellemes egy emberi jogokra kiemelten figyelő társadalomban élni (irigykednek is ránk a kollektivista keletiek), mindaddig, amíg egyfajta "láthatatlan kéz" elintézi, hogy a kötelességek kimondatlanul is teljesüljenek. Mire azonban feltűnik, hogy láthatatlan kéz mintha nem létezne, már komoly a baj. Láthatatlan kéz: Adam Smith közgazdász jóléti fejtegetéseinek félreértelmezéséből kiinduló fiktív fogalom, egyesek szerint a piac "láthatatlan keze" gondoskodna róla, hogy a profitorientált pékek mindig süssenek elég kenyeret, így ne kelljen a kenyérellátást központilag tervezni; Smith viszont világosan leírja (kéretik olvasni), hogy a modellje jó keresztény pékeket feltételez, akik profitért sütnek, hogy abból keresztényként jótékonykodjanak. Röviden: Smithnél a "láthatatlan kéz" = kereszténység. Ez a kötelességekre is érvényes: a csendes kötelességteljesítés "láthatatlan keze" = kereszténység. Logikus, hogy ahol visszaszorul a kereszténység, ott a kötelességek egyre kevésbé teljesülnek, és a társadalom olyan válságba kerül, amiből az emberi jogi diskurzus önmagában nem képes kihúzni.
Az emberi jogi aktivisták kreatívan alkotnak újabb és újabb "jogokat" (tiszta ivóvíz, jó oktatás, jó kormányzás, betegségmentesség, ingyen kultúra, ingyen gyógyszer, ingyen ellátás, stb.), ezek némelyike szép és jó tétel egy kívánságlistán (értsd: ha és amikor olyan jóléti helyzetbe kerül az érintett társadalom, akkor jó ötlet lesz megvalósítani), némelyike pedig teljesen észszerűtlen (pl. ingyen alapjövedelem, átgondolás nélküli abortusz, szabad eutanázia depressziós tiniknek), amit bármilyen jóléti helyzetbe kerülnénk is, rossz ötlet lenne bevezetni. Úgy tűnik, nincs mechanikus megoldó kulcs, amely az emberi jogi ötletek listája fölé tartva azonnal mutatná, melyik praktikus, melyik nem, így ezt egyenként kell mérlegelnünk, rengeteg körülményt és bonyolult gyakorlati következményt figyelembe véve.
A keresztények számára világos, hogy a földi élethez kötelességek is tartoznak, és hogy ezek teljesülése alapozza meg az emberi jogokat. Ahol nem teljesülnek a kötelességek, ott épp úgy nem érvényesülhetnek az emberi jogok sem, ahogy pénz nélkül nem tudunk bevásárolni. Egy ateista könnyen szimpatizál a jogaival, és nehezen a kötelességeivel (az állítólagos Isten követeli meg őket, tehát ha nem hiszek Istenben, akkor definíció szerint Tőle származtatott kötelességem sincs). Nem számol azzal, hogy a kötelesség => jog összefüggés egyetemes.
Vegyük észre, hogy pusztán a különböző emberi jogokkal ügyeskedve nem lehet leírni, hogyan működjön egy sikeres civilizáció. Példa: jó ötletnek tűnik, hogy legyen jogunk tiszta környezetben élni; ám ennek biztosításához vagy az kell, hogy mindenki tartózkodjon a szemeteléstől (kötelesség), vagy hogy valaki rendszeresen takarítsa el a szemetet (kötelesség). A kívánatos állapot nem fogalmazható meg csupán jogok formájában. (Jogunkban áll nem szemetelni - nem elég jó. Egyeseknek joguk van takarítani - ez sem.) Ami működik: környezetünk tisztán tartása kötelesség, amilyen mértékben teljesítjük, olyan mértékben biztosítható a tiszta környezetben élés joga. Hasonlóan, a párkapcsolati szabadság növelésének alapja, hogy a létszámfenntartás kötelessége bevándorlás nélkül teljesüljön – ateista körökben nem népszerű állítás, ám megkerülhetelen, és idén talán még nem visz el érte a gondolatrendőrség; a "szabadság hazájában" egy egyetemi tanárnak viszont már az állásába kerül.
A keresztények számára a kötelesség által megalapozott jog "anyanyelvi" összefüggés, a hitből és a közösségi mentalitásból adódóan magától értetődik. Az ateistáknak ellenben idegenül hangzik, ráadásul kényelmetlen is. Nagyon nem szeretnék érteni, hogyan lesz a kötelességteljesítés Isten-hit nélkül is mindenféle emberi jog alapja, ezért célszerű nulláról indulva, türelmesen elmagyarázni. Az úgy van, hogy mielőtt bevásárolni indulsz, pénzt veszel magadhoz... És nem úgy, hogy fogsz egy Büntető Törvénykönyvet, amelyben büntetendővé teszed a kötelességek, köztük az áruk kifizetésének említését.*
Keresztények és ateisták sok mindenről tudnak higgadtan értekezni egymással, de a kötelességek és jogok egyensúlya a következő évek asztalra csapós témája: vagy a keresztények teszik le a garast, hogy a kötelességeknek (PC ide, sértődés oda, emberi jogi tüntetés és szélsőségvád amoda) márpedig teljesülniük kell, vagy az ateisták csukatják le őket "gyűlöletbeszéd", "homofóbia", "rendszerellenes konzervatív szervezkedés", stb. vádjával.

*Megjegyzés: a "ne sértsd meg embertársaidat" szabály (politikai korrektség, PC) aszimmetrikus értelmezése a nyugati országokban a konzervatívok számára szinte kiüresítette a szólásszabadságot; ők nem sérthetik az álláspontjukkal mások érzékenységét, az övéket azonban bárki szabadon megsértheti. Belátható, hogy a szabály csak szimmetrikusan értelmezve hasznos.

Az ateisták megértése felé 8. rész

Az igazságossághiány következményei – szellemharc és forradalmi érzület
A keresztények szerint amilyen mértékben a földi világ esetleg nem maradéktalanul igazságos (2000 éve meg van váltva, és nem lesz Megváltás 2.0), olyan mértékben erővel sem tehető igazságosabbá (aki karddal jönne "fejleszteni", kard által vész). A keresztény ember a világ tökéletesítésének útját főként önmagán belül, közösségszolgálat formájában keresi, Jézus tanítása szerint. Értelemszerű, hogy egy ateista az ellenkezőjét gondolja: a világ sok szinten nincs rendben, az aktuális generáció feladata "megváltani", akár erővel.
Az előző részekből kiderült, hányféle frusztráció és önellentmondás feszíti-hajtja az ateistákat valamiféle végső soron céltalan és értelmetlen, csak-azért-is küzdelemre. A küzdelemhez célpont kell, ami lehet a "kizsákmányolás" (a hidegháború végéig a kapitalizmus), a "rendszerszintű rasszizmus", a "patriarchális elnyomás", a polgári értékrend, mögötte pedig a mindenkori hagyomány és társadalom. Ha a világ sok szinten nincs rendben, az alapoktól újraépítve kell rendbe tenni – véli az ateista, és fejest ugrik egy szerinte nem létező célrendszerbe.
A fenti leküzdendők egyre kevésbé tűnnek alkalmas célpontnak: a kapitalizmusról a hidegháború végével kiderült, hogy az egyetlen működőképes gazdasági modell, így leharcolni a gazdaság elpusztításával egyenlő. A kizsákmányolás sem írható le harci feladatként. Marx termelésmodellje szerint egy munkás naponta 12 órát dolgozik, ebből 8 órát fizetnek ki neki, és 4 órában kizsákmányolja őt a tőkés; viszont ha a vállalat állami tulajdonba kerül, a munkás megkapja mind a 12 óra bérét, megszűnik a kizsákmányolás, mindenki boldog lesz. Kimaradt a modellből a vállalkozói kreativitás értéke, ami olyan "egyszerűsítés", mint az Apple-ből kihagyni Steve Jobs-ot, és feltételezni, hogy nélküle minden igazságosabb lesz – ebbe a feltevésbe bukott bele a kommunista gazdaság.
A többi mozgalmi célpont sem válik be jobban. Közelebbről nézve, a "rendszerszintű rasszizmus" alulfizetett, kemény helyzetben működő bűnüldözésnek tűnik, és nagyon nehéz lenne a bűnüldözés beáldozása nélkül leküzdeni; a "patriarchális elnyomás"-ként emlegetett jelenségcsoport hátterében alapvető természeti adottságok állnak, amelyeket "leharcolva" a civilizáció minden vívmánya megsemmisül. Az alapvető igazságtalanság vélelme azonban nem hagyja nyugodni, és az unpraktikusnak bizonyuló célpontok folyamatos cserélésére készteti az ateistákat, akik harci hangulatukban lőtérnek nézik a világot.
Hátradőlhetnénk, hogy majd elunják, csak az a gond, hogy az egymás után szétlőtt rendszerek helyreállítását mindenki, és elsősorban a jó szándékú, kötelességteljesítő keresztények fogják fizetni, ezért fontos rövid úton leállítani a kontraproduktív ötleteket.
Tudatosítsuk, hogy aki a kis úton botorkál, annak a legforradalmibb ötletei is a botorkálás kategórián belül mozognak, emiatt a nagy úton igyekvők feladata észszerű kereteket biztosítani, fékként és ellensúlyként diszfunkcionalitás ellen.

Az ateisták megértése felé 9. rész

A vallásigény tünetei – a vallásellenesség önálló pótvallásá válik
Úgy tűnik, az ember alapvetően vallásos beállítottságú. Nem akar, többnyire nem is képes olyan szinten kritikailag gondolkodni, hogy a számára fontos alapfeltevések megkérdőjeleződjenek. A szimpatikus munkafeltevéseiért szemellenzősen rajong, az unszimpatikusaktól meg érzelmileg elzárkózik, mondvacsinált indokokkal meg sem fontolja őket. Hordhat "nyitott vagyok" feliratú pólót, de attól még nem szeretné alkalmazni Karl Popper falszifikálhatósági modelljét (érdemes tanulmányozni, filozófiai alapismeret).
A történelem mindmáig egyetlen következetes kritikai gondolkodója, Szókratész (lásd: Platón művei) felismerte, hogy a feltevések önmagukban nem bizonyíthatók, így a bizonyíthatósághoz ragaszkodva semmiről semmit nem tud érvényesen. Első kritikusaként Arisztotelész pedig megállapította, hogy bár minden tudásunk axiomatikus (a mechanika alaptörvényei, stb.), néhány axiómacsomag elfogadása elkerülhetetlen, az ember számára ugyanis fontosabb a korlátozott érvényű "tudás", mint az egyes kijelentések önmagukban történő bizonyítása (főleg, ha lehetetlen).
Az axiomatikus tudásszakadékot egy keresztény azzal hidalja át, hogy a tudás egy része mindenkor Istennél van, így sosem cselekedhetünk teljes tudást és 100%-os Igazat tulajdonítva magunknak (toleráns kétkedés). Az ateista pedig elfojtja magában az arisztotelészi mélységismeretet, axiomatikus szakadékban lakva a tudás csúcsára képzeli magát, és hajlamos a 100%-os Igazának vélelmével eljárni (magabiztos intolerancia). Ezért repül előbb "ateista" egyetemről a keresztény oktató (biztosak benne, hogy nem oda való), mint keresztény egyetemről az ateista (ott ez "belefér").
A keresztény úgy vallásos, hogy tudatában van a vallásosságának, és – a Mércére tekintettel – nem akarja állandóan túltolni a biciklit. Az ateista ellenben úgy vallásos, hogy nem tud róla, és ami a bicikli túltolását illeti... Minek a túlmicsodálása?! – méltatlankodik vélt Igazától eltelve.
A keresztény ember, magából és a világképéből kiindulva, úgy próbál kommunikálni az ateistával, hogy némi következetességet, egészséges kétkedést, megértést, toleranciát, kötelességtudatot, felelősségvállalást, önismeretet, belátást feltételez róla. Az ateista pedig úgy, hogy szintén magából kiindulva, szabadságközpontúságot (nem baj, ha árt, csak szabadnak érezzük magunkat), és irányított együttérzést (evidens, hogy az elkövető az igazi áldozat) feltételez. Csoda, ha a kommunikáció, finoman szólva, döcög?
A záró részben mégis megleljük a közös nevezőt.

Az ateisták megértése felé 10. rész

A párbeszédhiány tünetei - hideg polgárháború
Az eddig olvasottakat tesztelendő, állapítsuk meg, melyik csoporthoz tartoznak az alábbi nézetek.
1. A világ végső céllal és értelemmel rendelkező, emberbarát és alapvetően igazságos hely. (keresztény vagy ateista?)
2. A világ céltalan, értelmetlen, rideg hely, amit az egyénnek kell belehelnie és puhábbra bélelnie. (k/a)
3. A társadalom a végső célt és értelmet leképező, alapvetően igazságos szerkezetű közösség. (k/a)
4. A társadalom alapvetően rossz és igazságtalan, elnyomó struktúra. (k/a)
5. A világjobbító nézzen magába és szolgálja a közösségét, azzal használ. (k/a)
6. A világjobbító menjen ki az utcára, hangoztassa az igazát, ha kell, csináljon forradalmat. (k/a)
7. Minden döntésnek költsége vagy hozadéka lesz a dolgok nagy rendjében. (k/a)
8. A szabadság ára nem lehet akkora, hogy ne akarjunk maradéktalanul szabadok lenni. (k/a)
9. Ha pillanatnyilag nem éri is meg erényesnek lenni, előbb-utóbb kiderül, hogy megérte. (k/a)
10. Az erény társadalmi konstrukció, béklyójából szabadulva tiszteljük inkább a magunk és mások szabadságát. (k/a)
Az emberek egyik csoportja, a világképéből adódóan, lényegében elégedett és közösségszolgáló, a másik csoportja alapvetően elégedetlen és rendszerkritikus. A figyelmes olvasó számára egyrészt talán nyilvánvaló, hogy melyik melyik, másrészt feltűnhet, mennyire különbözik a két csoport magatartása és hozzáállása. Meglepő lenne, ha zökkenőmentesen kijönnének egymással.
Keresztények és ateisták olyannyira nem beszélik egymás nyelvét és idegenkednek egymás gondolkodásától, hogy az már fizikai konfliktussal fenyeget: a hideg polgárháború akár valódivá is fajulhat.
Szerencsére nem lehetetlen a közeledés. Az ateista megfontolhatja, hogy bár a keresztények a legtöbb szabály forrásaként Istenre hivatkoznak, ez nem jelent olcsó kiutat. Civilizációnk hagyományos szabályainak többsége transzcendens háttér nélkül is észszerű és praktikus (lásd: természetjog). Megszegni nem elsősorban túlvilági poklot, hanem evilági önbüntetést eredményez.
Lopni vagy pláne ölni akkor sem célszerű, ha nem félünk az életvégi ítélettől (lásd Kant ide vágó logikai levezetéseit). Erkölcsi ügyekben egy ateista számára nem az a kérdés, hogy hiszek-e Istenben, hanem hogy a vonatkozó szabályt egyetemessé téve jó vagy rossz eredményt kapok-e a saját eszem szerint. Ha a betartásából jó eredmény jön ki, ne zavarjon, hogy a keresztények Istenre hivatkoznak forrásként, a szabály Nélküle is érvényes.
A keresztény pedig megfontolhatja, hogy egy ateista számára a szabadság és az együttérzés az irányadó. Ha sikerül erre a két fogalomra lefordítani számára a mondanivalót, barátságosan is meggyőzhető, vagy legalább értelmes vitába vonható. Például, egy keresztény szerint előbb az áldozattal kell együttérezni, és csak utána, jóval kisebb mértékben az elkövetővel. Az együttérzés azonban mindkét irányba jelen van, csak ez gyakorta elsikkad, így a vitázók elbeszélnek egymás mellett. Ha kiderül, hogy nem az együttérzés megléte vagy hiánya közöttük a különbség, hanem annak konkrét helyzetbeni elosztása, máris elkerülték a parttalanságot.
Könnyebb a párbeszéd, ha mindkét oldalon irányadó a következetesség, de türelmes logikázással az érzelmi alapú világnézet elvei is felderíthetők és elismertethetők: aki megértően viszonyul a "megélhetési bűnözés" felé, vajon egy foglyát kivégezni készülő náci láttán utóbbi nehéz gyermekkorát szeretné elsőként megérteni, vagy előbbit megmenteni? Miért, milyen elv miatt? Ez az elv lesz nála az elkövetők megértésének határvonala. Szinte mindenki lelkesedik a szabadságért, azonban egy szélsőséges szabadságpárti sem gondolja, hogy legyen szabad zsúfolt kereszteződésen piros jelzés mellett áthajtani. Pontosan miért nem? Ez az elv lesz a szabadság általános fékje és ellensúlya.
A keményebb témák úgy vitathatók meg, hogy az üzleti élet nyelvére fordítjuk le őket: 10 ezer forintot tettél a bankba, 5 ezret elköltöttél belőle, mennyi marad a számládon? Ki tehet arról, hogy nem több? (Te.) Ki tehet azért, hogy több legyen? (Szintén te.) Érdekel valakit, hogy a családod ellenezte a takarékoskodást? (Sajnos nem, te döntöttél.) Ugyanez a logika érvényes arra, hogy mire vitted az életben, pl. takarító lettél, és nem főorvos vagy vezérigazgató. (A saját döntéseid eredménye.) Kérhetsz a döntéseidért kárpótlást valakitől? (Nem.) Elérhető, hogy a takarító férfi ugyanannyit keressen, mint a vezérigazgató nő, s ezáltal – sajátos módon – megszűnjön a nők és férfiak közötti bérkülönbség? (Nem. Neked kell olyan szakmai döntéseket hoznod, hogy elégedett légy a kereseteddel.) Mit érsz el a társadalmat vádolva? (Azt, hogy még a gyerekeidet is akadályozod a tanulság levonásában és a sorsukat jobbá tevő döntések meghozatalában.)
A legkeményebb témák is feldolgozhatók üzleti alapon: ha autóbalesetet okozol, jogosan emelkedik a kötelező felelősségbiztosításod díja? (Igen.) Mit tehetsz azért, hogy lejjebb menjen? (Sokáig nem okozol balesetet.) Ha nem fizetted be a kötelező biztosítás díját, és megszűnt a fedezeted, ki fogja megtéríteni az általad okozott balesetek költségét? (Te.) A nemváltoztatásra biztatott kamaszok egy része nagyon elégedetlen lesz a döntésével, ezért néhány éven belül kártérítési perek tömege várható, óriási (sok ezer milliárd dollár) követeléssel. Van erre az esetre felelősségbiztosításod? (Ha van is, nem ekkora fedezettel.) Mit csinálsz, ha az utókor nem csak az erkölcsi, hanem az anyagi felelősségedet is vizsgálja az általad szorgalmazott nemváltoztatások kapcsán? Off-shore bolygóra menekülsz? Érdemes előre megfontolnod, mi mihez vezethet, hogy csak kezelhető kockázatú forgatókönyvek megvalósításához csatlakozz. Mielőtt beszállsz egy projektbe, mérlegeld az esetleges későbbi kárfelelősségedet és a rendelkezésre álló fedezetedet.
A hidegháború végével eldőlt, hogy a kapitalizmus világméretekben egyeduralkodóvá válik, következésképp minden elképzelhető sőt ma még elképzelhetetlen dolog is hamarosan lefordítódik a pénz egyetemes nyelvére. Jó döntéseket hozni sok-sok pénzt ér, rosszakat hozni pedig rengetegbe kerül - és egyre inkább az egyénnek. (A demokráciában élő, autonóm embernek felelőssége van.) Mi ösztönözhetne ennél erősebben az észszerűségre? A hideg polgárháború kimenetele várhatóan az észszerűség – és ezen belül az észszerűségi érvekkel alátámasztható etika – világméretű győzelme lesz. Aki a győztesek oldalán szeretne állni, már ma megfontolhatja, vajon mennyiben különbözik majd az észszerűségi érvekkel alátámasztható etika a hagyományostól.
-- vége --

2021. augusztus 3., kedd

Pedofiltörvény, talán utoljára – mi lesz a végrehajtással?

Kampánycéllal bevezetett jogszabályról lévén szó, reménykedhetünk benne, hogy úgysem lesz keményen végrehajtva. Vagy – ellenzéki megközelítésben – remélhetjük, hogy megpróbálják végrehajtani, és belebuknak, mint a vasárnapi boltzárba.
Hazánkban hosszú hagyománya van az elvi elképzelések gyakorlati nem működésének. Voltaképpen az a csoda, hogy néhány dolog, néha, dacolva a sorssal és a történelmi örökséggel, mégis működik. A legtöbb jogszabály nincs betű szerint végrehajtva, vagy ahol/amikor igen, bár ne lenne! Az oktatás elvi átrendezését tehát egyrészt a hagyományosan hiányos végrehajtás, másrészt a résztvevők passzív rezisztenciája (szintén régi hagyomány) fogja elszabotálni.
A jogalkotó valószínűleg bele sem gondolt, hogyan lehet(ne) a gyermekeket eredményesen megvédeni az LMBTQa-z népszerűsítésétől, általánossá válásától (alias: gender mainstreaming). Vagy ha belegondolt, be kellett vallania, hogy valószínűleg, lényegében sehogy (régi bölcsesség: a vasút ellen nem lehet; új változatban: Hollywood ellen nem lehet). Ám a gendermodell elleni szóbeli karatézás szavazatot hoz, ezt a felismerést tükrözik a kardos-harcos külügyi és igazságügyi nyilatkozatok. Noha kifelé nem győznek meg, befelé lelkesítenek, és választási győzelemben gondolkodva, ennyi elég.
Ez a blog azonban nem a cinizmusról, hanem a közjóról szól (ésszerűség -> jólét), a poszt a megoldás leírásától lesz teljes. A gender mainstreaming olyan divathullám, mint a haskilógatós póló: egyrészt, hogy lehetsz olyan ásatag őskövület, hogy nem zárkózól fel az új stílushoz?! Másrészt, gondolj bele, hogy hideg időben megfázik a derekad, és a vesebetegségtől leszel igazán ásatag őskövület.
A gender mainstreaming elég nyilvánvaló módon vezet létszámhiányhoz és társadalmi válsághoz, ezért úgy fog lecsengeni nyugaton, mint a haskilógatós pólóhullám. Hamarosan nem lesz elvárás, hogy zárkózzon fel az egész világ, mert különben...
Kiváltságos helyzetben vagyunk: a trend mögött, és egyben a trend előtt.