A szeretet ünnepe?

Karácsony állítólag az. De milyen szereteté? Azé a szereteté, amellyel úgy szerette Isten a világot és benne az emberiséget, hogy egyszülött fiát, a Messiást küldte neki ajándékba, hogy megkínozzák.

A Messiás kereszthalála és feltámadása pedig elhozta az emberiségnek a zsidó jóslatok szerinti aranykort (ez a posztmillenáris felfogás). Illetve egyes vélekedések szerint az aranykor előtti várakozást (premillenáris felfogás). Tehát 2000 éve a Messiási Aranykorban élünk. Vagy nem. Poszt- vagy pre-. Egyelőre egyéni meglátás kérdése.

Akárhogy is, Karácsony az emberiség valódi javát elősegítő isteni szeretet ünnepe. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha Isten azt mondja Jézuson keresztül: "legyen kolbászból a kerítés; és lőn". Vagy: "buli van, szórjatok szét helikopterből ezerkvadrillió dollárt, hadd vegyenek belőle cukorkát, úszómedencés villát, élethosszig tartó mámort". De nem ez történt, és valószínűleg az emberiség érdekében.

Karácsony jó alkalom arra, hogy végiggondoljuk, miért nem kolbászkerítés. Miért kiüresítés, szenvedés, önáldozat, feltámadás? Hogy lesz a szenvedésbe merülésből felemelkedés, erő, világuralom, szeretetparancs, közjólét? Ezt a dramaturgiát éljük át Húsvétig.

Mit kérjünk karácsonyra?

Sok-sok egyéni kívánságunk mellé tegyünk oda egy közöset: kormányképes benyomást keltő ellenzéket kérünk a karácsonyfa alá. Olyan ellenzéket, amelyik nem handabandázik (megdöntendő patásördögről, pokolbugyor országról, antidemokratikus többségről), hanem átgondoltan fogalmaz, összefüggő elképzelésekkel áll elő. Pozitív, építő jellegűekkel.

Szemben a jelenlegi kommunikációval, miszerint: Mo. egy Mucsa, tajparasztokkal, akiknek földesúrként megparancsoljuk kegyes jókedvünkben megengedjük, hogy ránk szavazzanak, cserébe nem küldjük el őket naponta a csába. Csak kétnaponta. Hiszen toleráns és emberijogbajnok ejropéerek vagyunk, ennek csalhatatlan jeleként üzenjük a határon túliaknak, hogy szíveskedjenek elromán/szlovák/ukrán-osodni. Mert mi merünk kicsik lenni, bátran és szabadon betagozódni a nemzetköziségbe, amelynek úgysincs alternatívája (cserébe magánbaksist várunk, pszt), és magától értetődik, hogy teljességgel idegen tőlünk a korrupciónak minden olyan formája, amelyből bennünket kihagynak.

E helyett olyan ellenzéket kérjünk karácsonyi szalaggal átkötött díszpapír csomagolásban, amelyik a saját visszhangkamráján kívül is képes 50,1%-os népszerűséget elérni a gyakorlatias üzeneteivel, amelyik mer szabadon, bátran kormányképesnek tűnni a közjó érdekében, nem csak elmagyarázni, hogy "mit miért nem lehet". Olyan ellenzéket kérünk, amelyik négy páros lábbal elbukott nagyszigorlat után tisztességesen felkészül az ötödikre; és amelyikre a választó ezúttal "rábízhatja a macskáját".

Ha e kívánságunk nem teljesíthető, akkor legalább olyan ellenzéket szeretnénk, amelyik soha nem akar kijönni a visszhangkamrájából, önelégülten pörgeti a hörcsögkerekét, és nincs igénye munkakapcsolatba kerülni az azon kívüli valósággal.

A tanárbérekről

Most, hogy időarányosan jól alakult az uniós pénzek helyzete, azaz egyelőre semmi sem vész el, noha jövőre jó néhány feltételt kell teljesíteni a folyósításhoz; esedékessé vált a januárra ígért pedagógusbér-emelés. Ám ha az egészségügy tapasztalatait vesszük alapul, ettől nem várható rövid távon oktatási Kánaán.

Az orvosi fizetések emelése jelentős többletkiadást már eredményezett, de mert ezzel párhuzamosan betiltották a hálapénzt, ugrásszerű javulást még nem hozott. Sőt, egyes csúcsszakemberek kétmilliós vagy a feletti fizetéssel is külföldi munkát vállaltak inkább. Nem javult a kórházak felszereltsége, és az egészségügyi dolgozók fizetése is legfeljebb vidéken emelkedett annyival, hogy elégedettek lehetnek. Továbbra is hosszúak a várólisták, esetleges az ellátás, összességében: mintha feneketlen vödörbe öntöttük volna a pénzt.

Szerencsére a pedagógusszakma kevésbé van kitéve agyelszívásnak (ritka, hogy középiskolai tanári diplomával valaki külföldre menjen tanítani), az infrastruktúra sem olyan visszahúzó (a hiányzó fénymásoló papír persze probléma, de mégsem akkora, mint a hiányzó sebészolló vagy kötszer), és a nem tanári munkakörök (pl. portás, takarítónő) hozzájárulása is kisebb a sikerhez, mint az egészségügyben az ápolónőké. Ámde az ígért emelés is sokkal kisebb, mint az orvosoké, így a tőle remélhető változás eleve szerényebb.

Megeshet, hogy a januári emelésnek végül senki sem örül, mert 1. akár infláció alatti lehet; 2. cserébe esetleg újabb pluszterheket raknak a tanárok vállára; 3. semmi más nem változik, többek között marad a tanterv és annak felfogása, amitől számos pedagógus haja áll az égnek. Megtorpan a rendszerváltó lendület, csalódottak lesznek a baloldali aktivisták; más problémákra kell felülniük.

Akárhogy is, három hét múlva január, így akibe még beleszorult mondanivaló ez ügyben, gyorsan kell előadnia, mielőtt okafogyottá válik.

EU-póker kezdőknek

Korai lenne eredményt hirdetni az uniós támogatások felfüggesztéséről/folyósításáról szóló izgalmas játszmában? Lehet, ám így sokkal érdekesebb. A felek ráutaló magatartásából már kiolvasható a várható kimenetel.

Mint ismeretes, "korrupcióval kapcsolatos aggodalmak" miatt, és az orvoslásukra tett magyar lépések ellenére, az EU Bizottsága a hazánknak járó fejlesztési pénzek egy részének felfüggesztését javasolja, és amennyiben év végéig nem változik a helyzet, jelentős összeg (7,5 milliárd euró, azaz 3000 milliárd forint) végleg elvész. Az érdekeltek elszántan farkasszemet néznek és pókerarcot vágnak, jelezve, hogy akkora royal flush van a kezükben, mint ide az Eiffel-torony. Megeshet persze, hogy blöffölnek.

Közben folyik két párhuzamos ügy, amelyben Mo. egyet nem értést (ha úgy tetszik, vétót) helyezett kilátásba: az Ukrajna támogatására felveendő uniós hitel és a globális minimumadó bevezetése. Mindkét esetben megkerülhető a teljes egyetértés, de mindkét esetben bonyolult.

Kulisszák mögött, a jelek alapján elképzelhető még, noha adat értelemszerűen nincs rá, egy harmadik folyamat: egy "nézzük csak, ki bizonyul korruptabbnak" nevű politikai játszma, amelyben épp most bukott meg egy prominens szocialista képviselő.

Utóbbi elem lehet az az átbillenési pont, amelytől kezdve kirajzolódik a várható forgatókönyv: a forrásfelfüggesztést december végére feloldják vagy minimum haladékot adnak a forrásvesztésre (pl. fél évig mégsem vész el végleg a pénz), cserébe Mo. mégsem vétózik. Lehetnek alváltozatok erre a témára, de a lényeg nagy valószínűséggel így valósul meg.

Ellenpróba: ha másképp alakulna, az politikailag túl sokba kerülne a résztvevők valamelyikének vagy mindegyikének, ezért nagy meglepetés lenne, ha esetleg másképp alakulna.

Nietzsche megértése felé

Szokás őt tisztelettel, nagy filozófusként emlegetni. Meg a nácizmus megalapozójaként. Míg az előbbi vélekedés legfeljebb nehezen érthető költői nyelvezetének szólhat, utóbbi legalább félig helytálló. Nietzsche filozófusnak meglehetősen kicsi volt (ami, ha költőként akart volna érvényesülni, senkit nem zavarna), és a nácizmus mellett a kommunizmust is megalapozta, továbbá minden, a kisembert fogaskerékként vagy bezúzandó selejtként kezelő embertelen totalitarizmus szellemi atyja lett.

Úgy kezdődött, hogy elolvasta Schopenhauer A világ mint akarat és képzet című művét, amely minden levezetés nélkül, ex cathedra kijelenti, keleti mintára, hogy a világ lényege az akarat, és hagyományos értelemben vett valóság nem létezik. (Bármit is mutasson mikroszkóp, méterrúd, mérőműszer.) Második impulzusként Darwintól értesült, hogy a fajok (így a homo sapiens is) alighanem egyszerű élőlényekből, mechanikus véletlenek közvetkezményeként álltak elő és érték el mai formájukat.

Akarat -> természetes kiválasztódás. Ezen morfondírozott egy ideig, majd arra jutott, hogy a dolgok lényege a hatalomvágy és a gyengék kihullása a rostán, és hogy jól van ez így, sőt még elő is segíthető (pl. mert a faj nemesítését szolgálja). Ezen a ponton siklott ki az életműve.

Nietzsche szerint ha természetes kiválasztódás, akkor definíció szerint nincs Isten. Isten halott - állította elhíresült mondatában. (Nem merült fel benne, hogy az evolúció elindítása is lehet isteni tett.) Ha nincs Isten, akkor a kereszténység a maga érzelgős "szeretetével", "könyörületével", "kegyelmével", "megbocsátásával" csupán téveszme, hiszen a természet láthatóan nem kegyelmez. Legyen tehát az új etika alapja, hogy az erős akaratú nem érzelgősködik, igájába hajtja a gyengét. A könyörtelen szociál-darwinista szelektálógépet Emberfeletti embernek (Übermensch) nevezte. Ő már a Darwin által leírt nemesedési folyamat produktuma. A világot tehát nem a szegények, nem is a békességszerzők, hanem az Emberfeletti emberek fogják örökölni, akik a természetes szelekció során állnak elő és lesznek egyre gyorsabbak, erősebbek, könyörtelenebbek... (Nem jutott eszébe az sem, hogy a humánumot meghaladó Emberfeletti ember valójában emberalatti inkább.)

Hol döccen a logika? Ott, hogy az ember tapasztalható állapota ma és már több tízezer éve, hogy együttműködő, érzelmes, társas lény. Ha munkafeltevésként azt mondjuk, hogy véletlen folyamatok eredménye, akkor "véletlenül" érzelmes és nem könyörtelen. A különbség a bibliai teremtéstörténet és az evolúciós modell között nem az, hogy az egyik teljes badarság, a másik tudomány, hanem hogy az egyik egyetlen nagy lépéssel magyarázza érzelmességünk kialakulását (a szervetlenből való teremtéssel), míg a másik sok ezer-millió-milliárd kis lépéssel. Az eredmény azonban ugyanaz, mint azt némi ön- és emberismeretre szert téve tapasztaljuk. Következésképp, minden kor etikájának alapja, hogy az ember együttműködő, érzelmes, társas lény. Ez a "gyári" állapotunk, ebből kell kiindulni.

Az ötlet, hogy ha már a szervetlen világból származunk, magatartásunk is legyen szervetlen, szívünk mint a kő, nem csak a teremtés szemszögéből helytelen, hanem az evolúciós kis lépések során bekövetkezett minőségi változást is tagadja, tehát evolúciós megközelítésben is téves. Érdemes ezt végiggondolni a hitről folytatott vitákban: az evolúció nem érvényteleníti a teremtéstörténetet, hanem bonyolultabban, ezáltal nehezebben befogadhatóan adja elő. Nietzsche életműve az ékes bizonyíték, hogy evolúciós tudattal könnyebb embertelen téveszmékre jutni, mint teremtéstudattal.

A 20. század hirhedt diktátorai mind úgy vélték, hogy alattvalóik rezsimellenes tettekért sőt gondolatokért is szabadon kínozhatók, bebörtönözhetők, agyonverhetők, legyilkolhatók. Lelkiismeretük nem volt, vagy ha néha megszólalt, magasztos céljaikkal indokolták a tömeggyilkosságot. Valódi Übermenschek voltak nietzschei értelemben, csak aztán az emberiség úgy döntött, hogy nem jó ez így, az egyénnek (akár mert Isten képmása, akár mert csak...) értéke van.

Ebből következően Nietzsche emberéletet negligáló, szervetlen "filozófiájának" meg nincs.

Megoldás az ukrajnai konfliktusra

A megoldás háromtényezős képlete egyszerű és tévedhetetlen.

1. Ukrajna katonailag nem tudja megnyerni ezt a háborút. Nem tudja megvédeni/visszafoglalni területének minden négyzetcentijét, és pláne nem az oroszok lakta régiókat. (Bármennyi fegyvert és katonai segítséget is kap, belátható, hogy ez nem fog menni. Nem most vesztette el a lehetőséget, hanem amikor nemzetépítéstől megrészegülve elkezdte lábbal taposni egyebek közt az orosz kisebbség jogait.)

2. Oroszország meg történelmi léptékben nem tudja megnyerni a háborút, mert nem tudja megnyerni a békét. (Egy hatalmas országot és büszke, erős népet nem lehet tartósan leigázni, még egy nácitlanításnak titulált hátborzongató második Katyn árán sem. Azzal csak egy második nürnbergi pert lehet elérni.)

3. Az USA nem tudja kívülről demokratizálni Oroszországot, akárhogyan szervezi a sakkjátszmát, akárhogyan mozgatja a bábuit, még saját közvetlen beavatkozással sem érheti el ezt az eredményt. (Fukyamai nagy jó szándékaival csak a régió számára pokolba vezető utat tudja kikövezni.)

Az ukránok nem kerülnek honvédő győztesként a történelemkönyvbe, az oroszok dicsőség helyett tartós gyalázatot hoznak a fejükre, és a történelem ítélőszéke előtt Amerika is megrovásra számíthat tömeghalálhoz vezető demokráciaexporttal árukapcsolt sanda ásványkincsvadászatért.

Már csak az van hátra, hogy a felek - lehetőleg a nagy hideg beállta előtt - belássák a fenti tényhelyzetet, és annak tudatában üljenek tárgyalóasztalhoz. Elsősorban a közvélemény nyomása értetheti meg velük, hogy nem az a tét, ki nyer, ki veszít, hanem hogy mindhárom fél veszteségei megállnak-e a jelentősnél, vagy tovább növekednek.