2025-től a világ – 4. rész – Oszd meg és uralkodj

A marxizmus terjesztésének első kerülő útja a különböző „jogok” világméretű propagálása. E jogok ugyanis háromféle hatással járnak: 1. szocialista mozgalmi keretbe szervezik a baloldaliakat; 2. egyénné atomizálják a jóléti konkurenciát; 3. és igájukba hajtják.

Biztosan van olyan kivételes adottságú ember, aki egyszerre fókuszál a jogaira és kötelességeire, de az átlagember nem ilyen. Vagy az egyikre figyel, vagy a másikra. Akinek a jogai lebegnek a szeme előtt, az nem szokott erősen teljesíteni a feladatai terén. A történelem sikeres társadalmai kellő számban támaszkodhattak feladatteljesítőkre – honvédőkre, szorgalmas dolgozókra, konstruktív értelmiségiekre, szolgálva vezetőkre. A jogokkal kapcsolatos legfontosabb igazság, amit nem mondanak el neked: jogaid alapja az elődeid közösségtudata, felelősségérzete és feladatteljesítése; ha te csak „egyén” vagy, elhanyagolod a feladataidat, akkor a következő nemzedéknek már kevesebb jog jut, mint neked. A másik alulhangsúlyozott igazság: minden jog alapja a viszonylagos jólét, csökkenő jólét mellett a jogok háttérbe szorulnak, növekvő jólét mellett maguktól terjednek. Következésképp a – nem vitatott – jogokat jólétnöveléssel eredményesebben lehet előremozdítani, mint indulatos nyilatkozatokkal és tüntetésekkel.

Szinte évente „új generációs” jogok kerülnek be a közbeszédbe, miközben az addigi jogok szélsőséges túlhajtása is folyik, és minden jog megfogalmazása a baloldalnak kedvez, a jobboldal kárára. Nincs vita arról, hogy az élethez fűződő jog alapvető. Annál hevesebb a vita arról, hogy a magzatot is megilleti-e. Miért? Mert a baloldal akarja meghatározni, melyik jog mit jelentsen a gyakorlatban.

Arról sincs vita, hogy az élethez fűződő jog fontosabb, mint az életmódbeli döntések „joga”. Mégis heves vita folyik arról, hogy az abortuszról való döntés joga fontosabb-e a magzat élethez fűződő jogánál. Ráadásul a vita nem logikai, hanem érzelmi alapon zajlik, a döntéspártiak fő érve, hogy aki nem ért egyet, az haladásellenes, szélsőjobbos, fasiszta.

Szintén egyetértés van arról, hogy fontos tanulni, iskolába járni. Elsőre jó ötletnek tűnhet ezt „oktatáshoz való jog”-ként kinyilatkoztatni. Ám ha a következő lépésben úgy alakul a helyzet, hogy a bukdácsoló középiskolást erővel akarják oktatásban tartani 18 éves koráig, továbbá a gyerekek abortuszáról, nemváltoztatásáról a szülő bevonása nélkül döntenek az iskolában ezen „jog” keretében, akkor még mindig jó ötlet? Bölcsebbnek tűnik észszerű, felelősségteljes életdöntések meghozataláról beszélni feladatként, e feladatok egyike, hogy ki-ki igyekezzen kiteljesedni a tanulásban, mert meg fogja az neki érni – ütős jóléti érv, gondolnánk gyanútlanul, csakhogy az alábbiakban részletezettek miatt kevés rá a fogadókészség.

A felnőttek nemi élethez fűződő joga fontos, ebben általános az egyetértés. Abban is, hogy a nemi identitás alapvető a kiteljesedett, örömteli nemi élet szempontjából. Abban már kevésbé értünk egyet, hogy a nemi identitás biológiai adottságoktól eltérő érzete külső érvényű „jog”-e, hogy indokol-e sikertelen orvosi beavatkozásokat, és hogy a társadalombiztosítás kötelezően finanszírozza-e ezeket. Figyeljük meg, hogy a baloldal nem áll le félúton e téren, és a fő érv továbbra is: aki nem ért egyet, az haladásellenes, stb.

A nemi kiteljesedésre törekvés odáig „haladt”, hogy 1. a társadalom önfenntartása fölé nőtt; 2. a nemi identitásának csodálatába merült egyén minden más bal-liberális érzékenyítésre is nyitottá vált; 3. ugyanakkor érzelmileg lezárt az észszerűségi, jóléti érvekre.

Mi ebben a marxista? – kérdezhetjük. 1. A „haladás” koncepciója már önmagában marxista, Marx szerint a történelem halad... a kommunista társadalom felé; tehát ha közéleti vitáinkban döntő érvvé válik, hogy senki ne legyen haladásellenes, akkor szükségszerűen mi felé haladunk? 2. A marxista-kommunista mozgalomra kezdettől jellemző a szexuális szabadosság, a „kispolgári” erkölcs/létforma elvetése; ennek mai változata a középosztály észszerű jóléti szempontjainak megvetése, elutasítása.

Hogy lesz tudtán kívül marxista a szépen hangzó jogok hívéből? Úgy, hogy észszerűség és jólét helyett afféle „társadalmi igazságosságra” fog törekedni, amilyen egyszer már alulmaradt a hidegháborúban, és újra alul fog maradni!

2025-től a világ – 3. rész – A „légi fölény”

Vélhetnénk, hogy amennyiben a megrögzött nyugati démosznak nem kell direktben a kommunizmus, akkor kerülőúton sem kell – ám tévednénk. A nyugati átlagember tucatnyi bal-liberális ügynek szurkol, és szorong, sőt retteg a „fasisztáktól”. Pedig a bal-liberálisok végcélja valamiféle szocializmus, míg a „fasisztának” tituláltak alapvetően kapitalista jólétet szeretnének. A démosznak józan ész szerint utóbbiakkal kellene egyetértenie, rájuk kellene szavaznia. Mi magyarázza ezt az ellentmondást?

A modern háborúk története a légi fölényről, azaz a légtér uralásáról szól. Akinek több működőképes légi fegyvere van, az nyeri a háborút. Ennek megfelelője a médiafölény: akinek nagyobb hatása van a médiatérben, az nyeri a közügyi csatákat, az tematizálja a közvéleményt, az mondja meg, kik a „jó” fiúk és kik a „rosszak”.

A médiatér nyílt titka, hogy a „független” média 100%-ban elkötelezett bal-liberálisokból áll. Aki nem ilyen, azt kinézik, „elfogy körülötte a levegő”. A bal-liberális újságírók nem tagadják, hanem büszkén vállalják a „társadalmi elkötelezettségüket”. Meggyőződésük szerint minden rendes ember baloldali, minden igazságos társadalom, minden jó kormány szintén. Ehhez a mércéhez képest tüntetik fel rossz fiúknak mindazokat, akik jóléti elkötelezettségűek. Kijelenthető-e, hogy a „független” média dolgozói egytől egyik kommunisták? Egy részük határozottan tiltakozna ez ellen, miközben elkötelezetten szimpatizál a marxizmus valamelyik variációjával.

A nyugati közvéleményt évtizedek óta érzékenyítik olyan szociális témákra, amelyek mögött a marxizmus valamelyik változata adja az ideológiai hátteret. Ilyen témák: a folyton változó mutatókhoz kötött „mélyszegénység”, a „társadalmi kirekesztés”, az „előítéletek”. A témáknak van némi soványka igazságmagva, ami köré aztán óriási buborékot fújnak, így az átlag nyugati meg van győződve róla, hogy a „mélyszegénység” elleni küzdelem alapvető emberi kötelesség, és nem a marxizmus egyik hordozó narratívája. Ez és sok más hasonló érzelmi meggyőződés olyan mélyen györekezik a nyugati tudatban, hogy az átlagember képtelen racionálisan felülvizsgálni, kritikailag gondolkodni róla.

Pedig akinek fontos a kritikai gondolkodás, nem tekintheti függetlennek a híreket marxista prekoncepcióval előszűrő sajtót, amelynek világszerte elsöprő légi fölénye van. A nem bal-liberális média többszörös hátránnyal indul: 1. kevesebb mögötte a pénz; 2. kevesebb a jóléti elkötelezettségű újságíró; 3. a témái bal-liberális kondicionáltságba ütköznek a közvéleménynél; 4. a bevett témákkal szembemenve „rossz fiú” benyomását kelti; 5. rossz fiúként csak „hülye, vagy gonoszul okos” lehet; 6. mellékesnek tekintik, hogy jóléti szempontból persze többnyire igaza van. Ha ugyanis nem lenne jóléti szempontból többnyire igaza, akkor nem bal-liberális médiatermék még törpe kisebbségként sem létezne.

Honnan tudjuk, kinek van igaza jóléti ügyekben, illetve hogy egyáltalán fontos szempont a jólét? A hidegháborúból, amelyet jóléti alapon nyert meg a nyugat a rosszlétbe süllyedt kelettel szemben. Nincs, és nem is kell ennél keményebb bizonyíték a jóléti szempont érvényességére. A szocialista tábor társadalmi igazságossággal érvelt, a nyugat pedig a megkérdőjelezhetetlen jóléti fölényével vágott vissza, és győzött. Tehát ha azt látjuk, hogy a nyugati sajtó átvette a szocialista tábor társadalmi igazságossági szempontjait, akkor történelmi tapasztalataink kemény bizonyítéka alapján tudhatjuk, hogy veszíteni fog a jóléti versenyben. Amennyiben jóléti kihívója akad.

Elvétve azért akad, és rettegés járja át a bal-liberális oldalt: az amerikai Fox News politikai hatásáról például azt írják, hogy határozottan republikánus irányba tolta el a közvéleményt mindenhol, ahol jelen van. Egy másik „dolgozat” kifejti, hogy 2,5 perccel több Fox News fogyasztás 0,3%-kal növeli a jobboldali szavazás valószínűségét. Mintha Kádár János titkosszolgálatának jelentését olvasnánk a magyar szamizdatok hatásáról: 2,5 perccel több szamizdatolvasás 0,3%-kal növeli annak valószínűségét, hogy az olvasó nem a szocialista Népfront jelöltjével fog szimpatizálni. Érdekes, hogy a CNN és a többi „független” hírforrás balra toló befolyásáról nem készülnek hasonló írások. Miért? Mert a jobb-konzervatív oldal jóléti szempontja a démosz természetes preferenciája, így minimális médiajelenléttel is tud győzni (lásd: hidegháború). Ezzel szemben a marxizmus különböző változataira épülő társadalmi igazságossági érvrendszer csak médiahegemóniával tud ideig-óráig helyzetben maradni, így elemi érdeke fűződik a konkurencia ellehetetlenítéséhez.

Ezek után vizsgáljuk meg a marxizmus terjesztésének kerülő útjait.

2025-től a világ – 2. rész – A szembenézés nem történt meg

Több oka is volt annak, hogy a nyugati állapotokat (jólétet, árubőséget, szabadságot) keleten legjobban a kommunista elit ismerte: 1. ő volt helyzetben, saját bolthálózattal, utazási/nyaralási lehetőségekkel, külföldi ösztöndíjakkal; 2. a köznéptől ezt az ismeretet el kellett zárni, hogy elkerüljék az azonnali lázadást; 3. a belföldi tanulást szintén rendszerhűséghez kötötték, így a kommunista elit jórészt a szellemi/tudományos elittel is egybeesett. Az emberek nyugatról annyit tudtak, amennyit a kommunista elit közölt velük, vagyis hogy mekkora ott a nyomor, a munkanélküliség, az igazságtalanság!

A rendszerváltás idejére a kommunista/szellemi elit jó része már nyugaton „nyomorgott”, onnan fintorgott orrbefogva a honi „bunkókra”. Nyugaton pedig szívesen látták a külföldre szakadtak „kommunista” részét, mert ottani értelmiségi körökben a kommunista-marxista-leninista eszme nagyon is trendi volt, fájlalták, hogy „a sok bunkó” (értsd: a saját démoszuk) nem látja át a nagyszerűségét, és továbbra is a kapitalista berendezkedésre szavaz.

Az angol-amerikai kultúracsinálók (írók, filmesek, egyéb alkotók) döntő többsége kommunista szimpatizáns volt és maradt, az egyetemi professzorok jó része szintén. Számukra a mai napig elfogadhatatlan, feldolgozatlan a hidegháború népi tanulsága, miszerint mindenhol kapitalizmus lesz, punktum. Közgazdasági Nobel-díjat a mai napig az kaphat, aki papíron levezeti, hogy a kapitalista gazdaságon belül kialakítható egyfajta szocialista alrendszer, és az papíron működik. Irodalmi Nobel-díjat pedig legkönnyebben arra adnak, ha az író a kapitalizmus „gaztetteit” állítja pellengérre, vagy nyíltan a kommunizmusról ömleng.

Egyfelől tehát a keleti kommunista elit nosztalgiázik az előző rezsimben élvezett kiváltságairól, másfelől a nyugati elit ábrándozik egy soha el nem érhető tömeggyilkos idillről, és összeköti őket a kapitalista démosz bunkósága, korlátoltsága (nem kér az eszméből) felett érzett elemi felháborodás. A hidegháborúból azt a részt, hogy győz a kapitalizmus, sem a nyugati, sem a keleti szellemi elit nem fogadta el, minden sejtjével tiltakozik ellene. Nekünk Reagan hős, nekik egy republikánus barom, míg ők döntően a demokratákra/Labour-re szavaznak. Vagyis, a hidegháború eredményével való szembenézés elmaradt.

Azt azonban kényszerűen belátta a fenti összeborult elit, hogy a megrögzött démosz hosszú távon sem győzhető meg a kommunizmus szépségéről, így kerülőutakat keresett az eszme érvényre juttatására. Ilyen kerülőút az egyéni jogok felé történő fékezhetetlen „haladás”, a bal-liberális ügyekre való érzékenyítés, valamint a migránsok szavazógépkénti használata.

A kerülőutak részletes vizsgálata előtt azonban arra a kérdésre keresünk választ, hogy ha a nyugati démosz a kommunizmusra nem nyitott, pontosan mitől nyitott a kerülő úton ugyanoda vezető stratégiákra.

2025-től a világ – 1. rész – A hidegháború utóélete

Sok minden változott tavalyhoz képest, az amerikai elnök személyétől kezdve bezzegrománia gazdasági helyzetén és a német előre hozott választásokon át egészen a lengyel-magyar aktuálpolitikai viszonyig. Érdemes friss szemmel áttekinteni a világ helyzetét, ebben segít a sorozat. Ahhoz, hogy a jelent és a jövőt tisztábban lássuk, először hátra kell lépnünk. Nem túl messzire, csak a hidegháború végéig.

Úgy alakult, ahogy a republikánus Ronald Reagan előrejelezte: „mi győzünk, ők vesztenek – ez az én hidegháborús stratégiám". Emlékezhetünk, hogy a győztes nyugat a jólétével került fölénybe. Fegyverkezési versenyre sarkallta a proletárdiktatúrába süllyedt keletet, amibe az addig is rogyadozó szocialista gazdaság beleroppant, majd összeomlott, az egypártrendszerrel együtt.

Mielőtt sajnálni kezdenénk szegény keleti (középeurópai, kelet-középeurópai) magunkat: a kommunizmus létező változatának kikiáltott szocializmus világuralomra tört, meg akarta dönteni a „gaz imperialistákat”, hogy ott is kitelepítse, bebörtönözze, lágerbe zárja az egypárti elithez képest másként gondolkodókat. Úgy volt, hogy világméretű proletárdiktatúra lesz. Nagy szerencsénkre, és többek között Reagannek köszönhetően, másként alakult. Nem a keleti szegénység terjedt át nyugatra, hanem a nyugati jólét jelent meg keleten, és terjed azóta is.

Erre már csak a régen születettek emlékeznek: Magyarországon folyamatos áruhiány volt a szocialista tervgazdaságban. Nem azt vettük, amit elképzeltünk, hanem amit épp kapni lehetett. Egy-egy fontos árucikkért (pl. tornacipőért vagy Trabant féltengelyért) tucatnyi boltot kellett végigtúrázni, napokig, hetekig. Jó minőségű barkácsszerszámért meg... nos, azért legalább Bécsig kellett elmenni (kellett volna, ha lehetett volna), mert ilyen belföldön nem létezett. Banán, narancs karácsony előtt került a boltokba, egy hétre, azután szünet jövő karácsonyig.

A szocializmust a legigazságosabb, legszabadabb, legjólétibb rendszernek hirdették. Gyakorlati tapasztalat szerint meg jólét nyugaton volt, szabadság szintén. (Aki oda vágyott, azt „tiltott határátlépésért” lelőtték.) Igazságosság? Tény, hogy az általános szegénység papíron igazságosabb, tehát e téren elvben a szocializmus vezetett. Ám ha hozzátesszük, hogy az egypárti elit külön neki fenntartott bolthálózatból vihette a nyugati cikkeket (mint Cognac, svájci csoki, minőségi cigaretta, Chanel No5) haza a régi elittől elvett rózsadombi és hűvösvölgyi villáiba, mindjárt kiviláglik, hogy dehogy volt itt igazságosság! Szemforgató, arcátlan képmutatás volt ez a „kommunista” elvtársak részéről.

A rendszerváltáskor ezek az idézőjeles „kommunista” elvtársak egyszerűen a magukévá tették az elvben a nép tulajdonában álló vagyont: gyárakat, bankokat, vállalati üdülőket, ingatlanokat, stb., így kommunista elitből szempillantás alatt kapitalista elitté váltak, és e minőségükben osztották tovább az észt, sokak jogos felháborodására. Ha megvizsgáljuk a „szabadságjogok”, a „jogállamiság”, a „liberális gazdaságpolitika” leghangosabb bajnokainak előéletét, egytől egyig megtaláljuk a kommunista elitből kapitalista elitté alakult, képmutató felmenőket/rokonságot, a kommunista kapcsolati tőkét.

A hidegháború tanulsága az emberek számára: a kommunista/szocialista gazdaság nem működik, a szocialista társadalom nem igazságos, a kapitalizmus győz és teremt jólétet az egész világon. A folyamat tanulsága a volt kommunista elit és utódai számára: régen minden jobb volt, a „fasiszták” pedig nem győzhetnek, azért sem!

Ebből az eltérő tanulságmegfogalmazásból vezethető le a világ mai (keleti és nyugati) állapota, valamint ebből jelezhetők előre a következő néhány év fejleményei.