2019. október 7., hétfő

Etikai alapvetés 2. rész

Az erkölcsi szabályzat gyakorlatilag mindenki által elfogadott alapját (lehetséges alapjait) keresve az alapvető és másod- harmadlagos emberi jogokkal megegyező preferenciákra bukkanunk. Preferenciákra Hume guillotinja miatt van szükség: David Hume levezette, hogy tényállításokból (pl. egy tudományos modellből) nem következik magatartási szabály, kizárólag preferenciákból. Egy magatartási szabályzathoz tehát meg kell adnunk a preferenciáinkat.
Általánosan elfogadott preferenciának tűnik például, hogy védjük az emberi életet, magántulajdont, szabadságot, magánszférát, méltóságot, továbbá hogy lehetővé tegyük az egyén boldog kiteljesedését, vágyainak maximális betöltését. Ezeknek a preferenciáknak többé-kevésbé megfelel a “mindenki szabadsága addig terjed, amíg nem korlátozza mások szabadságát” elven alapuló szabályzat. Ki-ki boldoguljon tetszése szerint. és hagyjon másokat is boldogulni – mondhatnánk általános iránymutatásként, és ha ez elég lenne az emberiség fontos problémáinak kezeléséhez, lemondhatnánk a szabályzatkészítésről, mivel ez a szabadságalapú szabályzat jó ideje készen áll.
Van azonban két nehezen megkerülhető probléma: egyrészt, a szabadságelvből feloldhatatlan érdekütközések alakulnak ki, például egy gyermek nélkül kiteljesedni kívánó anya, és a megfogant gyermeke között, aki csak megszületve tud(na) kiteljesedni; másrészt, a játékelméleti közlegelők működőképességének biztosítása, ami a közjóra hivatkozva bevezetett és kikényszerített korlátozásokat feltételez. A szabadságalapú szabályzat középpontjában az egyén áll, és teljes mértékben hiányzik belőle a közösség és a közjó fogalma. A játékelméleti közlegelő pedig elkerülhetetlenül tönkremegy, ha minden szereplő kizárólag az egyéni érdekeivel törődik, és az egyéni szabadságára összpontosít. Közlegelőként modellezhető például az esőerdő, az állatvédelem, és az éghajlatváltozás kezelése. Kiegészítő preferenciánk tehát, hogy közlegelőink legyenek fenntarthatók.
Ha sikerül beépíteni a szabályzatba a közlegelőket működtető kiegészítést, az szerencsére feloldja az anya és nem kívánt gyermeke közötti érdekkonfliktust is, ezért a fenti két probléma közül elég a második kezelésére összpontosítani. A szabályok kidolgozása előtt szót kell még ejtenünk a szabályhierarchiáról: kénytelenek vagyunk rögzíteni a preferenciáink sorrendjét is, hogy amikor nem teljesülhet egyszerre minden preferencia, tudjuk, melyiknek van elsőbbsége a többi kárára. A gyakorlat számtalan preferenciaütközést produkál: a vagyonát védő ember elveheti-e a tolvaj életét; és a közlegelőt védő hatóság?; az életét védő ember elveheti-e leendő gyilkosa életét; és az egyének életét védő hatóság megteheti-e ezt egy visszaeső gyilkossal? (Az utóbbi két dilemmában ugyan nem értékek, hanem érintettek állnak szemben egymással: nem a magántulajdon/közjó ütközik az emberi élettel, hanem az áldozat élete az elkövetőével – ennek ellenére modellezhető preferenciaütközésként a probléma, hiszen lehetőség szerint mind az áldozat, mind az elkövető életét szeretnénk megvédeni.)
A preferenciák hierarchiája próba-szerencse alapú lesz: gyakorlati eseteken teszteljük, hogy milyen fontossági sorrend adja a legjobb eredményt. Könnyen belátható, hogy az emberi életet célszerű első helyre tenni, mert ha a többi preferenciára hivatkozva elvehetnénk az emberek életét, az eredmény egy erőszakalapú, zavaros, boldogtalan világ lenne. Kicsit nehezebb, de lehetséges belátni, hogy bűnismétlés esetén a gyilkos élete elvehető, mert egyrészt természetesen az ő élete is védelmet érdemel, másrészt az áldozata élete is azt érdemelt (volna), továbbá esetleges jövőbeni áldozatainak élete szintén védelmet érdemel, ami csak a visszaeső gyilkosok halálbüntetésével biztosítható. Ennek alapján, a visszaeső gyilkosok halálbüntetése indokolt. Ha elvi fenntartások miatt ódzkodnánk a visszaeső gyilkosok halálbüntetésétől, az azt eredményezné, hogy az életet csak elvben védjük következetesen, a gyakorlatban – perverz módon – kizárólag az erősebb életét tudjuk megvédeni.
Tudatosítsuk: minden magatartási szabályzat lényege, hogy a gyengébbet védi az erősebbel szemben, a gyengébb érdekében korlátozza az erősebbet. Vagyis az áldozatot védi az elkövetőtől, és nem fordítva.
A halálbüntetés ellenzőinek igazuk van, amikor rámutatnak, hogy számos országban gyakran ítélnek el ártatlanokat gyilkosságért, de nincs igazuk, hogy ebből a visszaeső gyilkosok halálbüntetésének megszüntetése is következne. Annak esélye, hogy ugyanazt az ártatlan embert több év különbséggel két gyilkossággal is alaptalanul vádolják meg, a világ összes országában elhanyagolható.
A többi preferencia hierarchiájának megállapításakor szintén a gyakorlatban kívánatos eredményre fogunk hivatkozni: jobb világot eredményez-e, ha x szabály fontosabbnak minősül y szabálynál, vagy fordítva?
Folyt. köv.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése