A „gonosz" mögött - mint az előző részben láttuk - az emberi önzés, mértéktelenség és ártó szándék áll, az alábbiakban ezek biológiai hátterét vizsgáljuk meg.
Az önzés az élet természetéből adódik: minden élőlény kénytelen magáról gondoskodni, mert túlélésre van programozva, és más nem fog helyette gondoskodni a túléléséről. Az öngondoskodás időnként átcsap önzésbe, ha indokolatlan érdeksérelmet okoz másnak. Öngondoskodás enni, hogy éljünk, önzés mások ételét elenni csak azért, hogy jó kövérek legyünk. Az öngondoskodás az ember alatti élőlények között is gyakran átmegy önzésbe, és mivel ezekben az egyszerűbb élőlényekben egyáltalán nincs önmérséklet (amihez önreflexióra lenne szükség), ez napi szinten csendes ökokatasztrófákhoz vezet. Észre sem vesszük, amikor például az amerikai mókusok - emberi nézetben önző módon - kiszorítják az európai mókusokat, holott utóbbiak számára ez igazi hangos katasztrófa. Az önzés tehát az életből, közelebbről az öngondoskodásból és az önmérséklet hiányából következik. Az állatvilág semmit sem tehet az önzés ellen, mert az állatoknak nincs önreflexiójuk. Nekünk viszont van, mi tehetünk a saját önzésünk ellen. Fontos felismerni a túlélés szempontjából indokolt öngondoskodás és a már indokolatlan önzés közötti határt.
Az önzést lehetővé tevő mechanizmus, a mértéktelenség a „gonosz" második oka: az élet mindent elborít ott, ahol a túlélés feltételei adottak, sőt ott is, ahol szerintünk nem adottak, például az óceánok mélyén vagy a sarki jégvilágban. Az egy- és többsejtű szervezetekben nincs belső hang, amely arra intené őket, hogy „elégedjetek meg ennyivel", „örüljetek az eddigi eredményeknek", „ne törekedjetek teljes uralomra". Nincs ilyen hang a növényekben, a rágcsálókban, az emlősökben, de még a főemlősökben sem, mert önreflexióval és a belőle adódó lelkiismerettel kizárólag a homo sapiens rendelkezik. A sejtek élettörekvéseit nincs, ami leállítsa, ők mindig elmennek a falig, addig terjeszkednek, amíg tudnak. A mértéktelenség másik hajtóereje a megszokás: a kábítószer másodszor már nem úgy hat, egyre több kell belőle; a vízezés mellett élő emberek rövid idő múlva nem hallják a vízesés hangját, mint ha nem is létezne. Az emberi hallásgörbe négyzetes, vagyis kétszeres hangerőhöz objektíve négyszeres hangteljesítmény kell, négyszeres hangerőhöz pedig tizenhatszoros. A mértéktelenség tehát nem csak minden egyes sejtünkbe, hanem az idegrendszerünkbe és az érzékelésünkbe is bele van kódolva. Szinte csoda, hogy az önreflexiónk/lelkiismeretünk segítségével egyáltalán képesek vagyunk némi önmérsékletre - még ha nem is sokra. A leszokni igyekvő dohányos nemes elhatározással indítja a napot, miszerint „ma egy szálat sem". Este aztán csalódottan állapítja meg, hogy „ma sem sikerült leszoknom, majd holnap". Ilyenek vagyunk, díjazandó már az erőfeszítés is. Lassan, kis lépésekben, vissza-visszaesve azért képesek vagyunk haladni a kitűzött céljaink felé, miközben objektív mértékletességre nincs esélyünk, mert a szerintünk mértékletesen feltekert hangerő objektíve máris mértéktelenül, négyzetesen fel van tekerve, és ezt az ellentmondást a hétköznapokban észre sem vesszük.
A „gonosz" harmadik oka az ártó szándék, ami épp a céljaink tudatos eléréséből következik, annak egy diszfunkciója. A homo sapiens teleologikus, vagyis kitűz egy jövőbeni célt, és a logikáját annak elérésére hangolja. Az ártó szándék mögött általában egy nem szándékosan okozott kiinduló sérelem áll, hétköznapi példa: két szomszéd gazda évek óta jól együttműködve műveli a földjét, tiszteletben tartva a telekhatárt. Az egyik gazda megbetegszik, a másik pedig jóindulatból belekapál a földjébe, hogy ne verje fel a gaz. Végül is, ha a szomszéd földje gazmentes, az neki is jót tesz. Azután ha már megkapálta, vet is bele, miért ne hasznosítaná a területet a szomszéd betegsége alatt? A felgyógyult szomszéd viszont úgy látja, hogy elorozták a földjét, és elégtételt akar venni. A nem szándékolt sérelemből így lesz a sértettben szándékos rossz akarat, amely már kifejezetten ártani akar, olyan céltudatos intelligenciával, amilyennel csak a homo sapiens rendelkezik. Sok millió hasonló példát látunk világszerte, és jól ismerjük a visszavágás logikáját. Akibe véletlenül belerúgtak egy kicsit, az szándékosan vissza akar rúgni, jó nagyot, és minél többször. Belülről úgy érzi, hogy abszolút nem rossz akaratból, hanem nemes erkölcsi megfontolásból cselekszik, hogy elvegye a rugdosó kedvét a jövőbeni rugdosástól, móresre tanítva az illetőt. A móres szó a latin mores-ből származik, és erkölcsöt/szokásrendet jelent.
Paradox módon, amikor ártó szándékkal növeljük a világban a „gonosz" szintjét, jónak, nemesnek, erkölcsösnek érezzük magunkat. Ennek az oka a pszichológiából ismert énvédelmi mechanizmus, mindenkor ideális állapotban akarjuk tartani az énképünket. Szeretnénk magunkat a lehető legjobb emberként látni akkor is, ha ehhez sok-sok adatot kell figyelmen kívül hagynunk, illetve szelektíven félreértelmeznünk. A félreértelmezés és a felelősségtől való szabadulás bevált stratégiája a tehermentesítés, amikor a belőlünk kiinduló rossz okát kivetítjük valami/valaki másra, praktikusan egy ördögre/démonra, vagy a megszemélyesített Gonoszra: Ő tehet róla, mi továbbra is jók vagyunk, mindenkinek csak jót akarunk, az énünk ideális képet mutat. E téren szándékosan vakká, vagy legalábbis gyengén látóvá tesszük magunkat a tényekre.
Ennek agyi hátterét a következő részben nézzük meg közelebbről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése