2025-től a világ – 1. rész – A hidegháború utóélete

Sok minden változott tavalyhoz képest, az amerikai elnök személyétől kezdve bezzegrománia gazdasági helyzetén és a német előre hozott választásokon át egészen a lengyel-magyar aktuálpolitikai viszonyig. Érdemes friss szemmel áttekinteni a világ helyzetét, ebben segít a sorozat. Ahhoz, hogy a jelent és a jövőt tisztábban lássuk, először hátra kell lépnünk. Nem túl messzire, csak a hidegháború végéig.

Úgy alakult, ahogy a republikánus Ronald Reagan előrejelezte: „mi győzünk, ők vesztenek – ez az én hidegháborús stratégiám". Emlékezhetünk, hogy a győztes nyugat a jólétével került fölénybe. Fegyverkezési versenyre sarkallta a proletárdiktatúrába süllyedt keletet, amibe az addig is rogyadozó szocialista gazdaság beleroppant, majd összeomlott, az egypártrendszerrel együtt.

Mielőtt sajnálni kezdenénk szegény keleti (középeurópai, kelet-középeurópai) magunkat: a kommunizmus létező változatának kikiáltott szocializmus világuralomra tört, meg akarta dönteni a „gaz imperialistákat”, hogy ott is kitelepítse, bebörtönözze, lágerbe zárja az egypárti elithez képest másként gondolkodókat. Úgy volt, hogy világméretű proletárdiktatúra lesz. Nagy szerencsénkre, és többek között Reagannek köszönhetően, másként alakult. Nem a keleti szegénység terjedt át nyugatra, hanem a nyugati jólét jelent meg keleten, és terjed azóta is.

Erre már csak a régen születettek emlékeznek: Magyarországon folyamatos áruhiány volt a szocialista tervgazdaságban. Nem azt vettük, amit elképzeltünk, hanem amit épp kapni lehetett. Egy-egy fontos árucikkért (pl. tornacipőért vagy Trabant féltengelyért) tucatnyi boltot kellett végigtúrázni, napokig, hetekig. Jó minőségű barkácsszerszámért meg... nos, azért legalább Bécsig kellett elmenni (kellett volna, ha lehetett volna), mert ilyen belföldön nem létezett. Banán, narancs karácsony előtt került a boltokba, egy hétre, azután szünet jövő karácsonyig.

A szocializmust a legigazságosabb, legszabadabb, legjólétibb rendszernek hirdették. Gyakorlati tapasztalat szerint meg jólét nyugaton volt, szabadság szintén. (Aki oda vágyott, azt „tiltott határátlépésért” lelőtték.) Igazságosság? Tény, hogy az általános szegénység papíron igazságosabb, tehát e téren elvben a szocializmus vezetett. Ám ha hozzátesszük, hogy az egypárti elit külön neki fenntartott bolthálózatból vihette a nyugati cikkeket (mint Cognac, svájci csoki, minőségi cigaretta, Chanel No5) haza a régi elittől elvett rózsadombi és hűvösvölgyi villáiba, mindjárt kiviláglik, hogy dehogy volt itt igazságosság! Szemforgató, arcátlan képmutatás volt ez a „kommunista” elvtársak részéről.

A rendszerváltáskor ezek az idézőjeles „kommunista” elvtársak egyszerűen a magukévá tették az elvben a nép tulajdonában álló vagyont: gyárakat, bankokat, vállalati üdülőket, ingatlanokat, stb., így kommunista elitből szempillantás alatt kapitalista elitté váltak, és e minőségükben osztották tovább az észt, sokak jogos felháborodására. Ha megvizsgáljuk a „szabadságjogok”, a „jogállamiság”, a „liberális gazdaságpolitika” leghangosabb bajnokainak előéletét, egytől egyig megtaláljuk a kommunista elitből kapitalista elitté alakult, képmutató felmenőket/rokonságot, a kommunista kapcsolati tőkét.

A hidegháború tanulsága az emberek számára: a kommunista/szocialista gazdaság nem működik, a szocialista társadalom nem igazságos, a kapitalizmus győz és teremt jólétet az egész világon. A folyamat tanulsága a volt kommunista elit és utódai számára: régen minden jobb volt, a „fasiszták” pedig nem győzhetnek, azért sem!

Ebből az eltérő tanulságmegfogalmazásból vezethető le a világ mai (keleti és nyugati) állapota, valamint ebből jelezhetők előre a következő néhány év fejleményei.

2025-től a világ – 2. rész – A szembenézés nem történt meg

Több oka is volt annak, hogy a nyugati állapotokat (jólétet, árubőséget, szabadságot) keleten legjobban a kommunista elit ismerte: 1. ő volt helyzetben, saját bolthálózattal, utazási/nyaralási lehetőségekkel, külföldi ösztöndíjakkal; 2. a köznéptől ezt az ismeretet el kellett zárni, hogy elkerüljék az azonnali lázadást; 3. a belföldi tanulást szintén rendszerhűséghez kötötték, így a kommunista elit jórészt a szellemi/tudományos elittel is egybeesett. Az emberek nyugatról annyit tudtak, amennyit a kommunista elit közölt velük, vagyis hogy mekkora ott a nyomor, a munkanélküliség, az igazságtalanság!

A rendszerváltás idejére a kommunista/szellemi elit jó része már nyugaton „nyomorgott”, onnan fintorgott orrbefogva a honi „bunkókra”. Nyugaton pedig szívesen látták a külföldre szakadtak „kommunista” részét, mert ottani értelmiségi körökben a kommunista-marxista-leninista eszme nagyon is trendi volt, fájlalták, hogy „a sok bunkó” (értsd: a saját démoszuk) nem látja át a nagyszerűségét, és továbbra is a kapitalista berendezkedésre szavaz.

Az angol-amerikai kultúracsinálók (írók, filmesek, egyéb alkotók) döntő többsége kommunista szimpatizáns volt és maradt, az egyetemi professzorok jó része szintén. Számukra a mai napig elfogadhatatlan, feldolgozatlan a hidegháború népi tanulsága, miszerint mindenhol kapitalizmus lesz, punktum. Közgazdasági Nobel-díjat a mai napig az kaphat, aki papíron levezeti, hogy a kapitalista gazdaságon belül kialakítható egyfajta szocialista alrendszer, és az papíron működik. Irodalmi Nobel-díjat pedig legkönnyebben arra adnak, ha az író a kapitalizmus „gaztetteit” állítja pellengérre, vagy nyíltan a kommunizmusról ömleng.

Egyfelől tehát a keleti kommunista elit nosztalgiázik az előző rezsimben élvezett kiváltságairól, másfelől a nyugati elit ábrándozik egy soha el nem érhető tömeggyilkos idillről, és összeköti őket a kapitalista démosz bunkósága, korlátoltsága (nem kér az eszméből) felett érzett elemi felháborodás. A hidegháborúból azt a részt, hogy győz a kapitalizmus, sem a nyugati, sem a keleti szellemi elit nem fogadta el, minden sejtjével tiltakozik ellene. Nekünk Reagan hős, nekik egy republikánus barom, míg ők döntően a demokratákra/Labour-re szavaznak. Vagyis, a hidegháború eredményével való szembenézés elmaradt.

Azt azonban kényszerűen belátta a fenti összeborult elit, hogy a megrögzött démosz hosszú távon sem győzhető meg a kommunizmus szépségéről, így kerülőutakat keresett az eszme érvényre juttatására. Ilyen kerülőút az egyéni jogok felé történő fékezhetetlen „haladás”, a bal-liberális ügyekre való érzékenyítés, valamint a migránsok szavazógépkénti használata.

A kerülőutak részletes vizsgálata előtt azonban arra a kérdésre keresünk választ, hogy ha a nyugati démosz a kommunizmusra nem nyitott, pontosan mitől nyitott a kerülő úton ugyanoda vezető stratégiákra.

2025-től a világ 3. rész – A „légi fölény”

Vélhetnénk, hogy amennyiben a megrögzött nyugati démosznak nem kell direktben a kommunizmus, akkor kerülő úton sem kell – ám tévednénk. A nyugati átlagember tucatnyi bal-liberális ügynek szurkol, és szorong, sőt retteg a „fasisztáktól”. Pedig a bal-liberálisok végcélja valamiféle szocializmus, míg a „fasisztának” tituláltak alapvetően kapitalista jólétet szeretnének. A démosznak józan ész szerint utóbbiakkal kellene egyetértenie, rájuk kellene szavaznia. Mi magyarázza ezt az ellentmondást?

A modern háborúk története a légi fölényről, azaz a légtér uralásáról szól. Akinek több működőképes légi fegyvere van, az nyeri a háborút. Ennek megfelelője a médiafölény: akinek nagyobb hatása van a médiatérben, az nyeri a közügyi csatákat, az tematizálja a közvéleményt, az mondja meg, kik a „jó” fiúk és kik a „rosszak”.

A médiatér nyílt titka, hogy a „független” média 100%-ban elkötelezett bal-liberálisokból áll. Aki nem ilyen, azt kinézik, „elfogy körülötte a levegő”. A bal-liberális újságírók nem tagadják, hanem büszkén vállalják a „társadalmi elkötelezettségüket”. Meggyőződésük szerint minden rendes ember baloldali, minden igazságos társadalom, minden jó kormány szintén. Ehhez a mércéhez képest tüntetik fel rossz fiúknak mindazokat, akik jóléti elkötelezettségűek. Kijelenthető-e, hogy a „független” média dolgozói egytől egyik kommunisták? Egy részük határozottan tiltakozna ez ellen, miközben elkötelezetten szimpatizál a marxizmus valamelyik variációjával.

A nyugati közvéleményt évtizedek óta érzékenyítik olyan szociális témákra, amelyek mögött a marxizmus valamelyik változata adja az ideológiai hátteret. Ilyen témák: a folyton változó mutatókhoz kötött „mélyszegénység”, a „társadalmi kirekesztés”, az „előítéletek”. A témáknak van némi soványka igazságmagva, ami köré aztán óriási buborékot fújnak, így az átlag nyugati meg van győződve róla, hogy a „mélyszegénység” elleni küzdelem alapvető emberi kötelesség, és nem a marxizmus egyik hordozó narratívája. Ez és sok más hasonló érzelmi meggyőződés olyan mélyen györekezik a nyugati tudatban, hogy az átlagember képtelen racionálisan felülvizsgálni, kritikailag gondolkodni róla.

Pedig akinek fontos a kritikai gondolkodás, nem tekintheti függetlennek a híreket marxista prekoncepcióval előszűrő sajtót, amelynek világszerte elsöprő légi fölénye van. A nem bal-liberális média többszörös hátránnyal indul: 1. kevesebb mögötte a pénz; 2. kevesebb a jóléti elkötelezettségű újságíró; 3. a témái bal-liberális kondicionáltságba ütköznek a közvéleménynél; 4. a bevett témákkal szembemenve „rossz fiú” benyomását kelti; 5. rossz fiúként csak „hülye, vagy gonoszul okos” lehet; 6. mellékesnek tekintik, hogy jóléti szempontból persze többnyire igaza van. Ha ugyanis nem lenne jóléti szempontból többnyire igaza, akkor nem bal-liberális médiatermék még törpe kisebbségként sem létezne.

Honnan tudjuk, kinek van igaza jóléti ügyekben, illetve hogy egyáltalán fontos szempont a jólét? A hidegháborúból, amelyet jóléti alapon nyert meg a nyugat a rosszlétbe süllyedt kelettel szemben. Nincs, és nem is kell ennél keményebb bizonyíték a jóléti szempont érvényességére. A szocialista tábor társadalmi igazságossággal érvelt, a nyugat pedig a megkérdőjelezhetetlen jóléti fölényével vágott vissza, és győzött. Tehát ha azt látjuk, hogy a nyugati sajtó átvette a szocialista tábor társadalmi igazságossági szempontjait, akkor történelmi tapasztalataink kemény bizonyítéka alapján tudhatjuk, hogy veszíteni fog a jóléti versenyben. Amennyiben jóléti kihívója akad.

Elvétve azért akad, és rettegés járja át a bal-liberális oldalt: az amerikai Fox News politikai hatásáról például azt írják, hogy határozottan republikánus irányba tolta el a közvéleményt mindenhol, ahol jelen van. Egy másik „dolgozat” kifejti, hogy 2,5 perccel több Fox News fogyasztás 0,3%-kal növeli a jobboldali szavazás valószínűségét. Mintha Kádár János titkosszolgálatának jelentését olvasnánk a szamizdatok hatásáról: 2,5 perccel több szamizdatolvasás 0,3%-kal növeli annak valószínűségét, hogy az olvasó nem a szocialista Népfront jelöltjével fog szimpatizálni – és máris bukik a rendszer.

Érdekes, hogy a CNN és a többi „független” hírforrás balra toló befolyásáról nem készülnek hasonló írások. Miért? Mert a jobb-konzervatív oldal jóléti szempontja egybevág a démosz természetes preferenciájával, így minimális médiajelenléttel is tud győzni (lásd: hidegháború).

A törpe kisebbségből nyerés logikája: amikor minden bal-liberális médiaforrás azt a narratívát tolja, hogy a Trabant sokkal jobb, mint a Volkswagen, és ótvarbunkóparasztfasiszta, aki utóbbira mer vágyni, a rendszer bukásához elég egyetlen hírforrás, ahol az ellenkezője olvasható.

Ezért van, hogy a marxizmus különböző változataira épülő társadalmi igazságossági érvrendszer csak médiahegemóniával tud ideig-óráig helyzetben maradni, így elemi érdeke fűződik a konkurencia ellehetetlenítéséhez, hogy egyetlen forrás se tudja hírül adni, mi a helyzet a Trabanttal. Vagy aktuálisan a bevándorlás és a közbiztonság körül.

A következő részben a marxizmus terjesztésének kerülő útjait vizsgáljuk meg.

2025-től a világ 4. rész – Oszd meg és uralkodj

A marxizmus terjesztésének első kerülő útja a különböző „jogok” világméretű propagálása. E jogok ugyanis háromféle hatással járnak: 1. szocialista mozgalmi keretbe szervezik a baloldaliakat; 2. egyénné atomizálják a jóléti konkurenciát; 3. és igájukba hajtják.

Biztosan van olyan kivételes adottságú ember, aki egyszerre fókuszál a jogaira és kötelességeire, de az átlagember nem ilyen. Vagy az egyikre figyel, vagy a másikra. Akinek a jogai lebegnek a szeme előtt, az nem szokott erősen teljesíteni a feladatai terén. A történelem sikeres társadalmai kellő számban támaszkodhattak feladatteljesítőkre – honvédőkre, szorgalmas dolgozókra, konstruktív értelmiségiekre, szolgálva vezetőkre. A jogokkal kapcsolatos legfontosabb igazság, amit nem mondanak el neked: jogaid alapja az elődeid közösségtudata, felelősségérzete és feladatteljesítése; ha te csak „egyén” vagy, elhanyagolod a feladataidat, akkor a következő nemzedéknek már kevesebb jog jut, mint neked. A másik alulhangsúlyozott igazság: minden jog alapja a viszonylagos jólét, csökkenő jólét mellett a jogok háttérbe szorulnak, növekvő jólét mellett maguktól bővülnek. Következésképp a (nem vitatott) jogokat jólétnöveléssel eredményesebben lehet előremozdítani, mint indulatos nyilatkozatokkal és tüntetésekkel.

Szinte évente „új generációs” jogok kerülnek be a közbeszédbe, miközben az addigi jogok szélsőséges túlhajtása is folyik, és minden jog megfogalmazása a baloldalnak kedvez, a jobboldal kárára. Nincs vita arról, hogy az élethez fűződő jog alapvető. Annál hevesebb a vita arról, hogy a magzatot is megilleti-e. Miért? Mert a baloldal akarja meghatározni, melyik jog mit jelentsen a gyakorlatban.

Arról sincs vita, hogy az élethez fűződő jog fontosabb, mint az életmódbeli döntések „joga”. Mégis heves vita folyik arról, hogy az abortuszról való döntés joga fontosabb-e a magzat élethez fűződő jogánál. Ráadásul a vita nem logikai, hanem érzelmi alapon zajlik, a döntéspártiak fő érve, hogy aki nem ért egyet, az haladásellenes, szélsőjobbos, fasiszta.

Szintén egyetértés van arról, hogy fontos tanulni, iskolába járni. Elsőre jó ötletnek tűnhet ezt „oktatáshoz való jog”-ként kinyilatkoztatni. Ám ha a következő lépésben úgy alakul a helyzet, hogy a bukdácsoló középiskolást erővel akarják oktatásban tartani 18 éves koráig, továbbá a gyerekek abortuszáról, nemváltoztatásáról a szülő bevonása nélkül döntenek az iskolában ezen „jog” keretében, akkor még mindig jó ötlet? Bölcsebbnek tűnik észszerű, felelősségteljes életdöntések meghozataláról beszélni feladatként, e feladatok egyike, hogy ki-ki igyekezzen kiteljesedni a tanulásban, mert meg fogja az neki érni – ütős jóléti érv, gondolnánk gyanútlanul, csakhogy az alábbiakban részletezettek miatt kevés rá a fogadókészség.

A felnőttek nemi élethez fűződő joga fontos, ebben általános az egyetértés. Abban is, hogy a nemi identitás alapvető a kiteljesedett, örömteli nemi élet szempontjából. Abban már kevésbé értünk egyet, hogy a nemi identitás biológiai adottságoktól eltérő érzete külső érvényű „jog”-e, hogy indokol-e sikertelen orvosi beavatkozásokat, és hogy a társadalombiztosítás kötelezően finanszírozza-e ezeket. Figyeljük meg, hogy a baloldal nem áll le félúton e téren, és a fő érv továbbra is: aki nem ért egyet, az haladásellenes, stb.

A nemi kiteljesedésre törekvés odáig „haladt”, hogy 1. a társadalom önfenntartása fölé nőtt; 2. a nemi identitásának csodálatába merült egyén minden más bal-liberális érzékenyítésre is nyitottá vált; 3. ugyanakkor érzelmileg lezárt az észszerűségi, jóléti érvekre.

Mi ebben a marxista? – kérdezhetjük. 1. A „haladás” koncepciója már önmagában marxista, Marx szerint a történelem halad... a kommunista társadalom felé; tehát ha közéleti vitáinkban döntő érvvé válik, hogy senki ne legyen haladásellenes, akkor szükségszerűen mi felé haladunk? 2. A marxista-kommunista mozgalomra kezdettől jellemző a szexuális szabadosság, a „kispolgári” erkölcs/létforma elvetése; ennek mai változata a középosztály észszerű jóléti szempontjainak megvetése, elutasítása.

Hogy lesz tudtán kívül marxista a szépen hangzó jogok hívéből? Úgy, hogy észszerűség és jólét helyett afféle „társadalmi igazságosságra” fog törekedni, amilyen egyszer már alulmaradt a hidegháborúban, és újra alul fog maradni!

Ha már itt tartunk, pontosan mi a baj a marxizmussal? Kiderül ebből a posztból, illetve a sorozat egészéből.

2025-től a világ 5. rész – Az érzékenyítettek „haladása”

Mint az előző részben láttuk, a marxista tanok illetve a bal-liberális oldal által tematizált közéletben bármiféle haladás szükségképpen a kommunizmus felé történhet. Mivel ezt nyílt programként nem támogatná a többség, a kommunizmus felé vezető második kerülő út a jogait piedesztálra emelő egyén érzékenyítése szociális témákra (mélyszegénység, kirekesztés, előítéletek, diszkrimináció). Mindegyik téma mögött van némi valóságtartalom (sanyarú sors, nehéz élethelyzet), amire lehet hivatkozni. Ám ha minden esetnél megnézzük, mire ment volna hátrányos helyzetben lévő embertársunk észszerű, felelős döntéseket hozva a jóléte érdekében, akkor az érzékenyítő témák pillanatok alatt elolvadnak, mint a júniusi hó.

Az észszerűségi, jóléti érvekre (miszerint: tanulni, dolgozni kell, szorgalmasnak kell lenni, jólétre kell törekedni) az a bevett bal-liberális ellenérv, hogy 1. tilos, de minimum ótvarbunkóparasztfasiszta dolog az áldozatot hibáztatni; 2. a társadalmi helyzet meghatározza az egyén viselkedését (tehát nem önszántából iszik, cigarettázik, stb., hanem erre mintegy a társadalmi helyzete kényszeríti).

A 2025 utáni jóléti érvelő ellenvetheti, hogy a fenti hittételekkel szemben, ha áldozatot nem szabadna hibáztatni, akkor bűnmegelőzés nem létezne, ugyanis – a rendőrség, bank, biztosító, hivatal és bíróság szerint – minden kárvallott köteles volt mindent megtenni kárvallottá válása ellen, a potenciális áldozatok pedig okuljanak az esetéből. (Vagyis a hétköznapi valóságban szabad, sőt elfogadott gyakorlat hibáztatni az áldozatot.) Továbbá, a társadalmi helyzet Marx szerint ugyan meghatározó, de az adataink szerint? Ha meghatározó lenne, nem létezne társadalmi mobilitás, hanem indiai jellegű kasztokban vegetálnánk, sőt életreform programok sem működhetnének. (Vagyis a hétköznapi valóságban nem tartjuk meghatározónak a társadalmi helyzetet.) Ilyen kritikai felülvizsgálat után hány érvényes érzékenyítő téma marad? Próbálja ki az olvasó.

Miért érdemes bevállalni a bal-liberális panelekkel szembemenő ótvarbunkóparasztfasisztaság kockázatát? A jólétünk és a jövőnk miatt, ugyanis a hidegháborút egyszer már megnyerték a keleti kommunisták szemében ótvarbunkóparasztfasiszta-imperialista-plutokrata-finánctőkés-szutyoknyugatiak, és 2025 után is ez lesz, csak immár égtáji kötöttség nélkül. A szociálisan érzékenyek vesztenek, az észszerű jólétiek győznek, ez a történelmi tények által alátámasztott forgatókönyv.

Hogyan kerüljük el a szociáldarwinista (hulljon-a-férgese) csapdát? Tudatosítva, hogy a nehéz élethelyzetben lévő embertársnak hathatós segítséget és támogatást is kell kapnia a kilábaláshoz. Az észszerűségi-jóléti megközelítés nem az emberek magukra hagyásáról szól, hanem arról, hogy elvárjuk a konstruktív együttműködést, és még annak hiányában is biztosítunk természetbeni alapellátást.

Itt vetődik fel egy ritkán említett szempont, a gyakorlatiasság. A közéleti vitákban különböző elméletek szoktak ütközni egymással, működőképes gyakorlati megoldások igénye nélkül. Célszerű tudatosítani, hogy hiába az észszerű jóléti elmélet, ha a hétköznapi részletekben elveszünk – az ugyanis azt jelenti, hogy az érzékenyítő témák jogosak lesznek, és kritikai felülvizsgálatuk igazságossági garanciává válik. Mindaddig, amíg a kritikai felülvizsgálat azt tárja fel, hogy – rendszerszintű problémák vagy egyéb működési anomáliák miatt – bizony igaza van az érzékenyítőnek, addig nem következik be a jóléti fordulat, csupán iszapbirkózást folytatunk a rosszlét dágványában.

Mindazok örömére, akiknek a – gondosan karbantartott – „mélyszegénység” és társai csupán legitimációs alapot jelentenek a hatalmon maradáshoz.

2025-től a világ 6. rész – A démosz demokráciája

A demokrácia a démoszé – írhatnánk óriásplakátokra, az X ország az X-belieké szlogenhez hasonlóan, magunkra vonva a bal-liberális oldal dühét. Közelebbi vizsgálat alapján az indulat indokolatlannak bizonyulna, hiszen a bal-liberálisok pillanatig sem titkolják, hogy lenézik és megvetik a marxizmus nagyszerűségéről makacsul meggyőzhetetlen démoszt, éjt nappallá téve azon munkálkodnak, hogy az ellenállását valahogy letörjék, megkerüljék, kiiktassák, kevéssé válogatva a módszerekben. Azon vannak, hogy a képükre formált „demokráciából” kigolyózzák, pontosabban: kiszavaztassák a démoszt.

Ennek leghatékonyabb eszköze, és egyben a harmadik kerülő út a marxizmus felé, a bevándorlók szavazógépkénti használata.

Rövid visszatekintés: Marx idejében a munkásosztály tömbszerű volt, százak, ezrek dolgoztak nagyvállalatoknál, gyakorlatilag azonos léthelyzetben – és szavaztak egységesen balra. A tőkés fejlődés és jólét azonban oda vezetett, hogy ezek a szavazótömbök megszűntek, nem érzik érdekeiket egységesen a baloldal által képviseltnek.

A nyugati dolgozó nem azt látta, hogy keleten sokkal jobb, éppen ellenkezőleg! Következésképp a hagyományos baloldalnak is meg kellett szűnnie, illetve át kellett alakulnia a fennmaradáshoz. E szerint hangolta újra az üzeneteit, ekkor talált rá az egyéni jogok, valamint az érzékenyítés húzóerejére, és valami ezeknél nagyobbra. A csodafegyverre.

Az egyéni jogok és az érzékenyítés puha eszköz, működőképessége a belátáson múlik. Mennyivel gyorsabb és eredményesebb behívni évente x millió külföldit azzal a hallgatólagos ígérettel, hogy ha balra szavaztok, a rokonság is jöhet! A bal-liberális-bevándorlási deal lényege: a bal-libek biztosítják a bevándorlásbarát környezetet, a bevándorlók szavazataikkal hatalomban tartják a bal-libeket – és utánuk az özönvíz.

Ez már legalább negyven éve működik, érdemi ellenállás nélkül, hiszen ki akarna „ótvarbunkóparasztfasiszta” billogot a homlokára.

Ugyan kezdettől bírálják a stratégiát egyes „cordon sanitaire”-rel karantéban tartott figurák, a nyugati polgár csak mostanában kezd szembenézni a problémával. Mondván, hogy decensen érzékeny ő, és dehogy állna a haladás útjába, ám a bűnözés és a párhuzamos társadalmak által kialakított no-go zónák mai kiterjedése már egyszerűen sok. (Nem beszélve a járulékos antiszemitizmusról, merényletekről, szilveszteri atrocitásokról, a bevándorlók körében valahogy nem erőltetett – női, LMBTQI+ és egyéb – jogokról. Sem arról, hogy teljes brit megyékben nulla közelébe csökkent a vagyon elleni bűncselekmények felderítési aránya, a rendőr beszéli le a károsultat a feljelentésről, nehogy a bűnbandák még bosszút is álljanak...)

Olyan a mai nyugati közhangulat, mint a fazékban melegített békáké: most tűnt fel a démosznak, hogy a lassan melegedő víz hamarosan forrni kezd, ki kellene ugrani, amíg lehet. Mivel az érzékenyített és szűntelen médianyomás alatt tartott démosz még mindig nem vált teljesen békává, a kiugrás rövidesen bekövetkezik.

Térjünk ki a bal-liberális ellenvetésre, miszerint nem is szavazatszerző politikai fegyver a bevándoroltatás, meg hogy olcsó munkavállalókra igenis szükség van: ezzel szemben az igazság az, hogy tisztességes pénzért hazaiak is vállalnak minden munkát, ami által még a jólét is nő és a szociális helyzet is javul, tehát ez nem indokol vendégmunkásokat, sőt. (Különösen visszás egy baloldali részéről az alacsony bérekre mint kívánatos szempontra hivatkozni.)

Továbbá ahhoz, hogy a bevándorlást fátumként elfogadjuk, el kell hinnünk, hogy a határ őrizhetetlen, az embercsempészet természeti adottság, a bevándorlás magas szintjével együtt élő vezetők jó szándékúan tehetetlenek, és velük szemben csak az ótvarbunkóparasztfasiszták állnak. A démosz ezt elég sokáig elhitte, mára erős kételyek feszítik.

A bal-liberális média elsöprő légi fölénye már csak ideig-óráig fékezi a közéleti elit jóhiszeműségében kételkedőket. Ne vízionáljunk (kommunista módra) kő-kövön patakvért, a változás várhatóan békés, észszerű, jóléti lesz – hangos ótvarbunkóparasztfasisztázó elitkórus kísérettel. A démosz szelíden visszaveszi a demokráciát, az új vezetőket populistának nevezik majd, azután kiderül, hogy ez nem szitokszó, hiszen a hatalomban maradáshoz mindenkor szükség van és lesz is a nép támogatására.

Összességében, 2025 után újra demokrácia lesz a bal-liberális irányba eltorzult berendezkedésekből. Magyarország pedig hirtelen mintegy 30 évvel a nyugati társadalmak elé kerül. Részletek a következő részben.

2025-től a világ – 7. rész – A fejlett világ élvonalában

Az 1990-es években Magyarországon még bal-liberális hegemónia volt, a baloldallal szövetkezett liberálisoknál volt pénz, paripa, fegyver. Mára nagyjából egyensúly alakult ki a két nagy oldal között, és a démosz érdemben megfontolhatja, melyik oldal narratívája tűnik hitelesebbnek, jólétibbnek. E folyamat lépéseit áttekintve a nyugat jövőjét látjuk, mivel a fejlett nyugat közélete ma tart ott, ahol a miénk a '90-es évek elején.

Első lépés: a démoszhoz hű gazdasági elit kialakítása. Evidensnek tűnhet, hogy a saját zsebén és a saját népén kívül még kihez lehetne hű egy nagyvállalkozó, de a nyugati példa azt mutatja, hogy a marxizmushoz és a nemzetköziséghez is lehet hű, a népe ellenében. Ehhez képest célszerű a gazdasági elitet visszafordítani a saját néphez.

Második lépés: alternatív média felépítése. Naivan gondolhatnánk (gondoltuk is sokáig), hogy adott híranyagot csak egyféleképpen lehet tálalni, ezért aztán mindegy, milyen világnézetű az újságíró. Kiderült, hogy amennyiben marxista világnézetű, akkor tények tálalása helyett a saját világnézetét vetíti rá a híranyagra, amelynek vajmi kevés köze lesz a valósághoz (memento: az 1930-as évek ukrán éhínsége idején az oda látogató nyugati „újságírók” véletlen ellátási problémaként tudósítottak a sztálini tervszerű népirtásról). Mai párhuzam: csak a marxizmus felé haladó újságírók képesek a bevándorlók által kiváltott bűnözési hullámot jelentéktelenként tálalni a hazai ótvarbunkóparasztfasiszta „szélsőjobb” erősödéséhez képest. Alternatív médiára azért van szükség, mert egypólusú médiától a jelek szerint nem várhatjuk, hogy azt mutassa be, ami van. A valóság képe – jobb híján – az egymással ütköző médianarratívákból bontakozik ki. A hidegháború tanulsága szerint mindig a jólét győz, így a jóléti narratívát toló média szerencsére kisebbségből is egyensúlyban van, ezért akarják nyugaton (is) ravaszul elfojtani. Figyeljük meg, hogy a Fox News „választókat megosztó” szerepe kapcsán aggódók célja az alternatíva nélküli bal-liberális médiahegemónia fenntartása. Számos nyugati országban nincs érdemi alternatíva, de a következő évtizedekben ki fog alakulni.

Harmadik lépés: iparfejlesztés, hogy a fizikai dolgozóknak is legyen munkalehetősége. Sokáig az volt a trend, hogy a termékgyártás keletre települ, csak a szellemi tevékenység marad nyugaton. Mivel nem mindenki tud versenyképes szintű szellemi munkát végezni, fizikai dolgozók milliói követelik/üdvözlik a gyártás hazatelepítését.

Negyedik lépés: a valódi demokráciát szolgáló jogi háttér megteremtése. A balra tolódó demokráciák aggasztó jellemzői a szólásszabadságot korlátozó, kreatívan kitalált „bűncselekmények”, amelyek lényege, hogy csak a balos álláspontot lehessen nyilvánosan előadni, a jobbos álláspont ellenben ütközzön a büntető törvénykönyvbe. A tényleges demokrácia velejárója, hogy sokféle, egymásnak akár teljesen ellentmondó álláspont legyen előadható, és persze véleményezhető.

Az új Alaptörvény elfogadásakor úgy tűnt, semmi szükség rá. Ma inkább úgy tűnik, hogy azon a ponton még nem látszott a bal-liberális nyomulás, amelynek az Alaptörvény a féke és ellensúlya lett.

A fenti lépések révén Magyarország a fejlett nyugat előtt jár, példánkat követni fogják a következő években, évtizedekben. (Vagy ahol nem, ott a fékezetlen balra tolódás következményeivel, elsősorban rosszléttel, büntetik önmagukat.)

A fejlett világ sosem volt homogén, az USA-n belül folyamatosan léteztek az aktuális központi iránytól eltérő értékrendű kisebb-nagyobb területek, államok, így a fősodorhoz képest másként gondolkodók mindig találhattak maguknak szimpatikus közéleti környezetet.

Európában is hasonló politikai változatosság valószínűsíthető, többek között a terület nagysága és az észak-dél különbségek okán. Így akinek az olasz vagy a skandináv életfelfogás jobban bejön az aktuális hazainál, az egyszerűen oda költözhet ahelyett, hogy otthon dühöngene, amiért nem sikerül a többségre lőcsölnie jó- vagy rosszléti nézeteit. Feltehetően hosszú távon is lesznek, akik nem a jólétet választják. Ameddig a határok szabadon átjárhatók, és nem kötelező velük egy területen, valamint közös (üres) kasszán élni, addig semmi gond: osszák csak el egymás között „társadalmilag igazságosan” a rosszlétüket.

Ötven éve még arról szóltak a viták, vajon milyen egyformaság lesz világszerte (lásd pl.: Francis Fukuyama – A történelem vége). Mára úgy áll a helyzet, hogy a jóléti demokráciának csupán területi többsége várható, és nem egyetemes érvénye – egy valódi demokrata megtanul ezzel együtt élni.

– vége –