Genderügyi példázat

Elvileg tetszőleges neműnek gondolhatom magam. Gyakorlatilag, és főleg a következményeket figyelembe véve, ez mégsem jó ötlet. Jobban járok, ha összhangban maradok az evolúcióval és a belőle következő biológiai adottságaimmal. Az alábbi gondolatmenet világossá teszi, miért.

Elvileg tetszőleges dolgokat határozhatok el a fejemben, ahol mindent eldöntök, mire nagy leszek. Elhatározhatom, hogy madár vagyok, és csodálatosan repülök. Jogomban áll, sőt alapvető emberi jogom.

Azt, hogy mintha nem lenne szárnyam, és két lábbal járnék a földön, tekinthetem igazságtalan elnyomásnak. Ehhez is jogom van. Kereshetek bűnbakot is, akire ráfogom, hogy ő nyom el. Mondjuk, a barna hajúak felsőbbrendűsége tehet róla, hogy nekem nincs szárnyam, holott lehetne, és persze fejben van is.

Elvárhatom, hogy a környezetem asszisztáljon az elképzelésemhez, és rendszeresen dicsérje a csodálatos röptömet. Tehát ne hozakodjon elő afféle ellenvetésekkel, hogy "dehogy repülsz", "vedd észre, hogy lábbal jársz", "hehe, nincs is szárnyad" - ez ugyanis bántalmazás, gyűlöletbeszéd. A barnafelsőbbrendűség gyűlölködése másságommal szemben felháborít, erre hivatkozva be fogom tiltatni. A gyűlölködő barnafelsőbbrendűség-tudatúak mostantól le lesznek tiltva, el lesznek törölve.

Meg lesznek félemlítve: ha miattuk szárnytalannak érzem magam, depresszióba esem, öngyilkos leszek, és ők tehetnek róla!

Ha ezek után körberöpülök a két lábammal a földön, a gyűlölködő fasiszta barnafelsőbbrendűség-tudatúak meg se mernek majd nyikkanni. Csak azok szólhatnak, akik szerint röptöm csodálatos, szárnytollaim szivárványosan csillognak a magasban. Mást nem akarok hallani, és ehhez jogom van. Alapvető emberi jogom, hogy kizárólag a szivárványtudatomat erősítő visszajelzéseket kapjak.

Itt azonban nem állok meg, folytatom a jogaimért vívott harcot: tulajdonképpen minden embernek szárnya van tudat alatt, csak nem vallja be. Minden gyereket fel kell világosítani a szárnytudat nagyszerű igazságáról, nehogy a begyepesedett hagyomány rabja maradjon, miszerint lábbal járunk, és nem tudunk repülni. Igenis tudunk! Ezt az üzenetet bölcsődétől kezdve át fogom adni, és amelyik szülő tiltakozik, le lesz tiltva, el lesz törölve.

Tudományos statisztikákra hivatkozom: az emberek 100%-a szárnytudatú tudat alatt, a tagadás ebben a koncepcióban beismerésnek számít. Így aki váltig bizonygatja, hogy nincs szárnya, arról gondolkodás nélkül tudjuk, hogy pellengérre való beteges szárnytagadó. A lábon járás ártalmas társadalmi konstrukció, egy fasiszta barnafelsőbbrendűség-tudatú elnyomó-kizsákmányoló förmedvény, amit fel kell számolni, hogy a világ végre igazságos legyen. Ez az én felvilágosult, humanista mozgalmam. A bölcsődei-óvodai szivárványnapoknak köszönhetően egyre többen merik kimondani, hogy szárnyuk van, a mozgalom szépen gyarapszik.

Szárnyaló büszkeség címmel évente felrepülést is tartunk, és elértük, hogy a médiában kötelező szárnykóvák érvényesüljenek: nem foroghat új film, nem készülhet új sorozat szárnytudatú szereplők nélkül.

Boldogságom azonban nem teljes, még hátra van a szárnyműtét, amellyel testem végképp a tudatomhoz igazodik. Szivárványosan csillogó tollakat akarok, megfelelő fesztávval. Nem lesz olcsó, de követelem, hogy a társadalombiztosítás fedezze, mert ehhez jogom van, alapvető emberi jogom, és ha a fasiszta parasztok elvitatják, akkor depresszióba esem, öngyilkos leszek, vérem rajtuk, és így tovább. Szóval, ki fogjuk vívni a tb-támogatást is. Sokan vagyunk, milliónyi szárnyműtétet követelünk, és meg fogjuk kapni. Elvégre a boldogságunk múlik rajta.

Felműtötték rám a szárnyat, de valahogy nem vagyok vele elégedett. Depresszióba estem, szuicid gondolataim vannak. Másféle szárnyat képzeltem el, szebbet, tökéletesebbet. Pszichológusi segítségre szorulok – értelemszerűen tb-támogatással –, hogy ezt a traumát feldolgozzam. Sikerülni fog, és akkor lelkesen folytatom a harcot: házasodhassunk madárral, fogadhassunk örökbe gyermekfiókákat a fészkünkbe, az ellenzőket meg csukják le, vigyék átnevelő táborba, ítéljék pszichiátriai kényszerkezelésre. Ehhez jogunk van, alapvető emberi jogunk.

Hol húzná meg a határt az olvasó, hogy eddig és ne tovább? Hol szóljon közbe a józan ész és az anatómiai realitás?