Mit feltételezzünk a muszlimokról?

A Charlie Hebdo újságíróinak legéppuskázása Allah nevében hatalmasnak tűnhet a média torzító lencséjén keresztül, de az összképet tekintve jelentéktelen mikroepizód ahhoz képest, hogy a Közel-Keleten és Afrika országainak többségében tömegesen irtják a muszlimok a keresztényeket a hitük miatt.

Az Iszlám Állam harcosai a nyugati híradások szerint régóta egyfolytában veszítenek, miközben az általuk ellenőrzött terület folyamatosan nő. A Hitler óta nem tapasztalt „objektivitású" beszámolókból az is kimarad, hogy a harcosok szaudi pénzzel, török fegyverekkel és munícióval, bőséges ellátásnak örvendve nyomulnak előre, kurdokat, jezideket és keresztényeket mészárolva, miközben Szaúd-Arábia és Törökország hivatalosan nyugati szövetséges. Így talán kevéssé meglepő, hogy az Iszlám Állam terjeszkedik.

Az európai vezetők nem győzik hangsúlyozni, hogy ez nem az iszlám, hanem a terrorizmus, a szélsőség, a vallási fanatizmus. Az iszlám vezetők is ugyanezt hangsúlyozzák. Akár egyet is érthetnénk ebben, csakhogy...

Fordítsuk meg képzeletben a helyzetet: tegyük fel, hogy a keresztény istenkép nevében irtanak valakik nem keresztényeket világszerte. Tegyük fel, hogy meg szeretnénk mutatni, mennyire nem keresztény dolog ez, mennyire másról szól a kereszténység, és a rémtettek elkövetői valójában nem is keresztények, csupán köztörvényes bűnözők. Ez gyönyörű, rózsaszín, politikailag teljesen korrekt gondolat. Ám mit jelent a gyakorlatban?

Valamit tennünk is kellene egy ilyen helyzetben, nem? Ha meg akarnánk mutatni, mi az igazi kereszténység, nem kellene odaállnunk a köztörvényes pszichopaták elé, és a szemükbe mondani, hogy „nem vagytok keresztények, kitagadunk benneteket, átok rátok a tetteitek miatt"? Ha ti bejuttok a paradicsomba, ahogy remélitek, mi nem akarunk oda kerülni, mert az miattatok a pokol lesz. Vagy ti kárhoztok el, vagy mi, nincs középút. Bizony, ezt kellene tennünk. Nem a külvilágnak kellene magyarázkodnunk, hogy nincs is kockafejünk, hanem a kockafejűeknek kellene elmagyaráznunk, hogy bűnözők. Visszaélnek a mi valódi kereszténységünkkel, rontják a hírnevünket, tévelyegnek, embertelen aljasságokat művelnek, bűnük az égre kiált! Kategorikusan megtiltjuk, hogy a keresztény Istenre vagy a kereszténységre hivatkozzanak. További gaztetteket csak a holttestünkön át tudnak elkövetni, mert a puskáik elé állunk, elvesszük a kardjukat, sőt a kedvüket is a jövőbeni gaztettektől.

Ha a kereszténység nevében embertelen gaztetteket követnének el világszerte, akkor kötelességünk lenne ezeket - akár az életünk árán is - megakadályozni. Eddig világos a gondolatmenet?

Mik lennénk akkor, ha a külvilágnak bizonygatnánk, hogy ne legyen előítéletes velünk szemben, mert a mi kereszténységünk egyáltalán nem a vérengzésről szól, hanem az ájtatos lelkiségről, a békés toleranciáról - de közben semmit sem tennénk a vallásunk nevében vért ontó gazemberek leállítására? Hazugok, bűnrészesek, cinkosok, ugye?

Aki egységes mércével gondolkodik, fordítsa ezt vissza az iszlámra, és vonja le a következtetéseket. Aki nem egységes mércével gondolkodik, az pedig szégyellje magát, hogy embertelen gonosztevők cinkosává vált, és ne merjen többé békés toleranciáról, meg a vallások egyenlőségéről hazudozni.

A multikulti logikai abszurditása

Angela Merkel néhány éve eltemette a multikultit, és bevezette helyette a domináns kultúra fogalmát. A logika az ő álláspontját támogatja, talán ezért is vált minden idők egyik legsikeresebb vezetőjévé. Több kultúra békés együttélése csak akkor lehetséges, ha alapértelmezetten az egyik kultúra szabályai érvényesülnek, és ez minden más kultúra számára világos.

Képzeljük el, hogy ugyanazon a pályán egyesek fociznak, kettesek kézilabdáznak, hármasok kosaraznak. Ráadásul mind azt gondolják, hogy az ő játékszabályaik a meghatározók. A focisták úgy tudják, hogy mindenki velük focizik, csak a „másság" miatt a többiek időnként kezeznek, nem szabad rájuk ezért haragudni. A kézisek úgy látják, hogy mindenki kézilabdázik, csak a „másság" miatt néha lábbal is besegít. A kosarasok szerint a „másság" szokatlan helyen lévő kapuk furcsa használatában jelentkezik, de lényegében mindenki kosarazik. Titokban mindhárom játéktípus játékosai abban reménykednek, hogy egyszer az egész pálya az övék lesz, és végre nyugodtan játszhatnak. Politikailag inkorrekt lenne kimondani, de benne van a levegőben. Tilos a „másság" ellen szólni, ez ugyanis „gyűlöletbeszéd", ezért a csapattagok csak maguk között hozzák szóba, hogy valamit tenni kéne, mert a helyzet tarthatatlan.

Itt lép be a képbe az igazságos bíró, akinek nincs más dolga, mint hogy „másságért" senkit ne bántsanak, ne is szidjanak, szóba se hozzák a másságát. A bíró nagyon fontos szerepet tölt be, nélküle egymásnak esnének az amúgy is lépten-nyomon egymásba botló játékosok. A bíró szigorúan fegyelmez, másnak lenni nem csak szabad, hanem a másságot kötelező szeretni. Aki egyformaságban gondolkodik, az aljas bűnöző, ki kell közösíteni. A másság elutasítóit már a gondolat felmerüléséért is meg lehet büntetni. A rendszer addig működik (fogcsikorgatva), amíg a bíró kellő tekintéllyel és karhatalommal rendelkezik, hogy az önkényes szabályait kikényszerítse.

Ha feltesszük a kérdést, hogy a bíró kinek a nevében, kinek a felhatalmazásával, kinek az értékrendje szerint, kinek a pénzéből cselekszik, csupa nyugtalanító választ kapunk. Nincs olyan, hogy egyetemes játék. Nincs olyan, hogy egyetemes játékszabály. Nincs olyan szabály, hogy ugyanazon a pályán többféle szabály szerint játszhatnak egyszerre. Ha nincs ilyen szabály, kikényszeríteni sem lehet. Kinek a szabálya ez? Elvben minden jó érzésű emberé? A gyakorlatban senkié? A logikus megoldás, hogy egy pályán egyszerre egyféle szabály szerint kell játszani, aki más szabályt tart érvényesnek, keressen másik pályát, játsszon ott. A bíró szemfényvesztéssel foglalkozik, a király meztelen. 

Amint ezt kimondjuk, vége a hatalmának. Angela Merkel kimondta, amikor meghirdette a multikulti végét. Németországban azóta a német kultúra dominál, a gazdaság pörög, egyre többen beszélnek „német Európáról". Szép példa ez arra, hogy a józan ész sikerhez és jóléthez vezet. Akár a józan ész Európájáról is beszélhetnénk hosszú távú célként, hiszen a logika az emberiség közös, nemzetek feletti vívmánya.