„Inkább meghalok állva, mint hogy éljek térdre kényszerítve" - nyilatkozta korábban Stéphane Charbonnier, a Charlie Hebdo című francia vicclap merénylet áldozatául esett főszerkesztője. A lap több alkalommal közölt karikatúrákat Mohamedről és az iszlám szélsőségesekről. Utóbbiak közül ma hárman berontottak a szerkesztőségbe, és legéppisztolyozták az ott tartózkodókat, egyebek mellett a szerkesztőség védelmére kirendelt két rendőrt is.
Az ügy máris komoly indulatokat kavart, amelyek helyett én néhány józan megfontolást javasolok.
1. A „laikus állam" fogalma illúziónak tűnik. A „laikus" Franciaország nem képes biztosítani a világiságban bízók jogait, pillanatnyilag az erőszakos muszlimok vannak fölényben. A lakosság kb. 10%-a muszlim hátterű, de a döntő többségük (80-90%) nagyon komolyan veszi mindazt, ami szerinte a hitéből következik. Ez a kisebbség a jelek szerint képes diktálni a keresztény hátterű többségnek, amely az utóbbi időben egyre közömbösebbé vált mindaz iránt, ami a hitéből esetleg következhet. Így alakulhatott ki az illúzió, hogy Franciaország „laikus" állam. Elvben jogállam van, a gyakorlatban meg az iszlám erőszak az úr.
2. Amennyiben a keresztény többség komolyan veszi a vallásából következő dolgokat, akkor kimondja, hogy Franciaország egy keresztény többségű szabad állam, amely nem fogadja be a szabadság felszámolására törekvőket. A muszlimok kénytelenek lesznek egyenként nyilatkozni, hogy számukra a lelkiismereti szabadság vagy a tűzzel-vassal kivívott világméretű kalifátus-e a fontosabb. Ha az előbbi, akkor helyt kell állniuk a demokratikus vitában, és le kell fegyverezniük a saját szélsőségeseiket, hogy ne kerüljenek egy kalap alá velük. Ha az utóbbi, azért küzdjenek Franciaországon (és az egész keresztény világon) kívülről. Ez tiszta helyzetet teremt, senkiben nem hagy kétséget a jogait és a tényleges lehetőségeit illetően.
3. A kétfrontos harcosok ideje lejárt. Elég sokan elég sokáig küzdöttek azért, hogy minél több muszlim minél jobban kibontakozhasson Franciaországban, és ezáltal meggyengüljenek a keresztények. Meg is gyengültek, a muszlimok viszont nem voltak vevők a kétfrontos harcosok által prédikált vallás nélküli humanizmusra, és átvették az irányítást - a kétfrontos harcosok kárára, akik most jobb híján a keresztények védelmére szorulnak. A védelem ára pedig a kétfrontos harc beszüntetése, demokratikus jogállamiság, általános emberi tisztesség és józan ész okán. Nem gyengíthetem azt, akitől holnap védelmet remélek, mert ha sikerül legyengítenem, holnap nem tud megvédeni. A muszlim szélsőségeseken kívül mindenki jól megfontolt érdeke, hogy a keresztények erősek és védelemre képesek maradjanak. A mérsékelt muszlimoké is, hiszen ha a keresztény világ nem lenne jobb a muszlim világnál, akkor nem lennének Európában. A zsidóké is, hiszen ha a keresztény világ nem lenne minden világok legjobbika, akkor nem a keresztény világban élnének a legnagyobb számban. Az ateistáké is, hiszen ha lenne számukra jobb hely, akkor oda tömörülnének. A keresztény világ a jelek szerint nem csak a keresztények számára a legjobb, hanem minden jó szándékú ember számára is. A demokratikus jogállamot fenntartó keresztény többség egyedül a muszlim szélsőségeseknek állhat útjában - de velük ki akarna együtt érezni, és miért, milyen jövő reményében?
4. A főszerkesztő fentebb idézett nyilatkozata a világi államba vetett szilárd hitet fejezi ki. A „világi" állam azonban méltatlannak bizonyult a bizalomra, a sebezhetősége nyilvánvalóvá vált. Sehol nem létezik ténylegesen világi állam, a demokratikus jóléti jogállamokat mindenütt a keresztény többség tartja fenn. Ahol nincs keresztény többség, ott nincs demokratikus jogállam. Ezer megkérdezettből ma nulla egész hány tized merné ezt a nyilvánvaló összefüggést kimondani? A többség keresztényien tűri, hogy fát vágjanak a hátán, korlátozzák az irányításban, kiszorítsák a közéletből, letagadják a kultúrája keresztény gyökereit, elhitessék vele, hogy világivá vált, és hogy ez így helyes. Már-már megvalósult a vallástalan humanizmus álma, az emberek már-már leszoktak a kereszténységről, már-már feladtak minden pozíciót a saját társadalmukban, amikor hirtelen és durván felriasztják őket az ábrándozásból: ha ők nem védik meg a civilizációjuk vívmányait, senki más nem védi meg azokat.
5. Stéphane Charbonnier egy erős világi államban bízott. Vajon ha szembenéz a helyzettel, felismeri, hogy a keresztény civilizáció vívmányai kereszténység nélkül kártyavárként omlanak össze, és úgy teszi fel a kérdést, hogy „jobb állva meghalni a világi államba vetett hittel, mint szabadon kiteljesedni a keresztény világban?", akkor mit válaszolt volna magának? Vajon célszerű addig sulykolni, hogy nem, nem és nem, semmiképp sem Jézus az Úr, míg Mohamed veszi át a hatalmat? Ha a francia keresztények nyíltan vállalnák azt, ami a hitükből következik, a vicclap szerkesztősége ma is vidáman élne, és életveszélyről mit sem sejtve fricskázná őket a hitükkel együtt, ők meg persze nem hagynák magukat... Keresztény szempontból ugyanis így hangzik a kérdés: szabad-e olyan mértékben visszaszorulni, hogy ne tudjuk megvédeni a másként gondolkodókat a muszlim erőszaktól, vagy kötelességünk vállalni a kemény vitákat a másként gondolkodókkal, a saját érdekükben, hogy kiteljesedve ÉLHESSENEK velünk a keresztény világban, minden világok legjobbikában?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése