Miért nem akarjuk érteni „Hume guillotinját"?

David Hume skót filozófus írta le elsőként azt a problémát, hogy ami van, abból semmilyen módon nem következik, hogy mi legyen. Ezt a paradox helyzetet is-ought gap-nek (van-legyen szakadéknak) és Hume guillotinjának is nevezzük.

Nagyon nehezen akarjuk érteni és elfogadni a gyakorlatban, ami belőle következik, annyira nem szeretjük ezt a paradoxont. Példa: tudjuk, mi az élettani hatása annak, ha fogóval lehúzzák az ember lábkörmét, de nem tudjuk ebből a tudásból logikailag érvényesen levezetni, hogy tehát ne húzzuk le fogóval az ember lábkörmét. A körömlehúzás igen/nem egy belső preferencia, aminek semmi köze az élettani ismerethez. Bizonyos alkattal születünk, bizonyos körülmények között nevelkedünk, szocializálódunk, ennek végeredményeként gondoljuk, hogy körömlehúzás legyen/ne legyen. Ez érzelem, nem logika. Preferencia, nem tudomány.

Most már értjük, hogyan hallgathatott fennséges klasszikus zenét a náci koncentrációs tábor parancsnoka, miközben a pribékjei kínozták és ölték a foglyokat. A klasszikus zenéből semmilyen módon nem következik, hogy ne preferáljuk a körömlehúzást. A tudományból sem, a logikából sem. Nincsenek ellene logikailag kényszerítő érveink. Nem szívesen nézünk szembe Hume guillotinjával, mert erkölcsi együttműködésre törekszünk, amihez érveket keresünk, és kényelmetlen érvtelenül állni.

Nem nyugszunk bele az érvtelenségbe. Mondjuk, szeretnénk a melegség ügyében valami okosat, logikusat mondani, és az jut eszünkbe, hogy melegnek lenni természetellenes, tehát melegnek lenni helytelen. David Hume szabálya értelmében azonban ami a természetben van, az nem automatikusan helyes, illetve ami nincs a természetben, vagy csak ritkán fordul elő, az nem automatikusan helytelen. Valójában nincs etikai érvénye annak, hogy mi van, vagy mi nincs a természetben. Ez a vita minden résztvevője számára kellemetlen és kényelmetlen. Az evolúcióból nem vezethető le etika.

A melegséget elutasítók szeretnék, ha a ritkaság negatív etikai érvvé (tiltássá) válna, a melegséget elfogadók pedig szeretnék, ha a jelenség természetbeni előfordulása pozitív etikai érvként (jóváhagyásként) működne. Csakhogy ez, Hume óta tudhatóan, nem működik, mert ami van, az valójában se nem helyes, se nem helytelen. A természet és az etika között nincs logikailag érvényesen végigvezethető átjárás. 

Ha a melegség kifejezetten gyakori lenne, attól az ellenzői ugyanolyan joggal ellenezhetnék, mint amilyen joggal támogathatnák. És fordítva, ha a melegség az állatvilágban egyáltalán nem létezne, az semmiféle etikai következménnyel nem járna az emberre nézve. Ez kellemetlen, mert bonyolult, és érvhiányos állapotba hozza a vitatkozókat. Senkinek sincs döntő etikai érve, miközben mindenki azt szeretne.

Mégis mondhatunk valami okosat, tájékozottat, felvilágosultat a témában: az emberi társadalmak sikerének titka a tudatos, közös, összehangolt cselekvés, amihez erkölcsi együttműködés, azaz közös értékrend kell. Az erkölcsi együttműködés igénye olyan, mint a levegővétel: akár hiszünk az oxigénben, akár nem, ösztönösen lélegzünk. Ha emellett még hiszünk is az oxigénben, vagyis a lélegzés élettani fontosságában, akkor jó, mert az elveink összhangban állnak az ösztönös gyakorlatunkkal. Ha nem hiszünk az oxigénben, akkor pedig szakadék van az elveink és a gyakorlatunk között, belső ellentmondásba kevertük magunkat.

Aki bármiféle erkölcsi érvvel áll elő, az ösztönösen abszolút hivatkozási alapot használ, vagyis gyakorlati egyistenhitet fogalmaz meg. Ha közben ténylegesen hisz Istenben, akkor összhangban áll magával, ha pedig elvben nem hisz, de a gyakorlatban monoteistaként érvel, akkor ellentétbe kerül önmagával, mint ha lélegzetvétel közben elutasítaná a lélegzés élettani modelljét. Ilyen ellentmondás például, ha az ember relatívnak tartja az erkölcsöt, ám abszolútként védi az emberi jogokat, mintha monoteista lenne. Ez nonszensz.

Minden ember erkölcsi együttműködést igényel embertársaitól, tehát a gyakorlatban minden ember monoteista. Erkölcsi együttműködési igény az is, ha csak annyit szeretnék, hogy senki ne szóljon bele a dolgaimba. Ez már egyetemes elvárás, ösztönösen abszolút alapra hivatkozó monoteista megnyilvánulás. Nehezen érthető és elfogadható a helyzet, mivel szívesen hinnénk, hogy a hit dolgában a döntésünk szabad, és nem biodeterminált, pedig a tényleges létállapotunk az utóbbi.

Szintén örülnénk, ha Isten nélkül is lennének ütős erkölcsi érveink, pedig nincsenek. Még Istennel sem igazán ütősek, mert amikor arra hivatkozunk, hogy Isten ezt vagy azt parancsolta, akkor nem beszélhetünk tényleges személyes tudásról, inkább vélekedésről, ami korlátozza ugyan az ellenkező vélekedés lehetőségeit, de nem csökkenti nullára a mozgásteret.

Van-e a logikának bármiféle szerepe az etikai szabályok alakításában? Legfeljebb áttételesen: abból, hogy mi van/nincs, nem következik etikai szabály. Etikai szabály kizárólag a belső preferenciáinkból következik. Viszont a preferencia össztársadalmi hatásait logikailag elemezve azt mondhatjuk, hogy egy konkrét etikai szabály hasznosnak tűnik, mert... A melegség tűrése hasznosnak tűnik, mert kvázi-közös emberi preferenciánk, hogy az egyén minél szélesebb körben minél boldogabb legyen, amíg nem veszélyezteti a többi egyén és a közösség boldogságát. Ezt a gondolatmenetet folytatva hozzátehetjük, hogy a melegség pozitív értékké emelése meg nem tűnik hasznosnak, mert veszélyezteti mind az egyén, mind a közösség boldogságát, mert... Itt egy hosszabb gondolatmenet következhet, ami természetesen parttalanul vitatható.

Szeretjük az egyszerűen, kézzelfoghatóan megfogalmazható modelleket, és nem szeretjük a kétértelműséget, a bizonytalanságot, az érvtelenséget. Hume modellje nem egyszerű, és érvtelenséghez vezet, ezért nem szeretjük, miközben a helytállósága logikailag belátható.