Korábban arról volt némi hurráoptimizmussal szó, hogy 2030-ra nettó befizetők leszünk az Unióban. Mára viszont úgy áll a helyzet, hogy - befizetéseinket folyamatosan teljesítve és uniós fejlesztési pénzek hiányában - instant módon azzá váltunk. Mi következik ebből?
1. Ha marad a makacs EU - Mo. szembenállás, a hazai közvéleményben is tudatosodik a nem túl rózsás anyagi helyzet, és apad az EU még mindig 85%-os támogatottsága. Nem így képzeltük el a nettó befizetői státuszt.
2. Vagy fordított változás következik be, a közvélemény felfedezi, hogy a kormány a rosszfiú, és csökken a kormánypártok még mindig 50% körüli vagy feletti támogatottsága. Nem így képzeltük el a 'zemberek képviseletét.
Eddig még mindig úgy lett, hogy a külső nyomás belső összetartást vált ki illetve erősít, így aztán történelmi kivétel lenne, ha a második pont valósulna meg.
Amennyiben mégis a kivétel jön be, az paradox helyzethez vezetne: egy, a mai ellenzékből létrejövő esetleges alternatív kormány uniós szinten népszerűbb lenne, mint idehaza, a gazdasági teljesítménye pedig várhatóan olyasmi lenne, mint amibe 2010-ben belebukott.
Ha a történelmi tapasztalat működik és nő a belső összetartás, akkor pedig hamarosan uniós szinten kell mérlegelni, melyik a kisebbik rossz: tűrni és finanszírozni egy "tüske-a-köröm-alatt" tagállamot, meg valószínűleg egy másikat is, amiből trend is lehet; vagy elengedni a renitenst és izgulni, hogy ebből ne legyen trend.
Emlékeztetőül: az Unió uniós szintű támogatottsága meglehetősen ingatag, a Brexit óta senki nem mer népszavazást kiírni a témában. Még a szóban vadul Unió-ellenes pártok sem javasolnak ilyet - nem akarván kihúzni maguk alól a szőnyeget.
Az Unió mottója pedig: egység a sokféleségben, és nem: egység az egyformaságban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése