A katalán precedens

Katalónia autonóm parlamentje elfogadta a régió függetlenségéről szóló nyilatkozatot, egyoldalúan kikiáltotta a függetlenséget. A konzervatív spanyol kormány erre megvonta a katalán autonómiát, előre hozott választást írt ki, és elfogatóparancsot adott ki a katalán vezetők ellen. Carles Puigdemont kormányfő Brüsszelbe menekült, majd feladta magát a belga rendőrségen: Belgiumban állítólag puhábban ítélik meg az ellene felhozott spanyol vádakat, továbbá így nemzetközivé teheti az eredetileg belügynek tekintett konfliktust.

Az eset több szempontból tanulságos.

1. Precedenst jelent egy esetleges székelyföldi autonómiatörekvés szempontjából: ahogy Európa nem érti, mit „izélnek” a katalánok, a székelyeket sem értené. A katalán és a skót példa is arra mutat, hogy az „autonómia” csúszós lejtő, amelyen nincs megállás a teljes függetlenség követeléséig.

2. A tagállamok nem tudják következetesen megtartani az egységüket: ha számít nekik a demokrácia, biztosítják a népszavazás és a függetlenedés lehetőségét, akár évente változó előjellel. Lehet, hogy 2018-ban a katalánok többsége már inkább spanyol régióban szeretne élni, 2019-ben újból önállósodna, 2020-ban visszaintegrálódna, stb. Tetszik vagy sem, ilyen a demokrácia. Ha a régiók (Korzika, Székelyföld, stb.) nem viselkedhetnek így, az uniós tagállamok képmutatóan szónokolnak demokráciáról, jogállamról és hasonlókról.

3. A blog olvasóit talán meglepi, de én személy szerint az erős föderális Unióra szavazok: akár minden régió függetlenedhet, mert a központi irányítás alá kerülő tagállamokban ez már nem oszt, nem szoroz. Brüsszel irányít, de közvetlenül választandó kormánnyal! Pillanatnyilag nem így kerül helyzetbe az apparátus, ám én a közvetlen európai választások irányába szeretnék haladni, egy Európai Egyesült Államok nevű föderációban szeretnék élni. Az Unió első elnökére is van jelöltem, hazánk jelenlegi miniszterelnöke személyében.

Carles Puigdemont – tudtán kívül – fontos tanulságok ihletője lett.