2017. december 12., kedd

Az emberi léthelyzet 4. rész

A halál értelme
A halál ősidők óta a legnagyobb mumus: mit el nem követett az emberiség az örök élet elnyeréséért! Nem csak vallási, hanem kozmetikai, táplálkozási és életmódbeli törekvésünk, hogy lehetőleg ne haljunk meg, vagy legalább minél később, és minél jobb állapotban.
A bibliai teremtéstörténet a halandóságot az ősbűnnel magyarázza: az első ember evett a tudás fájának gyümölcséből, ezáltal halandóvá vált, és miatta az egész emberiség. Furdalhat minket a lelkiismeret, kellett nekünk az a fránya tudás?!
Az evolúció fényében sokkal egyszerűbb, és a lelkiismeretünket nem terhelő oka van a halandóságnak: a változó életkörülményekhez való alkalmazkodás kényszere.
Figyeljük meg, hogy minél nehezebb helyzetbe kerül egy populáció, annál kisebb termetű és annál rövidebb életű lesz. A kisebb méret túlélési előny a szűkös táplálékért folytatott versengésben – a nagy testűek előbb halnak éhen. A rövidebb élet pedig alkalmazkodási előnyt biztosít. Minél sűrűbben váltják egymást a generációk, annál gyorsabb alakul a DNS az aktuális létfeltételekhez.
Ne úgy képzeljük ezt el, hogy az evolúció személytelen mechanikája kiad valamiféle utasítást, miszerint „légy kisebb, és halj meg előbb”. A gyakorlatban úgy zajlik a zsugorodás és élettartam-rövidülés, hogy a spontán így viselkedő egyedek jobban szaporodnak, és idővel dominánssá válnak. A termet mellett az élettartam is DNS-be kódolt, bizonyos életkor után a sejtek osztódása lassul, leáll, vagy kórossá válik – és ebbe más betegség nélkül is belehalunk.
A szigetlakó populációk általában kisebb termetűek, mert egy sziget gyorsan megtelik, az erőforrásai végesek. Az előember némely változata (pl. a Javán talált hominin) törpévé vált a maga szigetén. Ellenben amikor az erőforrások bőségesen állnak rendelkezésre, akkor a méret nő, az élettartam hosszabbodik. Ez történik manapság. Nem annyira a kozmetikumok, a táplálkozás és a testedzés miatt, mint a táplálék bősége és a környezeti kihívások csökkenése okán. Számos helyen olvasható, hogy a mai akceleráció oka ismeretlen. Az ok valójában ismert: kisebb a szelekciós nyomás, ezért egyre magasabbak és hosszabb életűek vagyunk.
A jó hír, hogy minél tökéletesebben alkalmazkodik a szervezet az életkörülményeihez, annál kevésbé fontos, hogy meghaljon az utódai tökéletesedése érdekében, a rossz hír pedig, hogy egy apró változástól annál valószínűbben pusztul ki. Ha a változás gyors, nem lesz ideje alkalmazkodó utódokat biztosítani.
A száz évnél is hosszabb ideig élő tengeri teknős valószínűleg enyhe szelekciós nyomásnak van kitéve, ám ha valami változik a környezetében, pl. 2 fokkal emelkedik a tenger hőmérséklete, egyik napról a másikra teljesen eltűnhet a bolygónkról, míg a rövidebb életű teknősök könnyebben alkalmazkodnak.
Logikusan következik a fentiekből, hogy lehettek a történelemben rendkívül hosszú ideig élő, már-már örök életű fajok, amelyek azonban kihaltak, mert a DNS-ük nem tudott alkalmazkodni. Az egyén sejtosztódása elvben akár évmilliárdokig is folytatódhat(na), csakhogy az örök élet felé tartás növeli a hirtelen kihalás veszélyét – nem szólva a túlnépesedés veszélyéről. A halál tehát a változó életfeltételek miatt szükségszerű és elkerülhetetlen, de mivel idáig jól alkalmazkodtunk, egyre tovább élünk.
Elvben örülhetnénk is a halálunknak, hiszen utódaink tökéletesednek, a gyakorlatban viszont az önreflexió annyira egyénhez kötött, hogy nem tudjuk beleélni magunkat a gyermekeink DNS-ébe, így ez az absztrakt vigasz a konkrét helyzetben nem vigasztal.
A halál okozta jövőbeni stressz elől transzcendens stratégiákba menekülünk – ennyiben igaza van a vallást pótcselekvésként elénk állító felvilágosodásnak –, ám a transzcendens hit nem intézhető el ennyivel: egy későbbi rész témája lesz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése