A vallásigény tünetei – a vallásellenesség önálló pótvallásá válik
Úgy tűnik, az ember alapvetően vallásos beállítottságú. Nem akar, többnyire nem is képes olyan szinten kritikailag gondolkodni, hogy a számára fontos alapfeltevések megkérdőjeleződjenek. A szimpatikus munkafeltevéseiért szemellenzősen rajong, az unszimpatikusaktól meg érzelmileg elzárkózik, mondvacsinált indokokkal meg sem fontolja őket. Hordhat "nyitott vagyok" feliratú pólót, de attól még nem szeretné alkalmazni Karl Popper falszifikálhatósági modelljét (érdemes tanulmányozni, filozófiai alapismeret).
A történelem mindmáig egyetlen következetes kritikai gondolkodója, Szókratész (lásd: Platón művei) felismerte, hogy a feltevések önmagukban nem bizonyíthatók, így a bizonyíthatósághoz ragaszkodva semmiről semmit nem tud érvényesen. Első kritikusaként Arisztotelész pedig megállapította, hogy bár minden tudásunk axiomatikus (a mechanika alaptörvényei, stb.), néhány axiómacsomag elfogadása elkerülhetetlen, az ember számára ugyanis fontosabb a korlátozott érvényű "tudás", mint az egyes kijelentések önmagukban történő bizonyítása (főleg, ha lehetetlen).
Az axiomatikus tudásszakadékot egy keresztény azzal hidalja át, hogy a tudás egy része mindenkor Istennél van, így sosem cselekedhetünk teljes tudást és 100%-os Igazat tulajdonítva magunknak (toleráns kétkedés). Az ateista pedig elfojtja magában az arisztotelészi mélységismeretet, axiomatikus szakadékban lakva a tudás csúcsára képzeli magát, és hajlamos a 100%-os Igazának vélelmével eljárni (magabiztos intolerancia). Ezért repül előbb "ateista" egyetemről a keresztény oktató (biztosak benne, hogy nem oda való), mint keresztény egyetemről az ateista (ott ez "belefér").
A keresztény úgy vallásos, hogy tudatában van a vallásosságának, és – a Mércére tekintettel – nem akarja állandóan túltolni a biciklit. Az ateista ellenben úgy vallásos, hogy nem tud róla, és ami a bicikli túltolását illeti... Minek a túlmicsodálása?! – méltatlankodik vélt Igazától eltelve.
A keresztény ember, magából és a világképéből kiindulva, úgy próbál kommunikálni az ateistával, hogy némi következetességet, egészséges kétkedést, megértést, toleranciát, kötelességtudatot, felelősségvállalást, önismeretet, belátást feltételez róla. Az ateista pedig úgy, hogy szintén magából kiindulva, szabadságközpontúságot (nem baj, ha árt, csak szabadnak érezzük magunkat), és irányított együttérzést (evidens, hogy az elkövető az igazi áldozat) feltételez. Csoda, ha a kommunikáció, finoman szólva, döcög?
A záró részben mégis megleljük a közös nevezőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése