Röviden az ukrajnai háborúról

Miért tört ki? Mert a duzzadó erővel szemben nem mutatkozott hasonló ellenerő.

Meddig tart? Rövid ideig, értelmesen maximum 2-4 hétig, mert az ennél lassabb eredmény az orosz közvélemény szemében már nem lesz eredmény, negatívba fordul az áldozatok miatt.

Mi lesz az eredmény? Semmi, mivel egy óriási területen élő öntudatos nemzetet nem lehet leuralni. Hosszabb távon remélhetőleg annyi, hogy az ukránokban tudatosul a kisebbségekkel való jól bánás nyilvánvaló előnye – ám háború nélkül valószínűleg hamarabb tudatosodott volna, így még erről sem beszélhetünk előnyként.

Számos történelmi párhuzam szól Ukrajna mellett (mármint egy, a nemzetiségeivel mintaszerűen bánó jövőbeni Ukrajna mellett): 1. egy Hannibál nevű hadúr addig sarcolgatta a rómaiak provinciáit, míg elegük nem lett belőle, és meg nem regulázták; 2. egy oroszul Gitler-ként emlegetett figura kreatív ürügyekkel annektálgatott szomszédos területeket, és emlékezhetünk, mennyire nem lett belőle "gepi end"; 3. a jelen háború, tízszeres léptékben, olyan ötlet, mint ha a szerbek úgy vélték volna 1990 táján, hogy csak el kell foglalni Zágrábot, és onnantól annyi a fránya horvát identitásnak, mindent Szerbia diktál majd – nagyon nem jött volna be.

Az ukránoknak pedig ajánlható Burgenland példája: a birodalmi logikával szakító osztrákok rájöttek, hogy a kisebbségnek kulturális kibontakozást és sok shopping centert kell biztosítani – egyetlen magyar sem akart onnan elszakadni, sőt...

Iványi-ügy: kudarc vagy fiaskó?

Miután az ellenzék régóta sikertelenül keres rajta fogást, a kormány végül talált egyet magán: az Iványi-ügy nagy valószínűséggel belerombol a gondosan felépített kampányimázsba.

(Ez itt a negatív reklám helye:) A pocsékul összeállított, manipulatív pró és kontra sajtóbeszámolókból, szokás szerint, lehetetlen összerakni az ügy tényanyagát. Ezúttal azonban a töredékekből is egyértelmű, merre billen a mérleg nyelve.

Röviden: az Iványi Gábor által vezetett Magyar Evangéliumi Testvérközösség (MET) sok évig nem kapta meg a kisegyházi elismerést és a vele járó állami kedvezményeket. Iványi pedig, aki az Oltalom Karitatív Egyesületen keresztül kiterjedt karitatív tevékenységet is szervez, csupán elismert egyházként viselkedett, és a meg nem kapott támogatásokat levonta abból, amit neki kellett volna az állam felé fizetnie. Ha hozzátesszük, hogy egykor a miniszterelnök barátja volt, majd bírálója és ellenfele lett, szépen kirajzolódik, hogy lényegében Iványinak van igaza. Akkor is, ha az adóhatóság formanyomtatványokra, jogcímekre és konkrét kötelezettségekre hivatkozik. Világos, hogy ebben a történetben Iványi a jó fiú, az állam a rossz fiú, és hogy az egész balhét egy piti személyes konfliktus mozgatja.

A miniszterelnök a konfliktus kitörése óta komoly szakmai sikereket (pl. 2/3-okat) ért el, nagy formátumú államférfivá nőtte ki magát, Iványival kapcsolatban azonban beleragadt a fiatalkori sértettségbe, és a jelek szerint még nem tudott kijönni belőle.^*

Mezei polgár számára az események ezen pontján már nehéz döntés lenne: 1. maradjak a formalista jogkövető álláspontnál, miszerint szabál' az szabál', egyik kezemmel betartok, a másikkal meg nem avatkozom bele a hatóságok munkájába... és közmegítélés szerint hülyét csinálok magamból; vagy 2. összevezessem a tartozásokat, odaadjam a jogosan járó pár milliárdot a MET-nek, és vállaljam be, hogy kézzel vezérlem az államapparátust? Melyikből jövök ki jobban, néhány héttel a választás előtt?

Szerencse, hogy ezt a döntést nem mezei formátumú polgárnak kell meghoznia.

^*https://www.youtube.com/watch?v=IpJmpClJi4E

Hol az együttérzés határa?

A blog olvasóiban talán összeállt az évek során, hogy együttérzésben azt praktikus részesíteni, akinek önhibáján kívül nem teljesülnek az alapvető szükségletei, illetve aki mindent megtett a sorsa jobbra fordításáért, ám az fatális balszerencse miatt nem fordult jobbra. Ezen a körön kívül mindenki felel a saját döntéseiért, és mindenki a saját szerencséjének kovácsa – ez kb. az autonóm emberképre építő amerikai pragmatista felfogás.

A parttalan együttérzés demotivál, hosszabb távon a segítőnek és a segítettnek is árt: az egyik hiába fáradt, a másik meg nem kapott kedvet, hogy fáradjon magáért.

Folyamatosan segítségre szorulókra (mélyszegényekre, nyomorultakra, hajléktalanokra, bántalmazottakra) hivatkozni demagógia, az értelmes cselekvés a problémás helyzetek megszüntetésére irányul. A sajnálkozás kultúrája toxikus gondolkodást eredményez, mint az alábbi vicces vadhajtás jelzi. (Az olvasó remélhetőleg érti a poént.)

Mai újságcikkből: "Az elemzők szerint a fenti adatokból arra lehet következtetni, hogy a koronavírus-járvány által okozott nehéz gazdasági környezetben a leggazdagabb tőkések még gazdagabbak lettek, míg a szegényebb tőkések vagy nem jutottak nyereséghez, vagy nyereségüket újra befektették a cégükbe."

Szerezz valódi diplomát – hogyan kommunikáljuk a heteró monogám családmodellt

A sakkban és a közéletben is a kezdeményező van lépéselőnyben, ezt használják ki a családmodell fellazítását javasolók: a "bármi lehet család" tetszetős elképzelés, hiszen a felszínen az együttérzés, a jóemberség motiválja; nehéz rá nemet mondani úgy, hogy az ne rosszfejségnek, görcsös maradiságnak tűnjön.

Pedig temérdek ellenérv hozható fel: a biológiai gyermekek nevelése is nehéz és kihívásokkal teli, ám e nehézségek eltörpülnek a fogadott/nevelt gyermekekkel adódó kihívásokhoz képest; az 1 nő - 1 férfi - 2 gyerek modellnél nincs fenntarthatóbb, társadalmi békét és stabilitást garantálóbb. A defenzív ellenérvekkel azonban nem sikerült áttörést elérni, legfeljebb átmenetileg lassítani a teljes fellazulás felé tartó folyamatot. Ideje átvenni a kezdeményezést és lépéselőnybe kerülni.

A diplomahasonlattal pozitívan, előremutatóan kommunikálható a heteró monogámia. Az 1 nő - 1 férfi - 2 gyerek elérése olyan, mint egyetemi diplomát szerezni. Konszenzus van azzal kapcsolatban, hogy diplomához jutni jó, még ha nehéz is. Abban is általános az egyetértés, hogy minél többen végezzenek egyetemet, ám ez ne vezessen színvonalcsökkenéshez, a diploma elértéktelenedéséhez. Tehát az oktatási követelményekből nem szabad engedni. Akkor sem, ha sok diák hullik ki, sokféle okból és lelki nehézség közepette, a rostán.

Diplomát nem szerezni nem bűn – diplomát hamisítani viszont az. Diplomát hazudni szintén rossz ötlet, egy politikusi karriernek rövid úton véget vethet, ahogy az idei választási kampányban tapasztaljuk. Egyetemi tanulmányokra felkészülni és felkészíteni ellenben szép feladat, társadalmi érték.

A hasonlat végigvezethető a hagyományos családmodell kommunikálása során: az 1 nő – 1 férfi – 2 gyerek modell megvalósítása felér egy diploma megszerzésével. Aki más modellt követ, az abbahagyja az egyetemi tanulmányokat, ami egyébként nem különösebb probléma, amíg vállalja, hogy nincs diplomája, így járt. Alanyi jogon diplomát (tetszőleges családmodell hivatalos szentesítését) követelni gond, mert értékvesztéshez vezet. A követelmény nélkül szerzett talmi diploma a kikövetelőnek nem használ, a tényleges diplomásoknak viszont árt, diplomakáoszt hoz létre.

Egyetemi tanulmányokra, diplomaszerzésre felkészülni/felkészíteni tiszteletre méltó feladat, az 1 nő – 1 férfi – 2 gyerek modellre készülni/készíteni szintén. Így érhető el társadalmilag hasznos módon a valódi megbecsültség.