Beszéljünk az ölés tilalmáról

Szeretnék néhány támpontot adni a halálbüntetéssel kapcsolatban fellángolt vitához.

1. Az előzmények vizsgálata - ha egy tolvajtól a bíróság elveszi a tulajdonát, az illető nem szokott azzal védekezni, hogy „ne lopj - ezt mondja a tíz parancsolat", pedig érvelhetne így, valószínűleg tájékozatlanságból nem teszi. Ha ugyanis a lopás tilalma lábjegyzet nélkül minden lopásra vonatkozna, akkor senkitől nem lehetne elvenni, sem visszavenni, azt, ami épp nála van. Alapszabályként mindenkinek az a tulajdona, ami felett aktuálisan rendelkezik. Egy lopást bejelentő állampolgártól nem kérik a rendőrségen a vagyontárgy eredeti számláját, hanem elfogadják, hogy amit bejelent, az tényleg az övé. Kivéve, ha később kiderül, hogy törvénytelen úton jutott hozzá. Amikor megnézzük a tulajdonszerzés módját, máris lábjegyzetet fűzünk a „ne lopj" parancshoz, vizsgáljuk az előzményeket. Míg lopásnál nyilvánvalónak véljük, hogy a törvénytelenül szerzett tulajdon nem tulajdon, és a visszavételére nem vonatkozik a „ne lopj" parancs, az élethez való jogról másképp gondolkodunk. A gyilkosról nem mondjuk, hogy az ölés pillanatában elvesztette az élethez fűződő jogát. Úgy véljük, hogy bármi volt is az előzmény, az élethez való jog nem veszíthető el, hagyjuk figyelmen kívül az addig történteket. Ez így nem következetes. Ha tanulnánk erkölcstant az általános iskolában, valószínűleg könnyebb lenne a következetlenséget megszüntetni, és azt mondani, hogy a tolvajtól nem vesszük vissza a jogtalanul birtokolt holmit, a gyilkostól nem vesszük vissza a jogtalanul birtokolt életet. Vagy talán könnyebben mondanánk ki az ellenkezőjét. Nem előlegezem meg a következtetést, hiszen a lopott tárgy és a lopott élet között van különbség, például az egyik pótolható, a másik nem. Azaz nem feltétlenül alkalmazandó ugyanaz a logika. Minden esetre, az általános iskolai erkölcstan kevesebb indulatot, és több józan észt eredményezne egy ilyen vitatémában.

2. Az ölés tilalma valóban kategorikus, lábjegyzet nélküli? Szerintem nem. Nem ugyanúgy ítéljük meg a következőket: egy részeg vezető gyalogost gázol, aki a kórházban meghal; egy kommandó terrorakciót előz meg, tűzharcban meghal egy feltételezett terrorista; egy rosszul kitámasztott daru eldől, és agyonüt egy építő munkást; késsel kirabolnak egy járókelőt, aki pisztolyt ránt, és lelövi a rablót; tetten érnek egy szexuális bűnözőt, és miközben az áldozatát védik, a bűnöző meghal; a feleség sok év tűrés után meggyilkolja az őt rendszeresen verő férjet; bankrablás közben lecsúszik az elkövető símaszkja, és hogy ne valljanak rá, önvédelemből minden szemtanút megöl; egy ember uzsorahitelt vesz fel, majd megöli a hitelezőt; az elkövető kirabolja a postást, aki belehal a sérüléseibe; a férj hirtelen felindulásból leszúrja a felesége szeretőjét; egy ember elhagyott helyre csalja az üzlettársát, majd előre kitervelt módon megöli, hogy megszerezze az üzletrészét; a kegyelmi bizottság rehabilitáltként szabadon bocsát egy gyilkost, aki újra öl. Ez csak néhány példa, messze nem tükrözi az élet sokféleségét, arra azonban felhívja a figyelmet, hogy a „ne ölj" parancshoz kötetnyi lábjegyzetet fűzünk. Ahány helyzet, annyiféle megítélés. Némely helyzetben nem tiltjuk kategorikusan az ölést: például terrorcselekmény megelőzése érdekében, egy szexuális bűnöző áldozatának védelme közben, vagy egy nő terhességmegszakítása esetében. Más helyzetben nem is tudatosítjuk az ölést: ha egy kegyelmi bizottság tévedett, és a kegyelmet kapott gyilkos újra öl, kevesen látják bűnrészesnek a bizottság tagjait.

3. Szándéketikailag gondolkodunk - a cselekedetek megítélésékor általában többet nyom a latban, hogy mit akart az elkövető, mint hogy mi lett belőle. Például a vezető mobiltelefonozott, és közben halálra gázolt egy gyalogost. (Szerencsétlen baleset.) Az elkövető nem akarta megölni a pénzes postást, csak úgy alakult. (Rablás nem szándékolt gyilkossággal.) A gyilkos előre megtervezte a tettét, leszúrta és elásta az áldozatot, aki azonban nem halt meg. (Aljas indokból elkövetett gyilkossági kísérlet.) Az aljas indíték súlyosbítja az enyhe végkimenetelt, a jó szándék pedig enyhíti a súlyos következményt. Minek minősül, ha nem kivégezni akartuk a visszaeső gyilkost, hanem a szabadulása utáni áldozatait igyekeztünk megmenteni, és ennek során elkerülhetetlenné vált az illetőt „életen kívül helyezni". (???)

4. Nincs tényleges életfogytiglan - a többség abban a hiszemben él, hogy létezik tényleges életfogytig tartó büntetés, pedig ez nincs így. A Strasbourg-i Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztalta a magyar kormányt (és még számos más európai kormányt) a tényleges életfogytig tartó büntetés miatt. Az emberi jogi bírák szerint ez embertelen büntetési forma. Erre válaszul a brit kormány 25 év elteltével, a magyar kormány pedig 35, de legkésőbb 40 év után alkalmazandó automatikus kegyelmi eljárást vezetett be, amely az elítélt szabadulásához vezet. A köztársasági elnöknek vétójoga van, de az Emberi Jogok Európai Bírósága ezzel sem ért egyet, mindaddig perli az államot, amíg a szabadulás teljesen automatikussá nem válik. Ez azt jelenti, hogy a „tényleges életfogytiglanra" ítéltek a briteknél legkésőbb 25 év, nálunk legkésőbb 40 év múlva szabadlábra kerülnek - bármi lesz is ennek a következménye.

5. A szemet szemért elv - a gyilkosságon kívül minden elkövetésre érvényes. A bíróság megnézi az okozott kárt, az elkövetőtől elvehető vagyont és jogokat, majd arányosan elveszi őket, megtoldva ezt visszatartó erejű további szankciókkal.  Vagyis az elv inkább „szemért másfél szemet, fogért egy tized fogsort". Ha a gyilkosságra is ezt alkalmaznánk, akkor csak megszüntetnénk egy kivételt. Egyik nézetben gyilkosság esetén mintha az előző áldozatért akarnánk bosszút állni, más nézetben viszont inkább a jövőbeni áldozatokat szeretnénk védeni a visszaeső elkövetőtől.

6. Rehabilitáció - nekem felületesen úgy tűnik, hogy a barlangi ember óta, a történelem bármely pontján épp akkora arányban sikerült rehabilitálni a gyilkosokat, mint ma, csak a sikertelenséget ma szakemberi munkának nevezzük. Lehet, hogy tévedek, tüzetesebben meg kell vizsgálni a statisztikákat. Az biztos, hogy amennyire sokan vélnek érteni a focihoz és a nagypolitikához, annyira kevesen vélnek érteni a bűnözők rehabilitációjához. Érdemes lenne végiggondolni, ki mihez ért, és milyen alapon.

7. Ellentmondások - következetlennek tartom, hogy azok hivatkozzanak a tíz parancsolatra, akik egyre kevesebbet szeretnének belőle betartani, azaz tagadják a tíz parancsolat érvényét. A fair play jegyében ki-ki a szerinte érvényes, és általa betartott, szabályokat emlegesse, a KRESZ-t elutasítók például ne alakítsák a KRESZ-t komolyan vevőkre érvényes szabályokat. Ki dönti el, milyen alapon, hogy a tíz parancsolatból melyik számítson, és mennyire? Az előbbi ellentmondásból adódik, hogy a gyilkosok életét védeni ma dicséretes humanizmusnak számít, a magzatok életét védeni pedig dicstelen vallási szélsőségnek. A gyilkosok életét védők felállnak a közélet színpadára, a magzati életet védőket pedig száműznék a közéletből. Érdemes lenne ezt következetesen végiggondolni.

8. Az ideális világ utáni vágy - valamennyien a lehető legjobb világot szeretnénk a következményetika jegyében, ebben teljes az egyetértés. Kérdés, hogy az a világ jobb-e, amelyben a visszaeső gyilkosok élnek, és 25-40 éven belül szabadulnak, vagy amelyikben a visszaeső gyilkosokat a társadalom (a leendő áldozatok) védelmében kivégzik. Esetleg az a világ, amelyben a visszaeső gyilkosok élnek, de soha nem szabadulnak, vagy amelyben a gyilkosokat sikeresen rehabilitálják? Ez már a politikai vita terepe, és minél ésszerűbb a közéleti diskurzus, annál hasznosabb lesz számunkra.