Az európai keresztényüldözés a Sátán dühödt reakciója - nyilatkozza egy keresztény a mandiner.hu-n. Szimbolikus kijelentésként ezzel semmi gond, pragmatikus-hétköznapi szinten meg annál több. A sátántéma megér egy misét. Sátán (más néven Belzebub, Ördögök Fejedelme, Világ Fejedelme, Főgonosz, Megosztó, Szétszóró, stb.) testesít meg minden rosszat a világban és az emberi lélekben, ő kínál almát Évának, ő visz kísértésbe, ő duruzsol a fülbe, ő dolgozik a lélek mélyén Isten és úgy általában a jóság ellen. Keresztény (konkrétan: katolikus) prédikációk keretében gyakorta elhangzik az is, hogy Sátán legnagyobb trükkje, hogy elhiteti velünk, hogy nem is létezik. Értelemszerűen, egy nem hívő szerint Sátán tényleg nem létezik, ahogy persze Isten sem.
Sátán személyes létezése teológiai szempontból nem szükségszerű, hiszen ha Isten a fény, Sátán az árnyék, elfogadhatjuk-e úgy a fény személyes létezését, hogy az árnyékét meg nem? Nagyon is. Az árny nem konkrét létező, hanem a fényhiány elvont fogalma, jelenségszintű létező. Persze, ha az árnyék mint jelenség létét sem fogadnánk el, akkor már túlzásba esnénk, szembefordulnánk a tapasztalati valósággal. Isten egy keresztény számára mindenképpen személyes létező, ám Sátán esetében egyrészt teológiailag nem egyértelmű a személyes létezés, másrészt kifelé nagyon nehezen kommunikálható. Ha Isten léte vitatott, akkor Sátán léte szuper- vagy hipervitatott. Egy nem hívő agya Istenről hallva 30 másodperc alatt zár le (lesz néhány ellenvetése "miért tűri a szenvedést" jeligére), Sátánról hallva meg 1 másodperc alatt (oltári baromság, punktum).
Hittől függetlenül, lehet-e megtestesítője Isten a világi közjónak, Sátán pedig a világi közrossznak? Ha így közelítünk hozzájuk, értelmet nyer a keresztény szóhasználat: amikor egy hívő Isten felé irányítja a gondolatait, tulajdonképpen a Közjóra fókuszál, a felé törekszik. Amikor meg Sátán kísérti, tudattalan/féltudatos impulzusok hatására elfordul a Közjótól, rövid távú érdekeire fókuszálva beáldozza a hosszabb távúakat. Jelenségszinten minden világi ember tapasztalati valóságával egybevág, hogy a Közjó néha rövid távú kényelmetlenség elviselését igényli az egyéntől, "jutalmul elnyeri" hosszabb távú érdekei teljesülését - tapasztalat továbbá, hogy ez nehéz, néha elviselhetetlenül az.
A világi teológia(sic) tételei többnyire kimondatlanok és kifejtetlenek, ám kilogikázhatók, részállításokból kikövetkeztethetők: a nem hívő ember számára is létezik etikai irányt mutató személyes jó és rossz, sőt még csoportszintű jjó és rrossz is, ami elég indok tüntetésre és a rrosszak elleni közös kiállásra. Az élet sem ér véget a halállal, hanem a jjó emberre emlékezők fejében folytatódik, és egy átlagos egyén is képes némi rövid távú önfeladásra, hogy elnyerje ezt az öörökszerű boldog létet. Ugyanakkor, a nem hívő elvi alapon (vagy kamaszos dacból) elzárkózik az említett fogalmak nagy betűs változataitól: neki ne mondják meg!!! központilag, hogy mi a Jó, a Rossz, a Közjó, hogyan nyerhető el az Örök Élet. Neki nem kell autokrácia, le vele! Ő szabadon akarja kidolgozni a maga és elvbarátai jjó, rrossz, stb. fogalomrendszerét, amit onnantól aztán dogmaként használ. A keresztény és a világi teológia közötti különbség végeredményképpen nem annyira a fogalmakban van, hanem a dacos attitűdben: a hívő többé-kevésbé elfogadja a központi tekintélyt az élete irányítására, a nem hívő pedig többé-kevésbé nem. A dac némi következetlenséggel a politikai tekintély és a tapasztalati erkölcs ellen irányul, a kereskedelmi/pénzügyi tekintély illetve az alternatív/forradalmi erkölcs elkötelezett megtartása már kevésbé zavarja.
Az egyetlen tartalmi különbség a hívő és nem hívő teológia között az emberképben van: egy keresztény szerint az emberben - a Közjót figyelmen kívül hagyó szabad akarat miatt - a rossz csírája is megtalálható, egy nem hívő dogmája szerint pedig minden ember jó a lelke (leg)mélyén, az esetleges rosszat a negatív előzmények tették bele. A gyilkost pl. bántalmazták gyermekkorban, ezért bánt most másokat. Ez a felfogás persze adós marad a logikai lánc lekövetésével, vagyis nem viszi végig a gondolatot, hogy ha mindenkit kizárólag a bántalmazó elődei tettek rosszá, akkor az első bántalmazónak még nem volt indítéka a bántalmazásra, azaz a rossz a semmiből ugrott (volna) elő. Ha mindenki csak azért pofozkodik, mert őt is megpofozta valaki, akkor az első pofozkodóról mit gondolunk? Egy nem hívő is kénytelen rövid úton elfogadni, hogy a "minden ember a lelke mélyén jó" állítás ábrándosan észszerűtlen, vagy hogy világlátásának része a büszkén vállalt következetlenség is.
Azaz a keresztényekre a nem hívő részint terminológiai félreértésből neheztel (talán eddig nem tudatosult benne, hogy Isten = Közjó, jjó–>Jó), részint meg mert úgy véli, hogy olyan butaságokban hisznek, amikben egyébként kénytelen belátni, hogy ő is, ráadásul dogmatikusan. Mindkét csoport felismerheti, hogy összeköti a világba vetettség. Végső és megnyugtató válaszunk nincs arra, miért van rossz és szenvedés a világban, de tapasztaljuk, hogy van. Azt sem tudjuk biztosan, hogy miért törekszünk a jóra, jjóra, Jóra, de döntő többségünk ösztönösen törekszik rá. Egy keresztény számára Isten és a Közjó a válasz mindenre, egy nem hívő számára pedig a jjó, ami gyakran a rrossz elleni tiltakozás formáját ölti, és soha nem jár tartósan kielégítő eredménnyel, amitől egy nem hívőben kialakul valamiféle "alapjárati" frusztrált pörgés, egy szükségesnek és közben elégtelennek is érzett nekifeszülés az iigazságtalan világnak. Ez a frusztráltság tör ki rendszeresen a "buták", "parasztok", "kispolgárok", "középosztály", "vaskalaposok", "erkölcscsőszök", keresztények, stb. irányába.
A neheztelés okaként Sátánt emlegetni a nem hívő célközönségnek azért haszontalan, mert 1 pillanatot (sem) ad az észszerű kommunikációra, míg Isten említése esetén van legalább néhány kihasználható másodpercünk érvekre és ellenérvekre agyzárta előtt. A nem hívőt valójában nem téríteni kell, az láthatóan nem megy, hanem vele együtt feltárni az implicit dogmatikáját és ráébreszteni, hogy miközben egész élete és baráti köre arra épült, hogy a világ legfinomabb gulyáslevesének receptjét mindenképpen egyénileg, önállóan és szabadon kell kikísérletezni, a gyakorlatban ő és barátai már majdnem feltalálták a szakácskönyvi változatot. A minimális különbséget pedig - miután ennyi munkát és időt fektettek a feladatba - most már érdemes megismerni.