2016. november 30., szerda

Mit tudott jól Marx? 7. rész

Marx szerint a kereszténység a nép csillapítószere kommunizmus ellen.

Ezzel szemben a valóság az, hogy a kereszténység a jóléti közösségek összetartója, a kommunizmus ellen pedig a józan ész hat. Marx eredeti szóhasználatában a vallás a tömegek ópiátja: abban a korban az ópiumszármazékokat fájdalomcsillapításra, nyugtatóként és altatóként használták, vallás alatt pedig kereszténységet értettek.

Miután manipulatív téveszméit papírra vetette, Karl magyarázatot keresett, hogy miért nem vezette be már az ősember, de legkésőbb a jobbágyság a kommunizmust. Jobb híján a kereszténységet találta meg: biztosan a papok beszélték le róla a híveket.

Pedig az előző részben használt társasházi példán megérthetjük, miért címeres ökörség a közös tulajdonon alapuló társadalom. Képzeljünk el egy többé-kevésbé működő társasházat. A lakás kinek-kinek a magántulajdona. Marx azt javasolja, hogy vegyék el a magántulajdont (akinek nem tetszik, mehet a börtönbe), és működtesse egy rendszerhűekből álló bizottság. A kis lakást utalják ki annak, akinek a bizottság szerint elég akkora, a nagy lakást pedig annak, aki a bizottság szerint rászorul (pl. mert nagycsaládos, vagy párttitkár). A takarítás, karbantartás történjék elvben önkéntes alapon, belátás szerint. Marx szerint ez sokkal jobb és igazságosabb állapotot eredményez, mint a magántulajdon. Tapasztalatunk szerint pedig azt eredményezi, hogy a párttitkár lenyúlja a legjobb lakást, és egyedül nála fognak karbantartani, mindenki másnak meg lerohad a lakása, beázik a plafonja, púpos lesz a parkettája, és tönkremegy a lakókörnyezete. Pontosan ezt történt a szocializmusban. Na már most, nem kell hozzá pap, templom és mise, hogy ez az ötlet minden ép eszű ember számára hülyeségnek látsszék, és kézzel-lábbal kapálózzon a megvalósulása ellen.

A kereszténységről használhatóbb gondolata volt Kantnak, aki hitt ugyan a belső meggyőződés vezérelte egyetemes jó cselekedetekben, de hozzátette, hogy önként jónak lenni csak akkor racionális, ha az ember túlvilági jutalomra számíthat. A kereszténység e megközelítésben az önkéntes jó cselekedeteket racionálisan ösztönző hitrendszer. Attól függetlenül hasznos, és jóléti közösségeket eredményez, hogy ténylegesen van-e túlvilági jutalom. Marxot inkább az zavarta, hogy a kereszténység összetartja a közösséget, és az összetartó emberek képesek nem odaadni a lakásukat a párttitkárnak. Ez a lényegi mozgatórugója a szocialisták/kommunisták vallásellenességének.

Manapság egyre több embernek feltűnik, hogy a bal-liberalizmus maga is alternatív vallásként működik (afféle szappanmentesnek nevezett szappan), és kitermeli a vakhitű fanatikusait, akikhez képest az inkvizíció demokratikus emberbaráti klub volt. A kereszténység nem haladható meg (kommunizmussal pláne nem), bármiféle pótszere és alternatívája sokkal rosszabb közállapotot eredményez. 

Amikor Marx leszögezi, hogy a nép ráadásul még ragaszkodik is a kereszténységhez, mint az ópiáthoz szokás, ezért erővel kell tőle elvenni, akkor lefekteti a keresztényüldöző totalitárius diktatúra elméleti alapjait. Folyt. köv.

Mit tudott jól Marx? 6. rész

Marx szerint az embert semmire sem kell ösztönözni, mert annyira ésszerű és belátó, hogy belső meggyőződésből mindent megtesz a közösségéért.

Ezzel szemben a valóság az, hogy az emberek döntő többsége csak ösztönzésre cselekszik a közössége érdekében, és nincs a földön olyan ember, aki - legyen bármilyen belátó közösségi lény - ne tartana legalábbi időnként igényt ösztönzésre, hálára, dicséretre, jutalomra, célprémiumra.

Hogy ez mennyire így van a gyakorlatban, könnyen belátható a társasházi takarítás példáján: elméletileg ki-ki önként takaríthatná a lépcsőházat, de valami miatt nem teszi. Vannak házak, ahol megállapodnak, hogy melyik héten melyik lakó takarít. A takarítás azonban sosem elég rendes mindenkinek, valaki folyton elégedetlen valaki más alaposságával. Olyan lakó is akad, aki egyáltalán nem takarít, mikor rajta a sor. A legtöbb lakóközösség eljut oda, hogy inkább megfizet egy külső takarítót, aki megfelelő pénzért megfelelő buzgalommal takarít. Elvben mehetne ez önként és dalolva, de a gyakorlatban nem megy, mert ilyen a homo sapiens.

Így van ez nagyban, össztársadalmi szinten is. Elvben mindenki beláthatná, amit be kellene látnia, de a gyakorlatban kevesen látják be, és a többiek be nem látása csakhamar elveszi az ő kedvüket is. Ezért kell a feladatot végző embert tisztességesen megfizetni, és nem építeni nem létező belátásból légvárakat.

Nem csak Marx ismerte félre az emberiséget, hanem a bal-liberálisok általában: számos bal-lib kollégám önként szabálykövető. Bármi lesz is a szabály hatása, neki szabál az szabál, pl. mindig jeggyel utazik a buszon. E felett a szint felett viszont vak, nem nézi, milyen jelenség hová vezet. Például akkor sem zavarja a piaci liberalizáció, ha tíz év múlva beleszegényedik a társadalom, és zavargások törnek ki. Az már nem a bal-liberálisok felelőssége - véli. Egy vérbeli bal-liberális elvekben és önkéntességben gondolkodik, nem nyugszik bele, hogy a homo sapiens nem ilyen.

Mivel a gyerekkorom a szocializmusban telt, jól emlékszem, milyen élénk okoskodás tört ki a teljesítménybérezés bevezetése előtt: egyesek szerint a gyengébben teljesítő emberre nézve sértő, sőt megalázó, ha a többet teljesítő többet keres. Ezt komoly képpel, hosszan bizonygatták mindenféle értelmiségiek. Szerencsére nem érvényesültek az elképesztően unpraktikus álláspontjukkal. Ma már természetesnek vesszük, hogy a bér teljesítményfüggő, és nem is értjük, hogy lehetett ezen egyáltalán vitatkozni. Pedig szocialista értelmiségi körökben nagyon is lehetett.

Egy liberális sosem fogja belátni, hogy ha a buszon egyáltalán nincs ellenőrzés, és a bliccelőket sosem büntetik meg, akkor rövid idő múlva gyakorlatilag legfeljebb a liberálisok lyukasztanak majd jegyet, senki más. Ösztönzés nélkül nem megy. Egy liberális arról is meg van győződve, hogy bűnözők márpedig nincsenek, legfeljebb a társadalom által bűnre kényszerített jó emberek vannak. Sosem lehet elmagyarázni neki, mire kell egyáltalán a rendőrség. Pedig kell, a társadalom legalább 90%-a szerint.

Marx bal-liberális logikával gondolkodott, így alakította ki a torz téveszméit. Tagadta az ösztönzés jelentőségét, elvi meggyőződésből erkölcsös emberekre építette a modelljét.

Felfogása némileg emlékeztet Immanuel Kant (1724-1804) erkölcsfilozófiájára, ám még annál is vadabb és irreálisabb. Kant ugyanis részben feltételezett belső meggyőződést, de nem tartotta elégnek a gyakorlati erkölcsös élethez. Folyt. köv.

2016. november 29., kedd

Mit tudott jól Marx? 5. rész

Marx szerint a dolgozók ki vannak zsákmányolva a földesurak/tőkések által. A munkás pl. 4 órában megtermeli a tőkésnek a bére ellenértékét, majd további 4 órát dolgozik a tőkés profitja érdekében, ami igazságtalanság.

Ezzel szemben a valóság az, hogy a kizsákmányolás értelmetlen kategória, semmit sem mond a gazdaság működéséről, sőt meghamisítja a gazdaságról értelmesen kialakítható képet.

Nézzük meg egy konkrét példán, miért butaság Marx kókler modellje. Tegyük fel, Kovács Eszter Tőkés Pál műhelyében dolgozik. Marx szerint Eszter 4 óra alatt megkeresi a napi bérét, majd további 4 órában ki van zsákmányolva. Csakhogy ez a modell figyelmen kívül hagyja Tőkés Pál befektetésének megtérülését, valamint a befektetésre ösztönző hasznát. Ha nem térül meg a befektetés, Tőkés Pál nem fog többet befektetni. Ha nem ösztönzi őt haszon az üzleti vállalkozásra, nem fog vállalkozni. Kovács Eszter szintén nem fog, hiszen neki sem térülne meg. Ha senki nem vállalkozik, Eszter sem tud dolgozni, tönkremegy a gazdaság, nem lesz jólét. Pontosan ez történt a szocializmusban.

Másik példa: Kovács Pál taxizik Tőkés Eszter kocsijával. Marx szerint Pál 4 óra alatt megtermeli a napi munkabérét, majd további 4 órában profitot termel Eszternek. Ez a modell figyelmen kívül hagyja az autóba fektetett pénzt és az Esztert vállalkozásra ösztönző hasznot. Ha a taxi nem termel hasznot, pár év múlva nem lesz autó, amivel Pál taxizhatna. Pál sem fog új autót venni, mert neki sem éri meg. Marx kókler modellje teljes gazdasági összeomláshoz vezet.

Mennyit segít ezen, ha az állam vállalkozik hivatalból? Semennyit, mert az államot semmi sem ösztönzi a hatékony vállalkozásra, így a gazdasági összeomlás elkerülhetetlen.

Milyen összefüggésben van egyáltalán értelme a kizsákmányolásnak? Semmilyenben, ugyanis a piaci egyensúly megszünteti az igazságtalan haszonmegosztást. Minél jövedelmezőbb befektetni egy adott területen, annál többen fektetnek be, annál magasabbak lesznek a bérek, és alacsonyabbak a megtérülési adatok – vagyis a rendszer önszabályozó, a bármilyen értelemben vett esetleges „kizsákmányolás" (értsd: haszonelosztási igazságtalanság) magától megszűnik. A szocialista állam ezzel szemben mindenki jólétét leépítette, és nem tette igazságosabbá a világot. Annyit ért el, hogy az emberek egyformábban voltak szegények, mint amilyen egyformán jómódúak lehettek volna.

Marx kizsákmányolási modellje létre sem jöhetett volna, ha a szerző figyelembe veszi a beruházások költségét, a megtérülést és a vállalkozásra ösztönző hasznot. Marx valószínűleg nem jóindulatúan tévedett, hanem rosszindulatúan manipulált, hogy megvalósítsa hátsó szándékát: a vagyonok opportunista alapú átcsoportosítását. A marxizmus szellemi méreg, megfertőzi a tömegek gondolkodását, és miközben elszegényíti a társadalmat, gazdasági-politikai elitté emeli a csaló marxistákat.

Mikor világossá vált, hogy a társadalom számára hosszú távon sem lesz jólét, szabadság meg még kevésbé, akkor jött a rendszerváltás. Folyt. köv.

2016. november 28., hétfő

Mit tudott jól Marx? 4. rész

Marx szerint tökéletesen belátó közösségi emberek alkotják a legfejlettebb (kommunista) társadalmat.

Ezzel szemben a valóság az, hogy a belátó közösségi emberek minden korban kevesen vannak, nem tökéletesek, és a velük fémjelzett társadalomban nem kellemes élni. Az eddig legélhetőbbnek bizonyult társadalmi rend (kapitalista demokrácia) az egyén jogait hangsúlyozza a közösséggel szemben, az elvileg elképzelhető legkellemesebb társadalom (kapitalista meritokrácia) pedig dinamikus egyensúlyt feltételez az egyének és az általuk alkotott közösségek szempontjai között. A közösséget stabilan az egyén fölé helyező társadalmi kísérletek borzalmas földi pokolnak bizonyultak.

A kommunizmus felé vezető út állomásaként létrejött szocializmus el akarta törölni a feudális és a kapitalista osztályrendszert, helyette azonban nem jobbat, hanem egy alternatív osztályrendszert hozott létre, amelyben elvileg a munkások és parasztok irányítanak. A gyakorlatban viszont jól helyezkedő opportunisták vannak felül, akiket életveszélyes bírálni. A szocializmus utólagos meglátásunk szerint valójában oligarchikus politikai kapitalizmus volt: a jól helyezkedők lenyúlták a közösség javait, és az erőszakszervezetekkel visszaélve elfojtották a bírálatot, a tehetséget és a gondolkodást.

A szocializmus alapszabálya az volt, hogy ne lógj ki a tömegből, mert beverik a fejed. Ez finoman szólva nem támogatja a tehetség érvényesülését. Amikor Rubik Ernő feltalálta a bűvös kockát, szerette volna a szocialista magyar állam segítségével hasznosítani. Az illetékes elvtársak tíz évig szabotálták a projektet, és a bűvös kocka csak a véletlennek köszönhetően lett világsiker. Ha a szocialista eliten múlik, semmi sem lett volna belőle, mert a szocializmusban a tehetség nem érték, hanem zavaró tényező.

A szocializmus a tehetség elnyomása érdekében besúgókat (pl. házfelügyelőket) alkalmazott, akik minden gyanús mozgást jelentettek a titkos szolgálatnak. Ahol a spontán aktivitást potenciálisan rendszerellenesnek tekintik, ott logikus módon lefékeződik az élet. A középszerűek jól érzik magukat, a közepes feletti képességűek viszont pocsékul, mert nem tudnak érvényesülni. A tehetség visszaszorulása pedig hosszú távon elkerülhetetlenné teszi a szocializmus bukását.

Középtávon mégsem ez, hanem a jóléthiány buktatta meg a szocialista társadalmakat. A jóléthiány részben a tehetséghiányból adódik: a feltalálók, a kutatók és fejlesztők mind tehetséges emberek, így ahol elnyomják őket, ott nem lesznek nagy számban találmányok és fejlesztések, visszaesik a gazdaság. A másik jólétcsökkentő tényező pedig a központi tervezés: egy belátónak feltételezett embertömeg fogyasztását meg lehet tervezni fejadagok alapján. Egy nem belátó embertömeg viszont nem tervezhető, nem kiszámítható, legalábbis nem fejadagok szintjén. Ráadásul egy középszerűek által uralt gazdasági mechanizmus még a véletlenül reálisra sikeredett tervet sem tudja végrehajtani.

A gazdaságilag inkompetens Marxnak nincs mentsége: Adam Smith jóval előtte leírta, hogy a piac az önérdek révén hatékonyabban irányítja a gazdaságot, mint a központi tervezés. Marxnak csak komolyan kellett volna vennie Smith modelljét ahelyett, hogy a „kizsákmányolás" fedőnevű kártékony fikcióval nekitámad az ésszerűségnek. Folyt. köv.

2016. november 26., szombat

Mit tudott jól Marx? 3. rész

Marx szerint az ember tökéletesen mindenoldalú, a közösségének élő, maradéktalanul racionális és belátó. Véletlenül sem igényel többet a javakból, mint amennyire mások (pl. a pártbizottság) szerint szüksége van. :)

Ezzel szemben a valóság az, hogy az emberiség elsöprő többsége többet igényel a javakból, mint amennyire valójában szüksége van, nem is beszélve arról, hogy a mások szerint szükségesnek a sokszorosát igényli. A szomszédai meg még a keveset is irigylik tőle, mert ilyen a homo sapiens.

Az ember gyakorlati működésére sokkal inkább jellemző a szükségletek Abraham Maslow által megalkotott hierarchikus modellje: alapszintű szükséglet az étel-ital-lakhatás-szex; ezek kielégítése felett következnek a társas igények, például az elfogadás; ezek kielégítése után jön az önkiteljesedés igénye. Gyengébbek és marxisták kedvéért: amíg kis lakásban nyomorog az ember, addig nem gondol sem elfogadottságra, sem önkiteljesítésre, hanem első körben nagy lakásért hajt, a többit majd utána meglátja. Közben nem belátó a magasabb szintű igények tekintetében. Karl Marxot nyilván sokkolta volna ez a modell, ha nem több évtizeddel a halála után jött volna létre.

Nota bene: ha az ember maradéktalanul racionális és belátó lenne, akkor nem lázadna a hangyalét ellen, és sosem akarna semmit feltalálni, mert belátná, hogy ami van, azzal is boldog lehet. Csakhogy a homo sapiens lényegi tulajdonsága a többre, jobbra, szebbre vágyás, az örök elégedetlenség azzal, ami épp van. A kommunisták szerint pedig ez irtandó, rendszerellenes hozzáállás.

Az egyén kolosszális félrekoncepcionálása természetesen torz személyközi viszonyokhoz is vezetett. Folyt. köv.

Mit tudott jól Marx? 2. rész

Marx szerint a kommunizmus a csúcs.
Ezzel szemben a valóság az, hogy ami a kommunizmusból egyáltalán megvalósítható, az a butaság és a kegyetlenség mélypontja.

A kommunizmus olyan „mindenoldalú", tökéletesen belátó közösségi embereket feltételez, akik a valóságban nem léteznek, és semmilyen módszerrel nem állíthatók elő. Az értelemszerűen nem segít, ha meggyilkoljuk az ideálnak megfelelni képtelen milliókat.

Az ember nem mindenoldalú, legalábbis egymillióból egyetlen ember sem ilyen. Az ember nem tökéletesen belátó, nagy többségünk még tökéletlenül sem az. Az ember szeret saját pecsenyét sütögetni, gesztenyét kaparni, tűzközelben melegedni, egyéni előnyöket elérni, ez motiválja a jó teljesítményre. A „tökéletesség" elvárása ellenben demotiválja, és csalásra ösztönzi.

Marx nem létező emberekből képzelt el egy idealizált világrendet, és mivel az erőszakot nem tartotta illegitim eszköznek az elérésére, valójában ideológiailag is megalapozta a tömeggyilkos diktatúrákat. Szó sincs róla, hogy a kegyetlen diktátorok közül bárki félreértette volna Marxot, a többé-kevésbé kommunista rendszerek emberiesség elleni bűntettei bizony Karl lelkén száradnak.

A kommunizmus több szinten is irreálisnak és működésképtelennek bizonyult, vegyük elsőként az embermodellt. Folyt. köv.

2016. november 24., csütörtök

Mit tudott jól Marx? 1. rész

Kb. semmit. Kiment a divatból, ezért nem foglalkozunk vele. Nem tudatosan utasítjuk el, hanem mert momentán nem trendi. Közben fanklubok falják kritikátlanul a téveszméit, istenítik a butaságait, készülve a nagy visszatérésre. Ezt elkerülendő, érdemes értőn kritizálni Karl Marx társadalmi és gazdasági alaptételeit. Tanuljunk a történelemből, hogy ne ismétlődjék a kárunkra. Lássuk, miről hogyan tévedett a történelem egyik legártalmasabb kóklere.

Marx szerint a történelem egyenes vonalban halad előre a legmagasabb szintű társadalom, a kommunizmus felé.
Ezzel szemben a valóság az, hogy a történelem a népsűrűség miatt „halad" az együttélés egyre nagyobb rendszerei felé. Egyre nagyobb társadalmakban élünk együtt, ez elkerülhetetlen. Az egyre nagyobb társadalmak azonban nem haladnak a kommunizmus felé, mert időközben kiderült, hogy a kommunizmus kizárólag tömeggyilkos rémálom formájában tud megvalósulni, ami azonos szint a fasizmussal (azaz nem a legmagasabb, hanem az egyik legalacsonyabb). Az emberiség nem akar fasizmust/kommunizmust, mert nem akar újra tömeggyilkos diktatúrában nyomorogni.

Marx történelemszemlélete lineáris, szemben a körforgásos modellel, amely szerint  ciklikusan ismétlődő jelenségek váltják egymást. Frissebb felfogás szerint a történelem emelkedő spirál: úgy halad, hogy közben körbe-körbe is jár. A történelmi események megítélése nézőpont kérdése, így aki lineáris/körkörös/spirális illusztrációkat keres, az mind megtalálja az őt támogató adatokat. Egy dolog vitathatatlan a történelemmel kapcsolatban: nő a népsűrűség. Kezdetben hordák voltak, aztán az állattartás miatt klánok és törzsek jöttek létre. A mezőgazdaság falukhoz és városokhoz vezetett (meg kellett védeni a terményt). A városokból városállamok alakultak ki, ezekből pedig birodalmak, teljes hatalmi hierarchiával.

A hierarchiát vitató polgárok egyre igazságosabb társadalmakat követeltek, és vívtak ki az elittel szemben. Így haladunk az érdemen alapuló meritokrácia felé. Hol helyezkedik el ebben a sorban a kommunizmus? Sehol, mert rövid ideig tartó, véres zsákutcának bizonyult.

Az emberiség a meritokrácia felé halad, mert 10 milliárd ember jólétét csak ebben a többé-kevésbé igazságos rendszerben lehet biztosítani, minden más társadalmi rend alacsonyabb szintű jóléthez és igazságossághoz vezet.
Folyt. köv.

2016. november 23., szerda

Miért nem akarjuk érteni „Hume guillotinját"?

David Hume skót filozófus írta le elsőként azt a problémát, hogy ami van, abból semmilyen módon nem következik, hogy mi legyen. Ezt a paradox helyzetet is-ought gap-nek (van-legyen szakadéknak) és Hume guillotinjának is nevezzük.

Nagyon nehezen akarjuk érteni és elfogadni a gyakorlatban, ami belőle következik, annyira nem szeretjük ezt a paradoxont. Példa: tudjuk, mi az élettani hatása annak, ha fogóval lehúzzák az ember lábkörmét, de nem tudjuk ebből a tudásból logikailag érvényesen levezetni, hogy tehát ne húzzuk le fogóval az ember lábkörmét. A körömlehúzás igen/nem egy belső preferencia, aminek semmi köze az élettani ismerethez. Bizonyos alkattal születünk, bizonyos körülmények között nevelkedünk, szocializálódunk, ennek végeredményeként gondoljuk, hogy körömlehúzás legyen/ne legyen. Ez érzelem, nem logika. Preferencia, nem tudomány.

Most már értjük, hogyan hallgathatott fennséges klasszikus zenét a náci koncentrációs tábor parancsnoka, miközben a pribékjei kínozták és ölték a foglyokat. A klasszikus zenéből semmilyen módon nem következik, hogy ne preferáljuk a körömlehúzást. A tudományból sem, a logikából sem. Nincsenek ellene logikailag kényszerítő érveink. Nem szívesen nézünk szembe Hume guillotinjával, mert erkölcsi együttműködésre törekszünk, amihez érveket keresünk, és kényelmetlen érvtelenül állni.

Nem nyugszunk bele az érvtelenségbe. Mondjuk, szeretnénk a melegség ügyében valami okosat, logikusat mondani, és az jut eszünkbe, hogy melegnek lenni természetellenes, tehát melegnek lenni helytelen. David Hume szabálya értelmében azonban ami a természetben van, az nem automatikusan helyes, illetve ami nincs a természetben, vagy csak ritkán fordul elő, az nem automatikusan helytelen. Valójában nincs etikai érvénye annak, hogy mi van, vagy mi nincs a természetben. Ez a vita minden résztvevője számára kellemetlen és kényelmetlen. Az evolúcióból nem vezethető le etika.

A melegséget elutasítók szeretnék, ha a ritkaság negatív etikai érvvé (tiltássá) válna, a melegséget elfogadók pedig szeretnék, ha a jelenség természetbeni előfordulása pozitív etikai érvként (jóváhagyásként) működne. Csakhogy ez, Hume óta tudhatóan, nem működik, mert ami van, az valójában se nem helyes, se nem helytelen. A természet és az etika között nincs logikailag érvényesen végigvezethető átjárás. 

Ha a melegség kifejezetten gyakori lenne, attól az ellenzői ugyanolyan joggal ellenezhetnék, mint amilyen joggal támogathatnák. És fordítva, ha a melegség az állatvilágban egyáltalán nem létezne, az semmiféle etikai következménnyel nem járna az emberre nézve. Ez kellemetlen, mert bonyolult, és érvhiányos állapotba hozza a vitatkozókat. Senkinek sincs döntő etikai érve, miközben mindenki azt szeretne.

Mégis mondhatunk valami okosat, tájékozottat, felvilágosultat a témában: az emberi társadalmak sikerének titka a tudatos, közös, összehangolt cselekvés, amihez erkölcsi együttműködés, azaz közös értékrend kell. Az erkölcsi együttműködés igénye olyan, mint a levegővétel: akár hiszünk az oxigénben, akár nem, ösztönösen lélegzünk. Ha emellett még hiszünk is az oxigénben, vagyis a lélegzés élettani fontosságában, akkor jó, mert az elveink összhangban állnak az ösztönös gyakorlatunkkal. Ha nem hiszünk az oxigénben, akkor pedig szakadék van az elveink és a gyakorlatunk között, belső ellentmondásba kevertük magunkat.

Aki bármiféle erkölcsi érvvel áll elő, az ösztönösen abszolút hivatkozási alapot használ, vagyis gyakorlati egyistenhitet fogalmaz meg. Ha közben ténylegesen hisz Istenben, akkor összhangban áll magával, ha pedig elvben nem hisz, de a gyakorlatban monoteistaként érvel, akkor ellentétbe kerül önmagával, mint ha lélegzetvétel közben elutasítaná a lélegzés élettani modelljét. Ilyen ellentmondás például, ha az ember relatívnak tartja az erkölcsöt, ám abszolútként védi az emberi jogokat, mintha monoteista lenne. Ez nonszensz.

Minden ember erkölcsi együttműködést igényel embertársaitól, tehát a gyakorlatban minden ember monoteista. Erkölcsi együttműködési igény az is, ha csak annyit szeretnék, hogy senki ne szóljon bele a dolgaimba. Ez már egyetemes elvárás, ösztönösen abszolút alapra hivatkozó monoteista megnyilvánulás. Nehezen érthető és elfogadható a helyzet, mivel szívesen hinnénk, hogy a hit dolgában a döntésünk szabad, és nem biodeterminált, pedig a tényleges létállapotunk az utóbbi.

Szintén örülnénk, ha Isten nélkül is lennének ütős erkölcsi érveink, pedig nincsenek. Még Istennel sem igazán ütősek, mert amikor arra hivatkozunk, hogy Isten ezt vagy azt parancsolta, akkor nem beszélhetünk tényleges személyes tudásról, inkább vélekedésről, ami korlátozza ugyan az ellenkező vélekedés lehetőségeit, de nem csökkenti nullára a mozgásteret.

Van-e a logikának bármiféle szerepe az etikai szabályok alakításában? Legfeljebb áttételesen: abból, hogy mi van/nincs, nem következik etikai szabály. Etikai szabály kizárólag a belső preferenciáinkból következik. Viszont a preferencia össztársadalmi hatásait logikailag elemezve azt mondhatjuk, hogy egy konkrét etikai szabály hasznosnak tűnik, mert... A melegség tűrése hasznosnak tűnik, mert kvázi-közös emberi preferenciánk, hogy az egyén minél szélesebb körben minél boldogabb legyen, amíg nem veszélyezteti a többi egyén és a közösség boldogságát. Ezt a gondolatmenetet folytatva hozzátehetjük, hogy a melegség pozitív értékké emelése meg nem tűnik hasznosnak, mert veszélyezteti mind az egyén, mind a közösség boldogságát, mert... Itt egy hosszabb gondolatmenet következhet, ami természetesen parttalanul vitatható.

Szeretjük az egyszerűen, kézzelfoghatóan megfogalmazható modelleket, és nem szeretjük a kétértelműséget, a bizonytalanságot, az érvtelenséget. Hume modellje nem egyszerű, és érvtelenséghez vezet, ezért nem szeretjük, miközben a helytállósága logikailag belátható.

2016. november 19., szombat

Miből lehet a Nép Szabadsága?

Addig talán mindenki követte a Népszabadság történetét, hogy megszűnt, pont mielőtt egy jobboldali beállítottságú magyar cég felvásárolta volna azt a portfoliót, amelynek a Népszabadság az erősen veszteséges „ékköve" volt.

Egyesek szerint megszűnt a sajtószabadság. Mások rámutattak, hogy a Népszabadság olcsón - praktikusan ingyen - eladó, ám nincs senki a baloldalon, aki megvenné. Nem olvassák elegen, nem rentábilis. Befektetés helyett sajtószabadságot reklamálni olcsó, és népszerűséget hoz, noha irracionális (populizmus).

A tágabb családom újságíró tagjától tudom, hogy a napilapok manapság nem a vételárból, hanem a hirdetési bevételből élnek, és egyre nagyobb a fizetett kormányzati közlemények szerepe. Egyre kevesebb olvasó figyelméért egyre kevesebbet fizetnek a szabadpiaci vállalkozások, így aki talpon akar maradni, az a mindenkori kormány költségvetéséből érkező pénzekre épít jövőképet.

Kézenfekvőnek tűnik tehát, hogy a mindenkori kormány egyenlő arányban, például példányszám szerint, juttassa állami hirdetési bevételhez a napilapokat, függetlenül attól, hogy azok elvtelenül nyaliznak neki, semlegesek (amennyire ez egyáltalán lehetséges), vagy épp elvtelenül szidják. Egy ilyen megoldás hosszú távon mindenkinek jó lenne, és biztosítaná a kiegyensúlyozott médiapiacot. Viszont amikor a baloldal volt hivatalban, elfelejtett jó példát mutatni e téren, mert épp oly, vagy olyanabb részrehajló gyakorlattal hirdetett az általa kedvelt lapokban, mint amilyenért most reklamál.

Tegyük fel, ezúttal a baloldal is kezdi belátni, hogy nem kellene annyira elfogultnak lennie, mint amilyen lenni szokott, mert az általa mutatott példa hosszú távon neki sem jó. Tegyük fel, hogy a kormány és az ellenzék valamilyen formában, például szándéknyilatkozatban, megállapodik arról, hogy a mindenkori kormány mostantól egyenlő arányban és egyenlő díjakért hirdet mind a bal-, mind a jobboldali napilapokban. Tegyük fel, hogy a baloldal - akár már 2018-ban - hatalomra kerülve betartja ezt a vállalást. Érdemes mindezt feltételeznünk?

Semmi jel nem utal ugyanis arra, hogy a baloldal leülne tárgyalni ebben a témában, vagy hogy hajlandó lenne valamennyit feladni a részrehajlásából, cserébe a jobboldali részrehajlás hasonló mértékű feladásáért. Kialakul-e valamiféle szellemileg korrekt együttműködés a két egymásnak feszülő oldal között, vagy ezentúl is ott gyepálják egymást, ahol érik, bármibe is kerül ez a jólétünk, meg a tájékozottságunk szempontjából?

Ahogy én látom, a labda a bal-lib oldalon pattog, mert a médiapiacon ez az oldal van helyzetben, nála a kezdeményezés lehetősége. E téren a jobboldal hátrányban van, nem engedhet meg magának viszonzatlan gesztusokat, vagyis nem fogadhat el 2016-ban önként olyan szabályt, amit 2018-tól, illetve a hivatalba kerülését követően, a másik oldal nem tart magára nézve kötelezőnek. Legyen-e, lehet-e, lesz-e bármiféle közös szándéknyilatkozat az ellenzéki napilapok kormányzatiközlemény-finanszírozásáról? Kíváncsi vagyok, hogyan látják ezt az olvasók.

2016. november 11., péntek

Nem szabadulhatsz a gonosztól 3. rész

A homo sapiens erkölcsi lény, ami a teleologikus (céltudatos) viselkedéséből adódik. Az erkölcsi lénynek jövőképe van a világról, és ennek jegyében szabályvezérelten ténykedik. Nincs ember szabályok nélkül, még ha deklaráltan csak egy szabályt ismer is: hogy nincs szabály. Valójában minden ember ennél több szabályban gondolkodik, kezdve a fogkrém szabályos kinyomásától a „hány sört iszom ma este" szabályon át a mosogatóba vagy mellé tesszük-e az edényeket típusú, és hasonló szabályokig. Vannak nagyobb léptékben, össztársadalmi szabályokban gondolkodó emberek, olyan ember azonban nincs, akinek a fejében ne járna szabályok sokasága.

Ennek idegrendszeri háttere van, a homloklebenyünk elülső része (prefrontális kortex) tartalmazza a társadalmi szabályrendszert és a vele kapcsolatos érzéseinket. Ilyen agyi területtel csak az ember rendelkezik, semmilyen más állat, még a főemlősök sem.

Az agykutatás eddigi eredményei alapján valószínűsíthető, hogy a prefrontális kortex tartalmát nevezzük lelkiismeretnek, személyiségnek és léleknek. Itt tároljuk mindazt, amivel megkülönböztetjük magunkat a külvilágtól és a többi embertől, itt rögzítjük, hogy mire/kire milyen szabályok vonatkoznak, és hogy ezzel kapcsolatban milyen érzések dolgoznak bennünk. Az állatoknak nem azért nincs lelkük, mert sajnáljuk tőlük, hanem mert kizárólag az embernek van kvázi-külső rálátása a tetteire, valamint a magatartási szabályok és a cselekedetek közötti esetleges eltérésre. Az állatot nem tudja furdalni a lelkiismeret, mert nincs neki önreflexiós agyi területe, amely figyelmeztethetné a szabálytalanságra, és érzelmi feszültséggel arra ösztönözhetné, hogy cselekedjen a társadalmi szabályok szerint. 

Lelkiismerete és lelkiismeret-furdalása csak a jól működő prefrontális kortexszel rendelkező homo sapiensnek van. A prefrontális terület alulműködését pedig pszichopátiának nevezzük. A pszichopátia fő ismérve az érzelmi sekélyesség. Akinek jó a logikája, de nagyon kevés az érzelme, és hajlamos az erőszakra, az a veszélyes pszichopata - amennyiben ez vele született állapot. A balesetben homloklebeny sérülést szenvedők esetleírásaiban olvasható, hogy az illető például nem tudja eldönteni, milyen ruhát vegyen fel, mert logikailag tisztán látja, mi a különbség az egyik és a másik ruha között, de érzelmek híján egyikhez sem vonzódik erősebben, mint a másikhoz. Érzelmek híján képtelenek vagyunk „normálisan" viselkedni a mindennapokban - állapítja meg a neurológus. A döntéseink nem logikai, hanem érzelmi alapon születnek. Minél tájékozottabbak vagyunk, annál jobb, de hogy az alaposan körbejárt alternatívák közül melyiket választjuk, az végső soron érzelmi alapon dől el.

A döntéseink jó következményeiért szívesen vállaljuk az érdemet, a rossz következményekért viszont nem szeretnénk mi magunk felelősek lenni, mert ez veszélyeztetné az ideális énképünket. Az emberiség döntő többsége jól cselekvőnek tartja magát, mert ha nem így lenne, az kezelhetetlen belső konfliktusokkal, a személyiség - és a szervezet - szétesésével járna. Csak az ön- és közveszélyes ember képes olyan tudatban élni, hogy árt magának és/vagy másoknak, és ilyen ember szerencsére nagyon kevés van. Ebből következik, hogy a jó cselekedeteinkért sosem az angyalokra mutogatunk, a rossz cselekedeteinkért viszont szeretünk az ördögökre mutogatni.

Megkönnyíti a felelősséghárítást, hogy valójában nem tudjuk, mikor milyen cselekvésre buzdít az ösztönvilágunk, mert a prefrontális kortexünk nincs közvetlen összeköttetésben az agyunk többi területével. Ha robotok lennénk, akkor egy vonzó robottárssal találkozva a vonzalmi adat befutna a döntési modulba, amelynek a szabályai alapján eldőlne, hogy a vonzalmunk kiteljesedhet-e. Ha a szabály azt mondja, hogy az adott helyzetben a kiteljesedés le van tiltva, akkor a robot közönyösen továbbsétál. Ez lenne a lineárisan logikus viselkedés. Az emberben a vonzalom ösztönszinten dől el, és nem fut be egzakt adatként a prefrontális kortexbe, nem állítja le előre a szabályokat ismerő agyi terület, legfeljebb utólag csodálkozik. A gyakorlatban villámgyors pupillatágulattal és heves szívveréssel reagálunk, még mielőtt a tudatunk észbe kapna, és a szabályok alapján előírhatná, hogy maradjunk közönyösek.

Az evolúciós modell segít megérteni, miért viselkedünk így: a rendkívül összetett emberi szervezet az egysejtűek, többsejtűek, halak és emlősök összes túlélési tudását fokozatosan beépítette magába, és a prefrontális kortex csak a legvégén került fel a kupac tetejére. A személyiségünk nem lineáris folyamatban irányít, hanem utólag minőségellenőriz, értelmez és magyaráz. Valójában nincs pontos információja az alsóbb területek ösztönszerű működéséről. Ami persze nem érvényes kifogás semmilyen szabálysértésre.

A prefrontális kortex ugyanis nem felesleges kolonc, hanem azt teszi lehetővé, hogy kiterjedt társadalmakban éljünk. Nélküle legfeljebb farkasméretű falkákban vagy csimpánzméretű hordákban tudnánk együttműködni, és nem mi lennénk a tápláléklánc tetején, hanem a minket evő oroszlán vagy kardfogú tigris. Homo sapienslétünk záloga a jól működő homloklebeny, valamint a lelkiismeretfurdalás és a szabályok érzelmi alapú betartása, még ha nem is mindig sikerül. A lelkiismeret-furdalás a rugalmasság ára: az állatvilágban hormonok szabályoznak, nincs lelkiismereti feszültség, nincs is rá szükség a létnek azon a kevéssé komfortos szintjén. Az ember ellenben nyitottan, rugalmasan alkalmazkodik, cserébe lelkiismeret mardossa, és érzelmi feszültség készteti a társadalmi szabályok követésére, hogy közösségként sikeres lehessen. Ennek alapján belátható, hogy a gátlások leépítése elkerülhetetlenül szétveri és állati hordává zülleszti a közösséget - kivéve, hogy akinek van működő prefrontális kortexe, az egyszerűen képtelen leépíteni a gátlásait, mert ez a többségünkben kezelhetetlen szintű belső feszültséget okozna.

Az Istent, a hitet, az erkölcsöt és a gátlásokat kiiktatni igyekvő idealisták így juttatják törvényszerűen hatalomra a gyilkos pszichopatákat: utóbbiak homloklebenye alulműködik, gyengén fékezi őket a lelkiismeret, és akár tömeggyilkosságra is képesek a logikai konstrukcióik keretében. Ez valósult meg a francia forradalomban, a nácizmus és a kommunizmus alatt. A forradalmár/náci/kommunista vezetők azért lehettek pszichopaták, mert a gátlásokat egyedül ők tudták többé-kevésbé kikapcsolni, normális embertársaikat visszatartotta a biológiailag kiiktathatatlan prefrontális kortex. A vérengzéseket látva a normális homloklebenyűek azután nagy nehezen visszavették a hatalmat. A legjobb persze át sem adni a hatalmat az idealistáknak/pszichopatáknak. Istent, az erkölcsöt, a gátlásokat hosszú távon nem lehet kiiktatni a homo sapiens közösségek életéből, mert a társadalmi jólét zálogai.

Hogyan következik ebből, hogy a rossz következményekkel járó cselekedeinkért az ördög feleljen? Úgy, hogy a homloklebeny nem kap pontos adatokat az ösztönszinten működő agytól, és jobb híján konfabulál (fantáziadúsan mesél). Agyvérzés következtében lebénult betegekről olvasható, hogy hajlamosak egészségesnek tartani a nem működő karjukat. Az orvos például megkéri a beteget, hogy emelje fel a karját. Nem történik semmi. Rákérdez, hogy fel tudja-e emelni a karját. Természetesen igen, nem látja, hogy fel van emelve? Az orvos figyelmezteti, hogy a karja a paplanon van, tehát nincs felemelve, nézze csak meg. Erre a beteg azt mondja, hogy azért, mert le van kötözve, le van fogva, ismeretlen külső akadály tartja vissza. Konfabulál. Nincs rálátása arra, hogy miért nem tudja felemelni a karját, jobb híján kitalál egy indokot. Ez nem egyszeri eset, hanem dokumentált esetek sora.

Az állítólag „ördögi" befolyás alá került emberrel az történik, hogy az ösztönvilága valamilyen cselekvésre indítja, amelynek önreflexiós szinten nem tudja a pontos adatait, és amely a homloklebenyében tárolt társadalmi szabályok szerint elfogadhatatlan. Nincs rálátása arra, hogy a késztetés nem külső, hanem az agyi ösztönterületeinek valamelyikéből indult ki. Lehet, hogy egysejtűként vagy emlős állatként rögzült ösztönről van szó, amely egy régi ős túlélését biztosította, a homo sapiens társadalomban viszont már elavult, diszfunkcionálissá, kontraproduktívvá vált.  Triviális példa: a homo sapiens egy vonzó embertársat pillant meg az utcán, a pupillája azonnal kitágult, a szíve hevesebben kezdett verni, az arca kipirult, műkődésbe lépett az egész szexuális apparátusa - miközben a homloklebenyét megvizsgálva tisztában van azzal, hogy boldog monogám párkapcsolatban él, és teleológiailag nem áll szándékában ezen változtatni. Az a gond, hogy a szexuális apparátus már rég teljes bevetési készültségben áll, mire az utólagos minőségellenőrként működő homloklebeny egyáltalán értesül, tudomásul veszi a jelenséget, megállapítja, hogy ütközik a teleológiai elképzeléssel, és teljességgel érthetetlennek találja, hogyan alakulhatott ez így. Mintha skizofrén lenne, és egy másik én állna a háttérben. Az érintett ekkor konfabulál egy külső kísértést, hogy megőrizhesse az ideális énképét. Nem ő az, akinek ilyenek szabálytalan (érzelmi nyelven: mocskos) dolgok történnek az agyában, ez csak valaki más műve lehet. Pedig a jelek szerint az ösztönagy művel velünk ilyen trükköket. Ez a skizofrénia teljesen normális és hétköznapi formája, így nem is nevezzük skizofréniának.

A szaporodás minden élőlény számára kulcskérdés volt és maradt, tehát logikus, hogy aki ma a világon él, az sikeresen szaporodók leszármazottja, és hordozza ennek a kódolt tanulságait, amelyek ösztönkésztetésekben fejeződnek ki. Viszont az emberi utód hosszú gondozást igényel, amihez párhűség kell, továbbá párhűséget igényel a társadalmi stabilitás is. Meg aztán, a régi-régi elődök szaporodó kedvét hormonok szorították szezonális keretek közé, amelyek belőlünk eltűntek, és átvette a helyüket a döntő többségünkből kiiktathatatlan lelkiismeret-furdalás. Ezért nem jó válasz, hogy ne görcsöljünk, hanem engedjünk az ösztönkésztetéseknek. Nem tehetjük, mert egyrészt társadalmi problémákat húzunk magunkra, másrészt a homloklebenyünk is közbeszól, és hosszú távon növekvő belső érzelmi feszültségre számíthatunk. A tapasztalat arra mutat, hogy egy fiatalon elvi-ideológiai alapon párváltogató ember idősödve a monogámia felé gravitál, mert nem tudja valóra váltani az elvi elképzeléseit, és hosszú távon a homloklebenye szabályoz. Közben persze problémák tömegét hozta létre magának, amelyeket elkerülhetett volna, ha már fiatalon összhangba kerül a prefrontális kortexével.

A társadalmi szinten bevált, és a prefrontális kortexünk által is hosszú távon helyeselt magatartási szabályok neve Tíz parancsolat és a modern kiegészítés: szeresd embertársadat, mint önmagadat. Erkölcsszabályozó hormonok híján ezek betartására a lelkiismeretünk és a gyakorlati eredmény, az egyéni és közösségi siker ösztönöz. Az eltérésre pedig nem a „gonosz", hanem sok-sok sikeres túlélő előd többé-kevésbé irrelevánssá vált ösztöne „csábít", és az tud igazán kiteljesedni a földi életében, aki az adott helyzetben teleológiailag is ésszerű késztetéseket váltja cselekvésre. Ebben pedig segít, ha objektív külső viszonyítási pontként Istenre figyelünk, az Ő támogatását kérjük. A módszer bárki által kipróbálható, bárki megtapasztalhatja, hogy működik.

A fentiekből kiderül, hogy a „gonosz"-ra akár nem létezőként, akár objektív külső lényként gondolni egyformán tévedés. Létezik az az összetett belső jelenség, amit „gonosz"-ként szoktunk leírni, de érdemes szembenézni ösztöneink ügyében a saját felelősségünkkel, és elfogadni azt. Nem vagyunk hibátlanok abban az értelemben, hogy ősi állatösztöneink sokszor ütköznek a teleológiai koncepcióinkkal, a jól megfontolt sapiens érdekeinkkel. Pontatlan lenne azt állítani, hogy nincs ősbűn, hiszen a belső ösztönvilágunk szintjén létezik az a jelenség, amely ősbűnszerűen működik. Az evolúciósan programozott sejtjeinktől nem tudunk megszabadulni a földi életben, mert nélkülük nincs földi életünk. Ha megtapasztaljuk, mennyit segít az Istenhez fordulás, akkor modern értelmet nyer a gondolat, hogy az ősbűntől Ő kínál számunkra megváltást. A Biblia erkölcsi üzenete tehát ma is aktuális, a mai legfejlettebb tudományunk fényében is boldoggá, kiteljesedetté teszi az életünket.

2016. november 9., szerda

Az elnökválasztás tanulságai

Trump nyert, mi következik ebből?

 Az amerikai középosztály képes visszavenni az irányítást a saját demokráciája felett. Ezt a törekvést testesíti meg Donald Trump. A demokrácia ura mindenkor a démosz, a mindenkori elit pedig jól teszi, ha észben tartja ezt.

A kampány világossá tette, hogy az Egyesült Államokban (is) bal-liberális médiahegemónia van. A közvéleményben e felől nem maradt kétség. És a közvéleménynek nem tetszik a bal-liberális médiahegemónia, mert nem igazságos, nem ésszerű, nem demokratikus, továbbá erősen hazudós. Hol ügyesen manipulál, hol pofátlanul hazudik, teljesen és maradéktalanul igazat egy percig sem ír semmiről. A bal-liberális médiában a bableves soha sem bableves. Trump akkora össztüzet kapott, amekkorát Orbán szokott. És nyert, ahogy Orbán szokott.

Trump nekitámadt a politikai korrektségnek, és kiderült, hogy az amerikai többségnek is elege van a PC-ből, unja a bal-liberális véleménydiktatúrát, nem tetszik neki, ha lerasszistázzák a keményen dolgozó, becsületes adófizető középosztályt, lealázzák Istent, a hazát, a családot. A sors iróniája, hogy a mozgalom élére épp egy messze nem tökéletes, nem igazán megnyerő, több szempontból kifogásolható ember került. Magánháztartás élére talán a szimpatikusabb Hillary-t választották volna, az államháztartás élére azonban más szempontoknak megfelelő vezető kell, és az elnökségre Trump tűnt alkalmasabbnak. Egy-két éven belül kiderül, mit tud a gyakorlatban.

Az idei választás értelmiségi paradigmaváltást hozhat, átalakíthatja a közéleti diskurzust. Érdemes odafigyelni a földcsuszamlás szellemi hátterét biztosító Milo Yiannopoulosra, Steven Bannonra és a Breitbart News-ra, valamint a kereszt(y)én(y) Amerika hangjaként megszólaló Fox News-ra. Róluk és az érveikről a hazai közvélemény szinte semmit nem tud, ideje tájékozódni.

Egy fecske nem csinál nyarat, a farok nem tudja csóválni a kutyát. Amerikában az államapparátus irányít, az elnök kénytelen az elé tett adatokra támaszkodni. Trump mozgástere ekként korlátozott, de nem nulla, főleg mert mellette áll a képviselőházi és a szenátusbeli többség.

Végül, ne ragadtassuk el magunkat a tanulságokat megfogalmazva: a demokrácia első számú mechanikai törvénye, hogy leng az inga, hol balra, hol jobbra, aztán megint balra, megint jobbra. A Fidesz is jól teszi, ha odafigyel a szimpla mechanikára. A régóta hatalomban lévő politikai oldal előbb-utóbb ki lesz rúgva. Lehet szép, lehet okos, lehet szimpatikus, akkor is. Hát még ha nem is olyan szép, nem egészen okos, nem igazán szimpatikus, és leszerepel a középosztály szemében, mint az amerikai demokraták az utóbbi nyolc évben (vagy előtte a republikánusok, szintén nyolc évben). Apropó, hány éve van hatalmon a Fidesz?

Így működik a demokrácia, és ez szemlátomást így helyes, így igazságos, így biztosítja a jólétünket.

2016. november 8., kedd

Nem szabadulhatsz a gonosztól 2. rész

A „gonosz" mögött - mint az előző részben láttuk - az emberi önzés, mértéktelenség és ártó szándék áll, az alábbiakban ezek biológiai hátterét vizsgáljuk meg.

Az önzés az élet természetéből adódik: minden élőlény kénytelen magáról gondoskodni, mert túlélésre van programozva, és más nem fog helyette gondoskodni a túléléséről. Az öngondoskodás időnként átcsap önzésbe, ha indokolatlan érdeksérelmet okoz másnak. Öngondoskodás enni, hogy éljünk, önzés mások ételét elenni csak azért, hogy jó kövérek legyünk. Az öngondoskodás az ember alatti élőlények között is gyakran átmegy önzésbe, és mivel ezekben az egyszerűbb élőlényekben egyáltalán nincs önmérséklet (amihez önreflexióra lenne szükség), ez napi szinten csendes ökokatasztrófákhoz vezet. Észre sem vesszük, amikor például az amerikai mókusok - emberi nézetben önző módon - kiszorítják az európai mókusokat, holott utóbbiak számára ez igazi hangos katasztrófa. Az önzés tehát az életből, közelebbről az öngondoskodásból és az önmérséklet hiányából következik. Az állatvilág semmit sem tehet az önzés ellen, mert az állatoknak nincs önreflexiójuk. Nekünk viszont van, mi tehetünk a saját önzésünk ellen. Fontos felismerni a túlélés szempontjából indokolt öngondoskodás és a már indokolatlan önzés közötti határt.

Az önzést lehetővé tevő mechanizmus, a mértéktelenség a „gonosz" második oka: az élet mindent elborít ott, ahol a túlélés feltételei adottak, sőt ott is, ahol szerintünk nem adottak, például az óceánok mélyén vagy a sarki jégvilágban. Az egy- és többsejtű szervezetekben nincs belső hang, amely arra intené őket, hogy „elégedjetek meg ennyivel", „örüljetek az eddigi eredményeknek", „ne törekedjetek teljes uralomra". Nincs ilyen hang a növényekben, a rágcsálókban, az emlősökben, de még a főemlősökben sem, mert önreflexióval és a belőle adódó lelkiismerettel kizárólag a homo sapiens rendelkezik. A sejtek élettörekvéseit nincs, ami leállítsa, ők mindig elmennek a falig, addig terjeszkednek, amíg tudnak. A mértéktelenség másik hajtóereje a megszokás: a kábítószer másodszor már nem úgy hat, egyre több kell belőle; a vízezés mellett élő emberek rövid idő múlva nem hallják a vízesés hangját, mint ha nem is létezne. Az emberi hallásgörbe négyzetes, vagyis kétszeres hangerőhöz objektíve négyszeres hangteljesítmény kell, négyszeres hangerőhöz pedig tizenhatszoros. A mértéktelenség tehát nem csak minden egyes sejtünkbe, hanem az idegrendszerünkbe és az érzékelésünkbe is bele van kódolva. Szinte csoda, hogy az önreflexiónk/lelkiismeretünk segítségével egyáltalán képesek vagyunk némi önmérsékletre - még ha nem is sokra. A leszokni igyekvő dohányos nemes elhatározással indítja a napot, miszerint „ma egy szálat sem". Este aztán csalódottan állapítja meg, hogy „ma sem sikerült leszoknom, majd holnap". Ilyenek vagyunk, díjazandó már az erőfeszítés is. Lassan, kis lépésekben, vissza-visszaesve azért képesek vagyunk haladni a kitűzött céljaink felé, miközben objektív mértékletességre nincs esélyünk, mert a szerintünk mértékletesen feltekert hangerő objektíve máris mértéktelenül, négyzetesen fel van tekerve, és ezt az ellentmondást a hétköznapokban észre sem vesszük.

A „gonosz" harmadik oka az ártó szándék, ami épp a céljaink tudatos eléréséből következik, annak egy diszfunkciója. A homo sapiens teleologikus, vagyis kitűz egy jövőbeni célt, és a logikáját annak elérésére hangolja. Az ártó szándék mögött általában egy nem szándékosan okozott kiinduló sérelem áll, hétköznapi példa: két szomszéd gazda évek óta jól együttműködve műveli a földjét, tiszteletben tartva a telekhatárt. Az egyik gazda megbetegszik, a másik pedig jóindulatból belekapál a földjébe, hogy ne verje fel a gaz. Végül is, ha a szomszéd földje gazmentes, az neki is jót tesz. Azután ha már megkapálta, vet is bele, miért ne hasznosítaná a területet a szomszéd betegsége alatt? A felgyógyult szomszéd viszont úgy látja, hogy elorozták a földjét, és elégtételt akar venni. A nem szándékolt sérelemből így lesz a sértettben szándékos rossz akarat, amely már kifejezetten ártani akar, olyan céltudatos intelligenciával, amilyennel csak a homo sapiens rendelkezik. Sok millió hasonló példát látunk világszerte, és jól ismerjük a visszavágás logikáját. Akibe véletlenül belerúgtak egy kicsit, az szándékosan vissza akar rúgni, jó nagyot, és minél többször. Belülről úgy érzi, hogy abszolút nem rossz akaratból, hanem nemes erkölcsi megfontolásból cselekszik, hogy elvegye a rugdosó kedvét a jövőbeni rugdosástól, móresre tanítva az illetőt. A móres szó a latin mores-ből származik, és erkölcsöt/szokásrendet jelent.

Paradox módon, amikor ártó szándékkal növeljük a világban a „gonosz" szintjét, jónak, nemesnek, erkölcsösnek érezzük magunkat. Ennek az oka a pszichológiából ismert énvédelmi mechanizmus, mindenkor ideális állapotban akarjuk tartani az énképünket. Szeretnénk magunkat a lehető legjobb emberként látni akkor is, ha ehhez sok-sok adatot kell figyelmen kívül hagynunk, illetve szelektíven félreértelmeznünk. A félreértelmezés és a felelősségtől való szabadulás bevált stratégiája a tehermentesítés, amikor a belőlünk kiinduló rossz okát kivetítjük valami/valaki másra, praktikusan egy ördögre/démonra, vagy a megszemélyesített Gonoszra: Ő tehet róla, mi továbbra is jók vagyunk, mindenkinek csak jót akarunk, az énünk ideális képet mutat. E téren szándékosan vakká, vagy legalábbis gyengén látóvá tesszük magunkat a tényekre.

Ennek agyi hátterét a következő részben nézzük meg közelebbről.

2016. november 7., hétfő

Nem szabadulhatsz a gonosztól 1. rész

...mert benned lakik, veled él, és veled marad a földi életed végéig. Azonban a helyzet sokkal örömtelibb, mint amilyennek elsőre hangzik.

Az úgynevezett „gonosz" témája kétezer éve sláger a nyugati civilizációban, egyes keresztények ördögök légiói ellen hadakoztak képzeletben, és ma is vannak olyan szélsőségesek, akik minden rossz mögött ördögöt látnak. Jézus tanításában viszont a gonosz sosem hangsúlyos, sosem egyértelmű, hogy a kortársak világnézetéhez alkalmazkodik-e e téren, vagy egy tényleges objektív léttel bíró külső gonoszról van-e szó. A becsületes válasz: nem tudhatjuk. 

A mindenható Isten elvben akárhány angyalt és ördögöt teremthetett, és tetszőleges szerepben működtetheti őket, de a gyakorlatban mi értelme, mekkora hozzáadott értéke lenne annak, hogy szabadon grasszáljanak a végtelenül jó és szerető Isten által teremtett földi világban? Miközben Newton almája szemlátomást lefelé esik, merre tolják az ördögök, és merre az angyalok? Erre nincs sem válasz, sem adat, még csak munkafeltevés sincs. Vagy miközben az öngyilkos lefelé zuhan a hídról, merre tolják az ördögök, és merre az angyalok? Már a kérdés is zavarba ejtő. A hétköznapi életünkben, azaz hétfő reggeltől szombat estig egyszerűen nem hiszünk természetfeletti lények aktív közreműködésében, bármit is mond erről a vallási modellünk vasárnapi célra. Aki vasárnap ragaszkodik az ördöghöz, az hétfőtől szombatig skizofrén állapotba kerül, szakadékot támaszt a vallási és a hétköznapi felfogása közé. Miközben az lenne a cél, hogy a keresztény ember vasárnapi és hétköznapi élete harmóniában legyen egymással. A harmónia az ésszerű gondolkodás eszköztárával a „gonosz" témakörében is megteremthető.

Az alábbi írásban a „gonosz" modern értelmezésére teszek kísérletet, hátha plauzibilisnek találtatik a modell, hátha sokak életébe hoz megnyugvást, fényt és boldogságot. Nem akarom felülírni a Bibliában foglaltakat, inkább mai keretbe helyezve szeretném felragyogtatni a Biblia kincseit.

Hogy miért van rossz a világban, arra kielégítő és meggyőző választ ad három emberi tényező: 1. az önzés; 2. a mértéktelenség; és 3. az ártó szándék. Nincs a világban olyan negatív jelenség, amely mögé nézve ne találnánk meg a három tényező egyikét, vagy akár többet is egyszerre. Ha emberi tényezőkkel meg tudjuk magyarázni a negatív jelenségek mindegyikét, akkor miért ragaszkodnánk külső ördögökhöz? A természeti katasztrófákat persze erőltetett lenne csak emberi tényezőkre visszavezetni, de amilyen mértékben ezek ártanak nekünk, olyan mértékben már vissza lehet őket vezetni a fentiekre. 

Egy földrengésnek vagy egy szökőárnak aligha oka az önzés. De annak, hogy a földrengésbiztosra tervezett épületekből kilopták a cementet, és hogy árveszélyes területen jelentős számban élnek szegény emberek, már nagyon is oka. A globális felmelegedésnek pedig jól tudjuk, hogy alapvető oka a mértéktelenség. 

A társadalmi problémákért eddig is emberi tényezőket tettünk felelőssé, csak a jellemhibákat konstrukciós problémaként írtuk le, miszerint a társadalom tehet róluk. Elértük az eddigi legjobb társadalmi berendezkedést (a kapitalista jóléti demokráciát), következetlenek lennénk, ha még ebben is konstrukciós hibát látnánk, miközben nem tudunk nála jobb konstrukciót. Ideje szembenézni azzal, hogy a fennmaradó társadalmi problémák (ha egyáltalán beszélhetünk ilyenekről) oka már csakis az egyéni és kollektív önzés, a mértéktelenség, valamint az ártó szándék. 

Mindhárom jellemhiba belőlünk fakad, bennünk él, és elválaszthatatlan a homo sapienstől, mert mindháromnak biológiai alapja van. Valójában nem is igazi jellemhibák, pontosabb lenne a kontextushoz képest inadekvát, diszfunkcionális vagy kontraproduktív magatartásformáknak nevezni őket.

A biológiai háttéret a következő részben vizsgáljuk meg.

2016. november 4., péntek

Erőleves kételkedőknek

Számos irreális elvárás/vélekedés fogalmazódik meg - többek között keresztények részéről is - a kereszténységgel kapcsolatban, ami jelentős gátja annak, hogy a benne rejlő potenciális többletérték megvalósuljon az emberiség javára. Az alábbiakban az önfelszámolást fontolgató keresztényeknek állítottam össze néhány gondolatot az önbizalmuk helyreállítására.

1. A kereszténység állítólag logikátlan. Tévedés, valójában a judaizmus logikátlan, vagyis a kereszténység judaista eszenciája hordoz ésszel nehezen befogadható elemeket. (Pl. az igazságos Isten miért bíz kizárólagos küldetést egy miniatűr törzsszövetségre, miért kell kiváltani az embert az „ősbűnből", miért a Fia kereszthalálával és feltámadásával vezeti be a messiási kort, miért kell ehhez még Szentlélek is. Ezek mind judaista koncepciók, a keresztények egyszerűen átvették a judaista apostoloktól az egész csomagot.) A kereszténység annyit tett rá a judaizmusra, hogy egyetemes, demokratikus, humanista és befogadó. Ez mind pozitív és ésszerű érték. A judaisták ma is töretlenül, kitartóan, meggyőződéssel hisznek a teljes judaista csomagban. Meg vannak róla győződve, hogy az egész emberiség a csomaghoz fog alkalmazkodni, és nem fordítva. Aki tehát a józan ész fényében kritizálná a kereszténységet, az kételyeivel forduljon a legközelebbi rabbihoz, és kérjen választ. Ha nem teszi, lássa be, hogy semmi oka pont a kereszténység ésszerű voltát kritizálni akkor, ha a kritikáját - bármilyen oknál fogva - nem szeretné a megfelelő forrás felé megfogalmazni.

2. A kereszténység állítólag zsidóellenes (nem antiszemita, mert a szemiták 98%-a muszlim arab, így az antiszemita szó teljesen értelmetlen). A keresztények és a „zsidók" között valóban van szembenállás, de erősen pontatlan ezt zsidóellenességnek nevezni, mivel kölcsönös, és lényegében a Messiással kapcsolatos vita. Jézus a korabeli zsidók egy része szerint tényleges judaista Messiás, aki elhozta a messiási kort az egész emberiség számára. Ebből az irányzatból lett a „kereszténység", vagyis a globális messiáskövető mozgalom. A korabeli zsidók másik része szerint pedig Jézus mindössze egy sikertelen messiásjelölt volt a sok közül, ez az irányzat ma is várja a Messiást (nagyjából olyan kritériumokkal, amilyeneknek Jézus megfelelt az Újszövetség szerint), és rabbinikus judaizmusnak nevezi magát. A messiáskövetővé lett zsidók sokáig igyekeztek meggyőzni, azaz Jézus messiásságát elfogadóvá tenni nemzettársaikat, ők pedig judaista eretnekként üldözték őket (tehát nem a keresztények a zsidókat, hanem fordítva, a rabbinikus zsidók a messiáskövető zsidókat). Végül Kr.u. 82-ben a rabbinikus judaisták kiátkozták a messiáskövető judaistákat, és az akkori átkot („A názáretiben hívő eretnekek haljanak gyors halált, és töröltessenek az Élők Könyvéből.") 12. „áldás" néven ma is elimádkozzák, naponta háromszor. Ami enyhén szólva arra utal, hogy a rabbinikus judaistákban igen erős ellenérzések élnek a messiáskövetőkkel szemben. Ezek az ellenérzések a kizárásról, az elutasításról, az intoleranciáról és a rossz akaratról szólnak, miközben a keresztény érzések középpontjában a befogadás és az egyetemes jó akarat áll. Ha valakinek szégyellnivalója van ebben a messiásvitában, akkor az a rabbinikus judaista oldal. Egy messiáskövetőnek semmi oka szégyenkezni a befogadás, a demokratikus szemlélet, a tolerancia és az egyetemes jó akarat miatt.

3. A kereszténység állítólag képmutató. Mitagadás, vannak olyan keresztények, akik borkortyolás közben szeretnek vizet prédikálni, vagyis aszkétaként pózolni. Az emberiség nem keresztény része viszont - ennél a hasonlatnál maradva - nem prédikálja ugyan a vizet, ám vedeli a bort. Megannyi nem keresztény pedig világi humanizmust prédikálva irtja embertársait, pl. ma a Közel-Keleten. A középút a bor mértéktartó kortyolgatása lenne úgy, hogy a prédikáció is az egyensúlykeresésben való kiteljesedésről szóljon. A kereszténységnek - azaz a messiási kor egyetemesen igazságos etikájának - célja a földi és égi boldogság összehangolása, többek között heteroszexuális monogámiával, az emberlét örömeinek mértéktartó megélésével, a javak egyszerre teljesítményelvű és szolidaritáselvű felhasználásával. Ennek az elképzelésnek nem felel meg a víz prédikálása, sem a bor vedelése, még kevésbé felel meg az emberirtó világi „humanizmus". A keresztényeknek minden okuk megvan büszkélkedni a világbajnok messiási etikával, amelynek a megélésére törekednek. Tehát nem a saját emberi implementálási próbálkozásaikra lehetnek büszkék, hanem arra az időtlen érvényű egyetemes, demokratikus, igazságos és tökéletes tanításra, amelyet a judaista Messiástól kaptak, és amely az egész emberiség boldog kiteljesedésének záloga.

4. A keresztények állítólag nem létező dolgokban hisznek. Nos, ha munkafeltevésként abból indulunk ki, hogy Isten egyszerűen nincs, akkor ugyanolyan szilárd alapon állunk, mint aki a pénzben hisz. Pénz és bankrendszer sincs objektív létezőként, mégis működteti és kvázi-objektívvé teszi a belé vetett hit/bizalom (v.ö. gazdaságbizalmi index). Tehát ha Isten egyáltalán nem létezne objektív létezőként, akkor is működne a belé vetett hit által. Ha Isten egyáltalában nem lenne, Jézus önáldozata akkor is megerősítené azt a gyakorlatban működő etikát, amelyre a nyugati jóléti (felvilágosult, humanista, liberális demokrata) civilizáció épül, és amely nélkül rövid úton összeomlik. Mármost, senki ép eszű ember nem akarja eltörölni a pénzt és a bankrendszert olyan alapon, hogy nem bír objektív léttel, azaz közbizalom által működtetett jóléti kitaláció, fikció, mítosz. Következetlen lenne hasonló alapon a kereszténység ellen törni. A gyakorlati eredmények akkor is legitimálnák, és indokolnák a fenntartását, ha Isten tudhatóan nem létezne. Az objektíve tudható Igazság ezzel kapcsolatban, hogy Isten léte tudományosan nem igazolható, és nem is cáfolható, mert a tudományos módszertannal megragadhatatlan, a fizikai-érzékszervi világunkon kívül eső (metafizikai) kérdés. A pénz és a humanista istenkép annyiban hasonlít egymásra, hogy ha bármelyik be lenne tiltva, ösztönös törekvéseink miatt hamarosan újra létrejönne pénzpótlék vagy istenpótlék formájában, olyan erősen vágyunk mind a javak cseréjével elérhető anyagi jólétre,  mind az Istenre hivatkozó etikai együttműködéssel elérhető közösségi jólétre. Viszont míg a pénz objektív létére nulla jel utal a világban, Isten objektív létének számos jele tapasztalható intuitív módon, azaz nem tudományos megfigyelés, hanem a lélek mélyéről feltörő bizonyosság formájában.

5. A keresztény istenkép állítólag sötét és elnyomó. Tévedés: bár vannak ilyen benyomást keltő emberek, a keresztény istenkép a filozófiai lényegét tekintve humanista, demokratikus, befogadó, fényközpontú, boldogságelvű és kiteljesítő. Aki nem hiszi, tanulmányozza az alternatívákat, ideértve a világi liberális politikai korrektség nevű pótistenképet is.

Akinek maradt még kételye a kereszténységgel kapcsolatban, írja meg kommentként.