Nők-e a transznők?

Ezt a kérdést szegezi Gulyás Mártonnak egy transzaktivista, és rövid válasz helyett hosszú elemzést kap arról, hogyan lenne érdemes úgy beszélni a témáról, hogy annak eredményeként a transznemű emberek (is) méltósággal tudjanak élni a társadalomban. A kérdező egyszerű felvetéseire (gyűlöletbeszéd, miért kérdeznek egyáltalán más nézetűeket) pedig azzal érvel Gulyás, hogy az ellentétes dogmák érv nélküli egymásnak szegezése a demokrácia végét és a fizikai konfliktusok kezdetét jelenti.

A beszélgetés legalább két tanulsággal szolgál: 1. Gulyás árnyaltan gondolkodó, kulturáltan vitázó ember, ám ez nem jellemzi az általa képviselt tábor vitakultúráját; 2. a transznő témát tényleg érdemes körüljárni, és ennek apropóján a Gulyás által megemlített transzférfi témát is.

Abban nincs vita, hogy a transznő transznő-e (matematikai axióma, hogy 1 = 1): arról folyik a diskurzus, hogy következmények nélkül kihúzható-e a transznőből a transz- előtag, vagy fontos, megkülönböztető jelentéssel bír. A transznő szóban benne van, hogy az illető biológiai férfi, aki valamilyen értelemben nővé szeretett volna / szeretne válni, és szeretné, ha úgy tekintenék nőnek, hogy méltósággal tudjon élni a társadalomban.

Ha párhuzamokat keresünk, az előtagok soha nem húzhatók ki következmények nélkül (a lódarázs nem egyszerűen darázs, a nyestkutya nem csak kutya, és a káposztalepkéről sem jelenthetjük ki, hogy pont olyan, mint ha a káposzta- nem lenne a nevében). Az ember értelmes lényként úgy tagolja szavakra a valóságban tapasztalható jelenségeket, hogy ez praktikusan szolgálja a mindennapi életét: az eszkimók életében nagy szerepe van a hó halmazállapotának, a délebbre élők mindennapjaiban sokkal kisebb, ennek megfelelően az eszkimók sok szót használnak ilyen-olyan havakra, a délebbi népek meg egyet-kettőt. Tehát a szóösszetételek minden tagja fontos jelentéssel bír.

Nézzük az egyenlőség szempontjából: ahol a bőrszín jogi szempontból nem számít, ott jogi szövegben alapesetben nem szerepel, hogy egy illető fehér-fekete-vörös-barna-sárga bőrű-e, kivéve, ha pont e miatt érte hátrány vagy támadás, ám a magánéletben továbbra is az identitásának része ez az információ, és mások is bőrszínnel együtt beszélnek róla. Amikor vendégeket hívnak egy buliba, a fenotípus explicit vagy kódolt formában többnyire elhangzik, mert fontos a társasági életben, hogy valaki jó fej fekete-fehér-őslakos-arab-latin-ázsiai, stb.

A hátrányos megkülönböztetés szempontjából elgondolkodtató párhuzam a WC: Steven Pinker esszét írt arról, hogy akármilyen finomkodó elnevezést használunk a toalett funkcióra, az rövid idő elteltével mindig visszasüllyed arra a szintre, ahol a fekália és a vizelet megítélése van (t.i. WC = vizes gardrób; toalett = öltöző; budi = budoár = öltözőszoba). Tehát nem egyes szavakkal van valójában bajunk, hanem a hozzájuk kapcsolódó negatív érzelmeinkkel.

A transz- előtaghoz e logika szerint negatív érzelmek társulnak, és ez a kezelendő probléma! Ha maradnak a negatív érzelmek, akármilyen nyelvi újítást vezetünk be, hamarosan ahhoz is ugyanazok a negatív érzelmek kapcsolódnak, és marad minden a régiben. A változás útja tehát, hogy oldódjanak a transz- előtaggal kapcsolatos negatív érzelmek, és attól kezdve már senkit nem fog zavarni, hogy valaki transz- illetve hogy transzként említik. Csak reális cél ez?

Itt jön a képbe a transznő-transzférfi témakör: Gulyás megemlíti, hogy az egyszerű dogmatikai kérdés mindig így hangzik: "szerinted a transznő nő?" és soha nem így: "szerinted a transzférfi férfi?" Töprengjünk el a lehetséges okokon. A fő ok az eltérés iránya lehet. A transzférfi általában lefelé tér el a férfiátlagtól, tehát első látásra átlag alatti veszélyforrás, a transznő meg többnyire felfelé a női átlagtól, gyakran döbbenetes méretű, első látásra potenciálisan veszélyes fizikumú. Ezzel összhangban, a hírek mindig arról szólnak, hogy magát transznőnek kiadó férfi egy biológiai nőt erőszakolt meg a női mosdóban, és soha nem arról, hogy áltranszférfi férfival erőszakoskodott volna a férfi mosdóban. Továbbá, egy transzférfi nem tud igazságtalannak érzett módon atlétikai versenyt nyerni férfimezőnyben, ellenben egy transznő nagyon is képes erre női számban: alkatánál fogva "kenterbe" veri a mezőnyt. Alighanem ezzel függ össze, hogy a transzférfi önbevallott identitása kevésbé kérdőjeleződik meg a társadalomban, mint a transznőé, így aktivista szempontból nagyobb nyereség várható a "szerinted a transznő nő?" kérdéstől. (Azaz: a nagy többség szerint a transznő nem maradéktalanul azonos egy biológiai nővel, pláne nem a mosdóban és a sportban.)

Végül a lényegről: hogyan biztosítható a transznemű emberek méltóságteljes élete a társadalomban? Kétoldalú belátással, miszerint egyfelől vannak a biológiai nemükkel végletesen elégedetlen emberek, hadd legyenek ők is boldogok - másfelől azonban ha vaskerékkel születtél, bármit operálnak rád, rettentően zötyögsz majd az aszfalton, mindent felszaggatsz magad körül, felháborodást váltasz ki, amerre jársz, és nincs az a woke aktivista, aki képes lenne ezen változtatni.

A biológiai nem szerinti élettől eltérni szabad, ám az egyén mérlegelje előre és "árazza be" a várható következményeket. Technokratául: sokkal könnyebb a szoftvert optimalizálni a meglévő hardverre, mint fordítva, ezt ádáz vita nélkül be szoktuk látni; így már csak azt célszerű belátni, hogy a biológiai hardver a testünk, a szoftver a tudatunk.

Ha a testünket igazítgatjuk az önkényesen változó tudatunkhoz, az unpraktikus és sokba kerül, az egyéni döntések költségét pedig nem lehet egy az egyben társadalmasítani, ez hamarosan a gender élvonalában járó társadalmakban is egyértelmű lesz. Nota bene: a gender élvonalában járó társadalmak eleve kevésbé gondolták / gondolják, hogy az egyéni döntések költsége közösen viselendő, ez a feltevés inkább a posztkommunista társadalmakra jellemző, így szélsőnyugaton a vita inkább az egyéni szabadság végső határairól folyik, és nálunk, kelet-nyugaton kapott "akkor tehát hogyan szabjuk át ehhez az egész társadalmat" dimenziót.

Az irónia hete

A hágai Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsot adott ki Putyin ellen, amit az amerikai elnök így kommentált: "szerintem indokolt, csak kérdéses, mert ezt a bíróságot mi sem ismerjük el". Sajátos ellentmondás, de legalább megvan a rálátás: ha elismernék, Irak és Afganisztán miatt csakhamar Hágában találnák magukat ők is.

Még ellentmondásosabb Macron francia elnök helyzete: az utcai zavargásokhoz vezető nyugdíjreform javaslatáról egyszerre állítja, hogy "demokratikus eljárással viszi végig, mindenkit tiszteletben tartva" és hogy kivételes elnöki jogkörével (49.3-as eljárás) élve a parlament jóváhagyása nélkül fogja elrendelni. Tehát ha a többség önként átmegy a reform zebráján, minden szép és jó, ha nem, akkor meg áttolják rajta; a lényeg, hogy így vagy úgy, átkerül oda, ahová nem annyira szeretne menni.

Úgy tűnik, ilyen a politika: a szép elvek csupán a gyakorlati akarat szolgálóleányai, ellentmondás esetén az akarat győz, az elv kuka. Amikor legközelebb szép elvekért (pl. jogállamiság, médiaszabadság) lelkesedünk, célszerű szem előtt tartani, hogy ezek mögött is áll konkrét aktuálpolitikai cél, és az a lényeg, nem a hangzatos elv.

A témába vágó klasszikus paradoxon: egy osztályfőnök demokratikusan szeretné irányítani az osztályát, szavaztat arról, hová menjenek osztálykirándulni; mi van, ha nem ért egyet a többség döntésével? elmagyarázza, újra és újra, hogy szerinte mi lenne a helyes döntés; ám mi történik, ha az osztály újra és újra "rosszul" dönt? Elfogadja a többség döntését, noha helytelennek tartja? Áterőszakolja "bölcs" akaratát, a többség ellenében?

Akárhogy forgatjuk ezt a feladványt, vannak helyzetek, amikor a többség tartósan nem úgy dönt, ahogy a vezető helyesnek tartaná, és egyik fél sem győzhető meg a másik igazáról. Szépen csengene, hogy a többség és a "bölcsek" akarata spontán egybeesik, csak hát, nem ezt tapasztaljuk. E paradox állapotra léteznek áthidaló ötletszerűségek (pl. jól kell feltenni a kérdéseket; feleslegesen nem szabad kérdezni, mondjuk Brexitről, stb.), de valódi megoldással még senki nem állt elő. Aki tud ilyet, küldje be (azután jelöltesse magát világelnöknek).

Melegpropaganda - ki szerint badarság?

Régi, és meddőnek látszó vita tárgya, hogy a melegjogok szorgalmazása egyenlő-e a melegpropagandával. Egy gyakorlati hasonlat segít a tisztánlátásban.

Képzeljük el, hogy a motorozást olyan ön- és közveszélyesnek tartják a hatóságok, hogy egyszer csak betiltják. A motorosok azonban nem hagyják magukat, és szabad vagy sem, immár törvényen kívül, bizonyos arányban továbbra is motoroznak. Mekkora ez az arány? Az úthasználók 0,1%-a? 0,5%? Esetleg 1%? Ez erősen függ az ellenőrzés szigorától, de valószínűleg még a leglazább ellenőrzés mellett sem haladja meg az 1-2%-ot, mert mindazt, ami tilos, csak kaland- és nyereségvágyból vagy belső kényszerből csinálják az emberek, nagyjából ilyen arányban.

Most képzeljük el, hogy a polgárjogi mozgalom rárepül a "társadalmilag elnyomott" motorosokra, és küzdeni kezd a jogaikért: először azért, hogy ne legyen tilos motorozni, azután hogy a motorozás számítson egyenlőnek a többi közlekedési eszköz használatával. Mondván, dehogy akarják ők terjeszteni a motorozást, mindössze fel akarják szabadítani a lehetőségét az elnyomás/kirekesztés alól.

Miután ezt elérték, a következő lépésben fősodorba emelik, azaz csapból folyatják, az élet minden területén folyamatos témává teszik a motorozást. Erre már erős ellenmozgalom indul, amely szerint valójában a motorozás propagálása folyik, a motoroslobbi terjeszti, reklámozza a motorozást. A motorosjogi mozgalom ezt természetesen tagadja, szerinte szó sincs terjesztésről, noha mindenkiben él egy belső motoros, akit fel kell szabadítani a hagyományok kötöttsége alól.

A társadalom kezd hozzászokni, hogy egyre többen motoroznak, lépten-nyomon derül ki egy-egy újabb embertársról, hogy ő is... Erre (is) hivatkozással kvótákat írnak elő, melyek alapján a munkába járók bizonyos %-a érkezzen motorral, a filmek bizonyos %-ban mutassanak motoros szereplőket, a történetek bizonyos %-ában jelenjen meg pozitív összefüggésben a motorozás. A közvélemény definíció szerint "szélsőséges" része erre már hörög, hogy "őrültség, vesztébe rohan a társadalom", de ők nem sokat nyomnak a latban, hiszen "szélsőségesek".

Elszabadul az alkotói fantázia: a következő lépésben már motorral érkezik Árpád és népe a Kárpát-medencébe, Dzsingisz kán hadai Harley Davidsonon hódítják Európát, Nagy Sándor motorral indul a perzsák ellen. Viktória királynő bürrögő motoron fogadja az Indiából érkező küldöttséget. Történelemhamisítás? Nem ez a lényeg, hanem hogy nyilván bennük is élt belső motoros, őt kell bemutatni, a művészi szabadság jegyében.

A gondolatkísérletet ezen a ponton leállítva tegyük fel a tisztánlátást segítő kérdéseket. Hányszor annyi ember akar motorozni a tiltott állapothoz képest, ha szabad? Ha nem csak szabad, hanem széles körben pozitívan ábrázolt? Ha nem csak szabad és széles körben ábrázolt, hanem menő is? Ha nem csak szabad, elterjedt és menő, hanem előnyösnek is számít, ajtókat nyit a művészetben, a politikában, a gazdaságban? A kiinduló állapothoz képest hányszoros szorzó valósul meg? 2x, 5x, 10x, 20x? Belátható, hogy ami polgárjogot kap, majd művészeti hátszelet, értelmiségi presztizst és menő státuszt, az terjed, mert trenddé válik.

Az ember annyiban kétségkívül "majom", hogy utánoz. Reflexből másolja azt, ami szerinte menő, vagy amit egyszerűen csak sokat lát. Az eredeti cél viszont az volt, hogy a motorozás kapjon polgárjogot. Polgárjogot nyerni annyit tesz, hogy már nem büntetik, és hivatalosan nem ciki. Ez a tiltás feloldásával megvalósult, itt kellett volna megállni, a többi lépés valójában már terjesztést valósított meg.

Az egyensúlyi állapot ott lett volna, ahol MÁR MINDENKI motorozhat, aki kényszert érez rá és tilosban is bürrögne, DE MÉG SENKI nem motorozik azért, mert végül is, miért ne, ha egyszer OKÉ. Ez egy rendkívül ingatag egyensúlyi pont, a jelek szerint mire észre vesszük, hogy el van érve, már túl is billentünk rajta.

Következtetés: a hasonlatot a melegkérdésre értelmezve világos, hogy a melegség dekriminalizálásával kellett volna elértnek tekinteni a melegjogi célokat, az ezt követő lépések túllőttek a deklarált célon, és jelenleg a melegség aktív terjesztése (propagálása) folyik.

Van, aki másképp gondolja, és méltányolandó érvei is vannak az álláspontja alátámasztására? Írja meg kommentben.

Fertő-tavi fertő?

Fertő-tavi nagyberuházás ellen tiltakozik többek között a Greenpeace, ami nagyjából rendben is van, hiszen a szervezet világszerte ötletszerűen fekszik a fejlődés útjába. Hogy mások is lelkesen tiltakoznak, az már tanulságos: rámutat arra, milyen félrevezető szándékosan nem látni az összképet.

A Fertő-tó mintegy 85%-a ugyanis osztrák területen található, és az osztrákok az utóbbi sok évtized zavartalan fejlesztései nyomán pont olyanná tették a tópartot, amilyenné a tiltakozók szerint nem szabad... mármint a magyar oldalon. A 15%-on.

Ha a tó egészét nézzük, már rég be van építve, fel van fejlesztve, és ez ellen senki nem tiltakozott/-zik. Az osztrákok GDP-termelő szabadidő központként használják. A jelen tiltakozással legfeljebb azt lehetne elérni, hogy magyar oldalon ne termeljen GDP-t. Végül is, minek az a vacak GDP. Élőhelyek? Milyen élőhelyek vannak a 85%-on? Nagy, háromszög alakú vászonnal ellátott vízi "élőlények" hemzsegnek és parkolnak körös-körül, ameddig a szem ellát. A Fertő-tó fejlesztése elleni tiltakozás annyira észszerű, mint a Mátyás-templom maradék egyhatodáért síkra szállni azután, hogy az öthatodából már vasbeton irodaházat csináltak, és az senkit nem zavart.

Ha lenne mákszemnyi hitelességigény a tiltakozókban, osztrák oldalon láncolnák magukat a turisták útjába, hogy ne tudjanak hajóútra indulni a tavon, a luxushotelekbe meg pláne ne jussanak be. Amennyire természetesnek vesszük, hogy Mo-n egyetlen fűszálat sem szabad fejlesztés áldozatává tenni, annyira azt is, hogy Ausztriában meg a GDP a lényeg. Márpedig ha a jóléthez akarunk felzárkózni, akkor nem lehetünk GDP-érzéketlenek, különösen nem olyan helyen, ahol természetet védeni reálisan már nem lehet, legfeljebb a hazai jólétteremtést sikerülhet még elgáncsolni. Ez lenne a valódi cél?

Akkumulátorgyár? Pfúj, vigyék Angliába!

Vagy Spanyol'ba. Ez most az izgalmas tét.

A teljes magyar ellenzék beleélte magát, hogy essen bár piros hó, akkor sem lesz akkumulátorgyár hazánkban. Sehol. De tényleg sehol.

Közben a BMW és a Jaguar autócégek tulajdonosa, a Tata Motors megversenyezteti egymással a brit és a spanyol kormányt: csekély 500 millió font állami támogatásért cserébe hajlandó Angliában felépíteni az akkugyárat. Ha a kormánynak nincs e célra félmilliárdja, máris viszik a projektet Spanyolországba.

A brit közvélemény sajnos nem olyan tájékozott, mint a magyar ellenzék, ott bizony szeretnének akkugyárat, "font-os" nemzetgazdasági kérdésnek tartják, hogy náluk épüljön és működjön. Ők úgy tudják, ezen múlik, lesz-e jövője a brit autógyártásnak.

A jelek szerint a spanyol közvélemény még botorabb, képesek lennének rálicitálni a britekre, csak hogy biztosan övék legyen, amit a magyar ellenzék kitiltana a honból. Tiszta szerencse, hogy ellenzékünk érti az idők szavát, tudja, mitől lesz fejlett a 21. században egy ország.

Tegyük hozzá a teljesség kedvéért: akkumulátorokkal foglalkozni tényleg nagyon komoly környezeti és egészségügyi kockázat. Ha ez lebeg az ellenzék szeme előtt, csak helyeselhetünk. Az érem másik oldala azonban, hogy ipar híján fejletlenül és viszonylagos szegénységben élni is nagy kockázat, és úgy tűnik, a britek/spanyolok ezt sem hagyják figyelmen kívül. Továbbá, ha ekkora a veszély, akkor talán nem az akkugyár, hanem az elektromos autók ellen kellene kampányolni, hiszen az akkumulátor végül is azokhoz kell.