2016. december 31., szombat

Tibike vs korrupció, 2017

Bödőcs Tibor londoni műsorából kiderül, hogy a kitűnő humorú komikus erősen be van rágva korrupcióügyben. Olyannyira, hogy már-már elrontja a showt. Szerintem kár lenne, ha „Tibike" aktuálpolitikai aprópénzre váltaná a tehetségét. Mivel nem ő az egyetlen, aki be van rágva, sokak számára hasznos lehet az alábbi gondolatmenet.
A korrupciónak megvan az egyszerű ellenszere: egy megfelelő és kevésbé korrupt alternatíva.
Példa: ha egyetlen autó alkalmas taxinak, akkor annyit fogyaszt, amennyi neki tetszik. Ha számos autó megfelel a célra, akkor meg lehet őket versenyeztetni fogyasztásban és egyéb paraméterekben. Alapvető követelmény azonban, hogy az illető jármű legyen alkalmas a kívánt célra. Amíg egyetlen jármű teljesíti ezt a feltételt, addig felesleges panaszkodni a fogyasztására.
A magyar politikában ez azt jelenti, hogy amíg egyetlen politikai formáció képes a közérdeknek megfelelő módon kormányozni, addig annyit fogyaszt, amennyi neki tetszik. Milyen a közérdeknek megfelelő kormányzás? Amilyet a választói többség annak tart. Minden párt szabadon népszerűsítheti a maga kormányzati terveit, a közvélemény pedig szabadon eldönti, hogy szerinte melyik felel meg leginkább a közérdeknek.
Ha számos párt állna szoros versenyben a közérdek szerinti kormányzásért, akkor meg lehetne őket versenyeztetni korrupcióból és egyéb paraméterekből. Nosza, álljon számos párt versenyben a közérdek szerinti kormányzásért úgy, hogy az a közvélemény többsége szerint is valóban a közérdeket szolgálja. Ettől vagy lecsökken a korrupció, vagy kiderül, hogy a korrupció jelenlegi szintje szükséges ahhoz, hogy a kormányzás valóban a közérdeket szolgálja.
Ha egyetlen autó alkalmas taxinak, akkor annyit fogyaszt, amennyi neki tetszik. Ha három autó alkalmas, és mind nagyjából annyit fogyaszt, akkor célszerű elfogadni, hogy a jelen történelmi helyzetben bizony ennyit fogyaszt egy taxi.
A magyar közvélemény nincs felkészülve néhány alapismeretből, 2016 végén érdemes tudatosítani, hogy
- az emberek pénzért dolgoznak;
- aki kevésért vállalja, az rosszul dolgozik és/vagy indirekt módon kerül sokba;
- Európa messze nem mentes a korrupciótól, csak mi eddig idealizáltuk;
- egy átlagos banki vezető még mindig többet keres egy állítólag csúcskorrupt politikusnál;
- a korrupció felfogható spártai etika* szerinti bérkiegészítésként;
- ne gondoljuk, hogy minden pénzmozgás le van papírozva a világban, akár a világ legfejlettebb államaiban;
- ha a korrupciót úgy definiáljuk, hogy lenyúlás célszerűtlen politizálás közben, akkor a célszerű politizálás közbeni lenyúlás nem korrupció, hanem informális bérkiegészítés;
- minél jövedelmezőbb jól kormányozni, annál többen versengenek a lehetőségért, és ez jó a társadalomnak.
Ebből egyféle konstruktív cselekvési irány következik a 2018-as választásra készülve: ellenzékfejlesztés. Legyen színvonalas versengés a kormányzás lehetőségéért, és győzzön a választáson résztvevők többsége által legjobbnak tartott pályázó. Keressen a többség szerint célszerű kormányzással SOK-SOK PÉNZT, papíron vagy informálisan. Ennek jegyében kívánok a blog olvasóinak boldog, sikeres, és anyagiakban is bővelkedő 2017-et.
*Spártai etika: a fiúknak szándékosan nem adtak eleget enni, hogy lopni kényszerüljenek. Ha ügyesen csinálták, ez erénynek számított. Ha elkapták őket, akkor kemény verés járt érte. Vagyis a spártai etika szerint az ételkiegészítés csak akkor probléma, ha tetten érnek. Figyeljük meg, hogy ez az etika működik a világ összes kormányánál, még a „legdemokratikusabbak" esetében is. A spártaiak célja az volt, hogy életrevaló katonákat neveljenek, a mai választók célja, hogy éjjeliőri fizetésért dolgoztassák a politikusokat - az eredmény ugyanaz.

2016. december 30., péntek

Konzervatív következetlenségek 2. rész

b. A nem létező „megőrzése" mint probléma
Jogos kritika a konzervativizmussal szemben, hogy az általa megőrizni javasolt értékek valójában sosem léteztek tiszta formában. Nem volt például magcsalád (apa-anya-fiú-lány), történelmileg kizárólag többé-kevésbé rendezett nagycsaládok (nagyszülők-nagynénik-nagybácsik-apa-anya-fiúk-lányok) léteztek, esetenként szeretőkkel, botrányokkal, szülésbe belehalt anyákkal, triviális betegségbe belehalt gyerekekkel, családon belüli problémákkal. Hogy akarhat bárki megőrizni olyat, ami nem létezett?
Valójában, a konzervativizmus célja a rendezetlen jelenből eljutni egy elképzelt ideálhoz, egy fiktív aranykorhoz, ami bizonyosan nem a múltban, hanem a vágyott jövőben található. A konzervativizmus tehát jövőkép - és jövőképként ugyanúgy bírálható, mint az összes többi jövőkép. Például: amennyiben a magcsalád többségi modellből messze domináns (2/3-os, 4/5-ös, 9/10-es) modellé válik, az jó lesz a társadalomnak? Jólétet növel, vagy jólétet csökkent?
A több száz éve stabil brit társadalom látszólag rendelkezett bizonyos értékekkel, amelyek megőrizhetők. Például: szabad vállalkozás, lelkiismereti szabadság, egészséges individualizmus, közjóra figyelő magatartás, demokratikus önmérséklet.
Ezekkel a magyar társadalom sosem rendelkezett, ami persze nem akadálya annak, hogy jövőképként vágyjunk rájuk. De ne indítsunk kampányt „vissza a magcsaládhoz" mottóval, mert az komolytalan fikció. Ne próbáljuk bebizonyítani, hogy a régi szép időkben a legtöbb család magcsalád volt, mert nem fog sikerülni. Ha kampányt akarunk indítani, tegyük azt „előre a magcsalád felé" jelszóval.
Közelebbről megvizsgálva a brit helyzetet, azt látjuk, hogy a fenti értékek sosem léteztek meghatározó erővel, illetve amilyen mértékben léteztek, olyan mértékben az árnyoldaluk is megjelent. A szabad vállalkozás vezetett a gyarmatokkal való aszimmetrikus kapcsolatrendszerhez, amit ők azóta is sérelmeznek, és rablásnak neveznek. A lelkiismereti szabadság sosem volt elég erős, ezért vándoroltak ki milliók Amerikába. Az egészséges individualizmus egyes lordokra volt jellemző, más lordok meg csupán excentrikusan viselkedtek, míg a köznép nem különösebben törődött ezzel a témakörrel. A közjóra figyelő magatartás valóban megtalálható, de az egyén életébe való erős beleszóláshoz vezet, vagyis az egyéni szabadság ellen hat. (Ne próbáljunk meg előre tolakodni a sorban, mert a britek azt durva sértésnek veszik. Egy egyszerű egészségügyi vizsgálatra is több hónapos a várólista, és ezt morogva elfogadják.) A demokratikus önmérséklet vezet oda, hogy a britek az időjárásról beszélgetnek: abból nem lesz parttalan politikai vita. Miközben az esőről társalognak, politikailag épp oly kevéssé értenek egyet, ahogy mi.
Az árnyoldalakat nem szeretné a magyar társadalom: például gyarmatokat kihasználni, menekülni a vallásüldözés elől, vagy naponta tízszer kitartóan sorakozni. Az egészségügyi várólisták már nálunk is több hetesek, és szívből utáljuk őket! Az időjárásról folytatott udvariaskodás helyett mi parttalanul politizálni szeretünk. Kérdés, hogy mi marad a fenti értékekből, ha az árnyoldalukat nem vállaljuk - jobban megfontolva, akarjuk őket egyáltalán?
Megoldási javaslatom: a konzervatívok mondjanak le a téveszméről, miszerint egykor már létezett értékekhez akarnak visszatérni; fogadják el, hogy egy vágyott jövőképet szeretnének megvalósítani. Fontolják meg, hogy ha minden érték valamilyen hátránnyal jár, és azt minimálisra kellene szorítani, valójában milyen értékekre vágynak ténylegesen. A múltból a jövő felé fordulva teljes kommunikációs váltást kell végrehajtaniuk, hogy komolyan vehetővé tegyék magukat.
A következő részben a haladás (progresszió) problémáját vizsgáljuk meg. Folyt.köv.

2016. december 28., szerda

Konzervatív következetlenségek 1. rész

A bal-liberalizmus belső ellentmondásait taglaló sorozatom folytatásaként először nézzük meg, milyen logikai kihívásokkal él a konzervativizmus.
a. Az állandóság hiánya mint probléma
A konzervativizmus jelentése: megőrző irányzat. Ez azonban nem egyszerűen a status quo megőrzéséről szól, mivel a status quo nem őrizhető meg, és ezt mindenki tudja - önreflexiós pillanataikban még a konzervatívok is.
Ami folyton változik, azt nem lehet megőrizni. Márpedig a világ folyamatosan változik.  Panta rhei - mondta Hérakleitosz, és a jelek szerint igaza van. Senki sem él örökké, és ha esetleg hosszan él, akkor sem marad végig húszéves. Az egyéni életen belül tehát nincs mit megőrizni. Az egészséget sem lehet sokáig, hát még az autónkat vagy egy okostelefont. Akkor miben fogható meg a konzervativizmus lényege?
Mondhatjuk egyfelől, hogy a bal-liberalizmushoz hasonlóan a konzervativizmus is inkább életérzés, mint módszeresen végiggondolt közéleti álláspont. Úgy tűnik, a politika az egymással versengő életérzések piaca, és egyik életérzés mögött sincs következetes filozófia.
Másfelől, azt is mondhatjuk, hogy a konzervativizmus egy értékrend megőrzése: meg akarjuk tartani azt az értékrendet, amire a szüleink, nagyszüleink neveltek.
Utóbbi igaz lehet egy több száz éve viszonylag stabil társadalomban, mint például a brit. De nem lehet igaz egy több száz éve hányódó, ide-oda csapódó, értékrendet kereső társadalomban, mint a magyar.
Megoldási javaslatom: célszerű végiggondolni mit is akarunk megőrizni, illetve létezik-e egyáltalán a megőrzendő, vagy esetleg most akarjuk megteremteni, tehát nem vagyunk szó szerint konzervatívak.
Logikátlannak tartom, ha egy magyar konzervatívnak mondja magát, mindenféle további magyarázat nélkül. Arra utal, hogy még nem hallott a következetes gondolkodásról. Folyt. köv.

2016. december 23., péntek

Miért jött Jézus, a Messiás, a világba?

A posztot Szabados Ádám teológiai blogbejegyzése ihlette, köszönet érte.
Karácsony előtt aktuális kérdés, hogy miről is szól ez a jeles ünnep: Jézus, a judaizmus szerinti Messiás világba jöveteléről. (Tehát egy konkrét ember különleges szerepvállalásáról, és nem az elvont szeretetről, jóságról, stb.)
Ám de miről szól Jézus, a Messiás eljövetele, vagyis miért jött a világba a judaizmus szerinti Messiás?

2016. december 21., szerda

Feloldoztatás német módra

Egyszerű lenne a berlini karácsonyi piacon elkövetett merényletet úgy kommentálni, hogy lám, mi szóltunk, de nem hallgattatok ránk... Addig okoskodtatok a magyar kerítés ellen, míg bele nem dőltetek a dugátokba. Egyszerű lenne, de nem érne meg egy posztot. Csakhogy fontos dolog történt időközben a német társadalommal.
A Wilkommenskultur hátterében jó adag lelkiismeretfurdalás állt, és Merkel a közelgő választás előtt már óvatosan rükvercbe kapcsolt, amikor a merénylet bekövetkezett.

2016. december 20., kedd

Quo vadis, bal-liberalizmus? 17. rész

h. A dogmatizmus meghaladása mint sikertényező
A bal-liberalizmus pár száz éve arról álmodik, hogy hamarosan sikerül meghaladni Istent, hazát, családot, nemzetet, nyelvet, erkölcsöt, hagyományt. Nos, ezek mindegyike köszöni, jól van, cseppet sincs meghaladva. Le lehet állni a szélmalomharccal. A bal-lib sikerhez valójában elég lenne a dogmatizmust meghaladni, és ez nem is reménytelen vállalkozás.
Mi a dogmatizmus? Amikor az embernek csak kalapácsa van, és mindent szögnek lát: egyetlen rendezőelvvel akar megoldani olyan feladatokat, amelyek komplex gondolkodással sokkal hatékonyabban kezelhetők. A dogmatizmus hétköznapi neve: csőlátó fafejűség.
A hagyományos politizálás többféle dogmatika párhuzamos jelenlétéről szólt: az egyik pártnak kalapácsa van, a másiknak csavarhúzója, a harmadiknak harapófogója, stb., és a „következetesség" jegyében egyik sem hajlandó más szerszámot használni. Konkrétan: az egyik párt akkor is adót emelne vagy csökkentene, amikor ennek aktuálisan semmi értelme, a másik akkor is támogatja vagy ellenzi a bevándorlást, amikor épp fordítva lenne célszerű, a harmadik akkor is liberalizálná a gazdaságot, amikor okosabb lenne szabályozni, stb. Mivel a parlamentbe együtt kerültek be, közösen végül is rendelkeztek egy működőképes szerszámkészlettel, noha külön-külön nem boldogultak volna a közéleti feladatokkal. Ez a megközelítés többé-kevésbé működött a hidegháború végéig, azóta viszont korszerűtlenné vált. A nagyhatalmak szembenállása a józan észnél vonzóbbá tette az egyik vagy a másik ideológiát, az enyhülés viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy ha nem minden probléma szög, akkor talán nem bölcs dolog „következetesen" kalapáccsal csapkodni.
A mai sikeres pártok teljes szerszámkészlettel járkálnak, amelyből az aktuális feladathoz illőt veszik elő. Ilyen közéletben egy dogmatikus párt nevetségesen fafejűnek hat. Olyan fafejűnek, mint a parlamentekből sorra kihulló bal-liberális pártok. Pofon után koki után saller után átszálló jut nekik a választóktól, és ezek után még mindig „következetesek" akarnak maradni. Az eredmény magáért beszél. Elvben ki lehet várni, hogy a hagyományos mosópor újra sláger legyen a piacon - de nincs olyan ép eszű marketinges, aki erre építené a karrierjét.
A bal-lib elit azzal kritizálja a Fideszt (azaz a Fiatal Demokraták Szövetségét, amely a nevével ellentétben immár nem fiatal, nem is túl demokratikus, mindössze szövetség), hogy hol piacpárti, hol piacellenes, hol segíti a multikat, hol korlátozza őket, hol egykulcsos adót vezet be, hol meg különadóval sarcol, hol Brüsszel-ellenes, hol meg Brüsszel-párti - azaz nem dogmatikus. Ez ma nem bírálat, hanem dicséret. A Fidesz köszöni, jól van, őrzi a népszerűségét, és közben nő a jólét. Persze leng az inga is, és hamarosan a baloldal következik... ha nem bénázza el.
Bal-lib részről azért sem kellene erőltetni ezt a következetesség dolgot, mert már a bal- és a lib- is ütközik egymással, azaz valódi következetességre eleve nincs esély. Ilyen felállásban az ember nyugodtan lehet technokrata-pragmatista, pláne ha ez szavazatokat hoz, és akár választási győzelemhez is vezethet!
Megoldási javaslatom: dogmatizmus helyett a választókat érdeklő problémákkal kellene foglalkozni, mégpedig jólétet növelő, gyakorlatias módon. Ha a bal-liberálisok megfogadják a tanácsomat, a sikerre rövidebb ideig kell várniuk, mint ha továbbra is a hagyományos mosóporukat reklámozzák. Bár a politikai inga lengése nem állítható le, ügyetlenkedéssel azért késleltethető néhány ciklus erejéig.
A sorozat olvasóit érdekelheti, hogy milyen belső ellentmondások terhelik a konzervatívokat, a kereszténydemokratákat és a szélsőjobbot. Arrafelé is bőven akad elméleti és gyakorlati probléma, de ez már a következő sorozat témája lesz.
- vége -

2016. december 19., hétfő

Quo vadis, bal-liberalizmus? 16. rész

g. A jólét mint „probléma"
A bal-liberalizmus addig működött igazán, amíg voltak jogosan sajnálható rétegek a társadalomban, amelyek tagjai nem (feltétlenül) önhibájukból szenvedtek szükséget. Az általános jólét terjedésével azonban kétféle jóléti probléma keletkezett: 1. abszolút értékű; 2. strukturális.
Abszolút értékű jóléti probléma, hogy nincs igazi szegénység. A „mélyszegénység" kreatív kitaláció, a bal-liberális elit vért izzad, hogy valakit mélyszegénnyé nyilváníthasson, ám ez a definíciós ügyeskedés nem hatja meg a középosztályt. Tény, hogy aki nem tanul, nem mobilis a munkaerőpiacon, nem motivált a munkahelyen és/vagy életvezetési problémákkal küzd, az lehet szegény, csak a sorsa nem ríkatja meg a társadalmat. Az ilyen embert nem lehet igazán sajnálni, hiába a bal-lib ügyeskedés. A könnyfakasztási kísérletek egyre kevésbé működnek. Ahol nincs háború, és van némi ipar, ott nincs önhibán kívüli szegénység. C'est la vie.
Mármost, a háború sem véletlenül tör ki, lényegében a helybeliek tehetnek róla, így ezért sem lehet őket igazán sajnálni. A volt gyarmatok sanyarú helyzetére hivatkozás sem működik két emberöltő elteltével, rég össze kellett volna szedniük magukat. Ahogy Trianonra nem lehet örökké hivatkozni, úgy a régi gyarmati sorra sem. Tény, hogy vannak még destruktív kultúrák, ám de ki kényszeríti őket, hogy destruáljanak?! Vannak még rossz kormányok, de ki kényszeríti a szabad emberekből álló társadalmat, hogy tűrje őket?! Tessék fejlődni, ott a nyugati (keresztény alapú) társadalmak jó példája, lehet követni. Lényegében nem maradtak sajnálható emberek, a bal-lib együttérzésbiznisznek befellegzett.
A brit Nemzetközi Fejlesztési Minisztérium (DfiD) az utóbbi években képtelen ésszerűen elkölteni a szegénységcsökkentésre szánt óriási költségvetését, jobb híján őrzött lakóparkokat, luxusszállodákat és yuppie áruházakat finanszíroz - a brit adófizető ezért visszaveszi tőle a rosszul felhasznált forrásokat.
Strukturális jóléti probléma a bal-liberalizmus szempontjából, hogy a nyugati társadalmakban kialakultak az igazságtalanságokat kompenzáló struktúrák és mechanizmusok. A gazdaság nagyjából önjáró, jólétet hoz. Az adórendszer juttat annyi jövedelmet a rászorulóknak, hogy az adófizetőknek már fáj - vagyis az újraelosztás tovább nem növelhető. A szociális ellátó rendszer azoknak is juttat, akik egyéb csatornákon - bármilyen oknál fogva - nem kapnának támogatást. A szegény családok gyermekei esélyt kapnak a tanulásra és kiemelkedésre, legfeljebb a környezetük húzza vissza őket, de ezért már nem sajnálat, hanem neheztelés és dorgálás jár!
Már a Jézusra hivatkozó szociális demagógia sem működik: gondoljunk bele, hogy Jézus idejében a jövedelmek legfeljebb 10-20%-át vette el a hatalom (ezt nevezték rablásnak), érthető, ha e felett egyéni jótékonykodásra is szükség volt. Jézus idejében, a legnagyobb jótékonyság mellett, az összjövedelem maximum 30%-a cserélhetett gazdát. Ma a jövedelmek 45-55%-át veszik el és osztják vissza, a keresztényektől e felett még egyéni jótékonykodást igényelni nem csak nonszensz, hanem arcátlanság: az összjövedelem feléből definíció szerint jutnia kell minden rászorulónak, semmi szükség jótékonyságra. Ha még hiányzik pénz, azt valószínűleg elsikkasztották, vagy hatékonytalanul használták fel. A strukturálisan igazságos társadalmakat a keresztények építették fel és tartják fenn, ezzel minden más irányzatnál jótékonyabban járulnak hozzá az ideális világrend létrejöttéhez. Ideje, hogy demagógia helyett a többi ember is kövesse a keresztények jó példáját.
Az emberiség a globális meritokrácia felé halad, a meritokrácia pedig azt jelenti, hogy ki-ki a saját erőfeszítései alapján jut el az aktuális helyére, azaz a helyzetéről definíció szerint maga tehet, ahogy a helyzete javulásáért is: kovácsolja jól a saját szerencséjét.
A jólét fő akadálya ma az ésszerűtlenség, de hát ki sajnálja az ésszerűtlen embert?! Legyen ésszerű, ennyi.
Megoldási javaslatom: a bal-liberálisok keressenek új sikerstratégiát, foglalkozzanak a 'zembereket valóban érintő problémákkal. Ez - másoknak - láthatóan beválik.
A sorozat utolsó részében a jövőbeni bal-lib esélyeket prognosztizálom, különös tekintettel a dogmák meghaladására. Folyt. köv.

2016. december 18., vasárnap

Quo vadis, bal-liberalizmus? 15. rész

f. Az ésszerűség hiánya mint probléma
Egy bal-liberális felháborodik, tehát van. A választó pedig megnézni, mennyi adóba kerül ez neki, és nem szavaz rá. Ki viselkedik ésszerűen?
Szerintem a választó. Amennyiben az ideák piaca szabad, hosszú távon az ésszerű és költséghatékony programok kapnak többséget. A demokrácia az ésszerűség felé tolja a tagjait és a közélet egészét.
Ezért lenne nagyon fontos, hogy mindenféle nézet, még a legszélsőségesebb is, elhangozhassék. Hadd gondolják végig szabadon az emberek, és szavazzanak arra az alternatívára, amelyik a legjobban tetszik nekik. A legjobban tetsző gondolatok eredője nem Auschwitz, hanem az ésszerűség.
A politikai korrektség bal-liberális találmány, alapvető célja, hogy az ideák piaca ne legyen szabad - nehogy valaki megsértődjön. Már most, aki nem akar megsértődni, ne foglalkozzon közélettel, mert a vita lényegéhez tartozik, hogy keményen ütköznek a nézetek, és potenciálisan sértő gondolatok fogalmazódnak meg. Ezt nem lehet megspórolni. Sokkal többe kerül, ha az ésszerűség sérül, mint ha egyes érdekcsoportok érzései sérülnek.
A szabadságból kiindulva jutottuk el - az egyén/közösség és az ok/okozat témáján át - az ésszerűségig. Szemben a liberális elképzeléssel, miszerint a szabadság addig terjed, amíg nem sérti mások szabadságát, a szabadság inkább addig terjed, amíg nem sérti túlzottan az ésszerűséget, a jólétet és a közösség érdekeit. Fontos a túlzottan szó, ugyanis a szabadság alapvetően sérti az ésszerűséget, a jólétet és a közösség érdekeit, nincs olyan formája, amely ne tenné ezt.
Ha kizárólag az ésszerűségre, a jólétre és a közösségi érdekekre akarnánk hagyatkozni, akkor nulla szabadságot hagynánk embertársainknak, ami a szabadság fogalmának meghackelése lenne, és nagyon népszerűtlen is. Választást biztosan nem nyernénk vele, akkor meg mire az erőlködés?
Kant remek gondolatmeneteket állított fel pl. arról, hogy a hazugság hogyan csökkenti az emberiség jólétét, ezért kötelező igazat mondani. Akkor is, ha egy baltás gyilkos a legjobb barátunkat keresi, félreérthetetlen szándékkal, és mi tudjuk, hol van. Igazmondás terén zéró tolerancia érvényes - mondja Kant. Alapos logikai munkát végzett, ma mégis racionális őrült-nek neveznénk. A szabadság = kötelesség egyrészt csalás, másrészt racionálisan őrült ötlet.
Ésszerűbbnek tűnik, hogy az embernek legyen joga néha tévedni, főleg a saját kárára. Legyen joga ritkán, kisebb horderővel tévedni a többiek kárára is. Ez kellő mozgásteret ad ahhoz, hogy szabadnak érezze magát, és jó legyen a közhangulat. De nem teszi lehetővé, hogy felelőtlen emberek folyamatosan tévedjenek a közösségük kárára.
A bal-liberalizmus mai imázsa: folyamatosan felelőtlen emberek mozgalma, amely a közösséggel (az adófizető középosztállyal) fizettetné meg az ésszerűtlenség árát. Szép érték a szabadság, de ha túlzottan ésszerűtlenné teszi az embert, akkor vállalhatatlan társadalmi költségekkel jár. Ez a szabadság legitim féke és ellensúlya: a dőrén megélt szabadság sokba kerül, és a középosztály nem veszi át a számlát.
Az imázsromlásról nem más, mint a létet a felháborodással azonosító bal-liberális elit tehet.
Megoldási javaslatom: legyünk egy kicsit ésszerűbbek, ha hosszú távon szavazatokat szeretnénk kapni.
Az ideák szabad piaca hosszú távon ésszerű döntésekhez és jóléthez vezet. A következő részbez az utóbbi vizsgáljuk meg. Folyt. köv.

Quo vadis, bal-liberalizmus? 14. rész

e. Az ok-okozati viszonyok tagadásának problémája
Az ember teleologikus (előrelátó/céltudatos) lény, ami többek között azt jelenti, hogy tudja, mi mihez vezet - már amikor akarja tudni. Ha La Fontaine-i értelemben hangya, akkor szereti az ok-okozati viszonyokat, ha tücsök, akkor meg kevésbé.
A klasszikus liberalizmus maximálisan épít a teleológiára: elvárja, hogy az ember felelősen viselkedjen. Ha a hónap közepére elköltötte a keresetét, akkor ne egyen a hónap végéig. Ha egyedül vállalt gyermeket, vagy naivan hagyta lelécelni az apát, akkor nevelje is fel önerőből azt a gyereket. Nem tetszik neki a helyzet? Gondolkodott volna korábban. Ezt hívjuk szociáldarwinizmusnak - manapság nem túl népszerű irányzat.
A bal-liberalizmus szembehelyezkedik a szociáldarwinizmussal, de azon az áron, hogy tagadja az ok-okozati összefüggéseket. Egy bal-liberális szerint nem probléma hó közepére elkölteni a keresetet: a jelek szerint túl kevés a kereset, többet kell követelni. Nem probléma egyedül gyermeket vállalni: a társadalom kötelessége finanszírozni a vállalkozást. Magyarán, tessék nyugodtan felelőtlenül viselkedni, a következményekért majd felel az adófizető.
Minden társadalmi rend bizonyos mértékig felelős viselkedést vár el a tagjaitól, a konzervativizmus sem kivétel. Minden társadalmi renddel szemben népszerű lesz, aki populista/demagóg módon azt ígéri, hogy a hívei mentesülnek a rossz döntéseik következményeitől. Ezzel a pop-dem hozzáállással csinált karriert a bal-liberalizmus, és közben mellékhatásként sokkal együttérzőbbé tette a társadalmat. Rendszeresen be is nyújtja a számlát, amit a szorgalmasan dolgozó, felelősen viselkedő többségnek, a középosztálynak kell kifizetnie.
Ebből lett a gond: nem maradt igazán hihető szociális probléma, illetve amit ma elfogadhatatlannak tart a bal-liberális tábor, az a többség szerint nem jogos/finanszírozandó probléma. Például hogy a munkanélküli kevesebb segélyt kap, mint ha dolgozna - a többség szerint ez így helyes és igazságos. Vagy hogy a kórosan elhízott ember fogyjon le, hogy olcsóbbá tegye az ellátását - ez nem szociáldarwinizmus, hanem egészségfejlesztés. Vagy hogy a tehetős üzletember egykulcsosan adózzon - a vállalkozót is kell motiválni, különben tönkremegy a gazdaság, ez ésszerű gazdaságpolitika. Vagy hogy az emberek többsége ne divatszerűen válassza meg a nemi identitását - valahogy fenn kell tartani a társadalom létszámát, különben nem lesz nyugdíj, ez ésszerű népesedéspolitika.
A bal-liberalizmus kifogyott a plauzibilis problémákból, illetve amiket ma akként prezentál, azok a többség szerint nem plauzibilisek. Kézenfekvő, hogy ez kevesebb szavazathoz vezet, mint amikor még volt plauzibilis program. Ferge Zsuzsa mottója: „felháborodom, tehát vagyok". Vértes László észrevétele: „ésszerűtlen háborgással nem sok szavazatot lehet szerezni", Descartes mottója jobban beválik. Felháborodni persze továbbra is szabad, egyéni döntés, ki min bruttósítja magát.
Megoldási javaslatom: örüljünk annak, hogy a társadalom olyan szinten jólétivé és igazságossá vált, hogy nincsenek - legalábbis nem jelentős számban - plauzibilis társadalmi problémák. Ahol nincs ésszerű gondolkodással jogosnak mondható probléma, ott ne keressünk, mert nem lesz az jó nekünk. Vannak ugyanakkor nem bal-lib típusú problémák (gazdaság, nemzeti érdek, a globalizációs károk enyhítése, gaga média), érdemes azokkal is foglalkozni, mert jól láthatóan szavazatot hoznak annak, aki figyelmet szentel rájuk. A szavazatot hozó problémákról úgy értesülünk, hogy megkérdezzük a 'zembereket, szerintük mit kellene megoldani. Meg fogják mondani, mivel foglalkozzunk, ha a szavazatukat szeretnénk.
Ahogy a felháborodás a szabadság része, úgy az ésszerűtlenség is, a demokrácia azonban a nyugodt, ésszerű jólét felé tereli a tagjait. A következő témánk ezért az ésszerűség. Folyt. köv.

2016. december 16., péntek

Quo vadis, bal-liberalizmus? 13. rész

d. Az egyén és a (nem létező) közösség problémája
A liberalizmus szerint nincs közösség, csak egyének vannak. Ez nem állja ki a kritikai gondolkodás próbáját: hogy tudnánk összefogás nélkül utakat építeni, vagy KRESz-t írni a közlekedéshez? Ha össze tudunk fogni, hogy lehet letagadni az összefogás keretét? Továbbá, hogyan tudnánk adót szedni, ha nem lenne kinek a nevében? Melyik egyén lenne jogosult adót szedni - saját magának?
A baloldal nagyon is szereti beszedni a masszív újraosztáshoz szükséges adót. A liberalizmus pedig szereti tagadni az adószedés alapját. Újabb jel arra, hogy a baloldal és a liberalizmus házassága mizaliánsz, nonszensz.
Továbbá, a liberalizmus szerint a társadalom elnyomja az egyént. Már most, ha nem létezik, hogy tudna elnyomni bárkit? Értelmes ember nem harcol az ellen, aki/ami szerinte nincs. Az egyén társadalommal szembeni képviselete szükségképpen elismeri a társadalom létét. Érdekes fintora a politikának, hogy a brit konzervatív liberális Margaret Thatcher is tagadta a közösséget, e téren egy platformra kerülve a magyar bal-liberálisokkal, miközben II. Erzsébet hivatalosan a Brit Nemzetközösség uralkodója. Ha nem lenne közösség, min uralkodna - akár csak formálisan - az angol királynő?
Sorozatom elején már említettem, hogy a bal-liberalizmus nincs logikailag összerakva, két ellentétes életérzés divatszerűen viselt kombinációja - ami a politikában persze nem feltétlenül akadály.
Ésszerűbb azt mondani, hogy van közösség/társadalom, de a kellemes életérzés érdekében lehetőleg ne nyomja el az egyént, miközben erre nehezen tudunk egzakt szabályokat felállítani, és némileg ad hoc módon szeretnénk érvelni. Őszintén: azt szeretnénk, hogy a közösség legyen elég erős, ha progresszív adót kell szedni, vagy a holokausztot kell megakadályozni, de ne legyen elég erős, ha a melegség kiszorításáról vagy a nemzeti érdek képviseletéről van szó.
Megoldási javaslatom: célszerű elfogadni, hogy egy közösség vagy elég erős a holokauszt és a melegség megfékezésére, vagy nem elég erős egyikhez sem. Vagy elég erős az adószedéshez és a nemzeti érdekképviselethez, vagy mindkettőhöz gyenge. A két ellentétesnek látszó célterület össze van drótozva: dupla vagy semmi. Az összedrótozottság egyébként minden politikai tábor számára új meglátás.
Ez pedig átvezet bennünket az ok-okozati viszonyok témájára. Folyt. köv.

Quo vadis, bal-liberalizmus? 12. rész

c. A szabadság liberális értelmezése mint probléma
Őszintén szólva, a szabadságnak nincs problémamentes felfogása, mert a szabadság mindig problémákkal jár. Ha nem járna, nem próbálnák „értelmezni": a légzés nem jár problémával, ezért nem „értelmezzük", hanem lélegzünk, és kész. A szabadság bármiféle „értelmezése" ugyancsak problémákkal jár, mert különböző módokon és mértékben, de korlátoz.
Személyes anekdota a szocializmusból: 1986 májusában szigorlatoztam filozófiából, kihúztam a tételt, melyen ez állt: „A szabadság marxista-leninista értelmezése". Megpróbálkoztam az alapfogalommal, miszerint szabadság az, amikor szabad... ezt meg azt, meg mindent, amihez kedvünk van. Professzorunk sajnálkozva nézett vissza, hogy hogyan képzelhetek ilyet. Próbált rávezetni, „na, mivel egészítendő még ki a szabadság?" Fogalmam sem volt. Miért akarnám kiegészíteni azt, hogy mindent szabad? Létezhet ennél szabadabb szabadság? Megbuktam. A pótvizsgára készülve szembesültem a marxista-leninista értelmezéssel: a szabadság a felismert szükségszerűség. (Nem szocializmusban felnőttek kedvéért: szükségszerűség pl. az állítólagos történelmi „haladás", az osztályharcból következő elnyomás, meg az egypártvezetés napi parancsa. A szükségszerűség fogalmába csomagolták azt, hogy engedelmeskedsz, vagy megdöglesz - volt képük ezt szabadságnak hívni.) Azt gondoltam, hogy csalnak, a bármivel korlátozott szabadság már definíció szerint nem szabadság. Ma is ez a véleményem.
A szabadság problémás, mert az érdekeim ütköznek az embertársak érdekeivel. Ha teljesen szabadon/korlátlanul cselekszem, érdekek sokaságát sértem meg, pl. hadonászni kezdek egy tömegben, vagy belenyúlok a pénztárgépbe a szupermarketben. A szabadság korlátozása alapvetően jó szándékú: hozunk egy szabályzatot, amely szerintünk a minimális érdeksérelem mellett történő együttélés optimális kerete, majd azt mondjuk, hogy a szabadság egyenlő e szabályzat betartásával. Ám a szabadság definíció szerint nem egyenlő ezzel, és ezt mi is tudjuk. Tisztában vagyunk vele, hogy épp meghackeljük a szabadságot.
További hackelt példák, időrendben: judaista szabadság = tízparancsolat + 613 szabály; buddhista szabadság = derűs elsorvadás vagy szenvedés; sztoikus szabadság = lemondás vagy szenvedés; athéni szabadság = erényfejlesztés általi kiteljesedés; keresztény szabadság = Jézus követése vagy kárhozat; muszlim szabadság = Mohamed/imám követése vagy halál; Kant szerinti szabadság = kötelesség; Marx/Lenin szerinti szabadság = szükségszerűség; konzervatív szabadság = a kialakult rend (status quo) fenntartása; liberális szabadság = mások szabadságának tiszteletben tartása.
Utóbbi szépen hangzik, és elsőre a legfejlettebb hacknek látszik, de ha belegondolunk, egyrészt nem működik, másrészt nem is ezt akarjuk igazán. Egy várandós nő elvben szabadon rendelkezik a testével, de ha ez abortuszt jelent, akkor a baba szabadságát nagyon durván sérti, és a liberális filozófusok is elismerik, hogy az érdekütközés, ha elmegyünk a falig, nem oldható fel. (Hogy a magzat esetleg nem ember, az átgondolatlan ötlet, mivel a fogantatás után nem tudjuk meghúzni a határt, amelynél a magzat hirtelen emberré válik, így nincs jobb kritériumunk a fogantatásnál.) Másik példa: a bal-liberális progresszív adózás sérti a jól keresők érdekeit, és itt sincs elvi megoldás. Nem tudjuk megindokolni, hogy a tehetős ember miért ne tarthatná meg akár a teljes jövedelmét. Nincs olyan néven nevezhető szabadságjog, amit ezzel sértene, ám mi mégsem szeretnénk nála hagyni a jövedelem egészét, indokhiány ide vagy oda. A bal-liberális tetteknek semmi közük a bal-liberális szavakhoz. A szabadság kizárólag más egyének szabadsága által fékezett/ellensúlyozott liberális értelmezése szellemi zűrzavarhoz, irracionális közélethez vezet.
Tegyük gyorsan hozzá, hogy a konzervatív rendfenntartás sem oldja meg a szabadság problémáját, amikor a rend indokaként annyit mond, hogy ami eddig működött, ezután is működjön, mert csak.
A vallás sem oldja meg a feladatot, amikor a szabadság korlátjaként Isten állítólagos akaratára/szabályaira hivatkozik, mert Isten (a következetesség kedvéért: ha van) nem közvetlenül, hanem emberek által nyilatkozik meg, így valójában nem tudhatjuk, mik a tényleg tőle származó szabályok, és mi az önkényes emberi hozzáköltés. Ha nincs, akkor meg értelemszerűen emberi kitaláció az egész szabályzat.
Thomas Hobbes az egyetlen filozófus, aki abból indult ki, hogy a szabadságban mindent szabad (vagyis technikailag mindent lehet), ölni is. Ez az evolúció céltalan-személytelen mechanikája, ami Hobbes idejében, a XVII. században még feltáratlan volt, de a zseni gyakran megelőlegezi a jövő modelljét. Amit az állati evolúciós szint fölé építünk, az pedig többé-kevésbé tudatosan konstruált rend. Az egyének a saját érdekükben szövetséget kötnek a jólétüket biztosító szabályok betartására. Hobbes természeti törvényeknek nevezte a szabályait, pontosabb lenne spontán közösségi szabályoknak hívnunk őket. Hobbes konstruált rendje matematikai-logikai-játékelméleti, és józan ésszel belátható, hogy minden embercsoport magától gravitál egy Hobbes-féle szabályzat felé. Hobbes leírja, hogyan működik egy közösség, és milyen alapszabályokat érvényesít az állam. A szabadság nála korlátlan, a korlátozó rend (ami nem a szabadság része!) pedig ésszerű szövetségrendszer, már-már természetes annyiban, hogy szükségszerűen következik az emberi természetből.
Megoldási javaslatom: ismerjük fel, hogy a meghackelt szabadság definíció szerint nem szabadság, és mondjunk le a trükközésről. Ismerjük meg Hobbes szabályait, mert ha nem ismerjük őket, akkor is működnek, jobb szembenézni velük.
A szabadság ennél bővebb tárgyalást igényel, a vizsgálódást kénytelenek vagyunk kiterjeszteni az egyén és a közösség viszonyára, az ok-okozati viszonyokra, valamint az ésszerűségre. Folyt. köv.

2016. december 14., szerda

Quo vadis, bal-liberalizmus? 11. rész

b. Az esélyegyenlőség félreértelmezése
Mi a különbség az esélyek egyenlősége és az eredmények egyenlősége között? Egyszerű: én is indulhatok 100 méteres futóbajnokságon. Én is edzhetek annyit, amennyit tudok. A versenyt viszont akkor nyerhetem meg, ha én vagyok a leggyorsabb a mezőnyben. Hiába mondom, hogy nekem is ugyanolyan jogom van az aranyéremre, mint aki kétszer gyorsabban futott, nem állítanak fel mellé a dobogó legfelső fokára. Ésszerűnek tekintjük, hogy ez így van. Nem igazságtalanság, hogy csak a leggyorsabb kap aranyérmet, a többiek meg nem.
Az esélyegyenlőség harcosai hajlamosak úgy tenni, mint ha a társadalom köteles lenne garantálni az eredmények egyenlőségét. Példa: a nők egy órára számítva kevesebbet keresnek a férfiaknál, ha eltekintünk a szakképesítéstől, a szakmától, a szakmai gyakorlattól, a vezetői szinttől és az ambíciótól. Összeadjuk a nők által ledolgozott órák számát, kiszámítjuk az összjövedelmet, elosztjuk az órák számával – kijön egy Ft/óra érték. Ez valóban alacsonyabb, mint a férfiak Ft/óra értéke. Ha viszont figyelembe vesszük, hogy a mérnök nem óvónő, az üzemvezető nem csoportvezető, 20 év munkatapasztalat nem 5 év munkatapasztalat, az agresszív bértárgyalás nem beletörődő bértárgyalás, akkor az jön ki, hogy azonos paraméterek mellett gyakorlatilag azonosak a bérek, a különbség elhanyagolható. Azaz ésszerű megközelítésben nincs különbség a férfiak és a nők bére között.
Az esélyegyenlőségi harcosok ennek ellenére úgy tesznek, mint ha hatalmas igazságtalan különbség lenne, amit meg kell szüntetni: az óvónő 5 év tapasztalattal keressen annyit, mint az üzemvezető mérnök 20 év tapasztalattal. Nem veszik észre, hogy már nem az esélyek egyenlőségét, hanem az eredmények egyenlőségét követelik. A józan ész azt súgja, hogy az óvónő tanuljon mérnöknek, legyen üzemvezető, rendelkezzen 20 év tapasztalattal, tárgyaljon olyan ambiciózusan, ahogy a férfi kollégái, és pontosan annyit fog keresni. Ha nem így jár el, értelemszerűen kevesebbet fog keresni, ám ez nem igazságtalanság. Célszerű tudomásul venni, hogy a képességek mellett az életdöntések is meghatározóak a jövedelemszerzésben.
Ismerjük fel, hogy az azonos eredmények követelése pont az a demagóg populizmus, ami ellen a bal-liberalizmus szereti hangoztatni, hogy küzd. Jó lenne, ha a saját pop-dem portáján seperve lemondana az egyenlő eredmények követeléséről.
Megoldási javaslatom: fogadjuk el, hogy a sikerért erőfeszítést kell tenni, az aranyérmet nem lehet teljesítmény nélkül kikövetelni. Az esélyek egyenlősége csak a felkaroltak aktív részvételével javulhat, konkrétan: a lányoknak maguknak kell magas piaci jövedelemmel járó szakmát választaniuk, és abban határozott magatartással érvényesülniük, ezt senki nem tudja helyettük elintézni.
A következő probléma a szabadság liberális értelmezése. Folyt. köv.

2016. december 13., kedd

Quo vadis, bal-liberalizmus? 10. rész

a. Az egyenlőség hiánya mint konkrét probléma
A minden ember egyenlő állítás eredetileg így szól: minden férfi egyenlőnek teremtetett. Óvatosan bánjunk vele, mert ha kivesszük belőle a „teremtetett" és a „férfi" szavakat, akkor nem biztos, hogy a maradék „minden" és „egyenlő" szavaknak bármiféle értelmük marad. Érthetőbben: elkezdhetünk variálni, hogy a férfiakat nem is Isten teremtette, és hogy az egyenlőség mindenféle egyéb nemi kombinációban igaz, de azon kaphatjuk magunkat, hogy értelmezhetetlen dolgokat mondunk. Számtani példa: 1 alma + 1 alma = 2 alma, viszont 1 alma + 1 körte ≠ 2 almakörte, mert az 1+1=2 összefüggés csak azonos dolgokra értelmezhető. Az a gondolat, hogy 1 alma = 1 gyümölcs, és 1 körte = gyümölcs, tehát 1 gyümölcs + 1 gyümölcs = 2 gyümölcs (almakörte), formailag helyesnek tűnhet, de továbbra is értelmezhetetlen eredményt ad. Ne vegyük kozmikusan alapértelmezettnek, hogy állítólag „minden ember egyenlő", mert aztán nem tudunk vele mit kezdeni.
Az emberek egyenlősége elvont fogalomként zavarba ejtő, a gyakorlatban pedig sehogy sem alkalmazható. A nők és a férfiak egyenlősége például azt jelentené, hogy egyetlen sportágban sem szabadna a nőket a férfiaktól elválasztva versenyeztetni, sőt korcsoportokat sem szabadna bevezetni. Ha komolyan alkalmaznánk az egyenlőség elvét, akkor minden versenyszámban a felnőtt férfiak nyernének. Ezt előre tudjuk, vagyis elismerjük, hogy számunkra is világos, az emberek ténylegesen nem egyenlőek.
Ha az emberek nem úgy egyenlőek, hogy ténylegesen egyenlőek, akkor ki kellene fejteni, pontosan mi értendő az egyenlőség alatt. Vegyük észre az eredeti megfogalmazásban rejlő logikai csavart: Isten egyenlőnek teremtette a férfiakat, tehát Isten értékrendjét tiszteletben tartva bánjunk velük egyenlőként (nem kijelentő, hanem felszólító módban, azaz ne tegyünk különbséget a walesi herceg és a szlovén jobbágy között, pl. a Harvard Egyetem felvételijén – ha azonosak a szellemi képességeik).
Félrevezető egyszerűsítés kijelenteni, hogy az emberek egyenlőek. Pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy szeretnénk, ha a láthatóan és tudhatóan különböző emberek minél több szempontból egyenlőbbnek éreznék magukat nekünk köszönhetően, mint a beavatkozásunk nélkül. Ez nem tudományos kijelentés, hanem óhaj, preferencia, közéleti program és etikai útmutatás. Feltételez egy olyan átfogó (isteni) tervet, amely a bal-liberalizmus szerint nem létezik. Rosszabb: a bal-liberalizmus harcban áll az átfogó isteni tervet létezőnek tekintő nézetekkel, miközben implicit módon maga is hivatkozik valamiféle átfogó tervre. Teljes az önellentmondás.
Az egyenlőségi óhajt vitatók nem buták/tudománytalanok, hanem más a preferenciájuk, másként valósítanák meg a szerintük ideális világ egyenlőségkoncepcióját. Ha találunk közös preferenciát, pl. a jólétet, akkor arra hivatkozva megpróbálhatjuk velük elfogadtatni a konkrét egyenlőségértelmezésünket. Ha az elgondolásunk tényleg jólétet növel, akkor jók az esélyeink.
Megoldási javaslatom: különböztessük meg a tudomány területére tartozó tényállításokat a preferenciáinktól, és ne keverjük egymással ezt a két területet. Egy tudományos kijelentés logikával terjeszthető, a közéleti preferencia viszont a vitapartnerek számára fontos közös preferenciákra hivatkozva. Jól hivatkozható preferencia például a jólét, az önkiteljesedés, a boldogság, az igazságosság, a partnerség, a kölcsönösség, a szimmetria. Ha a preferenciánk ezeket előmozdítja, minden esélyünk megvan a sikerre. Nem jól hivatkozható preferencia az emberi jog, mert azt is jóléttel, önkiteljesedéssel, stb. lehet népszerűsíteni, azaz nem önálló hivatkozási alap.
Az egyenlőséggel összefüggő következő fogalom az esélyegyenlőség, ami nem azonos az eredmények egyenlőségével. Folyt. köv.

2016. december 12., hétfő

Quo vadis, bal-liberalizmus? 9. rész

f. A jogpozitivizmus mint rendszerszintű gondolatfék
Bal-liberális álláspont szerint az éppen hatályos jogszabályokat kell betartani, és csak azokat, de azokat mind. Igazságérzetre nem lehet érvényesen hivatkozni egy meglévő szabály megsértésekor, vagy egy íratlan szabály betartatása érdekében. Ha valakinek gondja van egy meglévő jogszabállyal, kezdeményezze a módosítását, de közben tartsa be. Ez a hivatalos bal-liberális álláspont – szépen hangzik, ám több szempontból tényszerűtlen/irracionális.
i. Nem felel meg a tényeknek, hogy a számunkra fontos szabályok mind le vannak írva. Nem csak az udvariassági szabályok íratlanok, hanem a korrekt partnerségi szabályok is: nincs tételesen előírva például, hogy az ember ne tagadja a történelmet (mondjuk, a holokausztot, a gulágot, vagy hogy 1956-ban forradalom volt). Ha listát készítenénk a nem tagadható eseményekről, az nem csak hosszú, hanem szükségszerűen hiányos is lenne. Nem szerencsés megoldás, pláne, ha egyedül a holokauszt szerepel a listán. Azt sem írhatjuk elő, hogy kötelező korrekt partnerként viselkedni, mert az ilyen magatartás nem határozható meg jogalkalmazási pontossággal. Utóbbi tehát íratlan szabály marad, viszont a jól működő közélet legfontosabb szabálya! A jogpozitivizmus vak a korrekt partnerségre. Képzeljünk el két jogpozitivista szomszédot, akik között a telekhatáron cseresznyefa nőtt. Mivel nincs tételes előírás ilyen esetre, mást pedig nem tekintenek mérvadónak, a fát kénytelenek kivágni, és a telküket magas fallal elválasztani, mert abból nem lehet félreértés. Az eredmény sivár falanszter, egymásnak idegen emberekkel, elszigetelt közösségekkel, párhuzamos kultúrákkal. Most képzeljünk el két ép eszű és jó szándékú szomszédot hasonló helyzetben: íratlan szabályok alapján megegyeznek, hogy ki-ki leszedheti a telke fölötti cseresznyéket. Az eredmény valós emberek valós emberi kapcsolatára épülő közösség, élhető társadalom. Aki élhető társadalmat szeretne, nem célszerű, hogy jogpozitivistán gondolkodjon.
ii. A jogpozitivista nem tud választ adni arra a kérdésre, hogy miképpen fejlődtek a jogszabályok a barlangi ember óta a mai szintre, ha mindenki ragaszkodott a hivatalos eljáráshoz, miszerint a szabály módosítását lehet békésen kezdeményezni, de közben be kell tartani. Képzeljük el, amint az elégedetlen tömeg változásért tüntet, a király pedig nem enged. Erre a tömeg engedelmesen hazamegy, betartja a meglévő jogszabályokat, és semmi sem változik, több száz évig. Nem ez olvasható a történelemkönyvekben, a jogpozitivista elképzelés nem vág egybe a tapasztalati adatainkkal.
iii. Nem felel meg a tényeknek, hogy a jogszabályok a társadalmi haladást követik: a jogszabályok valójában a többség preferenciáinak alakulását követik, ez határozza meg a jogalkotáshoz szükséges parlementi többséget. A bal-liberálisok és a konzervatívok között sosem volt egyetértés abban, hogy mi lenne a társadalmi „haladás". Ami a bal-liberálisok szerint progresszió, az a konzervatívok szerint a szakadék felé haladás. Egy ilyen vitatott haladásfogalom elvben sem alkalmas jogformálásra, a gyakorlatban pedig a „progresszív" elitnek sosem volt társadalmi többsége. A bal-liberális tábornak viszonylag könnyű eladni a „progresszív" elit ötleteit, de az átlagos bal-liberális nem tudja érdemi érvekkel indokolni pl. a gender mainstreaming óvodai nevelésbe való beépítését, érthetőbben: az óvodások homoszexualitásra való megnyitását, törvényi erővel. Ez egy elit konstrukció, amit a bal-lib átlagember nem ért, legfeljebb annyit tud mellette felhozni, hogy „miért ne?". A közélet alaplogikája viszont, hogy ami jól működik, azon nem változtatunk, vagyis a változáshoz „miért igen?" érvek kellenének. Ha van olyan magasröptű elmélet, amely a melegoktatás óvodai szintjét valahogyan a társadalmi haladásból vezeti le, ezt az elméletet a bal-liberális tábor nem tudja kifejteni, a konzervatív tábor pedig kategorikusan elutasítja. Mármint nem a haladást, hanem annak a bal-liberális elit által alkotott értelmezését. Ilyen körülmények között nehéz hitelesen a „haladásra" mint a jogfejlődés alapjára hivatkozni, és érthető, miért bukik meg a bal-lib elit rendszeresen a jogszabályi ötleteivel.
iv. Konzervatív felfogás szerint a jog alapja a társadalmi igazságérzet, a jogfejlődésé pedig az igazságérzet fejlődése. Ez konstrukciós előny: a bal-lib elit egy kísérleti jövőkép alapján lediktálja a 'zembereknek, hogy mit akarjanak, a konzervatív elit pedig megkérdezi a 'zembereket, hogy ténylegesen mit akarnak, és ahhoz igazodik. Ebből értelemszerűen nagyobb azonosulás és elkötelezettség adódik, a 'zemberek többnyire támogatják... a saját preferenciáikat. Nem biztos, hogy elvont metafizikai értelemben ez a helyes, de a politikában láthatóan jól működik. Ha a bal-liberálisok nem metafizikai hatalmat szeretnének, hanem politikait, azt könnyebb a 'zemberekre odafigyelve megszerezni.
v. A jogpozitivizmus leállítja a gondolkodást, amikor azt hirdeti, hogy csak a meglévő jogszabály számít, ám a meglévő folyton változik, a kísérletező elit kedve szerint. Ez dióhéjban azt jelenti, hogy „ne gondolkodj, a bonyolult koncepciót úgysem érted, kövesd a napi utasításainkat". Ez az elképzelés nem túl versenyképes az ideák szabad piacán.
Megoldási javaslatom: a jogpozitivizmus azt a helyzetet írja le, amikor a decens polgárok viszonylag elégedettek a társadalmi viszonyokkal, és a jogászelit sem rángatja őket dróton az ötleteivel, pl. nem akarja a homoszexualitást kötelező jelleggel már a bölcsődében előkészíteni. Minden egyéb jogi helyzet jobban modellezhető a társadalom igazságérzetével, és eredményesebben kezelhető a 'zemberek preferenciához alkalmazkodva, azokat óvatosan nevelve, alakítva. A bal-liberálisok is kezdjenek odafigyelni a 'zemberek tényleges problémáira, és igyekezzenek azokat a gyakorlatban megoldani. Ezt a hálás 'zemberek szavazattal jutalmazzák.
A fő rendszerszintű ellentmondások vizsgálata után most rátérhetünk a bal-liberalizmus konkrét problémáira. Folyt. köv.

2016. december 11., vasárnap

Quo vadis, bal-liberalizmus? 8. rész

e. A magas IQ és az alacsony szellemi önállóság problémája
A következő rendszerszintű probléma első fele látszólag büszkeségre ad okot: tény, hogy a bal-liberálisok átlag IQ-ja magasabb a vitapartnerek átlag IQ-jánál. Ez a tábor egészére és az elitre is igaz. Becslésem szerint a bal-lib átlag 120 körül van, a konzervatív átlag pedig 110 táján. A bal-lib elit IQ-ja 160-as, a konzervatív elit átlaga jó esetben 150. Sőt, a magyar bal-lib elit még népesebb is a konzervatív elitnél, aminek részben történelmi okai vannak (pl. baloldali túlsúly a felsőoktatásba felvettek között ), de a tény attól még tény.
Mielőtt a bal-liberálisok elszaladnának a fenti bekezdést körbemutogatni, hogy lám, egy nem bal-liberális is elismerte..., nézzük a probléma egészét, a Platón által javasolt szemszögből. A nagy görög filozófus Az állam című művében úgy érvel, hogy a gyors eszű emberek különösen alkalmasak kereskedőnek, viszont nem igazán megbízhatóak/becsületesek. A lassú eszű emberek különösen alkalmasak börtönőrnek, mert megbízhatóak/becsületesek. Politikusnak pedig a gyors ésszel is becsületes filozófusok lennének alkalmasnak, csakhogy nincs belőlük annyi, ahány politikusi pozíciót be kellene tölteni - ezért nincs, és nem is lesz ideális állam. A gyors ész a becsületesség ellen hat - szögezi le éleslátón Platón, és ha körülnézünk a mai közéletben, igazat adhatunk neki. Közhivatal viselésére azok lennének alkalmasak, akik IQ híján a közelébe sem jutnak. Akik pedig oda jutnak, azok többségéről kiderül, hogy nem igazán alkalmas jelleműek. Platón talán lebeszéli a bal-liberálisokat arról, hogy büszkén lobogtassák a fenti soraimat.
Ha a közéletben lenne egy darab értelmes álláspont sok értelmetlennel szemben, akkor tudnánk róla, mert az összes orvosilag beszámítható ember ezen az állásponton lenne. Elég lenne egyetlen párt, amelynek a vezérkara praktikusan egybeesne a Tudományos Akadémia vezetésével. Szemlátomást nem ez a helyzet, ami arra utal, hogy a közéletben nem beszélhetünk egyetlen értelmes álláspontról. Inkább sok, részben helyes, részben helytelen álláspont dinamikus gyakorlati egyensúlyáról beszélhetünk, a politikusok és az akadémikusok között pedig nullaközeli átfedés tapasztalható. Egy-egy álláspont közéleti helyessége és a támogatók IQ-ja között valószínűleg nincs összefüggés.
Az IQ-szint egyébként a feladatmegoldási sebességet méri, és nem a széles értelemben vett helyzetátlátó képességet, így közéleti szempontból nem is igazán releváns. Számítógépes példával: az IQ nagyjából a processzor órajelének felel meg, és a gyors processzor elvben jó hír, de nem garantálja, hogy a gép vírusmentes, és hogy az operációs rendszere optimálisan működik. A magas IQ-jú ember gyors gondolkodású, de nem feltétlenül okos, az alacsony IQ-jú ember pedig nem feltétlenül buta az Élet nagy összefüggéseivel kapcsolatban. A magas IQ sakkozó esetében azt jelenti, hogy pl. 5 perc alatt sok viszonylag jó lépést tud megtenni. Csakhogy nem kötelező 5 perc alatt lejátszani a sakkjátszmát, hosszú távon jó lépésekkel játszva a hivatalosan alacsony IQ-jú ellenfél is nyerhet. Különösen igaz ez a közéletre, ahol a nagy kérdések megválaszolására négy évünk van, nem kell elkapkodni a döntést.
A szellemi önállóság sem a konzervatív, sem a bal-liberális oldalon nem túl nagy, de a konzervatív konstrukciók viszonylag egyszerűek, így a tábor egészének van esélye átlátni őket. A bal-liberális oldal az elit által alkotott bonyolult konstrukciókkal dolgozik, amiket a tábor egésze egyáltalán nem lát át, képtelen saját érvekkel megvédeni, illetve saját kritikai gondolkodással elbírálni. Ez az oka annak, hogy a viszonylag magas IQ-jú bal-liberális egységes mércét hirdet, és nem veszi észre, hogy kettős mércét használ. Ideológiai egységben érzi magát, és nem tűnik fel neki, hogy az agya minimum kétfelé van. Nyitottnak tartja magát, miközben összeesküvés-elméletekben, a lehető legzártabban gondolkodik. Ha a kritikai gondolkodás felmerül, egy konzervatív talán visszakérdez, hogy mi az. A bal-liberális nem kérdez vissza, ám a gyakorlatban összekeveri a Szókratész által tanított kritikai gondolkodást a másként gondolkodók dogmatikus kritizálásával. Ez magyarázza, hogy miért peregnek le a bal-liberálisokról az észérvek: a zárt dogmatikus konstrukció képes elszigetelni magát a külső cáfolatoktól, és közben fenntartani a nyitottság illúzióját.
A bal-liberális tábor hozzáértése illúzió, példa: a házastársak néha úgy érzik, hogy a képességeik összeadódnak. A feleségem tud spanyolul, ezért olyan érzésem van, hogy mi ketten tudunk spanyolul. Én azonban nem tudok érdemben hozzászólni a spanyol nyelvtannal kapcsolatos kérdésekhez. A bal-liberális tábor hasonló illúzió keretében azt hiszi, hogy az elitje által kidolgozott bonyolult konstrukciókhoz tulajdonképpen mindenki ért. A gyakorlatban viszont nem ez a helyzet, nem tudnak érdemben hozzászólni a vezetéstől átvett konstrukciókhoz, mert azokat csak a vezetés látja át. Magas adó, vagy alacsony adó? Erős állam, vagy gyenge állam? Az átlagos bal-liberális ehhez nem tud átgondoltan hozzászólni, míg nem olvasta a vezérkar napi parancsát. Hogy a kétféle szempontrendszer nem is hozható össze? Na, ehhez végképp nem ért az átlagos bal-liberális, mert nem tér ki rá a napi parancs. A másként gondolkodók vehemens kritizálása pótcselekvés, elvonja a figyelmet a belső ellentmondásokról.
Megoldási javaslatom szimmetrikus: mind a konzervatívok, mind a bal-liberálisok ismerkedjenek meg a Szókratész által tanított tényleges kritikai gondolkodással. Meg fognak lepődni, és versenyképesebbé válnak az ideák piacán.
A bal-liberalizmus rendszerszintű problémái közül utolsóként a jogpozitivizmust vizsgáljuk meg. Folyt. köv.

2016. december 10., szombat

Quo vadis, bal-liberalizmus? 7. rész

d. Szakadék az elmélet és a gyakorlat között
A bal-liberalizmus következő általános problémája, hogy fő szabályként elméletben akar működni, és csak akkor térne rá a gyakorlatra, amikor a kettő közötti ellentét már fáj neki - ez azonban „túl kevés, túl későn". Nézzük, mi a gond az elméleti működéssel.
Kedvenc paradoxonom szerint „Az elmélet és a gyakorlat között az a különbség, hogy elméletben nincs különbség, a gyakorlatban viszont annál nagyobb". Ez arra hívja fel a figyelmet, hogy az elmélet és a gyakorlat közötti különbség fel sem tűnik, ha fő szabályként elmélettel foglalkozunk. Elméletben ugyanis nincs különbség. A gyakorlatorientáltak szerint meg nagy a különbség, de ezt csak ők látják így. Egy elefántcsonttoronyban élő emberrel nem lehet megértetni, hogy fontos a gyakorlat, mert szerinte a gyakorlat egy az egyben adódik az elméletből, így a gyakorlattal definíció szerint nincs, mert nem is lehet, semmiféle probléma.
A bal-liberálisoknak nem tűnik fel az előző részben bemutatott saját kettős mércéjük, mert szerintük elég elméletben deklarálni, hogy a mérce legyen egységes, és a mérce ettől már definíció szerint egységes. Hogy a gyakorlatban is egységes legyen, ahhoz gyakorlatorientálttá kellene válniuk, ám ez sok energiát, és egészen más szemléletmódot igényel. Online kapcsolatot kellene hozzá kialakítani a valósággal.
A bal-liberalizmus az ellentmondásai elől hajlamos az elmélet világába menekülni. Példa: a Népszabadság egyszerűen azért szűnt meg, mert nem olvasták elegen. Igaz, később szűnt volna meg, ha kormányhirdetésekkel életben tartják, ahogy a kormányközeli lapokat szokás. Hogy minden lapnak egyformán jusson kormányhirdetés, ahhoz társadalmi/többpárti egyetértés kellene, és láthatóan nincs ilyen egyetértés. Ráadásul amikor a bal-liberális oldal volt kormányon, a kisujját sem mozdította a jobboldali lapokért: hulljon a férgesük, tartsák el őket az olvasóik. Most, amikor ez a hozzáállás a Népszabadságnak fáj, azt mondja a bal-liberális oldal, hogy nem a múlt gyakorlata számít, hanem a jelen elmélete. A jelen elmélete szerint pedig a mindenkori kormány hirdessen mindenhol egyformán. Viszont ha netán újra bal-liberális kormány jön 2018-ban, akkor a jövő elmélete válik misztikus módon gyakorlattá, és egyáltalán nem biztos, hogy ez egyenletesen elosztott sajtóhirdetésekhez vezet. Ahhoz egységes mércével kellene gondolkodni, és erre a bal-liberális oldalon csekély gyakorlati hajlandóság mutatkozik. A bal-liberális stiklik bumeránggá váltak, de még nem ütnek akkorát, hogy az elit korrekt szellemi partnerként kezdjen viselkedni.
A bal-liberális zöm nem alkot necces elméleteket, csak elfogadja őket az elittől. Lélektanilag érthető ez a magatartás: az elmélet elviszi az energiát, nem marad a gyakorlatra. Mint amikor teletankoljuk a kocsit, majd nem állunk meg az út szélén ötpercenként, hogy a motorháztetőt felnyitva ellenőrizzük a hengerek helyes gyakorlati működését. Az a gond, hogy a közélet egyelőre nem működik jól konstruált, azaz összmérnöki egyetértéssel megépített autóként. Még a hengerek számáról és elrendezéséről sem sikerült megállapodnunk. A „liberális minimum" a konzervatívok számára elfogadhatatlan, a „nemzeti minimum" meg a bal-liberálisok számára vállalhatatlan - nincs egyetértés, még csak nem is körvonalazódik. A mérnökök vitatkoznak, hogy a motor benzinnel vagy gázolajjal menjen-e. Hiába tankoljuk tele a közéletet elmélettel/ideákkal, a motor folyamatos ellenőrzést igényel, sehogy sem akar egyenletesen járni. Oda kell figyelnünk az ideák alatti szintre, hogy elkerüljük a kellemetlen meglepetéseket.
A legtöbb általam ismert bal-liberális az ideák egész töltőállomását húzza maga után. Becsületes a kisebb jelentőségű szabályok szintjén, pl. nem utazik jegy nélkül a buszon, és magából kiindulva úgy véli, ahogy ő nem gyilkol, úgy a gyilkos sem, tehát legfeljebb félreértésről lehet szó. Hogy a gyakorlatban mintha léteznének belső indíttatásból normaszegő emberek, akiket pl. nyereségvágy vagy szexéhség motivál elkövetésre, az a bal-liberalizmus felől nézve elhanyagolható gyakorlati kivétel az elméleti szabály alól, némi kormos lerakódás az ideákkal működő motorban. Így alakul ki a paradox helyzet, hogy a buszon mindig jeggyel utazó, kis dolgokban becsületes elvi emberek rászabadítják a társadalomra a nem rehabilitált, bűnismétlő gyilkosokat, és közben büszkék magukra, hogy az ideák szintjén milyen aranyosak és jó fejek, mennyire szeretik embertársaikat.
Az elmélet-gyakorlat ellentét széles kihatású: ha a bűnöző alapvetően a társadalom áldozata, és hogy egy konkrét bűntényben neki magának lett vétlen áldozata, az másodlagos, akkor fő szabályként a bűnözőt kell védeni, a többi esetleges. Ahogy esik, úgy puffan. Mi lesz az áldozattal? Elméletileg ő is érdemel védelmet, de ha a gyakorlatban nem jut neki, akkor... hát, így járt. A bal-liberalizmus arra sem érzékeny, hogy a gyakorlatban esetleg növeli a bűnözést, amikor kedvezőbb körülményeket teremt a normaszegésre hajlamosak számára.
Ha bal-liberális vitapartnereimnek elmondom a fenti bekezdést, azt felelik, hogy először be kellene bizonyítani, hogy a bűnözés ténylegesen nő, továbbá hogy azért nő, mert ők kedvezőbb feltételeket teremtenek a normaszegésre hajlamosak számára. Ezt pedig lehetetlen úgy bizonyítani, hogy az bal-liberális szempontból méltánylandó bizonyítás legyen. Tudom, mert megpróbáltam. A vitapartnerek maguk sem tudják megmondani, hogy mit tekintenének érvényes bizonyításnak - ami Karl Poppernek köszönhetően ma már logikai problémának számít.
Havas Henrik is megpróbálta a „cigánybűnözés" témában, nem hatott a bal-liberálisokra. Van panelválasz arra, hogy Havas szerint a börtönben lévők túlnyomó többsége cigány: egyrészt, erről nincs hivatalos adat, mert nem gyűjthető, tehát Havas nem tudhatja, amit látni/tudni vél; másrészt, a rendőri előítélet okoz ekkora túlsúlyt, és nem a tényleges bűnözés; harmadrészt, a bűnöző alapvetően áldozat, ezért ha történetesen cigány és elkövető, akkor is áldozatként kell kezelni. Akit ez az elmélet nagyjából megnyugtat, az esélyt sem ad magának, hogy kapcsolatba kerüljön a valósággal.
Karl Popper méltán híres tudományelméleti modellje szerint olyan kijelentésekkel érdemes tudományos alapon foglalkozni, amelyek hamissága reálisan kiderülhet. A bal-liberális elmélet hamissága pl. cigánybűnözés témában soha, semmilyen körülmények között nem tud kiderülni, mert ha ténylegesen sok a börtönben a cigány, akkor az egy bal-liberális szemében semmit sem bizonyít a feltevéseivel kapcsolatban. A feltevések úgy vannak konstruálva, hogy nem érzékenyek a cáfoló adatokra. Karl Popper modelljéből kiindulva, a bal-liberalizmus állításaival tudományos értelemben nincs mit kezdeni, mert a tudományos gondolkodás szintjén nem bírnak jelentőséggel. Azaz komolytalanok. Összeesküvés-elméletként működnek, mint a következő: meggyőződésem, hogy a szomszédom meg akar mérgezni, és hogy egyáltalán nincs nála méreg, nem cáfolja, hanem erősíti a meggyőződésemet; arra mutat, hogy a szomszéd ügyesen álcázza a mérgezési szándékát. Ez az elmélet reális ellenvetésekkel nem cáfolható - tudja jól a kezelő orvos. Figyeljük meg, hogy a bal-liberalizmus világképe tele van olyan feltevésekkel, amelyek nincsenek adatokkal alátámasztva, és reális ellenvetésekkel nem cáfolhatók. Az elmélet nem nyitott a gyakorlati cáfolatra. Egy bal-liberális nem látja ezt problémának, mert az ideák világában mozog, ahonnan nézve az elmélet és a gyakorlat között nincs különbség, legfeljebb annyi tűnik fel, hogy az elméleti igazságból valami - csúnya populista összeesküvés? - miatt nem lesz szavazattöbbség.
Megoldási javaslatom: vagy soha ne érdekeljen minket a gyakorlat, vagy mindig érdekeljen. Egy liberális megnyugodhatna, hogy elméletben neki van igaza, tehát fejben/elméletileg az ő tábora van hatalmon, és kit érdekel a gyakorlat. Vagy ha mégis érdekli a hatalom és a pénz gyakorlata, akkor igazítsa ehhez az elméletet, és ne keverje a buszon jeggyel utazást a visszaeső gyilkosok rehabilitációjával, mert a gyakorlatban nem egy súlycsoportba tartoznak. Ha a bal-liberálisok megfogadják ezt a tanácsot, esélyt adnak maguknak, hogy kommunikálni tudjanak az utca emberével, és nem kell attól tartaniuk, hogy a következő tízezer év választásain soha nem kapnak 50,01%-ot.
Az észérvek azért tudnak leperegni a bal-liberálisokról, mert bár önállóan gondolkodó, szuverén elméknek tartják magukat, valójában inkább az agytrösztjeik útmutatását követik, viszonylag kritikátlanul. Folyt. köv.

2016. december 9., péntek

Quo vadis, bal-liberalizmus? 6. rész

c. Általános modellütközési probléma
A bal-liberalizmus következő rendszerszintű problémája, hogy ami bal-, az nem liberalizmus, és ami liberalizmus, az nem bal-. A baloldaliság a gyengébbekkel való együttérzésről, a gazdagtól-elvesz-szegénynek-ad Robin Hood-romantikáról szól. A liberalizmus pedig arról, hogy kinek-kinek szabad azt, amire képes: a gazdagnak gazdagodni, ha megy neki, a szegénynek meg szegényedni, ha azt tudja, viszont nem szabad a gazdagtól elvenni, és a szegénynek adni! Utóbbi a klasszikus liberális gondolat szöges ellentéte. Vagyis a bal-liberalizmus nem egyszerűen modell nélküli életérzés, hanem két ellentétes életérzés divatszerű kombinációja. Mintha az ember felülre szőrmebundát húzna, mert ott hideg van, alulra meg miniszoknyát, mert ott meleg van: a divat sok mindenre képes, a jelek szerint, a politikában is.
A baloldaliság, ha komolyan gondolják, viszonylag magas adókkal jár. A liberalizmus meg a lehető legalacsonyabbakkal. A baloldaliság erős államot igényel. A liberalizmus meg a lehető leggyengébbet. A baloldal kényszert alkalmaz, a liberalizmus meg harcol a kényszer ellen. A baloldaliság a társadalomra hivatkozik, a liberalizmus meg az egyént emeli ki. A baloldaliság együttérez, a liberalizmus meg nem törődik a többi emberrel. A baloldaliság a szocializmust tartja jónak, a liberalizmus meg a szociáldarwinizmust. Ha valaki komolyan veszi ezeket az ellentétes értékrendeket, akkor épp ésszel soha, de soha nem mondhatja magát bal-liberálisnak. Hogy mégis vannak magukat bal-liberálisnak tartó emberek, az a következetes gondolkodás hiányának jele.
Példa: a magyar bal-liberálisoknak nem okozott gondot a bajba került devizahitelesektől azt követelni, hogy törlesszék csak rendesen a tisztességtelen szintre emelt részleteket, mert az üzlet az üzlet, a bankoktól meg azt, hogy engedjék el a kis jövedelműek tartozását, mert az üzlet mégsem üzlet. Más szóval, kettős a mérce: az üzlet, ha akarjuk, üzlet, ha akarjuk, nem üzlet.
Ez a kettős mércés gondolkodás egy sor további kérdésben is megmutatkozik: ha bajba kerül egy jobboldali újság, úgy kell neki, éljen meg a piacról, ha tud; ha azonban egy baloldali újság kerül bajba, azt a sajtószabadság érdekében kötelező megmenteni. Ha akarjuk, fontos a sajtószabadság, ha akarjuk, nem fontos. Ha szex és erőszak megy a tévében, az azért van, mert a nézőnek az kell, azt igényli; csakhogy a néző rasszizmust és populizmust is igényelne, ha adnák, de nem adják, mert azt azért már mégsem... Ha akarjuk, számít a néző, ha akarjuk, nem számít a néző. Ha a többségi társadalomról van szó, fontosak a női jogok, folyamatosan velük kell foglalkozni; ha kisebbségről, pl. romákról vagy muszlimokról van szó, akkor meg a kisebbségi jogok a fontosak, és nem szabad a női jogok sokkal rosszabb helyzetével foglalkozni. Ha akarjuk, kell a nőjog, ha akarjuk, nem kell a nőjog.
Megoldási javaslatom: a bal-liberalizmus belső ellentmondásai mára túl nyilvánvalóvá váltak, jól támadható felületet adnak, ezért válik egyre hiteltelenebbé a bal-liberális életérzés. A hitelesség érdekében vissza kell térni az egységes mércéhez: a sajtószabadság legyen akkor is fontos, amikor jobboldali lapról van szó, a női jogok legyenek akkor is fontosak, amikor kisebbségről van szó. Hogy a néző igényeinek kiszolgálásával mi legyen, arról pedig kezdjünk társadalmi vitát, és az eredménytől függően vagy legyen a néző kiszolgálva, ha rasszizmust/szexet akar, vagy ne legyen kiszolgálva egyik esetben sem, hanem neveljük/fejlesszük az ízlését egységes koncepció keretében. Az ellentmondások lehetőség szerinti feloldása használna a bal-liberalizmusnak, mert újra komolyan vehetővé tenné a közéletben.
Mi lehet az oka annak, hogy a szóban egységes mércét hirdető bal-liberálisokat eddig nem különösebben zavarta a saját kettős mércéjük? Ez a bal-liberális elmélet <-> gyakorlat modellből adódik. Folyt. köv.

2016. december 8., csütörtök

Quo vadis, bal-liberalizmus? 5. rész

Nézzük a bal-liberalizmus következő általános ellentmondását.

b. Általános erkölcstani probléma
Erkölcsi együttműködés csak abszolútnak vett elvek alapján működhet, és a bal-liberalizmus szerint ilyen elv nem létezik. Az egyén alárendeltsége is szükséges hozzá, és a bal-liberalizmus szerint az egyén nincs alárendelve. Miközben a bal-liberálisok individuumok csoportjaként küzdenek az individuum fölé emelkedő közösségek ellen, maguk is elkerülhetetlenül individuumok feletti közösséggé állnak össze, és ez hiteltelenné/irracionálissá teszi a törekvésüket.
A bal-liberalizmus alapértelmezetten érvénytelenít mindenféle hagyományos erkölcsöt, miközben igényt formál valamiféle hosszú távú, alternatív erkölcsi együttműködésre. Pedig ha minden hagyomány alapértelmezetten érvénytelen, akkor a bal-liberalizmus sem tud érvényes szokásrendet/együttműködést kialakítani. A hagyományos értékrend (pl. „előítéletek") elleni bal-liberális tüntetés elvben sosem jöhetne létre, hiszen a tömegben található egyéneket az kapcsolja össze, hogy külön-külön mind ellenzik az olyan típusú összefogást, amiben épp részt vesznek. Vagyis feloldhatatlan ellentmondásban vannak önmagukkal: ha a létük logikai konstrukció lenne, ott helyben megsemmisülnének.
Gyakorlati példa: a háború ellen nem lehet átfogó háborút/„békeharcot" indítani, mert az nem szünteti meg a háborút, lévén maga is újabb háború. Ha a háborúzást tényleg meg akarjuk szüntetni, akkor eltérő szubsztanciájú módszert kell választanunk. A hagyományos erkölcsi együttműködést nem lehet egy alternatív erkölcsi együttműködéssel megszüntetni, mert ez a törekvés maga is erkölcsi együttműködés, azonos szubsztancia. Más szubsztancia például a buddhisták individualizmusa, amely annyira hitelesen egyéni, hogy - bizonyos mértékig - valóban képes megszüntetni a közösségi létet. Ha viszont a buddhisták tömegtüntetést tartanak bármi ellen, akkor arra az időre feladták az individualizmusukat, közösségként tüntetnek egy közösnek érzett ügyben, és önellentmondásba kerülnek.
Legyünk szellemileg korrektek, és mérlegeljük érdemben azt a bal-liberális érvet, hogy az „előítéletek" ellen tüntető individuumok közössége kizárólag alkalmi, a konkrét eseti feladatra összpontosuló laza együttműködés, és nem hoz létre stabil közösséget az individuumok felett. A tüntetők hazamennek, és a következő tüntetésig hiteles bal-liberális individuumként viselkednek - vagyis sikerrel elkerülik a feloldhatatlan belső ellentmondást. Mint az úszó, aki fél percig kibírja a víz alatt, ha épp ott van feladata, de ezzel nem állítja, hogy kopoltyúja nőtt, vagy hogy a jövőben víz alatt akar élni. Az a gond, hogy a bal-liberálisok is igényt tartanak együttműködésre és az individuum feletti közösségre akkor, amikor nekik fontos, pl. progresszív adók beszedése és az antiszemitizmus/rasszizmus elleni közös küzdelem érdekében. Nem elutasítják a közösséget, hanem kimazsolázzák a nekik tetsző együttműködési formákat, és a többit utasítják el olyan retorikával, mintha általában a közösségekkel lenne baj.
Maradjunk korrektek, és fontoljuk meg azt az alternatív bal-liberális érvet is, hogy NEM a közösséggel mint olyannal van baj, hanem a kényszerű tagsággal. Az a jó közösség, amelynek önként akarunk a tagjai lenni - mondják. Csakhogy a rasszizmus/antiszemitizmus elleni önkéntes közösség nem éri be belső egyetértéssel, hanem azokra is ki akarja terjeszteni a befolyását, akik abszolút nem akarnak a tagjai lenni - mégis csak feloldhatatlanul ellentmond önmagának.
Válaszoljunk korrektül arra az ellenérvre is, hogy a befolyás kiterjesztése nem erőszakos bővítés útján történik, hanem az önkéntes tagok számának növelésével. Ha az egész társadalom az antirasszista közösség önkéntes tagja, akkor fokozatosan megszűnt a rasszizmus - vagyis nincs belső ellentmondás. Ezzel az a gond, hogy már a rasszizmus ellen sem igaz, mert aki nem mond le róla önként, azt a bal-liberálisok börtönbe küldenék, nincs szó önkéntességről. Még kevésbé igaz a progresszív adózásra, mert senki nem számít arra, hogy a magas jövedelműek mind önként tagjai akarnak lenni/maradni a progresszíven adózó társadalomnak. Ellenkezőleg: a bal-liberálisok a föld végső határáig utol akarják érni őket, a legtávolabbi adóparadicsomból is haza akarják kényszeríteni őket és az adóbefizetéseiket, fittyet hányva az egyetértésükre. A bal-liberálisok tehát tényleges feloldhatatlan önellentmondásban vannak, nem tényszerűen állítják, hogy az individuumok együttműködése kizárólag alkalmi célhoz kötött, és hogy a közösségi tagság önkéntes.
A bal-liberalizmus erkölcsi téren is ellentmondásos életérzés, ami persze a politikában nem megsemmisítő akadály. Egy ellentmondásos életérzés is lehet politikailag sikeres, ha sokan találják vonzónak.
Az ember társas lény, és közben - mintegy hobbiból - gondolkodik. Sokkal előbb lett társas lény, mint hogy gondolkodni kezdett volna, következésképp ha ellentét alakul ki a társas lét és a gondolkodás között, akkor a társas lét szempontjai nyernek. Szókratészt előbb halálra ítélik, és a következő generációban kezdik felmérni, hogy a józan ész szintjén tulajdonképpen neki lehetett igaza, vagy legalábbis indokolatlan volt a halálbüntetés.
A társas lét erkölcsi együttműködést igényel, az erkölcs pedig lényegében érzelmi alapú, az észérvek csak díszek az erkölcsi ösztönvilág nagy tortájának tetején. Nem azért felelünk meg bizonyos erkölcsi szabályoknak, mert az eszünkkel, tudományosan meggyőződtünk róla, ahogy Kant javasolja, hogy univerzális érvénnyel és metafizikai haszonnal bírnak, hanem azért, mert a kisgyerekkori érzelmi nevelésünk erre késztet.
A közélet mozgatója az érzelmi alapú erkölcsi együttműködési késztetés. Ha vannak mellé észérveink is, nagyon jó, örülünk nekik. Ha nincsenek, kipótoljuk őket érzelmi csoportnyomással, és észre sem vesszük, hogy elhagytuk a józan ész terepét. Sokkal-sokkal ősibb szinten vagyunk társas lények, mint észlények! Gyakran hallom bal-liberálisoktól, hogy „bár csak gondolkodnának az emberek". Ez azt jelenti náluk, hogy bár csak érzelmi alapon mindenki bal-liberális lenne. Kipróbáltam, hogyan reagálnak a kognitív érvekre: az a válaszuk, hogy „nem ilyen gondolkodásra gondoltak". Egy életérzéssel nyomuló bal-liberális számára gondolkodás = érzelmi elfogadás/azonosulás.
Nézzünk szembe azzal, hogy az erkölcsi együttműködésnek nincs végső racionális alapja. Soha sincs. Olyan értelemben, hogy nincs az élet minden területén ellentmondásmentesen végigvezethető racionális rendszer. (Ha lenne, akkor tudományosan azt alkalmaznánk. Lehet, hogy lesz ilyen, de egyelőre úgy tűnik, hogy soha nem várható.) Az erkölcsi együttműködési irányzatok (pl. konzervatív kontra progresszív) között az tesz racionális különbséget, hogy 1. pontosan hány logikai lépés után futnak belső ellentmondásba, és 2. milyen egyéni vagy/és közösségi előnyökkel járnak.
A bal-liberalizmus a legelső logikai lépésnél (ha nincs is igazság, akkor mitől tudna igaza lenni? ha nincs érvényes közösség, akkor a hagyományos közösségek ellen nincs érvényes eszköz) ellentmondásba fut, és csak egyéni előnyt kínál, azt is csak rövid távon. Minden más erkölcsi együttműködési irányzat ennél több logikailag ellentmondásmentes lépéssel, és hosszabb távú egyéni/közösségi előnyökkel jellemezhető. Vagyis racionális alapon a bal-liberalizmus nem igazán erős termék az ideák szabad piacán. Amikor hangos, erőszakos, és a vízcsapból akar folyni, a gyengeségét, versenyképtelenségét kompenzálja.
A bal-liberális fél, ezért kiabál. Szorong, ezért támad. Ösztönszinten tisztában van vele, hogy életérzése a józan ész világában nem túl nagy jelentőséggel bír, ezért igyekszik - pl. „politikai korrektséggel" - elnyomni a pozícióját veszélyeztető józan észt. Aki kiabál, támad, és a vízcsapból akar folyni, az intoleráns képet ad magáról, akkor is, ha közben a toleranciáról szónokol. Egyre többeknek tűnik fel, hogy a toleranciát nem programpontként hirdető közéleti irányzatok valójában toleránsabbak, és hogy jobb ötlet a toleranciát a gyakorlatban megvalósítani, mint fennhangon hirdetve ellene dolgozni. Ez a felismerés jelentősen hozzájárult a bal-liberalizmus térvesztéséhez az ideák piacán.
Megoldási javaslatom: a bal-liberálisok ismerjék (f)el, hogy feloldhatatlanul ellentmondásos életérzést propagálnak, és hogy a módszerük nem az önkéntességre épül. Ha elkezdik magukat egy alternatív közösségként látni, amely épp úgy egyetemessé igyekszik tenni az értékrendjét, mint az általa bírált többi értékrend, ezért hozzájuk hasonlóan minősítendő, akkor valós képet alkot magáról, és a termékét korrektül árulva sikeresebb lehet az ideák piacán. Ahogy az elektromos autót a teljes életciklus környezeti terhelését bemutatva célszerű árulni, és nem úgy, mint ha nulla környezeti kibocsátással járna. A korrekt tájékoztatás nem teszi piacképtelenné sem az elektromos autót, sem a bal-liberalizmust, hanem elősegíti mindkettő fejlődését és sikerét.

2016. december 7., szerda

Quo vadis, bal-liberalizmus? 4. rész

2. lépés – a tévedések feltárása
Miben téved a bal-liberális modell – úgy általában? Nézzük először az általános, rendszerszintű problémákat, mert azok kevésbé feltártak/vitatottak.
a. Általános ismeretelméleti probléma
Ha a valóságról nem tehetünk biztos kijelentéseket, ahogy a bal-liberálisok hangsúlyozzák, akkor sajnos a bal-liberalizmusról sem tehetünk ilyen kijelentéseket, azaz a saját mérce szerint nem mondhatjuk, hogy a bal-liberalizmus Jó. Sőt azt sem, hogy kisbetűvel jó, mert már az is nézőpont kérdése, a saját mércénk szerint. A legtöbb hagyományos modell abszolútnak tekintett hivatkozási alapra épül, így konstrukciós előnyben van. Őszintén szólva, ez az előny behozhatatlan, a bal-liberalizmus csak önmagával meghasonulva állíthatja jónak magát.
Továbbá, aki nem áll abszolútnak vett igazságok bázisán, az soha nem mondhatja érvényesen, hogy bármiben igaza lenne. A saját rendszerén belül ez érvénytelen, önmegsemmisítő állítás.
A bal-liberalizmus a fentiekből következően nem egy filozófiai érvényre törekvő gondolatrendszer, hanem életérzés, mint a Kétfarkú Kutya Párt koncepciója - ami egyébként nem akadály a politikában, de hatásosabb filozófiai érvényre törekedni, különösen, ha értelmiségi irányzatról van szó. Egy filozófiai iskola lehet értelmiségi, de egy belső ellentmondásokkal terhelt életérzés?
Most derül ki, hogy amikor az előző részben azt írtam, hogy a bal-liberális igazságoknak, ha igazságokról van szó, szavazattöbbségben és hatalomban kellene kifejeződniük, a józan ésszel szembemenve előlegeztem meg a bal-liberalizmusnak igazságokat, amelyekkel a felépítése folytán nem rendelkezhet. Ez komoly versenyhátrány az ideák piacán. A bal-liberalizmus semmivel sincs kedvezőbb közéleti helyzetben, mint a sporthorgászok, a sárkányeregetők vagy a postagalamb-tenyésztők klubja. Már most, miért zavarná a postagalamb-tenyésztőket, hogy momentán nem a postagalamb-tenyésztők vannak kormányon? Ez vajon mitől ok nemzetközi felháborodásra, ha következetesen gondolkodunk?
Korrektül érvelve, a „konzervatívnak lenni jó" kontra „bal-liberálisnak lenni jó" vita épp annyira ízlés alapján dől el, mint a sóska-spenót vita. Ahogy a sóska/spenót párt nem tarthat igényt folyamatos szavazattöbbségre és hatalomra, úgy saját mércéje szerint a bal-liberalizmus sem támaszthat hasonló igényt, még csak problémának sem tarthatja a nem bal-liberálisok választási győzelmét és hatalmát.
Vélhetnénk, hogy ez afféle elvont, értelmiségi szintű ellentmondás, amely nem érinti meg az értelmiség „alatti" rétegeket, de tévednénk. Ez az ellentmondás közérthetően megfogalmazódik: a toleranciát hirdető liberálisok intoleránsabbak azoknál, akik nem hirdetnek programszerűen toleranciát. A kritika nem csak ül, hanem üt is, és padlóra küldi a szellemileg inkorrektül képviselt bal-liberalizmust.
Megoldási javaslatom: fogalmazzunk mindenkor korrekt szellemi partnerként. Ha a mércénk szerint minden relatív, akkor fogadjuk el, hogy még ez a meglátás is relatív, vagyis csak egy a sok lehetséges meglátás közül, ráadásul súlytalanabb annál, mint hogy NEM minden relatív. Ha tényleg hisszük, hogy a bal-liberalizmus – valamilyen értelemben – kívánatosabb életérzés a többinél, akkor bízzunk abban, hogy korrektül képviselve működik. Ha ugyanis nem működik korrektül képviselve, az rossz hír, mert inkorrektül képviselve még annyira sem működik, sőt önmegsemmisítővé válik.
Használna a bal-liberalizmusnak, ha nyíltan és bevallottan egy Kétfarkú Kutya Párthoz hasonló életérzéses formát öltene, és ezzel kihozná magából a szellemileg korrekt módon kihozható maximumot.
Milyen további általános tévedés terheli még a bal-liberalizmust? A következő ellentmondásból kiderül, mi ösztönözheti a bal-liberálisokat intoleranciára. Folyt. köv.

Quo vadis, bal-liberalizmus? 3. rész

1. lépés – a tévedés lehetőségének megengedése
Bal-Liberáliában valami bűzlik – mondhatná Hamlet. De mi nem stimmel a szép bal-lib világban?
A bal-lib igazságoknak, ha tényleg igazságokról van szó, szavazattöbbségben és hatalomban kellene kifejeződniük. Példa: a matektanárnak a szakterületén igaza van, és ha a tanítványait megszavaztatják arról, mennyi 1+1, nagy valószínűséggel a tanári álláspont (2) kap többséget. Nem sűrűn fordul elő, hogy az 1+1=3 renitens nézet nyer. Ha a liberális politikusoknak igazuk van a közélet nagy kérdéseiben, akkor a „tanítványaik" rájuk kellene, hogy szavazzanak. Még sem teszik, de miért, és hogy lehetne ezen változtatni? Ez a vizsgálandó probléma.
Elvileg a probléma nem is probléma: a matektanárt nem érdekli, hogy az osztály esetleg  az 1+1=3-ra szavaz. Ez nem írja át a matematikát, tudományos szempontból mellékes. A hatalom viszont pénzzel, befolyással, döntési lehetőséggel jár, így a gyakorlatban még sem mindegy, ki mire szavaz.
Felvetődik a lehetőség, hogy a bal-lib modell esetleg nem jó, nem működik, vagy legalábbis nem plauzibilis az utca embere számára. Ha ezt a lehetőséget egyből elmeszeljük, ahogy bal-lib körökben szokás, vagy már fel sem merjük vetni, akkor nem tudunk hozzájárulni a modell továbbfejlesztéséhez.
Tovább lehet-e fejleszteni a geocentrikus világmodellt abból kiindulva, hogy alapvetően jó, csak a buta/ műveletlen/ korlátolt/ maradi emberek nem méltányolják? Nem lehet. A továbbfejlesztéshez el kell fogadni, hogy a modell rossz... is lehet.
Más szóval, nyitva kell hagynunk a lehetőséget, hogy a bal-liberális ember – a jelen körülményekhez képest, valamilyen értelemben – esetleg tévesen gondolkodik a világról, az emberről, a valóságról, és amikor a társadalom leszavazza, akkor – a saját szempontjából, valamilyen értelemben – helyesen cselekszik.
A politikában azonban nem feltétlenül probléma a tényszerűtlen (vágyelvű) gondolkodás. A budapesti olimpia megrendezésére nem annyira azért szavaznak az emberek, mert szerintük a valóság egyértelműen visszaigazolja, hanem inkább azért, mert jól esik a valóságtól némileg függetlenített lehetőségére szavazni. Ilyen erővel pedig – megfelelő körülmények között – a bal-liberális álláspontra is eshet jól szavazni, némileg függetlenül a modell helyességétől.
A modell helytelenségének potenciális megengedésével nem csökkentjük az érzelmi alapú szimpatizálás lehetőségét, csak külön tárgyalhatóvá tesszük, hogy a bal-liberalizmusnak 1. miben van/nincs igaza, és ettől némileg függetlenül 2. miért jó/rossz érzés rá szavazni.
Miben téved esetleg a bal-liberalizmus – a jelen körülményekhez képest, illetve úgy általában? Folyt. köv.

2016. december 6., kedd

Quo vadis, bal-liberalizmus? 2. rész

Miért akarná egy nem bal-liberális felhozni a bal-liberálisokat? Néhány szót a motivációról.
Ha a politikai nézeteimet be kellene sorolnom valahová úgy, hogy egyértelmű fiókba kerüljek, amiből nem akarok egy hét múlva kikerülni, bajban lennék: szabadelvű haladó konzervatív keresztény humanista ésszerűségpártinak mondom magam. Számomra az egyensúlyteremtés fontosabb az egyensúly megbontásánál, amire minden -izmus törekszik.
Többnyire a gyengébb fél pártján állok, meg a jólétén, és az ésszerűségén. Nem örülnék annak, ha a bal-liberalizmus tartósan visszaszorulna, inkább egy dinamikus egyensúlyi helyzetben vagyok érdekelt. Legyen szabad versengés az ideák piacán, mert ez használ a közéletnek és a jólétnek. Meg aztán, változó helyzetek változó szakpolitikát igényelnek. Ha romlik a gazdaság, akkor a jobboldal tör előre. Ha javul a gazdaság, akkor meg a baloldal következik. Tévedés lenne odaláncolni magunkat egy konkrét irányhoz, függetlenül az aktuális helyzettől.
Gyakorlati példa: a stabil politikai meggyőződésű ember autópiaci megfelelője a márkafanatikus, akinek pl. az Opel kell, és csak az Opel, mindenek felett. Ha történetesen az Opel épp gyenge modellt dob piacra, a márkafanatikus ezt nem ismeri el, nem ad esélyt más gyáraknak, más fejlesztőknek. Ha a többségünk márkafanatikus lenne, akkor egyre rosszabb autók egyre szűkülő választékát vezetnénk.
Az autópiacon nem szokás így viselkedni. A vásárló nyitott más autógyárak új modelljeire, esélyt ad az alternatíváknak. Nem csak a márkával kapcsolatos érzelmeit nézi, hanem az autók műszaki jellemzőit, paramétereit is. A dögös karosszéria mellett díjazza a műszaki tartalmat. Ennek köszönhetjük, hogy egyre jobb autók egyre bővülő választékát vezethetjük. Fordítsuk vissza ezt az összefüggést a politikai pártok piacára.
Legyünk nyitottak az alternatívákra. Ne örüljünk annak, hogy tartósan a kedvenc pártunk került előnybe, egy nagyságrenddel erősebbé vált az alternatíváknál. Hosszú távon az használ nekünk, ha más pártok is versenyképes ajánlattal lépnek ki az ideák piacára, és esélyt adunk nekik.
Amikor nem bal-liberálisként erősíteni szeretném a piacképtelenség határára került bal-liberálisokat, akkor nem teszek mást, mint momentán pl. Opel-tulajként szurkolok pl. a Fordnak, hogy sikerüljön neki remek autókkal versenyben maradni a piacon. A következő autóm lehet akár Ford is, ha jobbat fejleszt, mint a megszokott márkám.
Nem megszokott hozzáállás ez a politikai ideák piacán? Tényleg nem az, de használ a hosszú távú jólétünknek, és épp ez a blogom célja. Adjunk, sőt teremtsünk korrekt esélyt a bal-liberalizmusnak. Folyt. köv.

2016. december 5., hétfő

Quo vadis, bal-liberalizmus? 1. rész

Kezdetben úgy volt, hogy Orbán Viktor nem európai, és akkora kokit-sallert, átszállót, pop-csajok-stb-t kap Brüsszelben, hogy a fal adja a másikat. Nem kapott, bár ellenzéki igény lett volna rá.
Aztán úgy lett, hogy Európában lassan Ausztria marad az egyetlen „európai" többségű társadalom, mert egyik ország a másik után kerül a „populizmus" uralma alá. Populista ebben a megközelítésben mindenki, aki úgy nyer választást, hogy közben nem bal-liberális. (Szemben a populizmus értelmes definíciójával: népszerű, de célszerűtlen közpolitikával kampányoló irányzat. Pl. árvíz előtt ne gátat erősítsünk, hanem mindenki kapjon egy rekesz ingyen sört.)
Vitapartnereim néhány éve még azt hangsúlyozták, hogy aki nem bal-liberális, az nem európai. Ma azt hangsúlyozzák, milyen kár, hogy ilyen kevés európai maradt a sok nem európai ellenében. (Szemben az európaiság értelmes definíciójával: az Európában élők világszemlélete/értékrendje.)
A bal-liberálisok néhány éve még a viktatúrától akarták megmenteni a demokráciát. Ma a többségtől akarják megmenteni a demokráciát, mégpedig a „demokratikus elkötelezettség" jegyében. (Szemben a demokratikus elkötelezettség ésszerű definíciójával: a többség akaratának átmeneti elfogadása a következő választásig.)
Közben leng az inga, így mostanában én vigasztalom a mély depresszióból magas dührohamba váltó bipoláris bal-libeket, hogy 8 év Fidesz után simán nyerhet az ellenzék. Hitetlenkedve-sértődötten néznek rám, és belekezdenek valami önfelmentő történetbe, miszerint ha 2018-ban az ellenzék összes pártja együtt sem kap 50,01% szavazatot a választáson részt vevő szavazásra jogosultaktól, akkor arról mindenki tehet majd, kivéve az ellenzéket és a bal-liberális szavazóbázist. Mintha valami kozmikus konstrukciós hiba miatt reménytelen lenne egy választáson 50,01%-ot szerezni.
Nos, innen szép a győzelem. Sorozatom célja, hogy a Quo vadis, bal-liberalizmus? kérdésre más választ is adhassunk, mint hogy „végleg tönkre".
Vizsgálódásunkat azzal kezdjük, hogy ha tényleg mindig mindenben a bal-liberalizmusnak volt, van és lesz igaza, akkor hogy lehet, hogy ez nem fejeződik ki szavazattöbbségben. Bal-Liberáliában valami bűzlik - vélhetné Hamlet. Folyt. köv.