Etikai alapvetés 3. rész

Észszerűnek tűnik preferenciáinkat az alapvető emberi jogokból és az "általános emberi tisztesség"-ből levezetni: tartsuk tiszteletben az életet, a testi épséget, a testi-lelki szabadságot, a magántulajdont, a boldogságra törekvést, és legyünk együttérzők, szolidárisak embertársainkkal. Mint minden elvet, a fentiek érvényét is a lehetséges ütközésekkel és határhelyzetekkel tudjuk tesztelni.

A visszaeső gyilkos élete nyilvánvalóan ütközik a jövendőbeli áldozata életével: vagy az egyiket választjuk, vagy a másikat, nincs középút. A nem kívánt terhességgel élő anya boldogság utáni vágya is ütközik a magzata életével; ha könnyedén össze tudnánk őket egyeztetni, nem lenne abortuszvita. Ha belegondolunk, a magántulajdon sérthetetlensége is ütközik az állami adóztatással, csak persze nem szoktunk belegondolni. A szolidaritás elve pedig sűrűn ütközik az "általánosan elvárható magatartás" elvével, például amikor a segélyért folyamodó úgy került nehéz helyzetbe, hogy egyszerűen nincs kedve dolgozni, vagy felelőtlenül költi el a jövedelmét. Társadalmi szinten, a szolidarítás a teljesítményalapú boldogulás elvével ütközik, amennyiben mások kemény munkával szerzett javait azért kellene elkérni (elvenni), hogy kisegítsük a munkára / célszerű életvitelre önhibájukból nem hajlandókat. (Igaz, hogy nem minden esetben a hajlandóság hiányzik, de most az elvek ütközését eredményező határhelyzeteket vizsgáljuk.)

Belátható, hogy önmagában a fenti elvek egyike sem alkalmas társadalmaink irányítására. Alkalmas-e erre az elvek hierarchiába rendezése, azaz fontossági sorrendjük megállapítása? A puding próbája az evés: ha sikerül őket működőképes hierarchiába állítani, és ezáltal minden előadódó, sőt elképzelhető, helyzetet kezelni, akkor valószínűleg igen. Mi legyen a legfontosabb preferencia?

1. Tiszteljük az emberi életet.
2. Tiszteljük a szabadságot.
3. Tiszteljük a magántulajdont.
4. Tiszteljük a boldogság keresését.
5. Legyünk szolidárisak a szükséget szenvedőkkel.

Ez az értékhierarchia valamelyest csökkenti az ütközések számát, de csak amennyiben különböző szintű értékek között alakul ki konfliktus: gyilkos és áldozat, tolvaj és tulajdonos között viszont azonos fontosságú értékek ütköznek. Ezért kénytelenek vagyunk kivételekkel árnyalni, és így tenni működőképessé az értékhierarchiát, az alábbiak szerint.

1. Tiszteljük az emberi életet, kivéve az életet visszaesően nem tisztelők életét.
2. Tiszteljük a szabadságot, kivéve a szabályokat súlyosan megszegők szabadságát.
3. Tiszteljük a magántulajdont, kivéve a magántulajdont nem tisztelők magántulajdonát.
4. Tiszteljük a boldogságkeresést, kivéve, ha az mások életének, szabadságának, magántulajdonának elvételével járna.
5. Legyünk szolidárisak, ameddig a megsegített életét mentjük, és őt munkavégző helyzetbe hozzuk – de itt érjen véget a szolidaritás, a többi múljon az egyéni teljesítményen.

6. Kövessük nyomon, mi lesz az elvekből a gyakorlatban, és ennek alapján értékeljünk.

A fenti szabályok mindegyikéről köteteket lehetne írni (és írnak is), az etikai alapvetéshez azonban talán elegendő lesz egyenként megvizsgálni őket a következő posztokban.

Ennek keretében kitérünk majd olyan jól hangzó, ám a gyakorlatban nehezen preferálható jogokra is, mint az "emberi méltóság", a "jó oktatáshoz" vagy épp a "kultúrához" való jog.

Főpolgármester-váltásra

Idén két Karácsonyunk lesz: a keresztény mellett egy főpolgármester. Előbbi a Messiás születését ünnepli, utóbbi valami mást képvisel, ezzel együtt inkább jó hír, mint rossz.

Kezdem a jóval. Az ellenzéknek kellett már egy kis sikerélmény, most végre megvan. A Fidesz sokszor, sok helyen tolta túl a biciklit, ezt nem lehetett szó nélkül hagyni. A hatalmi elit elkényelmesedett, cinikussá vált – úgy vélte, bármit megtehet, a hatalomtechnikai manőverek úgyis hivatalban tartják. Október 13-án kiderült, hogy a hatalommérnökség nem mindenható, a 'zemberek helyenként makacs dolgok, hivatalba betonozódás ellen jön az ellenzéki ütvefúró; 2022-re lehet belőle légkalapács. A Fidesz kapott három kegyelmi évet, hogy – közösségünk érdekében – kutyából szalonnává váljon, vagy eltűnjön a süllyesztőben. Irónia: az ellenzéki sikert az hozta meg, hogy végre mertek nagyok lenni.

Lássuk az elkerülhetetlen negatívumokat. Korrupciómentesség helyett ellenzéki előjelű korrupció indul be, csak a kedvezményezetti kör változik; mostantól egyesek helyett kettesek rokonai, üzletfelei kerülnek közpénzközeli helyzetbe. A "képmutatás" nem véget ér, hanem retorikát vált, a "haladás" PC nyelvezetével mutat élet(mód)szerűtlen képet; amennyire az eddigi elit "családcentrikusan" nőzött, az alternatív elit annyira "támogatja" majd a mélyszegénységet a Rózsadombról. A hajléktalanok száma nem csökken, hanem nő, a szolidárisabb ellátás ígérete mélyebbre süllyeszti őket a diszfunkcionális együttérzés poklába.

Budapest nem európaibb lesz, hanem – London, Párizs és társai mintáját követve – afrikai és közelkeleti állapotok felé deklasszálódik. Az ideológiai multikulti pedig szabadság helyett McDonalds-effektust hoz: mindenütt egyforma design és választék, mégsem boldogít, mert ócska, egészségtelen, és tönkre tesz.

Viszont minden generáció ragaszkodik hozzá, hogy a saját kárán tapasztalja meg, mennyiben tökéletesíthető az unalmassá vált észszerűség. Minden újszülöttnek ki kell próbálnia, mi lesz az ingyen ebéd ígéretéből. A zavaros helyzetek – pl. rendszerváltozás után – jellemzően ellenkező előjelű zavaros állapotokon átmenve tisztulnak, optimistán feltételezhetjük hát, hogy a tisztulás felé haladunk.

Etikai alapvetés 2. rész

Az erkölcsi szabályzat gyakorlatilag mindenki által elfogadott alapját (lehetséges alapjait) keresve az alapvető és másod- harmadlagos emberi jogokkal megegyező preferenciákra bukkanunk. Preferenciákra Hume guillotinja miatt van szükség: David Hume levezette, hogy tényállításokból (pl. egy tudományos modellből) nem következik magatartási szabály, kizárólag preferenciákból. Egy magatartási szabályzathoz tehát meg kell adnunk a preferenciáinkat.

Általánosan elfogadott preferenciának tűnik például, hogy védjük az emberi életet, magántulajdont, szabadságot, magánszférát, méltóságot, továbbá hogy lehetővé tegyük az egyén boldog kiteljesedését, vágyainak maximális betöltését. Ezeknek a preferenciáknak többé-kevésbé megfelel a “mindenki szabadsága addig terjed, amíg nem korlátozza mások szabadságát” elven alapuló szabályzat. Ki-ki boldoguljon tetszése szerint. és hagyjon másokat is boldogulni – mondhatnánk általános iránymutatásként, és ha ez elég lenne az emberiség fontos problémáinak kezeléséhez, lemondhatnánk a szabályzatkészítésről, mivel ez a szabadságalapú szabályzat jó ideje készen áll.

Van azonban két nehezen megkerülhető probléma: egyrészt, a szabadságelvből feloldhatatlan érdekütközések alakulnak ki, például egy gyermek nélkül kiteljesedni kívánó anya, és a megfogant gyermeke között, aki csak megszületve tud(na) kiteljesedni; másrészt, a játékelméleti közlegelők működőképességének biztosítása, ami a közjóra hivatkozva bevezetett és kikényszerített korlátozásokat feltételez. A szabadságalapú szabályzat középpontjában az egyén áll, és teljes mértékben hiányzik belőle a közösség és a közjó fogalma. A játékelméleti közlegelő pedig elkerülhetetlenül tönkremegy, ha minden szereplő kizárólag az egyéni érdekeivel törődik, és az egyéni szabadságára összpontosít. Közlegelőként modellezhető például az esőerdő, az állatvédelem, és az éghajlatváltozás kezelése. Kiegészítő preferenciánk tehát, hogy közlegelőink legyenek fenntarthatók.

Ha sikerül beépíteni a szabályzatba a közlegelőket működtető kiegészítést, az szerencsére feloldja az anya és nem kívánt gyermeke közötti érdekkonfliktust is, ezért a fenti két probléma közül elég a második kezelésére összpontosítani. A szabályok kidolgozása előtt szót kell még ejtenünk a szabályhierarchiáról: kénytelenek vagyunk rögzíteni a preferenciáink sorrendjét is, hogy amikor nem teljesülhet egyszerre minden preferencia, tudjuk, melyiknek van elsőbbsége a többi kárára. A gyakorlat számtalan preferenciaütközést produkál: a vagyonát védő ember elveheti-e a tolvaj életét; és a közlegelőt védő hatóság?; az életét védő ember elveheti-e leendő gyilkosa életét; és az egyének életét védő hatóság megteheti-e ezt egy visszaeső gyilkossal? (Az utóbbi két dilemmában ugyan nem értékek, hanem érintettek állnak szemben egymással: nem a magántulajdon/közjó ütközik az emberi élettel, hanem az áldozat élete az elkövetőével – ennek ellenére modellezhető preferenciaütközésként a probléma, hiszen lehetőség szerint mind az áldozat, mind az elkövető életét szeretnénk megvédeni.)

A preferenciák hierarchiája próba-szerencse alapú lesz: gyakorlati eseteken teszteljük, hogy milyen fontossági sorrend adja a legjobb eredményt. Könnyen belátható, hogy az emberi életet célszerű első helyre tenni, mert ha a többi preferenciára hivatkozva elvehetnénk az emberek életét, az eredmény egy erőszakalapú, zavaros, boldogtalan világ lenne. Kicsit nehezebb, de lehetséges belátni, hogy bűnismétlés esetén a gyilkos élete elvehető, mert egyrészt természetesen az ő élete is védelmet érdemel, másrészt az áldozata élete is azt érdemelt (volna), továbbá esetleges jövőbeni áldozatainak élete szintén védelmet érdemel, ami csak a visszaeső gyilkosok halálbüntetésével biztosítható. Ennek alapján, a visszaeső gyilkosok halálbüntetése indokolt. Ha elvi fenntartások miatt ódzkodnánk a visszaeső gyilkosok halálbüntetésétől, az azt eredményezné, hogy az életet csak elvben védjük következetesen, a gyakorlatban – perverz módon – kizárólag az erősebb életét tudjuk megvédeni.

Tudatosítsuk: minden magatartási szabályzat lényege, hogy a gyengébbet védi az erősebbel szemben, a gyengébb érdekében korlátozza az erősebbet. Vagyis az áldozatot védi az elkövetőtől, és nem fordítva.

A halálbüntetés ellenzőinek igazuk van, amikor rámutatnak, hogy számos országban gyakran ítélnek el ártatlanokat gyilkosságért, de nincs igazuk, hogy ebből a visszaeső gyilkosok halálbüntetésének megszüntetése is következne. Annak esélye, hogy ugyanazt az ártatlan embert több év különbséggel két gyilkossággal is alaptalanul vádolják meg, a világ összes országában elhanyagolható.

A többi preferencia hierarchiájának megállapításakor szintén a gyakorlatban kívánatos eredményre fogunk hivatkozni: jobb világot eredményez-e, ha x szabály fontosabbnak minősül y szabálynál, vagy fordítva?

Folyt. köv.