Az Élet misztériuma

Majdnem közhely, hogy az emberi gondolkodás antropomorf. Mennyi új információt hordoz az, hogy az ember mindenről úgy gondolkodik, mintha a gondolkodás tárgya emberszerű lenne, emberszerűen viselkedne? Meglepően sokat, ha következetesen végiggondoljuk. Számunkra gyakorlatilag befogadhatatlan, hogy a világegyetem NEM emberszerű. Sehogy sem akarunk beletörődni. Ami emberré tesz bennünket (szakszóval: a homo sapiens differencia specifikuma), azzal egyedül vagyunk a látható-tapintható világban.

Antropomorf elgondolás alapján egy amerikai férfi úgy beszélgetett az alaszkai medvékkel, mintha egy ivóban társalogna a cimboráival - míg egy medve meg nem ette. Most már késő százszor leíratni vele, hogy „A medve nem olyan, mint az ember." Szintén antropomorf elképzelés, hogy az istenek emberszerűek. Logikai úton rájöhetünk, hogy mivel Isten (ha van) definíció szerint NEM földi emberszerű, legfeljebb egy lehet belőle, és semmilyen látható-tapintható tekintetben nem hasonlíthat ránk. Amikor azt mondjuk, hogy az ember Isten képére és hasonlóságára teremtett, akkor az örök lényegére (ha van ilyen), és nem a mulandó földi tulajdonságaira gondolunk. Az is antropomorf elképzelés, hogy az Élet magától értetődő, egyszerű adottság. A mi emberi életünk annak tűnhet, ezért úgy vélhetjük, hogy ugyanez a helyzet az Élet jelenségével.

Gondoljuk végig, mi kell az Élethez: anyagcsere, ingerreakció, szaporodás. Minden élő szervezet energiát szerez táplálkozással és ürítéssel, túlélésre optimalizáltan válaszol a külső ingerekre, és önmagához hasonlító szervezeteket állít elő. Ami nem így viselkedik, az nem él. Látszólag más a vírus, mert nincs önálló anyagcseréje - valójában egy gazdaszervezet anyagcsere rendszerére csatlakozva szerez energiát.

Az alábbi két példa segítségével képzeljük el, milyen szellemi-műszaki kihívás lenne megfejteni az Élet keletkezésének titkát, és Életet létrehozni.

Tegyük fel, mikroprocesszoros szaporodó robotokra bukkanunk. Szétszedjük a mikroprocesszort, megállapítjuk, hogy főleg szilíciumból és rézből áll. Úgy tudjuk, hogy szilícium és réz rengeteg égitesten található, tehát jó alapunk van feltételezni, hogy a világegyetem tele van mikroprocesszoros szaporodó robotokkal? Nem, amíg nem találjuk ki, hogyan jöhet létre szaporodásra is alkalmas mikroprocesszor az alapanyagokból. Ha erre nincs modellünk, akkor nincs jó okunk feltételezni, hogy ahol szilícium és réz van, ott mikroprocesszor is lesz. Amennyiben természetinek feltételezzük, a jelenség titkához kizárólag úgy juthatunk közelebb, hogy kitaláljuk és gyakorlati megfigyelésekkel igazoljuk, hogy a szilícium és a réz bizonyos körülmények között magától olyan mikroprocesszorrá áll össze, amely azután szaporodásra is képes. Amíg ezt a differencia specifikumot nem értjük, a jelenség lényegét nem értjük. Belátható, hogy a kihívás jóval nagyobb, sőt egész másról szól, mint hogy találunk-e szilíciumot és rezet a Marson vagy egy meteoritban.

A második példában tegyük fel, hogy szaporodó nanorobotot szeretnénk készíteni: olyan szerkezetet amely hosszú távon önjáró, túlélésre optimalizált módon reagál a környezeti ingerekre, és megtöbbszörözi önmagát. Amikor az első nanoszerkezeteket létrehozták, naiv cikkek jelentek meg arról, hogy a nanorobotok majd újabb nanorobotokat hoznak létre, és a miniatűr szerkezetek szürke ragacs formájában elárasztják a világot. Fontoljuk meg, mi kellene ehhez: olyan szerkezet, amely korlátlanul képes külső energiához jutni, túlélésre optimalizált válaszokat ad külső ingerekre, és szaporodik. Tudunk ilyen autót, fűnyírót, kenyérpirítót vagy számítógépet készíteni? Nem. Tudunk bármilyen efféle szerkezetet készíteni? Nem. Akkor mi okunk van feltételezni, hogy ami normál méretben nem megy, sőt távoli ötletünk sincs rá, az nanoméretben majd önmagától működni kezd? Semmi, ez a naiv feltételezés csak azt mutatja, hogy hajlamosak vagyunk alábecsülni az Élet differencia specifikumának misztériumát.

Naivitásunk egyfelől megmosolyogtató, másfelől triviális kiinduló pontra vezethető vissza: jól bevált, könnyű, praktikus és kellemes heteroszexuális eljárással rendelkezünk a saját magunk szaporítására, és ha nekünk megy, mint a karikacsapás, akkor bizonyára a holt anyagnak is menni fog. A szellemi fejlődés útján járva indokolt ezt az antropomorf feltevést is megfelelő kritikával kezelni.