Kinek-kinek a maga igazsága?

Kérem az olvasókat, hogy Argosz-szemmel figyeljék az alábbi soraimat, hátha csalok.

Trendi és kényelmes megoldásnak tűnhet, hogy nincs nagybetűs Igazság, csak egyenrangú kisbetűs igazságok vannak. Ám ez belső ellentmondáshoz vezet: az igazságok egyenrangúsága kisbetűs vagy nagybetűs igazság? Egyik változat sem működik.

Ha kisbetűs, akkor egyenrangú a többi kisbetűs igazsággal, vagyis aki szerint van nagybetűs Igazság, az nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja. Egy valóban egyenrangú igazságokból álló rendszer kénytelen tolerálni a vélt nagybetűs Igazságot. Ami automatikusan oda vezet, hogy a magabiztosan képviselt nagybetűs Igazság versenyelőnybe kerül a többi kisbetűs igazsághoz képest, és nem tudunk vele szemben alternatív nagybetűs Igazságot hangoztatni.

Ha az igazságok egyenrangúságát nagybetűs Igazságnak tételezzük, akkor pedig máris elismertük, hogy van nagybetűs Igazság, azaz megcáfoltuk a saját álláspontunkat. A kényelmes megoldás máris kényelmetlenné vált.

Mi van, ha azt mondjuk, hogy a „minden igazság kisbetűs és egyenrangú" állítás metaállítás, egy szinttel a többi felett van, ezért lehet nagybetűs? Nem segít, mert akármilyen szintű, a nagybetűs Igazságot nem ártana valamivel alátámasztani, és sajnos nincs mivel. Az, hogy a többi nagybetűsnek vélt Igazságot sem sikerül elfogadható módon alátámasztani, épp arra utal, hogy csak kisbetűs igazságok vannak. Vagyis az egyenrangúság vélelme kényszerűen kisbetűs igazság, a gyakorlatban nem képes versenyre kelni egy nagybetűsnek tételezett Igazsággal.

Mi van, ha a „minden igazság kisbetűs és egyenrangú" állítás egy rendszerközi összefüggés, és mint ilyen, mégis csak nagybetűs Igazság? Mondhatjuk, hogy bár közvetlenül nem igazolható, a priori belátással nagybetűsnek tekinthető? Nem mondhatjuk, mert minden nagybetűs Igazság hordozója a priori belátásra apellál alátámasztás helyett, így ha elfogadjuk, hogy a priori belátással nagybetűssé válhat egy Igazság, akkor mindenki vélt nagybetűs Igazságát is automatikusan nagybetűssé tesszük, így ezen a logikai útvonalon újra önellentmondásba kerülünk.

Mi van, ha a gyakorlati hasznosságra hivatkozva azt mondjuk, hogy „nem tudjuk ugyan, van-e nagybetűs Igazság, de tapasztalatunk szerint a nagybetűs Igazságok vitájába sokan bele szoktak halni, ezért viselkedjünk úgy, mintha minden igazság kisbetűs és egyenrangú lenne"? Ez is eredménytelen, mert egyrészt kiléptünk a logikai keretből, másrészt általában a nagybetűsnek vélt Igazság hordozója is meg van róla győződve, hogy az ő Igazsága a leghasznosabb. A hasznosság mércéjére hivatkozva szintén a vélt nagybetűs Igazság kerül előnybe.

Összegezve: az igazságok terén óhajtott tolerancia szükségképpen tehetetlenséghez vezet. A kisbetűs igazságokat tételező ember kénytelen tűrni a nagybetűsnek vélt Igazság intoleranciáját, különben következetlenné, azaz önkényessé válik. Furcsa lenne a vélt önkény ellen érvényes hivatkozás nélkül, egy alternatív önkény nevében fellépni. A gyakorlatban persze a legtöbb ember következetlenül intoleráns akkor is, ha formálisan a levezetetlen alapú toleranciára hivatkozik.

Csaltam-e valahol?

A téma iránt bővebben érdeklődők figyelmébe ajánlom Forrai Gábor Kortárs nézetek a tudásról című könyvét.