A blog olvasóiban talán összeállt az évek során, hogy együttérzésben azt praktikus részesíteni, akinek önhibáján kívül nem teljesülnek az alapvető szükségletei, illetve aki mindent megtett a sorsa jobbra fordításáért, ám az fatális balszerencse miatt nem fordult jobbra. Ezen a körön kívül mindenki felel a saját döntéseiért, és mindenki a saját szerencséjének kovácsa – ez kb. az autonóm emberképre építő amerikai pragmatista felfogás.
A parttalan együttérzés demotivál, hosszabb távon a segítőnek és a segítettnek is árt: az egyik hiába fáradt, a másik meg nem kapott kedvet, hogy fáradjon magáért.
Folyamatosan segítségre szorulókra (mélyszegényekre, nyomorultakra, hajléktalanokra, bántalmazottakra) hivatkozni demagógia, az értelmes cselekvés a problémás helyzetek megszüntetésére irányul. A sajnálkozás kultúrája toxikus gondolkodást eredményez, mint az alábbi vicces vadhajtás jelzi. (Az olvasó remélhetőleg érti a poént.)
Mai újságcikkből: "Az elemzők szerint a fenti adatokból arra lehet következtetni, hogy a koronavírus-járvány által okozott nehéz gazdasági környezetben a leggazdagabb tőkések még gazdagabbak lettek, míg a szegényebb tőkések vagy nem jutottak nyereséghez, vagy nyereségüket újra befektették a cégükbe."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése