Most, hogy az ukrajnai konfliktusban látványosan bedőltek olyan szilárdnak hitt feltevések, mint az európai béke, a célravezető szankciók, a gazdaság megbízható energiaellátása, a háztartások életszínvonala, az emberi és kisebbségi jogok általános érvénye, a béke és igazságosság érdekében fáradozó nemzetközi közösség ideálja és így tovább, ne menjünk el szó nélkül Immanuel Kant etikai modelljének kevésbé látványos érvénytelenedése mellett. Ugyanis a működésképtelen szankciók a többé-kevésbé megértett kantiánus erkölcsből vannak levezetve.
Arisztotelész erényetikája és számos későbbi gondolkodó "természettörvényei" nyomán – illetve ezek továbbfejlesztésére törekedve – Kant matematikai következetességűnek szánt erkölcsi rendet dolgozott ki. Felfogása szerint az erkölcs szabályai csakis tértől-időtől független, egyetemes kötelességek (kategorikus imperatívuszok) lehetnek, például hogy "mindenki mindig köteles igazat mondani", kerül amibe kerül, vagy hogy senki soha semmit nem lophat, mert abba beleroppan a világrend. (Vagyis az a kakastollas csendőrhangulatú mondás, miszerint aki hazudik, az lop, aki lop, az öl is, és aki öl, az halálbüntetést érdemel, tehát a hazug embernek halállal kell lakolnia" nem annyira rossz vicc, mint mélyen kantiánus gondolatmenet, a levezetést lásd lentebb.)
Már Kant kortársainak is gyanús volt, hogy az elképzelés működésképtelen, és nem az emberi világra van kitalálva: Benjamin Constant svájci-francia bölcselő bele is kötött. Megkérdezte Kanttól, hogy az igazmondás kategorikus imperatívusza akkor is érvényes-e, ha a legjobb barátját, aki épp nála vendégeskedik, félreérthetetlen rossz szándékkal keresi egy baltás gyilkos, azt kérdezvén, hogy ott van-e a házban. Kant egész esszét írt válaszként (cím: Az emberbaráti megfontolásból elkövetett hazugság állítólagos jogáról), melyben kifejti, hogy az igazmondás mindig mindenkire nézve kötelező, tekintet nélkül a következményekre, sőt ha a fenti helyzetben nem mondana igazat a megkérdezett, akkor a hazugsággal megmentett barátját érő összes későbbi bűncselekményért is automatikusan ő felelne egy kantiánus ítélőszék előtt, mivel igazmondási kötelezettségének megszegésével megsértette a kozmikus világrendet (értsd: aki hazudik... az gyilkol is).
Érdemes utánaolvasni: Kant gondolkodása olyan nyilvánvalóan abszurd, hogy mai értelmezőinek többsége mentséget keres számára (biztosan nem így gondolta, hanem fordítva), csak hát szó szerint és bőséggel kifejtette, hogy de, úgy gondolja, hogy a barát élete bizony nem indokol hazugságot. Kant etikájának tehát réges régen ki kellett volna vesznie a világból, szemben azzal, hogy "szándéketika" címszóval még ma is irányadónak számít a nyugati kultúrkörben. Ha kötelességetikának neveznénk, az nem csak pontosabb lenne, hanem arra is felhívná a figyelmet, hogy esélytelen alkalmazni egy kötelességekről hallani sem akaró világban. Egyes ideálisták mégis megpróbálták, sőt kitartanak mellette.
Mi indokolta az ukrán konfliktusban Oroszországra kivetett szankciókat? Az, hogy az agressziót büntetni kötelesség, kerül amibe kerül. A szándék számít, nem a következmény. Hogy legjobb barátunk (a társadalom és a gazdaság is) belehal? Mellékes – mármint annak számít majd egy transzcendens kantiánus ítélőszék előtt. Ha a szankciók horribilis áron véget vetettek volna a konfliktusnak, akkor is vitatható lenne, hogy érdemes volt-e. Ám így, hogy horribilis áron véget sem vetnek a konfliktusnak, immár világos, hogy nem érdemes folytatni. Legfőbb ideje belátni, hogy a kantiánus erkölcsi felfogásnak igazából a szerzőt sem szabadott volna túlélnie.
Mivel azonban az emberiség csak fokozatosan képes paradigmát váltani, és ehhez tájékozódni kell, nézzük meg egyrészt az alternatívákat, másrészt hogy milyen működőképes válaszokat adhatott volna Kant Benjamin Constant ellenvetésére.
Alternatívák: 1. Arisztotelész erényetikája, miszerint olyan erényeket fejlesszünk magunkban, mint a bölcsesség, mérséklet, igazságosság, nagylelkűség, stb., még mindig jobb Kantnál. 2. Természettörvények, miszerint a természettel összhangban maradva állapodjunk meg és működjünk együtt a közös békénk, biztonságunk, jólétünk érdekében - ez is többet ér Kantnál. 3. Következményetika, miszerint a szándéknál fontosabb az eredmény, illetve az eredmény a lényeg - ez pont annyival értékesebb Kantnál, amennyivel a gyakorlat értékesebb az elméletnél. 4. Schopenhauer együttérzés-etikája, miszerint mások szenvedését kell átérezni és megszüntetni - noha végső következtetésekre nem alkalmas, mert belső ellentmondásokkal terhelt, az életet ez is kellemesebbé teheti egyes részterületeken.
Lássuk, milyen értelmes válaszokat adhatott volna Kant a Constant által felvetett problémára: 1. a baltás gyilkos nem része a kanti univerzumnak, hiszen ahol hazudni sem szabad, és elhisszük, hogy senki nem is fog, ott értelemszerűen baltás gyilkos sem sétál...; 2. a kanti konstrukció egy elméleti ideál, a gyakorlatban akkor lesz alkalmazható, amikor a gyakorlat viszonylag közel kerül az ideálhoz, addig meg ki-ki úgy él és cselekszik, ahogy a történelem hajnalától szokásban van; 3. a baltás gyilkos egy anomália a kanti rendszerben, egészen addig nincs joga az igazságról értesülni, amíg emberbaráti kötelességeinek nem tett eleget, tehát jöjjön vissza virágcsokorral; 4. minden kategorikus imperatívusz csupán egy ideál, amire alkalmas körülmények között, tehát békés jólét közepette, érdemes törekedni. Ha Kant a fentiek bármelyikét válaszolja, akkor minimális gyakorlati észszerűséget mutat, és nem bukik meg most Ukrajnában.
Azonban legyünk vele igazságosak, és ne rúgjunk bele, mikor már a földön hever, azaz ne hajítsuk ki az etikájával együtt a többi eredményét: Kant máig érvényesen ismerte fel, hogy az 1+1=2 "a priori" szabály nem a külvilágban, hanem az agyunkban van; és hogy a spekulatív eszünk segítségével a valóság definíció szerint soha nem ismerhető meg. Ezek fontos és továbbra is irányadó gondolatmenetek.
Lássuk be továbbá, hogy a fenti etikai felfogások szerzőinek egyike sem vette figyelembe, mivel kronológiailag nem is vehette, az evolúciós modell etikai semlegességének következményeit, vagyis hogy amennyiben elfogadjuk, hogy az ember nem bizonyos ideák földi megtestesítője, hanem önző egysejtűek majd egyre több sejtűek túlélésre, szaporodásra és optimális jólétre kondicionált kései leszármazottja, akkor nem azon kell megbotránkoznunk, hogy folyton elmaradunk az absztrakt ideáljainktól, hanem azon kell ujjonganunk, hogy viszonylag gyakran sikerül az önzés, túlélés, szaporodás és szűken vett anyagi jólét ősi kódja fölé kerülnünk, noha ösztönösen mindig ezekhez térünk vissza. Minden etikai modell vágyelvű elképzelés arra, hogy az életünk talán 5-10%-ában hogyan emelkedjünk átmenetileg a pőre evolúciós mechanika fölé.
Mit jelent ez Ukrajna szempontjából? Azt, hogy kantiánus szankciók helyett olyan evolúciós érdekekre hangolt javaslatot kell kidolgozni, ami a felek alapvető érdekeit összehangolja, és ezáltal kölcsönösen elfogadhatóvá tehető, értsd: jobb híján rájuk lőcsölhető. Ez a realitás, ennyire vagyunk képesek, és már ennyi is szép eredmény lesz. Ha magasabbra törnénk, sárba fogunk hullani.