Több oka is volt annak, hogy a nyugati állapotokat (jólétet, árubőséget, szabadságot) keleten legjobban a kommunista elit ismerte: 1. ő volt helyzetben, saját bolthálózattal, utazási/nyaralási lehetőségekkel, külföldi ösztöndíjakkal; 2. a köznéptől ezt az ismeretet el kellett zárni, hogy elkerüljék az azonnali lázadást; 3. a belföldi tanulást szintén rendszerhűséghez kötötték, így a kommunista elit jórészt a szellemi/tudományos elittel is egybeesett. Az emberek nyugatról annyit tudtak, amennyit a kommunista elit közölt velük, vagyis hogy mekkora ott a nyomor, a munkanélküliség, az igazságtalanság!
A rendszerváltás idejére a kommunista/szellemi elit jó része már nyugaton „nyomorgott”, onnan fintorgott orrbefogva a honi „bunkókra”. Nyugaton pedig szívesen látták a külföldre szakadtak „kommunista” részét, mert ottani értelmiségi körökben a kommunista-marxista-leninista eszme nagyon is trendi volt, fájlalták, hogy „a sok bunkó” (értsd: a saját démoszuk) nem látja át a nagyszerűségét, és továbbra is a kapitalista berendezkedésre szavaz.
Az angol-amerikai kultúracsinálók (írók, filmesek, egyéb alkotók) döntő többsége kommunista szimpatizáns volt és maradt, az egyetemi professzorok jó része szintén. Számukra a mai napig elfogadhatatlan, feldolgozatlan a hidegháború népi tanulsága, miszerint mindenhol kapitalizmus lesz, punktum. Közgazdasági Nobel-díjat a mai napig az kaphat, aki papíron levezeti, hogy a kapitalista gazdaságon belül kialakítható egyfajta szocialista alrendszer, és az papíron működik. Irodalmi Nobel-díjat pedig legkönnyebben arra adnak, ha az író a kapitalizmus „gaztetteit” állítja pellengérre, vagy nyíltan a kommunizmusról ömleng.
Egyfelől tehát a keleti kommunista elit nosztalgiázik az előző rezsimben élvezett kiváltságairól, másfelől a nyugati elit ábrándozik egy soha el nem érhető tömeggyilkos idillről, és összeköti őket a kapitalista démosz bunkósága, korlátoltsága (nem kér az eszméből) felett érzett elemi felháborodás. A hidegháborúból azt a részt, hogy győz a kapitalizmus, sem a nyugati, sem a keleti szellemi elit nem fogadta el, minden sejtjével tiltakozik ellene. Nekünk Reagan hős, nekik egy republikánus barom, míg ők döntően a demokratákra/Labour-re szavaznak. Vagyis, a hidegháború eredményével való szembenézés elmaradt.
Azt azonban kényszerűen belátta a fenti összeborult elit, hogy a megrögzött démosz hosszú távon sem győzhető meg a kommunizmus szépségéről, így kerülőutakat keresett az eszme érvényre juttatására. Ilyen kerülőút az egyéni jogok felé történő fékezhetetlen „haladás”, a bal-liberális ügyekre való érzékenyítés, valamint a migránsok szavazógépkénti használata.
A kerülőutak részletes vizsgálata előtt azonban arra a kérdésre keresünk választ, hogy ha a nyugati démosz a kommunizmusra nem nyitott, pontosan mitől nyitott a kerülő úton ugyanoda vezető stratégiákra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése